– Tényleg nem kapok dicséretet félévkor? De hát csak ötösöm van!

– Meg két kisegyesed. Az nálad nem látszik? Itt, nálam tisztán kivehető...

– De hát azok kihúzhatók! Az más!

A varázsszó! „Kihúzható.” Az egész más. Mert ami kihúzható, az már tulajdonképpen nincs is ott. Azt a meg nem írt leckét csak meg kell gyorsan írni, és már húzódik is ki az érte kapott – pusztán ideiglenesen ott állomásozó – kisegyes. Két kattintás, és már röpül is az e-naplóból. Igaz, a napló a hónap végén „lezár”, de hol van még a hónap vége?

Ez tényleg annyira jó ezekben a meg nem írt házi feladatokban, hogy ha túl nagy a strapa, akkor megírod legközelebb. Nem kell rágörcsölni, nem kell hazudozni, hogy nem is tudtad; meg hogy nem is tetszett feladni semmit! Nem kell a becsöngetés előtti pillanatban gyorsan lemásolni, meg nem kell éjszaka a sorozat után még fent maradni, nem kell a többieknek könyörögni, hogy mondják már meg, mi volt a lecke. Mert megírod majd a következő órára.

Igaz, persze a következő órára megint lesz egy lecke, így az már egy kis torlódás, keddre amúgy sem szoktad sosem megírni, mert előtte van a meccs. Nem baj, akkor majd azután, bár az már két kisegyes. De két kisegyes még kezelhető, bár bosszantó, mert közben felelés is lesz, aztán dolgozat.

Nem baj, legfeljebb bent marad.

„Viszont a múltkor mondták otthon – gondolod tovább –, hogy ha ki lehet húzni, akkor minek maradjon bent? Ha oda van mellé írva, és tisztán látszik az elektronikus naplóban, hogy „Nincs házi, ha bemutatod, kihúzom. Munkafüz. 28/1,2”, akkor leszek szíves megírni és bemutatni. Azért ez így tényleg bosszantó, hol van már az a tananyag, nincs is kedvem megírni, akkor sem volt, minek! Erre elkezdik otthon mondogatni, hogy ha kihúzható, akkor, mondjuk, addig nem kapom meg a zsebpénzemet, amíg bent van az a két kisegyes. Hát ez tényleg nem ér! Az akkor volt, az e havi zsebpénz meg most van, vagyis kellene lennie, és mi köze egyiknek a másikhoz? Hogy jön ez most ide? Ezt egyáltalán nem értem, minek kellett ezt most ide behozni? Persze, a zsebpénzem, az kell, az nem jön szóba, hogy azt ne kapjam meg, de ezt nem hiszem el, hogy most keresgélhetem ki a régi leckéket, és mehetek oda a tanárnőhöz! A nyavalyás kihúzhatósága! Miért nem adja azt a kisegyest örökre, aztán nem kellene foglalkozni vele többet. Béna egy rendszer…”

A Tanárnő fejében pedig úgy van, hogy, igaz, hogy egy kicsit macerás, hiszen a leckét is ki kell találni, fel is kell adni, aztán fel kell írni, hogy mit is találtam ki, és mit is adtam fel (huszonkettővel beszorozva ez már egész komoly heti agytorna), aztán újból adminisztrálhatom papír alapon, hogy ki mit nem írt meg, aztán mindezzel oda a számítógéphez, és már csak egy felhasználónév és egy jelszó, és már pötyöghetem is. Hogy aztán mindenki lássa, akit csak érdekel – diák, szülő, tanár –, hogy miért is éktelenkedik ott az a kihúzható kisegyes!

Persze, macerás, mert még a késésért is itt van ez a kisegyes, amit egy vicces kis vers megtanulásával lehet eltüntetni. No, meg a felszerelés hiányt is – abból nézzük meg, hány is van? Nagy macera, az biztos, beírogatni, kihúzogatni, oda-vissza, újra és újra. Megéri a szöszözést, molyolást?

Meg, hát! Hiszen így megvalósul az egyik legszebb tanári álom: a diák, a maga mulasztásaiért saját maga – is – bosszankodik! Mennyire más ez, mint amikor csak a Tanárnő bosszankodik!  

Valahol persze igazuk van, hiszen mindannyian szakértők vagyunk a kapcsolatok területén, hiszen kisgyermekkorunk óta tanuljuk, miként viselkedjünk a körülöttünk élőkkel, hogyan értsük meg a viselkedésüket, indítékaikat, s milyen módon alakítsunk ki és tartsunk fenn megfelelő mélységű kapcsolatot embertársainkkal. Mégis amikor a kapcsolatokra terelődik a szó, kiderül, hogy az emberek nagy része bizonytalannak érzi magát. Máskor tudni véljük, hogy a másik ember mit gondol, hogyan érez, valójában azonban fogalmunk sincs belső indítékairól. Összekeverjük a valódi személyiséget a felvett szerepekkel, a sztereotip kedvességet az empátiával, a futó figyelmet a valódi odafordulással, illetve az ő belső szándékaikat a saját értelmezéseinkkel. A kapcsolatokban jól helytállni nem is olyan egyszerű, meg kell értük dolgozni és ebben hatalmas segítséget jelent, ha folyamatosan fejlesztjük beleérző képességünket, illetve érzelmi intelligenciánkat. Ahogyan szinte az élet minden területén, úgy ebben az esetben is igaz, hogy a tudásunkba vetett hit elbizakodottá tesz és tévútra visz bennünket.

A kiindulópont

Az érzelmi intelligencia mértéke, fejlődése, mint ahogy annyi minden más, gyerekkori élményeink és biológiai hajlamunk függvényében alakul ki. Szüleink szeretete, odafordulása révén alakul ki a kötődés képessége, illetve ennek mentén tanulunk meg bízni a fontos kapcsolatok erejében, ami hatással van az összes későbbi kapcsolatunkra is. Amennyiben azt a belső reprezentációt alakítottuk ki, hogy a kapcsolatok lehetnek biztonságosak, szorosak és intenzívek, illetve a másik személy elérhető és törődik velünk, mi magunk pedig szerethetőek vagyunk, akkor ez a belső kép fogja a későbbi kapcsolatainkat is meghatározni. Szülőként hatalmas a felelősségünk, hiszen gyermekünk a mi viselkedésünk, életfelfogásunk, világképünk alapján kezdi el megírni saját élettörténetét és korai tapasztalatai nagymértékben formálják azt, ahogyan élete történéseit értelmezni fogja.

Nélkülünk nem megy

Gyakorta úgy gondoljuk, ahhoz, hogy jobban és pontosabban értsük a másik személy indítékait, illetve motivációit, őt magát kell még inkább megismernünk. A másik ember megértéséhez és a különböző szociális helyzetekben való eligazodáshoz természetesen ez is alapvető feltétel, de nélkülözhetetlen az is, hogy a saját érzelmeinket, illetve belső állapotainkat képesek legyünk felismerni, tudatosítani és megnevezni. Enélkül igen nehezen tudunk másokkal mély, meghitt kapcsolatba kerülni, továbbá számos pszichoszomatikus megbetegedésnek is ajtót nyitunk. Érzelmeink fel nem ismerése többféle módon akadályozhat bennünket. Aki például minden belső feszültségét szégyennek címkézi, az nehezen fog másokkal kapcsolatot létesíteni, nemigen tud érvényesülni a munka világában, illetve magát okolja minden rossz dologért, ami az életében, valamint a környezetében történik. Gyakorta előforduló probléma az is, amikor valaki szinte minden belső feszültséget dühként értelmez, ami kontrollálatlan indulatkitörésekben, valamint állandó ellenséges hozzáállásban nyilvánul meg, ez akár szívkoszorúér-megbetegedéshez is vezethet. Mások éppen ellenkezőleg, minden érzelmet elfojtanak, ami szintén akadályt gördít a megfelelő kapcsolatépítés útjába, továbbá a kutatások szerint összefüggést mutat a rákos megbetegedések kialakulásával is.

Amennyiben úgy érezzük, hogy egy-egy szituációban elönt bennünket a feszültség, álljunk meg egy pillanatra és tegyük fel magunknak kérdést, hogy mit is érzünk valójában, és mi okozza bennünk ezeket az érzelmeket.

A tudatosítás és megnevezés által egy lépést teszünk afelé, hogy kordában tartsuk a bennünk tomboló feszültséget és ne legyünk kiszolgáltatva érzelmeink kényének-kedvének. Ha könnyebben megbirkózunk belső feszültségeinkkel, akkor a kapcsolataink is kiegyensúlyozottabbá válnak, illetve a saját érzelmeink tudatos megélése elengedhetetlen az empatikus odaforduláshoz is.

Merülés és felbukkanás

Az empátia nem csupán a másik érzelmi állapotára való ráhangolódást, a másik ember érzelmi állapotába való beleélést jelenti, hanem van egy tudatos mozzanata is, mégpedig az, hogy az átélt élményt feldolgozzuk, valamint megfogalmazzuk magunknak mindazt, amit így a másik személyből megértettünk. Buda Béla hasonlata jól érzékelteti ezt a kétpólusú folyamatot. A kiváló pszichiáter a trópusi tengerekben folyó gyöngyhalászat példáját használja az érzelemgazdag, ám gondolatszegény, illetve a tudatos, ám érzelemmentes feldolgozás váltakozásának érzékeltetéshez. A gyöngyhalászok ugyanis nem egyetlen merülés eredményeként találják meg az értékes gyöngyöt tartalmazó kagylókat, hanem folyamatosan, egymás után többször merülnek le a víz alá, és minden újabb merüléskor felhasználják az addig elraktározott emlékképeket. Az empátia is hasonlóan működik: „alámerülünk”, vagyis ráhangolódunk a másikra, majd „felbukkanunk”, vagyis tudatosan minősítjük, elemezzük a bevonódás során szerzett élményeket. Ezután újra felfüggesztjük a kognitív működésmódot és minden sejtünkkel a másik felé fordulunk, majd megint tudatos üzemmódra váltunk, hogy értelmezhessük az így szerzett információkat. A kétféle típusú tevékenység olyan ütemben válthatja egymást, hogy gyakran nem is tudatosul a feldolgozás folyamata, sőt az is előfordulhat, hogy bár hű képet kapunk a másikban zajló érzelmekről, de nem tudjuk megfogalmazni, így az a benyomások szintjén marad meg. Az élmények szavakba öntése nem is olyan egyszerű folyamat, hiszen az érzelmek nem vegytiszták, gyakran ambivalensek, éppen ezért nehezen megfogalmazhatóak, ettől még a mindennapi életben jól használhatjuk az empátiát, akár öntudatlanul is.

Általánosítás és szimpátia helyett

Az empatikus odafordulást könnyű összekeverni másfajta megismerési módokkal. Gyakran empátiának gondoljuk azt, amikor ismerve egy-egy szociális helyzet, társadalmi érintkezés következményeit, képesek vagyunk előre jelezni a másik viselkedését. Meg tudjuk például mondani, hogy ha letapossuk a szomszéd füvét, akkor ő a nemtetszését fogja kifejezni. Ebben a helyzetben csupán a józan eszünket és ítélőképességünket használjuk, nincs szükségünk érzelmi bevonódásra. Sőt, ez olykor akadályt is gördít az empatikus megértés útjába, hiszen meglévő ismereteinket általánosítjuk, így a helyzet és a másik érzelmeinek egyedi jellemzői elsikkadnak. Máskor pedig hiányzik a bevonódás és a tudatos értelmezés lépése, de valamiképp elfog bennünket az együttérzés a másik felé. Ezt az érzelmi meghatódást szimpátiának nevezzük, és általában szükséges hozzá, hogy tisztán lássuk a másik helyzetét, illetve felerősíti az érzésinket az is, ha már mi magunk is voltunk hasonló helyzetben, hiszen a saját élményeinkből kiindulva minősítjük a másik helyzetét, viselkedését. Ez a fajta működésmód szintén az empátia ellen dolgozik, hiszen a saját felfogásunkat vetítjük a másikba, ami akadályozza a valódi megismerést.

Mindez nem jelenti azt, hogy a szimpátia megélése, vagy meglévő ismereteink általánosítása rossz dolog lenne, hiszen bizonyos helyzetek ezt a fajta működésmódot követelik meg. Mindazonáltal érdemes odafigyelni arra, hogy meghitt, közeli viszonyainkban ne a futólagos értelmezések, a saját álláspontunk másikba vetítése uralják a kapcsolatot, hanem szánjunk időt, energiát és figyelmet arra, hogy valóban megismerhessük a másik embert.

A gyermek tíz hónapos kora körül jön el annak az ideje, hogy felegyenesedjen, felálljon. Ilyenkor a szülőkben felmerül a kérdés, megvegyék-e az első komolyabb cipőcskét. Sokan megijednek, mert az apró lábacskák csámpásnak tűnnek, mintha lúdtalpasok lennének, pedig ez ebben a korszakban teljesen normális tartás, hisz az egyensúly megtartásához szükséges izomzat még nem alakult ki.

A felállást követő mozgásfejlődési stádium, amikor a kisgyermek (bútorokba) kapaszkodva, oldalazva megteszi első lépéseit. Ekkor meg lehet figyelni, hogy lábujjait bekarmolva tartja, ami természetes tartás, későbbiekben kell majd leépülnie az ezért felelős reflexnek. Ilyenkor még érdemes puha talpú cipőt, vagy vastag, csúszásgátló zoknit választani.

Amikor elérkezik az önálló járás időszaka, illetve mikor már többnyire álló helyzetben van a kisgyermek, fontos az, hogy jó cipőt válasszunk neki (otthonra pedig szandált).

Milyen feltételeknek kell megfelelnie egy jó lábbelinek?

• talpát egy kézzel nagyobb erőfeszítés nélkül be tudjuk hajlítani, félbe tudjuk hajtani
• a boka és a sarok része minden oldalról legyen megtámasztva
• a sarkánál ne legyen kivágott a lábbeli
• amennyiben ortopéd orvos nem javasolja, nem kell a cipőnek szupináltnak (kifelé döntöttnek) lennie
• legyen a lábbeli tiszta bőr, amelyben nem izzad a gyermek lába
• a fűzős cipőket jobban rá tudjuk igazítani gyermekünk lábára, így jobban tartja, mint a tépőzáras vagy csatos (és később meg is tanulhatja bekötni)

Otthon, szülőként segíthetjük gyermekünk lábboltozatának fejlődését, lábizmainak erősödését lúdtalp prevenciós (megelőző) tornával.

Lássunk néhány gyakorlatot!

• sétáltassuk a gyermeket különböző felületeken, kavicsokon, természetes talajon mezítláb,
• földön ülve labdát két talp közé fogjuk, lábbal dobjuk és lábbal kapjuk el,
• ülve pakolászhatunk apróbb golyókat, kavicsokat a lábujjainkkal megtartva,
• ceruzát vagy pálcikát az egyik láb ujjaival megfogunk, másik lábbal átvesszük,
• lábujjakkal kis golyót markolva sétáljunk,
• gyűrjünk össze zsebkendőt lábujjakkal,
• kisebb labdát, esetleg tüskés labdát görgessünk a talpunk alatt,
• lábujjhegyen járás, sarkon járás,
• ülő helyzetben lábujjakkal bemarkolás,
• ülő helyzetben lábfejtorna: lábfejkörzések, integetés lábfejjel („spicc-pipa”), talpak egymás felé és egymással szembe fordítása,
• járás külső, belső talpélen

A közös hang

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden kollégával baráti viszonyt kellene ápolnunk, hiszen nem lehet és nem is kell mindenkivel egyformán mély, meghitt kapcsolatban lenni. Ugyanakkor barátságaink és intim kapcsolataink általában a formális ismertségeinkből alakulnak ki, így fontos, hogy képesek legyünk iskolatársainkkal vagy munkatársainkkal jó viszonyt kialakítani. A munkavégzés szempontjából is előnyös, ha a munkavállalók beilleszkednek és jól érzik magukat a munkahelyükön, amelyhez elengedhetetlenül szükséges, hogy megtalálják a hangot a kollégákkal. Így könnyebben elkerülhetőek, illetve kezelhetőek lesznek azok az ellentétek, amelyek felesleges feszültséget szülnének. Természetesen valamennyi konfliktus elkerülhetetlen, sőt szükségszerű, de a nyílt, barátságos és empatikus légkör sokat segíthet a céltalan összetűzések megelőzésében.

Ki mire alkalmas?

A munkahelyek, valamint az eltérő típusú munkák, illetve pozíciók nagymértékben különbözhetnek egymástól, s így más és más tulajdonságokat, illetve kompetenciákat követelnek meg. Más személyiségvonások szükségesek azoknak, akik emberekkel foglalkoznak, vagy egy irodában a számítógép előtt dolgoznak, esetleg utazgatnak a munkájuk során. Éppen ezért nincs „jó” vagy „rossz” személyiség, hiszen mindenkinek megvan a lehetősége, hogy olyan munkát és munkakört találjon, amiben többé-kevésbé kiteljesedhet és jól érzi magát.

Számtalan személyiségelmélet látott már napvilágot, amelyek segítségével az embereket könnyűszerrel besorolhatjuk egy-egy kategóriába, vagy egy-egy tulajdonság (pl. barátságosság vagy extraverzió) mentén értékelhetjük őket. Természetesen ezek a módszerek pontatlanok, de mégis segítségünkre lehetnek abban, hogy rácsodálkozzunk erősségeinkre és felismerjük a gyengeségeinket, amelyeket így már tudunk fejleszteni.

Micimackó és csapata

Az egyik legrégibb személyiségelmélet Hippokratész nevéhez fűződik, aki négyféle típusú embert különböztet meg. Modernebb köntösbe bújtatva a négyféle embertípust, akár híres emberekhez vagy mesefigurákhoz is hasonlíthatjuk, például a Micimackó szereplőire is igen jól illik egy-egy leírás.

Ha Micimackó és baráti társasága munkát vállalna, ilyen teljesítményt várhatnánk tőlük:

• A mindig vidám, extrovertált és barátságos Tigris könnyen teremtene kapcsolatokat, jól alkalmazkodna az emberekhez és a különböző helyzetekhez. Mivel a jelenben él és nem emésztik a múlt emlékei, illetve a jövő gondjai és bajai, jól tudna az éppen aktuális feladatra koncentrálni, s a felszabadult hangulatról is gondoskodna. 
   
• A gyakorlatias, határozott és teljesítményorientált Nyuszi született vezető, rendkívül jó megfigyelő képességgel bír, alaposan végiggondolja, és könnyedén átlátja a különböző részleteket, így határozottan és kitartóan küzdene a céljai eléréséért. Mivel a nehéz szituációkat is jól kezeli, így vészhelyzetben is számíthatnánk rá.
   
• Az összeférhető, kiegyensúlyozott és jóindulatú Micimackó szívósan és aprólékosan dolgozna. Barátságos és nyugodt természete miatt a munkahelyi békéről, valamint a nézeteltérések áthidalásáról is gondoskodna.
   
• A megbízható, kitartó, érzékeny Füles precízen dolgozna, feladatait komolyan, lelkiismeretesen végezné, s a végeredmény tekintetében is a tökéletességre törekedne. A megkezdett projektet nem hagyná félbe, egészen addig dolgozna, amíg a kitűzött feladatot véghez nem viszi.

Ugyanakkor mindnyájuknak vannak gyenge pontjai is. Az erősségek túlzásba véve gyengeségbe csaphatnak át: Tigris szétszórttá, felületessé és megbízhatatlanná, Nyuszi önfejűvé, önzővé és lekezelővé, Micimackó lustává, lassúvá és álmataggá, Füles pedig túlérzékennyé, önmarcangolóvá és határozatlanná válhat.

Amennyiben magunkra ismertünk valamelyik mesehősben, de nem tölt el elégedettséggel, amit a tükörben látunk, akkor sem érdemes azért küzdeni, hogy alapvető személyiségvonásainkat megváltoztassuk, és olyan köntöst öltsünk magunkra, ami igazából nem ránk való.  Akkor járunk a legjobban, ha megbarátkozunk a saját ruháinkkal, s azokat alakítgatjuk, formáljuk addig, amíg olyanok nem lesznek, mintha ránk öntötték volna. Vagyis, ha nem a személyiségünket akarjuk megváltoztatni, hanem elfogadva azt, feltérképezzük az erősségeinket és a gyengeségeinket, s az előbbieket erősítve, az utóbbiakat pedig legyőzve, önmagunk maradunk.

Amit tanulni érdemes

Mindazonáltal vannak olyan általános emberi tulajdonságok, amelyek mindnyájunknak jól jönnek a másokkal való együtt dolgozás során, akár Tigris, Nyuszi, Füles vagy Micimackó szerepében ismertünk magunkra. Ezek olyan jellemvonások, kompetenciák, illetve viselkedési módok, amelyek elsajátíthatóak, tanulhatóak.

• Lényeges, hogy megtanuljuk saját érzelmi és hangulati állapotunkat gyorsan és könnyedén feltérképezni és felismerni. Jó, ha tudatában vagyunk annak, hogy ezek milyen hatással vannak az ítéletalkotásunkra, a döntéseinkre, a viselkedésünkre, valamint a cselekedeteinkre. A tudatosítás által könnyebben tudjuk, akár stressz helyzetben is, a hangulatainkat kezelni és kézben tartani. Például érdemes tisztában lenni azzal, hogy érzelmeink torzíthatják embertársaink megítélését: míg jó hangulatban pozitívabb, addig rossz hangulatban negatívabb személyiségjellemzőket tulajdonítunk nekik. Ha ötletelésre és kreativitásra van szükségünk, a pozitív hangulat jön jól, míg az aprólékos megtervezésben és a hibák megkeresésében a negatív hangulat van segítségünkre.
   
• A különböző társas helyzetek, illetve mások érzelmi állapotának felismerése, továbbá az ezekre való megfelelő reagálás feltétlenül szükséges a munkahelyre való beilleszkedéshez, a csapatszellem kialakulásához, végső soron pedig a munkahelyi teljesítmény növeléséhez. A jó kommunikációs képesség nagyon fontos a kollégákkal való kapcsolattartásban és a közös munka során: ha bizonytalanok vagyunk a másik véleményét, érzelmeit, hangulatát illetően, ne féljünk kérdéseket feltenni, s tisztázni a kérdéses helyzetet, mielőtt elhamarkodott ítéletet hoznánk.
   
• Azok, akik tudják, miként kell célokat kitűzni, s saját magukat motiválni, könnyebben boldogulnak a munka világában is. Hiszen így már nem a külső megerősítésért, illetve mások véleményéért küzdeniük, hanem a teljesítmény utáni igény belülről fakad. Természetesen nem árt azt is megtanulni, hogy az elért kis lépéseket is értékeljük és a részeredményeknek is tudjunk örülni.
   
• Mindenki szereti, ha kedvesen bánnak vele, még azok is, akik már elsajátították az önmotiválás képességét. A megértő, a másik iránt érdeklődő, illetve a másikat értékelő attitűd tanulható. Ugyanakkor a sablonos udvariasság vagy sztereotip kedvesség gyakran éppen ellentétes hatást vált ki, s bizalmatlanságot, viszolygást kelt a másikban. A hitelességünk megőrzése érdekében érdemes az őszinteséget választani, s ha valamit kifogásolunk a másikkal szemben, akkor azt építő módon fejezzük ki, ahelyett, hogy udvarias álarc mögé bújnánk. Ugyanígy a pozitív véleményünket se rejtsük véka alá, hiszen a dicséret és a pozitív megerősítés a legtöbb emberre serkentőleg hat.

Te milyen vagy?

Amelyik állítást igaznak érzed magadra, annak karikázd be a betűjelét! Ne gondolkodj túl sokat a válaszokon, az első gondolatodat jelöld be! 

1.       Könnyen beilleszkedek egy számomra új társaságba. A

2.       Mielőtt belevágnék egy feladatba, mindent alaposan végiggondolok.   B

3.       Általában kerülöm az összetűzéseket, konfliktusokat.         C

4.       A céljaimat szinte mindig véghezviszem.  D

5.       Szeretek mókázni és jókedvre deríteni másokat.         A

6.       Számomra becsületbeli kérdés, hogy az ígéreteimnek eleget tegyek.     B

7.       Fanyar humorral szemlélem a világ dolgait.        C

8.       Határozott és erős akaratú vagyok. D

9.       Akkor érzem igazán jól magam, ha én lehetek a középpontban.    A

10.     Nincs túl sok barátom, de azok nagyon tartós, közeli kapcsolatok.     B

11.     A pihenés és a nyugalom rendkívül fontosak számomra.      C

12.     Könnyen felkapom a vizet.    D

13.     Könnyen fellelkesedem, de nem vagyok túl kitartó.    A

14.     Mások szerint túlérzékeny vagyok és könnyen megsértődöm.     B

15.     Olykor a szememre vetik, hogy közönyös és lusta vagyok. C

16.     Az akadályok nem törnek le, hanem cselekvésre ösztönöznek.     D

17.     Olykor hajlamos vagyok az ígéreteimről megfeledkezni.      A

18.     Olykor a szememre vetítik, hogy határozatlan vagyok.        B

19.     Kiegyensúlyozott vagyok, nehéz kihozni a sodromból.       C

20.     Mások szerint olykor tapintatlanul fejezem ki magam.        D

A kiértékeléshez számold össze, hogy melyik betűből mennyit jelöltél be! (A=Tigris, B=Füles, C=Micimackó, D=Nyuszi) Amelyik meseszereplő betűjele leggyakrabban előfordul, arra hasonlítasz leginkább.

A Képmás magazint leginkább azért készítjük, hogy segítséget, történeteket, tippeket adjunk az olvasóinknak, ezzel is hozzájárulva, hogy boldog, érzékeny, a másiknak is adni és a másiktól elfogadni tudó házastársak, szülők, munkatársak, szomszédok – emberek legyenek. Ehhez segítségül hívunk tudós szakértőt, művészt, jó tollú újságírót, szemfüles fotóst, tehetséges grafikust. De minden, amit létrehozunk, papíron marad, maga az olvasó éli valósággá. A szó és a kép szemérmes és biztonságos bástyái mögött dolgozunk, nem kopogunk be az otthonokba, az elbizonytalanodott, megfáradt vagy elkeseredett kisgyermekes szülőkhöz, hogy segíthetünk-e. És nem vállaljuk a visszautasítás és az elfogadás rizikóját sem. Az Otthon Segítünk Alapítvány önkéntesei azonban ezt teszik. Megkeresik a nehéz helyzetben lévő kisgyermekes családokat és mindennapi cselekedetre váltják a mi szavainkat is. Köszönet érte.

Mit jelent a nehéz helyzet? Mindenkinek mást. Van, akinek sérült gyermeket, akit fejlesztésre kell hordani és közben nincs, aki az egészséges testvérrel játsszon. Másnak dupla vagy tripla örömöt, vagyis kettes vagy hármasikreket, akiket lehetetlen két kézzel ellátni. Van akinek egyedülálló szülőséget, azt, hogy még a fürdőszobában sem tud eltölteni 10 percet, mert 24 órás készenlétben kell lennie. És sokan vannak, akinek csak egy beszélgetőtársra, egy megnyugtató szóra van szüksége, hiszen – ahogy az alapítvány honlapján olvasható egyik történet hőse fogalmaz – az anyává váláshoz nem elég megszülni egy gyereket. Aki belekóstolt az anyaságba, nagyon jól tudja, milyen ideg- és párkapcsolatölő lehet, ha nincs nagyszülő, barát vagy szomszéd, aki olykor csak pár órára elvállalná az apróságokat. Az OSA önkéntesei ilyenkor tudnak segíteni.

15 évvel ezelőtt az angliai Home Start mintájára jött létre az Otthon Segítünk Alapítvány, de az alapítók büszkék arra, hogy nemzetközi viszonylatban is csodájára járnak, mennyire professzionális alapokra épült az országos magyar szervezet. Ez nemcsak az önkéntesek 16 órás szakmai képzését jelenti, hanem többek között az őket kísérő supervizor rendszert is, amely ennek a nehéz segítő munkának a hátterét biztosítja. Hiszen, ahogy a panelbeszélgetésben részt vevő önkéntesek beszámoltak róla, nem egyszerű belecsöppenni egy család olykor tragikus élethelyzetébe, magunkra venni pár órára, amíg szükség van ránk, aztán letenni és visszamenni a saját otthonunkba. Hiszen az önkéntesek nem csupán szakmailag képzettek, kivétel nélkül maguk is szülők. Ahogy egyikük fogalmaz, néha bizony az is elhangzik a házastárs részéről, hogy „miért otthon segítesz, miért nem itthon?”. És talán a legnehezebb, hogy nemcsak bekopogni kell, hanem elköszönni is, amikor az anyuka már barátként fogad, amikor a gyerek futva ugrik a nyakadba, ha megérkezel. Mert el is kell engedni a kezet, amit egyszer megfogtál, hiszen az alapítvány legfontosabb célja a segítségkérő szülő megerősítése, az hogy egy idő után segítség nélkül is jól működjön a család.

Az alapítvány találkozóján több mint százan lehettünk, de azt hiszem, senki sem volt ott kényszerből, ami valljuk be, nem túl gyakori egy ilyen rendezvényen. Lelkes, komoly, segítőkész és nyitott közösség gyűlt itt össze, fiatalok és idősebbek is, de főleg középkorú szülők. Ahogy egyikük fogalmazott, a legtöbben olyanok, akiknek már kirepültek a gyerekei, de még ne születtek meg az unokái. És igen, tényleg ott volt az a két kedves hölgy is a buszról.

Egy angoltanár szokatlan, szokatlanul hatékony módszerei a tanteremben.

Tizedikben kaptak meg engem, kilencedik óta én lettem az ötödik angoltanáruk, az előző négy megszökött. Talán jobb is, hogy ezt olyan nagyon nem kötötték az orromra, amikor főállású anyaságból hívtak be hozzájuk. A vezetőség csak a hiúságomat legyezgette, hogy így meg úgy, pont én kellek nekik.

Kezelhetetlen csoport?

Félkörben ülnek előttem, alaposan végigmérnek (Végül melyik harisnyámat is vettem fel? Most mégsem nézhetek le a lábamra.), és látszik rajtuk, hogy nekik mindegy, ők ráérnek, úgyis csak idő kérdése, hogy mikor hagyja őket ott az újabb tanár. Mint egy amerikai filmben: literes kólásüveg a padokon, lábak itt-ott feltéve. A hangulat jó, csak éppen nem az a tipikus osztálytermi. Keménykedjek? Az ellenőrző már úgyis tele intőkkel és egyesekkel, és még csak október van. Egy teljes csoportot mégsem lehet kirúgni. Kedveskedjek? Egyelőre nem hisznek nekem. Viccelődjek? Veszélyes terep, más generáció, és az én fejemben most még az óvodás gyerekeim viccei élnek, azt hozom otthonról.

Ki az úr a háznál?

Végül odamegyek az egyikhez, mélyen a szemébe nézek, és a lehető legérdeklődőbb tekintettel elkezdek a lehető leggyorsabban angolul beszélni, hiszen ez végül is eredeti szándéka szerint egy angolóra. Mondom a magamét, darálom az angolt, és úgy nézek rájuk, mint akik nyilván értik. Nyilván. Persze, tudom, hogy nem, de ez a „nyilván”, ez meghökkenti őket, átmeneti elbizonytalanodást okoz, – és ha csak egy rövid időre is – de mégis csak én lettem az úr a háznál.

Így indult, és egész jól alakult a továbbiakban. Káromkodtak? Megtanultuk a legfontosabb szavakat angolul, szódolgozatot írtak belőle, és ezzel el is múlt az inger. Kólaivás? Megtanultuk, hogy egy kispohárnyi kólában 12 kockacukornyi cukor van, egy kis üvegben 30, úgyhogy maradjunk a víznél. (Hogy van az, hogy kockacukor angolul? Sehogy. Hogyhogy? Ilyen szó nincs. Őrület, mit raknak a kávéba akkor? Simán cukrot. Őrültek, teljesen azok.) Lassan belerázódtunk a közös munkába.

Misi, az utolsó

Misi adta meg magát utolsónak. Elfoglalt orvos szülők gyereke, mélyen a szintje alatt teljesít, kiváló a mondatfűzése szóban, de tollat nem szívesen vesz a kezébe, nehogy kiderüljön, hogy írásban már nem megy olyan könnyen. Érvei tökéletesek, de angol szavakat tanulni? Az egyáltalán nem megy. És mindent megtesz, hogy ki ne derüljön, hogy küszködik a tanulással. Inkább felháborodik, magyaráz, visszatámad, csak ki ne derüljön. Mindezt a hátsó sorból, edzőtáska-barikád mögül. Utolsó nagy vetélytársam volt a csoportban, összecsapásainkból, hogy kire is figyeljenek a többiek, rá vagy rám, nem mindig jöttem ki nyertesen. Egyik nap azonban, gyerekeim révén, felfedeztem, hogy az interneten Misinek nagyszerű viccgyűjteménye van. Másnap mondtam is neki, te, Misi, tegnap mutattam a férjemnek a vicceidet, hát annyira tetszettek neki, rég láttam őt ilyen jóízűt nevetni. Príma lett a hangulat otthon nálunk, neked köszönhetően!

Meghökkent. Erre valahogy nem számított. Megfogta összes ingóságát, edzőtáskától vizes flakonig mindent, előre caplatott az első padba, leült, és ottmaradt érettségiig. Hogy vajon a férjem említése tett rá ekkora hatást, vagy hogy megtudta, hogy vele foglalkozom otthon is, nem tudom. Nem mondom, hogy nem volt vele több gond, de attól a naptól elhitte, hogy egy oldalon állunk.  

Főállásban

Míg a korábbi évszázadok eszménye a polihisztor volt, s így mindenki értett egy kicsit mindenhez, a romantika beköszöntével már a zseni, a valamiben igazán kiemelkedőt nyújtó lett az etalon. A tudományágak szétválása, a főállású tudósok megjelenése tehát már teljes embert kívánt, s ezt csak nagyon nehezen lehetett összeegyeztetni a hagyományos női feladatokkal és a családdal. Ezt az átalakulást láthatjuk az irodalom terén is. A 16–17. század nemesasszonyai nem alkottak igazán átütő erejű verset vagy prózát, inkább műveltségüket, irodalmi jártasságukat mutatták meg, nem annyira egyéni ötleteiket, saját újításaikat. Emellett viszont más dolgokkal is foglalkoztak, és jutott idejük a családra. Később már teljes embert kívánt ez a terület is, így a saját gondolataikat és érzéseiket papírra vető újságírók, mint Kánya Emília, írónők, mint Kaffka Margit, és költőnők, mint Czóbel Minka már nem minden esetben tudták hivatásukat összeegyeztetni magánéletükkel – igaz, művészileg kiemelkedő alkotások fűződnek nevükhöz. Különösen nehéz dolguk volt a pályájukon úttörőnek számító nőknek, hiszen nekik a karrier vs. család problémája mellett a társadalom elismeréséért is meg kellett küzdeniük. Az alábbi két példa azt mutatja, ez akkor sikerült igazán, ha ebben férjük támogató társ tudott lenni.

Hugonnai Vilma

Két út van előttem

Hugonnai Vilma (1847–1922) úgy kezdte, mint a régiek. Járt a cselédek és a parasztok otthonaiban, ha azok megbetegedtek, és gyógyítgatta őket, hiszen a nemesasszonyok már évszázadok óta így tettek.

Várandósan is ápolta himlős apósát – amiért nagy árat fizetett, újszülött gyermekét hamar elvesztette –, mígnem a kötelességből, de jó szándékkal végzett munka egyre fontosabb lett számára.

Mivel egyébként is előszeretettel olvasta férje könyvtárának természettudományos köteteit, úgy döntött, beiratkozik a zürichi egyetemre és még többet tanul a gyógyításról. Orvosi diplomát szerzett és végérvényesen elkötelezte magát e hivatás mellett. Ez azonban rengeteg akadályba ütközött. Magyarországon húsz évig nem ismerték el diplomáját, és nőként csak mint bába dolgozhatott – persze csak a szülésznői vizsga letétele után. Magánéletében is volt egy mélypont: elvált első férjétől. Mindezek ellenére nem adta fel, dolgozott és folyamatosan küzdött azért, hogy elismerjék a diplomáját. Ez sodorta a közéleti tevékenységek felé, egészségügyi előadásokat tartott munkásnőknek, cikkeket írt a nők oktatásáról, a nők és a gyermekek egészségvédelmével foglalkozott.

Nagyon fontos területen végzett úttörő munkát, s ez éppen annak köszönhető, amiért támadták: nőként olyan hiányosságokat pótolt, amelyekről a korabeli  szakférfiak észre sem vették, hogy pótolni kellene.

Közben hozzáment Wartha Vince vegyészhez (e házasságból született Vilma nevű leánya), így magánélete is rendeződött. 67 évesen az I. világháború frontján is helyt állt: részt vett a hadi egészségügyi szolgálat megszervezésében, amelyért kitüntetést kapott. Egy életen át küzdött érte, s végül elismerték tudását, úttörő munkája pedig a következő nemzedékek előtt is utat nyitott.

Dienes Valéria

Az orkesztika megteremtője

Dienes (Geiger) Valéria (1879–1978) szintén a hagyományos mintától jutott el az újításig. Tanítói oklevelet szerzett, ami nőként nem számított szokatlannak és az előző századok polihisztorságát is őrizte: matematika-fizika, illetve filozófia-esztétika szakos előadásokat hallgatott az egyetemen (itt ismerte meg későbbi férjét, a matematikus, filozófus Dienes Pált, akinek felvette vezetéknevét), emellett a Zeneakadémián tanult. Budapest után a párizsi Sorbonne következett, ahol nagy hatással volt rá Henri Bergson filozófiája. A francia filozófus munkáját magyarra fordította – ebből Valéria rokona, Babits Mihály remek összefoglalót adott közre –, akárcsak Descartes, Hume, Locke és Teilhard de Chardin műveit. A filozófia mellett másik szakterületével, a tánccal kapcsolatban is fontos helyszín volt Párizs: Isadora és Raymond Duncan, a modern, szabad tánc megalkotói óriási inspirációt jelentettek számára.

Ebből kiindulva, de saját elmélete nyomán alkotta meg mozdulatművészetét orkesztika néven. Ezt tanfolyamokon sajátíthatták el az érdeklődők, tanítványai pedig a nagyközönség előtt is bemutatkoztak.

Táncoltak Babits verseire, Bartók zenéjére, mesejátékra, illetve kifejezetten ilyen célra írt, a középkori misztériumokat és bibliai témákat feldolgozó művekre.

A nyolc boldogság zenéjét például Bárdos Lajos szerezte, a Belvárosi Színházban bemutatott előadás bevezetőjét pedig Prohászka Ottokár püspök mondta. Dienes Valériának a családról sem kellett lemondania, két fia született.

A zenekar hangburgert, slagszaxot, gigantocyplist, papírkutyát, fakutyát, bikeofont és gettómarimbulát használ. Te hallottál már ezekről a hangszerekről?

Kotyog bele Ricsi a szólóba, de Merse üti tovább a papírkutyát. „Ebből meg lehet élni?” – próbálja kizökkenteni Istu a következő kényelmetlen kérdéssel, de Merse fittyet hány, tökéletesen veri a négynegyedeket a papírkutyán. Dávid, Dzsedi és Dani már kiabálva csatlakozik az összzenekari hergeléshez, de Merse egyre hangosabban, rezzenéstelen tekintettel csépli a papírkutyát, ami valójában egy kartondoboz, üveggyöngyökkel töltött filmesdobozzal a tetején. Mindenki üvölt, sírnak a gyöngyök a kutya belsejében, a Teinben összesereglett székelyek pedig úgy néznek maguk elé, mintha a nemerét látnák tombolni a Hargitán.

Hangburger és bikeofon – ki hallott ezekről?

„Csácsúcsícsó”– jön végre a válasz a kínzó kérdésekre, és a füstös romkocsma levegőjében felharsan a Bélaműhely Könnyűzenekar (közel sem) teljes repertoárja. Az együttes erdélyi miniturnéjának utolsó állomásán, Sepsiszentgyörgyön vagyunk, a bevezetőben leírt jelenet a zenekar Csácsúcsícsó lemeze címadó dalának kulcsmozzanata.

A hangburgernél Horváth Richárd, slagszaxon játszik Szász Dániel, a gigantocyplist Szegő Dávid hajtja, papírkutyán, fakutyán dobol Varga Merse, Szász Dávid (Dzsedi) a bikeofonnál, Rimóczi István (Istu) zenekarvezető gettómarimbuláz, vezényel a közönség.

De mik ezek a furcsa nevű hangszerek, kik ezek a zenészek és tényleg eljutottak Erdélyig, hát ebből ennyire meg lehet élni?

A kreativitás diadala

Nem is hangszerek, mint azt Istutól megtudom, miközben sétálunk a homoródszentpáli pihenőnapon. „Ipari hulladékokból, kimustrált használati tárgyakból, hordókból, csövekből, bicikli- és számítógép-alkatrészekből, teknőből, serpenyőkből és papírdobozokból készítünk hangkeltő eszközöket. Néhány, a maga nemében egyedülálló hangszert és zenei játékot fejlesztettünk ki az elmúlt pár évben. Eszközeink készítésekor nem a tökéletes hangzás kialakítására törekszünk, hiszen arra már ott vannak a jól bevált hangszerek. Mi éppen a tökéletlen hangokból, felhangokból próbálunk erényt kovácsolni, új, számunkra is meglepő hangzásvilágot kialakítani.”

A néhány több mint 20 különböző hangeszközt jelent, ebből három a világon egyedülálló a maga nemében. A zenekart sorra hívják európai országokba koncertezni, az erdélyi út az NKA Cseh Tamás-programja keretében valósult meg. Istu és a zenekar többi tagja mind képzett zenészek, értik, hogyan varázsoljanak zenét a zajból. Koncertjeiken gyakran használnak elektronikus (big beat, dubstep, drum and bass) hatású alapokat, de zenéjükben megjelennek török és arab ritmusok a magyar népzenei feldolgozások mellett, klasszikus és kortárs irodalmi szövegeket is hangszerelnek.

„Összegyúrjuk tapasztalatainkat és figyeljük, hogyan működnek a dolgok akkor, ha nem tervezünk részletesen” – fogalmaz Istu. „Figyeljük azt a véletlennek nevezett valamit, amely belőlünk és a minket körülvevő világból árad.”

Irány Nyugat-Európa?

A Bélaműhely zenészeit is mintha a véletlen alakítaná, erről a kolozsvári Insomniában van alkalmam meggyőződni. A színpadon ugyanis Iszlai Renáta kapja ki a slagszaxit, majd a kormánytilinkót Szász Dani markából. Mint a koncert utáni vacsorán kiderül, Reni egy éve a zenekar oszlopos tagja, de az elmúlt hetekben kimenőt kapott, mert a Zeneakadémián végzős, vizsgakoncertjére készül. A marosvásárhelyi születésű klarinétos lány Kolozsváron járt egyetemre, kihasználta az őszi szünetet és meglátogatta szüleit Vásárhelyen, majd a régi egyetemi cimborákat Kolozsváron. Bár három éve Budapesten tanul, öröm volt látni, hogy a zsúfolt romkocsmában szinte kivétel nélkül mindenkivel úgy beszélget, mintha testvérek lennének. Kolozsváron közel 100 ezer egyetemista tanul, ez a város teljes lakosságának egyötöde. Meglepődöm, amikor a 24 éves Alexandra nemmel válaszol arra a kérdésre, hogy tervez-e Nyugat-Európában szerencsét próbálni a diploma megszerzése után. „Nemrég jöttem haza Berlinből 3 hónap ösztöndíj után. Túl zajos nekem, mindenki rohan és távol voltak a barátaim. Ránk nem jellemző az a kivándorlási láz, ami a magyar egyetemistákban van. Sokan vagyunk és összetartunk, az elmúlt években pedig annyira fejlődik főleg Kolozsvár gazdasága, hogy a legtöbben itt a városban is találunk munkát. Vagy adunk egymásnak!” Alexandra szerint a város pezsgő és sokszínű kulturális élete is sokat nyom azon, hogy a legtöbbjüknek esze ágában sincs külföldön próbálkozni.

Hiszen „Vásárhelyen nincs semmi”

Árnyaltabb a helyzet Székelyföldön. A sepsiszentgyörgyi Tein kávézó programjait szervező Kónya Albert érdekeset mond, amikor azon agyalunk a bárpultnál, hogy miért nem koncerteztek a “bélák” Marosvásárhelyen is. „Itt Szentgyörgyön szerencsénk van, mert jó a városvezetés, rendszeresen segítenek és támogatják a programjainkat, a fiatalok bármilyen ötletét meghallgatják. Nekik is köszönhető, hogy az elmúlt hónapokban olyan neveket hozhattunk a Teinbe, mint a 30Y, a Said, vagy most a Bélaműhely. Vásárhely azonban más tészta. Kulturálisan katasztrófa sújtotta övezetnek is nyilváníthatnánk, annyira rossz a városvezetők hozzáállása, de az is ront a helyzeten, hogy a fiatalság zöme Kolozsvárra menekült”. Albert szavai másnap mintha igazolást nyernének. Vásárhelyen szeretném meglátogatni Andi barátnőmet, de sajnos „kosarat kapok”, ugyanis elment a hétvégre bulizni Kolozsvárra, mert „Vásárhelyen soha nincs semmi”.

Karmesterjáték

A Bélaműhely-koncertek legizgalmasabb része a karmesterjáték. Ilyenkor a közönségből bárki vezényelheti az együttest, egyetlen szabály van: beszélni nem ér!

A karmesterjátékos koncert néma ráhangolódással kezdődik. A közönségből valaki kiáll a színpadra és pantomimszerű mozgással elmutat valamit, ezt a közönség többi tagja a lehető legpontosabban utánozza. Bemelegítés után az önként jelentkező karmester hangszereket választ, majd némán elkezdi összerakni mozdulatokkal a saját zenéjét. A szemkontaktus (szavak helyett) a játék kulcsmozzanata, a zenészek főleg ebből (és a kézmozdulatokból) éreznek rá az ütemre, hangerőre és a többi alkotóelemre.

5–6 éve, spontán kezdődött a karmesterezés, az egyik próbán valaki – Istu szerint talán Merse – elkezdte vezényelni a zenekart, ez a későbbiekben bekúszott a koncertekre is. „Kezdetben csak felnőttekkel játszottunk, de aztán arra gondoltunk, hogy ezt a gyerekek is mennyire élveznék. Ma már ott tartunk, hogy a Karmesterjáték Gyerekeknek programjaink teltházasak, elővételben elfogynak a jegyek.”

A történet

Az első találkozás egy vakrandi, amelyet a két legjobb barát szervez – persze csupa jó szándékból – s mondanunk sem kell, a két résztvevő öt perc leforgása alatt abszolút negatív  benyomást alakít ki a másikról, ami az elkövetkezendő évek során is kitart. Tulajdonképpen még az étteremig sem jutnak el, annyira nem illenek egymáshoz. Legjobb barátaik időközben házasságot kötöttek, megszületik kislányuk, Sophie, akinek ők, Holly és Messer a keresztszülei. Alig múlik el a kis Sophie első születésnapja, amikor szülei halálos autóbalesetet szenvednek, végrendeletükből pedig kiderül, hogy ha velük bármi történne, akkor kislányuk nevelését Messerre és Hollyra bízzák. Így aztán a csodás sportoperatőri karrier előtt álló szívtipró, valamint a sütni-főzni imádó, mindig kiszámítható Holly kénytelenek összeköltözni, megosztani egymással az életüket és Sophie nevelését, annak minden felelősségével együtt.

Elköteleződés és halogatás

Az élet kész tények elé állítja őket, és ők nem halogathatják tovább a felelősségvállalást. A mai világban az elköteleződés (akár a párválasztást, akár a gyermekvállalást tekintve) nem könnyű feladat, hiszen a tennivalók szinte elborítják az embert, és annyi területen kell megfelelni, illetve helytállni, hogy a másokért való felelősségvállalásra sem energia, sem kedv, sem idő nem marad.
Ugyanakkor természetesen nemcsak ez lehet a halogatás egyetlen oka, a háttérben számos más indok is meghúzódhat. Vannak, akik nem is szeretnének elköteleződni, érdektelenséggel, közönnyel vagy egyenesen elutasítással gondolnak a házasságra és a gyermekvállalásra, hiszen annyi rossz tapasztalatot szereztek a szüleik, a környezetük megromlott kapcsolatait látva, hogy elvesztették a hitüket a házasságban. Mások a szabadságukat féltik, így inkább nem lépnek ki a komfortzónájukból, talán éppen azért, mert gyermekként nem kapták meg az ehhez szükséges lelki töltetet és szabadságot. Weöres Sándor szavaival élve: „A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik. A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él. Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.”

Perfekcionizmusból jeles

Megint mások annyira szeretnék tökéletesen és jól csinálni feladataikat, hogy az ebből fakadó szorongás és aggodalom, valamint a saját teljesítményükkel, illetve döntéseikkel kapcsolatos kételyek, végső soron tehát a perfekcionizmusuk és a kudarctól való félelmük akadályozza meg, hogy a pártalálás, a kapcsolati elköteleződés, majd a gyermekvállalás útján elindulhassanak.
Manapság a család kialakulásának útja, a családdá formálódás folyamata nem minden esetben követi a klasszikus mintát, miszerint a pár előbb megismerkedik egymással, bizonyos időt, akár éveket is eltöltenek együtt, majd házasságot kötnek, és ezt követően döntenek a gyermekvállalás mellett vagy ellen, mérlegre téve egyéb megvalósítandó céljaikat, álmaikat is. A gyermekvállalás még a stabil, érzelmi közösségen alapuló párkapcsolatokat is komoly próbának veti alá, hiszen az újdonsült szülőknek rengeteg, addig számukra ismeretlen, olykor igen csak szorongató élethelyzettel kell eredményesen megküzdeniük. Egy kisgyermek életben tartása, a róla való gondoskodás, szükségleteinek, vágyainak, kötődésigényének kielégítése, még akkor is embert próbáló feladat, ha a saját magzatunkról van szó, akit kilenc hónapig vártunk, és volt idő készülni a vele való megismerkedésre, fizikai és lelki értelemben is berendezkedni a jövetelére.

Felboruló egyensúly

Lehet, hogy a szülők úgy vágnak bele ebbe a kihívásokat rejtő feladatba, hogy már elsajátították a felnőtt lét minden csínját-bínját, megtanultak önmagukról gondoskodni, szüleiktől, illetve másoktól függetlenül élni, a párkapcsolat és a gyermekvállalás azonban éppen ellenkező működésmódot igényel. A függetlenség helyett újra a kölcsönös függés kerül előtérbe, ami különösen nehéz abban az esetben, ha a pár tagjai hosszú ideig voltak egyedülállóak és már mindketten kialakították saját életritmusukat, szokásaikat. Az alkalmazkodás kényes feladat, hiszen olyan módon kell a közös „mi” identitást megteremteni, hogy a felek közben megőrizzék saját egyediségüket és személyiségüket is. A kölcsönös alkalmazkodás során kialakul az egyensúly, amelyet a gyermek érkezésekor újra kell tervezni, hogy mindannyian jól érezhessék magukat az új élethelyzetben, és képesek legyenek a gyermek körüli teendők ellátására is.

Kép

Részlet az Ilyen az élet c. filmből

Míg a fiatal pár tagjai a gyermek érkezése előtt még rugalmasan kezelhetik az elvégzendő feladatok listáját (pl. akár főzhetnek otthon is, de ha úgy esik jól, elugorhatnak valahova vacsorázni), a különböző szerepek felvállalását (ki intézi a bevásárlást, a házimunkát stb.), a rokonakkal való kapcsolattartást (milyen gyakran találkoznak, mennyire szoros kapcsolatot ápolnak velük), a baba megszületése után nem seperhetik a szőnyeg alá a feszültségteli kérdések megvitatását, és a közös döntések meghozatalát. Mindemellett az eddig bevált módszereket és szokásokat sem árt újratárgyalni, hiszen a szülőknek szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy bár eggyel többen lettek, a nap továbbra is csak 24 órából áll.

Változásról változásra

Ha az egymást szerető, a pártalálás és az összecsiszolódás útján szépen lassan végighaladó szülőpárosnak is ennyi kihívással kell szembenéznie, akkor képzeljük csak el, mit érezhetett filmünk két főszereplője, akik tulajdonképpen ki nem állhatták egymást, és mégis egyik napról a másikra, egy kislány felelősségteljes szüleivé kellett válniuk. Holly és Messer semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett a gyereknevelés területén, bizonytalanságuk, szorongásaik, a kapcsolatukban megbúvó ellentéteket is még jobban kiélezték, felszínre kerültek a rejtett konfliktusok. Mindazonáltal, egy nehéz élethelyzet nem csupán romboló hatással lehet az egyénre, hanem építkezhet is belőle. Holly és Messer napról napra válnak magabiztosabb, ösztönösebb szülőkké, képesek elengedni a tökéletesség iránti ragaszkodásukat, rájönnek, hogy célravezetőbb, ha megpróbálnak csupán „elég jó” szülők lenni. Kettőjük kapcsolata is új alapokra helyeződik és minőségi változáson esik át. A közös célok, a másik fél folyamatos támogatása olyan, eddig rejtett képességeket és személyiségjegyeket hív elő belőlük, amelyek összeillőbbek azoknál, amelyeket annak idején egymás előtt feltártak, és kutya-macska viszonyukat gyengéd kötődéssé alakítják.
Bár a tündérmesék és a hollywoodi vígjátékok világában a problémák könnyedén megoldódnak, a való élet egy hajszálnyit bonyolultabb ennél. Éppen ezért lényeges, hogy a fiatal párok tudatosan és felelősségteljesen felkészülhessenek életük nagy döntéseire, amelyhez ma már számos helyen segítséget kérhetnek, illetve rengeteg könyv, információ, tréning, kurzus elérhető számukra.
S ha annak idején nem voltunk ennyire előrelátóak, akkor sem kell kétségbeesnünk, hiszen utólag is képezhetjük magunkat, s fektethetünk időt-energiát a párunkkal, illetve gyermekünkkel való kapcsolatunk fejlesztésébe.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

Alfred Nobel Stockholmban született 1833-ban. Vegyész apja ügyesen manőverezett: Oroszországban kísérletezett robbanóanyagokkal, és alaposan meggazdagodott. Jól jött a pénz, mert a családnak nyolc gyereke volt. Alfred, a negyedik a sorban, beteges, de okos és érdeklődő gyerekként hamar beszállt a családi üzletbe. Négy nyelven beszélt, és vegyészetet tanult, így mire 1859-ben véget ért a számukra aranyat érő krími háború, már nem is kellett tovább a cár kegyeit keresniük.

Hazaköltöztek Svédországba, és fejest ugrottak a robbanóanyag-iparba. Alfred kutatási területe a nitroglicerin volt: azt próbálta kikísérletezni, hogyan lehetne biztonságosabbá és hatékonyabbá tenni az akkor új találmánynak számító vegyületet. Ez a sűrű, folyékony szer nagyon könnyen robban, és hatalmas a pusztító ereje.

A Nobel-család ezt egy személyes tragédián keresztül is megtapasztalhatta: a saját hadianyaggyárukban történt robbanásban meghalt Alfred egyik öccse, Emil. Alfred, aki addigra már végérvényesen elkötelezte magát a robbanóanyagokkal, mélyen megrendült. Elhatározta, hogy kidolgoz egy olyan módszert, amelynek a segítségével könnyebben kezelhetővé, és egyben biztonságosabbá teheti a nitroglicerint. Nem csak ez volt a motivációja: mind az egyre hatalmasabbra növő bányaipar, mind a szinte folyamatos háborúk nagy mennyiségű robbanóanyagot igényeltek. 

Alfred nemsokára előállt egy új találmánnyal, a dinamittal. A nitroglicerint új módszerrel egy nedvszívó anyaggal itatta fel, és az így kapott tapadós, szivacsos közeget használta robbanószerek készítésére. A dinamitrudak könnyen kezelhetők, biztonságosan szállíthatók voltak, és ráadásul hatalmas bevételt jelentettek a feltalálónak. Hogy mindez még jobban alkalmazható legyen, Nobel feltalálta a dinamithoz azt a fajta elektromos detonátort, amelynek leszármazottait még ma is hadseregek és terroristák használják. 

A siker tehát nagy és jövedelmező volt. A dinamit robbant, a bányák mélyültek, a háborúk öltek. Alfred Nobel gazdagodott.

Szerette azt gondolni, hogy tulajdonképpen az ipari robbantások megreformálása érdekében dolgozik, de maga elől sem titkolhatta sokáig, hogy a legjobban a háborúzó hadseregek örültek találmányainak. 

Kémiai nobel-díj - Kép: Adam Baker Flickr

Aztán 1888-ban kijózanító esemény történt. Franciaországban meghalt Alfred másik testvére, Ludvig. Egy helyi újság félreértette a helyzetet, és tévedésből Alfred Nobel halálhírét közölte. Írtak is rögtön egy baljós hangnemű cikket, amelyben mélyen elítélték őt mint tömeggyilkost, az emberek ezreit elpusztító, rafinált robbanóanyag feltalálóját. 

Nobel, aki ekkor már az ötvenes éveiben járt, egyszerre megértette, hogy a neve, a becsülete a tét. Nem akart úgy meghalni, hogy szörnyetegnek tartsa az emberiség. Egyedül volt a világban: soha nem nősült meg, gyerekei nem voltak. Ezért történt, hogy hatalmas összeget, 31 225 000 svéd koronát hagyott egy olyan díj anyagi alapjára, amely minden évben kitünteti és komoly pénzjutalomban részesíti az emberiség tudományos és irodalmi nagyjait. Talán még az is ennek az erőfeszítésnek az eredménye, hogy a svéd jegybank 1968-ban megalapította a Nobel-békedíjat. 

Mára a Nobel-díj a legtöbbek szemében nemes és szép eszmék letéteményese. De vajon valóban magáénak vallotta ezeket az eszméket a díj névadója, vagy az elismerés megalapítása nem volt sokkal több, mint egy dúsgazdag fegyverkereskedő ügyes marketingfogása?