„Szájtátva néztem, ahogy az édesapám formálja a motívumokat” – Kovács Szabolcs bútorfestőnél jártunk

„Már kicsi gyerekként bejártam édesapám műhelyébe, de ezeket a festékeket a ruhából csak ollóval lehetett kiszedni, ezért édesapám ügyelt rá, hogy idő előtt ne kerüljön a kezembe az ecset meg a festék” – meséli Szabolcs. Azonban a krétától a ceruzáig mindent használt, volt, amikor egy ágdarabbal a porba és a sárba rajzolt, vagy mészkődarabokkal a betonra – az egri vár ostromát elevenítette meg barátaival. Az asztalosság is érdekelte, ezért is volt számára izgalmas édesapja műhelye. Szerette a szerszámokat, a bútorokat, ahogy azok az első készítési fázistól eljutnak az utolsóig, a forgácsot, ahogy kijön a gyaluból. „A hatalmas forgácskupacokban a bátyámmal jót lehetett birkózni és bújócskázni. Ott voltunk a műhelyben mindig, de én mégis akkor irigykedtem igazán édesapámra, amikor a a bútorokat festette. Olyankor ki volt takarítva, portalanítva, mert a festéshez pormentesség kell, hogy ne ragadjon bele semmi, amíg meg nem szárad a bútor. Amikor előkerültek az ecsetek meg a festékek, szájtátva néztem, ahogy formálja a motívumokat” – meséli a mester. 
Később pedig, ahogy Szabolcs egyre nagyobb lett, ő is festhetett. Eleinte mindenfélét kitalált az édesapjától kapott fadarabokra, madarat, pillangót, kígyót, békát, lovat, harcosokat. Ahogy pedig az idő telt, Kovács András, Szabolcs édesapja, már saját ecseteit és festékpalettáit is engedte használni a fiának. „Amikor festettem a sárkányt vagy azokat a kisebb jeleneteket, mindig néztem fél szemmel édesapám virágmotívumainak a készületét.

Megtanultam, hogy a csörgőrózsáknak átmeneteseknek, szirmosoknak és gömbölydedeknek kell lenniük, a matyó tulipánoknak az alja pedig íves, és ezeket én is elkezdtem utánozni, próbálgatni és gyakorolni.

Eleinte soha nem hasonlítottak virágra a motívumaim, ami idegesített, így, amikor tudtam, gyakoroltam” – mondja a népművész. Végül, amikor már Szabolcs elég idős volt, először a virágok közepének a megfestése vált a feladatává, utána a szirmokat is elkészíthette. Így lett egyre nagyobb rutinja. 
Szabolcs tehetségét édesanyjának is köszönheti, aki mintarajzoló asszony volt. A mintarajzoláshoz, vagy ahogy Matyóföldön mondják, az „íráshoz” kevesen értettek. „Régen az asszonyok kiszabták a textíliákat, a ruhaneműket, és elvitték a rajzolóhoz, akiben megbíztak. Elmondták, hogy milyen díszítésű terítőt vagy ruhát várnak a kelengyésládába. Az író asszonyok pedig az elmondottak alapján díszítették a textíliát; ha földműves családról volt szó, megjelent a búzakalász is egy-egy hímzésmintában. Minden »írónak« egyedi stílusa volt, és minden kornak megvoltak az ismert rajzolói is” – meséli Szabolcs. A népművész sokszor segített édesanyjának, például tojásfestéskor lesúrolta a tojáshéjakat, hogy azok ne legyenek zsírosak, és jól fogjon rájuk a festék. Jutalmul megkapta az eltört tojáshéjakat, és festhetett, rajzolhatott rájuk. „Diákkoromban megbíztak azzal, hogy rajzoljak virágmotívumokat, nagy spirálfüzetek lapjait tudtam pillanatok alatt megtölteni. Nagy életfából indultam ki, és végül az egész lap tele lett matyóhímzés-mintás virágokkal.” 
„Nem elég beleszületni egy ilyen hagyományokat őrző családba, fontos a tehetség, de ez annyira időigényes tevékenység, hogy szerelem nélkül nem lehet csinálni” – fogalmaz Szabolcs. „A bútorfestés nem lapok festéséből áll, hanem először azokat el kell készíteni, meg kell álmodni, tervezni, hogy nézzen ki a bútor­együttes, hiszen ezek mind egyedi darabok. Utána következik az alapszín kiválasztása. A mezőkövesdi matyóknál a legrégebbi bútordarab, ami még megvan, az 1753-as dátumú Mária-szekrény, aminek az alapszíne zöldeskék. Az 1810-es években ez a zöldeskék szín eltűnt, és egy narancsos pirosas, a matyók úgy nevezik, habospiros alapszín lett kedveltebb. Fekete felhőszerű festéssel, márványozással, habozással. A 20. század elején pedig a pácolt barna alapszínű bútorok is megjelentek. Sajnos ma már nem jellemzőek ezek a generációkat kiszolgáló bútordarabok, hiszen a fiatalok igénye megváltozott. Nemcsak a parasztbútoroknál, hanem minden más darabnál is megfigyelhető ez. Sőt, lassan már a fa is kiszorul, kevés az olyan asztalos szakember, aki valódi fával tud dolgozni” – mondja a bútorfestő. „Ez egy nagyon ritka szakma, ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy lazábban csináljam, és ne tökéletes használati tárgyakat, bútorokat adjak ki a kezem közül, hiszen én vagyok, aki fenntartja ezt a hivatást” – teszi hozzá.

Gyuri bácsi karosszéke 

A hosszú beszélgetés és a tájház kincseinek, bútorainak, festett matyó ládikóinak és házi áldásainak megcsodálása után megkérdezem Szabolcstól, emlékszik-e első önálló munkájára, amivel édesapja bízta meg. A népművész ősz bajusza alatt mosolyogva kezd mesélni: „Gyuri bácsi, a helyi cipész karosszéke volt az.

Azt is olyan csalafintán csinálta édesapám. Azt mondta, sürgősen el kell szaladnia, és fejezzem be a tegnap lealapozott karosszéket, fessem meg virágokkal. Előtte soha önállóan nem csináltam ilyesmit. Persze tapasztalatom és képzeletem volt.

Végül elkezdtem festeni a széket, majd édesapám két óra múlva visszajött a műhelybe, és nézte, mit csinálok. A karos­szék hátsó támláján egy ovális csokrot készítettem, alul középről indultam a három gránátalmával, balra két akáclevél és három csörgőrózsa volt, a másik oldalon pedig még semmi. Édesapám csak nézett, hogy ez meg micsoda, elmagyaráztam neki, ami a fejemben volt, végül mondtam, hogy középre odaírom majd, hogy Gyuri bácsi. Édesapámnak könnyes lett a szeme, mert akkor jött rá, hogy ugyanúgy festek én is, ahogy ő.” 

Képek: Páczai Tamás

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>