Amikor úgy gondoltuk, hogy nagylányunk már kinőtte az angyalkás verziót, beavattuk a fenyőfa  karácsonyfává válásának titkába. Gyanakodva hallgatta kínos magyarázkodásunkat, hogy ha eddig az angyalka hozta, most miért nem, de aztán – mint az okos szülő, aki nem akarja gyermekét keresztkérdésekkel füllentésbe hajszolni –, nagyvonalú beleegyezéssel bólintott.

Tervek kontra valóság

Ahogy közeledett a szenteste, egyre több cinkos pillantással és rejtjeles utalással erősítettük a karácsonyfa díszítők kasztjának összetartozását, amelynek két kisebbik csemeténk egyelőre nem volt tagja. A döntő pillanatban azonban, amikor férjem már indult ki az ajtón, hogy elvigye a kicsiket a nagymamához, nagylányom hirtelen magára kapta a télikabátot, és kijelentette: „Én is megyek!” Vagyis, köszöni szépen, egyelőre nem kér az olyan kiváltságból, amely megfosztja őt a karácsonyi meglepetéstől.

Néhány év múlva a kicsik is felnőttek a feladathoz, és elérkezett az első közös fenyődíszítés.

Azt hiszem, úgy képzeltem el, hogy a friss gyanta–mézeskalács–halászlé–mákosguba illatfelhőben karácsonyi dalokat énekelve akasztgatjuk a díszeket. Persze a valóság sokkal színesebb, zajosabb, sőt szagosabb volt…

Megfeledkeztem például a karácsonyfatalpnak és a fenyőtörzs átmérőjének finomhangolásáról, amely alapfeltétele a fa karácsonyfává válásának. Nem mintha nem tapasztaltam volna az évek során, hogy ez a férfimunka mindig tovább tart, mint amire egy feleség számít, de arra nem gondoltam, hogy kisfiam közreműködése révén az időtartam kettővel, a türelmetlenség pedig – mivel a női részleget két lányom is erősítette – hárommal szorzódik. Így aztán ünnepi dallamok helyett hétköznapi nyafogások kísérték a hoszúra nyúlt várakozást, a kínokat egyedül a kikészített mézeskalács díszek enyhítették, amelyek észrevétlenül tünedeztek el a dobozból.

Díszítés helyett és közben

Szerencsére közben nagymama telefonált, és hosszú karácsonyváró beszélgetésbe bonyolódott a lányokkal, ezért én kimehettem a konyhába, hogy ama említett illat két hiányzó komponensét (mint halászlé és mákos guba) előállítsam. Míg anyósom a lányok figyelmét kötötte le, kisfiam saját magát – a végre felállított karácsonyfa mögé, a sarokba. Amíg férjem rögzítette a fát a könyvszekrényhez és a falban lévő szögekhez, a gyerek valahogy a fa mögött maradt, és szorgos pókként csomózta a szálakat. A kis pókemberke kiszabadítása azzal járt, hogy a stabilnak vélt fa kimozdult a helyéről, úgyhogy újra be kellet állítani (így kikötözve kicsit tovább tartott).

Nagymama közben a telefonban vélhetően többször is megismételte, hogy milyen nagyszerű dolog „fölöltöztetni” a fát. A fadíszítés tájnyelvi megnevezése okozott némi zavart, a kicsi ugyanis behordta az összes sálat a gardróbból, a nagyobbik pedig magát kezdte öltöztetni a karácsonyfadíszekkel.

Ez utóbbi értelmezés jóval szórakoztatóbbnak tűnt, úgyhogy hamarosan mind a hárman ezüst boákban, jégcsapokkal a fülükön angyalkaként röpködtek az üvegdíszek között. A landolás még nem volt elég angyali, illetve pontos, így a szilánkok összesöprése és porszívózása miatt ott kellett hagynom a halpasszírozást, de azért még maradt üvegdísz. Ahhoz még sok is, hogy minden egyes darab felakasztásánál diplomáciai tárgyalásokat folytassunk, hogy ki tegye föl, pontosan hová, és kinek a nyakában ülve. Ahogy közeledett az ebédidő (és kiürült a mézeskalácsos doboz) a fiúk kezdték elveszíteni a kreativitásukat, ezért muszáj volt visszatérnem a konyhába.

Amikor végre célegyenesbe került az ebéd, és visszamentem a nappaliba, meglepetésemre a fán egy darab dísz sem volt.

Ugyanis a csapat közben rájött, hogy elfelejtettük fölrakni az égőket.

Jöhetnek az égők!

Persze a villanyfüzér felrakását ugyanolyan férfimunka előzte meg, mint a fa fölállítását. Ugyanis végig kellett nézegetni, melyik lámpa miatt nem világít a többi. Ettől aztán a lányok lettek nagyon éhesek, de egyébként is „üzent” az ebéd a konyhából: vaskos kozmás szag kezdett befurakodni a karácsonyi illatfelhőbe. A vaníliasodó alatt ugyanis csak takarékra vettem a lángot, nem zártam el. Ezen a ponton már mindenkinek volt oka a türelmetlenségre, legjobbnak láttam hát fehér asztalnál rendezni a konfliktusokat.

Aztán valahogy ebéd után elvesztette varázsát az egész díszítési akció.

Így esett, hogy míg a gyerekek karácsonyi filmet néztek, férjemmel ketten, ahogyan az előző évben is, földíszítettük a karácsonyfát. És amikor a gyerekek bejöttek a szobába, ugyanúgy meglepődtek, mintha a nagymamáéktól jöttek volna haza.

Nyilvánvaló, hogy nagyon sok cégnek áll érdekében, hogy elhitesse velünk, hogy az idős test csúnya, a ráncok ellenségek, és a fiatalság látszata mindenek felett álló érték. Nemhogy szükségünk van a kozmetikumokra, de egyenesen megérdemeljük őket – ahogy az egyik cég reklámja is hirdeti. S hogy mi, nők mindezt miért hisszük el olyan könnyen? 60. életévét nemrég betöltő ismerősöm szerint én még nem érthetem a választ. Mély meggyőződéssel állítja, ha majd testemen látom az idő múlását, én is naponta többször fogok az üveghez nyúlni – mármint a ránctalanító krémes tégelyhez, amitől azt remélem majd, visszavarázsolja 20 évvel azelőtti arcomat és énemet. Bennem azonban felmerül a kérdés, hogy nem olcsóbb és egészségesebb-e elfogadni önmagamat és az idő múlását, mint krémeket vásárolni vég nélkül.

Egy fiatalító kencéket népszerűsítő ügynöknek valószínűleg már most is igazi kihívást jelentenék. A tényt például, hogy máris lemaradtam a mimikai ráncok elleni küzdelem időben kezdéséről, szemrebbenés nélkül szoktam tudomásul venni – pedig ha mozgatnám a szem környéki izmaimat, legalább lassíthatnám a ráncok kialakulását. Ráadásul a mellnövelő, -feszesítő és dekoltázsfiatalító szérumok sem érdekelnek, mert elfogadtam a testem. A krémeket plakátokon reklámozó színésznő ránctalan arcát pedig nem szépnek és fiatalnak, hanem kifejezéstelennek látom.

Időnként azért hallgatok egy-két magazin felszínes tanácsaira. Például figyelek arra, nehogy elkövessek valamilyen sminkbakit, amitől az arcom idősebbnek tűnik a valódi koromnál, úgyhogy inkább nem is terhelem semmilyen sminkkel a bőrömet. Így nyugodtan bízhatok abban, hogy éppen annyinak látszom, amennyi vagyok: 27 évesnek. Mert megérdemlem, hogy önazonos legyek.

Adventi Mesehotellé változik Budapest egyik legszebb szállodaépülete, ahol az ország legnagyobb gyerekszobáját rendezik be, s töltik meg változatos programokkal az apróságok és szüleik örömére. A Gellért immár hagyományos, ám idén megújult adventi rendezvénye december 3-4-én várja a nagyérdeműt.

Öröm-bödön, Kobold-kidobó, Méregzsák és megannyi izgalmas élmény fogadja ebben az évben a Danubius Hotel Gellértben a kisebb-nagyobb vendégeket adventi programkavalkádra. Az idei alkalommal Mesehotellé alakul a patinás épület, amelyben Varázslatos Rejtekfölde és Meseerdő várja a gyermekvendégeket. Bemutatják – egyebek mellett - Felhőhegyi Balázs Sárkánykalandok című, kisiskolások számára íródott könyveit, amelyek a Danubius Hotels gondozásában láttak napvilágot, és a mesevilágot megidéző díszletek között életre keltik a mesekönyvek szereplőinek mindennapjait. A Meseerdőben láthatjuk majd a Szamárfül Társulat interaktív meseelőadását, a Holdfény alatt táncoló menyéteket is, és a Meseerdőt játékkal is megtölti a JátékNet. 

Mikulásváró gyermek standup és meserevü is „terítékre kerül”, amikor is Dombi Maci, azaz Dombóvári István, az ismert humorista bújik a TV Maci szerepébe. A történet szerint a TV Maci nem hajlandó elfogadni az új meséket, ragaszkodik a régi mesékhez, csak azokat szereti. Így aztán a Tündérnek nemcsak az a dolga, hogy életet leheljen a maci nem működő tévéjébe, hanem az is, hogy manói segítségével megszerettesse Dombi Macival a mai meséket.

Ismét itt lesz mindenki kedvence, a vasútmodell kiállítás, hiszen ki ne szeretne képzeletben beszállni egy kis vonatba és végigutazni a majd’ 100 méter hosszú modul terepasztal mesés tájain? A 424 Vasútmodellező Klub kiállításán láthatunk több mint 1000 suhanó vasútmodellt az egyéni terepasztalokon, különböző méretarányokban. Vasárnap pedig az Adventi Sunday Brunch csalogatja a gasztrokalandorokat a Gellért Sörözőbe.

A nagy érdeklődésre való tekintettel és a vendégek érdekében ebben az évben limitált számban, délelőtti és délutáni időszakban várják a látogatókat délelőtt 10:00 – 13:00, délután 14:00 – 17:00 óra között. Az Adventi Mesehotelbe a belépő már 1 200 Ft-tól kapható, és vásárolhatunk kedvezményes családi jegyet is, csak siessünk, nehogy lemaradjunk! 

További részletek és jegyek elővételben ITT.

1.  Először is, fogadjuk el, hogy vannak egymás iránt negatív érzéseik

Ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy tűzön-vízen muszáj szeretniük egymást, hiszen ha a testvérek sem tartanak össze, mi lesz itt… A gyerekek egyéniségek, szívük joga úgy érezni, ahogy. Ha hagyjuk, hogy kiadják magukból a haragjukat, sokkal inkább a pozitív érzések kerülnek majd előtérbe.

A testvérek közötti veszekedések normálisak. A véleményük kifejezése jó gyakorlat a jövőre nézve, hiszen felnőttként is adódik sok olyan helyzet, amikor nem értenek majd egyet egy másik féllel, mégsem lehet mindent dobálózással, hajhúzással vagy ajtócsapkodással megoldani.

2.  Van egy remek történet, amely egy kínai bölcsességen alapszik.

„Amikor két férfi hangosan veszekedett az utcán, és többen köréjük gyűltek, az egyik turista így szólt kínai kalauzához: Na, ebből hamarosan verekedés lesz! Mire az alkalmi idegenvezető így szólt: Nem hinném. Mert az, amelyik először emel kezet a másikra, elismeri, hogy nincs több érve.”

Hasonlóképp látom én a testvérek közötti viták jelentőségét. Próbálják csak meggyőzni, rávenni egymást, amire szeretnék, sőt, veszekedjenek, ha másként nem megy! Azonban van egy pont, amelyen nem lépünk át, legyen bármilyen heves is az átélt érzelem. Az ugyanis – a fenti történet fényében – a vesztes pozíciójába helyezi azt, aki üt, a másik pedig könnyes szemmel, de mégis győzni fog. A kettőjük közötti feszültség pedig nem oldódik, mindössze a következő alkalomra tolódik el.

3.  A szülői beavatkozás – mint egy deus ex machina – úgy tűnik, meg tudja oldani a problémát. Vagy mégsem.

A vitában minden gyerek elvárja, hogy a szülő az ő pártjára álljon, de minden vita tovább mérgesíthető azzal, ha a szülő valamelyik gyerek pártjára áll. Ha van győztes és vesztes, az indulat nem alszik el, hanem más utat talál magának. A felülről jövő beavatkozás vagy igazságtétel valaki szempontjából mindig igazságtalan.

4.  Hagyjuk, hogy maguk oldják meg!

Lehetőleg ne úgy, hogy „nem érdekel, ki kezdte, csak hagyjátok már abba, és legyen végre csend!” Még akkor sem, ha a szülői kifakadás azért méltányolható. Nézzük, milyen lépéseket érdemes tennünk a testvérek közötti béke – hosszabb távú – kidolgozásáért.

1. Fogadjuk el az egymással szemben felmerülő, néha bizony ellenséges érzéseket!

2. Hallgassuk meg mindkét felet, félbeszakítás nélkül. Ez máris segít az indulatok csillapodásában.

3. Foglaljuk össze a véleményüket, érzéseiket, és mondjuk el, amit hallottunk. Ezzel egyrészt jelezzük, hogy figyeltünk, másrészt lehetőséget biztosítunk, hogy elkerüljük a félreértéseket.

4. Ismerjük el, hogy felnőttként sem egyszerű egy ilyen helyzetet kezelni, és jó megoldást találni.

5. Mondjuk el, hogy képesnek tartjuk őket arra, hogy kitaláljanak valamit, ami mindannyiuk számára megfelelő, és bízunk benne, hogy használni is fogják ezeket a képességeiket.

6. Hagyjuk őket egyedül!

Igen, előfordulhat, hogy nem oldják meg, vagy legalábbis nem ott és akkor. Azonban lehetőséget biztosítottunk számukra, hogy egyenlő félként vegyenek részt egy problémás helyzet megoldásában, és nem álltunk egyikük pártjára sem. Ezt is értékelni fogják, bár először kétségkívül furcsa lehet, hogy a szülői igazságtétel elmarad.

A hosszú távú hatások azonban bennünket igazolnak majd. Lehetőséget adunk a gyerekeiknek, hogy gyakorolják az álláspontjaik – szóbeli! – ütköztetését, és hogy részt vehessenek a megoldásban. Ezek a képességek hosszú távon nagy hasznot jelentenek majd a számukra. És még a veszekedések számát is csökkentjük!

Ki akar veszekedni, ha nem tudja maga mellé állítani a szüleit? Kinek van kedve veszekedni a tesójával, amikor utána úgyis vele kell megoldást találnia?

Ha verekedésről van szó, az már egy másik történet. Nem kérdés, hogy abban az esetben, amikor valakinek a testi épségéről van szó, fontos a mielőbbi beavatkozás és a verekedés leállítása. Igazságtétel nélkül – mert nem tudjuk, hogy mi történt az első ütés előtt! Ilyenkor jön újra a fenti 6 lépés, és mialatt elmondják egymásnak, ki mit érez és gondol, a mérgük is lassan elpárolog, és képesek lesznek újra átgondolni a dolgokat.

A saját történetem

A gyerekeim néha imádnak csak úgy ellenkezőset játszani egymással. Nem jöhetsz ide, nem játszhatsz a játékommal, a lehetőségek tára végtelen… Az egyik alkalommal a kislányom nem akarta felengedni a bátyját az emeletre. Kiabáltak, mindenki mondta a magáét, és hiába próbáltam beavatkozni, amíg én is jelen voltam, folyt az előadás, mindenki a maga igazáról akart meggyőzni. A teljes kakofónia határán közöltem velük, hogy úgy gondolom, ezt a helyzetet nélkülem könnyebben meg tudják oldani, és bementem a fürdőszobába.

Igen, hallgatóztam. És mit hallottam? Nem telt el húsz másodperc, és teljes egyetértésben, egymásra vigyázva lementek a lépcsőn, miközben hallottam őket: „…és játszhatsz minden játékommal”.

A szülői beavatkozásra nincs mindig szükség. Csak ezt belátni nem is olyan egyszerű.

A kamaszkor, amikor az ember az önértékelés nagy harcait vívja, és keresi az önkifejezés és önérvényesítés formáit, különösen jó táptalajt szolgáltat a bullying és a mobbing kialakulásához és állandó jelenlétéhez. A kamaszból könnyen válik áldozat, bántalmazó vagy tétlen szemlélő. Az a szülő, aki jól ismeri gyermekét, vagy az a pedagógus, aki igazán részt vesz egy közösség életében, néha felfigyel az árulkodó jelekre, de sok eset – főként az online térben elkövetett bántalmazás – teljesen rejtve marad a felnőtt szemek elől. Pedig mindeközben a zaklatás, kiközösítés, megfélemlítés, megalázás mindennapi gyakorlat lehet a szereplők életében. Hogyan segíthetünk szülőként és pedagógusként?

Az iskolában 8 évig kirekesztettek. Nem tudtam, hogy miért. Hat évembe került, hogy rájöjjek, nekem is változnom kell. Fifi (18)

A kirekesztés a gyengék sportja. Jorgi (17)

A kirekesztésben mindenki hibás. Vitéz (18)

Bármi, ami egy másik ember fájdalmán alapul, nem jó dolog. Csenge (17)

A bullying, a fizikai bántalmazás esetei gyakrabban kiderülnek, s azt egyértelműbben lehet a tanárnak vagy az iskolai vezetésnek szankcionálni. A pszichoterrort, a mobbingot csak hosszú idő után ismerik föl a csoporton kívüliek, és nehezen bizonyítható.

Hogy lehet otthon megteremteni annak a feltételeit, hogy a gyerek elmondja, ha bántják a társai? Dr. Komlósi Piroska szakpszichológus és családterapeuta szerint az általános bizalmi légkörön túl konkrét beszélgetésekkel, kérdésekkel is érdemes puhatolózni. „Kezdjünk el beszélni a bántásról, kérdezzük meg, hogy vannak-e az osztályban vagy az edzésen utálatos gyerekek. Hogyan viselkednek, nem közösítenek-e ki valakit, akár szóban, akár az online világban. A kamasz általában szégyelli, ha áldozattá válik. Ha a szülő érzékeltetni tudja, hogy ez sok helyen előfordul, nem az ő szégyene, akkor a gyerek könnyebben elkezd beszélni róla. Azok a gyerekek válnak könnyebben áldozattá, akik nem tudnak a feszültséggel mit kezdeni, akik otthon is a  fekete bárány, a „problémás gyerek” szerepbe csúsztak, akikkel mindenki elégedetlen. Ők a közösségben is könnyen elfogadják ezt a státuszt. Kétféleképpen reagálhatnak: vagy aktívan dolgoznak az elfogadásért, például az osztály bohócai lesznek, hogy megmutassák, mégis klassz gyerekek, de idővel ők visznek el minden balhét, vagy áldozattá válnak. Nehezítő tényező még, ha a szülő korábban is elbagatellizálta az ilyen helyzeteket, a konfliktusok kezelésére neki sem volt megfelelő ötlete, csak annyi, hogy rúgj vissza, kiabálj vissza, ha valaki bánt. Az áldozattá vagy agresszorrá válás megelőzése mindenképpen azzal kezdődik, hogy a gyerekeket megtanítjuk a családban a konfliktusokat jól, rugalmasan kezelni.”

Bántották a gyerekemet?!

Ha úgy látjuk, hogy mi nem tudunk a gyereknek segíteni, forduljunk a pedagógushoz, de mindenképpen úgy, hogy a gyerekkel ezt megbeszéljük. 

Ha ő nem szeretné, mert nem érzi magát fölkészülve erre, vagy nem bízik abban, hogy a tanár jól reagál, inkább legyünk türelmesek, és csak beszélgessünk vele, ne intézkedjünk nélküle, pláne ne az első indulatból! Ha a mobbing vagy a bullying krónikussá válik, és a pedagógustól nem kaphatunk hatékony segítséget, néha csak a közösségváltás oldja meg a problémát. Amikor másik iskolát választunk, és a gyerek új közösségbe kerül, nagyon fontos, hogy legyen mellette egy odafigyelő szakember, szülő vagy tanár, aki lépésről lépésre segíti a beilleszkedését. A családterapeuta szerint ugyanis nagy a veszélye, hogy az új közösségben is hasonló reakciók fognak előjönni belőle, mint a korábbiban. Sokszor nem alkalmas erre a támogató segítségre a szülő, mert maga is rosszul kezeli a hasonló helyzeteket, az indulatokat a saját életében. Ilyenkor nagyon fontos az új pedagógus részletes tájékoztatása is. De mit tehetünk azért, hogy információinkkal ne csupán előzetes félelmeink beteljesítésében osszunk szerepet a tanárra? Dr. Komlósi Piroska fontosnak tartja, hogy jelezzük, mindig ott vagyunk, segítségre készen, de számítunk a tanár szakértelmére. És ezt gondoljuk is komolyan! „Nem az a megfelelő elmesélése a történteknek, hogy ez egy rossz osztály volt, ahol az én tökéletes csemetémet bántották. Ha már iskolaváltásra kerül a sor, a szülőnek is el kell kezdenie megérteni, hogy hol kell változtatnia a gyereknek a konfliktuskezelésen, és neki magának is a hozzáállásán. Az a jó, ha elmondjuk a múltbeli eseményeket a pedagógusnak, és megkérdezzük, ő hogy tud segíteni, hogy ne ismétlődjön meg a bántalmazás az új osztályban. Ezen a beszélgetésen mindenképpen jelen kell lennie a kamasznak is.”

Férfidolog?

A fiúcsapatokban, egyesületekben gyakori az erődemonstráció, olykor maga a pedagógus is résztvevője ennek a „konfliktuskezelő” módszernek a férfiasság jegyében. Mit tehetünk, ha maga az edző is úgy teszi helyre a gyerekünkkel erőszakoskodó csapattársat, hogy az öltözőben jól nyakon vágja? „A legjobb megoldás az lenne, ha maga a gyerek tudná ezt jelezni, hogy ez neki nem megfelelő megoldás – mondja Komlósi Piroska. Sokszor egy felnőtt számára meglepő és hatékony figyelmeztetés, ha maga a gyerek jelez. Ha ez nem megoldható, vagy nem vezet eredményre, érdemes a többi szülővel beszélgetni, és együtt fellépni. Ha úgy döntünk, hogy mégis egyedül intézzük, jobb, ha az apa, nagyapa, felnőtt fiútestvér beszél az edzővel, mint ha az anyuka.”

A közösség lehet a védőpajzs

A kamaszok a családban egyre magányosabbak, egyre több bennük az elfojtott agresszió. A szülő ugyanakkor már nem egy kisgyerek védőpajzsa, nemcsak nem védheti meg a gyerekét, hanem nem is lát bele a kortárs konfliktusokba. Egy 2009-es tanulmány szerint a tanárok konfliktuspercepciója is akár 70 százalékkal alatta marad a diákokénak, vagyis csak minden harmadik konfliktust vesznek észre, illetve ítélnek annak. Pedig ha a bántalmazás kiderül, a pedagógusnak van némi lehetősége arra, hogy ezt az iskolában – ott, ahol a zaklatás, kiközösítés, bántás szereplői együtt vannak – komplex módon kezelje. Ez jó esetben nem azt jelenti, hogy összehívja a közösséget és azt mondja, hogy ejnye, nem szép dolog, azt tanácsolja az áldozatnak, ne is törődjön vele és jól megbünteti a bántalmazót. A mobbing kezelése nehéz, összetett feladat, de ha a tanár nem tud vele foglalkozni, ki más tehetné meg?

Az áldozat az első

Hogy lehet észrevenni, hogy valami nincs rendben? Dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológus, az ELTE-PPK Pszichológia Intézet adjunktusa szerint egy tapasztalt pedagógus kiszúrhatja az árulkodó jeleket: hirtelen viselkedésváltozást, azt, hogy a gyerek kerüli a konfliktust az osztálytársakkal, avagy negatívan beszél róluk, betegségre hivatkozva nem akar iskolába menni – de a legjobb, ha a gyerek konkrétan segítséget kér. „Elsősorban azon kell dolgozni, hogy forduljon hozzánk. Menjünk oda azzal, hogy „látom, mostanában gondjaid vannak, fontos nekem, hogy jól érezd magad, szólj, ha segíthetek”! A tapasztalat szerint elsőre nem nyílnak meg, de ha a tanár pár nap vagy hét múlva ismét odamegy, és megkérdezi, hogy segíthet-e, az esetek nagy részében már sokkal kevésbé bizalmatlan a kamasz. Mindannyiunknak van ezzel kapcsolatban élménye, hogy milyen jó, ha valaki számontartja, mi történik velünk. A gyerekeket is meggyőzi, ha látják a törődést, a követést. A kutatási adatok szerint az csökkenti a feltárulkozási hajlamot, ha a gyerek nem bízik abban, hogy a felnőtt komolyan veszi a problémáját, illetve úgy avatkozik be, hogy a gyereknek ettől még rosszabb lesz. Mindig egyértelműen kommunikálnunk kell, hogy mit fogunk tenni, és azt következetesen be is kell tartani! Ezért is fontos, hogy ilyen esetekre az iskolának is legyen egy világos stratégiája, akkor a gyerek nem érzi magát kiszolgáltatva.” Előfordul, hogy a pedagógus azért halogatja, hogy megszólítsa a feltételezett áldozatot, mert nem tudja, mi lenne a jó lépés, például hogyan kellene büntetni az elkövetőt. Pedig sok bántalmazott gyerek nem is akar a tanártól semmiféle akciót, neki már az is nagy segítség, ha valaki meghallgatja és kimondja, hogy a többiek hibát követtek el. Az összes preventív program egyik fő üzenete: az áldozat védelme nem azt jelenti, hogy az elkövetőt megfenyegetem vagy megbüntetem. Az áldozat mindig fontosabb, vele kell kezdeni a beavatkozást. Hosszú- és rövidtávon is fontosabb az ő megvédése, mint az elkövető bűnhődése.

A bántalmazó

Tipikus bántalmazó, aki a családban azt tanulja, hogy az agresszió célravezető, és ezt a mintázatot viszi tovább. De az ügyes, okos sztárgyerek is sokszor válhat agresszorrá, mert úgy érzi, joga van kevésbé okos-ügyes társát csúfolni, megalázni.

Jármi Éva felhívja a figyelmet arra, hogy ezek a gyerekek sokszor elég intelligensek is ahhoz, hogy a pedagógus előtt rejtve maradjanak, ha pedig lebuknak, eltolják maguktól a felelősséget. „Olyat is hallottam már pedagógustól mentségként, hogy mindez a gyerekeknél ösztönös, hiszen az állatoknál is a gyengébb húzza a rövidebbet. Ez nem igaz! Az alfahím semelyik fajnál nem bántja az utolsó utáni egyedet, a falka inkább megvédi minden tagját. A bullying nem evolúciós kényszer, csupán téves értelmezése annak, hogyan lehet csoportdominanciát elérni. Mások sérülékenységét kihasználva erőfölényt demonstrálni kockázatmentes megoldásnak tűnik.”

A megelőzést nyilván kicsi korban a legjobb elkezdeni, de – különösen az internetes bullying esetében – kamaszkorban is érdemes tenni ellene. A hazai fejlesztésű NyugiOvi Program üzenete valójában minden korosztály számára kiindulópont: A védelem az igazi erő. Ha az iskolának van bullyingellenes stratégiája, akkor elsősorban nem büntetést kap az elkövető, hanem a konfliktuskezelés során a jóvátétel is szóba kerül, jó esetben magát az elkövetőt kérdezik meg, hogy „mit fogsz tenni, hogy jobban érezze magát az, akit bántottál?”

Néma kívülálló

De miért némák, sőt, néha szurkolók a kívülállók? Dr. Komlósi Piroska szerint mert a sérülékeny kamaszkor idején rengeteg bizonytalanság, félelem és feszültség van az emberben. „Van, akinél ez agresszió formájában nyilvánul meg. Az agresszió mindig a másságot találja meg, mert a bizonytalanságon segít, ha beletartozom egy csoportba, amelyben egyformák vagyunk valakivel szemben. Bizonyos értelemben a szemlélőkben lévő feszültség és agresszió csökken azzal, hogy az agresszor valaki máson kiéli a dühét. Másrészt megkönnyebbülnek, hogy nem ők az áldozatok. Sokszor innen ered a tétlenség vagy helyeslés, esetleg nevetés a másik megalázásán. A nevetés is csökkenti a feszültséget.”

Hogyan alakítható ki egy olyan közösség, amelyben nem tűrik meg a másik zaklatását, kiközösítését? „Bármilyen közösségi program fejlesztő lehet, de az a közösség véd ettől igazán, ahol tisztelik egymást, ahol nincs erős hierarchia – mondja dr. Jármi Éva. – Sokszor sajnos a tanár vagy az edző tudtán kívül maga alakítja ki azt a kikezdhetetlen rangsort, aminek a tetején az érinthetetlenek, az alján meg a lúzerek állnak. Ilyenkor sajnos előfordul, hogy a pedagógus széttárja a kezét: Ilyenek a gyerekek, vagy azt mondja az áldozat szülőjének, hogy vigye el a gyereket, ha nem tetszik. Ez az egyik legrosszabb forgatókönyv. Kívülállóként fontos segítség lehet, hogy az áldozatot ne hagyjuk egyedül a társaságban, hogy elmondjuk neki, hogy csúnyán bántak veled, nekem is rossz volt látni. Legtöbbször az, akit kirekesztenek vagy megaláznak, a mellé állást és a vigasztalást várja a kortársaktól is.”

Mit ne tegyünk?

• Ne kezdjük a probléma kezelését azzal, hogy az osztály elé visszük a témát, vagy felelősségre vonjuk a bántalmazót! Mindig először az áldozattal beszéljünk, és csak akkor lépjünk tovább, ha ő ebbe beleegyezik!
• Nem kifejezetten jó megoldás, ha az áldozatot a pedagógus látványosan kárpótolja, dicséri, hiszen a gyerekek ebben az esetben nem a tanár dicséretére szomjaznak. Számukra az a fontos, hogy a társaik tartsák őt értékesnek. A pedagógus adjon lehetőséget, hogy mindenki megmutathassa az erős oldalát. Tudjanak például arról is, hogy a rossz matekos gyerek triatlonozik vagy hegedül.
• Segíthet, ha a pedagógus fontos feladatot ad az áldozatnak, amiben megmutathatja, hogy értékes, különösen, ha egy népszerű társával együtt kapja a feladatot. 

A finn KiVa-programot az iskolai bántalmazás nemzetközileg elismert kutatói, Prof.Christina Salmivalli és Elisa Poskiparta (University of Turku) fejlesztették ki, több évtizedes kutatómunkájukra építve. Egyszerre prevenciós és intervenciós program: a megelőzést szolgáló programelemek minden diákra irányulnak, az intervenciós lépések csak az aktuális bántalmazásban érintett diákokra vonatkoznak. A KiVa az általános iskolás korosztályt célozza, de a „Unit3” a középiskola kezdetén (15 éves kor) egyfajta emlékeztető program, a kortárs hatásra jobban építve, indirekt formában erősíti a bántalmazásellenes norma fenntartását. A program Magyarországon kísérleti jelleggel indult el 2016 szeptemberében, három iskolában, harmadiktól hetedik osztályig.

Te közbelépnél?
Gyakorlat iskolai feldolgozáshoz
A gyakorlat során a diákoknak döntéseket kell hozniuk arról, hogy egy adott bántalmazós szituációban közbelépnének-e vagy sem. Ezt a döntést több tényező befolyásolhatja (pl. kik az érintettek, milyen erős a bántalmazó, mi a bántalmazás tárgya), érdemes ezeket előre átgondolni. A terem négy pontján helyezzünk el egy-egy feliratot a lehetséges reakciómódokról:
A) Ignorálás – nem foglalkoznék a helyzettel, továbbmennék, mintha mi sem történt volna.
B) Beavatkozás – megpróbálnám megállítani a bántalmazást, kibékíteni a feleket.
C) Vigasztalás – később beszélnék az áldozattal, igyekeznék megnyugtatni, megvigasztalni.
D) Segítségkérés – szólnék egy felnőttnek vagy valaki idősebbnek, hogy segítsen.
A diákok úgy fejezik ki döntésüket arról, mit tennének adott helyzetben, hogy a szituáció megismerése után ahhoz a felirathoz mennek, amelyik kifejezi reakciómódjukat. Egymás után felolvassuk a különböző bántalmazási helyzetleírásokat (kb. 8-at), amelyeket természetesen a csoport jellemzőinek megfelelően kiegészíthetünk vagy módosíthatunk. Érdemes az egyszerűbb helyzetekkel kezdeni, és onnan haladni az összetettebbek felé. Hasznos lehet, ha ugyanazt a helyzetet kissé megváltoztatva újra elmondjuk a gyerekeknek, így ösztönözve őket differenciáltabb gondolkozásra. (Például: Egy osztálytársad vagy barátod folyamatosan gúnyolódik egy másik diákon, mert az a korához képest kisebb növésű. Egy idősebb diák folyamatosan gúnyolódik egy fiatalabb diákon, mert az a korához képest kisebb növésű. Amikor együtt vagy a barátaiddal, valaki közülük gúnyolódni kezd egy fiatalabb diákon az öltözködése miatt. Egy új gyerek az iskoládban kicsúfolja az egyik barátodat a bőrszíne miatt. Az egyik barátod kicsúfolja az új osztálytársadat a bőrszíne miatt. Egy iskolatársad, akit nem ismersz jól, kicsúfol egy másikat a bőrszíne miatt. Az egyik osztálytársad valami gonoszat mond az egyik iskolatársadnak a vallása miatt.)
Minden helyzet meghallgatása után a diákok odamennek a választott felirathoz. Miután az azonos feliratot választók röviden megbeszélik egymással, miért oda álltak, minden csoportból megkérdezünk valakit az indokaikról, illetve hogy pontosan mit mondanának a bántalmazónak/áldozatnak/felnőttnek.
A tapasztalatok összegzése (pl. milyen tényezők segítik, hogy beavatkozzunk, illetve mikor vagyunk hajlamosak továbbmenni) után az áldozat érzéseire kell hangsúlyt fektetni (pl. mit érezhet a többiek reakcióját látván), illetve ki lehet térni arra, milyen érzés nem közbelépni. A csúfolás tárgyának megválasztásával különböző előítéletek (nemi, vallási, etnikai, szexuális orientáció alapján) is felszínre és megbeszélésre kerülhetnek. Ha szükséges, akkor egy másik foglalkozás témájává lehet tenni azt, amivel kapcsolatban nagy a hárítás, vagy éppen a vita, ezen a foglalkozáson azonban még ne mélyedjünk el ilyen témában! A foglalkozás végén közösen lehet ötletelni, milyen módokon lehet valaki mellé állni, milyen a célravezető és biztonságos beavatkozás. Fontos, hogy a gyerekekben tudatosodjon, hogy nem a bántalmazóval való direkt konfrontáció az áldozat megvédésének egyetlen – és nem biztonságos – módja, sokkal inkább segít, ha nem hagyjuk magára a célszemélyt, keressük a társaságát, és ha bántják, utána kifejezzük azt, hogy mellette vagyunk. Előkerülhet a felnőttől/kompetensebb személytől való segítségkérés mint megoldási mód, ezt is erősítsük meg!
A fenti gyakorlat részlet dr. Jármi Éva: „Gyakorlatsor az iskolai bántalmazás megelőzéséhez” c. munkájából.
A teljes bullyingellenes gyakorlatsor az iskon.opkm.hu oldal „Dokumentumtár” menüjéből letölthető.

A kötet válogatás a Képmás magazin évek óta futó népszerű sorozatából. Egy-egy vers mindössze pár versszak, pár sor. Gyorsan lenyelhető költészetpirulák mindennapi használatra, de hatásuk hosszan tart, akár a meggyőzően reklámozott új generációs vitaminé.

„Maradjunk abban – írja Lackfi János bevezetőjében –, hogy napi többször, bő vízzel. Hogy csipet fűszerrel megbolondítjuk. Hogy lőtt, szúrt, vágott lelki sebre rátapasztva. Hogy társ a bajban. Hogy a nehéz napokon is. Hogy most és mindörökké.” Szabó T. Anna pedig így invitálja az olvasókat a kortárs irodalomban tett világutazásra: „Igen, tudom, hogy a modern költészet megborzongatja az olvasókat – egy részük azért borzong, mert megérti, a másikuk meg azért, mert borzad tőle, érthetetlennek látja első pillantásra. Mégis azt javaslom, olvassunk és gondolkozzunk együtt."

A kötet szép ajándék, megrendelhető az [email protected] e-mail-címen!

A minap sokan közülük felháborodtak, amikor kiderült, hogy egy budai pékség – a Lipóti üzletlánc tagja – reklámozta az „Anya, Apa, Gyerekek” európai uniós polgári kezdeményezést. Ez egy aláírásgyűjtő kampány a hagyományos értelemben vett házasságért és családért, annak érdekében, hogy minden gyereknek valódi apja és anyja lehessen. Tehát egy nemzetközileg elfogadott polgári kezdeményezésről és szervezetről van szó, amely a hagyományos európai értékekért küzd aláírások segítségével (nem karddal és nem robbanószerrel).

Ehhez képest homoszexuálispárti aktivisták és szimpatizánsaik felháborodási hullámát váltotta ki, hogy ez a péküzlet az „Anya, Apa, Gyerekek” kezdeményezés aláírására buzdított. „Egy pékség maradjon a kakaós csigánál!” – hangzott innen is, onnan is, cáfolva a véleményszabadság támogatását.

Nem értem, hogy amikor másfél éve például a Lush üzletek büszke plakátokon és weboldalukon adták tudtára a vásárlóknak, hogy ők is csatlakoztak a melegek egyenlő jogaiért, házasságáért kampányoló üzletek láncolatához, miért nem volt hangos a blogszféra a tiltakozástól: „Egy illatszerbolt maradjon a szappannál!” Pedig az ügy érdekében még pénzt is gyűjtöttek, sőt, melegmagazinokat is kitettek – ám a konzervatív emberek nem kattogtatták ott a fényképezőgépeiket és okostelefonjaikat, számukra ez belefért a véleményszabadságba. Legfeljebb csak csöndben kifordultak az ajtón, vásárlás nélkül, mert a fürdőgolyók úgyis arcpirítóan drágák. Amerikai és más nemzeti-nemzetközi vállalkozások is szivárványos színekkel hirdetik, hogy „Gay is OK”, és ünneplik a szerelem „határtalanságát”. Ez tehát OK?

Persze leginkább azt nem értem, miért hangosak most a tiltakozók, a Lipóti üzlet esetében. Nem fér ez bele a vélemény- és szólásszabadságba? Vagy nem kívánatos a vélemény, ha konzervatív?
Tudom, naiv a kérdés.

Vajon milyen lehetett a szétszóratás idején megélni a szerzetesi hivatást, és mivel jár, ha egy fiatal lány a 21. század szabados világában vállalja, hogy életét Istennek szenteli? Hogy jut eszébe valakinek apácának állni, és hogy viseli, ha jobb esetben csodabogárnak, de inkább bolondnak nézik emiatt? Mi mindenben különbözik a 20. és a 21. század az apácák szemével? A 93 éves Szűcs Mária M. Róza nővérrel és a 25 éves Holcz Ágnes jelölttel beszélgettünk.

A 20. század: Imádkozni a rosszakért

1930-as évek, Ötevény. Az osztrák határ menti kis faluba begördül egy autómobil. A gyerekek mindent hátrahagyva, egymásba kapaszkodva rohannak a kocsi felé. Hangosan kérdezik egymástól: „Ki lehet az?” Majd a kocsi megáll, a vezető ajtaja kinyílik, kiszáll belőle egy fityulás fiatal apáca. A kis Mária is a gyermekek között volt, akkor látott először apácát és autót is. „Az biztos, hogy valami csodálatosan használja fel a Gondviselés azokat az élményeket, amik megragadják az embert” – emlékszik vissza a 93 éves M. Róza nővér.

„Gyermekkoromban volt vagy nyolc-tíz babám, állandóan őket egzecíroztattam, a hajukat húzogattam, és elvittem őket a vasárnapi misére. Száz évvel ezelőtt egy falusi gyereknek a vasárnapi ornátus volt a maximális szépség” – mondja az idős nővér. Tizenkét éves korában, amikor már megtanult olvasni, kezébe került egy könyv Árpád-házi Szent Margit életéről, ami nagyon megérintette: „Én nem voltam addig tisztában a szerzetesi élettel, amíg ezt a könyvet nem olvastam el. A legpozitívabb arca az apácaságnak, hogy imádkoznak a rosszakért – és akkor valahogy ez megérett bennem.”

Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek, vagy ahogy hétköznapiasan nevezték őket, a megváltós nővérek között alighogy elkezdte a noviciátust az óvónőképző főiskola mellett, feloszlatták a rendeket, és mindenki oda ment, ahol munkát talált. A legtöbben hazamentek a családjukhoz, kórházba ápolónak szegődtek vagy gyárakban helyezkedtek el. „Én például a vagongyárba voltam »beprotezsálva« ládatologatónak, söprögetőnek, de örültem neki, fontos volt, hogy legyen állásom, mert az édesapám meghalt, és a háború miatt is nagy nyomorba kerültünk.” Amikor az üzemorvos megvizsgálta, azt mondta, hogy más munkát kell végeznie, mert zörejt hall a tüdejében. „Kérdezte, hogy mi a végzettségem, mondom: óvónő vagyok. Széttépte a papírjaimat. Azt mondta: hölgyem, ilyen végzettséggel ne keressen ilyen munkát! Miért akar söpörni, ha gyermekeket is simogathat? Láttam, hogy meg kell neki mondanom a valóságot: Hát, doktor úr, világnézeti különbség miatt. Erre azt mondta: az ország 90 százalékának van világnézeti problémája! Világnézet volt is, van is, lesz is, ráadásul különbözőek is. Most hazamegy, megírja az önéletrajzát, és elviszi a Művelődési Minisztériumba!”

Nem sokkal később már Süttőn, vezető óvónőként dolgozott. Nagyon megszerették. A bemutatkozáskor azt mondta, hogy pótédesanya akar lenni, de pótolhatatlanná vált. Nem tudták, hogy szerzetesnővér. Minden reggel így kelt fel: „Uram, én hiszek. Szeretném, ha viszonzásul úgy szeretnél, ahogy én szeretlek, és hogy este hálát adhassak: nem fizettem rá” – mondja elérzékenyülve. Sosem felejti el, hogy végig egyetlen ruhája volt. Egy nap az egyik kislány azt mondta az anyukájának: „Anya, olyan érdekes óvónénink van. Képzeld el, okos.” „No és ettől olyan érdekes az óvónéni?” „Nem, nem, hanem Isten tudja, nem cigány-e, mert csak egy szoknyája van és egy blúza.”

Mivel nyíltan nem tudta megélni a hitét Hüttőn, minden hétvégén hazalátogatott az édesanyjához. „Nagyon helyesen valaki azt mondta, hogy Komáromtól Esztergomig nem közvetítik rádióban, hogy merre jársz, de vigyázz! – meséli. – Így senki nem ellenőrizte, hogy templomba járok.” Persze a háború hozta szegénység őket sem kímélte. „Szűken, nehezen éltünk. Anyukám emlegette sokáig, hogy amikor elment a boltba kenyeret venni, és megkérdezte az árát, a boltos azt mondta, tegye el a pénzt, és hozzon helyette három tojást. Szóval tökéletes árucsere működött. Volt egy »dorogi ruhám« is, mert egyszer Dorogról jöttek krumpliért hozzánk, és hát ruhával fizettek – nevet. – Aztán egyetlen közös ünneplő cipőnk volt az édesanyámmal, ezért ő a nyolcórai misére ment benne, én pedig a tízórásra.”

Az örökfogadalom letételére 1983-ig várnia kellett. „Eljött hozzám az akkori tartományfőnök, hogy megnézze, hogy vagyok. Itt meg kell jegyezni – ami érthető is –, hogy az elöljárók azoktól, akik állami állásba mentek, kicsit tartózkodtak. Az ember megértette, de kicsit fájt is, és kölcsönös lett ez a magatartás.”

Mária Róza nővér megjárta Amerikát, Rómát, de mindig hazatért, noha a sors itthon nem kímélte. Jókedve azonban a mai napig nem hagyta el. „Mi lenne, ha az nem lenne? Tudja, igaz az, hogy ahogyan én köszönök, úgy köszönnek vissza.” Jelenleg a piliscsabai Nagyboldogasszony Házban él visszavonultan, de egészen négy évvel ezelőttig aktívan részt vett a rendje életében. Amikor arról kérdeztem, hogy szerinte a 21. században nehezebb-e felvállalni ezt az élethivatást, így válaszolt: „Meg lehet tartani most is a hitedet, és kitarthatsz a választásod mellett, mert az Úristennek olyan hosszú a keze, hogy mindenhová odaér. Rajta múlik.”

A 21. század: Félelem az „életre szólótól”

„60-70 évvel ezelőtt rettenetesen nehéz lehetett megélni az üldöztetést és hűségesnek maradni, én el sem tudom képzelni! Elgondolkoztató, hogy ma miért Afrikában lépnek tízen a rendbe, Svédországban pedig senki. A mai világban éppen az a nehéz, hogy bár baromi elfogadó, azt nem tudja megérteni, ha te másért akarsz élni. El tudja fogadni, ha neked az okoz boldogságot, hogy vegán vagy és tetováltatsz, de azt, hogy másokért tegyél, elköteleződjél valami mellett és szabályok szerint élj, azt nem” – mondja a 25 éves Ágnes, aki 2014-ben jelentkezett a Boldogasszony Iskolanővérekhez, és egy éve él klauzúrában (vagyis a rendház külvilágtól elzárt részében), Szegeden. Mellette matematika és magyar szakos tanárnak tanul.

„Az Egyetemi Katolikus Gimnáziuba jártam, annyit tudtam a nővérekről, hogy a Patrona Hungariae Gimnáziumban tanítanak. Lejöttem Szegedre tanulni, és mivel nem vettek fel rögtön mesterképzésre, kihagytam egy évet, Makóra költöztem, a mamámat ápoltam. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezekhez a nővérekhez szeretnék csatlakozni.” Habár tizenéves kora óta foglalkoztatja a gondolat, hogy szerzetesnővér legyen, nem volt biztos abban, hogy valóban ezt szeretné tőle a Jóisten. „Nem egyszerű egy ilyennel kiállni. A közeli barátaim tudták, hogy szeretnék nővér lenni, és támogattak, de tudtam, hogy a szüleimnek ez nehéz lesz, édesanyám már évek óta imádkozott egy szerető férjért számomra, és szeretett volna unokákat. Másoktól kaptam olyan reakciókat, hogy „te hülye vagy!” Igazából nem attól tartottam, hogy mit szólnak hozzá, hanem ha kiderül, hogy mégsem ez az utam, és kilépek fél év után, akkor azt hogy fogom felvállalni. Ez egy nagyon nagy döntés, egy életre szól…”

Ágnes szerint nem mindenkinek adatik meg, hogy egy megingathatlan jelet kapjon Istentől, de ő rengeteg apró dolgot vesz észre, amit egy jegyzetfüzetbe gyűjt össze, és ha elönti a bizonytalanság, ebből merít erőt. „Jó lenne, ha olyan könnyű lenne, hogy megszólít az Isten. Én sokat veszekedtem vele, hogy miért nem mondta színről-színre, hogy csináld ezt, csináld azt.”

Másfél évvel ezelőtt beköltözött a nővérekhez, ezzel rengeteg életmódbeli változást kellett felvállalnia. Egyelőre a beosztása elég rugalmas a reggeli misét és a napi egy óra imát leszámítva. „Azt azonban nehéz elfogadnom, ha valamire azt mondják, hogy nem jól csinálod. Ilyenkor felforrok. Márpedig engem ne változtassanak meg! Szóval az engedelmesség talán a legnehezebb számomra.”

Jövőre már sokkal kötöttebb lesz az élete, az első fogadalom előtti évben szinte teljesen el lesz zárva a külvilágtól, elöljárói megszabják neki, hogy mikor van szilencium, és a klauzúrán kívüliekkel kizárólag levelezhet majd. A fogadalom után pedig majd úgy él, mint egy szerzetesnővér: elhelyezhetik, munkát kap, és nővéri feladatokat lát el. A három évig tartó elsőfogadalom után kérheti az örökfogadalmat, vagy kérhet hosszabbítást. A vidám, nyitott Ágnest azonban egy pillanatig sem ijesztik ezek a lehetőségek. „Apró félelmeket természetesen cipelek, hiszen mindenhol vannak nehézségek. De olyan félelem, ami elrettentett volna, sosem volt. Legfeljebb attól félek, hogy nem tudok majd hitelesen jelen lenni; hogy amit mondok, az ugyan jó, de nem tudok aszerint élni és cselekedni.”

Ágnes katolikus családban nőtt fel, a barátai is vallásosak, de a külvilágba lépve már szembesülnie kell az értetlenséggel, amit a szerzetesi hivatás vált ki az emberekből. Mivel a rendjüknek nincsen hivatalos ruhája, csupán fekete-fehér ruhát kell viselniük, nem kelt rögtön feltűnést. „Sokat mulatok azon, amikor az emberek először megtudják, hogy nővér leszek, milyen arcokat vágnak. A legelső mindig az, hogy akkor neked nem lesz gyereked, mennyire magányos leszel, a második pedig, hogyan fogod kibírni ennyi nővel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam egyáltalán arra, hogy családom legyen. Tudod, azt szokták mondani, hogy abból lesz jó szerzetes, akiből jó anya lenne. Szeretnék ezzel hízelegni magamnak. Annyi gyerek van a világban, akit nem szeretnek, vagy nem szeretnek jól, és valahogy önzőségnek éreztem volna, hogy nekem van egy tökéletes gyerekem, a többi meg küszködik a világban. Egyértelmű, hogy ezért választottam ezt a gyereknevelő, tanító rendet” – meséli a fiatal lány. Szerinte nincsen semmi értelme győzködni az embereket, de azt fontosnak tartja, hogy elmagyarázza, ő miért választotta ezt az utat. „Persze, ha szóba kerül, és nagyon szidják az egyházat, akkor büszkén felvállalom. Vannak olyan beszélgetések, amikor nem kerül elő, ilyenkor nyilván nem terelem szándékosan a témát erre. Az olyan lenne, mintha egy főzőtanfolyamon kiállnál, és azt kiabálnád, hogy te már házas vagy.”

Mint minden fiatal, Ágnes is nyitottan áll a világhoz, szeret eltérő gondolkodású emberekkel beszélgetni, vitázni, de a hétköznapi, nem vallásos közegben is az értékeket keresi. „Őszinte leszek, sokszor nem látom az értéket. Most éppen itt van a SZIN (Szegedi Ifjúsági Napok), másféle kaliberű fiatalokat látok. Összefacsarja a szívemet, ha ők abban hisznek, hogy nincsen semmi a földi élet után, így miért ne »szabadoskodják el« a földi életet.”

Tévhit azt gondolni, hogy mindez nem más, mint az empátia készsége. Gyakran hallani, ha valakinek empatikus megnyilvánulásai vannak, akkor biztosan magas az érzelmi intelligenciája. Ezt követi az a gondolat, hogy az empátia női tulajdonság, és az empatikus férfi legalábbis „nagyon furcsa”. Kaptam már olyan kérdést édesapától, hogy nem árt-e fiúgyermekének, ha apaként odafigyel gyermeke érzéseire, és azok szerint próbál reagálni, illetve visszajelezni neki adott élethelyzetekben. Az érdekelte, nem rombolja-e ezzel a férfi modellt a fiúgyermekében.

Ezek a félreértések annál jellemzőbbek, minél idősebb apukáról van szó, hiszen az érzések elfojtását, szőnyeg alá söprését kisfiúként hamar elkezdték szüleink belénk nevelni. Amikor elestünk, szüleink reakciója az volt, hogy „katonadolog”. Ha valami nagyon bántott fiúként, és a felgyülemlett érzelmek hatására elsírtuk magunkat, akkor a szülői reakció az volt, hogy „csak a lányok sírnak, ne itasd az egereket”. Később, ahogy idősebbek lettünk, és édesapáink a komoly, felelősségteljes döntéshozást tanították nekünk, szinte minden eszközzel azt próbálták bizonyítani, mennyire káros, ha a döntéseinkben részt vesznek az érzelmeink.

A szőnyeg alá söprés

Apaként nem értettük, miért könnyeztünk, amikor azt az apró, újszülött csecsemőt először tartottuk a kezünkben. Szerencse, hogy senki sem látta, talán csak a párunk, és ez a mi kis titkunk maradt. Aztán ahogy elkezdődött az életünk hármasban, az apró emberpalánta, aki még csak most költözött be a mi tökéletes kettesünkbe, felrúgta az összes szabályt, amit addig az érzésekről tanultunk. Hiába döntöttük el hideg fejjel, hogy majd szigorúan és következetesen, szabályok szerint rendszerre szoktatjuk pár hetes csecsemőnket, kiderül, hogy nem megy. Amikor sír, ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy megpróbáljuk megnyugtatni. Talán féltékenyek is vagyunk az anyukára, hogy ez neki könnyebben megy. Előbb vagy utóbb rá kell döbbennünk, hogy érzések igenis léteznek, és ha a szőnyeg alá próbáljuk seperni őket, olyan púpok keletkeznek a szőnyegen, hogy minden lépésnél hasra esünk. Igen ám, de az is kiderül, hogy nem tudunk mit kezdeni az érzésekkel, mert nem tanultuk meg, szüleink nem tanították meg, bármennyire is a legjobbat akarták nekünk.

Hogyan tudnánk kitalálni, hogy az apró gyermekünket, aki talán még beszélni sem tud, milyen érzelmek motiválják? Jó esetben csak értetlenül állunk, rosszabb esetben félreértjük gyermekünket, és hibásan reagálunk. Azt hisszük, csak minket akar bosszantani, miközben lehet, hogy csak azt szeretné, hogy figyeljünk rá vagy játsszunk vele. Azután tovább cseperedik gyermekünk, és továbbra is a régi mintát mutatjuk neki. Amikor iskolából hazaér, érdeklődve kérdezzük: „Mi volt ma az iskolában?” (Amire általában az a válasz, hogy semmi, esetleg semmi különös.) Pedig leginkább azt kellene mondanunk: „Úgy tűnik, valami bánt téged. Történt esetleg valami az iskolában?”

Amit nem tanítunk meg a gyerekeinknek

Nem tanítjuk meg gyermekünknek, hogy az érzések fontosak, hogy vannak érzései, amelyek segíthetik, és amelyek az életét irányítják döntési helyzetekben. Amikor egy intőt hoz haza, általában nem az érdekel minket, hogy miért veszítette el annyira az önuralmát, hogy olyasmit tett, amiért intőt kapott. Inkább kiszabunk valami férfias büntetést, hiszen fontos, hogy lássa, hogy megy ez – nem mehet sehova, szobafogság.

Elmulasztjuk megtanítani gyermekünknek, hogyan kezelje érzéseit, hogyan fejezze ki azokat az elfogadott keretek között, akár érzelmileg túlfűtött élethelyzetekben is. Akaratunkon kívül okozunk kárt a gyermekünknek, amikor azt mondjuk, hogy milyen lusta, és nem vesszük észre, hogy azért nem csinálja meg, amit elvárunk tőle, mert szorong és aggódik, hogy sikerülni fog-e egyáltalán. Közben elszigetelődünk, ő pedig lassan elfogadja, hogy valóban lusta. Egy újabb kupac a szőnyeg alatt.

Az EQ mellékhatásai

Az érzések minden pillanatban velünk vannak, akár tudjuk, akár nem, akár akarjuk, akár küzdünk ellene, akár nőkről van szó, akár férfiakról. Az érzelmi intelligencia sokkal több, mint empatikusnak lenni. Ha tudatában vagyok a saját érzéseimnek, érzelmi állapotomnak és ezek rám gyakorolt hatásának, és ezt az információt felhasználhatom, hogy a racionális elemekkel egybegyúrva a lehető legjobb döntéseket hozzam meg – akkor használom az érzelmi intelligenciámat.

Az EQ-val képes vagyok mások érzéseit – köztük a családtagjaimét – nagy biztonsággal feltérképezni és e tudás birtokában úgy reagálni, visszajelezni, hogy azok a legjobb eredménnyel záruljanak. Az érzelmi intelligencia nem elmélet, hanem egy készség. Ha használjuk, akkor tekintélyelv helyett egymás érzelmeinek és érdekeinek figyelembevételével lezárt viták, megoldott konfliktusok, érzelmileg stabil gyerekek és megerősödött párkapcsolat lehetnek a „mellékhatásai”.

A World Economic Forum januári összefoglalója azt mutatja, hogy 2020-ban az érzelmi intelligencia a munkahelyeken is a hatodik helyre lép elő a szükséges készségek tízes listáján. Nem hiábavaló hókuszpókuszt tanítunk nekik, hanem olyan tudást adunk át a gyerekeinknek, amely hosszú távon előnyükre válhat, nem csak a magánéletükben.

Könnyen lehet, hogy felnőtt férfiként mindezt mi már csak nagy nehézségek árán tudjuk elsajátítani, használni, megerősíteni. Viszont, ha segítünk gyermekeinknek, hogy használják ki az érzelmeik által bennük rejlő lehetőségeket és így legyenek boldogok, magabiztosak és önállóak, akkor már tettünk valamit azért, hogy nekik egyszerűbb legyen, amikor majd apaként először könnybe lábad a szemük…