„Gyűlöltem az iskolát. Minek a deriválás?” – Hogyan ne vegyük el a gyerek kedvét a sulitól?

Sok felnőtt tudat alatt egész nyáron azon munkálkodott, hogy teljesen elvegye a lányom kedvét az iskolától. Legutóbb a zöldségesnél álltunk sorba, amikor az eladó kedvesen rámosolygott a gyerekemre, és amikor megtudta, hogy most lett hatéves, ráadásul suliba is készül, előtört belőle az összes traumája, amit a közoktatásban elszenvedett néhány évtizeddel ezelőtt. „Hát, igen, most lett vége a jó világnak – sóhajtotta együttérzően. – Fuj, de gyűlöltem iskolába járni! A korán kelés meg a röpdolgozat, a felelés, a tesiórák, az a sok felesleges lecke, kötelező olvasmányok. Azóta se tudom, mire jó a deriválás, és leéltem egy életet úgy, hogy nem is érdekel. Sírtam, amikor vége lett a nyárnak.” „De ott a sok barát, érdekesség és játékos feladat, nem rossz hely ám az iskola, ugye, emberek?” – fordultam hátra, segítséget remélve a mögöttem álló felnőttektől, de úgy látszott, hiába igyekeztem menteni a menthetőt, a fiatal lány a padlóra szegezte a tekintetét, miközben azt mondogatta, hogy „hát... ööö… hát… ööö...”, egy szakállas apuka pedig mélyen elmerült a csemegekukorica szemeinek átszámolásában. De nem ez volt az első eset!  

Szegény gyerek egész nyáron azt hallgathatta, hogy „ez nem olyan lesz ám, mint az ovi” „kemény idők jönnek” „az én gyerekemnek nagyon nem volt könnyű az átállás, túl sok a követelmény, azóta teljesen megváltozott, kezelhetetlen, rosszkedvű”.  

Ha ez nem volna elég, egy nappal az évnyitó előtt éppen robogtunk ünneplőruháért, amikor a reggeli rádióműsorban arról kezdtek beszélgetni, hogy a szülők mennyire várják már, hogy a gyerekek megint suliban legyenek, eltűnjenek a „kis piócák” az életükből legalább egy időre, és újra szabadabbnak érezhessék magukat. Elismerem, a suli nem könnyű (nekem sem volt az), és szülőként is stresszes megoldani a gyerekek nyári felügyeletét munka mellett, de ez akkor sem ok arra, hogy a lányom úgy induljon neki az első osztálynak, hogy a környezete azt táplálja belé, hogy egy pióca, amitől a szülei alig várják, hogy időszakosan megszabaduljanak, mert nehéz volt együtt élni vele egész nyáron, ezért aztán berakják egy olyan helyre, ahol haszontalan dolgokkal tömik a fejét, végkimerülésig hajszolják, amitől teljesen be fog kattanni, sőt depressziós lesz. Nem csoda, hogy sok gyerek megszeppen ezektől a sületlenségektől.

A tanév megkezdése előtti utolsó este gondoltam, pontot teszek mindennek a végére: mosogatás után odamentem a lányomhoz, leültem mellé a kanapéra, és a haját simogatva arról kezdtem neki mesélni, hogy mit szerettem legjobban az első osztályban. Például a sok színes tankönyvemet, amik tele voltak tarkabarka figurákkal. Már önmagában a könyvimádatomat is a kezdeteknek köszönhetem, hiszen ekkor nyílt ki igazán a világ számomra a betűk megismerésével.  

Elmeséltem, hogyan bujkáltam a kislámpámmal a takaró alatt, amikor kiolvastam a Misi Mókus kalandjait, ami annyira izgalmas volt, hogy egész éjjel képtelen voltam letenni, a szüleim pedig alig tudtak felébreszteni másnap.

Tisztán megvan az a pillanat, amikor a sulibuliban fehér harisnyában, szoknyában, a terem szélén várakoztam arra, hogy a fiú, aki tetszik, felkérjen táncolni egy Hupikék törpikék-számra („sós pogi… a pékkel ott várunk rád… óóó, sós pogi… remélem, eljössz hozzánk…”), ami aztán nem történt meg, de először megérezni ezt a vágyakozást már önmagában jó érzés volt. Emlékszem a szavalóversenyek izgalmára, arra, hogy milyen volt először nyertesként kiállni a kör közepére, vagy vesztesként átvenni az oklevelet, és megtanulni, hogy a részvétel a fontos. Az udvaron eltöltött időre, a játékra a mászókákon, az osztálykarácsonyokra, a csokitojástartókból készített szalagfüggönyre, amit technikaórán készítettünk, és a határfeszegető gyurmamamutomra, amit unortodox módon rákentem egy papírra.  

A nyári szünet végével a szülők is megint iskolások lesznek egy kicsit, teljesen újra kell húzni a család működését: mindent be kell szerezni a műanyag dobozkáktól az utolsó szem tarkababig, ki kell vasalni az ünneplőt, kelni kell, aztán indulni, elfogadni, hogy a gyereked egyre önállóbb, öntörvényűbb, és hiába vagy kíváncsi, nem feltétlenül fogja elmondani töviről hegyire, hogy mi történt vele aznap. Ahogy nézzük, csemeténk hogyan barátkozik a többiekkel, belőlünk is előtörnek a régi emlékek, és elkezd motoszkálni bennünk, hogy annak ellenére, hogy a deriválás legtöbbünk életében valóban nem számottevő elfoglaltság, mégsem volt olyan rossz iskolásnak lenni.

Az évnyitó után kislányom nagy lelkesedéssel vág neki a tanévnek, az osztálytársak szimpatikusak, a pedagógusok szuperkedvesek, a szeme csupa örömteli várakozás.  

Megfogadtam, minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek neki megőrizni ezt a világra nyitott tekintetet.  

És ez biztosan nem azon múlik majd, hogy hány ötöse van, hanem azon, hogy mennyire tud megmaradni benne a kíváncsiság.

Minden nehézségével együtt bánnánk, ha az iskola kimaradt volna az életünkből, és nemcsak a munkavégzéshez elengedhetetlen végzettségek miatt, hanem azért is, mert olyan jó élményeket köszönhetünk az intézményeknek, amelyek egy életen át elkísérnek. Amikor pedig akadályok merülnek fel, érdemes arra gondolni, hogy miért szuper dolog iskolásnak lenni.  

8 ok, amiért jó suliba járni

1. Éljenek a barátságok és a szerelmek!  
18 éves korunkig a szocializáció elsődleges tere az iskola, ahol akár életre szóló kapcsolódások is kialakulhatnak. Egy jó barát vagy az ábrándozás a kiszemeltről átsegíthet a nehezebb napokon a suliban is.

2. Itt megtalálhatod, ami érdekel
Az iskola segít megtalálni, mi az, amiben tehetséges vagy, amit szívesen csinálnál az életben, és arra is rávezet, mi az, amiből később nem kérsz. Lehet, hogy technikaórán derül ki számodra, hogy érdekel a barkácsolás, vagy rajzórán döbbensz rá, hogy született tervező vagy, esetleg saját strófaverziókat skiccelsz majd a szöveggyűjtemény szélére - a suli segít tágítani a látókörödet.

3. Még bármi lehet belőled
A mai világban szeretik hangsúlyozni, hogy bármikor lehet bárkiből bármi, ami persze lehet motiváló, de valljuk be, ritka, hogy valaki úgy jön rá negyvenévesen, hogy orvos akar lenni, hogy meg is valósítja az álmát. És az is szomorú eset, amikor valaki 35 évesen találja ki, hogy rendőrnek menne, de már túl késő.  Diákként tényleg előtted az élet, és szabadon kísérletezhetsz azzal, hogy milyen jövőt képzelsz el magadnak.  

4. Aki tanul, annak nagyobb esélye van arra, hogy később örömét leli a munkájában
Legyen szó szakképzést nem igénylő állásról, szakmunkáról, sportolói pályáról vagy diplomás munkahelyekről, az iskolába járás mindegyikhez szükséges, és minél többet tanul valaki, annál több lábon áll majd az életben.  

5. Védőburok 
Mondanunk sem kell, hogy normális esetben a gyerekek mentesülnek a felnőttek problémái alól, ami egy olyan áldott állapot, amelynek elmúlását kár volna siettetni.  

6. Rendszeresen együtt sportolhatsz kortársaiddal
Soha nem kell azon aggódnod, hogy nem vagytok elegen a focihoz, kosárhoz, röplabdához. Most könnyebb összehozni az edzéseket, meccseket, mint felnőtt, dolgozó emberként.  

7. Élhetsz a kreatív, izgalmas hobbijaidnak
Akár szakkörökre járva is hódolhatsz többféle tevékenységnek: rajznak, zenének, színjátszásnak, sakknak és sok egyéb másnak.

8. Soha nem lesz annyi szüneted, mint amennyi most van
Igaz, a felnőttek is kivehetnek szabit, de nincs olyan év, hogy ne jutna eszükbe, milyen jó lenne egy olyan társadalomban élni, ahol mindenkinek jár a nyári vakáció.  

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.