A régi recept vargányát, szegfűgombát, csiperkét és rizikegombát ajánl savanyításra. Ehhez a megtisztított gombát (két kis üveghez 50 dkg) szeletekre vágjuk, majd „gyenge sós- és citromsavas vízben 5-6 percig előfőzzük.”

Közben elkészítjük a levet: 1 liter 5%-os ecetbe beledobunk „egy karikára vágott hagymát, 1 babérlevelet, 3 db. szegfűborsot, 5 szem borsot és 1 kiskanál sót”, majd az egészet felforraljuk. Ezalatt megfőttek a gombák is, amelyet leszűrünk, majd beletesszük a páclébe, és az egészet még egyszer felforraljuk. Dunsztolással tartósíthatjuk, de néhány hétig anélkül is eláll.

MAI ÖTLET: a gomba főzővizét később használhatjuk alapléként. Az ecet lehet almaecet, úgy még izgalmasabb íze lesz, a fűszereket pedig kiegészíthetjük borókabogyóval vagy kardamommal.

A recept a Képmás adventi recept kalendárium része. Még több karácsonyi, ünnepi receptért kattintson ide>>.

Az idei adventi programsorozat különlegessége a Várkert Bazár előtti karácsonyi vásár: a Hello Wood egyedi faházaiból felépített minivárosban a Népművészeti Egyesületek Szövetségének iparművészei termékei is megvásárolhatóak. A vásárról a gasztronómiai ínyencségek sem hiányozhatnak, a látogatók a Magyar Street Food Egyesület tagjaiból álló csapat látványkonyhájának kínálatából válogathatnak. Idén műjégpálya teszi teljessé az ünnepi hangulatot, korcsolyázás után vagy a hideg elől elvonulva pedig áttetsző melegedő sátorból gyönyörködhetünk a budapesti panorámában.

További információ a Várkert Bazár weboldalán és Facebook-oldalán. 

Háromezer évvel ezelőtt a világ legjobb tengerészei keresztülhajóztak a Csendes-óceánon, és felfedezték Óceánia számos szigetét. Azonban ezután ezer évig nem utaztak ismét, és senki sem tudja, miért.
A Walt Disney Animation Studios legújabb animációs alkotása a Vaiana című film, amelynek főszereplője egy kalandvágyó tini, aki vakmerő küldetésre indul, hogy megmentse népét. Útja során Vaiana találkozik az egykoron hatalmas félistenként tisztelt Mauival, aki szárnyai alá veszi a lányt, hogy igazi felfedezőt faragjon belőle. Együtt vágnak neki a nyílt óceánnak, az út pedig nem szűkölködik az eseményekben. Hatalmas szörnyekkel és elképesztő veszélyekkel szállnak szembe, s közben Vaiana teljesíti ősei küldetését és felfedezi azt, amit a legjobban keresett: saját magát.

Trailer >>>

Bemutató dátuma: 2016. december 1.

(Forgalmazó: Fórum Hungary)

2016. december 1-től 31-ig lehet szavazni a Családbarát Médiáért-díj 2016 Közönségdíjasára a mediaacsaladert.hu weboldalon. A szavazók közül egy szerencsés a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom felajánlását, egy családi vacsorát nyer egy családbarát étterembe. A díjakat 2017. január 19-én adjuk át.

A Családbarát Médiáért-díjról

A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány 2007-ben hozta létre a Családbarát Médiáért-díjat. Az 500 000 forint pénzjutalommal járó elismerés célja, hogy a család – örömeivel és gondjaival együtt – ugyanolyan hangsúlyos szerepet kapjon a médiában, mint a valódi életben. Nyomtatásban megjelenő cikkeket, rádió- és televízióműsorokat, internetes írásokat jutalmaz, amelyek a fenti témát magas szakmai színvonalon jelenítik meg, és céljuk nem csupán az olvasottság, hallgatottság vagy nézettség növelése, hanem az, hogy információt, erőt, segítséget adjanak a párválasztáshoz, az elköteleződéshez, családtervezéshez, a problémák megoldásához, a családban való boldog élethez. A szakmai díj odaítélésekor kiemelt szempont, hogy a cikk vagy műsor a kívánt célcsoportot meg tudta-e szólítani, illetve sikerült-e eljuttatnia a fontos üzenetet esetleg olyan korosztályokhoz és olyan értékrendű emberekhez is, akik a családbarát szemlélettel ritkábban találkoznak, illetve kevésbé tartják fontosnak.

Az év folyamán a szakmai zsűri által kiválasztott 12 jelöltet a Képmás magazin hónapról hónapra bemutatta, a jelöltek munkái a kepmas.hu/gyerekszoba weboldalon jelenleg is megtekinthetők.

A jelölt médiumok és újságíróik: abcug.hu – Neuberger Eszter, Metropol – Bordohányi Alexandra, divany.hu – Dr. Polgár Patrícia, RTL Fókusz – Fodor Bianka, Magyar Nemzet/mno.hu – Velkei Tamás, nlcafe.hu – Kempf Zita, Kun Gabi, Szalma Erika, 24.hu – Haszon Zsófia, Mindennapi Pszichológia – Szertics Péter, she.hu – Petrás Lilla

Itt találja az összes jelöltet >>>

A zsűri tagjai:

Aczél Petra, a Corvinus Egyetem docense, a Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet igazgatója
Borókai Gábor, a Heti Válasz főszerkesztője
Krúdy Tamás, újságíró, szerkesztő
Keresztes Ilona, a Magyar Rádió szerkesztő-riportere
Süveges Gergő, a Magyar Televízió munkatársa
dr. Kutassy Jenő, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnökhelyettese
Molnár-Bánffy Kata kommunikációs tanácsadó
Szám Katalin, a Képmás főszerkesztője

Külhoni Családbarát Médiáért-díj

A Média a Családért Alapítvány 2016-ban a határon túlra is kiterjesztette tevékenységét. Négy tagú zsűri – Erdélyből Csinta Samu, Felvidékről Neszméri Tünde, Délvidékről Tóth Lívia és Kárpátaljáról Kőszeghy Elemér újságírók – hónapról hónapra küldték térségükből a családról megjelent anyagokat. Az ebből válogatott 12 jelöltből is szakmai zsűri választja ki a győztest.

A jelölt médiumok és újságíróik: Erdély: Nőileg – Sipos Betti, Csatlós Tünde, Dávid Panni, Farkas-Ráduly Melánia; Krónika – Bálint Eszter és Bíró Blanka; Gyergyói Hírlap – Balázs Katalin, Tamás Gyopár; Üzenet – Somogyi Botond; Újvidék: Magyar Szó – Lakatos János; Felvidék: Ma – Beke Beáta; Új nő – Jankovic Nóra, Derzsi Bernadett.

www.mediaacsaladert.hu

A régi recept tényleg roppant egyszerű: „5 kg gyümölcshöz 1 liter bort és 3 kg cukrot veszünk. A bort és a cukrot sűrű sziruppá főzzük, beleadjuk az áfonyát és addig főzzük, míg tányérra csepegtetve belőle, kocsonyásodni kezd.” Persze, ilyenkor nem feltétlenül van időnk nagy befőzésre, így nyugodtan felezhetjük, harmadolhatjuk, vagy még tovább csökkenthetjük a mennyiséget.

MAI ÖTLET: friss gyümölcs hiányában használhatunk fagyasztottat. Én most száraz vörösbort tettem a lekvárba, de ezt ízlés szerint variálhatjuk. Fűszerekkel még közelebb hozhatjuk a karácsonyhoz: fahéjjal és szegfűszeggel klasszikus téli ízt kapunk, ha pedig valami izgalmasabbat szeretnénk, próbáljuk ki a vaníliát!

A recept a Képmás adventi recept kalendárium része. Még több karácsonyi, ünnepi receptért kattintson ide>>.

„A cikk nemcsak azért kedves számomra, mert megismerhettem a kis művészt és az őt körülölelő családot, hanem azért is, mert ez a munka szép példája annak, hogy a szöveg mellett mennyire fontos a jó fotó is. Mert kevés kitalálni, hogy kit és mikor kellene lencsevégre kapni, jó kollégák is kellenek hozzá. Köszönöm Emmer Lászlónak, hogy megmutatta Misiben a kis herceget és a játékos gyereket, Páczai Tamásnak, hogy nemcsak szép werkfotókat készített, hanem Misi bátyját is megfotózta „hátsó címlapnak” és Duba Máténak, hogy elkapta a reptér és próba közötti pillanatokat. És persze hálás vagyok a Képmás olvasóinak is, hogy hónapról hónapra újabb ötletekre, cikkekre inspirálnak.” – mondja a cikkről a Képmás főszerkesztője, Szám Kati.

– Mivel foglalkozik az alapítvány, kiknek és milyen eszközökkel segít?
– A Kék Vonalat 1993-ban alapították gyermekvédelemben dolgozó szakemberek, azt az igényt felismerve, hogy sokszor nem találnak a gyerekek, fiatalok olyan fórumot, ahol segítséget kérhetnek, vagy egyszerűen csak elmondhatják mindazt, ami bántja őket, amiben egyedül érzik magukat. Missziónk azóta is változatlan: hisszük, hogy a gyerekeket meg kell hallgatni, ha bajba kerülnek, melléjük kell állni, segíteni kell őket; és támogatni kell a felnőtteket is abban, hogy erre képesek legyenek. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de nem mindig olyan könnyű a gyakorlatban. 
Legrégebbi eszközünk a lelkisegély-szolgálat működtetése. Fontosnak tartjuk, hogy minél alacsonyabb küszöbbel legyünk elérhetőek. Ehhez jó csatorna a hívók számára ingyenes és anonim telefonvonal, a chatszoba és az online levelező felület. Célcsoport tekintetében is igyekszünk szélesre tárni az ajtókat. Megkereshetnek minket gyerekek, fiatal felnőttek és olyan hozzátartozók, illetve szakemberek, akik egy gyerek ügyében, érdekében szeretnének konzultálni. Bár a „gyermekkrízis” szóról sokan a veszélyhelyzetekre asszociálnak, mi úgy gondoljuk, nem érdemes megvárni a segítségkéréssel, amíg nagy a baj. Nagyon sokféle témával, sokféle helyzetből érkeznek megkeresések hozzánk. Nálunk nincs kis gond, nagy gond. Azt üzenjük a gyereknek, ha valami rossz élmény ér, ha valamiben tanácstalan vagy, ha egyszerűen jólesne valamit megosztani vagy közösen gondolkodni, beszélj róla!

– Mik a leggyakoribb kérdések vagy problémák, amelyek miatt Önökhöz fordulnak a gyerekek?
– A kortárs kapcsolatok. Évről-évre egyértelműen ez a legtöbbször előforduló kérdéskör. Ide értem az első párkapcsolati próbálkozásokat, a baráti körben jelenlévő konfliktusokat vagy a kortárs közösségekben betöltött szerepet. Megkeresőink közel fele a serdülő korosztályhoz tartozik. Ezekben az években különösen fontossá válnak a kortárs kapcsolatok.

– Milyen kortárs konfliktusokban kérnek segítséget, és mi lehet ilyenkor a segítség?
– Meglökött, tolakszik, elvette, lelökte, tönkretette, nem engedi… És az „ások” ilyenek, de a „bések” meg olyanok… A nagyfiúk elzavartak, a kislányok árulkodnak, és azt mondják, szalma, pedig én tudom, hogy széna…  Ahol több gyerek (több ember) van együtt, óhatatlanul adódnak ilyen helyzetek. Sokszor a pedagógus vagy a szülő nem jól méri fel, esetleg meg sem próbálja kideríteni, mennyire nagy a sérelem, a veszteség, mennyire fontos az ügy a konfliktusban lévőknek, és meg tudják-e oldani egyedül a problémájukat.

„Intézzétek el egymás közt!” – már kis ovisok is hallhatnak ilyet szülőtől, pedagógustól egyaránt.

Remek, ha a gyerekek el tudják rendezni a konfliktushelyzeteket egymás közt. De jogos elvárás ez? Megtanítottuk nekik az erőszakmentes, konstruktív konfliktusmegoldást? Látnak rá jó példákat? Van rá idő, tér, segítő protokoll? Ha nem boldogulnak egyedül, tudnak hová fordulni segítségért? 
Rengeteg telefonhívásunk szól felnőtt nézőpontból egyszerűnek tűnő helyzetekről, könnyen tisztázható félreértésekről, de a gyerekek többségének még tizenéves korban is segítség kell ahhoz, hogy átgondolja például, hogyan lehet egy félreértést tisztázni, egy hibát helyrehozni. Milyen helyzetben, milyen szavakkal kérjen bocsánatot, hogyan reagáljon, ha ő békülni akar, a másik nem. Néha nehezen értik meg a másik nézőpontját, nem gondolnak bele, milyen hatása lehet egy-egy szónak, tettnek. Ahhoz, hogy ezek a dolgok beépüljenek, és jogos elvárás lehessen, hogy intézzék el egymás közt, először sok helyzetben kísérni kell őket, és sokat kell beszélgetni azokról a mindennapi szituációkról, amik a gyerek kapcsolati hálójában felmerülnek. Persze vannak olyan helyzetek is, ahol nincs szükség különösebb felnőtt beavatkozásra, „csak” a figyelmünkre, odafordulásunkra. Sokszor csak jólesik egy kicsit panaszkodni, jólesik a meghallgatás, megértés.

– Ilyen helyzetekben is felhívnak a fiatalok egy segélyvonalat, egy idegen figyelmére vágynak?
– Sokszor igen. A10–14 éves korosztályra különösen igaz, hogy nagy érzelmeket mozgat meg minden kortárs visszajelzés, minden apró sérelem. Ebben a korban kezdi őket morális értelemben is érdekelni a bizalom, a lojalitás, a hűség és az árulás. Ahogy alakul az identitásuk, sokszor változik a legjobb barát, barátnő személye is. „Klikkek” alakulnak és bomlanak fel, változnak a viszonyok a fiúk és lányok között.  Mindez nem megy mindig veszteségélmény, esetleg sértődés és harag nélkül. Sokszor a mi szerepünk csak annyi, hogy egy-egy beszélgetéssel segítsük ennek a feldolgozását, és legyen a hívónak egy jó élménye arról, hogy a felnőtt meghallgatta, együtt érzett vele. Legyen idő elmesélni történeteket, megfogalmazni gondolatokat közösségről, barátságról…

– Ez nagyon szépen hangzik, de miért nem a szüleiknek vagy a környezetükben lévő felnőtteknek mondják el ezeket a történeteket a gyerekek?
– Hívóink nagy többsége pont abban az életszakaszban van, amikor lélektani fejlődési feladat eltávolodni a szülőktől, megkérdőjelezni a környezetük véleményét, válaszait – de a saját válaszok megtalálására sokszor még nem képesek. Kell az interakció. Erre egy ingyenes, anonim felület, amit kockázatmentesen tesztelhetnek, ahol bármikor kiléphetnek a kapcsolatból, sokaknak pont megfelelő.

Sajnos nem kell „rossz családokat” vagy alkalmatlan pedagógusokat képzelni a gyerekek köré ahhoz, hogy elhiggyük, a gyerekek nem mindig tudnak személyesen fordulni valakihez.

Kijönnek az iskolából, tele vannak élménnyel, feszültséggel, rengeteg érzéssel. Hangulatjelző képecskékkel és matricákkal teleposztolják az internetet (mert a késleltetés is nehezen megy kamaszkorban), esetleg egy-egy baráttal megbeszélhetik hazafelé a nap eseményeit. De esetleges, hogy mikor találkoznak egy olyan felnőttel, akinek van ideje, legalább egy nyugodt félórája meghallgatni a nap fontos történéseit. Otthon a téma sokkal inkább a matekdolgozat meg a befizetnivalók, és nem az, hogy milyen volt berúgni az utolsó gólt kicsengetés előtt, vagy mit jelent vajon, hogy rám köszönt egy nyolcadikos fiú, miért cikizett ki X, és miért nem állt mellém Y, amikor hallotta, hogy csúfolnak…?

– Vannak, akik szerint a csúfolódások, cikizések mindig is jellemzők voltak a gyerekközösségekre, és nem nagyon lehet ellene mit tenni. Ön hogyan gondolkodik erről? 
– Azt gondolom, hogy a másikon való csúfolódás verbális bántalmazás, ami nem engedhető meg. Minden gyereknek joga van a biztonsághoz, az elfogadáshoz, az erőszakmentes környezethez. Ha elnézzük a cikizést, nem halljuk meg a gúnyos megjegyzéseket, a más kárára elsütött poénokat, horribile dictu el is mosolyodunk rajta, akkor ezzel a bántalmazó malmára hajtjuk a vizet, azt jelezzük: itt ez megengedett, esetleg még támogatott is.

– Az iskolai zaklatás mennyire hangsúlyos téma a lelkisegély-szolgálatuknál?
– Elég gyakorinak mondanám, szinte mindennap van egy ezzel kapcsolatos beszélgetés vagy levélváltás. A tizenévesek jó része hétköznapjai harmadát az iskolában tölti. Az a körülmény, hogy ott milyen a légkör, milyenek a kapcsolatai, mennyire érzi magát biztonságban, alapvetően meghatározza, hogy hogyan érzi magát egy kamasz a bőrében.

– Úgy tűnhet, az iskolai erőszak mint téma ma jobban előtérben van, mint akárcsak egy évtizeddel ezelőtt. Agresszívebbek a mai gyerekek, vagy a konfliktuskezelés megy nehezebben?
– Valóban többet hallani az iskolai erőszakról, zaklatásról. Nemzetközi kutatások foglalkoznak a bullying jelenségével, vannak jó prevenciós programok, talán több szó esik a témáról a médiában is.

A bullying szó meghonosodása vagy jó magyar fordítása még várat magára. A kifejezésben ott a zaklatás, a megfélemlítés, a bántalmazás minden műfaja.

Nem tudom, hogy több gyereket ér-e bántalmazás a kortársai részéről az iskolában most, mint évekkel ezelőtt, de az biztos, hogy többen kérnek ilyen ügyben segítséget. Ezt lehet pozitívan is értelmezni: kevésbé tabu a téma, nagyobb bizalom van arra, hogy van megoldás. Nem gondolom, hogy általában a gyerekek agresszívebbek lennének mostanában. Fontos látni, hogy nem minden agresszió vezet bántalmazáshoz, zaklatáshoz, a bullying folyamatának és a konfliktushelyzeteknek más a dinamikája.
Sokszor az agressziót valami eleve rossz dolognak tekintjük – az agresszív gyerek egyenlő a „rossz gyerekkel”. Pedig sok helyzetben az agressziónak fontos funkciója van. Ha méltánytalanság, sérelem ér minket, a feltámadó agresszív késztetések jeleznek, és energiát adnak. Elfojtásuk megbetegíthet. Az agresszió szabadjára engedése viszont pusztít, veszélybe sodor másokat, illetve magunkat is. Ezért fontos a gyerekeket megtanítani bánni az agresszióval, a haraggal, a negatív érzésekkel. Ezeket meg lehet élni, ki lehet fejezni a másik bántása nélkül is. Lehet azt mondani, hogy amit most tettél vagy mondtál, az nekem rosszul esett, ettől nagyon rosszul érzem magam, és egy kis időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat (és közben akár fussak két kört a háztömb körül), utána beszéljük meg, hogy mi a mindkettőnknek elfogadható megoldás. Lássuk be, ez az ideális reakció, még a felnőtteknek sem megy simán, és közben ilyesmit várnánk a gyerekektől, akik napi 8 órában vannak egy olyan közösségben, amit nem maguk választottak, vesznek részt olyan tevékenységékben, amelyekbe nem sok beleszólásuk van, de kapnak rá sorsdöntőnek mondott minősítéseket. Közben nem ritkán versenyeztetik őket egymással, és olyan felesleges frusztrációknak is ki lehetnek téve, mint például „ne igyál, hiába vagy szomjas, ittál volna szünetben”! Csoda lenne, ha nem jelenne meg az agresszió, vagy ne lennének konfliktusok! Az erőszakmentes konfliktuskezelést, a stresszel és a negatív érzésekkel való bánást meg kell tanítani a gyerekeknek, senki sem úgy születik, hogy ez magától megy!

– Mit tehet a szülő, mit tehet az iskola ennek érdekében?
– Az első három legfontosabb: a példamutatás, a példamutatás és a példamutatás. Ha segíteni akarunk a gyerekeknek, először magunkon kell dolgozni, újra meg újra, folyamatosan. Ne veszekedjenek a testvérek, miközben a szüleik egymásra acsarkodnak? A tanár kiabál, de a gyerek maradjon csendben? Így nehéz… Továbbá nagyon jó programok, cikkek és képzések vannak, ahol gyakorolható az erőszakmentes kommunikáció, és a resztoratív konfliktuskezelés. Ez utóbbi egyre több (de még mindig fájóan kevés) iskolában gyakorlat. A resztoratív szemlélet a konfliktusokat úgy tekinti, mint egy-egy esélyt a közös tanulásra, megújulásra, újjáépítésre (restore). Elemeinek gyakorlása – miszerint beszéljünk a saját érzéseinkről, hallgassuk meg a másikat, igyekezzünk megérteni más nézőpontot is, vállaljunk felelősséget, és törekedjünk egyességre – családi körben is ajánlottak.

2. rész

Felmerülhet a kérdés, hogy jól mérnek-e ezek a tesztek, hiszen sokszor olyan feladatokkal mérnek, amelyeket a gyerekek nem végeznek rendszeresen. Nos, jól mérnek, mi több, nagyon alapos protokoll szerint lettek kidolgozva, pontos sportszakmai ismeretek mentén. Megadják a különböző profilokat: a fittségi profilt, amely a diákok egészségi, fittségi állapotát mutatja, a testösszetétel és tápláltsági profilt  (BMI és testzsírszázalék adatok), az állóképességi vagyis aerobkapacitás profilt (ingafutás teszt), a vázizomzat fittségi profilt (felülés, törzsemelés, fekvőtámasz, kéz maximális szorítóereje, és helyből távolugrás teszt), és a hajlékonyság profilt (nyújtott lábbal előrenyúlás ülésben teszt). A vázizomzat erejét mérő tesztek közé betenném a plank, vagyis statikus alkartámaszban tartás gyakorlatot is, mivel ez a teljes test és különösen a törzset tartó izmok globális erejét kitűnően méri.

Az eredményeket értékelve a magas testzsírszázalék, az állóképesség lehangolóan alacsony szintje és a kiugróan gyenge hátizmok jelentik leginkább az okot az aggodalomra. Mit tehetünk tehát?

Tesióra, de hogyan?

Hogy jó-e a mindennapi testnevelés? Igen. Az azonban valóban kimerítő lehet az iskolásoknak, hogy a tanórák között kell, hogy részt vegyenek a testnevelésórákon. A körülmények sokszor nem teszik lehetővé, hogy utána zuhanyozhassanak, legyen idejük megpihenni, míg a keringés megnyugszik, vagy hogy ehessenek. A reggeli vagy még inkább a délutáni sportfoglalkozások viszont észszerű és kedvező keretet adhatnak a rendszeres fizikai aktivitásnak. Ha a diákok megválaszthatják, hogy saját preferenciáik szerint mozogjanak, akkor örömüket lelik a sportolásban, s nagyobb eséllyel válik életük szerves részévé a mozgás. Reális lehetőséget kell tehát találni a részvételre a délutáni sportfoglalkozásokon.

A testedzés iránti pozitív szemlélet kialakulásában komoly tényező az iskola, és komoly egészségmegőrző szerepe is van. Fontos megtalálni azt az egyensúlyt, ahol a szellemi tevékenységek és tanulási kötelezettségek mellett a testi egészség megőrzésére is időt, energiát fordítunk. Serdülőkorban a modellek szerepe nagyon fontos. Egy jó tanár, egy igazi sportszerető attitűddel rendelkező pedagógus magával ragadhatja a diákokat, és megkedveltetheti velük a rendszeres testmozgást. Ezért is fontos a rendszeres iskolai testnevelés minőségi és mennyiségi javítása, a változatos, elérhető délutáni sportprogramok biztosítása és a rekreációs mentalitás elterjesztése.

Szokásaink és a pénztárcánk

A sportolási szokásokat legdominánsabban a családi háttér határozza meg. A szülői példamutatás hiányára utal az a tény, hogy a családok tagjainak túlnyomó többsége közösen nem vesz részt sportrendezvényeken, a hétvégi programok közé nem iktatnak be kirándulást vagy más szabadtéri sporttevékenységet. Fontos, hogy a gyermeket egész fiatal korától kezdve a testnevelés és a sport terén is rendszeres és egységes nevelő hatások érjék. A szubjektív anyagi helyzet és a sportolási tevékenység jelentős összefüggést mutatnak: az önmagukat szubjektíve jobb anyagi helyzetben látók körében gyakoribb a rendszeres sportolás. Vagyis nem feltétlenül a tényleges tehetősség dönt, hanem az, hogy mennyire jó pénz- és időbeosztással élik a családok a mindennapokat.

Testi-lelki muníció

Az is nagyon fontos, mit eszik a fiatal az iskolában és otthon. Ebben is nagyon meghatározó a szülői minta, még akkor is, ha az iskolában nem elérhetők az egészséges étkezéshez szükséges hozzávalók. Tudatos tervezéssel, előrelátással minden napra lehet egészséges ételeket csomagolni – ez a szülő felelőssége és feladata.

Legyünk tisztában a rizikófaktorokkal, amelyek a mozgáshiánnyal függnek össze és ismertessük a gyerekekkel. Ugyanakkor ne propagandaként hasson, pláne ne legyen rémisztő! Félelemkeltéssel hosszú távú eredményt nem lehet elérni, ahhoz szupportív, támogató eszközökre van szükség. Meg kell tanítanunk a gyerekeknek, serdülőknek a felelősségvállalást, mert ezzel elérhető, hogy egészségtudatos döntéseket hozzanak, amely nemcsak életminőség-javulást, továbbtanulási és karrierépítési lehetőségeket is magában hordoz.

Versenyzés, de meddig?

Ma fokozatosan háttérbe szorul a versenyszerű sportolás. A fiatalok sporttal kapcsolatos szemlélete sokkal kevésbé versenysport-beállítottságú, mint korábban. A sportolás a kikapcsolódás részévé vált, rekreációs célokat szolgál. Azt azonban fontos tudni, hogy gyerekkorban, serdülőkorban a versenysport – és nem feltétlenül az élsport – olyan pozitív hatásokkal jár, mint a küzdőszellem, a célok tisztázása és a célelérés képességének segítése, a kitartásra, az alázatos munka és az elhivatottságra nevelés, és egy-egy sikerélmény megdobja az önbizalmat is. Sportoló diákok számára énképük fontos részévé válik a sportolói identitás. Sokszor azonban serdülőkorban véget ér a versenyzői pályafutás, a megnövekedett iskolai terheknek és a társas hatásoknak köszönhetően. Ilyenkor fontos tisztázni, hogy tehetséges-e annyira a sportoló, hogy érdemes erősíteni motivációját vagy épp ellenkezőleg, nem tudna már eredményes versenyző lenni. Utóbbi esetben a versenyzés erőltetése csak önbecsülése kárára válhat.  

Újra kettesben

A tapasztalatok szerint, amikor az utolsó gyermek is elköltözik otthonról, a párkapcsolatok minősége jelentősen változik, új dimenzióba lép. Ez a változás legtöbbször pozitív: a párnak lehetősége van újra aktívabban építgetni, megerősíteni párkapcsolatát, amit a „hétköznapok futószalagja“, a gyermekek és a háztartás valamelyest háttérbe szorított. Sokan a kapcsolat „másodvirágzásának“ nevezik ezt az időszakot, ahol a számos közös élmény, az együtt megoldott-megküzdött problémák és élethelyzetek összekötő ereje mutatkozik meg. Másfelől sajnos nem egy olyan példát is láthatunk, ahol nem sikerül a javukra fordítani a végigküzdött éveket és a párkapcsolat kiürül. Ilyenkor a legtöbbször a gyermekek nevelése és a sűrű években felmerülő problémák gyakorlatilag „jótékonyan elfedték” a párkapcsolat problémáit: elterelték róluk a figyelmet, esetleg elvonták az energiát. Ha például – kimondva vagy kimondatlanul – csupán arra „szerződött” a pár két tagja a kapcsolatuk elején, hogy felnevelik a gyermekeiket, akkor a feladat megoldásával nem marad semmi a „szerződésből”, felszínre kerülhetnek olyan alapvető különbségek a két fél között, amik megnehezítik az együttműködést, de addig nem volt idő arra, hogy felszínre kerüljenek. Az ilyen pároknál a kapcsolat elején gyakran kevés idő telt el az udvarlással, kevés szó esett a közös jövőről, általában nem sok idő volt megalapozni, „bebetonozni” a kapcsolatot, vagy az elköteleződési döntésbe külső tényezők is belejátszottak. A jó hír az, hogy ilyenkor is van esély felépíteni egy párkapcsolatot, és ehhez nem szégyenletes dolog szakember segítségét kérni.

Ilyenkor van az ideje az újratervezésnek: régen halogatott álmok, utazások kerülhetnek elérhető közelségbe, új hobbikat lehet kipróbálni. Itt is fennáll a veszélye a pár tagjai között a „szétfejlődésnek”, amikor annyira keresik önmagukat és az új útjukat, hogy a társukról megfeledkeznek, őt nem képzelik el benne. Ha együtt sikerül kialakítani az újra önálló párkapcsolat útját és irányát, valamint ezen belül a pár tagjainak saját motivációit, valóban elérkezhet a párkapcsolat „másodvirágzása”.

Halogatott kirepülés

Az elmúlt években felerősödött néhány olyan társadalmi jelenség, ami jelentősen árnyalja a képet. Az első, hogy a fiatalok munkába állásának, saját lábra állásának és általában: érettségének kialakulása ideje egyre inkább kitolódik. A középiskolák előtt gyakoribb az előkészítő év, az érettségi megszerzését követően sokszor telik el egy-két útkereső év, illetve a felsőoktatásban töltött idő is egyre növekszik – mindezek hozzájárulnak a „mamahotel”-jelenséghez: a fiatalok a húszas éveik második felét, sőt, harmincon túl is élvezik a szülők nyújtotta ellátást, gondoskodást. Előfordul az is, hogy a fiatal felnőtt igyekszik a saját lábára állni, de a szülők segítsége nélkül ez nem megy. Ilyen esetekben nem tudnak a szülők felszabadulni gyermekeikkel kapcsolatos rendszeres terheik alól, nem tud a kapcsolatuk az új fázisába lépni. Hasonló, a párkapcsolat szempontjából nehezítő tényező az, amikor a gyermekek kirepülése után a saját szüleik ellátása, gondozása igényel hasonló, sőt, akár nagyobb energiát, odafigyelést. Fontos, hogy akármennyire is problémákkal megterhelt egy-egy élethelyzet, a pár ne feledkezzen meg saját kapcsolatának ápolásáról!

Más szerepek

Az új élethelyzet előbb-utóbb új szerepeket is hoz magával a pár életébe. Amikor gyermekeik saját családot alapítanak, ők anyós és após lesznek, a családba menyek, vők kerülnek, akik más családban felnőve saját, esetleg a miénkétől eltérő szokásokat hoznak magukkal. Ilyenkor érdemes visszagondolni a saját kezdeti nehézségeinkre. Ekkor már nem az a szülőpár feladata, hogy az új, fiatal párnak utat mutassanak és folyamatos visszajelzéssel lássák el őket (erre korábban, a saját gyermekünk nevelése során volt lehetőség), hanem hogy mindenben egyengessék a még törékeny pár útját. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt abban, hogy mennyire hagyjuk magunkra őket és mennyire segítsük hétköznapjaikban, milyen távolságot tartsunk tőlük, ami számukra megfelelő. Ez, a közelség-távolság kialakítása újra megváltozik, amikor unoka érkezik a családba. A nagyszülői szerep elsajátítása általában könnyebb, mint a szülői, de itt se felejtsük el: már nem mi vagyunk a főnökök! Ugyanaz igaz, amit a fiatal házasságoknál korábban mondtunk, csak itt a másik oldalról kell megélnünk: mivel a legnehezebb aktuálisan a fiatal pár kapcsolatának megszilárdítása, akkor is ezt kell elősegítenünk, amikor esetleg rövid távon nem értünk egyet egy-egy döntésükkel. A fiatal párra már mint egységre tekintsünk, hiába a „mi kicsi lányunk”, „mi kicsi fiunk” az egyik tagja, ő elsősorban feleség vagy férj.

– Együtt jártatok a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába 12 éves korotoktól, ha jól tudom, még ültetek is egy padban. Mikor lett ebből szerelem?

Barnabás: 12 évesen még inkább csak piszkáltuk egymást, ahogy ebben a korban szokás, aztán mind a kettőnknek idősebb barátai és barátnői voltak.

Kati: Nekem volt egy komoly plátói kapcsolatom, de egyre kevésbé voltam ettől boldog.

Barnabás: …a szenvedélyből csak a szenvedés maradt.

Kati: Emlékszem, édesanyám mondta, hogy ne lógassam otthon az orrom, menjek el Keszthelyre, mert Zsigmondy Dénes tart mesterkurzust, egyébként is ott van Kelemen Barnabás is, legalább meghallgatom, hogy hegedül. Keszthelyen őt kerestem meg, hogy be tud-e vinni az órákra, mert hivatalosan nem voltam beiratkozva. Akkor egy hetünk volt beszélgetni, ami elég is volt ahhoz, hogy egyértelmű legyen számomra: ő lesz a párom.

Barnabás: Amikor hazafelé jöttünk a buszon, már a gyerkőceink nevéről beszélgettünk. Pár hónappal ezelőtt elmentünk a gyerekekkel a keszthelyi kastélyba, és megmutattuk nekik azokat a helyszíneket, ahol azt a hetet töltöttük a kurzuson, ahol elcsattant az első csók.

Barnabás már mutatja is a húsz évvel ezelőtti keszthelyi képet Katiról (a telefonjában van beszkennelve), aztán a friss fotót is a kastélyban, amelyen már háromgyerekes családként mosolyognak – Hanna és Gazsi szemmel látható, a kistesó még rejtve.

Kép: Emmer László

– Hány évesek voltatok, amikor a gyerekeket tervezgettétek?

Barnabás: Én 18, Kati még nem volt annyi. Fél évvel idősebb voltam, szerencsére, mert Katinak ez akkor fontos volt.

Kati: A stabilitás volt inkább fontos, az, hogy biztonságban érezzem magam. Nem azt a fajta fiút kerestem, akinek a szeme sem áll jól. Édesapám és édesanyám nagyon fiatalon szerettek egymásba, apukám nagyon családcentrikus, 15 éves korában megmondta anyukámnak, hogy ő lesz a felesége. Én egész életemben a páromat kerestem, és Barnabás volt az első komoly kapcsolatom. És fontos volt az is, hogy felnézhessek rá.

Barnabás:

Lényeges, hogy felfelé húzzuk egymást. Szerelemben, barátságban, tanár-tanítvány kapcsolatban.

Én is komolyan kerestem a feleségem, már Kati előtt sem volt olyan barátnőm, akire ne terveztem volna az életem, de végül Katival láttam azt, hogy ez meg is valósulhat. Az oviban még hat gyereket szerettem volna, három fiút és három lányt.

Kati: Régen, amikor szülők tervezték a házasságokat – kivéve, ha például anyagi előny miatt erőltették –, sokszor nagyon is jól választottak. Egy szülőnél senki sem ismeri jobban a gyerekét.

– Arra gondolsz, hogy téged is anyukád küldött Keszthelyre?

Kati: Végül is, igen… A család lényeges ebben a történetben. Nagyon hasonló családból jöttünk. Zenész és pedagógus szülők, illetve mindkettőnk nagyszülei között voltak kétkezi földművesek, ezért azt is tudjuk, mi a kemény munka vagy a nélkülözés.

Olyan sok közös volt bennünk, hogy teljesen egymásra építhettük az életünk minden területét. Ahogy már a szüleimnél is láttam.

 – Föl is adták a leckét?

Kati: Igen. Nemcsak a szüleim, hanem a nagymamám is. 80 évesen is a mai napig Pécs nagyasszonya, akihez aerobikra, teniszezni, síelni járnak az asszonyok, nemcsak a mozgás miatt, hanem a bölcsességéért, tanácsaiért is. Szinte pszichológusa a tanítványainak.

Barnabás: Kati nagyon szoros kapcsolatban van az anyukájával és a nagymamájával.

Kati: Mindig úgy éreztem, hogy ha olyasmit akarnék tenni, amit szégyellnék előttük, jobb, ha meg sem teszem. Megérzik, ha valami problémám van, olyankor azonnal jön a telefon. Egész életemben megadták az irányt. Amikor 12 évesen felköltöztem Pestre, hogy Halász Ferenc osztályába kerülhessek a Zeneakadémián, a kollégiumi lét egyet jelentett a hirtelen felnőtté válással.

Barnabás: Pedig abban az időben a balettintézetis kollé­giumnak nem volt túl jó híre.

Kati: Nagyon jó hangulat volt, szeretem a mai napig a táncosok világát. Általában azonban akik fiatal koruktól a testtel foglalkoznak, másfajta természetességgel élik meg ezt a magánéletükben is. Abban az időben még telefon sem volt, de a szüleim maximálisan megbíztak bennem, így fel sem merült, hogy ne feleljek meg ennek a bizalomnak.

Barnabás: Szüleim szigorát rendszeresen áldom én is. Pár órája jöttem haza egy turnéról, három nap alatt minden este Bartók-hegedűversenyt játszottam, közben délután tanítottam a növendékeimet, akik Kölnből emiatt jöttek oda, és készültem a Sosztakovics-hegedűversenyre is, amit majd játszom. Ezt csak úgy tudtam megtenni, hogy azt a Bartók-hegedűversenyt vettem elő, amit 20 éves koromban a szüleimmel és Perényi Eszter zeneakadémiai tanárommal tanultam egy éven át. Nélkülük nem tartanék itt, és nem lenne olyan repertoárom, ami mellett ezt az életet megengedhetném magamnak. A rutin lehetővé teszi, hogy hamar megtanuljak egy Szymanowski- vagy Penderecki-hegedűversenyt, de azok már nem épülnek be olyan mélyen. Azt hiszem, nem tudnám azokat tíz év múlva ugyanígy elővenni.

Kati: Ez olyan, mint a mikrózás: gyorsan melegít, de gyorsan kihűl. Amit viszont a kemencében sokáig melegítesz, tovább tartja a hőt. A Bartók-hegedűversenyt egyébként én is bármikor elő tudom venni igen rövid idő alatt.

Barnabás: Mert azt miattam tanultad.

 – Egymás kedvéért is tanultok?

Barnabás: Tanítjuk egymást, és tanulunk egymástól.

Kati: Barnabás a legfontosabb kritikusom, az ő véleménye a legfontosabb számomra. De valójában egy külső szem, akiben megbízol, fontos. Arra viszont nagyon vigyázni kell, mikor, mit és hogyan mondasz. Pár évünkbe tellett, amíg ezt egymással kapcsolatban is megtanultuk. Az ember – főleg közvetlenül koncertek után – nagyon sérülékeny.

Barnabás: Néha a legapróbb gally, amit a tűzre dobsz, azonnal hatalmasat lobban.

Kati: Barnabás egyébként elképesztően gyakorol. Már az első eljátszásnál hibátlan. Mindig ugyanolyan összeszedett, és akkor boldog, ha elvégezte a napi gyakorlást, még nyáron is, ha pihenünk. Nekem nagyon látszik a hangulatom és az aktuális lelkesedésem a gyakorlásaimon. Rapszodikus vagyok.

Barnabás: Azért ez túlzás, nyilván nem érzem tökéletesnek elsőre. De azt tanítom a növendékeimnek is, hogy a koncertintenzitást is gyakorolni kell, ezt nem lehet utólag hozzátenni.

 – És mikor jön a jutalom, az endorfin, a siker?

Barnabás: Már a koncert alatt 98 százalékos biztonsággal érzem, hogyan fog reagálni a közönség. Az a fajta endorfin, vagy nevezzük inkább felemelésnek, már készülődés közben elindul, és a fellépés alatt, után is tart. Ha jól sikerül a koncert, akkor utána jön egy feloldódás is, és ez a jó érzés lefekvésig tart. Most például még a koncertturné kimerítő-felemelő hatását érzem. Nem is értem, hogy csinálja az, aki éveken keresztül évi 150 hangversenyt ad kéthetes pihenővel! Nekem erre a három napra is be kellett osztanom az energiámat. Nem adhattam ki elsőre mindent magamból, és nemcsak a közönség miatt, a zenekarnak sem lehettem ugyanolyan, akik előző este már hallottak játszani.

Nekem is föltette egy komoly londoni menedzsment a kérdést, hogy hány koncertet szeretnék. Sok nagy művész rávágja, hogy százat, de én úgy éreztem, ötven fér bele.

Kati: Nem a „siker” a cél. A zeneszerzők zseniális világát megismerni, gondolkodását, érzelmeit megérteni, átélni… ez a művekkel való otthoni foglalkozás alatt is a legmélyebb örömet adja. Ezt pedig végül megosztani erre vágyó hallgatósággal igazi boldogság. Az adás öröme. De végül nem is magunkat adjuk… csak csatornák vagyunk, médiumok.

A karrier más téma: én is vágyhattam volna arra, hogy a legnagyobb koncerttermekben játsszam mint szólista. Amikor 23 évesen megnyertem a Szigeti József Nemzetközi Hegedűversenyt, Barnabás is azon a héten nyerte meg a legfontosabb versenyét Amerikában, és két hétre rá született Hanna.

Úgy éreztem, most letettem valamit az asztalra, megismertek a szakmában, ide vissza lehet majd térni, de legfontosabb a család.

Ha egy kicsit is erősebb lett volna bennem a szólista karrier utáni vágy, ott lett volna a lehetőség, ha egészen máshogyan gondolkodom az élet fontosságairól. De sosem vágytam a magányos csillogásra. Megélhettem, hogy sokszor lehettem élén jó zenekaroknak, és a versenyművek legtöbbjét is sokszor eljátszhattam. De számomra a családom volt az első, a szólista élet pedig nem tűr megalkuvást. A férjemnek is szüksége van a támaszomra.

Barnabás: Emlékszem, egyszer elment Kati egy taiwani zenekarral Csajkovszkij-turnéra, nagyon szenvedett.

Kati: Végigsírtam az estéket. Hanna talán kétéves volt, szüleimmel maradt Kaposváron, Barnabás pedig a világ másik felén turnézott.

 – Olvastam, hogy kaptál egy Stradivari-hegedűt használatra. Nálad van még?

Kati: Boldog voltam, hogy pár évig játszhattam rajta. Nagyon szép hangú hegedű volt. Nem tudom, mi van vele azóta, hogy hirtelen vissza kellett adnom, különösebb ok nélkül. Nagyon váratlanul ért, és hirtelen nem volt hangszerem, holott fontos koncertek vettek körül. De az állami hangszerek kínálatában találtam egy használható hegedűt, ez egy Testore mesterhangszer, hazavihettem magammal. Azonban a hangja halott volt. Elvittem egy cimbalmoshoz, aki maga is épít hegedűket. Ő beállította pár perc alatt a hegedű lelkét (kis fapózna a két lapja között), és talán ha századmilliméternyit arrébb mozdította... és akkor megszólalt az igazi hangja! Most is ezen játszom, egy évvel idősebb, mint a Stradivarius-om volt.

De elmondhatom, hogy öt évig játszottam egy nagyon szép, Éj királynője-hangú Stradivari-hegedűn. Hálás vagyok ezért.

 – Ha mégis olyan ajánlatot kapnátok, ami miatt dönteni kellene, hogy színpad vagy tanítás, melyiket választanátok?

Barnabás: Az egyik feltételezi a másikat. A Kölni Egyetemen például azért akarja a zenekar orosz koncertmestere tőlem megtanulni a Bartók-hegedűversenyt, mert hallott játszani.

Kati: A tanítás változtat a játékomon, gyakorlás közben pedig sokszor azon gondolkodom, hogyan kellene ezt megtanítani. Tanárként nem tudnék így fejlődni, ha a színpadon nem lennék jelen. Az én igazi álmom egy zenei szalon, ahol – ha csak húsz ember is a közönség – családias, intim légkörben mesterkurzusokat, beszélgetős, zenével és felolvasásokkal tarkított összejöveteleket tervezünk. Ez a tanítással együtt engem teljesen kielégítene. Szenvedélyesen szeretek tanítani. Boldog vagyok, ha tudok adni, érdekel nagyon, hogyan tudok különböző módon szárnyakat adni a tanítványaimnak, a lelkesedésük rám is hatással van.

Szeretem őket ráébreszteni, hogy a dolgok egyszerűek, csak meg kell találni a nyitját, zenélni, zenével foglalkozni pedig a legnagyobb boldogság.

Barnabás: Érdekes módon a Zeneakadémián Katiról elterjedt, hogy nagyon szigorú, és két hónap után a tanítványok általában meglepődnek.

Kati: Az igaz, hogy aki hozzám jár, az hajtani akar. Előfordult már, hogy valakit kitettem, de nem büntetésből vagy mert elegem lett belőle, hanem mert azt gondolom, talán egy másik tanár többet ki tud hozni belőle.

Kép: Emmer László

 – Gazsi is hegedűművész akar lenni. Mennyire kell szigorúnak lennetek vele?

Kati: Ő „hegedűs focista” szeretne lenni. Most kerül abba az életkorba, amikor úgy gondoljuk, hogy már el lehet kezdeni a komolyabb gyakorlást. Sok ázsiai országban három-négy évesen elkezdik trenírozni a gyerekeket, amikor még nem maguktól vágynak erre. Eddig Gazsi az összes nyári szünetben kihagyta a gyakorlást, csak rúgta a bőrt, és boldog volt. Úgy gondoljuk, hogy az európai nevelés 18-20 éves korra be tudja hozni ezt a hátrányt, és akkor nem vész el a gyerekkor sem. Ha valaki komolyan elkezd hegedülni, az minimum napi két óra hegedülést jelent kis korban is.

 – Gazsi miben néz föl leginkább az apjára?

Barnabás: Ma azzal fogadott: Apa, voltam fodrásznál, és ugyanolyan a hajam, mint neked. Persze a hegedülés az, amiben leginkább hasonlítani akar rám. Őbelé is elültettük ezt a vágyat, hiszen hallotta videofelvételen már a dédnagypapáját, az én Pertis Pali nagyapámat is, akinek már az apukája is hegedűs volt. Szereti a cigányzenét is, de ha Szalonnáékkal népzenét játszik, akkor is nagyon boldog.

Kati: De a komolyzene az, amit leginkább játszani akar. Lényeges, hogy Apa mit szól, amikor megmutathatja neki, amit újonnan tanult. Iyenkor nagyon fontos, hogy az ember hogyan reagál. Dicsérni kell, de azért fejleszteni is. Ehhez a legnagyobb segítség Gazsi fantasztikus hegedűtanára, Éva néni, akitől mi is nagyon sokat tanulhatunk a fiam hegedűóráin.

 – Nemrég úgy határoztatok, hogy a gyerekek magántanulók lesznek. Gazsi miatt?

Kati: Mindkét gyerekem nagyon egyértelműen jelezte, mire van szüksége. Hanna odajött hozzám azzal, hogy Anya, nem figyelsz rám, alig beszélgetsz velem. Van-e időd arra, hogy mellém feküdj és beszélgessünk? Sokszor este fél 10-ig játszunk Barnabással, vagy egy-két hétig nem vagyunk Magyarországon.

Ilyenkor mindig édesapám és édesanyám biztosította azt a családi töltést a gyerekeknek, amire szükségük volt. Nélkülük ez a család nem létezhetne így, négy-öt éve csak emiatt költöztek Budapestre.

A fociedzésre meg a másik nagyapa és az élettársa viszi Gazsit heti háromszor, az is hihetetlenül nagy segítség. Mindez működött, de láttam, hogy amikor Hanna hazajön az iskolából, fáradt, és nem olyan jóleső fáradtság ez. Nem láttam, hogy inspirálná, boldoggá tenné a tanulás, hogy szeretne suliba járni, pedig ez egy híresen jó iskola. Megijedtem. Rossz ha az ember nem szeret tanulni, fejlődni. Valamit akkor változtatni kell. Az is fájt, hogy a két testvér reggel elmegy iskolába, külön tanulnak, különórákra járnak, késő este jönnek haza. Nem is látják egymást, és így múlik el a gyerekkor, hogy csak fáradtan civakodnak esténként. Most vagy soha – visszahozhatatlanok ezek az évek!

Amikor tizenhat éves voltam, négy évre ösztöndíjat kaptam Kanadába Fenyves Lórándhoz. Akkoriban született Dóra, a kishúgom. Arra gondoltam, hogy lehetetlen, hogy csak négyévesen mutassák majd be nekem a húgomat! Inkább előbb hazajöttem, és együtt neveltük fel a szüleimmel és az öcsémmel, zenéltünk vele, tanítottuk. Ő ugyanígy nőtt bele a gyerekeim nevelésébe. Hanna és Gazsi éppen két hete magántanulók, egy csodálatos tanárnő jár hozzánk, és tanítja őket. Már látom, hogy eltűnt belőlük a túlterhelt fáradtság, lehangoltság. Amikor elmondtam, mit szeretnék, Hanna nagyon hálás volt. Azt kérdezte: Komolyan, megteszitek ezt értem? Hannát a dzsessz, a könnyűzene, a pop érdekli, zenét szerez, könyveket ír, énekel, színészi improvizációt tanul. Zongorázik, de nem szeretne zongorista lenni. Amikor először elárulta, hogy bár megnyerte az országos zongoraversenyt, ő inkább állatfarmot szeretne hatalmas telekkel, izgult, hogy mit fogunk szólni, de mondtuk, hogy semmi gond.

Csak annak szabad az amatőr szinten túl zenélni, aki ezt szenvedélyből csinálja.

 – Gazsi mit szólt a magántanuló élethez?

Kati: Ő bejár testnevelésórákra, azokat nem akarja kihagyni, ehhez pedig az iskola és Gazsi tanárainak szeretetteljes hozzáállása és engedélye kellett. De neki is sokkal könnyebb így a gyakorlás, bejöhet akár hozzám is a Zeneakadémiára, amikor tanítok. Kicsit visszahoztam őket a fészekbe. Én is többet vagyok otthon most, hogy jön a kisbaba, egyébként is kevesebb koncertem lesz. Nem szeretnénk leválasztani őket a közösségeikről, a társadalomról, de erre most mindannyiunknak szüksége van. Lehet, hogy egy évet Kölnben töltünk velük, hogy kapjanak még egy nyelvet, lássanak másfajta mentalitást, és megtanulják, mi az, hogy itthon, mit jelent az, hogy haza. Akkor látja meg az ember valójában, ha kicsit távolabbról nézi...

– Készültök már a karácsonyra?

Kati: Karácsonykor mindenki együtt van, a nagymamám is, az édesapám, az édesanyám, tavaly az ő testvére is velünk volt a családjával, az öcsémék két gyerekkel, a húgom a párjával, akinek idén még az édesanyja, sőt, az unokatestvérei is eljönnek. A férjem édesanyja sajnos pár éve meghalt, de van egy fantasztikus pótnagymamánk, Marcsi. Mindig saját ajándékokat készítünk a gyerekekkel, advent alatt napokon át ez az otthoni program. A vásárlás csak stressz, persze a gyerkőcök mindig kapnak valami vásárolt ajándékot is – együtt kézműveskedni viszont maradandó élmény. Már megvettem az idei alapanyagokat, tavaly üveggel dolgoztunk, most még nem árulhatom el, mi az idei meglepetés.

A családfő közben telefonon vacsorát rendel, majd indulást vezényel– bár a gyerekek igazán otthonosan belakták a műtermet, sőt, Gazsi, aki közben összehaverkodott Emmer Laci, a fotós kisfiával, még maradna is. Barnabás azonban mégiscsak a reptérről érkezett ide, és már elmúlt este 9 óra. Mintha csak vendégségből készülődne haza egy kedvesen szórakozott család szombat este. Ahogy bőröndökkel, hegedűkkel, kutyával szedelődzködnek, újra az jut eszembe, hogy tehetségük és bohémságuk ellenére milyen természetesen és jókedvűen ment minden. Akár egy zenekarban, ahol különböző egyéniségek játszanak a maguk belső törvényei szerint, mégis minden pillanatban figyelnek és reagálnak a másik apró rezdüléseire.