November 13-án, vasárnap délután 17 órakor különleges koncertre kerül sor a Budapest Music Centerben. A legkisebb hősöknek, a koraszülött babáknak és az Őket segítő orvosoknak, fejlesztőknek, ápolóknak és nem utolsó sorban a támogató családoknak, barátoknak meghitt összejövetele ez a Koraszülöttek Világnapja alkalmából. A koncerten Csajkovszkij-, Bach- és Puccini-műveket is hallhatunk a Nemzeti Filharmonikusok Grazioso Kamarazenekara tolmácsolásában, Bangó Adrienne énekével és prózai betétekkel, melyek Fullajtár Andrea színművész előadásában kelnek életre, aki nemcsak művészként, de érintett édesanyaként is színpadra áll.

Dr. Nádor Csaba, a koncert szervezője, a Mellettem a helyed Egyesület elnöke, a Honvédkórház Koraszülött Osztályának vezetője és a korababákért folytatott „harc” egyik vezéralakja így fogalmazott: „Magyarországon a koraszülés népbetegség. Minden tizedik újszülött idő előtt jön világra. A koncerttel azokra a PICi hősökre szeretnénk felhívni a figyelmet, akiknek már életük kezdetén komoly harcot kell vívniuk az életben maradásért.”

A tisztelet, a hála és az összefogás eseménye is a november 13-i koncert, melyre szeretettel várjuk az érintetteket és a támogató közönséget. A koncertet követően az Egyesület a Koraszülöttek Világnapján, november 17-én 17 órakor szimpátiasétát is rendez a Lánchídon, jelképesen hidat képezve az érintettek és a segítők között.

Műsor:

Giacomo Puccini: Krizantémok
Lara Fabian: Összetört ígéret
Pjotr Iljics Csajkovszkij: Szerenád vonószenekarra op.48
Johann Sebastian Bach: E-dúr hegedűverseny BWV 1042
Johann Sebastian Bach: d-moll kettősverseny BWV 1043

Közreműködik:

Bangó Adrienne – ének
Fullajtár Andrea – színművész

Nemzeti Filharmonikusok Grazioso Kamarazenekara
Hangversenymester: Bangó Ferenc
Falvay Attila, Bangó Adrienne, Bangó Ferenc – hegedű
Madaras Gergely – karmester

Jegyek 2900 forintos áron kaphatók a helyszínen, az InterTicket országos JEGYPONT hálózatában, valamint a jegy.hu oldalon.

Részletek a BMC honlapján és az esemény Facebook-oldalán >>>

A pszichológusok leírták az úgynevezett kóbor vonzalom fogalmát, amely lényegében egy másik emberrel kapcsolatban fellépő erős vágy, miközben már házasságban, illetve stabil kapcsolatban élünk. Fontos megjegyeznünk, hogy – mivel érzelemről van szó – ennek megjelenését befolyásolni nem tudjuk, éppen ezért ennek jelenléte önmagában még nem jelent problémát: a helyzet ott dől el, hogy mit kezdünk ezzel az érzéssel, hogyan reagálunk rá.

Lépni, de nem félre

Az első lépésünk a tudatosítás kell hogy legyen: be kell vallanunk magunknak, hogy számunkra ez a személy nagyon szimpatikus, erős hatást vált ki belőlünk. Ide főként azok a személyek tartoznak, akikkel a házasságkötésünk előtt is szívesen megismerkedtünk volna, adtunk volna egy esélyt a párkapcsolatnak. Az itt következő lépés viszont meghatározó: az akarat megjelenése, a tudatos döntés.

Gyakran hangzik el a hűtlen fél szájából, hogy elragadták az érzelmei, önkéntelenül cselekedett, nem volt önmaga ura, nem tudott ellenállni az erős fellángolásnak. A megjelenő érzelmeinkért nem vagyunk felelősek, de az azokra adott tettekért már igen!

Az életének más területein döntéshozásra képes, megfelelő önismerettel rendelkező személy az érzelmekkel jobban telített helyzetekben is képes mérlegelni: mindig dönthetek, hogy hagyom-e magam elgyengülni, engedem-e, hogy egy érzelem teret hódítson bennem, vagy éppen ellenállok az érzelmeimnek és vágyaimnak, vagyis kilépek a helyzetből. A felelős döntés meghozásához érdemes törekedni a nyugodt körülmények megteremtésére: lehetőleg higgadt fejjel gondoljuk át, időbeli kényszer nélkül.

Ha úgy érezzük, csak ideiglenesen sikerült kezelni a helyzetet, a vonzalom nem csökken, és egyre nehezebb ellenállni a csábításnak, akkor különösen nagy erőre vall kilépni a szituációból: például kerülni az adott személy társaságát, drasztikusabb esetben munkahelyet váltani, ha erre van lehetőség.

Itt is tudunk mérlegelni: mi a fontosabb, a házastársi hűség vagy ragaszkodni egy olyan munkahelyhez, ahol folyamatosan küzdeni kell az érzelmekkel?

A házastárs és a megbocsátás

Hogy ne csak egy nézőpontból közelítsük, helyezkedjünk kicsit bele a másik fél helyzetébe: a hűtlenséget elszenvedő, megcsalt házastárs szerepébe! Sokan azt gondolhatják, felesleges foglalkozni a másik féllel, neki ebben kevés szerepe van – egyszerűen csak nézzen szembe a tényekkel, dolgozza fel a történteket és lépjen tovább! Azonban ez téves gondolat. Ha életünk társa hűtlen lesz hozzánk, hajlamosak vagyunk a két véglet valamelyikére helyezni magunkat az adott helyzetben. Az egyik véglet szerint csakis mi – a személyiségünk, a cselekedeteink – lehetünk az okai annak, hogy a másik félrelépett, mert mi nem vagyok elég jók (társként, szülőként, férfiként vagy nőként stb.). A másik véglet szerint azt gondolhatjuk: mi mindent megtettünk, mindent megadtunk, kizárólag a másik tehet az egész megcsalásról, csak az ő hibája, hogy nem elégedett meg velünk. Bár az igazság valahol a két nézőpont között lehet, a hűtlenséget elszenvedő fél részéről mindenképpen szükséges az önreflexió ahhoz, hogy megfelelő döntést lehessen hozni a kapcsolat jövőjéről.

Hasznos végiggondolni a lehetőségek szerint higgadtan, akár külső segítséget is igénybe véve, hogy mi, megcsaltak valójában mennyiben járultunk hozzá a másik félrelépéséhez.

Ahhoz, hogy megcsalt társunk bocsánatát elnyerjük (ha ez egyáltalán lehetséges), engedni kell, hogy végigjárja a megbocsátás útját! Nem szabad siettetni vagy visszavágni neki, esetleg neheztelni rá (jogosnak vagy jogtalannak vélt) érzelmei miatt. Először csak hagyjuk haragudni! Fejezze csak ki a haragját, élje meg, hiszen ha ezen a stádiumon nem megy át, csak magában fogja tovább hordozni ezt a haragot valamivé alakítva vagy valami mögé bújtatva, ami nem hasznos sem az egyén, sem a házasság szempontjából. Nem elég, ha csak beismeri a dühöt, szomorúságot, minden ezzel járó érzelmet – meg is kell azokat élni, ki is kell fejezni. Csak ezt a – gyászmunkához hasonló – belső folyamatot követően válhat képessé arra a megcsalt fél, hogy eljusson az őszinte megbocsátásra, és ki is tudja mondani, hogy nagyon haragudtam, de fontosabb nekem a társam, még az engem nagyon elszomorító hibázása ellenére is, így adjunk még egy esélyt magunknak.

Lezáró, igen fontos lépése a folyamatnak, hogy a megcsalt fél a trauma feldolgozásában el tudjon jutni oda, hogy a házasság későbbi időszakában ne hozza fel újra és újra a megcsalás tényét, így a megcsalt szerepet ne használja zsarolásként, helyzeti előnyként.

Tehát a házasságok folytatásához, avagy a „kaland” utáni újrakezdéshez mindkét fél újbóli igenje szükséges – csak így derülhet ki, maradt-e még esély a kapcsolat rendbehozására. Ezután tud elindulni a bizalom és az intimitás újraépítése. 

Egy hete még lebeszéltem magam arról, hogy megírjam az alábbi bejegyzést, és nem azért döntöttem mégis mellette, mert ahogy a soraimat inspiráló standupos szerző írja: „Előfordul, hogy akkor is írnunk kell, amikor épp nem üldöz minket a közlésvágy, de hát ez különbözteti meg a szakmát a hobbitól”. Hanem azért, mert azóta többször eszembe jutott, vajon a wmn.hu népszerű szerzője gondolt-e arra, hogy a honoráriumon kívül más következménye is lehet szarkasztikus és obszcén megjegyzésekkel bőven tűzdelt sorainak. Amelyek arról szólnak, ki mindenkit tiltana ki azonnal a Facebookról, akinek „nincs mondanivalója, akiben nincs semmi, aki nem akar közölni semmit”.

Kíváncsian várom a szerző következő írásait, amelyben megosztja velünk, kinek tiltaná meg azonnal, hogy megszólaljon a jelenlétében, mert semmi érdekes nincs a személyiségében, kinek kötné bírsághoz a nyilvános mutatkozást, mert nincs semmi szép a látványában, és kinek korlátozná a vízfogyasztását, mert kár belé. Hiszen például miben is különböznek a „közhelymegosztók” a szomszéd nénitől, aki ugyanazt a köszöntő versikét szavalja el nekünk a lépcsőházban hat éve, ha találkozunk? Mégsem írjuk ki a levélszekrényére vagy – hogy még szélesebb kört elérjen az üzenet – a homlokára, hogy konyhai falvédők helyett olvasson inkább Rilkét vagy Esterházyt.

És aztán jönnek a további pontosan körülírt, megvetendő csoportok: a „gasztrozsenik”, a futás- és gyerekposztolók, az outfitkövetők és szerelmi kinyilatkoztatók. Persze a cikk írója nevezettekkel ellentétben igen művelt a pszichológia területén is, jól tudja, hogy a pellengérre állított megnyilvánulások valójában mind az önértékelés megerősítése körül forognak, hogy „nagyon nagy szükségük van néhány jó szóra, ahogy a gyerekét mutogató anyukáról sejthető, hogy rettentő magányos, és állatira szeretne túl látni utódja kiságyainak rácsain, ahogy a bölcsességeket posztolóról mindenki tudja, hogy olyan kétségbeesetten keresi a kapaszkodót, mint DiCaprio a Titanic elsüllyedése után.” És azonnal el is látja őket terápiás javaslattal: „tessék gyorsan körülnézni, és keresni valami értelmet az életnek”. A sort kiegészítve azért hozzátehetnénk: ahogyan az online szerző is lájkokra vágyik, és ennek érdekében előfordul, hogy áthágja az etika és a jóízlés szabályait. Amúgy pedig tisztelettel jelzem, a közösségi média olyan, mint a közösségi közlekedés. El kell fogadnunk, hogy mások is használják, néha olyanok is, akiknek nincs túl jó humora, kellemetlen a látványa, a hangja vagy a szaga. Persze, nem is teljesen olyan, mert míg a buszon füldugóra, szemellenzőre és arcmaszkra lenne szükségünk, hogy megóvjuk magunkat a kellemetlen impulzusoktól, a Facebookon nem muszáj élvezni a hétféle rémes altípus posztjait: jobb felső sarok, követés leállítása. Ennyi lett volna. Akkor ugyan eggyel kevesebb volna a vicces cikk a fent nevezett oldalon, de cserébe sokkal kevesebb lenne a kicikizett Fb-felhasználó is.

A 2016. január végi nyitás idején sokat hallottunk a médiából az ország első olyan kávézójáról, amelyet fogyatékkal élők és megváltozott munkaképességűek üzemeltetnek. A felszolgálástól a konyhai munkákon át a takarításig minden munkakörben helytállnak. Részt vettek felkészítésen, de azt a pluszt, ami miatt az emberek visszatérnek hozzájuk, sőt, egyre többen keresik őket, nem képzésen tanulták: mosolygósak, kedvesek, barátságosak. Ehhez a befogadó viszonyuláshoz tesz hozzá a környezet, a kávézó színes enteriőrje.

Nem Adom Fel Café & Bár

A tágas és világos térben, ahol kerekesszékkel is könnyű közlekedni, minden vendég megtalálja az alkalomhoz illő kuckót. Üzleti találkozóhoz a régies asztalok, mély beszélgetésekhez egy meghitt sarok, könnyed szórakozáshoz a játékos polc melletti rész szolgál ideális terepként. A vendégek többsége nem is sejti, hogy eközben a színfalak mögött, avagy a „privát” feliratú ajtó túloldalán az alapítványt koordináló részleg rejtőzik. Irodák és kis konferenciatermek sorakoznak egy hasonló méretű területen, mint a kávézó. Egy lerobbant pincét hoztak rendbe, de a végleges kialakítás, a hely „belakása” még mindig zajlik. Innen fogják össze az alapítvány különböző részeit.

Tevékenységeik változatosak, csak néhány példát említve, ott a művészeti rész, egy trénercsapat, egy takarító-kertgondozó társaság, ahol szintén sérültek dolgoznak. Vidéken vannak úgynevezett Nem Adom Fel-házak, ahol roma és hátrányos helyzetű gyerekeknek tartanak napközi jellegű foglalkozásokat.

A programnál fontos, hogy a gyerekeknek be kell iratkozni, és rendszeresen járni. Itt olyan alapvető normákat, közösségi értékeket – feladattudatosságot, felelősségélményt, egymáshoz való viszonyt – próbálnak átadni, amelyeket a gyerekek jó esetben a családban kapnának meg.

Közösségben a titok

A kávézóban készülődnek. Ez most más, mint a szokásos nyüzsgés. Miközben két vendég egy asztalnál élénk beszélgetésbe mélyed, és az egyik kanapén háromfős baráti társaság hajol össze a kávéjuk fölött, addig a konyha előtt egy zsúrkocsi várakozik. Rajta gyertyával és gitárdísszel csokitorta és gyerekpezsgővel teli poharak. Amikor az ünnepelt megérkezik, két mosolygós, kötényes lány a terem közepére tolja a tortát, és megszólal a gitárzene. Ezúttal nem Kiss Barna, a Nemadomfel együttes szülinapos vezetője játszik, neki zenélnek és énekelnek. Ma délután egyébként munkamegbeszélésre érkeztek, amire hetente sor kerül. Muszáj, hiszen a Nem Adom Fel Alapítvány immár több mint száz dolgozóval működik.

„A Nem Adom Fel Café & Bár megnyitása nagyon összehozott mindenkit – mutat körbe Dely Géza, az alapítvány kuratóriumi elnöke –, most is jelen vannak az alapítványban máshol dolgozó sérült munkatársak és szülők is.

A működési struktúránk hálózatos, inkább olyan, mint egy baráti közösség, nem annyira hierarchikus szervezet. Ezért egyes helyzeteket kicsit „kócosabban” oldunk meg, viszont mindenki jókedvű és motivált.

Nem Adom Fel Café & Bár

Most tanuljuk, hogyan tudunk a professzionálisabb működés irányába fejlődni anélkül, hogy a jó hangulat elveszne. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kávézó üzemeltetése nem okoz időnként nehézségeket, de ez nem meglepő, nem vagyunk vendéglátósok. Senkinek nem volt ilyen tapasztalata, de nagyon sok szakmai segítséget kapunk. Van, amit a magunk kárán tanulunk meg, de bízunk a sikerben, és nagyon inspiráló az egész folyamat!”

Színpadon és zenével

Visszaugorva a kezdetekhez, az alapítvány a Nemadomfel együttesből nőtte ki magát. Azt a négyszázezer forintos alaptőkét, ami az alapítvány indulásához kellett, a sérült emberekből álló együttes zenélte össze. Ez az együttes ma is működik, profi szinten. Ma már gospelkórusuk is van, de nemcsak zenei műsorokban vesznek részt, hanem meghívott előadókkal is szerveznek színpadi produkciókat. Legutóbb az alapítvány szervezésében Nick Vujicic motivációs előadó látogatott el hazánkba. Nick három, a Tüskecsarnokban rendezett teltházas előadása nagy siker volt, Dely Gézától mégis azt kérdezem, hogyan nyilatkozott maga Nick az alapítványról.

 – Három éve azt mondta, ez volt a legjobb szervező csapat, akivel addig együttműködött. Idén pedig kijelentette, hogy

a továbbiakban három országban szeretne szakmai programokat elindítani: Mexikóban, mert a felesége onnan származik; Szerbiában, mert ott vannak a gyökerei, a szülei még ott születtek, és Magyarországon, mert itt látott olyan értékeket, amelyek mellé szívesen odaállna.  

Azt mondta, hogy azt a hangulatot, amit a színpadon a magyarországi előadásain a Nemadomfel együttes és a Never Give Up Gospel Kórus közreműködése során tapasztalt, sehol nem látta máshol a világon. Jó volt hallani, hogy egy olyan ember mondja ezt, aki a „nemadomfel lelkület” nagyköveteként több mint hatvan országban, több ezer színpadon szerepelt! Mi hiszünk abban, hogy ha valaki bármilyen nehéz helyzetben, például sérült élethelyzetben éli az életét, és tényleg nem adja fel, hanem megpróbálja a legtöbbet, a legjobbat kihozni a lehetőségeiből, az hatalmas értéket ad a világnak. Ha valaki sérülten született, vagy az élete során azzá vált, akkor biztos, hogy nélkülözi az élet bizonyos ajándékait, de ez korántsem jelenti azt, hogy szegény, szerencsétlen lenne. Mert az élet kimeríthetetlen mennyiségű ajándékot ad, csak észre kell vennünk mindazt, amink van, és ahogy Nick mondta: „Meg kell tanulnunk a nehézségeinket lehetőséggé formálni!” Az, hogy gazdagnak vagy szegénynek minősítem magam, öndefiníció kérdése. Bármennyim van, tudom szegénynek, és bármennyim van, tudom gazdagnak érezni magam. Ez az önmeghatározás dönti el, hogy milyen lesz a világhoz való viszonyom. A Nem Adom Fel a „gazdag” emberek közössége. Mindenki elég gazdag ahhoz, hogy másoknak segítsen, ha örömmel és nyitott szívvel fordul a világ és mások felé.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. novemberi számában jelent meg. A lapra előfizethetsz itt. 

– Szüleim javaslatára két év zeneiskolai klasszikus hegedűtanulás után, ötödikesként átmentem a népi hegedűtanárhoz. Tisztán emlékszem, hogy akkor még azt sem tudtam, mi a népzene, csak rábólintottam. Egy éven át mind a klasszikus, mind a népi hegedűórára jártam, de a klasszikus tanárnőm ezt zokon vette, ezzel választásra kényszerített. Én sokkal jobban szerettem a népi hegedűóra légkörét – így később már csak erre jártam.

– Általános iskola végén sokan abbahagyják a zenetanulást, te viszont zenei középiskolába mentél.
– Szerettem, és könnyen is tanultam. Egy korábbi tanárnőm éppen prímást keresett egy korombeli nagybőgős és egy brácsás fiú mellé – így lett nyolcadik osztályos koromra egy zenekarom, akikkel a konzervatóriumi éveim alatt végig zenéltünk táncházakban, gálaműsorokon. Vácott, a Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskolában tanultam öt éven át népi hegedűt, 140 kilométerre az otthonomtól.

Így nagyon hirtelen az élet sűrűjébe csöppentem, fel kellett nőnöm, mindenben önállónak kellett lennem.

Utólag visszagondolva hihetetlennek tűnik a zenekarozás, hiszen egészen fiatal voltam még, és mégis benne jártam a nagy éjszakában – persze mindig meg volt szervezve, hogy ki visz haza, kinél alszom, mégis visszanézve sokkal félelmetesebbnek tűnik, mint amikor benne voltam.

– Szüleid nagyon megbízhattak benned és a körülötted élő emberekben, hogy ezt megengedték.
–Igen, ez bizalom: meg voltak győződve arról, hogy ez a jó nekem, és ismertek annyira, hogy tudják, nem lesz ebből semmi problémám. Egyébként azt hiszem, sokkal jobb volt nekünk váci kollégistaként, mint azoknak, akik mindennap bejártak a suliba, mert ők kimaradtak ebből a nagy közösségi élményből. Mi éjjel-nappal együtt voltunk, egymáshoz csiszolódtunk.

– Hallottam, hogy a népzenészek magukat örömzenészeknek, a komolyzenészeket meg szomorú zenészeknek hívják. 
– Sarkítás, de tényleg így jön le. Kezdetben a zenekarommal ez a könnyed örömzenélés volt jellemző ránk. Azután ahogy tudásban előre haladtam, egyre inkább láttam, hogy mennyire keveset tudok, és annál nagyobb kihívás volt továbbhaladni. Soha nem voltam elégedett magammal, és azt hiszem, maximálisan nem is lehetünk soha elégedettek. Biztos, hogy ezt kell csinálnom? Biztos, hogy eleget gyakorlok, hogy jó úton haladok? – ilyen kérdések sorjáznak bennem még ma is.

Sokan azt hiszik, hogy népzenét játszani egyszerű dolog, néhányan meg is kérdezik: „Hiszen ti csak improvizáltok, nem?” Na, ez nem így van!

Improvizatív módon építjük föl a dallamokat, a zenefolyamatot, táncrendet, viszont van egy szigorú szabályrendszer, amit meg kell tanulni és be kell tartani, ha az ember stílushű akar maradni. Ha egy tájegység vagy egy prímás játékát szeretném megtanulni, a vidék zenei stílusát közvetíteni, akkor nagy figyelemmel meg kell tanulnom a felvételekről azt a jellemző táncrendet, hangsúlyrendszert, a prímás díszítésformuláit, technikai sajátosságait. Többek között ezek szabják meg a kereteket.

– Számít az, hogy férfi vagy nő a népzenész?
– A férfiak szerintem kevésbé rágódnak ezeken a problémákon, persze nem lehet általánosítani. Sok esetben jó képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy művészként meggyőzőek legyenek.

Egy magabiztos férfinek erős a színpadi jelenléte. Még mindig meglepődnek sokan, ha egy lány a prímás, bár ma ez már sokkal általánosabb, mint mondjuk a ’70-es-’80-as években, a táncházmozgalom kibontakozásakor.

Nőként másfajta erősségeink vannak, az érzelemközvetítés és az elmélyült figyelem ide sorolható talán, de hangsúlyozom, hogy nem szabad általánosítani, ez mind emberfüggő.

– A régi falusi közösségekben lehetett nő a zenész? A prímás?
– Egyáltalán nem. A népzenét alapvetően férfiak játszották. Volt néhány hangszer, amit nők is használhattak, például Moldvában a tilinka (egy furulyatípus) vagy a doromb. Egyébként sem nőknek való foglalkozás volt.

– A népzene ezek szerint egy „patriarchális” műfaj, amit férfi vezéregyéniségek műveltek? 
– Gyakori eset, hogy ha nálunk egy lány feláll a színpadra, az a kritika éri, hogy „nem vagy elég tökös!”. Ez nehéz ügy. Igen, a népzenéhez szükséges egyfajta határozottság, belevalóság. Ezek, azt hiszem, nőként is megvalósítható dolgok, bár az biztos, hogy egy kicsit más formában. Az emberben nagyon erős a vizuális képalkotás, és ha azt látják, hogy egy nő vezeti a zenekart, már egyből kicsit befolyásolja a megítélést. Ez persze lehet negatív és pozitív hatás is.

– Ha jól érzékelem, ti, népi hangszeres lányok, itt és most teremtitek meg a női népzenét.
– Egyfelől igen, másrészről nem hinném, hogy külön kell választani. A népzene az népzene a maga rengeteg színével.

Nőként, ha erre adtam a fejem, meg kell találnom a helyem, az utam, hogyan tudok prímás, vezető lenni úgy, hogy közben megtartom női lelkületem, eszköztáram.

Ez egy szép feladat, amin egész életemben dolgoznom kell. Sokszor elgondolkozom azon, hogy egy-egy táj zenéje milyen jellegű, és mindig arra jutok, hogy vannak igen férfias zenék, de vannak, amik finomságaikkal kifejezetten jól állnak egy nőnek is. 
Az a vonószenekari felállás, amit mi művelünk: hegedű–brácsa–bőgő, helyenként kiegészülve cimbalommal vagy klarinéttal – alapvetően a cigányzenészekre volt jellemző, ők hivatásként ebből éltek. Magyaroknak magyar népzenét játszottak. Mellettük persze voltak magyar parasztzenészek is, egy részük félprofinak tekinthető – vagyis a zenélésből és a földművelésből is éltek –, mások teljesen amatőrként csak a saját és kisközösségük kedvére zenéltek. A kávéházi cigányzene, a nóták világa más műfaj, városi zene, de ez is visszahatott a falusiak zenélésére. Bartók Béla például ezért nevezte parasztzenének a falusi népzenét, hogy élesen elválassza a teljesen más jellegű városi, népies műzenétől. Szomorú tény, hogy ennek ellenére, 80–100 évvel Bartók és társai rendkívül értékes működése után, a magyar emberek nagy része még mindig nincs tisztában a népzene fogalmával.

Kép

Túri Luca - Kép: Páczai Tamás

– Úgy látom, a népzene oktatása fellendült az elmúlt években.
–Igen, egyre több helyen indul be a népzene és néptánc oktatása. Alapfokú képzés kis túlzással már az egész országban elérhető, középfokon Székesfehérváron, Vácon és Nyíregyházán alakult ki jelentős népzenész bázis. A népzene felsőfokú oktatása a közelmúlt örömteli fejlődése: éppen tíz éve alakult meg a Zeneakadémián a Népzene Tanszék.

– Az érettségi után már olyan magas szintű volt a tudásod, hogy egészen biztosan megálltad volna a helyed, és meg tudtál volna élni belőle. Az igényességed mégis tovább sarkallt a Zeneakadémia irányába.
– Természetes volt, hogy nem hagyhatom abba a tanulást, a lehető legtöbbre kell törekednem. Tanulni szeretnék, minél szélesebb látókört szerezni, hogy aztán eldönthessem, mi az, ami fontos számomra, és mi az, ami kevésbé. Nem szeretnék mindig kizárólag a zenélésből élni, számomra ez nem elég kiszámítható. Így szükségem van a tanári diplomára, főleg mivel később, család mellett nem fogom tudni minden második estémet fellépéssel tölteni. És ezzel megint eljutottunk a női létből fakadó meghatározottságokhoz, amik nem érzem úgy, hogy gúzsba kötnének, csupán arra késztetnek, hogy megfontoltan és tudatosan felépítsem az egyensúlyt az életemben.

– Hogyan képzeled el tíz év múlva a jövődet?
– Tanítani szeretnék, bár ma még nem érzem rá késznek magamat. Nagy felelősség, hogy ahogyan tanítom a gyerekeket, annak majd csak jóval később látszik meg a hatása. A hegedű nehéz hangszer, és eddigi tapasztalataim szerint tanítani is nehéz.

Sok módszert, technikát, felfogást, inspirációt kell még magamba szívnom ahhoz, hogy felelősségteljes, tudatos, jó tanárrá válhassak. Emellett természetesen nem szeretném abbahagyni az előadóművészetet sem.

Nagyon fontos, hogy mindig legyen olyan tér az életemben, ahol zeneileg alkotni tudok, s megélhetem a zeneszeretetem.

– A te korosztályod mennyire tud az 1970-es–1980-as évek táncházmozgalmához kapcsolódni? 
– Néha úgy érzem, elkéstem a születésemmel. A mi korosztályunk nagyrészt lemaradt az utolsó nagy nemzedékről, akik akkora hatást gyakoroltak a népzenész társadalomra, és akiknek felvételein mi felnőttünk. Csodálatos anyagok maradtak fenn, mind a vokális, mind a hangszeres zene területén! Ma, amikor a népzenegyűjtés technikai feltételei tökéletesen adottak, sajnos egyre kevesebb helyen találunk már népzenét eredeti formájában. Ennek az az oka, hogy az idősebbek, akik még a hagyományban éltek, sorra távoznak el közülünk, a fiatalok pedig kevésbé érzik magukénak ezt a kultúrát. Eltűnik a falusi közösség, a népzene színtere, eredeti funkciója. Ma egy falusi lakodalmon például Erdélyben egy szaxofon-szintetizátor duó zenél, vagy bekapcsolják a laptopot, mert inkább erre van igény.
 

– Felbukkanhat még élő népzene, amit eddig nem gyűjtöttek össze?
– Szerencsére igen körültekintő gyűjtések történtek az elmúlt 100 évben, de előfordulhat. Két éve a Korinda Zenekar tagja vagyok, csángó népzenét játszunk hatan. Fontosnak tartjuk, hogy Moldvában szerezzünk élményeket, feltérképezzük, felgyűjtsük a jelenlegi állapotot, személyes kapcsolatot ápoljunk a még élő mesterekkel. Mindig nagy hatással van ránk, ha személyesen találkozunk zenészekkel, jó énekes asszonyokkal, olyankor érzi az ember a lényegét, értelmét annak, amit csinál. Az elmúlt nyáron másfél hetet Moldvában töltöttünk, szerencsére több zenésztől is tudtunk gyűjteni, és igen nagy öröm volt számunkra, amikor az egyik cigányzenész-faluban egy 83 éves hegedűs bácsira találtunk, aki régen járt csángóknak is muzsikálni, és elmondása szerint még soha senki nem gyűjtötte fel – izgalmas volt!

(A „korinda” csángó szó, karácsonyi kántálást, éneklést jelent, román változata a „kolinda”.)

Amikor Sheryl Sandberg, a Facebook egyik vezérigazgató-helyettese ezt elmondta egykori egyetemének diplomaosztóján, majd később, 2013-ban megjelent, nagy port felvert Lean In könyvében megírta, mindenkinek ’Aha!’ érzése volt: igaza van, végre mi, nők is elhihetnénk, hogy rajtunk múlott, amit elértünk!

Helye is volna a megnövekedett önbizalomnak. Mert a nők még mindig csak alig 15 százalékát teszik ki a világ legfelsőbb vezetőinek, üzletben és közéletben egyaránt. Miközben a középvezetők több mint fele nő: vagyis a dolgozó asszonyok beszorulnak középre. Mert a sikeres nőknek kevesebb mint egyharmada házas, miközben a sikeres férfiak több mint kétharmada az.

Mert a nőket csak az eredmények, míg a férfiakat a bennük rejlő lehetőségek alapján ítélik meg, ha előmenetelről van szó.

Mert egy nő csak akkor jelentkezik egy álláshirdetésre, ha a kívánalmaknak 100 százalékban megfelel, míg egy férfi már akkor is, ha csak 65 százalékban. Mert a nőknek mind­össze 7 százaléka tárgyal a fizetéséről, míg a férfiaknak több mint 40 százaléka, aminek köszönhetően a nyugalomba vonulásig utóbbiaknak számottevően magasabb lesz a keresetük.

Mert a nők – Magyarországon különösen – körülbelül átlagosan két órával többet dolgoznak naponta, mint a férfiak. És ez a két pluszórányi ’fizetetlen’ munka leginkább az otthonnal kapcsolatos. Mert, bár a 2008-as válság több nőt hagyott meg a munkahelyén, mint férfit, a munkából kieső apák – legalábbis az Egyesült Államokban folyt kutatások szerint – semmivel nem foglalkoztak többet gyerekneveléssel és otthoni feladatokkal, mint korábban. És a sort lehetne folytatni. Azzal, hány nő kap kitüntetést, mennyire osztoznak az otthoni, családi feladatokban, házimunkában és nevelésben a férfiak, és hogy miért születik kevés gyerek egy családszerető országban.

Mégis, mindezek ellenére, Sheryl Sandbergenk nincs igaza.

Nem arra jött el az idő, hogy a nők csak magukénak érezzék a sikereiket. Hanem arra, hogy végre a férfiak ne érezzék annak. Hogy ők is azt mondják, ha eredményeik kerülnek szóba, hogy mások segítettek nekik, hogy sok jó ember vette őket körbe: hogy a sikert nem lehet egyedül elérni!

Jöjjön végre azoknak az ideje, akik adni tudnak, nem azoké, akik elvenni. Akik mernek másokban bízni, gyengeségeiket megosztani, másokra figyelni, szeretni az ügyet az érdek, az embert a bevétel helyett. Bármilyen különös, még az üzlet világában is az adni tudók bizonyulnak a legsikeresebbnek.

Legyenek hát a nők, akik nem eltanulják, hanem megtanítják, milyen a másik nem bölcsessége. Munkában, otthon, közéletben, médiában. Akik büszkén mondják, példát adva, ha eredményeikről kérdezik őket: „Sokat dolgoztam, bíztam a jó célokban és a jó emberekben: a közös munkában. És nem tartottam szárazon a puskaport.”

A pápa katolikus – talán ezzel nem mondtam újat.

Mégis időről időre feldobja a népbutító bulvársajtó, hogy Ferenc pápa támogatja a válást. Legutóbb a Nők Lapja is csatlakozott ehhez a csúsztatáshoz egy címlapra kitett költői kérdéssel: „Még a pápa is támogatja a válást?” Az egyszerű olvasó fejében nem nyer értelmet a kérdőjel, hanem kijelentésként marad meg az emlékezetében. Így járul hozzá a Nők Lapja is a népbutításhoz.

„Dehát a reformátusok is keresztények, náluk mégis lehet válni” – mondják felvilágosult ismerőseim. Le kell hűtenem a lelkesedést: a református egyház sem ismeri el a válást. De náluk a házasság nem szentség, eleve a vallási életben kisebb a jelentősége, és úgy állnak hozzá, hogy mindenkinek joga van eldönteni, mit kezd az életével, lelkük rajta. Mivel nincs semmiféle szankció, így sok református gondolja úgy, hogy a váláshoz joga van.

Akkor mit támogat Ferenc pápa? A külön élők élethelyzetével kapcsolatos érzékenységet, odafigyelést, segítést. A kiközösítés látszatának is az elkerülését. A miséken a külön élők áldozhatnak, de a Pápa felvetette, hogy az újraházasodottak is áldozhatnának-e (a katolikus hitet kevésbé ismerők kedvéért: ez azt jelenti, hogy a misében megkaphatják a Jézus testévé változtatott ostyát).

Ez nem a válás támogatása, nem is elfogadása – mivel válás nem létezik a katolikus fogalmak szerint.

Azt viszont ki lehet vizsgálni, hogy a házasságkötés valóban megtörtént-e, tehát nem érvénytelen-e. Sok házasság lehet lelkileg érvénytelen, ha a felek csak névleg katolikusok, ha csak a puccparádé kedvéért mentek esküdni templomba. Ez viszont felveti a jegyeseket felkészítő papok vagy világiak felelősségét: figyelmeztették-e a jegyespárt, hogy a keresztényeknél a házasságot „holtomiglan-holtodiglan” komolyan kell venni? Nincs nyitott házasság meg „ha elmúlik a szerelem, majd lelépek”! A tudatlanság egyébként egyházjogilag nem érvényteleníti a házasságot – de azért lelkileg aggályos. A felek tudatos hazugsága viszont, amikor a pap kérdéseire fennhangon igent, lelkük mélyén nemet mondanak, az már komolyan felveti az érvénytelenséget, ahogyan például a jegyestárs elől eltitkolt betegség vagy szerető is. Ferenc pápa tehát figyelmezteti a papokat, hogy körültekintően készítsék fel a jegyeseket, ne adják össze őket „csak úgy”. És meggyorsította az érvénytelenség kimondásának jogi procedúráját is, hogy ne lehessen évekig „lebegtetni”.

Szóval nincs továbbra sem katolikus válás, hiába szomorúság ez az ellendrukkereknek. Külön lehet költözni, ha az együttélés tarthatatlan, de a szabad akarattal elmondott házassági ígéret egy katolikus nő és férfi között továbbra is addig tart, amíg az ásó, a kapa meg a nagyharang el nem választja őket. És így szép ez.

Nem csak a katolikusoknak van esélye arra, hogy ha felnőtt akarattal és szeretettel vállalják a házassági fogadalmukat, jó eséllyel nem vallanak kudarcot. Bárki esélyes, ha így tesz. Nincs ennél emberhez méltóbb párkapcsolati forma, ha mindkét fél úgy akarja.

Kép forrása: pixabay.com

A fiú egy vak zeneakadémista növendék, a lány friss okleveles védőnő. Mind a ketten vallásosak, akik komolyan gondolják hitüket, hivatásukat, és titokban hívő közösségbe járnak. Közeledik a szilveszter, romok a városban mindenütt, és félelmek az emberek lelkében. A fiatalok tele vannak kétségekkel: ilyen időkben mit helyes és lehet tenni? Ekkor még külön járják útjukat. 

Szilveszterre készülődve a hívő fiatalokból álló csoport elhatározta: imával tölti a szilveszteréjt, felajánlásokat téve, újévi fogadalmaikat hangosan megfogalmazva. Egyikük lakása volt a helyszín, és úgy beszélték meg, hogy egyenként, szállingózva érkeznek, hogy ne keltsenek feltűnést. Vajon Kálmánt, aki nem lát, ki hozza el? Majd Ila, ő éppen akkor jön a munkából. Nem volt nehéz megtalálniuk egymást a csendes, kihalt városban. Egymásba karolva indultak el az Andrássy útról a Keleti pályaudvar oldalától induló HÉV-hez.

Elbeszélésük szerint olyan volt számukra ez az út, mintha mindig együtt jártak volna erre.

Annyira elmélyedtek a beszélgetésben, hogy észre sem vették, hányadik kört tették meg, és elment az utolsó HÉV is. Mi legyen, hova is menjenek? Tudták, van másik csoport is a városban, akik hasonló gondolatoktól vezérelve virrasztanak. Mire odaértek, mindkettőjükben megérett az elhatározás: Őt választom.

Az éjféli koccintáskor már hangosan mondták ki egymásnak a jelenlévő pap előtt fogadalmukat. 

Először Kálmán szüleinek mondták el döntésüket, majd Iláénak. Öröm és félelem született a szülők szívében. „Biztosak vagytok magatokban?” „Még csak most ismertétek meg egymást!” „Dehát az egy vak fiú, mi lesz így veletek?” Záporoztak a félelemből született kérdések, ellenvetések. A lányról ekkor tudták meg a fiú szülei, hogy jelölt volt egy tanító szerzetesrendben, amíg a rendet fel nem oszlatták 1950-ben. Utána elvitték munkaszolgálatra. Nem túl hosszú időt töltött ott, de az is sok volt. Szülei „visszafogadták” hivatalosan, ez volt az akkori eljárás a szerzetesjelöltek estében. Így sikerült rövidítenie a munkaszolgálatban töltött időt, és más hivatást keresett. Múltja sötét foltnak számított az egyházellenes Rákosi-korszakban. Ezek ismeretében mindkét szülőpáros félelme érthető volt. 

Ők ketten sziklaszilárdan állították az IGENT. Nem volt mit tenni a szülőknek. Segédkeztek az esküvői készülődésben. Boldogság, mámor...

Kálmán a Magyar Rádió zenei osztályán kapott munkát zeneszerzőként, így biztosított volt már a fizetés, egy szobát pedig Kálmán szülei adtak nekik a Kodály köröndön lévő lakásukban. Ma már ennek a háznak csak a homlokzata áll, a belső falak kiégtek. Romosak a gyerekek paradicsomának számító egykori lépcsőházak, a közös udvar, ahol találkozhattak a házban élők. Sok vidám pillanatot élhettek meg az itt lakó gyerekek biztonságban, önfeledten.

Boldogok voltak, a család gyarapodott. Első gyermeküket hathetesen el kellett vinniük a közeli bölcsödébe, mert Édesanya és Édesapa dolgoztak. A Nagymama sokat segített, ő kísérte Kálmánt a Bródy Sándor utcába, és ment érte, amikor a munkahelyén végzett. Azután megérkezett a második gyermek is. A hat négyzetméteres szoba szűkössé vált, és ez költözésre késztette a szülőket. A hivatal kiutalt nekik egy kétszobás földszinti lakást, így elhagyták a szürke, lövésnyomokat viselő Andrássy utat, és a közeli Eötvös utcába költöztek. Mire iskolába került legidősebb leányuk, megszületett a negyedik gyermek is. Ekkor megint a gondviselésre bízták életüket, és a hivatal – ki tudja, miért – jóindulattal felajánlott nekik egy nagy lakást, ahol fogócskázni, bújócskázni is lehetett ajtón belül, nem zavarva a lakókat. Ott már elfértek az emeletes ágyak, az iskolásoknak asztal a tanuláshoz, a falon könyvespolcok, tele olvasmányokkal. Volt egy külön szoba az Édesapának, amelyet a nagy fekete zongora uralt és az íróasztal, ahol írógéppel írt különböző nyelvű levelek sokasága halmozódott.
Nagyon ritkán beszéltek az 1956-os eseményekről. Az utána következő időszakról, a hetvenes évekről már inkább, sokszor meséltek gyerekeiknek őszintén barátaik kálváriájáról és mindarról, ami a városban és a világban zajlott. Közben a család gyarapodott, növekedett. 1971-ben született legkisebb gyermekük, a hetedik. 
A nehézségek napi szintű megoldására koncentráltak. Soha nem elégedetlenkedtek. Megköszönték, amijük volt, és ha tudtak, adtak másnak is.
Két igen boldog ember élte életét nyitottan, állandó tanulásban, Istenben bízva és egymás kezét fogva. Távozásukkor az irgalmas Istenre bízták az itt maradottakat. Egy forradalom öröksége volt az ő 55 évig jóban-rosszban kitartó együttélésük.
Gyermekeik már régen felnőttek, járják a maguk útját. A sok unoka is emlegeti őket. Tanulnak, dolgoznak, házasodnak, és szeretettel gondolnak a nagyszüleikre.
 

Dobos Kálmán (1931–2013) Szolnokon született. Tizennégy évesen, egy robbanás következtében veszítette el látását 1945 áprilisában. Szülei döntöttek úgy, hogy kezdjen zenét tanulni. 1946-ban a család Debrecenbe költözött, zenei tanulmányait így fiuk a város „zenedéjében" folytatta. Egyre inkább a komponálás került érdeklődése középpontjába. Később Budapesten Zempléni Kornél volt a zongoratanára, zeneszerzést Szelényi Istvánnál tanult. Többször megkísérelt bejutni a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakára, de a felvételiztetők a vakságot eleinte leküzdhetetlen akadálynak tartották. Viski János – kollégái ellenében – mégis úgy határozott, hogy felveszi az osztályába. 1957-ben diplomázott, és még ugyanabban az évben a rádióhoz került, ahol 1991-ig dolgozott. Zeneszerzői tevékenysége elsősorban a kamarazene és a kórusmuzsika terén bontakozott ki. Zongoraművészként főleg magyar alkotásokat tartott repertoárján: Bartók, Kodály, Weiner és Liszt műveit, valamint saját kompozíciókat. Sokat utazott, és más földrészek országaiban is a magyar zenét népszerűsítette előadásaival, játékával.

Október 21-től a székesfehérvári Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház ad otthont a Franciaországban élő, magyar származású szobrászművész, Maria de Faykod világhírű alkotását, a Lourdes-i Keresztutat bemutató művészi képeknek, melyeket a művésznő saját maga készített. A Béres Alapítvány támogatásával megvalósuló különleges fotókiállítást Béres Klára, a Béres Alapítvány elnöke nyitotta meg.

Maria de Faykod legismertebb munkája a 2008-ban felavatott Lourdes-i Keresztút, melyet egy hittel telített élet belső útjai inspiráltak.  Az egyedülálló műalkotás tizenhét monumentális szoborból áll, melynek megalkotására öt évet szentelt a művésznő. Több mint száztonnányi carrarai márványt munkált meg, hogy az anyagot átlényegítve kifaraghassa belőle Krisztus szenvedésének és feltámadásának misztériumát. Szobrai a spirituális tisztaságot közvetítik, mélyen megérintik az emberek lelkét, megerősítik hitükben, visszaadják reményüket. A Béres Alapítványnak köszönhetően, a szobrászművész saját maga által készített fotóin keresztül most a magyar emberek is megismerkedhetnek ezzel a lenyűgöző alkotással. A fények és a különböző szögekből készült felvételek segítségével Maria de Faykod feltárja a mű összetett tartalmát: a láthatatlan válik láthatóvá. A képek, akár a szobrok, megszólítják a nézőt, interakcióra késztetik, „látni” tanítják.

A Béres Alapítvány támogatásával megvalósuló fotókiállítás Székesfehérváron 2016. október 21-től november 19-ig látogatható.

Szégyen és bűntudat

Freud óta tudjuk, hogy a bűntudat a felettes én fejlődésével alakul ki. Ahogy belsővé válnak a társas szabályok, valamint a szüleink és más fontos tekintélyszemélyek elvárásai, követelményei és értékei, úgy kialakul a lelkiismeret, illetve az ideális én: amilyenek lenni szeretnénk, és amilyennek az embertársaink előtt láttatni szeretnénk magunkat. Bármennyire is fájdalmas átélni a szégyent és a bűntudatot, feltétlenül szükségünk van ezekre az érzelmekre, hiszen nélkülük mind a belső igény, mind a külső visszatartó erő hiányozna ahhoz, hogy a társadalmi normák, illetve a körülöttünk élők nézőpontjának szem előtt tartásával éljük az életünket. Akiknél mindezek hiányoznak, vagyis a „nem szeret–nem tanul–nem szorong” kognitív triásszal jellemezhető emberek antiszociális személyiségzavarban szenvednek. Ők azok, akiket a hétköznapi nyelvben pszichopatának nevezünk.

Míg a szégyen leginkább akkor jelenik meg, amikor olyat teszünk, ami nem egyeztethető össze az ideális énképünkkel, addig a bűntudat akkor, amikor testi-lelki fájdalmat vagy valamilyen kárt okozunk az embertársunknak, és ezért felelősnek érezzük magunkat. A szégyen átélése az egész énképünket és személyiségünket érinti, míg a bűntudat az adott viselkedésünkre vonatkozik. Éppen ezért a bűntudat sokkal inkább a jóvátétel irányába ösztönöz, hiszen úgy érezzük, van felelősségünk és lehetőségünk a változtatásra, mivel nem az egész személyiségünket ítéljük el, csupán a viselkedésünk hagyott kívánnivalót maga után.

A szégyenről – másként

Bizonyára mindannyian találkoztunk már azokkal a fegyelmezési módszerekkel, amikor egy-egy gyermeket pellengérre állítottak, esetleg az egész osztály előtt megszégyenítettek, abban a reményben, hogy a szégyentől való félelem a jövőben visszatartja a rosszalkodástól. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezzel a módszerrel éppen ellenkező hatást érünk el: a megbélyegzés integrálódik az elkövető énképébe, amiből további kihágások és sérelmek származhatnak, illetve kirekesztést okoz, ami még inkább elmérgesíti a helyzetet.

Vannak olyan viselkedésformák, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, és valamiképp reagálni kell rá, hogy a jövőbeli előfordulás valószínűségét csökkentsük. Ezekben az esetekben, sajnos, előszeretettel fordulunk a szóbeli szankcionálás („Szégyelld magad!”), a hosszadalmas prédikáció, az elutasítás vagy valamilyen megvonás, esetleg büntetés alkalmazásához.

Valóban fontos, hogy az elkövetőnek módja legyen átélni a tette fölött érzett bűntudatot, de ez csak abban az esetben lesz sikeres, ha mindezt úgy érjük el, hogy közben biztosítjuk számára méltósága megőrzését, pozitív énképét. Máskülönben dacot, illetve ellenkezést fog kiváltani a legjobb szándékú igyekezetünk is.

Lényeges mozzanat, hogy az elkövetőt nem hagyjuk magára a szégyenérzettel, hanem lehetőséget adunk arra, hogy rendbe tegye, amit elrontott. Ideális esetben a jóvátétel nem felülről jövő büntetés, hanem az érintettek által közösen megfogalmazott igény mentén valósul meg. A „reintegratív szégyen” elnevezés egy kriminológus, Braithwaite nevéhez fűződik, aki úgy gondolta, hogy ez a fajta szégyenérzet nem megbélyegez, hanem segít kikecmeregni a negatív spirálból. Ugyanis nem az egész személyiséget, csupán az adott viselkedést érinti, az elkövető pedig továbbra is a közösség tagja marad. Így lehetősége van a bűntudat megélésére, a bűnbánatra, valamint a probléma megoldásának, a jóvátételnek a megtalálására. Lényeges, hogy az elkövető felelősséget vállaljon a tettéért, s ne hárítsa azt a körülményekre vagy más emberekre.

Kép

Kép: Freepik

Hogyan érdemes bocsánatot kérni?

A bűntudat–bűnbánat–kiengesztelés folyamatának alapvető része a bocsánatkérés. Ugyanakkor lényeges kiemelni, hogy a félvállról odavetetett, képmutató bocsánatkérés önmagában nem jelent megoldást a problémákra. Everett L. Worthington hat lépésben fogalmazta meg, hogy melyek a gyógyító bocsánatkérés lépései.

A bocsánatkérés 6 lépése:

1. Beismerem a hibámat, mentségek és kifogások keresése nélkül. („Hibáztam.”)
2. Elmondom a másiknak, hogy megbántam, amit tettem. („Nagyon sajnálom. Nagyon bánt, amit tettem.”)
3. Igen, a viselkedésemmel fájdalmat okoztam a másiknak. („Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked a viselkedésemmel.”)
4. Szavakkal is kifejezem, hogy értékesnek tartom a kapcsolatunkat és a másik embert. („Nagyon értékes számomra a kapcsolatunk, ezért nem szeretnék semmi olyasmit tenni, amivel megbántalak, vagy ami a köztünk lévő kapcsolatot veszélyezteti. Ezért hajlandó vagyok dolgozni azon, hogy helyrehozzam a károkat, amiket a viselkedésemmel okoztam.”)
5. Megpróbálom helyreállítani a kapcsolatot. („Mit tehetek annak érdekében, hogy a bizalmat helyreállítsam a kapcsolatunkban? Hogyan tudom jóvátenni, amit tettem?”)
6. Elmondom a másiknak, hogy azon leszek, többé ne bántsam meg őt. („A jövőben oda fogok figyelni erre a dologra, mert nem szeretnék újra fájdalmat okozni neked.”)
7. Rákérdezek, hogy meg tud-e nekem bocsátani. (A fenti lépések után érdemes a szavainkkal is kifejezni a bocsánatkérésünket: „Meg tudsz nekem bocsátani?”)

Gyógyulás a szégyenből

Szégyennel élni súlyos teher, amely ellopja a színt és a felhőtlen örömöt a hétköznapokból. Gyakran előfordul, hogy a félénkség, a szorongás, a szociális fóbiák, a kisebbrendűség és a tehetetlenség érzése, továbbá az agresszív dühkitörések mögött a fel nem dolgozott, megbélyegző szégyen húzódik, vagyis azok a belsővé vált fájdalmas tapasztalatok, élmények, értékelések és üzenetek, amelyeket akár hosszú éveken át cipelünk magunkkal.

Az állandó, fojtogató szégyenérzetből való gyógyulás első lépéseként térképezzük fel, hogy milyen (gyermekkori) emlékek és reakciók húzódnak meg a szégyenünk mögött! Amennyiben valamilyen általunk elkövetett vétség, hiba, mulasztás van a háttérben, vizsgáljuk meg, hogy az adott élmény kapcsán megélt „mindenestül értéktelen vagyok” elképzelést meg tudjuk-e kérdőjelezni, és a megbélyegző szégyenérzet helyett a bűntudatot csupán az adott viselkedésre vonatkoztatni. Gondoljuk végig, hogy van-e módunk a jóvátételre, a hibánk helyrehozatalára, esetleg az őszinte bocsánatkérésre, s amennyiben lehetséges, tegyünk is lépéseket ez irányba! Sokat segíthet, ha a kudarcainkra nem úgy tekintünk, mint az értéktelenségünk újabb bizonyítékaira, hanem mint egy tanulási folyamatra, amely hozzájárul ahhoz, hogy a jövőben már ne kövessük el a múltunk hibáit.

Amennyiben olyan emlékek kerülnek felszínre, amikor számunkra fontos személyek kigúnyoltak, megaláztak, becsméreltek vagy megszégyenítettek bennünket, lényeges, hogy keressünk és találjunk olyan elfogadó kapcsolatokat, ahol megélhetjük az érzelmi biztonságot. Rendkívül felszabadító, ha képessé válunk arra, hogy megosszuk a szégyenérzetünket másokkal, mivel megtapasztalhatjuk, hogy az esetleges kudarcainkkal együtt is feltétel nélkül elfogadnak bennünket. Érdemes újra és újra tudatosítani magunkban, hogy senki sem tökéletes, és nem azért vagyunk szerethetők, mert soha nem hibázunk. Mindemellett fontos szembenézni azokkal a negatív érzésekkel is, amelyeket azok iránt táplálunk, akik a szégyen magját elültették a szívünkben. A düh, a fájdalom és a harag elengedése szintén hosszú folyamat lehet, amelynek része az emlékekhez kapcsolódó érzelmek tudatosítása, elengedése és az elköteleződés a megbocsátás mellett. Ez nem jelenti azt, hogy ezek után szoros kapcsolatot kellene ápolnunk azokkal az emberekkel, akik súlyosan bántalmaztak bennünket – főként, ha azóta sem változtattak a viselkedésükön, és a megszégyenítés, a szarkazmus, a gúny vagy a becsmérlés a fő kommunikációs eszközük.

A cikk a Képmás magazin 2016. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>