A paralimpián drukkolhatunk első kerekesszékes szépségkirálynőnknek

Kislányként hogyhogy nem sportoltál?

Mert ötévesen megkaptam az első „csomagot”: ismeretlen okból kialakult nálam egy vesebetegség. A jobb oldali zsugorvesém meg a rossz vérképem miatt közölték velem: felejtsem el a sportolást, pedig a focitól kezdve a szinkronúszáson át a korcsolyázásig sok mindent űztem volna, örökmozgó voltam. A kos jegy makacs szülötteként persze így is cigánykerekezve közlekedtem, igaz, majdnem minden hónapban vesemedence-gyulladást kaptam, és 14 éves koromig visszajáró vendég voltam a kórházakban. Érdekes, hogy amikor felnőttként kajakozni kezdtem, akkor is fájt a derekam, és meg voltam győződve róla, hogy ezt is a vesém okozza, de a vizsgálatokból kiderült: már semmi gond vele.

Mivel magyarázható ez a csodás gyógyulás?

Orvosi magyarázatot nem kaptam rá, de arra gondolok, hogy az autóbalesetemkor, amikor rengeteg vért kaptam, az amúgy is minimumon működő vesém leállt, majd újraindult, azaz „rebootolhatott” a rendszer. Milyen jól tette édesanyám, hogy gyerekként nem engedte kivetetni azt a vesémet!

Ha a sport nem is, a szépség nyilván már régóta „része az életednek”.

Sosem gondoltam magam szépnek, fiatalon is leszegett fejjel jártam az utcán, nem értettem, miért néznek. Ráadásul gyerekként anyukám a sport helyett a modellkedést nézte ki nekem, ami tőlem teljesen idegen volt. Utáltam, ha fényképeznek, ám ő mindent dokumentált, úgyhogy rengeteg fotón bőgök éppen. Miután 12 évesen elvesztettem édesapámat, aki gyógymasszőrként dolgozott, minden megváltozott, a modellkedés is abbamaradt. Akkor már bankos akartam lenni, mint anyukám, mindig próbálgattam a magassarkút meg az aktatáskát. Végül postaforgalmi szakon végeztem, de a postán csak egy hónapig voltam, majd ékszerboltba, aztán egy motorszalonba kerültem hitelügyintézőnek. Utóbbit nagyon szerettem, de nem sokáig élvezhettem, mert abban az évben, 2007-ben történt az autóbaleset, amelyben két barátnőmmel együtt súlyosan megsérültünk. 

Milyen sérüléseket szenvedtetek?
 

Az egyik barátnőmnek úgy roncsolódtak a lábai, hogy mindkettőt amputálni kellett. A másik szerencsére ma is két lábon jár, én viszont a gerincsérülésemmel kerekesszékbe kényszerültem.

Mindegyikünk akkora csomagot kapott, amekkorát elbír, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Közösen dolgoztuk fel a traumát, sokszor összeültünk hárman beszélgetni. Együtt voltunk Budakeszin a rehabilitáción is – én egy évet töltöttem ott, de utána is számos sérülésemet kellett még operálni.

Kép

Fotó forrása: Varga Katalin

Mennyi idő alatt tudtad feldolgozni a történeteket?

Körülbelül két év alatt. Segítséget pszichológustól nem fogadtam el, mondván, úgysem tudhatja, min megyek keresztül. Inkább pszichológiai könyveket olvastam, és a barátnőimmel beszélgettem. Aztán eljött egy pont, amikor nem ostoroztam tovább magam, már nem akartam öngyilkos lenni. Akkor tetováltattam a csuklómra a baleset pontos dátumát, mert már nem úgy éltem meg, hogy vége az életemnek, hanem hogy menni kell tovább, és hogy az a dátum akár valami jónak az elindítója is lehet. Legalábbis hittem, hogy ezt kell belőle kihozni. Az összes többi motívum is, amiket magamra varrattam, egyrészt megnyílást jelentett a külvilág felé, másrészt saját magamnak szóló üzenet volt.

Ezek közül a legfontosabbaknak mi a jelentése számodra?

A befejezetlen kör egy japán motívum, a tökéletlenséget jelenti, pedig betegesen perfekcionista vagyok. A végtelen csomó azt üzeni, valami olyan részei vagyunk, ami végtelen, és minden tettünknek következménye van. A gyémánt olyan gyönyörűség, amit nagyon nagy nyomás hoz létre, ezért segít elviselni a terheket. A rózsa a türelmet jelképezni, amit tanulnom kellett. A karmakerék azt, hogy a jó és a rossz visszaforog ránk. 

Van rajtam egy szárny, ami a székhez kötöttségem ellenére a szabadságot jelképezi. És egy latin felirat, ami azt jelenti: Isten kegyeltje. Hiszen azért vagyok még itt, mert valaki vigyázott rám.

Megbékéltél Istennel?

Amikor édesapám meghalt, összevesztem vele, mert nem tudtam, miért vette el őt. Neki lézeres szemműtétje volt 1998-ban, de rosszul mérték fel a szeme állapotát, és a műtét után megvakult. Ezt nem tudta feldolgozni, ezért öngyilkos lett. Még akkor is megmenthették volna, de nem vették észre, hogy belső vérzése van. Érdekes egybeesés, hogy nálam ugyanez történt a balesetemkor, csak végül még időben kiderült. Azt hiszem, ezek után nem is Istennel békéltem meg, hanem a sorsommal.

Az új életed a 2012-es szépségversennyel kezdődött?

A barátnőm beszélt rá, hogy induljak, és az ott elért siker tényleg teljesen új mederbe terelte az életem. Akkor fogtam fel igazán, hogy még sincs vége mindennek. A sportra is ennek köszönhetően találtam rá, mert a budakeszi sportágválasztóra szépségkirálynőként mentem, nem sportot keresni, hiszen az előzmények után az nem tűnt reálisnak. Ott volt egy kajakbemutató, amit ugyan lekéstem, de számot cseréltem Pruzsina Istvánnal, a későbbi edzőmmel, akivel nemsoká elkezdtem edzeni.

Kép

Varga Katalin szépségkirálynőként – Fotó forrása: Varga Katalin

Hogy állt akkoriban az önbizalmad?

A szépségversenyig sehogy. Pedig már a rehabilitáción megismerkedtem egy látogatóval, a kórházból már nem is hazamentem, hanem hozzá. Ahhoz képest, hogy a baleset után biztos voltam benne, már soha senkim nem lesz, mert a pasik nem a székes csajokat nézegetik… Aztán megtapasztaltam, hogy semmi sem lehetetlen, csak össze kell szokni. Ma már egy másik, tízéves kapcsolatban élek. 

A párom nem mozgáskorlátozott, de a fejemben én sem vagyok az. 

Ugyanaz az ember vagyok, aki voltam, nem valami depresszív tudatban létezem, ezért általában a körülöttem élők is elfeledkeznek a székről. Ha beülök a kocsijukba, sokszor el is felejtik betenni, nem gondolnak rá, hogy az is hozzám tartozna.

Kajakozóként a 2021-es bronzérmed után idén újra a paralimpiai dobogóért küzdhetsz – két fő riválisod közül az egyiket időeredményben már gyakorlatilag utolérted, ez minimum ezüstöt ígér. Összességében többet kaptál, kapsz a második életedtől, mint amire a baleset után számíthattál?

Sokkal, és még annál is többet! Sosem gondoltam, hogy a sport ennyi mindent adhat. Az elmúlt tíz évem nagyon sok emlékre elég, amiket később magamban lapozgathatok. Mindig eszembe jut egy ötvenes hölgy, akivel a rehabon találkoztam, és aki a motorbalesetesekhez, fejest ugrókhoz képest – akik csak pislogni tudtak, a kezüket sem bírták felemelni – nagyon kis sérülésmaradvánnyal küzdött. Gerincsérvvel műtötték, mankóval sétált, húzta az egyik lábát, de nem tudta feldolgozni, és öngyilkos lett. Úgyhogy sokat számít, alapból ki milyen erős, de útközben is sokat lehet tanulni és hasznosítani a tanultakból. Nem vagyunk egyformák, mindent másképp dolgozunk fel, nekem például sokat segített, hogy kisgyerekkorom óta komoly akadályokon kellett átjutnom, így megedződtem. Mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, de igyekeznünk kell a rossz élményeket is a javunkra fordítani.