Kicsit macerás dolog macaront készíteni, de ha precízek tudunk lenni, nincs semmi akadálya, hogy elkészíthessük ezt a hagyományos francia süteményt. A lényeg, hogy az adagolást pontosan betartsuk.

Hozzávalók: 90 gramm tojásfehérje, amit egy napig szobahőmérsékleten tárolunk, 20 deka porcukor, 25 gramm kristálycukor, 110 gramm szeletelt mandula, 5 teáskanál kakaópor, 1 deci mascarpone, 40 deka málna

Elkészítés:

Kicsit pirítsuk meg a mandulát, majd a porcukorral együtt daráljuk finomra és szitáljuk át. Szitáljuk bele a kakaóport is. Ezt követően verjük fel kevés kristálycukorral a tojásfehérjét, majd szitáljuk bele a mandulás porcukros kakaót. Töltsük az egészet egy habzsákba. Tegyünk a tepsibe sütőpapírt, majd nyomkodjunk rá egy habzsákból egészen kisméretű (nagyobb pénzérményi) köröket. A masszát hagyjuk pihenni napjából 45 percig, majd toljuk be a 160 fokra előmelegített sütőbe, és süssük 12–15 percig. Amikor megsült, késsel szedjük föl a sütőpapírról, majd hagyjuk kihűlni. Addig készítsük el a tölteléket. Ez roppant egyszerű, hiszen nem kell hozzá mást tennünk, mint a mascarponét (helyette jó a tejszínhab is) alaposan összedolgoznunk a málnaszemekkel. Ezzel a masszával tapaszthatjuk össze a sütemény két felét.

Rendes lányként, és mert nem lett előbb lakásunk, az összeköltözést a házasságkötés idejére datáltuk. Megállapodásunk értelmében én árulni kezdtem a kis leány-garzonomat, ami gyorsan el is kelt, emberem pedig, mérnökember lévén, nekiállt az erőteljes renoválást igénylő közös szerzemény felújítási terveinek. Nem állt meg azonban ezen a ponton, kitalálta, hogy a kivitelezést is egymaga fogja megoldani. Miután falak tűntek volna el, vizesblokkokat kellett áthelyezni, és a teljes burkolat is cserére várt, az én uram pedig módszeres, lassú ember, próbáltam meggyőzni róla, hogy mesterembereket is vonjunk be a projektbe.

Sajnos visszatérő problémánk, hogy amikor én a praktikum oldaláról közelítek, ő úgy érzi, a képességeit vonom kétségbe.

Így kudarcba fulladt minden próbálkozásom, s míg azon morfondíroztam, melyikünk szüleinél húzzuk meg magunkat átmenetileg, ő csákánnyal nekiesett a válaszfalaknak. Az esküvő után anyámhoz költöztünk, aki rendes anyós módjára igyekezett minél több időt vidéken tölteni a másik lányával és az unokájával. A férjem pedig minden nap munka után szaladt a lakásba, és hol a haverokkal, hol családi segítséggel veselkedett neki a második műszaknak. Az idő persze telt, a munka pedig lassan haladt. Én egyre türelmetlenebb lettem, ő egyre frusztráltabb, vidéken élő nővérem pedig a nagyi iránti maximális rajongás ellenére is egyre gyakrabban érdeklődött a költözés időpontja felől.

Lelki szemeim előtt láttam, amint még jövő nyáron is zsákokból szedem elő az idényruhákat, anyámmal már nem szólunk egymáshoz, a férjemből meg csak egy képet látok, meg reggelente a téglaporos ruháját.

Minden este megkérdeztem, hogy állnak, de ezek a kérdések egyre inkább számonkéréssé váltak, a férjem pedig egyre ingerültebb, kikerülő válaszokat adott.

Egy este, amikor épp a betonba öntött szocreál konyha eltüntetésének módjáról és idejéről faggattam, az én szűkszavú és a drámai hangvételt egyébként kerülő férjem maga elé meredve így szólt: „Ma egy kicsit összeomlottam. Úgy érzem, a teljesítőképességem határán vagyok. Nem bírok el a munkával egyedül.” A megtört makacsságot látván az én bosszúságom is egy pillanat alatt elpárolgott. Felugrottam és összevissza csókoltam az emberemet. Örültem, hogy tehetetlen, zsörtölődő feleségből hirtelen lelki támasszá és szurkolócsapattá válhatok. Ezután szakembereket fogadtunk fel, a férjem és az apósom pedig felügyelte a munkálatokat. Pár hónap múlva boldogan hevertünk az új lakásban egy matracon, és néztük a frissen meszelt hálószobánk plafonját. Mérnököm büszkén magához húzott, és a fülembe suttogta: „Legközelebb házat építünk.”

Valaki egyszer úgy festette le nekem a házasságot, mint a vitorlázást: nagyon élvezetes tud lenni, feltéve, hogy mindig figyeled a széljárást, és irányban tartod a hajót.

Én ugyan nem vitorlázom – mindössze egyszer volt szerencsém, akkor is csak a hasamat süttettem a fedélzeten – de a házassági tapasztalatok eme korai szakaszában elismerem, a példa jó.

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Végre nyaralunk!

Elutazni otthonról nem egyszerűen kiszakadás a hétköznapokból, sokak számára – legalábbis gyakran úgy tűnik – már-már az élet értelme. Minden januárban kezükbe veszik az új naptárat, és lázas számolgatásba kezdenek: arra kíváncsiak, hány hosszú hétvége lesz az új esztendőben, és életcéljuknak tekintik, hogy ezeket egytől egyig wellness programokkal, bortúrákkal és bevásárlóutakkal tegyék „hasznossá”.

Mások nem engedhetnek meg maguknak ilyen drága kiruccanásokat. Nekik nem jut egyéb, mint szemlesütve hallgatni a fantasztikus történeteket a szuper szállodáról, a remek konyháról, a gyönyörű tájakról és az „igazi” pihenésről. Hiszen csakis jól sikerült utazásokról lehet hallani, nem igaz?

A nyaralást az ember alig várja, és a nyaraláson mindenki jól érzi magát. Képeslapot már nem szokás küldeni, de szép számmal akadnak, akik teljes nyári fényképalbumukat közzéteszik az internetes közösségi oldalakon. Hozzá szöveges beszámolókkal is szolgálnak, hogy mindenki lássa, milyen remekül sikerült az utazás.

Magas mérce

Egy brit felmérésnél kiderült: a hazatérők 40-50%-a saját bevallása szerint nem érezte jól magát a szabadsága alatt. Igaz, néhány héttel később már csak 15%-uk állítja ezt – úgy látszik, addigra már „csak a szépre emlékezünk”. Vagy csak jobbnak látjuk eltitkolni a valódi érzelmeinket? Jön a sok kérdés a kollégáktól, szomszédoktól, rokonoktól: „Na, milyen volt?” – és minket nem visz rá a lélek, hogy azt feleljük: nem egészen olyan, mint ahogy elképzeltük.

A baj ott kezdődik, hogy túlságosan sokat képzelünk. Egy német kutató, Horst Opaschowski így fogalmaz:

„Nyaraláskor nagyon magasra helyezzük a lécet – szinte elvárjuk önmagunktól, hogy maradéktalanul boldogok legyünk és tökéletesen kipihenjük magunkat. Törvényszerű, hogy a realitás elmarad az elvárásainktól.”

Ha az év nagy részében rosszul érezzük magunkat, nem szívesen végezzük a munkánkat, sok a veszekedés a családban, hiába szeretnénk, nem tudunk egyik pillanatról a másikra átlépni valamiféle másik dimenzióba. Ehhez az kellene, hogy valósággal kibújjunk a bőrünkből, ami nehéz mutatvány, így aztán előre borítékolható a csalódás.

Reklám kontra valóság

Az élet ugyanis ezúttal sem olyan, mint a reklámokban és az utazási irodák prospektusaiban. Amikor két ember együtt elutazik, lehetséges, hogy nem ugyanazt szeretnék csinálni a nap 24 órájában. Különösen, ha egyikük férfi, másikuk nő, egyikük délig alvó típus, másikuk nyüzsgő, mindig kalandokat kereső. Ha három-négy vagy öt emberről van szó, még nagyobb az esélye, hogy a célok és szándékok ütköznek egymással.

Pláne, ha az öt ember között akad egy kétéves, aki számára a tökéletes nap az lenne, ha egész nap az anyja ölében ülhetne, a hatéves viszont ugyanezzel az anyával sellőset szeretne játszani a vízben, miközben a tizenkét éves idegen kultúrákra és társaságra vágyik.

Ha mindezt végiggondoljuk, hajlamosak vagyunk igazat adni a német kutatónak, hát még akkor, ha azt is megtudjuk, hogy a statisztikák szerint a válási kérelmek egyharmadát a nyaralási időszak végén adják be. Túl sok az elvárás, amelyet azzal a bizonyos egy vagy két héttel szemben támasztunk. Szeretnénk feltöltődni, élményeket szerezni, felfrissíteni a párkapcsolatunkat, nagyobb figyelmet szentelni a gyerekeinknek – mindent ez alatt az idő alatt szeretnénk behozni és rendbe hozni, amit az egész év során elhanyagoltunk. Amikor aztán mindez nem sikerül – hiszen nem is sikerülhet! – elveszítjük minden reményünket.

Borítsd fel a terveidet!

Akkor hát nincs is semmi jó a nyaralásban? A rotterdami Erasmus Egyetem által végzett felmérés eredménye nem túl bíztató: eszerint nyolc héttel az utazás után még azoknak a boldogságszintje is lesüllyed az otthon maradottak szintjére, akik jól érezték magukat a szabadságuk alatt. Azok pedig, akik nem is érezték magukat annyira jól, még hamarabb visszazuhannak a szürke hétköznapokba. A legnagyobb különbség nem az utazás alatt vagy után volt mérhető a nyaraló és nem nyaraló hollandok között – hanem az utazás előtt!

Úgy tűnik, mintha a legnagyobb örömet nem is maga a program, hanem az arra való készülődés okozná az embereknek: vagyis a tervezgetés, az ábrándozás sokkal nagyobb boldogságot okoz, mint az, amikor aztán a terveink valóra válnak.

A tanulság: merjünk ábrándozni, böngésszük a múzeumok honlapjait, és járjunk utána az összes elképzelhető szabadidős programnak. De, ha aztán másként alakulnak a dolgok, mint ahogy szerettük volna, ne ragaszkodjunk mereven az elképzeléseinkhez. Lehet, hogy úgyse jutottunk volna a Mona Lisa közelébe a körülötte gyűrűző turisták hadától, és a gyerekek legnagyobb élménye sem biztos, hogy az a program lett volna, ahová az apjuk nem volt hajlandó elautózni a rekkenő hőségben, a dugóra hivatkozva.

Ha a nyaraláson sikerül feladni néhányat makacs elképzeléseink közül, képesek vagyunk alkalmazkodni az új helyzetekhez és embertársainkhoz, megelégedni azzal, ami mások terveinek vagy a véletlennek köszönhetően történik, ki tudja, talán még többet is nyerhetünk, mint egy nyugodt vakációt. Ha egyszer beválik ez a recept, miért is ne próbálnánk ki a hétköznapokban is?

És akkor még az is megeshet, hogy egyszer talán elérjük azt az állapotot, hogy képesek legyünk örülni annak, ami adatik. Ha így teszünk, tényleg jól érezhetjük magunkat. És nem csupán tíz napig.

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A csemeték életében van egy főzőcskézős korszak, amikor minden egyes konyhai műveletben részt szeretnének venni, jelentősen meghosszabbítva ezzel az étel főzési idejét (ezt bezzeg egyik szakácskönyv sem jelzi az elkészítési idő rovatban, igaz nem is szerepel a hozzávaló eszközöknél a három gyerek). Ezt váltja föl az az időszak, amikor órákra magukra zárják a konyhaajtót, hogy önálló alkotások szülessenek. Tapasztalatlan anya ilyenkor azt hiheti, a leányzók jó úton haladnak a konyhatündérré válás felé, a korszak azonban néhány tornacsapatnak sütött muffin és barátnak készített torta megvalósulása után hamar véget ér.

Amikor nagylányomat otthon hagytam hármasban a kész gulyáslevessel és akkori lovagjával, továbbá azzal a feladattal, hogy főzzenek bele csipetkét, egy óra múlva éhesen vártak egy nagy tál fehér masszával, ami „nem akar összeállni”. Némi liszt hozzáadásával befejeztem a műveletet, közben a sikertelenség okán morgolódva, ami nyilván az volt, hogy inkább édes kettesben szerettek volna lenni, leves nélkül. 

Az asztalnál kiderült, hogy túlságosan is édes percek voltak: liszt helyett porcukrot tettek a tésztába.

Nyilvánvalóvá vált, hogy lányaim túljutottak a gasztro-korszakon, elérkezett az idő… A tervem az volt, hogy észrevétlenül csökkentem a melegvacsorák számát, azonban lányaim, ahelyett, hogy pótolni igyekeztek volna a hiányt, gond nélkül rászoktak az esti szendvicsekre és joghurtra. A mesterségesen előidézett deficit csak egyvalakit motivált a családban: a férjemet.

Először rántottákat kezdett sütni, de amikor már az összes serpenyőnk kimoshatatlanul feketedni, a család koleszterinszintje pedig jelentősen emelkedni kezdett, áttért a „Fradi tésztára”. A nem fociszurkolók kedvéért: ez a „Mindent bele!” tészta, vagyis neve ellenére csak akkor zöld, ha spenót is van otthon, vagy penészes valamelyik hozzávaló. Eme specialitás receptje egy szalvétán elfér: főtt tészta, és minden, amit a hűtőben és a spájzban találsz. Ezekben a hónapokban biztos helyre tettem a sütőport, a nutellát, és minden olyasmit, amit nem szerettem volna viszontlátni a tésztán. Az újdonsült szakácsnak el kellett ugyan viselnie néhány csípős megjegyzést (amikor megszaladt a chili) és egy-két savanyú ábrázatot (az ecetet nem dugtam el), de a Fradi tészta lassan felkerült a családi étlapra. 

Ha nem is a legelőkelőbb helyre, a kelkáposzta főzeléket mindenesetre megelőzte a toplistán.

Az első sikerek olyan új kihívások felé vezettek, mint a krumplistészta. Amikor hazaérkeztem, a krumpli már egy órája főtt a nagyfazékban, és párom türelmesen várta, hogy elfőjön a leve. Bár ez a módszer nem volt hagyományosnak mondható, mégis neki köszönhetem, hogy kezdett derengeni, miért nevezik ezt az ételt gránátos kockának. Bár találóbb lett volna a sörétes, lévén a törött borsot nem találta a séf, ezért egész borssal dúsította a kocka alakú jénaiban felszolgált, ezért valóban kockává tömbösödött vacsorát.

Kép

Illusztráció: Szűcs Édua

Volt még pár emlékezetes újítás, amivel férjem gazdagította a magyar gasztronómiát, ahogyan annak idején én is, csak rólam nem írt senki részletes beszámolót. (Például feltaláltam a vajban sült tojást, amikor nem akartam időt pocsékolni azzal, hogy megvárjam, amíg a süteményhez szükséges vaj és tojás elegyedik, és „kicsit” felmelegítettem.)

Tegnap este azonban ínycsiklandó illat fogadott. Olyan spagettit ettünk, hogy még én sem találtam benne kivetnivalót. Ma estére is biztosan marad. Meg holnapra is, sőt… a mennyiségeket még nem érzi annyira családunk új szakácsa.

Ősi vágy munkál bennünk, hogy külsőségekkel is tudomására hozzuk környezetünknek, kik vagyunk, hová tartozunk. Számos kultúrában az emberek ilyen külső jegyekkel, az öltözködés, a hajviselet, a használati és munkaeszközök, a fegyverek és az ékszerek jelrendszerei révén hozták egymás tudomására, hogy mely nép gyermekei, mely ország vagy város polgárai, hogy milyen rendű-rangú tagjai saját közösségüknek A külső jegyek tájékoztattak a tulajdonos koráról, családi állapotáról, társadalmi rangjáról, vagyonáról, akár még foglalkozásáról is. Megmutatkozott bennük vallási hovatartozás, politikai szimpátia. E mérhetetlenül gazdag, de sok vonatkozásban mégis elszegényedő, átalakuló jel- és jelképrendszer változásai világosan utalnak a kultúrák, ideológiák, divatok, hitek, értékrendek, identitások tartalmi változásaira, illetve a nyilvánosság előtti felmutathatóságuk átértékelődésére is.

Üzenete: keresztény

Manapság sem ritka a hovatartozásunkat jelző külső, például a sportolók, híres emberek, sztárok iránti elköteleződés is – elég, ha a mai párt-szimpatizánsok jelvényeire, az egyesületi tagok vagy az öregdiákok kitűzőire, a szurkolótáborok sáljaira, a különféle mozgalmak, divatok vagy hivatások által ihletett uniformisokra, a vallási identitást jelző turbánokra, kipákra, nyakláncra fűzött félholdakra, Dávid-csillagokra, keresztekre gondolnunk. Ebben a kavalkádban különösen elgondolkodtató a vallási elkötelezettséget jelezni hivatott külsőségek, és az általuk kinyilvánítani kívánt belső, emberi tartalmak hányattatott sorsa.

Tudjuk, hogy a keresztények hitük megvallásának, mások számára való megmutatásának, a velük egy meggyőződésen lévőkkel való azonosságuk kifejezésére maguk is éltek tárgyi jelekkel, gesztusokkal. Ilyen a hal vagy bárány szimbolika, a keresztviselés, az utcai keresztvetés, a zarándoklat vagy a körmenet. Ezek mind azt üzenték a világnak, hogy viselője, gyakorlója, belső, de megvallott és kinyilvánított, egész életét átható meggyőződése szerint Krisztus hitének követője, önmagáról a külvilágnak küldött üzenete szerint keresztény. A kereszténység kétezer esztendős története alatt a vallási hovatartozás ki- és megmutatásának külső formái többnyire olyan tartalom kifejezésének eszközei voltak, amely a nemzedékről nemzedékre továbbörökített, természetesnek számító hitet tárta érzékelhető eszközökkel a közösség elé. Így például, aki ékszerként keresztet viselt, az lelki értelemben, meggyőződése szerint is keresztény volt, cselekvéseiben, gesztusaiban, tárgyaiban és jelképeiben is igyekezett megjeleníteni meggyőződését.

Asztali ima – furcsa hóbort?

Mára a helyzet megváltozott; miközben az emberek többsége már-már gátlástalanul hódol komoly és komolytalan hiteknek, hiedelmeknek, divatoknak, tünékeny magatartási mintáknak, a hívő meggyőződés megmutatása másoknak sokat veszített közösségi elfogadottságából. A keresztény ember nem szívesen mutatja meg mások előtt a maga elkötelezettségét, mert úgy érzi, annak kinyilvánítása csak pellengérre állítja, furcsasággá, sőt lenézés tárgyává teszi egy olyan világban, amelyben az emberek egyre nagyobb hányada éli Isten nélkül az életét. A hívő emberek, vallások, egyházak társadalmi elfogadottsága megfogyatkozott. Sokak szemében furcsa hóbortnak tűnik, ha valaki keresztet vet a templom előtt elhaladó villamoson, ha asztali imát mormol egy étteremben, ha munkahelyén is nyilvánvalóvá teszi, hogy templomba jár vagy tartja a böjtöt. Ilyen helyzetben a hívő ember komoly késztetést érez arra, hogy elrejtse a világ elől hitét, pedig e hit arra való, hogy megmutassák, hogy ne pusztán legyen, hanem látsszon is, hiszen amit megmutatunk, az hat a környezetre. Ha pedig nem mutatjuk, szégyelljük, akkor belsőleg gyenge, kifelé pedig hatástalan.

Igaz persze, hogy a látványosan, hivalkodóan viselt kereszt, a rózsafüzér a visszapillantó tükrön, az ájtatos szenteskedés sem mindig az, aminek látszik, hiszen lehet, hogy csak külső máz, amit a „csakazértis” logikája, a magamutogatás, a politikai, ideológiai hovatartozás kimutatásának kényszere vagy egyfajta vallásbarát, ám lényegében vallástalan divat vezérel, de belső tartalma szerint nem más, mint látványkereszténység – vagy Ferenc pápa találó szavával: múzeumi kereszténység.

A tárgy csak eszköz

Miként mutatható meg a mai, nyugati világban, ha valaki mélyen hívő, hitelesen keresztény? Természetesen lehetnek külső jelei, jegyei ennek, amelyekről még a környezet tiltakozása esetén sem szabad lemondanunk, de tudnunk kell, hogy a tárgyak, jelek csak eszközök a belső lelki, emberi tartalom hiteles kifejezésére. Az első századok keresztényei a hal jelképe révén azonosították egymást, és ezt a jelet egy idő után a külvilág, az őket üldöző hatóságok is megértették, identitásuk legmélyebb, belső, ám kifelé is mutatkozó lényegét azonban a pogány kortársak úgy jellemezték, hogy ezek olyan furcsa emberek, akik szeretik egymást és szeretnek másokat. Ma sincs ez másképpen: a hit megmutatásának eszköze mindig és minden körülmények között a remény és a szeretet büszke vállalása – akár alkalmas az, akár alkalmatlan. Arról a szeretetről van szó, amely nem érzelgősség vagy érzelem, hanem a másikat szolgáló és bátorító nyitottság és odaadás. Mások szolgálata, de nem kiszolgálása abban a világban, amelyből ma éppen a keresztény üzenet, az optimizmus, a bizalom, a szolidaritás, a másokért élés (de nem az önmagunkról való szolgai lemondás) hiányzik. Ha azt tudjuk megmutatni a világnak, hogy csak egy kicsit is tisztességesebbek, jobbak, szebbek, boldogabbak, reménykedőbbek vagyunk a többieknél, akkor lehetünk hitelesek. Akkor mutatjuk igazán meg magunkat a világnak, akkor lesz a nyakunkban is függő kereszt üzenete mindenkit invitáló jellé, az emberi élet igazi értelmét adó örömhír üzenetévé.

Arról, hogy miképpen kell megmutatniuk magukat a keresztényeknek minden időben a világ előtt, Jézus így tanít János evangéliuma szerint: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Itt az ezerízű, ezerszínű, ezerillatú július! A sárga, a piros, a lila harsogó hónapja zamatos gyümölcsökkel és zöldségekkel kecsegtet! A barack, a sárgadinnye, a meggy, a paradicsom... Kóstoljuk meg a júliust, és tegyünk el belőle télire is!

Rozmaringos sárgadinnye-sárgabarack dzsem

Hozzávalók: 1 kg érett sárgabarack, 1 közepes méretű sárgadinnye, 50 dkg nádcukor, egy nagy csokor friss rozmaring

Elkészítés: A sárgabarackot hámozzuk meg, vágjuk ketté, távolítsuk el a magját, majd daraboljuk fel! A dinnye magjait alaposan kanalazzuk ki, majd hámozás után ezt is daraboljuk kisebb kockákra!
Egy nagy fazékba tegyük bele a gyümölcsöket, lassan melegítsük, kevergessük! Majd adjuk hozzá a cukrot és a rozmaringleveleket! Kb. háromnegyed órán át főzzük a dzsemet, nem kell turmixolni, az a jó, ha maradnak benne gyümölcsdarabok! Forrón szedjük üvegekbe, a tetejére rakjunk még pár rozmaringágat, dunsztoljuk!

Házi ketchup zsályával

Hozzávalók: 1 kg (házi) paradicsom, 2 fej közepes vöröshagyma, 3 gerezd fokhagyma, 1,5 dl fehérborecet, 10 dkg nádcukor, só, bors ízlés szerint, 0,5 dl olívaolaj, néhány ág friss zsálya

Elkészítés: A paradicsomot hámozzuk meg, metsszük ki a szárrészét, daraboljuk kisebb kockákra! A hagymákat vágjuk apróra, és pároljuk meg az olívaolajon! Adjuk hozzá a fehérborecetet, sózzuk, borsozzuk, keverjük bele a cukrot, és néhány percig pároljuk! Adjuk hozzá a paradicsomot és a zsályaleveleket, forraljuk fel közepes lángon! Kb. 30–35 perc alatt kellően besűrűsödik! Botmixerrel keverjük simára! Töltsük üvegekbe, dunsztolhatjuk, de akár a hűtőbe is tehetjük miután lehűlt – ebben az esetben egy hét alatt fogyasszuk el! Kb. fél liter ketchup lesz ebből a mennyiségből.

Vörösboros meggyszörp

Hozzávalók: 1 kg érett meggy, 1 liter jó minőségű édes vörösbor, 50 dkg nádcukor, egy kisebb darab fahéj

Elkészítés: A meggyet mossuk meg, magozzuk ki, majd öntsük egy nagyobb lábosba a vörösborral együtt. Lassú tűzön főzzük, majd néhány perc elteltével adjuk hozzá a cukrot és a fahéjdarabot. Forraljuk fel, majd 40-45 percig főzzük! Szűrőn passzírozzuk át, a meggylevet töltsük szép üvegekbe, címkézzük fel, majd dunsztoljuk! Szódavízzel hígítva vidám és zamatos nyáresti frissítő!

Nagyképű, magasztos cím. Ugyanakkor evidens, hiszen mindannyiunkat ez foglalkoztat leginkább, voltaképpen valamennyi újságcikknek erről kellene szólnia. Kevesen vannak, akik megtalálják, s megnyugszanak a továbbiakra nézvést, ezért egy ilyen cím mindenkit felcsigáz; na, most talán választ kap. Iskolai könyvtárosként a kilencvenes években találtam az állományban egy szovjet kiadású könyvet, „Hogyan alakult ki az emberiség” címmel, alig 150 oldalnyi. Nagyszabású vállalkozás, sokkal okosabb lehetnék, ha elolvastam volna, de nem vitt rá a lélek. Utólag azt gondolom, minden apró részletben talán mégsem tudta az ismeretlen szerző egész pontosan megválaszolni ezt az izgalmas kérdést, így tőlem se várják, hogy háromezer karakterben kielégítő magyarázatot adok a hasonlóan nagyszabású felvetésre.

A gimnáziumban, ahová jártam, évente rendeztek egy sulinapot, amikor a „Show-hajtás” döntőjében a legjobb osztályok és a tanárok összecsaptak a győzelemért. Másodikban mi is döntősök voltunk s a feladatok sorában szerepelt egy, a fenti címmel előadandó jelenet. A miénket én írtam, ha jól emlékszem, több különböző „értelmet” személyesített meg egy-egy delikvens a tudománytól a pénzen át a focizásig. A tanár csapaté ehhez képest laposnak tűnt, bár sokkal zajosabb sikert aratott. Annyiból állt, hogy a pedagógusok leheveredtek a földre, időnként órák csörögtek, azokat lecsapták, és átfordultak a másik oldalukra. Röviden: az ő megfejtésük szerint az élet értelme az alvás volt. Nem értettem. Akkor még.

Az óvodában örök gondot okozott a délutáni pihenő, álmatlanul forgolódtam végtelenül hosszúnak tetsző ideig, odahaza is mindig veszekednie kellett velem anyámnak, hogy feküdjek már le, és ő elöl járt a jó példával, amit ritkán követtem. Halálosan bosszantott, ha szüleim vasárnap délután vagy nyaraláskor délután lepihentek, s mint később megtudtam, feleségem sem értette, édesapja miért kiált fel lefekvéskor: „Most jön a nap fénypontja!”

Ahogy azonban öregszem, alighanem elmondhatom, hogy legnagyobb hobbimmá az alvás vált. Nem iszom, nem dohányzom, nem űzök szerencsejátékokat, nem kajtatok nők után. Nem járok el a haverokkal sörözni, sőt – egy rövid időszakot leszámítva – teniszezni sem. Ellenben annyit alszom, amennyit csak lehet. Ha választhatok két program közül, és az egyik az alvás, nincs, ami megelőzze. Tizenegy éve, amióta a legnagyobb elkezdte, minden áldott reggel fölkelek fél hétkor, és elviszem a gyerekeket az iskolába, noha hajdanán azt tervezetem, hogy olyan munkám lesz, amelyiktől sokáig alhatok. Ha azonban nincs iskola, nincs mise (ez általában a szombat), akkor igyekszem aludni, s ha bármikor egyéb esetben hozzájutok (iskolai szünetekben, esetleg – sajnos nagyon ritkán, ha úgy alakul – délután), akkor hajrá, vetem is magam az ágyba.

Újabban sokat morfondírozom a címben feltett kérdésen, próbálok is válaszokat találni rá. Még nem jutottam el a megfejtésig, de abban egyre biztosabb vagyok, hogy annak idején a tanár csapat tudott valamit…

Azon töprengtünk a férjemmel, hogy milyen közös programba foghatnánk, ami mindkettőnket kikapcsol. Meg is született a nagy ötlet: menjünk jetskizni!

Egy szép napon tehát lementünk a kikötőbe, és érdeklődni kezdtünk a dologról, ám már ott nehézségbe ütköztünk, hogy megállapítsuk, kivel is kéne tárgyalnunk. A parton ücsörgött jó néhány sötét ábrázatú kissrác, nemigen lehetett eldönteni, hogy ezt a napnak, kosznak vagy épp génjeiknek köszönhetik. Miután tisztáztuk, hogy nincs olyan nyelv, melyet mindkét fél beszélne, nagyjából kézzel-lábbal érdeklődtünk náluk. Úgy tűnt, végül átment az üzenet, mert az egész raj megbolydult, egy részük fel-alá futkosott, mások addig kiabáltak egyre messzebb tanyázó társaiknak, míg az információ célba ért, és megjelent egy hozzájuk hasonló fizimiskájú, ám tőlük már korosabb, nyurga alak, aki az angol és olasz nyelv egy sajátos keverékét használva közölte velünk, hogy ő itt a góré, tőle lehet bérelni.

Emberünk eloldott egy járművet, elmagyarázta, mi hogyan működik rajta, majd nyeregbe ültette a páromat. Ezután én következtem, de az én járművem kijelzőjén gyanúsan villogott egy lámpa. A „góré” megnyugtatott minket, hogy azzal nem kell törődni, menjünk csak. Az öbölből lassan, óvatosan kellett kimenni, főleg mivel közvetlen közelünkben volt a szabad strand, aztán a nyílt vízen már rá lehetett kapcsolni a sebességre. Bele is húztunk rendesen, mérnököm már tőlem messze szelte a habokat, amikor az én járművem hirtelen leállt. A kijelzőn „no fuel” jelzés jelent meg. Elkezdtem integetni a part felé, de nem tudtam kivenni a sok pálcika ember közül, ki kicsoda, és vajon észrevett-e valaki engem. Személyi testőröm azonban eddigre észlelte a problémát, és visszafordult. Ekkor már ketten ordibáltunk és lóbáltuk a karunkat az égbe, mire végre valami mocorgás lett a parton, valaki a vízbe ugrott.

A góré egy kötél segítségével kivontatott a partra, mérnököm eközben szorosan a nyomunkban maradt. A menetidőnk közben lejárt, és csak engem akartak visszaengedni a vízre. Mivel azonban az én uram sem felhőtlen jetskizéssel töltötte a húsz percet, hanem a második felében körülöttem rótta a köröket, míg én tehetetlenül ringtam a nyílt vízen, végül megállapodtunk, hogy kapunk tíz-tíz percet. Újabb körre indultunk tehát. Felhőtlenül röpködtünk a hullámokon, amikor arra lettem figyelmes, hogy az én uram, aki nyugodt ember hírében áll, és általában tud disztingválni, oroszlánbőgésszerű hangokat hallat, miközben fenyegetően hadonászik a karjaival. Ahogy közeledtem hozzá, feltűnt, hogy most ő ring tehetetlenül, és azt is hallottam immár, hogy milyen cifraságok hagyják el a száját.

Ezúttal az ő gépéből fogyott ki az üzemanyag, és miután sikerült ismét magunkra terelnünk a fél szabad strand figyelmét, megkezdődött a második számú mentőakció. A góré, aki kb. másfél méter magas lehetett, és nem nyomhatott többet negyven kilónál, nekiveselkedett, hogy kivontatja életem nem kis darab párját. Ám az összekötözött járművek meg sem moccantak. A parton eddigre komoly nézősereg verődött össze. Ordítozva adták a tanácsokat vagy kezüket szemellenzőnek használva próbálták kivenni, mi a felállás. Végül megszületett az egyetlen lehetséges megoldás: mérnököm átül a góré mögé. Felejthetetlen látványt nyújtott a cingár testű montenegrói figura, amint teljes erőből tolja a gázt a jetskinek, miközben háromszor akkora párom öles karjai fonják körbe a derekát, merthogy a hátul ülőnek muszáj kapaszkodnia.

Nekem már ezért megérte volna az egész, de Asko, aki partot érve a nevét is elárulta, életben maradása érdekében ígért nekünk egy ingyen kört. Később pedig az igazi tulajt is odahívta, aki meginvitált minket a parti kocsmájába. Így aztán a parton sört kortyolgatva, naplementét bámulva mérnököm is visszanyerte lelki nyugalmát.

Míg a hűvös évszakok a légúti betegségeknek kedveznek, a nyári melegben inkább a hasmenéses-hányós fertőzésektől tartanak a kisgyermekes szülők. Különösen a szalmonellától félünk, hiszen a csoportos megbetegedésekről szóló médiaküszöböt elérő hírek gyakran szólnak kórházi kezelésről. Mikor kell orvoshoz fordulni, és mit tehetünk, hogy elkerüljük az ilyen típusú fertőzéseket?

A gyermekkori hasmenések jelentős részét vírusos fertőzések okozzák. A gyakran hányással kezdődő betegségeket 1-2 nap elteltével követi a hasmenés, amely általában egy héten belül megszűnik. A legtöbb esetben szájon át végzett folyadékpótlással, vagy ún. rehidráló oldat alkalmazásával kisded- és gyermekkorban is otthon kezelhető betegségről van szó. A kezdeti időszakban érdemes odafigyelni arra, hogy a gyermeknek van-e rendszeresen vizelete, a hányás után kicsit várva kanalanként, kortyonként érdemes az elvesztett folyadékot pótolni, amely általában 50-100 ml (székletenként, hányásonként is hasonló mennyiség pótlása szükséges a napi folyadékszükségleten felül). A pótlás formája lehet a már említett rehidráló oldat, vagy – ha azt a gyermek nem fogadja el – bármilyen, lehetőleg cukortartalmú folyadék. A mennyiség szempontjából irányadó, hogy 10 kg-os gyermek napi folyadékigénye 1 liter, 20 kg-os gyermek napi folyadékigénye 1,5 liter, ebbe leves, joghurt, kakaó stb. is beleszámolható.

Mikor érdemes orvoshoz fordulni?

– Ha a gyermek vizeletének mennyisége nagyon kevés.

– Ha nagyon bágyadt, elesett, aluszékony.

– Ha sokat hány és nem mutat javuló tendenciát vagy két napon túl is jelen van hányás

– Ha magas, nehezen csillapítható láza van.

– Ha a hányás mellett más idegrendszeri tünete is van (pl. látászavar, járászavar, aluszékonyság, beszédképtelenség, görcs stb.)

Mi okozza a fertőzést?

A hasmenések terjedésének oka legtöbbször a piszkos kéz, a nem megfelelően elkészített, vagy megmosott élelmiszer. A betegségben szenvedő ember széklete tartalmazza a kórokozót, amely a kézről az ételbe kerülhet, vagy testi kontaktussal tovább adható.

A különböző vírusfertőzések kimutatása egy-két kivételtől eltekintve (pl. rota- és adenovírus gyorstesztek) nehézkesek, és sokszor a tünetek meg is szűnnek, vagy jelentősen javulnak, mire a lelet megérkezne. Székletet tenyészteni, éppen ezért csak elhúzódó betegség esetén van értelme, vagy ha felmerül, hogy valamilyen baktérium vagy parazita áll a fertőzés hátterében.

Szalmonella?

A szalmonella fertőzések a gyermekkori hasmenések egy speciális csoportját alkotják, amelyeknél nem vírus, hanem egy baktérium okoz fertőzést. A szalmonella szerotípusától és a gazdaszervezettől függően a betegség különböző formákban jelentkezhet.

A fertőzésnek van egy ma már ritkán jelentkező, igen súlyos formája, a hastífusz, amely magas lázzal és ködös tudatállapottal jár, de hasmenés nem kíséri, sokkal gyakoribb azonban a szalmonella hasmenést okozó formája, amelyet szalmonellózisnak nevezünk. A kórkép gyakran járványosan jelentkezik, tömeges megbetegedéseket okozva.

A szalmonella az állatok, szárnyasok és emberek bélrendszerében szaporodik. A legtöbb fertőzést a szennyezett élelmiszer okozza. A fertőzött étel általában normál kinézetű és normál illatú és legtöbbször állati eredetű (pl. szarvasmarha, szárnyasok, tej vagy tojás), de más ételek (pl. zöldségek) is fertőzöttek lehetnek. A szalmonella sokszor úgy kerül bele az ételbe, hogy az ételt árusító vagy készítő egyén nem mos megfelelően kezet a mellékhelyiség használatát követően. A fertőzést azonban állatok simogatásával is el lehet kapni, sok háziállat, szárnyas (különösen fiatal egyedek pl. kiscsibe, kiskacsa), de hüllők (pl. teknős, kígyó stb.) is hordozhatják, érdemes ezért az ilyen állatok simogatását követően azonnal kezet mosni (pl. állatkerti simogató). Fontos tudni, hogy a hőkezelés megöli a szalmonellát.

A szalmonellózis tünetei általában 12–72 órán belül jelentkeznek:

– hasmenés,

– láz,

– hasi fájdalom,

– hányinger, hányás,

– hirtelen kezdődő fejfájás.

Az öt év alatti gyermekeket fertőzi meg legtöbbször a betegség, ebben a korosztályban olyan gyakori a fertőzés, mint az összes többi korosztályban együttvéve. Az ép immunitású egyénben a betegség általában egy hét alatt lezajlik és különösebb kezelést nem igényel. Csecsemőkben és idősekben, vagy akiknek valamilyen más okból gyengébb az immunrendszerük, súlyos fertőzéseket válthatnak ki, ilyenkor a kórokozó nemcsak a bélben okoz betegséget, hanem a véráramba jutva a szervezet más részeit (pl. ízületek) is megbetegíti, ilyen esetben szükséges kórházi felvétel és antibiotikus kezelés is. Ritkán tartósan fennálló ízületi fájdalom, szemészeti problémák és vizeletürítési zavarok jelentkezhetnek szalmonella fertőzést követően. Enyhe esetekben azonban a feleslegesen alkalmazott antibiotikus kezelés a betegség elhúzódását, hosszas kórokozó hordozást okozhat, ezért kerülendő.

A betegség diagnózisát a széklet tenyésztésével lehet igazolni. Tudni kell azonban, hogy a baktérium a bélrendszerben, epeutakban még hónapokig megmaradhat, és a korábban fertőzött egyén tovább terjesztheti a betegséget. Az előzőek miatt 0-3 éves gyermekekkel foglalkozó munkahelyeken, egészségügyi- és szociális intézményekben, illetve anyatejjel foglalkozó dolgozók körében, ha a betegségen az illető átesett, két szalmonella mentes székletmintára van szükség ahhoz, hogy ismét egészségesnek minősítsék és dolgozhasson anélkül, hogy tovább terjesztené a betegséget. A bölcsődébe járó gyermekekre is ez vonatkozik.

A szalmonella által okozott hasmenéses megbetegedések általában enyhe lefolyású, otthon kezelhető betegséget okoznak, kórházi bennfekvésre és antibiotikus kezelésre ritkán van szükség. Kisgyermekek fokozottan veszélyeztettek, azonban megfelelő kézhigiénével és az ételek hőkezelésével még a nyári melegben is megelőzhető betegségről van szó.

Vajon van-e értelme imádkozni egy focieredményért? Vajon az a nem kevés focista, aki pályára lépéskor keresztet vet, góllövéskor felnéz az égre vagy leveszi a mezét, hogy alatta olvasható legyen a pólóján a felirat: I belong to Jesus (Jézushoz tartozom), ahogy Kaká is tette, csak színjátékot játszik?

A holland foci „aranykora”

A holland futballsztár, Wesley Sneijder, akit a holland David Beckhamnek is szoktak nevezni, sokáig azt gondolta, hogy ennek tényleg nem sok értelme van. Sneijder, aki Hollandia válogatottjának meghatározó játékosa immár egy bő évtizede, felvonultatott mindent, amitől egy focistát ellenszenvesnek szokás tartani. Nagyképű volt, arrogáns, összeférhetetlen, a pénzével kérkedett, folyamatosan hűtlenkedett – szóval tényleg mindent elkövetett, hogy megutáltassa magát mindenkivel, és ez sikerült is neki.

Sneijder Utrechtben született 1984. június 8-án két fiútestvér közé egy nem túl tehetős családba. Akkoriban nagyon sok jó futballista született Hollandiában: Arjen Robben, Rafael van der Vaart, Robin van Persie, Nigel de Jong és Johnny Heitinga.

A legtipikusabb holland futballista karrier Sneijderé, aki az Ajaxban kezdett el focizni, 18 évesen berakták az első csapatba, három hónappal később már a válogatott tagja volt. A kortársak beszámolója szerint ez elviselhetetlenül önteltté tette.

Az amszterdamiak az ilyen stílust amsterdamese blufnak nevezik, máshol mást mondanak rá… Előfordult, hogy az Ajax akkori edzője, Ronald Koeman nem rakta be a kezdőcsapatba Sneijdert, aki csereként beállva gólt rúgott, majd a középső ujját mutatva lengetett be az edzőjének. Csapattársa, Jaap Stam erről diplomatikusan csak annyit mondott, „Wesley némileg ellentmondásos személyiség, aki nem fél kimondani a véleményét.”

Összerúgta a port

Sneijder azonban nagyon hamar annyira jó focistává nőtte ki magát, hogy elnézték neki a pimaszságát. Sőt, mi több, a Real Madrid 2007-ben 27 millió euróért megvette az Ajaxtól Sneijdert, aki így minden idők második legdrágább holland játékosa lett. Szó volt róla, hogy az öccse, Rodney is a nagytekintélyű csapathoz igazol, de maga Sneijder állította le a tárgyalásokat. „Nem támogatom, hogy fiatalkorúak nagy csapatokhoz igazoljanak, Rodneynak először az Ajax-ban kell bizonyítania”, mondta magyarázatképpen. Saját meghívását Európa legpatinásabb klubjába viszont a legnagyobb természetességgel fogadta. A 23-as mezt választotta, amit David Beckham viselt előtte, amikor a klub színeiben játszott és addig senki nem merte kérni. Sneijder megvalósította minden futballrajongó gyerek álmát, és úgy gondolta, övé a világ. Még 2005-ben feleségül vette az egykori modell Ramona Streekstrat, akitől egy fia is született, ám a hírek szerint Sneijder nem volt igazán se mintaapa, se mintaférj. A holland válogatottból lehetetlen volt kihagyni, ám több csapattársával is összerúgta a port, leginkább Robin van Persie-vel, akit nyilvánosan nyomdafestéket nem tűrő szavakkal kritizált.

Van Persie cserébe Törpikének (Smurf) nevezte el őt, Sneijder ugyanis 170 cm magas, ami valóban elég alacsony, tekintve, hogy a hollandok az európai átlagnál 10 cm-rel magasabbak.

A vita tárgya az volt, hogy a 2008-as Európa bajnokságon ki rúgja a szabadrúgásokat. A válogatott edzője, Frank de Boer végül Sneijder mellett döntött, amit a következőképpen indokolt: „Hova máshova tudnám rakni a Törpikét, ha egyszer szabadrúgást kapunk?!”

Az sem vetett Sneijderre túl jó fényt, amikor a válogatott cserekapusától, Piet Velthuizentől sokak előtt megkérdezte, hogy „Hé Piet, te mennyit is keresel?” „400,000 eurót”, felelte Velthuizen nagy büszkén, mire Sneijder így folytatta, „Hát nem vicces, hogy én hússzor ennyit?” Sneijder később azt állította, hogy csak viccelt, ami valószínűleg igaz is lehet, ám a nagyközönség így is elég ízetlennek találta a tréfát.

Ám igazán antipatikussá honfitársai szemében akkor vált, amikor legújabb BMW-jével visszament arra a környékre, ahol felnőtt, majd a sajtóban azt nyilatkozta, hogy érezte a felé irányuló irigységet és gyűlöletet.

A fordulat

Aztán 2009-ben nagyot fordult a világ. Terjedtek a hírek, hogy a Reál játékosállomány-frissítést tervez. Sneijder eleinte teljes biztonságban érezte magát, és szintén holland cimborájának, Van der Vaartnak még azt üzente, hogy jobb, ha keres egy olyan csapatot, ahol szívesen látják. Aztán legnagyobb meglepetésére őt tették lapátra, és Van der Vaart maradt. „Azok, akik mostanság vezetik a Reál Madridot, nem jó emberek”– kommentálta Sneijder a hírt. Ekkor történt az is, hogy a felesége megelégelte a hűtlenkedéseit – Sneijder akkoriban Daniela Hantuchova szlovák teniszezőnővel szűrte össze a levet –, és beadta a válópert, ami a futballistának végül 6 millió eurójában került.

Sneijder ekkor padlót fogott. Ám, ahogy ez lenni szokott, amiről azt hitte, hogy ennél rosszabb már nem is jöhetne, arról kiderült, hogy a legjobb dolog, ami történhetett vele.

A Reáltól az Inter Milan vette meg (15 millió euróért), amelynek az edzőjében, José Mourinhoban Sneijder olyan emberre talált, akire szüksége volt. „Olyan érzés, mintha az apám lenne”, nyilatkozta Mourinhóról. Az Interben kötött életre szóló barátságot Javier Zanettivel, a csapat argentin születésű kapitányával, aki nagyon fontos szerephez jutott az életében. És ekkor ismerkedett meg Yolanthe Cabau van Kasbergennel, a holland-spanyol színésznő/tévés műsorvezetőnővel. Cabau van Kasbergent 2006-tól 2009-ig négy alkalommal választották meg Hollandia „legjobb nőjének” (2010-ben csak azért nem, mert nem indult, hogy másnak is jusson babér). Yolanthe 1985-ben született a Spanyolországhoz tartozó Ibiza szigetén egy 13 gyerekes, igen jómódú családba. Édesapját csak „Ibiza Királya”-ként emlegették, mert számos étteremnek, diszkónak és mulatóhelynek volt a tulajdonosa. Alkohol- és drogfüggőségbe került, illetve mindenféle zűrös ügyletei lettek, és haragját sokszor a családtagjain vezette le, akik ezért átköltöztek az édesanya szülőhazájába, Hollandiába.

Yolanthe katolikus hitét a szüleitől kapta, és a családjában szerzett rossz tapasztalatok nem megingatták, hanem éppen megerősítették benne, és ezt Sneijder felé is hitelesen tudta képviselni.

A futballista ugyanis fülig beleszeretett a színésznőbe,és egy év ismeretség után meg is kérte a kezét (önmagához hűen egy repülőgépen – úgy, hogy a stewardess kezéből kiragadta a mikrofont). 2010 júliusában össze is házasodtak. Ám előtte még menyasszonya, valamint barátja, a szintén mélyen hívő Inter csapatkapitány Zanetti hatására 2010 májusában az Inter Milan saját kápolnájában megkeresztelkedett, meg is bérmálkozott,és felvette a katolikus hitet.

Új ember

„Nem neveltek katolikusnak, de Yolanthét igen, és én meg akartam ismerni a hitét  – nyilatkozta Sneijder. - Van egy saját papunk az Inter Milan-nál és egy kápolnánk az edzőpálya mellett. Ott keresztelkedtem meg, smeg is bérmálkoztam. Istenben mindig hittem, most már gyakorló katolikus is vagyok. A vallás új lendületet, új célokat adott nekem az életben. Sokkal könnyebbnek tűnik így az élet, mint eddig bármikor.” Megtérését Sneijder nem verte nagydobra, akkor derült rá fény, amikor egy Japán elleni meccset követően kivillant, hogy egy rózsafüzér van a nyakában. Az újságírók egyből lecsaptak rá. „Yolanthétól kaptam a rózsafüzért, amit a papunk áldott meg, minden reggel ezzel imádkozom a feleségemmel a békéért”, felelte a kérdésekre Sneijder. „Minden meccsem előtt keresek egy helyet, ahová elvonulhatok imádkozni és akkor is, ha valami nyomja a lelkemet. Elmondok egy imát és megszabadulok a rossz érzésektől.”

A holland válogatott egykori öntelt fenegyereke, akinek a botrányaitól volt hangos a sajtó, megszelídült, lenyugodott, és boldog családi életet él.

Amennyiben a cikk olvasása során bárkinek is az az érzése támadt volna, hogy a Jóisten esetleg preferálná egyik ország fociját a másiké felett, az pusztán a véletlen műve. Eme cikk írója is tisztában van vele, hogy a Jóisten nem személyválogató, nem szereti egyik futballistát sem jobban a másiknál. Ám Sneijder biztosan jobban szereti Jézust, mint korábban.