Nagylány, nagyfiú

„Ikergyerekeim vannak, egy fiam és egy lányom. A lányomon nagyon korán észrevettem a női vonásokat, már rendkívül pici korában is nagyon szerette a csecsebecséket, mindent le akart szedni, ami rajtam volt: fülbevalót, gyűrűt, mindent magára aggatott. Ez egyfajta érzelmi azonosulás, amit a pszichológia anaklitikus azonosulásnak nevez, és ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember a szeretett személy dolgait magáévá akarja tenni, be akarja kebelezni. Ilyet a fiam sosem csinált, pedig mint említettem, ikergyerekek. Ő már nagyobb volt, amikor egyértelmű jelek látszottak rajta. Talán kiscsoportos óvodás lehetett, amikor kinyitotta az ajtót, majd azt mondta a testvérének: menj be, te kislány vagy! Nála tehát a férfias viselkedés egy udvariassági gesztusban jutott először kifejezésre. Mivel pszichológus szülő vagyok, ehhez azt is hozzátenném, hogy ez utóbbi olyan típusú azonosulás a fiúszereppel, ami már a szocializáció miatt, a tanulási, tanítási folyamatok eredményeként történik. Spontán módon a fiam talán akkor viselkedett először férfiként, amikor leválasztott az apjáról, akinek épp puszit adtam, lévén a puszit ő akarta. Ez egyfajta férfi rivalizálás, hiszen két férfiről van szó, puszi pedig mindkettejüknek jár.”