Martin Seligman, aki a depresszióval, illetve a tanult tehetetlenséggel kapcsolatos kutatásairól vált ismertté, a későbbiekben azonban az emberi kiteljesedésre, a pszichés megbetegedések megelőzésére, valamint a mentális egészség fenntartására fókuszált, a mértékletességet fontos emberi erényként tartja számon.

Amennyiben a harmonikus, kiegyensúlyozott élet az álmunk, érdemes megfontoltan, a túlzások elkerülésével élni a mindennapjainkat, mind az élvezetek hajszolása, mind a céljainkért való küzdés tekintetében.

Örömből is megárt a sok!

Az életben számos olyan helyzettel, illetve tevékenységgel találkozhatunk, amelyek rendkívül élvezetesek, sőt, mi több, hasznosak, ugyanakkor könnyen áteshetünk a ló túloldalára, ha hagyjuk, hogy ezek a viselkedési minták uralják az életünket. Mivel a boldogság kergetése függőségekhez vezethet, érdemes önmérsékletet gyakorolnunk az örömteli pillanatok hajszolása terén. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a céljainkért való küzdelem is könnyedén a rögeszménké válhat.

Amennyiben állandóan a teljesítményünk miatt aggódunk, s nem tudunk olykor megállni és pihenni a sikerek felé vezető úton, akkor az ebből fakadó stressz negatív hatással lesz a testi-lelki egészségünkre és a kapcsolatainkra is.

Érdemes ezért egy picit megállni és végiggondolni a céljaink, illetve a tennivalóink listáját, esetleg fontossági sorrendet felállítani a végrehajtandó feladatok között, továbbá a zsúfolt határidőnaplóba nagy betűkkel beírni a „szabadság”, „randi a férjemmel/feleségemmel”, „mozi a gyerekkel”, „kávézás a barátnőkkel”, „masszázs”, „edzés” vagy „az új étterem kipróbálása” kulcsszavakat.

Engedjük el a tökéletesség ábrándját!

A mai világban könnyű beleesni abba a csapdába, hogy minden színtéren tökéletesen akarjunk teljesíteni. A csapból is az folyik, hogy minden álmunkat megvalósíthatjuk, csak akarnunk és tennünk kell érte. Bárki lehet kiváló, ha eléggé küzd.

Lehetséges, hogy ezek a szlogenek néhányakat bátorsággal és lelkesedéssel töltenek el, de sokan összeroppannak a felelősség és a lehetőségek súlya alatt.

A tökéletességért küzdeni fárasztó, feszültségekkel teli munka, ami ráadásul gyakran vissza is vet bennünket, mivel nem vágunk bele olyan tennivalók elvégzésébe, amelyeket nem biztos, hogy hibátlanul tudunk teljesíteni. Még ennél is súlyosabb következmény, hogy kudarc esetén elkezdjük hibáztatni magunkat, ami gyengíti az önbizalmunkat és egy negatív, öngerjesztő spirálhoz vezet.

Gondoljunk csak az édesanyára, aki azt tűzi ki célul, hogy tökéletes szülője lesz a gyermekeinek, vagyis minden helyzetben a rendelkezésükre áll és maradéktalanul kielégíti az igényeiket. Mivel hibátlan szülő nem létezik, előbb-utóbb csalódás fogja érni, és az ebből származó bűntudat az egész szülő-gyermek kapcsolatra hatással lesz. Nem véletlen, hogy a fejlődéspszichológia szerint bőven elegendő „elég jó anyának” lenni, s a gyermek igényeinek megfelelően válaszolni, meghagyva a babának, illetve a gyermeknek a lehetőséget, hogy megtapasztalja a saját erőfeszítései sikerét, természetesen figyelembe véve az életkori sajátosságait, a képességeit és teljesítőképességének határait.

A munkám során igen gyakran tapasztalom, hogy a minden színtéren, folyamatosan topon lévő, külső szemmel tökéletesnek tűnő szülők gyermekeinek hatalmas szorongást és feszültséget okoz, hogy úgy érzik, a hibázás elfogadhatatlan, így nekik is tökéletesnek kell lenniük, ami persze teljesíthetetlen számukra és mindez igen sokféle pszichés nehézségben ölt alakot.

Rugalmasan a szerepekkel!

Újra és újra szembesülünk azzal, hogy az életben számtalan szerepnek kell megfelelnünk, és ez bizony nagyon nem könnyű. Legyünk sikeresek a munkahelyünkön, szerető társai a házastársunknak, türelmes és gondoskodó szülei a gyermekeinknek, éljünk társasági életet, sőt, a társadalmi felelősségvállalásról sem illik megfeledkeznünk. Amennyiben minden színtéren tökéletes teljesítményt szeretnénk nyújtani, előfordulhat, hogy előbb-utóbb azt érezzük, hogy összecsapnak a hullámok a fejünk felett. Ilyenkor már az is felszabadító lehet, ha ki merjük fejezni, hogy nehéz a különböző szerepeinket összeegyeztetni, s nem hagyjuk, hogy ennek a feszültsége egyszerre robbanjon vagy alattomosan mérgezze a testi-lelki jóllétünket, kapcsolataink minőségét.

Fontos, hogy megtaláljuk a különböző szerepek közti harmóniát, amiben sokat segíthet annak a felszabadító gondolatnak a tudatosítása, hogy a különböző életszakaszokban más-más életszerepek hangsúlyosak, illetve a különböző szerepek is fejlődnek, átalakulnak, olykor pedig le kell tennünk őket.

Éppen ezért lényeges, hogy ne merevedjünk bele egy-egy szerepbe, képesek legyünk rugalmasan, az életciklusokhoz igazodva módosítani a fontossági sorrendünket.

Érdemes végiggondolni azt is, hogy mi lehet az oka annak, amikor egy-egy szerep annyira kitölti a mindennapjainkat, az időnket és a gondolatainkat, hogy más lényeges feladatokra nem marad időnk. Lehetséges például, hogy azért dolgozunk éjjel-nappal, mert így elmenekülhetünk más fontos feladatok elől?

Merjünk nemet mondani és hibázni!

Lényeges, hogy reálisan tekintsünk a teherbíró képességünkre és ne vállaljuk túl magunkat. Nem fog összedőlni a világ, ha nem mi végzünk el minden tennivalót, nyugodtan mondhatunk nemet egy-egy kérésre, sőt, mi magunk is kérhetünk segítséget, ha elakadunk. Ha gondunk van ezzel, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mi motivál bennünket abban, hogy ennyire körülvegyük magunkat elvégzendő feladatokkal. Lehetséges, hogy a menekülés, az áldozatszereppel járó előnyök, a megfelelési vágy, a szeretet utáni igény, az alacsony önbecsülés, netán tán a saját fontosságunk hangsúlyozása húzódik meg a háttérben.

Amikor a szívünket-lelkünket beleadjuk egy-egy feladat elvégzésébe, igen nehéz feldolgozni a kudarcot. A dolgok nem mindig alakulnak a terveink szerint, ugyanakkor ez nem egyenlő a kudarccal, gyakran csak a hozzáállásunkon múlik, hogy miként interpretáljuk az eseményeket. Lehetséges, hogy valamilyen szempontból a „kudarc” is hozzájárul a későbbi sikereinkhez vagy mi magunk, a jellemünk változik jó irányba a történtek hatására, esetleg más oldalról megvizsgálva az eseményeket találunk olyan magyarázatot, amely által értelmet nyer a küzdelmünk.

Azoknak, akik küzdenek a tökéletesség ábrándjával, érdemes kipróbálniuk, hogy egy-egy apró hibát ejtenek, csupán azért, hogy megtapasztalják, hogy hiába párosították össze fordítva a zoknikat, a Föld nem szűnt meg forogni.

A pszichológiai foglakozásaimon szoktam a gyerekekkel együtt rajzot készíteni: a papír körbe-körbe megy, mindenki hozzáteszi a saját firkáját, de a végső célunk az, hogy segítsünk egymásnak, hogy egy értelmes kép váljon belőle, amiről egy közös történetet is mesélhetünk. Ezen a kis játékon keresztül azt is megtapasztaljuk, hogy a legfurcsább firkák is illeszkednek a közös képünkbe, mint ahogy életünk minden eseménye, még a legkirívóbb történetek is integrálhatóak valamiképp a személyes élettörténetünkbe.

Mikortól lehet hordozni egy kisbabát?

Újszülött, sőt koraszülött babákat is lehet hordozni. Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy a szülés után a kismamának sok pihenésre van szüksége.

Milyen eszközöket érdemes használni?

Újszülötteknek és csecsemőknek a szövött kendők a legoptimálisabbak, hiszen ezzel az eszközzel biztosíthatjuk az ortopédiailag helyes testtartást. Ez azt jelenti, hogy csigolyáról csigolyára meg kell támasztani a kisbaba gerincét C alakban, függőleges testhelyzetben. Ezen kívül ügyelni kell a kendő megfelelő szorosságára, a lábak és a csípő helyzetére (enyhe terpeszben, térdei a köldöke magasságáig felhúzva legyenek) és arra, hogy a gyermeket körülölelje a hordozóeszköz, egymáshoz simulhasson a testük az édesanyával.

Amikor a gyermek már tud önállóan ülni, használhatunk ún. mei-tai-t, hiszen ekkorra a gerinc körüli izmai elég erősek ahhoz, hogy meg tudja tartani a testét. Totyogó babákkal pedig csatos hordozóeszközt is választhatunk. Mindkét eszköznél ügyelni kell arra, hogy a babát térdhajlattól térdhajlatig támassza a babahordozó. Érdemes kendőből varrt eszközöket használni, melyeknek állítható a magasságuk és a terpeszük. 

Eleinte elől szokták hordozni az újszülötteket, de 6 kg-ot meghaladva már hátra kell tenni, mert megterhelheti az édesanya gerincét a súly. Kifelé nézve nem ajánlatos hordozni, mert a baba gerince így nincs a megfelelő tartásban.

 A babahordozás előnyeiről

• kényelem: sokan emiatt kezdik el hordozni babájukat, hiszen felszabadul a két kéz, kényelmesebb a bevásárlás, a nagyobb testvérrel való foglalatoskodás, a házimunka.
• mozgásfejlődés: az idegsejtek közötti kapcsolatok kialakulásához a születés után ingerlés szükséges. Egy hordozott baba idegrendszere több és folyamatos ingerlést kap, így a velőhüvelyesedés is nagyobb ütemben zajlik, mint a babakocsiban, járókában fektetett babák esetében. Jobban fejlődik a mozgáskoordinációjuk és az egyensúlyészlelésük, erősödnek az izmaik, mely által a mozgásfejlődési stádiumok időben és megfelelő ütemben fejlődhetnek. (fejemelés, gurulás, kúszás, mászás, állás, ülés, járás…)
• egészség: a baba egy magasságban van hordozójával, így kevesebb füstöt lélegez be. Csípő kötöttség enyhítésére is javasolják terápiás céllal.
• nyugalom: kiegyensúlyozottabb lesz a babánk, ha érzi az édesanya szívverését, lélegzetvételét. Bagdy Emőke szerint egy életre szóló stressz-védettséget idézhetünk elő, ha babánkat hordozzuk.
• a pocakfájós időszakot jobban át lehet vészelni
• a tejtermelődést serkenti
• kötődés: az anya-gyermek, szülő-gyermek kapcsolat szorosabbá, meghittebbé válik.

– Ez a pörgés, amiről, ugye, nem beszélünk, engedi, hogy néha elégedetten hátradőlve gyönyörködj a munkádban?

– Ha fociban hirtelen fordulsz egyet, lerázod a védőt, becsapod a kapust és bent a labda, az valódi elégedettség. De a meccs megy tovább. Hasonlóan euforikus érzés, amikor egy írás kész van és elengedem. Később, ha pozitív visszajelzést kapok, szeretem újra elolvasni az adott szöveget, lássuk, mi tetszett rajta. Az öntetszelgésnek ez a fajtája gazdasági értelemben kidobott idő. Nem is tart sokáig, mert ha kész vagyok egy munkával, a következő pillanatban szeretnék nekiugrani egy másiknak.

Máskor úgy vagyok, mint az indián, aki kétszáz kilométert jött autóstoppal, de mikor hazaér, nem megy be, leül a küszöbre és vár. Mert még nem érte utol a lelke.

Elég rosszul osztom be az időmet, hol halogatok, hol kapkodok... Talán ezért is csinálok sok mindent.

– Mint egy jó háziasszony, sokfélét és örömmel…

–… persze sosincs kész semmi. Minden rendezettség viszonylagos és időleges. Jó ránézni a konyhapultra, ha tiszta, bár közben észreveszem, hogy ki kell vinni a szemetet vagy enni kell adni a nyúlnak, mert akinek a kedvence volt és etette, annak már nem a kedvence.

– Most még szimbólumokban beszélünk, vagy tényleg te adsz enni a nyúlnak?

– Én, persze, mert bár nem a kedvencem, azért azt nem bírnám elnézni, hogy feldobja a pacskert, csak mert gazdinak nincs kedve megetetni.

– Mintha ez is olyasmi lenne, mint a napi verset elkészíteni az éhes olvasóknak. Van olyan műfaj vagy téma, amihez a szokottnál nagyobb áhítattal fogsz hozzá?

– Áhítattal? Erre a szóra gyanakszom. Az ihletből romantikus babonát kovácsoltunk, márpedig ez elidegenít az irodalomtól. Igyekszem hát nem révületbe esni önnön produkcióm nagyságától. Szeretném jól megcsinálni azt, aminek nekifogok, de persze rég rossz, ha egyedül csinálom...

Jó esetben a mű is ír engem, a Jóisten is átkacsint rajta keresztül.

Íróember az, aki tudja, hogy a végállomáson mindenki köteles elhagyni a szerelvényt, és erre utastársait is figyelmezteti. Az erősebb lét, a halál, a túlvilág, a szeretet, a gyűlölet közelében tartózkodik, onnan tudósít. Kutya legyek, ha ez nem áhítatos dolog, csak nem szabad ájtatoskodva elővezetni, mert könnyen nevetségessé tesszük az egészet...

– Gyakran hagysz félbe munkát?

– A gépemben aszalódik nem kevesebb, mint öt darab félkész regény. Aztán animációs filmforgatókönyvek, meg egy négyszáz oldalas XX. századi francia költészeti antológia, mert a kiadó valamit elbénázott a jogokkal. Paul Claudeltől A Kelet megismerése, ahhoz csak egy utószó kellene. Muszáj állandóan mérlegelni, mi az igazán fontos.

– És mi van a mérlegen, ha irodalomról van szó?

– Kicsit több mint három évvel ezelőtt volt egy stroke-om, addig cégtelen tűzoltás volt az életem. Utána viszont elkezdtem gondolkodni, hogy a sokféle bíbelődés meg totojázás mellett mi az, amivel magamnak, a tehetségemnek, a szakmának, a világnak, az Istennek tartozom. Sokat segített a rangsorolásban egy kedves barátom, aki kétszer gyógyult ki rákból, és coachingban, marketingben, pszichológiai, lelki technikákban mélyült el a felépüléskor. Mi, bölcsészek, hajlamosak vagyunk kóklerségnek tartani bármiféle menedzsertudást... Pedig ebben a szakmában sem mindenki számlaösszegre koncentráló, öltönyös jampec. Komoly tudás van ott is felhalmozva, szükségem is volt rá.

Negyvenegy évesen összegeztem, hogyan szeretném látni az életemet öt vagy tíz év múlva. A hosszabb prózák ott rostokoltak a munkapadon, mert idő szűkében voltam, és nem volt meg a módszerem a „maratonfutáshoz”.

– A regényírás más munkamódszert, esetleg életformát kíván?

– Se úszni, se futni nem szeretek, de ha bedobnak egy labdát, tüstént rávetem magam. Ráadásul a regényíró szükségszerűen kicsit egoista is, ami egy nagycsaládban nehezen valósítható meg.

– A regényért hagytad ott az egyetemi tanítást is, aztán mégis jött a Milyenek a magyarok? harmadik kötete, a Három a magyar igazság …

– A sorozat kívánta a folytatást, de a harmadik kötetben korábbi novellákat gyűjtöttem egybe. Hát igen, azt hittem, eljövök az egyetemről, másnap kezdem a regényírást, és meg sem állok a könyv végére kitett pontig. Ennyire azért nem egyszerű a dolog. Több „folytatásos” munkát le kell még tudnom, ezek is zavarják a koncentrálást. Tavaly ráadásul besültem egy regénnyel, mert túl sokat nyilatkoztam róla, holott nem is létezett. Ezért 2015 elején teljesen újba fogtam, most már a felén túl járok, de egy mukkot se szólok róla senkinek, még feleségemnek sem. Egyedül Margit lányomnak meséltem el, hogy meg ne kattanjak bele. Ez a titkolózás olyan, mint amikor a szénégető földdel „lefojtja” a boksát, hogy lassú legyen az égés.

– És milyen a regényíró napirendje?

– Reggel, ha felkelek, ez az első, amihez hozzáfogok. Persze azért nem lettem meditatív figura, a vibráló személyiségem megmaradt, úgyhogy minden más teljes kikapcsolása nem ment. Megnyugtat, ha az írás szüneteiben elolvasok pár mailt.

De Murakami Haruki esszéiből azt is megtanultam, hogy a maratoni futást nem lehet öt percekből összerakni – a délelőtt a regényé. Kiszámoltam, hogy munkanaponként hatezer karakterrel számolva egy év alatt sikeredhet.

Azt is a japán írótól tanultam, hogy akkor kell abbahagyni, amikor jól megy, hogy utána örömmel vegyem fel a munkát. Ha kifulladásig írok, az keserű szájízt hagy másnapra.

– Az biztos, hogy a tanítványaid nagyon hiányolnak. A középiskolásokkal és az egyetemistákkal is szót értesz. Az előadásaidon többnyire van egy-két keresetlen szavad az irodalomoktatásról. Volt, amikor jobb volt az oktatásunk?

– Jobb nem, csak más. Régen az irodalom az elitnek szólt, ők a hatalmi pozíciókért cserébe afféle fennkölt tartozékként „megvették” a klasszikus kultúrát, amely a kiválasztottak jussa volt. Nézzük meg az Aranysárkányt, ott a gimnazista-lét a társadalom krémjének jár csupán! Ma gimnazistáink jó része kényszerutas, mert mondjuk tűzoltó, szakács vagy benzinkutas szeretne lenni, de minden érettségihez van kötve. Mi pedig irodalomtörténész-szaknyelvvel traktáljuk őket, ahelyett, hogy megtanítanánk a verset-prózát C-vitaminként használni. Megpróbáljuk a gyerekek alfelébe betömködni az irodalom gyógyszerét, és csodálkozunk, hogy nem hat. Sulyok Blanka, kedves volt tanítványom, ma már sztárpedagógus, mert bement egy faipari szakközépiskolába, és nem csupán lesütött szemmel leadta a tananyagot. Rájött, hogy ezek a gyerekek a mindennapi életükben is verset írnak, állandóan rappelnek. Hát miért ne lehetne Homéroszt megrappelni?

Lackfi János - Kép: Emmer László

Költészet napján minden évben meghívnak a Mechatronikai Szakközépbe rendhagyó irodalomórát tartani. És négyszáz műszaki-őrült srác pontosan megérti, hogy a költészet lehet vicces és szórakoztató, segít, ha fájdalmam vagy nyomorom van.

Egy csipetnyi élet, és máris robban a magyaróra.

– És az egyetemi oktatás?

– Ohó, volnának nekem szebbnél szebb, vadabbnál vadabb ötleteim, hogy kellene ezt jobban csinálni. Kibicnek semmi se drága! Csak türelmem nem lenne valóban síkra szállni, megismerni az oktatásügy szerkezetét, mit lehet, mit nem, merre hány méter. Isten látja lelkem, mindig is irtóztam a táblázatoktól, tanegységlistáktól, és hányszor, de hányszor kellett ilyesmit összebuherálnom. Úgyhogy jobb, ha nem szájhősködöm.

Nem is ez a feladatom, utam. Iniciátor vagyok, beavató, vannak robbanékony gondolataim, járom az országot, évi száz helyen beszélek felnőtteknek, gyerekeknek, pedagógusoknak, könyvtárosoknak, igyekszem új szempontokat feldobni, kavarni az állóvizet. Biztos van ebben felesleges kivagyiskodás, az majd letisztul. Ami pedig hasznos, hátha beépül itt is, ott is. A Petőfi rádión megy egy sorozatom Nemkötelező irodalom címmel arról, hogyan szabaduljunk meg iskolás előítéleteinktől, és fedezzük fel, hogy olvasni nem kötelező, de nagyon buli.

A Facebookon pedig, naponta többször frissülő írói adatlapomon olykor több tízezer ember olvas egy-egy verset, prózát, röpdösnek a kommentek.

Ráadásul mióta nem tanítok, beiratkoztam továbbképzésre a világegyetemre, például úgy, hogy felmegyek a teraszunkra, a rakott krumpli rétegeit pakolászom egymásra holnapi ebédnek, és közben bámulom a fellegek rejtelmes szabásmintáit. A bámészkodás fontos. És a függőágyban ringva rakásra olvasom Murakami Haruki könyveit, próbálom ellesni a mondatok lejtését. Elültetem a bazsalikomokat, amiket a piacon vettem, és illatukkal már nagyon noszogatnak. Felvettem a türelem szaktárgyat is, lesz egy apró térdműtétem, három napig meg se mozdulhatok, utána csak fokozatosan. Ez kimondottan szakirányú továbbképzés.

– Sok klasszikust és annál is több kortárs költőt olvasol, fordítasz. Nem oldódik föl a saját karaktered ezekben?

– Egy kreatív írás foglalkozáson mondta valaki, hogy a szövegeimet sose lehet felismerni, mind másféle. Van, aki azért szeret, mert szép klasszikusan írok, van, aki azért, mert megfricskázom a klasszikusokat, de írok anekdotikusat, szlengest, zsoltárost, érzelmest, ironikust, elvontat, gyerekest, nyelvbűvészkedőt, nagyon sokféle munkadarab kerül ki a kezem alól. Izgat minden módszer, amit még nem próbáltam... Valahol irigylem az ezer méterről felismerhető alkotókat, akik csak egyféleképpen akarnak vagy tudnak írni. Annyira azért nem, hogy utánozzam is ebben őket. Sokkal nyughatatlanabb, kalandvágyóbb vagyok annál. Ez írói alkat kérdése, szeretek többféle úton járni egyszerre, maszk mögé bújni, erre kiváló lehetőség a műfordítás. A nemzetközi irodalmi fesztiválokról mindig hozok valamit, most is görög, török, flamand költők verseit bütykölöm, bár harminckötetnyi után inkább már csak örömből csinálom a fordítást, nem ipari mennyiségben.

– Amikor 41 évesen elképzelted a jövődet, belefért egy hatodik gyerek is?

– Az csak a szakmai tevékenységem átvilágítása volt, nem a magánéletemé. Tizennégy év szünet után elindult egy babánk, aki először feje tetejére állította kis világunkat, aztán nagyon várni kezdtük. Ő lett Róza, aki végül nem született meg. Sokat beszélgettem vele magamban, hosszan búcsúztam tőle, s kicsit a babázástól is. Azt hittük, itt a nóta vége. Közben fiam, Simon megnősült és pár hónap múlva, hipp-hopp, babát is kezdtek várni.

Nekifogtunk, hogy tisztesen hozzáöregedjünk a nagyszülőséghez, és akkor jött az újabb meglepetés: mi is babát várunk.

Simonékkal, menyünkkel nagyon bensőséges kapcsolatot hozott a közös babázás... Persze azért nem volt könnyű félelem nélkül várni a kis Julit. Megérkezése is viharosra sikeredett, majdnem ottmaradt mind a két Juli, a kicsi is és a nagy is. Ha otthonról indulunk, semmi esély. Szép eszmény az otthonszülés, de benne van a pakliban, hogy beáldozzuk érte azt, akit szeretünk.

– A félelemmel hogy tudsz szembeszállni?

– Vannak szorongásaim vagy depresszív kiüresedéseim, de amikor van mit tenni, sőt, tenni kell, akkor nem szoktam elengedni magam. Ha meg tudom fogni a munka végét, nem félek az ördögtől sem. A hakni-nihil időnként megvisel, de tanulgatom kezelni. Nehéz megszokni, hogy két órán át mindenki a szavamon csüng, aztán hazamennek vacsizni. Pedig normális dolog. Mint amikor a háziasszony elkészíti a világbajnok ebédet, mindenkinek ízlik, de aztán szétszélednek, ott marad a sok maradék meg mosatlan, és már a holnapi ebéden kell gondolkodni. Ezek mini zuhanások, nem nagy tragédiák.

– A feleséged a „hiperaktivitásodat” nyugalommal szemléli?

– Igen, nyugodt, türelmes nő, akinek meg kellett tanulnia kijönni lobbanékony, nagyszájú férje árnyékából. Szinte gyerekek voltunk, amikor összeházasodtunk, ő tizennyolc, én húsz. Mindent váltásban csináltunk, egyikünk délelőtt, másikunk délután járt egyetemre. Jöttek a gyerekek, mindketten pelenkáztunk, segítség nem nagyon volt, mert az én író-költő szüleim a második ifjúkorukat élték, az ő szülei pedig teljes állásban tanítottak.

Azt hittük, teljesen egyformák vagyunk, mert közös birodalmat építettünk. Aztán egyszer csak megjelentek a gyerekkori megvalósítatlan álmok.

Engem újra egyre jobban kezdett érdekelni a foci, őt a kutyaidomítás. Ő nem szerette a focit, engem meg hidegen hagytak a kutyák, és lassan úgy éreztük, ahogy igazán felnőtté váltunk, hogy a házastársunk egy idegen. Még szép, mi más lenne! Nehéz időszak volt, de az addiginál hatalmasabb eksztázisokat tartogatott, csak ki kellett küzdeni. Sokat olvastunk és próbáltunk, párkapcsolattal foglalkozó előadásokra jártunk. A korábbi szimbiózis helyett létrejött egy olyan viszony, amelyben két szuverén lény él együtt, borul össze.

– A családfenntartó szerep erősíti vagy gyengíti a költőt?

– Én vagyok az, aki azért pizzafutár, mert így folyton motorozhat. Hobbim az irodalom, és ezzel keresem a kenyerem. Azt is a nyugatosoktól tanultam – belőlük írtam a szakdolgozatomat és a doktorimat is –, hogy a bohémság nem olyan, mint ahogy elképzeljük. Krúdy a legnagyobb korhely volt, de ki nem tette a lábát otthonról, amíg tizenhét oldalt papírra nem vetett – azért annyit, mert így rávert a „csak” tizenhatot író Jókaira. Kosztolányi kora délutánig ki sem lépett a szobájából, pizsamában dolgozott. Otthon is azt tanultam meg szüleimtől, hogy ez munka, szöszölés, mert ha mondjuk, folyóiratot csinálok, akkor az előfizetőkről kartotékot vezetek, címzem a borítékokat, és létezik korrektúra is. Már gyerekként láttam az irodalmat a szerelőaknából.

– Változóban van a költőkről szóló mítosz? Eljöhet a kávéházban dorbézoló bohémek után a pelenkázó költők korszaka?

– Van normális költő és nem normális. Más szakmákban is ez a helyzet. Vannak call centerező és nyelvet tanító költők, akik nagyon tehetségesek, mégis favágómunkákból tartják el magukat. Karinthy szerint a sarkon álló hölgy kollégánk: ő a testét árulja, mi a lelkünket. Nem tudom, több alkoholista van-e a költők, mint a vízvezeték-szerelők vagy kishivatalnokok között. Egy görög mondás szerint „írj úgy, mint a jó írók, és élj úgy, mint a jó emberek”. Aki jól tud írni, mindegy, hogy él.

A nagycsalád pedig feltornázza az adrenalint, és változatos élményanyagot ad.

Nemrég született első unokánk, Vilmos. Margit lányom nemrég komoly döntést hozott: az orvosi egyetemet otthagyja a skandinavisztikáért. És van otthon három tinédzser lány, akikkel megy a szokásos kötélhúzás: hova mész, mikor jössz, kinél alszol. Meg egy pici baba...

– Amikor az ember filmet vagy fotót készít egy nyaraláson, valójában nem nyaral. Azzal, hogy folyamatosan megfigyeled az életet, gyűjtöd az alapanyagot, nem vész el valami a személyre szóló élményeidből?

– Nyilván kevesebbet élek önfeledten, mindig a témát hajtom. Múltkor egy fellépés után dumáltunk, és egy kolléganő rám szólt, hogy le lehet állni, már nem a színpadon vagy... De ha egyszer pörgök tovább? Meg kéne élni a pillanatokat, elengedni a teljesítménykényszert, a bizonyítási vágyat. Persze élvezem is, hogy az életemre ráeresztem az irodalmat, az irodalomra pedig az életet. Minden foglalkozásnak megvan a maga veszélye, a hegymászó leeshet, a búvárnak kilyukadhat az oxigénpalackja... Én meg elfelejthetek élni, ha nem vigyázok. 

Hogy a valóság miért írta mégis felül a terveket, annak mélyebben gyökerező okait anyósom csak úgy foglalná össze: „kisgyerekkel nem lehet tervezni.”

Előző délután Fanni szokatlanul gyakran kéredzkedett pisilni, este pedig egyszer be is pisilt. Felfázhatott – gondoltam, ami, mint minden betegséggel kapcsolatos gyanú, eleve szorongással töltött el. Megnéztem, a gyerekorvos reggel nyolc és tíz között rendelt. Közben erősítésért kutattam a fejemben, de az apjuk mostanában amúgy is túlórázni kényszerül, az én anyám vidéken, a másik mamának meg időpontja van délelőtt az orvosnál. Maradt a sógorom, Emma keresztapukája, aki készségesen elvállalta, hogy amíg mi elszaladunk az orvoshoz, ő tartja itthon a frontot.

Fannit megfigyelés alatt tartottam reggelig, aztán 8-kor felhívtam a gyerekorvost, hogy megbeszéljük, mi a teendő. Azt javasolta, ha más jele nincsen betegségnek, vegyek a lányomtól vizeletmintát kiforrázott üvegbe, és ugorjunk be hozzá egy beutalóért laborvizsgálatra. Ha azt délelőtt leadom a kórházba, délutánra megvan az eredmény, és telefonon beolvashatom neki. Nos, mindez igényel némi többletszervezést, gondoltam, de talán belefér a napba. Fanninak eddigre olyannyira megszűntek a vizelési problémái, hogy mihelyst megneszelte, milyen fontos nekem ez a pisi-ügy, megmakacsolta magát, és még a bilibe sem volt hajlandó pisilni, nemhogy steril üvegbe. Hagytam, hogy eméssze kicsit a dolgot, addig rácsörögtem a szerelőkre, akik negyed kilencre ígérték magukat, ám fél kilenckor még sehol sem voltak, nekünk pedig már indulni kellett volna a napközibe.

Alig hallottam őket a telefonban, mert a kisebbik közben rázendített, de annyit kivettem, hogy pár perc és itt lesznek. Fannit végül egy túrórudival kellett megvesztegetnem, hogy labormintát szerezhessek tőle. Nagy nehezen összeszedtem a két gyerkőcöt, és indulásra készen vártunk, ám a szerelők még mindig sehol. Időközben viszont megérkezett áldott jó sógorom, így mi elindulhattunk, ő meg várt helyettünk tovább. Útközben az autó furcsán rángatott, mintha többször le akart volna fulladni. Kezdtem a szokásos mérgelődést magamban, hogy megint szerelőhöz kell vinni, és mikor lesz már nekünk egy új, de legalábbis újszerű autónk, ami nem okoz folyton váratlan meglepetéseket, és csak még egyszer az életben legyen saját keresetem, befizetek egy új autóra, amikor a lila köd némileg leeresztett, és észrevettem, hogy a tankjelző nullán áll. Egy perc alatt leizzadtam, aztán buzgó imába fogtam, amit nem hagytam abba a legközelebbi benzinkútig.

Sikeresen megtankoltam, s miközben a pontgyűjtő kártyát keresgéltem, ráakadtam az emlékeztető cetlire: „gyümölcsnap páros héten csütörtökön”.

Heves utánagondolás következett. Az még ment, hogy ma csütörtök van, de a páros héthez már külső segítséget kellett kérnem. Természetesen mi voltunk a sorosak, így még a zöldségest is útba kell ejtenünk. A napköziben aztán rohanvást búcsúzkodtunk, futtában elmagyaráztam a dadusnak, hogy hagyjanak Fannin két réteg nadrágot bent is, és itassák sokat, legfőképpen pedig szóljanak, ha bármi gond van. Hazafelé menet még épphogy elcsíptük a doktor nénit, aki a kezembe nyomta a beutalót, amivel viszont nem mehettünk tovább egyenest a kórházba, mert Emma addigra már türelmetlenül követelte a tízóraiját. Hazamentünk tehát, ahová időközben megérkeztek a szerelők. Nem mondhatnám, hogy a kopácsolás és jövés-menés ideális körülmények egy csecsemő etetésére és megszoptatására, de valahogy túlestünk azon is. Szegény Kicsikém, ez igazán nem a te napod, gondoltam.

Ezután megkérdeztem a sógoromat, meg tudja-e várni, míg elszállítom a pisit a kórházba, a kicsire ne legyen gondja, őt viszem magammal. Persze, mondta, csak azt kérte, hagyjak ott pénzt, hátha a szerelők időközben végeznek a munkával. Hát persze, pénz is kéne! Újabb kört futottam, ezúttal a kenguruba gyömöszölt Emmával előbb az automatához, onnan haza a pénzzel, végül a kórházba a mindeközben a táskámban lapuló vizeletmintával. A laborba még a déli záróra előtt érkeztünk, Emma, akinek már alvásideje lett volna, elbóbiskolt a mellkasomon, a mintát átvették, és közölték, hogy délután egy és kettő között lehet az eredményért jönni. Mire hazaértünk, a szerelők már elmentek, a szép új radiátorok a helyükön voltak, a lányok drága nagybácsija pedig már a porszívót is elővette. Én hálából és némi hátsó szándéktól vezérelve gyorsan összeütöttem neki is egy kis ebédet, s közben puhatolóztam, volna-e még egy kis ideje.

Volt, és készségesen elugrott a kész leletért, míg én ágyba tettem és visszaaltattam a felébresztett, kiborulás szélén álló Emmát. Míg a sógorom megfordult, gyorsan a hajam is megmostam, aztán felhívtam a gyerekorvost, és beolvastam neki a csupa negatív eredményt. Ő enyhe iróniával a hangjában annyit mondott, vannak rejtélyes dolgok az életben, Fanni mindenesetre nincsen felfázva. A maradék időben egy kicsit még megpróbáltam összetakarítani, aztán irány újra Fanniért a napközibe. Hazafelé az autóban végiggondoltam, miket kell összeraknom és átadnom a nagymamának a délutáni megőrzéshez, és azon tűnődtem, vajon más le tudna-e egyszerűbben szervezni egy ilyen napot.

Hazaérve próbáltam embert faragni magamból, ami valamelyest sikerülhetett, mert Fanni búcsúzáskor megjegyezte: „Anya néni lett!”

A fejemben pörgő, sőt, száguldó gondolatokat próbáltam a metrón megregulázni, a buszon töltött tíz percet pedig már relaxációs feltöltődésre, azaz némi felületes szunyókálásra használtam. A munkahelyi találkozóra érkezvén aztán megittam egy dupla kávét is, hogy képes legyek követni az előadást. Mikor végül hazaértem, a kis csapat már megérkezett a játszótérről, Fanni az új, Mamától kapott pörgős szoknyájában táncikált, „Anya, nézd!” felkiáltások közepette. Emma a földre terített takarón elmélyülten kóstolgatott egy műanyag csörgőt, majd rám pillantott és széles vigyor jelent meg az arcán. Az idill persze, tekintettel az esti órára és a lányok fáradtsági fokára, no meg apa hiányára, nem tartott túl sokáig, de hála a segítőkész rokonoknak, végül ezt a napot is túléltük.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Szódolgozatot? Dehogynem, írunk, hiszen megbeszéltük múlt órán, akkor miért ne írnánk?

– Mert sokan hiányoznak! Mert ma írnak a faktosok kémiából is! Mert kellene még gyakorolni! Mert úgysem tanult rá senki!

És mert megint öt részt néztél meg a sorozatból egyhuzamban; mégsem sikerült lekeveredned a facebookról időben; meg bent hagytad a füzetedet, amiben a szavak vannak; és ha nálad is volt a füzeted, akkor sem vetted elő a villamoson álldogálva, mert ott is inkább a mobilodon lógtál – gondoltam magamban. Az igazán fontos érvek mégsem hangozhatnak el nyilvánosan.

– Fiatalok, nektek óriási szerencsétek van, hogy éppen az én diákjaim vagytok! Nálam van egy olyan szabály, hogy sosem marad el bejelentett számonkérés. Ugye, milyen jó? Ennek csak örülni lehet. Mert hát mekkora egy teher az, hogy ha elég ütősen érvelsz, ha elég bánatosan nézel, ha elég kitartóan sírsz, akkor sikerül a puccs. Ülsz otthon, eszedbe jut, hogy mintha valami be lett volna jelentve angolra, és máris beindul az agyad: mit lehetne kitalálni az elodázásra? Hiszen mindig van egy következő angolóra, az iskola végtelen, a tanár örök, a lehetőségek távlata a horizontba vész. Egyszer azonban a rövid távú megúszási taktikából lassan át kell váltani a hosszú távú felvállalási módba, és lehet, hogy éppen az én angolórámon indul be nálad ez az élethossziglani projekt. Milyen jó, hogy nem a te taktikázásodon múlik a számonkérés és még csak nem is leszek rád mérges, ha nem tanultál. Az egész leegyszerűsödik arra a szimpla képletre, hogy ha ülsz a harminc szó fölött otthon és megtanulod, akkor jó jegyet kapsz, ha nem, akkor rossz jegyet kapsz. Jó, hogy az élet igen csak bonyolult szövevényében vannak még egészen egyszerű és átlátható helyzetek! Persze, ezenkívül azért is írjuk meg a röpit MINDIG, ha egyszer beígértem, mert egy-két gyerek azért biztosan készült. És inkább őket jutalmazom, mint azt, aki nem készült. Ez talán érthető.

Alec Soth hálás megbízást kapott 5 másik fotóssal együtt a New York Times Voyages magazintól. Nem volt más dolguk, mint az álomnyaralásuk helyszínére elutazni és egy fotóriporttal hazatérni onnan. A népszerű amerikai fotós Tokiót választotta.

„Az egyik kedvenc filmem a Sofia Coppola rendezte Elveszett jelentés, ezért elhatároztam, hogy eltöltök 5 éjszakát a tokiói Hyatt Park szállodában – itt forgatták a filmet – úgy, hogy nem hagyom el közben az épületet, hanem inkább magamhoz hívom a várost. A Craiglist és egyéb internetes oldalak segítségével táncosokat, nyelvtanárt, szakácsot és egyéb embereket rendeltem a szobámba. Így legalább annyit megismertem a városból, mintha abban az öt napban templomokat és múzeumokat látogattam volna sorra.

Általában nagyon óvatosan fotózom az enyémtől eltérő kultúrákat, de most úgy éreztem, hogy az eredményt vállalhatom, hiszen én teremtettem meg a körülményeket azzal, hogy ki sem léptem a szállodából. Egy idegen kultúra mesés felszínével találkoztam a magamhoz rendelt embereken keresztül, mégis teljesen összezavarodtam, elvesztem a jelentésében, valóban nem tudtam értelmezni.” 

„Sari DJ, táncos és énekes. Ebben a ruhában sétált végig a szállodában, nem kis feltűnést keltve. Van egy jelenet az Elveszett jelentésben, ahol Scarlett Johansson rózsaszín parókát visel, ezért vettem én is egy ilyen parókát, hogy valakin majd lefényképezem, ezzel is utalva a filmre. De Sari ezzel a kék parókával érkezett meg a szobámba és úgy éreztem, ez legalább olyan jó, mintha a rózsaszínt erőltetném rá a fejére.”

Alec Soth (1969) napjaink egyik legkeresettebb fotográfusa, nagylélegzetű munkáival elsősorban az Egyesült Államok vidéki életét dokumentálja. Fotóesszéit könyv formátumban publikálja, rendszeresen kiállít a legnagyobb galáriákban, a Henry Cartier-Bresson és Robert Capa alapította Magnum fotóügynökség tagja.

Hogyan kezdődnek manapság a párkapcsolatok?

Mindkét fél végiggondolja pszichés, szociális érettségét, mérlegelik a kulturális tényezőket, majd döntenek, hogy elindulnak-e a közös úton? Segítséget jelent számukra a visszajelzés, a hiteles közeg, a példák? Nemigen. Ma a párkapcsolatok nagy része kuszán indul, és sokszor még kuszábban ér véget. A fiatalok együttjárását „segítő” felnőtt társadalom majdnem kizárólag a szexuális biztonságot hangsúlyozza, nehogy megtörténjen a „baj”, és megfoganjon egy még nem várt élet. Ma a fiatalok nagyon nagy részt magukra vannak hagyva. A fiataloknak leginkább biztonságos érzelmi háttérre lenne szükségük, ahhoz, hogy valódi segítséget kaphassanak például a párkapcsolati döntéseikben is.

Ki udvarol kinek?

Minden kornak és kultúrának saját szabályrendszere volt és van arra, hogy ki és hogyan udvarolhat, és hogyan szokott indulni egy párkapcsolat, ma ehhez egyre kevesebb a külső támpont. A hagyományos felfogás szerint a férfi a kezdeményező, az aktívabb fél, ám a nő sem ül tétlenül, ábrándozva a kézimunkája felett: sokkal célravezetőbb, ha egyértelmű(nek vélt) jeleket küld a kiszemelt férfi felé. Például elejti a keszkenőjét. Ez ma már sokak szerint maradi gondolat: ugyan miért várjon a nő a férfi kezdeményezésére, ha ő is megteheti, és persze a mai férfiakra a világ végéig is lehetne várni. Ahogyan más párkapcsolati témában sem, megdönthetetlen igazság talán az udvarlási szerepekkel kapcsolatban sem létezik – érdemes azonban levonni a következtetéseket már az udvarlás legelején. Ha nőként olyan férfit választok életem társául, aki a napnál is világosabb jelekből sem ért, mire számíthatok a házasságunkban a szürke hétköznapok problémáinál? Ha nekem fontos, hogy ő minél többet értsen belőlem szavak nélkül is, akkor felesleges olyan emberrel töltenem az időt – nőként udvarolni a férfinak –, akinek ehhez nincsen szándéka, képessége. A férfi szemszögéből nézve ugyanez: ha egy nő udvarol nekem, mitől tudok én férfi lenni mellette? Mit fog még megtenni helyettem, miben veszi át a szerepem?

Ismerkedés, de hol?

A kiegyensúlyozott családokkal párhuzamosan a társas lehetőségek száma is csökken: a fiatalok egyre kevésbé járnak valódi közösségekbe, beszűkültek az ismerkedési lehetőségeik. Egy 2012-es kutatás szerint a magyar fiatalok több mint háromnegyede általában otthon tölti a szabadidejét. Úgy tűnhet, hogy állandóan „együtt lógnak” a fiatalok, sok száz emberrel tartják a kapcsolatot a virtuális világban, valójában azonban csak az iskolában vagy a kommunikációra alig alkalmas bulihelyeken találkoznak, illetve az sem idegen élmény már, amikor azt látjuk, hogy közösségi eseményeken társas magányban nyomogatják kütyüiket a fiatalok, illetve a már kevésbé fiatalok is. Manapság tehát nehezebb dolguk van a fiataloknak, ha valódi közösségre és élményekre vágynak, nem pusztán a közel tökéletesre szerkesztett profilokkal szeretnének ismerkedni.

A zsákutca bejárata

Egy kapcsolat kezdeténél a nagy szerelem mellett érdemes azt is mérlegelni, készen állok-e egy udvarlásra, vagy hogy udvaroljanak nekem? Van-e kizáró ok, élethelyzet, illetve főleg: készen állok-e egy párkapcsolatra? Sokan unalomból vágnak bele az udvarlásba, a párkapcsolatba, másokat az egyedülléttől való félelem kerget valaki karjaiba. Vannak férfiak, akik pusztán kihívásként tekintenek az udvarlásra, hogy az áhított célt, mint egy meghódítandó hegycsúcsot elérve továbbálljanak.

Ártalmatlan kaland?

Egyre több párnál látjuk azt, hogy már nem az a kérdés, hogy ki udvarol kinek, ugyanis gyakran sajnálatos módon már ismerkedés sincsen igazán. Különböző zajos szórakozóhelyeken néhány tánc között ordítva, jó esetben a másik keresztnevét megtudva hajnalban már párként távoznak, hogy nappal rácsodálkozhassanak, kit is nyertek a „zsákbamacskán“. Ha elégedettek az addig látottakkal, folytatják, ha nem, az sem baj, jön más. Sajnos a valódi döntés nélküli párválasztás, vagyis párkapcsolatba sodródás a közvélekedéssel ellentétben igenis kihat a későbbi kötődési képességre, vagyis minden ilyen ártalmatlannak mondott rövid kaland nehezíti a későbbi esélyeinket a boldog és hosszú párkapcsolatra.

Természetesen ahhoz, hogy tudjam, milyen pár való hozzám, kivel lehetnék igazán boldog, elengedhetetlen valamilyen mértékű önismeret is. Ezt a feladványt nem lehet egyismeretlenes egyenletként megoldani, tisztában kell lennem az alapvető jó tulajdonságaimmal és személyiségem fejlesztésre szánt területeivel is.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Rebarbara chutney

Hozzávalók: fél kg rebarbara, 2 fej vöröshagyma, 2 gerezd fokhagyma, só, bors, 1 kk. őrölt kömény, 1 ek. méz, egy kis darabka gyömbér, kevés olívaolaj.

Az olívaolajon dinszteljük meg az apróra vágott hagymát, adjuk hozzá a megtisztított és felszeletelt rebarbarát! Sózzuk, borsozzuk, adjuk hozzá a köményt, a gyömbért és a fokhagymát reszelve, valamint a mézet! Főzzük puhára! Forrón szedjük üvegekbe vagy egyenesen a tányérra a sült hús mellé!

Rozmaring-pesto

Hozzávalók: 4 szál rozmaringág, 4 ek. olívaolaj, 2 ek. citromlé, 3 kisebb gerezd fokhagyma, csipet só

Húzzuk le a rozmaring leveleit a szárról! Adjuk hozzá az összes többi hozzávalót és robotgépben keverjük homogénné! Puha bárányhúshoz ajánlom!

Almás tormakrém

Hozzávalók: egy nagy darab torma, 2 darab alma, 2 dl tejföl, csipet só, bors, kevés méz

A tormát és az almát tisztítsuk meg és reszeljük le! Adjuk hozzá a tejfölt, sózzuk, borsozzuk, locsoljuk meg egy kevés mézzel, és jól keverjük össze!

Klasszikus tormamártás receptünket itt olvashatja.

Ez persze így nem igazságos, de nekem ellenben igen jó dolgom van. Egész nap finom, gurgulázó kuncogást hallok a kerítés túloldaláról. Olyat, amilyet egy teadélutánon hallhat az ember, amikor egy hölgynek valami oda nem illő huncutságot súgnak a fülébe. Csak épp a szomszédban nincs teadélután, és Janka néninek sem súgnak huncutságokat a fülébe. Persze azért, mert Alzheimer-kóros és gyakorlatilag nem kommunikál a külvilággal, még súghatnának. De nincs rá szüksége. Ücsörög a fehér műanyag kerti székben, kezei közt reklámújságot morzsolgat és nevetgél, mintha az élet egy roppant mulatságos tréfa volna csak.

Laci bácsi a kerti növényeket fürkészi a szemével, amikor a felesége felől kérdezek. „Bőven nyolcvan fölött vagyunk mindketten. Ebben a korban valaminek már jönnie kell. Hát, neki ez jött.” Ennyit mond. És beszél a nejéhez. „Gyere fiam, ülj ki a napra!”, „Nézd meg az epret, gyere! Mozogj egy kicsit!”, „Menjünk be, késő van!”. Nap mint nap hasonló mondatokat hallok. Türelmesen. Ritkán türelmetlenül. Például amikor Janka nénit nem lehetett lebeszélni arról, hogy locsolja a lábtörlőt.

Elképzelem a fiatal Jankát és Lacit. Hogy egymásba szeretnek, és úgy döntenek, együtt élik le az életüket. Holtomiglan, holtodiglan. Vajon mire gondoltak akkor? Mondjuk, hogy szeretlek, és nem kell senki más, soha.

Esetleg látták magukat, mint öreg Philemon apó és Baucis anyó, akik egész életüket mélységes szerelemben és egyetértésben élik le. Az esküvő után hazamentek és talán összeszólalkoztak a szoba közepén felejtett nadrágon, később gyereknevelési kérdéseken, elfelejtett évfordulókon. Lehet, érezték néha úgy, hogy nem megy tovább. Aztán ismét közel kerültek, és jó volt együtt. De az is lehet, hogy két külön bolygóként éltek egymás mellett.

Valójában nem tudok róluk semmit. Nem tudom, milyen emberek voltak, hogy éltek együtt, mik voltak a gondjaik, örömeik. És saját hömpölygő életünkből a kerítéslécek között átsandítva is csak sejthetem, milyen komoly alázat kell ahhoz, hogy valaki elfogadja: élete társa egy hároméves szintjén éli hétköznapjait.

Hogy segítséget, gondoskodást igényel a legprózaibb dolgokkal kapcsolatban is. Hogy Philemon és Baucis története bizony keveseknek adatik meg. Alázat kell ahhoz, hogy valaki el tudja fogadni azt, amit az élet éppen ad. Munkát, örömet, nehezet és könnyűt. Hogy amikor délután Laci bácsi kijön a kávéval, igaz derűvel tudja elsütni Janka néninek az örök poént: „Na, fázol tán, Zoltán?!”

Henrietta Swan Leavitt majdnem harminc évig vizsgálta a csillagokat fekete-fehér fotólemezeken. Aztán egyszer csak olyasmit fedezett föl, ami átalakította a világképünket.

Az emberiség nagyon sokáig az egész világmindenség központjának a Földet tartotta, és úgy képzelte, hogy minden más égitest csak a mi szerény kísérőnk. Valamikor 2300 évvel ezelőtt a görög Arisztarkhosz vetette fel először, hogy ez nem igaz. Ő a Napot tartotta az univerzum középpontjának. Ez a vélekedés aztán évezredekre feledésbe merült, egészen addig, amíg a tizenhatodik század elején a lengyel Nikolas Kopernik, azaz Nikolausz Kopernikusz be nem bizonyította, hogy a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering. A nézet sokáig halálos bűnnek számított: Giordano Brunót máglyán égették meg hasonló, és ezen is túllépő állításai miatt, Galilei pedig csak a tanai nyilvános megtagadása árán úszta meg házi őrizettel. A tudomány aztán mégis túllépett a tilalmakon. Lassan kiderült, hogy a Napon kívül más csillagok is léteznek. A Tejútrendszer csillagainak számát először néhány ezerre tették, ma már tudjuk, hogy valahol 200 és 400 milliárd között van a számuk.

Csillagász férfi, robotoló női segítők

Henrietta Swan Leavitt 1912-ben tette meg azt a felfedezést, amely óta a világegyetem méretét több százmilliárdszorosára tesszük. Ez a szigorúan vallásos neveltetésben részesült amerikai hölgy huszonöt éves korában, 1893-ban kezdett csillagászattal foglalkozni. Persze nem volt ebben semmi romantika: a nőket ekkoriban a távcsöveknek még közelébe sem engedték. Ebben a tudományágban a szerepük fájdalmasan korlátozva volt: Leavitt sok más nővel együtt „computer”-ként, azaz csillagkatalogizáló és csillagfényesség-mérő automataként dolgozott. Ezt egy másik, viszonylag új találmány, a fotográfia elterjedése tette lehetővé. Addig elképzelhetetlen mennyiségű adat állt a csillagászok rendelkezésére, mivel az éjszakai égbolt csillagairól tetszőleges mennyiségű fényképet készíthettek. Ezért kellett a sok állhatatos, kitartó és türelmes nő, akik fáradságot nem ismerve rendszerezték ezeknek az égitesteknek a látható tulajdonságait.

Egy Charles Pickering nevű csillagász irányításával dolgozott az a kizárólag nőkből álló csoport, „Pickering háreme”, amelyben Henrietta is tevékenykedett. Ő azonban évtizedes munka eredményeképpen észrevett valami olyasmit, amit a többiek nem.

Apró galaxisunk

Létezik a csillagoknak egy fajtája, az úgynevezett Cefeidák, amelyek jól láthatóan pulzálnak: távcsővel is jól érzékelhetően, szabályos periódusok szerint változik a fényességük. Ezek a csillagok a Napnál négyszer-ötször nagyobb égitestek, és a méretük úgy változik, mint a dobogó emberi szívé.

Leavitt 1912-ben felfedezte, hogy ezek a változások attól függenek, milyen messze van tőlünk az adott csillag. Ezzel tulajdonképpen olyan „világítótornyokat” fedezett föl a világűrben, amelyek alapján más csillagok Földtől mért távolsága nagy biztonsággal meghatározható.

És ezután jött a meglepetés. A csillagászok számos olyan csillagot találtak, amelyek nagyságrendekkel messzebb vannak a Tejútrendszer bármelyik égitestjénél. Kiderült, hogy a mi galaxisunk, ez az elképzelhetetlenül hatalmas csillagközösség, nem az egyetlen a világegyetemben. Leavitt monoton mérései ráirányították a figyelmet arra, amit addig legföljebb néhányan mertek sejteni. Nemcsak hogy a Nap törpül el a Tejútrendszer iszonyatos dimenzióihoz képest, de maga az egész galaktika is elhanyagolhatóan kicsi az univerzum mérhetetlen kiterjedéséhez képest.

A tudomány mai állása szerint több százmilliárd galaxis létezik, amelyek mindegyikében milliárd-, százmillárdszámra keringenek a csillagok. Fantasztikus belegondolni ebbe, és főleg abba, hogy mindezt száz évvel ezelőtt, egy férfivilágban küszködő nő erőfeszítései hozták a felszínre. Henrietta Swan Leavitt jobb híján alázatosan végrehajtotta, amit kijelöltek a számára, és éppen ezáltal jött rá valami forradalmian új dologra.

1921-re szakmailag is beérett a sok munka: a csillagfotometriai kutatások vezetőjévé nevezték ki. Ekkor azonban már nagyon beteg volt. A rák elhatalmasodott a szervezetén, és még ebben az évben meg is halt.

A szakma csak akkor szerzett tudomást a haláláról, amikor 1926-ban jelölni akarták a fizikai Nobel-díjra. Azt ugyanis csak élő tudós kaphatja meg.