Egy mértéktudó ember Hollywoodban: Denzel Washington

A prófécia valóra válása

A megszerzett bölcsességhez azonban neki is fel kellett nőnie, ami közben keserű tapasztalatokat is szerzett. Denzel Hayes Washington Jr. a New York-i Mount Veronban született pünkösdista lelkész édesapjától és kozmetikus édesanyjától. A három gyermekes családban ő volt a középső. Az édesapja két munkahelyen állt helyt egyszerre, hogy fenn tudja tartani a családot, ám a szülők elváltak, amikor Denzel még csak tizennégy éves volt. A kamasz fiú egyre többet lógott New York utcáin, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, egyre gyakrabban keveredett bajba. Édesanyja, attól tartván, hogy egyedül nem tudja a fiút féken tartani, és hogy elejét vegye a további problémáknak, végül úgy döntött, hogy egy katonai bentlakásos iskolába küldi. A felnőtt Denzel így emlékszik vissza a Paradise Magazine vele készített interjújában: „Az a döntés megváltoztatta az életemet. Ha tovább sodródtam volna abba az irányba, aligha éltem volna túl. A haverok, akikkel együtt lógtam, mostanáig, együtt véve, kb. negyven évet ültek le fegyházban. Pedig rendes srácok voltak, de az utca bedarálta őket.” Egyszer édesanyja szépségszalonjában téblábolva, meglátta őt egy, a helyi egyházközségükben prófétanőként számon tartott vendég. A hölgy papírt és tollat kért, és ezt írta a papírra: „Prófécia”. Alá pedig, hogy a kis Denzel felnőve, egy napon majd milliókhoz fog beszélni. Washington sokáig a mellényzsebében őrizgette a cetlit. Ma pedig úgy értelmezi, hogy színészként, a játékával, illetve a szerepein keresztül, valóban milliókat szólít meg.

Szolid sármőr

Ezzel együtt, a színész nem éppen az ideális sztárinterjúalany. Nyilatkozataiban inkább tárgyilagos és lényegre törő.

Noha a szakmai elismerések mellett a külsejét és vonzerejét „méltató” rangsorolások és elismerések sokaságával halmozták el, a színész úgy tűnik, nem sokat ad ezekre, és megőrizte józanságát.

„Elsősorban színész vagyok, ez a kiindulási alap, nem pedig reklámszakember, miegymás. Az erősségem nem abban áll, hogy eladjak egy „Denzel”-nek nevezett terméket. Az erősségem abban áll, hogy szerepeket játszom, és ezzel remélhetőleg sikerül szórakoztatnom, és valamelyest hatnom az emberekre.” A sztárságról, pedig már húsz évvel ezelőtt így nyilatkozott: „A hírnév bizonyára csapdába ejtheti az embert, ugyanakkor, ha küzdeni próbálsz ellene, úgy tenni, mintha nem lenne, akkor egy másik fajta csapdában találhatod magad. Hiszen már azáltal más emberré válsz, hogy mindenáron tagadni próbálod. Nemrég töltöttem be a negyvenet, ebből az alkalomból a feleségem és én, elszöktünk egy kicsit kettesben. Nem vágytam nagy bulira, vagy felhajtásra. Arra vágytam, hogy egy kicsit elgondolkodhassak azon, mit értem el az elmúlt negyven évben, és mihez akarok kezdeni ezután.” Nyilvánvalóan házassága megőrzése szempontjából sem mellékes ez a hozzáállás. A sztár saját bevallása szerint ő és felesége is eltökéltek abban, hogy fenntartsák a szerelmet a házasságukban, és ezért igyekeznek megdolgozni minden áldott nap. Elismeri ugyanakkor, hogy ez nem mindig könnyű, és bizony nekik is akadtak kemény pillanataik, válságos időszakaik. Feleségét, Pauletta Washingtont 1977-ben ismerte meg, akkor még Pauletta Pearson néven, a Wilma című tévéfilmben, mely a híres futó, Wilma Rudoph történetét dolgozta fel, és amelyben mindketten szerepet kaptak. Öt évvel később egybekeltek. Több mint harminc éves házasságukból négy gyermekük született. Elsőszülöttük John David, 1984-ben, aki ma hivatásos sportoló, az amerikai foci egyik tehetséges képviselője, és gyakorlatilag az egyetlen a négy közül, aki nem szülei nyomdokait követve választott hivatást. Utána Katia következett, 1987-ben, végül, 1991-ben a párnak ikrei születtek, Malcolm és Olivia. Malcolm tehetséges kosaras, és tavaly végzett a Pennsylvaniai egyemen, film szakirányon. Ugyanígy a lányok, Katia és Olivia is a filmszakmában bontogatják szárnyaikat.

Karrier és lélekjelenlét

Édesapjuk nem készült kezdettől fogva színésznek. Először biológiát tanult, mert orvos szeretett volna lenni. Később rájött, hogy nincs benne elég elhivatottság ehhez a szakmához, és a politológia, majd az újságírás irányába kezdett érdeklődni. Sokat köszönhet ebben annak a középiskolai tanárának, aki kitartóan ösztökélte, hogy olvassa minden nap az újságokat, és olyan könyveket, amelyek tágítják a horizontját. Végül a Fordham Egyetemen diplomázott le. Itt részt vett a drámakörben, és a diákelőadások sikerén felbuzdulva, a diploma megszerzése után beiratkozott az Amerikai Színházi Konzervatóriumba (American Conservatory Theater), San Franciscóban.

Ezt azonban egy év után otthagyta, hogy máris élesben tegye magát próbára. Vonzerejének és sokoldalúságának köszönhetően hamar sikerült kisebb-nagyobb szerepekhez jutnia, főként tévéfilmekben. Első moziszerepét Az én fekete fiam című filmben kapta, 1981-ben, George Segallal az oldalán. A nyolcvanas években az NBC Egy kórház magánélete című sorozatában, Dr. Chandler figurája jelentette számára az elsődleges sikert és népszerűséget. Ám az 1989-es Ötvennegyedik hadtest című mozifilm mellékszereplőjeként, (ő volt Tripp, a szökött rabszolga), megkapta az első Oscar-díját, ami meghozta karrierjében az igazi áttörést. Ebben a filmben, az egyik leghíresebb jelenetéről, a korbácsolásról, és annak testi-lelki kihívásairól a színész több helyen is nyilatkozott. „Ott ültem a szobámban, a színfalak mögött, és azon gondolkoztam, hogy fogom ezt végigcsinálni. Kint már vártak rám, én meg térdre ereszkedtem, és elkezdtem imádkozni. Aztán a már megholtakhoz imádkoztam, azt mondtam, »Nézzétek, nem tudom, hogyan, csak azt tudom, hogy veletek tartok. Bármi is történjék, megyek. Mellettem lesztek? Akkor gyerünk!« Komolyan beszélek. Aztán kimentem, és egyszerre úgy éreztem, ura vagyok a helyzetnek. Egy pillanatra sem hajtottam le a fejem. Nem először történt ilyesmi velem, hogy a szerepemben, igen, úgy éreztem, ott van velem a srác, akinek a sebeit most magamra veszem. Úgy mentem ki oda, hogy végigcsinálom, és nem török meg. De ettől még fájt. És a könnyeim valódiak voltak. Egyszerűen engedtem, hogy megtörténjen, és hálás voltam érte. Ez nem technikai bravúr vagy tudomány kérdése. Ehhez lélek kell.”

A kilencvenes években a sztár már olyan nagy költségvetésű produkciókban tűnik fel, mint A pelikán ügyirat (1993), Philadelphia – Az érinthetetlen (1993), Az utolsó esély (1995), Kinek a papné (1996) és A bátrak igazsága (1996). A kiváló kritikákat kapott Malcolm X (1992) és Hurrikán (1999) főszereplőjeként pedig Oscar-díjra jelölik. A legjobb színésznek járó díjra azonban 2002-ig várnia kell, ekkor nyeri el a Kiképzés című filmben alakított főszerepéért. Sikerszériája azóta is folytatódik, főleg olyan összetettebb hősök szerepében, mint amilyeneket A belső ember (2006), a Hajsza a föld alatt (2009), az Éli könyve (2010) vagy a Védhetetlen (2012) című mozikban alakít. Gyakran alakítja valós eseményeken alapuló történetek főhőseit, illetve történelmi alakokat, és sokszor osztanak rá katonai, illetve igazságügyi szerepeket. Híres arról, hogy milyen alapossággal és elszántan készül szerepeire. Tom Hanks a Philadelphia forgatása után, a Washingtonnal való közös munkáról azt nyilatkozta, úgy érezte magát, mintha színésziskolában lenne. Abból, ahogy Denzelt nézte játék közben, többet tanult, mint előtte bárki mástól.

A szakmában tehát elsősorban intellektuális alkatával és módszerességével tűnik ki a kollégák közül, mely képességek előnyére váltak akkor is, amikor a rendezői munkába belekóstolt. Első ebben szerzett érdemét a 2002-es, a hazánkba is eljutott Antwone Fisher története fémjelzi, (2002). Produceri babérokat is szerzett az említett Éli könyve és a Védhetetlen című sikerfilmek társproducereként. 2006 óta ő számít a legtöbb díjat nyert (kettő) és legtöbb díjra jelölt (öt) fekete amerikai színésznek az Oscar gálák történetében. Érdekesség, hogy a Hetedik című nagysikerű thriller főszerepét eredetileg neki ajánlották fel, de amikor elolvasta a forgatókönyvet, túl sötétnek találta a történetet, és elutasította. Ezután lett Brad Pitté a főszerep. Denzel azóta is bánja ezt a döntését.

Nemcsak hivatásának magvát választja el a vele járó sallangoktól, de a család - karrier mérlegén is helyén van az esze.

Egy alkalommal úgy fogalmazott: „A színészet is csak egy pénzkereseti lehetőség, hogy boldogulj az életben. Az életet magát viszont a család jelenti.”

Saját bevallása szerint, négy gyermekes családapaként fontosabbá vált számára, hogy anyagilag is megalapozza magukat, és jóval több munkát elvállaljon, mint mielőtt megnősült, és családot alapított volna. Annyira belejött a munkába, hogy néha azon kapja magát, nehezére esik pihenni. „A feleségem szerint körülbelül három hétig bírom munka nélkül, aztán viszketegséget kapok. De már kezdek megtanulni kisebb fordulatszámon élni, és próbálok akár négy-öt hónapos szüneteket is beiktatni két munka között.” A színész jelenleg Los Angelesben él családjával, és gondja van rá, hogy szinte minden évben, teljes létszámú, közös olaszországi nyaralást iktassanak be.

A színfalak mögött

Vallási meggyőződéséről ritkán beszél, ha mégis szóba kerül, ebben a témában is mértéktartóan nyilatkozik, ugyanakkor nem rest tanúságot tenni. A kereszténységhez fűződő kapcsolata, bár szülei válásakor krízist szenvedett, soha nem szakadt meg. Családjával együtt aktív tagjai a helyi egyházközségnek. Az említett magazinnak elárulja: évek óta kitart abban a szokásában, hogy minden nap időt szán a személyes imára és bibliaolvasásra. Véleménye szerint ez segít neki megőrizni magában a kellő alázatot, és azokra a dolgokra irányítani a figyelmét, amelyek igazán fontosak az életben. „Az emberektől kapod a díjat, de Isten adja a jutalmat” – nyilatkozta egy alkalommal.

Denzel Washingtont az egyik legnagylelkűbb adakozóként tartják számon Hollywoodban.

Többek között, egymillió dollárt adományozott a Save Africa's Children (az afrikai gyermekek megmentéséért) alapítvány számára, két és fél millió dollárt az Isten Egyháza keresztény felekezet számára. Egy alkalommal, családjával meglátogatták a san antoniói katonai kórházat és rehabilitációs intézményt, a Brook Army Medical Centert, ahol a színész elismerését fejezte ki, és kitüntetéseket adott át az iraki háború sérültjeinek. Ezután, ellátogattak a szomszédos úgynevezett „Fisher Houses”-ba, mely épületek ingyenes, vagy minimális költséggel járó szállást biztosítanak az itt ápolt katonák közvetlen hozzátartozói számára, akik a kezelés ideje alatt mellettük szeretnének lenni.

Ezek a szállások azonban többnyire teltházzal működnek, és a befogadóképességük nem fedi le az igényeket. Washington a látogatás után hónapokkal ugyan, de az intézmény addigi legnagyobb volumenű adományát juttatta el a számukra. A fekete színész továbbá a Boys and Girls Clubs of America szószólója is, melynek kissrácként egykor maga is tagja volt. Az 1956-ban alapított non-profit szervezet a hátrányos helyzetben lévő amerikai gyermekek tehetséggondozását tűzte ki célul. A sztár etnikai identitásával kapcsolatosan kiegyensúlyozott véleménynek ad hangot: „Nagyon büszke vagyok rá, hogy fekete vagyok, de nem ez határozza meg teljességében, ki vagyok. A történelmi-kulturális hátterem és a genetikai állományom szerves része, annak, ami én vagyok, de nem minden, és nem is ez a kiinduló pontja minden kérdésre adott válaszomnak.”

Végezetül, hogy komolysága mellett, humoráról is tanúbizonyságot adjunk, következzen egy olyan idézet a színésztől, melyet arra a kérdésre adott válaszként, hol tartja az Oscar-szobrait. „Egymás mellett” – válaszolta Washington nemes egyszerűséggel. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2015. júniusi számában jelent meg, 2021-ben aktualizáltuk a kepmas.hu-n. A lapra előfizethet itt>>