Kamaszok a kilencvenes évek elején

A rendszerváltást követő évek közéleti pezsgése, egy új, tágasabb jövő tevékeny alakításába vetett gyerekes (?) hit volt jelen ebben a kamaszkapcsolatban. Otthonról ragadt át ránk ez a lelkesültség, egymásban pedig a hasonlóság örömét is ünnepeltük, mert korántsem volt ez természetes. Kicsit ki is lógtunk az osztályunkból, valamiféle bohókás-különös zárványt képezve a mi, másoknak nehezen megmagyarázható közéleti érdeklődésünkkel. (Az első fiúval például azért lett vége a kapcsolatnak, mert nem értette, miért kell nekem március 14-én fáklyás felvonulásra mennem a budai várba, amikor épp üres a lakás otthon. Vannak falak, amiket nem lehet áttörni, még a szerelemmel sem…)

Nem véletlen, hogy ebben a felfokozott lelkiállapotban – először és talán utoljára – léptünk be politikai alakulatba: az Ifjúsági Demokrata Fórum (emlékszik még valaki rá?) tagsági nyilatkozatát a legendás Ó utcai barakkban kellett kitöltenünk. Tüntettünk, plakátoltunk – és persze csalódtunk is –, de közben beszélgettünk sokat arról, hogy vajon milyen lesz ez a kis haza és benne mi és a barátaink tíz–húsz–ötven év múlva.

Egy belvárosi elitgimnázium padjait koptatva arról is merengtünk, hogy milyen iskolát csinálnánk egyszer majd mi – olyat, ahová nemcsak a bebiflázott tudást járnak felmondani, hanem a tárgyszerű ismeret mögött valami sokkal többet is tanulnak, keresnek – Istenről, emberségről, szépségről. Patetikusnak hathat, de tényleg így történt. Mai szemmel visszanézve a sok, időtlen beszélgetés volt mindebben az igazi csoda. Mi változott vajon azóta? Mi változtunk? Vagy a körülmények? Miért nincs erre mód most is?

Advent a Hargitán

Ebben a különleges, fogékony és történelemtől átitatott időszakban ért bennünket egy meghatározó kulturális élmény. A Nemzeti színpadán Sütő András „Advent a Hargitán” című darabját adták akkoriban, 1986-os ősbemutatója után is nagy sikerrel. Mi is jegyet váltottunk a Sík Ferenc rendezte kultikus előadásra, ami a székhez szögezte túlcsordult kamasz lelkünket.

A Kis és Nagy Romlás alatt nyögő, az önfeladás és a menekülés dilemmáját boncolgató dráma mondandójával, súlyos szavaival és a hiteles színészalakításokkal végigjáratta velünk a kisebbségi lét és az azt modellező személyes sorsdrámák könyörtelen útvesztőit. A Sütő András által formált szereplők, megfosztva a kiáltás jogától, múltjuk vétkeit cipelve a némán tűrték sorsukat, a szűnni nem akaró, magányos várakozást, és végül nem maradt más nekik, csak az emlékezés. Mégis, a szomorúságban fogant reménység ott élt bennük továbbra is, ahogy a darab tételmondata üzeni „… hinni szeretném, hogy aki keresi, megtalálja a másikat, még ha befújták is ösvényeit a Nagy Romlás porhavai”.

Levél Sinkovits Imrétől

A másnapra, harmadnapra sem kopó színházi élmény az én barátnémat arra ösztönözte, hogy tollat ragadjon, és levelet írjon a darabban Bódi Vencelt formáló színészóriásnak, Sinkovits Imrének. A Nemzeti Színházba címzett levélkére pedig néhány hét elteltével válasz érkezett. Kézzel írott, nem sablonos. És az újbóli megrendülés: egy igazi „Nagy Ember” komolyan vette, amit írt. A levéltitkot nem sértve álljon itt egy rövid ízelítő abból, hogyan bíztatta az én kedves barátnőmet Sinkovits Imre. Miután Széchenyit, a „legnagyobbat” idézte, a következőt írta: „…hiszem, hogy érzékeny és fogékony lelked ebben a marketizálódó világban megtalálja szellemi táplálékát éppúgy, mint a »nemzetért cselekvés« nem éppen sima, de tiszta útját.”

Isten áldását kérve ezután „nagyapai szeretettel” vett búcsút az ismeretlen lánytól. A nagy színész a tizenöt éves kamasztól.

Kép: Máthé Zsuzsa

És hogy milyen útravalót adott ez a gesztus nekünk?

Hitet abban, hogy vezethet út egymás felé, sőt, ez olykor sokkalta egyszerűbben járható, mint ahogy azt a körülmények sugallják. Hogy érdemes mozdulni akkor is, ha látszólag elérhetetlen távolságban lévő cél felé tartunk. És ha megkapargatjuk az azóta, a felnőttséggel ránk rakódott kérget, ez a hit nem veszett ki belőlünk azóta sem.

A nagyapai szeretettel felénk forduló Sinkovits Imre néhány napja lett volna kilencvenéves. Köszönet és hála az életéért!

Kép: mandabd.hu

Pakolunk a lakásában; fel kell számolni egy élet során keletkezett megannyi tárgyat. Közben lepereg bennem nyolcvanegy évnyi történelem. Amikor született, még királyság volt az államforma, Horthy a kormányzó. Gyerekként végigélte a második világháborút, az ötvenes éveket, egyetemistaként az 56-os forradalmat; megjárta Kádár börtönét, született három gyermeke és nem született meg legalább ugyanennyi… Élete hatvan százalékában volt televíziókészüléke, nagyjából a felében hűtőszekrénye, negyven százalékában vezetékes telefonja, az utolsó tízben mobilja és internetje (bár e kettőt alig használta).

Az édesapjának azért kellett nagyon fiatalon meghalnia, mert antibiotikum híján egy gyerekkori fertőző betegségből szervi szívbaja alakult ki. Neki már szívkatéter segítségével, számítógépes vezérléssel tisztították az aortáját, végül azért halt meg, mert az ügyeletes orvos apró fertőzésnek minősítette a veseleállás miatti rosszullétét, és ahelyett, hogy beutalta volna a legmodernebb eszközökkel felszerelt kórházba, otthoni pihenést javasolt.

Különös türelmetlenséggel pakolom a könyveket. A műveltségnek, a kultúrának egyfajta értékmérőjét látjuk a könyvekhez való viszonyban, és nem dobjuk ki őket. Akár a nélkülöző ősök örökségeként, akiknek nehézséget okozott jelentős összeget áldozni egy-egy könyvre, akár a polgárosultabb felmenők miatt, akiknek életformájához hozzátartoztak a polcokon sorakozó kiadványok. „Én soha nem dobok ki könyvet!” Hányszor hallottam ezt a dicsekvő, kulturális fensőbbséget sugárzó mondatot emberektől, akik aztán százszámra hordták be útban lévő porfogó köteteiket az ezeket utálkozva forgató antikváriusoknak vagy a haszontalan ajándékkönyvekbe belefulladó könyvtáraknak. „Nem veszek könyvet, már rengeteg van otthon!”, érveltek ugyanők, amikor szabadtéri vásárokban dideregve próbáltam rábeszélni reménybeli vásárlókat a legfrissebb kiadványainkra.

Pedig ez múzeummá teszi az irodalmat, megfosztja a friss tudástól és élményektől az embert. Az utóbbi évtizedekben négyszer költöztem, s minden alkalommal legtöbb munkám és cipekedésem a tengernyi könyv bedobozolásához és szállításához kötődött, pedig a négyszer elcsomagolt, majd újra kipakolt kötetek 80%-át senki sem vette kézbe két költözés között. A nagy részét nyugodtan ki lehetett volna dobni.

Tárgyakat őrizgetünk emberekről, holott azoknak nem sok közük van hozzájuk. Arra szolgálhatnak legfeljebb, hogy felidézzenek emlékeket, amelyek segítenek rekonstruálni az elhunyt személyiségét. A fotó is csalóka; az ember ugyanis nem egy arc, hiszen másképpen fest öt‑, húsz‑, ötven‑ vagy nyolcvan évesen.

A másikról őrzött képünk valójában az az összbenyomás az illetőről, amitől egyéniséggé válik, s ami megkülönbözteti őt bárki mástól. Ezért nincs jelentősége annak, hogy majd ha újra találkozom apámmal, melyik arcát viseli. Biztosan megismerjük egymást – ha lesz ennek akkor még bármi jelentősége.  

A cikk a Képmás magazin 2018. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Matthias Matussek „Apátlan társadalom” című könyve 1996-ban jelent meg Németországban, amely rávilágított arra, hogy a férfiak nélkül nem lehet gyermeket nevelni. „Az anyák helyzetén ma az apák megerősítésével lehetne segíteni” – mondta el keddi, budapesti „Offline apák és zöld özvegyek helyett: elég jó szülők” című előadásán Léder László, aki néhány évvel ezelőtt megalapította az Apa Akadémiát. A pszichológus szerint az apa nélküli világ nem új keletű, hanem több évtizedes probléma. A férfiak kiesnek a családokból, a nevelési intézményekből, nincsenek annyira jelen, mint amennyire pszichológiailag szükség lenne rájuk. Léder László fontosnak tartotta hangsúlyozni: nem úgy kell elképzelni, hogy az apák anyákká válnak, hanem férfiként, apaként kellene részt venniük a gyermekük nevelésében.

„A férfiaknak egyre több munkát kell vállalniuk az anyák kieső jövedelme miatt, így eltávolodnak a családtól, »offline apákká« válnak. A nők mindeközben sok időt töltenek kettesben a gyermekükkel a külvárosban, ezért szokták őket zöld özvegyeknek nevezni” – vázolta a jelenséget a pszichológus. Nem volt ez mindig így, korábban, a második világháború előtt a férfiak is sokkal nagyobb szerepet vállaltak a gyermeknevelésben.

Az édesapáknak pedig igencsak fontos szerepük van a gyermekeik életében. Egy, az Egyesült Államokban végzett felmérés szerint például az öngyilkosságot elkövető tinédzserek 63 százaléka, a javítóintézetben élő fiatalok 70 százaléka, a drogközpontokban megjelenő tizenévesek 75 százaléka apa nélkül nőtt fel. Egy friss kutatásból kiderült, sokkal szerencsésebb lesz az életben az a lány, akinek jó a kapcsolata az édesapjával. Egy másik felmérés rámutatott: attól függ, hogy egy fiúból mennyire lesz egészséges férfi, hogy az apja mennyire szereti és fogadja el őt – derült ki az előadásból. Sőt, azt is megtudhattuk, hogy az apai érintés is kiemelt szerepet kap, például komoly összefüggés van a gyermek mentális állapota és aközött, hogy az édesapja mennyit fürdeti. Fontos tehát, hogy az apák ugyanúgy töltsenek időt kettesben a gyermekükkel, mint az anyák.

Ráadásul a férfiakra is kimondottan jó hatást gyakorol, ha sokat lehetnek a családjukkal, nem hiába tanácsolta az apáknak Kopp Mária pszichológus: „Pelenkázz, tovább élsz!”

Léder László szerint téves az az állítás, hogy az apák csak a pici megszületése után válnak apákká. „Bizonyított tény, hogy az apaság is biológiailag kódolt, genetikusan hozott szerep. A babavárás alatt a férfiakban is történnek hormonális változások, például nő az oxitocin- és prolaktin-szintjük is” – mondta el a szakember. 

A gyermekek életében jelen lévő apákra tehát igenis szükség van. Léder László szerint nincsenek erre receptek; ugyan szükség van egy családbarát társadalomra, de azon belül mindenkinek magának kell megtalálnia a saját megoldásait.

Léder László 2017-ben hozta létre az Apa Akadémiát azzal a céllal, hogy előadásokkal, egyéni tanácsadással és tréningekkel segítse a családokat, apákat, hogy „elég jó” apává válhassanak.

Lackfi János szerint „az olvasás a legolcsóbb utazási iroda”, egy jó könyvvel „pillanatok alatt ott találhatjuk magunkat, ahova másképp sohasem tudnánk eljutni, 1000 kilométerrel vagy 1000 évvel odébb, vagy akár valaki másnak a fejében”. Ezért is szeretné népszerűsíteni a Képmás magazin az olvasást és indította el az Az én olvasnivalóm kampányát.

„Képzeld csak el, hogy minden idők legbriliánsabb elméit magad mellé ültetheted, és a legnagyobb koponyáktól és szaktekintélyektől kaphatsz választ a kérdéseidre. Én ezt teszem, amikor a polcról leveszem a kedvenc könyveimet” – mondja dr. Mihalec Gábor.

A felmérés kitöltői érdeklődésüknek megfelelő könyvlistákat, olvasnivalót és meglepetés videóüzeneteket kaphatnak olyan ismert emberektől, mint Ákos, Bagdy Emőke, Bősze Ádám, Csemer Boglárka, Gundel Takács Gábor, Harcsa Veronika, Joós Andrea, Kozma-Vízkeleti Dániel, Lackfi János, Mihalec Gábor, Szabó Borbála, Szalóki Ági, Tóth Ildikó és Varró Dani.

„Folyamatosan olvasunk: üzeneteket, feliratokat, posztokat, híreket. De mikor éreztük utoljára, hogy egy szöveg elvarázsol minket vagy választ ad a kérdéseinkre? Nem nehéz – érdeklődési körünkön belül is – értéktelen és értékes tartalomra bukkanni. Mindkettő olvasása ugyanannyi időt vesz el, a különbség csak az, hogy az egyik csak elvesz, a másik ad is cserébe. Erre szeretnénk felhívni a figyelmet és néhány tippet is adni a jó választáshoz” – mondja Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője.

Már nem is tudom, hogy tört be az életünkbe – talán a legkisebb fiam kapott egy kötetet a szülinapi zsúrjára –, mindenesetre robbanásszerű sikere volt nálunk: rövid úton beszereztük az összes magyarul fellelhető gyűjteményt, széthajigáltuk őket a lakásban, hogy csak ki kelljen nyújtani érte a kezünket, és beleakadjon legalább egy Kázmér és Huba. Az alábbi kép egy átlagos szombat délután készült nálunk ebben az időben:

Kép: Szabó Borbála

Bill Watterson sorozata először 1985 és 1995 között jelent meg az Egyesült Államokban, és az egyik legsikeresebb képregény lett a világtörténelemben. Kázmér és Huba történetei nem hosszú sztorik: általában rövid, néhány darabos képsorok, tulajdonképpen rajzolt szkeccsjelenetek. Eredetileg napilapok közölték őket, hogy a munkába rohanó emberek akár útközben, két-három perc alatt is el tudják olvasni. (Kötetben viszont olyanok, mint a szotyola: ha elkezded enni, nem bírod abbahagyni, amíg ki nem fogyott a zacskó! Nekem nemegyszer lecsúszott egy egész kötet egyszerre. Szerencse, hogy nem hizlal.)

Kázmér egy hatéves, rendkívül koravén és cinikus kisfiú, valóságos kis filozófus. Igaz, filozófiai rendszerével elsősorban saját jellemgyengeségeit igyekszik hitelesíteni (mint sokan mások a való világban, ugye… ). Legjobb barátjával, a Huba nevű plüsstigrissel beszéli meg az élet nagy kérdéseit, egyáltalán nem kisgyerekhez illő nyelven és szemlélettel. Hubát egyébként csak Kázmér érzékeli élő, beszélő lénynek, de amint egy másik szereplő – Apa, Anya vagy Rozi, Kázmér titkos szerelme –, megjelenik, attól kezdve az olvasó is élettelen plüssállatnak látja őt.

Érdekes, hogy a sorozat eredeti címe Calvin and Hobbes volt, amit az – egyébként zseniális humorú – műfordító, Nikowitz Nóra érthető okokból leegyszerűsítve fordított, kihagyva az eredeti nevek többletjelentését. Calvin-t (Kázmért) ugyanis az alkotó Kálvin János teológusról, a reformáció atyjáról, az eleve elrendelés nagy hívéről, Hobbes-t (Hubát) pedig Thomas Hobbes tizenhat-tizenhetedik századi materialista filozófusról mintázta.

A kétféle filozófia lényegénél fogva szemben áll egymással, és ez az ellentét rendszeresen és iszonyú viccesen megmutatkozik a két jó barát szócsatáiban is. Csak egy példa (persze kép nélkül nem az igazi):

Kázmér: Elhiszed, hogy sorsunkat a csillagok irányítják?
Huba: Nem.
Kázmér: Ó, én igen.
Huba: Tényleg? Hogyhogy?
Kázmér: Az élet sokkal mulatságosabb, ha nem vagy felelős a cselekedeteidért!

Ebben is megmutatkozik Watterson alkotásainak mélysége – ami fergeteges humora mellett végig jellemző a Kázmér és Huba-sorozatra. Watterson nem blöfföl: tényleg a legsúlyosabb filozófiai, ontológiai kérdéseket vitattatja meg a hőseivel, méghozzá úgy, hogy az óvodás és a nyugdíjas olvasónak egyformán érthető és mulattató.

Rengeteg ponton találunk művészetelméleti és világirodalmi vonatkozásokat is a képregényeiben. A hóemberekről szóló képsorai például mindig valami esztétikai problémát tárgyalnak rettentő humorosan: az alkotó művészethez való viszonyáról szólnak. Gyakran karikírozza a „lila”, öncélú művészkedést, de az anyagias, kereskedelmi szemléletet is kegyetlenül kivicceli. (Ő maga is sokat  küzdött ezzel a szemlélettel: az ügynökeit őrületbe kergetve máig nem volt hajlandó eladni a két figurája felhasználási jogait, nem kerülhettek fel bögrékre, pólókra.)

Vagy ott van a Kázmér megsokszorozódásáról szóló – kivételesen többrészes – sorozat, amelynek közvetlen irodalmi előzményei Hoffmann, Poe és Dosztojevszkij művei. Kázmér persze speciális célra használja a hasonmásait: míg az egyiket iskolába küldi, a másik leckét ír, addig az eredeti Kázmér nyugodtan játszhat otthon egész nap…

És hogy honnan vette, kiről mintázta a karaktereit? Watterson meglepő választ ad erre (is):

„Sokan gondolják, hogy a képregénybeli alakot a saját fiamról vagy a saját gyerekkori önmagamról mintáztam. Az igazság az, hogy én egy meglehetősen csendes és engedelmes gyerek voltam – épp az ellentéte Kázmérnak, nekem pedig nincs gyerekem. Az egyik oka annak, hogy olyan szívesen írtam Kázmér kalandjait, hogy nagyon gyakran nem értettem vele egyet. (…) Nem szeretnék egy Kázmért a házamba, de a papíron segít megértenem és rendszereznem a saját életem.”

Bill Watterson ma hatvanéves, a nyilvánosság elől elvonulva él feleségével egy ohioi falucskában. Már nem rajzolja a Kázmér és Hubát. A fordítója szerint nem válaszol levelekre (sajnos) – mint ahogy az élet nagy kérdéseit is csak felteszi, de nem válaszolja meg a műveiben (szerencsére). 

Ha kiskamasz gyermekeim valamelyik képernyőn a videókat bámulják, akkor a vacsoraasztalhoz ültetés is egy hadművelettel ér föl, és sokszor még a korgó gyomor sem elég nyomós ok arra, hogy könnyen megszabaduljanak ezek vonzásától. Mi, szülők, valljuk be, időnként egyfajta ellenkultúraként kezeljük, és nem értjük az okát. Elgondolkodtam, aztán kíváncsivá tett, végül úgy döntöttem, benézek a képernyő mögé, mi van annak a jelenségnek a hátterében, amely mind a néző, mind a tartalomelőállító oldalról egyaránt népszerű. Médiakutatókkal és online szereplőkkel beszélgettem.

Mutasd meg magad!

Az említett jelenség katalizátora az újmédia, amely nekünk, felnőtteknek is felforgatta a médiafogyasztási szokásainkat. A millenniumi nemzedék viszont a telefonok, kamerák, számítógépek korában nőtt fel, így digitális bennszülöttként társas viszonyaik és szabadidő-eltöltésük is ezekhez az új formákhoz igazodik. Számukra nem idegen, hogy a digitális önkifejezésre a közösségi média megfelelő lehetőséget biztosít, sőt, bátorít is a maguk megmutatására. Tapasztalhatjuk, hogy egyre többen lettek és lesznek azok, akik nemcsak befogadói a tartalmaknak, hanem maguk is alakítani akarják a média világát. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a személyes tartalmak sokkal népszerűbbek, sőt, kedveltebbek, mint a professzionális tartalomgyárak (pl. televízió) kínálata, mert megmutatják a külvilágnak az önmagunkról alkotott saját képünket, amire mindig is vágytunk.

Fazekas Anna szociológus szerint: „Az online tér sokszínű és végtelen eszköz arra, hogy a figyelem megragadható legyen. A mai tinédzserek számára sokkal izgalmasabb egy közösségi oldalon megosztani a napjuk egy-egy mozzanatát, történését, mint ezt megbeszélni egy baráti társasággal egy kávézóban, hiszen az előbbi több tucat, több száz reakciót vált ki másokból lájkok, kommentek formájában.”

Gamer, youtuber, vlogger az új sztár

Pintér Róbert médiakutató szerint a celebek területe a televízió, jelenlétükkel ezt a médiumot támogatják, de a fiatalabb generációk már saját sztárokat követnek a kezükben lévő digitális eszközökön. Ezeket a véleményvezéreket maguk választják, közülük kerülnek ki, számukra ők a hitelesek. Ha megkérdezünk egy csapat YouTube-bal egyidős fiatalt – a vállalkozás 2005-ben indult –, rögtön sorolják, szinte egymás szavába vágva a kedvelt, népszerű digitális egyéniségeket.

A jól ismert Minecraft játék lépéseinek bemutatása a YouTube-on mind a fogyasztói oldalról, mind pedig a videofeltöltők oldaláról jelentékeny létszámot generált. Mi történik egy ilyen videóban? „A képernyőn megjelenik a játék felülete, a játékos pedig a jobb felső sarokban, élőben kommentálja lépéseit” – meséli a Lipman névre hallgató 14 éves vlogger (videós blogoló), aki a videózás iránt 3–4 éve kezdett érdeklődni, és egy éven át saját csatornát is működtetett. Lipman az élő játék mellett (amelyet egyébként „lájvolásnak” neveznek) kritikákat fogalmazott meg, többek között könnyen fogyasztható és kommersz célokat kiszolgáló videotartalmakról. Azt mondja, az ilyen típusú YouTube-drámáknak sok követője akad. A követők, a nézők száma fontos, mert visszajelzés, de nem könnyű megfejteni, hogy mitől lesznek többen.

A húszéves Inez saját nevén futó csatornája például három év alatt 150 000 feliratkozót tudhat magáénak. A fiatal lány kilencéves kora óta néz videókat, ám az elhatározás, hogy maga is belépjen ebbe a világba és szereplő legyen, csak évekkel később történt, szórakozásból, szerelmi bánatra gyógyírként. „Kerestem önmagam, valami olyat szerettem volna, amit egyedül tehetek, és csak az enyém” – meséli. Lányoknak szóló YouTube-csatornáját két célcsoportnak készíti: a 13–14 éveseknek és a 17–24 éves korosztálynak. Videóiban az előbbieket időnként tanácsokkal látja el, a másik korcsoportnak a videós munkájáról beszél. A hálás közönség pedig klubokat, csoportokat hoz létre, ahol személyesen is tarthatják vele a kapcsolatot.

„Az online média sztárjainak követése erősíti a csoporthovatartozást, a fiatalok végtelen számú közösség tagjaivá válhatnak pusztán egy lájk kattintással vagy egy követés funkció beállításával” – mondja Fazekas Anna szociológus.

A kutató szerint a videósok népszerűsége egyrészt ebben rejlik, másrészt pedig divat az újakat követni, a régiekről beszélni, kritikussá és szókimondóvá válni. A tinédzsereknek tetszik, hogy extrovertált közlésformát választanak saját egyéniségük bemutatására. Hamar rájönnek, hogy ilyen „sztár” lehet bárki. A különböző online tartalmakban egy valami közös: a vloggerekre jellemző a közvetlenség, az, hogy nincs mesterkéltség, betanult mozdulatsor, távolságtartás. Úgy beszélnek a nézőkhöz, mint a régi barátokhoz. Nem is kellene rájuk aggatni a sztár szót, hiszen ebben a kontextusban nem azt jelenti, amit eddig. A sztárság lényege itt, hogy emberi.

A digitális talentumokra az iparág is felfigyel

A YouTube mára professzionálissá vált, és több millió csatornával rendelkezik. Ahogy egyre több online tartalom került fel rá, létrejöttek azok az internetes vállalkozások, amelyek az amatőr és profi videós produkciók készítőinek partnereként megélhetést is biztosítanak.

Szabó Gergő Londonban a Sony Pictures Entertainment digitális részlegének igazgatójaként gyűjtött tapasztalatokat, majd hazatérve egy befektető segítségével megalapította saját YouTube-partnercégét. A vállalkozás a nézettség növelésében, a hirdetői, szponzori kapcsolatok kialakításában és akár technikai eszközökkel is segíti a videósokat. Tevékenységüket négy éve azzal kezdték, hogy a legügyesebb tartalom‑előállítókkal kötöttek szerződéseket. Egyfajta tehetségkutatást végeznek, de ez visszafelé is működik, a videósok is megkereshetik őket. A sokak által követett véleményvezérekkel dolgoznak együtt, mint Dancsó Péter, Pamkutya, Unfield, FollowAnna és a fentebb nyilatkozó Inez.

A cég módszere, hogy nem is annyira a nézettséget figyelik, hanem az értékes, minőségi tartalmakat. Gergő tapasztalata szerint a népszerűség a videós személyiségétől is függ, úgy gondolja, a fogyasztók személyiségeket választanak. Az online trendek gyorsan és folyamatosan változnak, így elképzelhetőnek tartja, hogy a jövőben a tévéképernyős arcok is YouTube-ra váltanak – hiszen ez a formátum nagyobb elértést biztosít –, és a videokészítésben a szórakozásból tudatosság lesz. Az újabb trendek szerint a tengerentúlon és Nyugat-Európában már az idősebb korosztálynak is készítenek videós tartalmakat.

Az emberi kapcsolat a legfontosabb szükséglet

Miért akarnak ma sokan videós vagy online szereplők lenni? Ezeken a felvételeken a lazaság mellett helyet kap az őszinteség, és fontos, hogy könnyen elérhetők – de néha úgy tűnik, mintha a feje tetejére állt volna a Maslow-piramis. Fazekas Anna szociológus szerint szerencsére nem erről van szó, mert „emberi kapcsolatokra, kommunikációra, önkifejezésre, szociális biztonságra egyformán szüksége volt és van is az egyéneknek, ahogy a társak reakciójára, az elismerésre, elfogadásra is.”

„Csupán annyi változott, hogy ehhez az internet egy kimeríthetetlen, impulzív és látványos hálózatot kínál cselekvési térnek, amely milliónyi új eszközt hordoz magában.”

A fiatalok idejük nagy részét az online térben töltik, ahol ráadásul képesek megosztani a figyelmüket. Egy „multitask” generációról van szó, akik miközben leckét írnak, chatelnek a Facebookon és „lecsekkolják” valamelyik sztár legújabb Insta-fotóit. Ezért kihívás – ahogy tapasztaljuk – a figyelmüket megragadni. Annak ellenére, hogy saját maguk nagy lehetőséget látnak abban, hogy ők legyenek az újmédia új sztárjai – a szakember szerint –, az internet térhódítását nem szabad problémaként kezelni, inkább a tudatos és felelős használatra kell ügyelni. Ebből a szempontból, a legnagyobb veszélyben azok vannak, akiket teljesen kizárnak ezek világából.  

A cikk a Képmás magazin 2018. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Mikor lesz kész?

Az új lakások kiválasztásakor elsődleges szempont az elhelyezkedés és az ár, de nagyon fontos az átadás tervezett időpontja is. Ez utóbbi ilyen esetben sokkal hangsúlyosabb, mint a használt ingatlanoknál, mert sokkal több múlik rajta. „A szerződés megkötésekor a vevők mindig kalkulálnak ezzel a dátummal. Ez ugyanakkor nehéz, hiszen a projektek valamennyivel szinte mindig később készülnek el – ez már az idei év első két hónapjában bejelentett módosításokból is látszik” – mondja Balogh László, az Ingatlan.com vezető gazdasági szakértője.

Kiemeli, hogy a csúszásokból adódó kellemetlenségek elkerüléséhez a vevőknek meg kell nézniük, hogy a sablonszerződések erre vonatkozóan milyen kitételeket tartalmaznak, kitérnek-e arra, hogy ilyen esetekben a vevő kárát, extra kiadását megtérítik.

Ezt a beruházók általában csak bizonyos tűréshatárok mellett vállalják, vagyis meghatározzák, mennyi az a csúszás, ami fölött anyagi felelősséggel tartoznak. Negyedévnél rövidebb csúszásért viszont nem szoktak felelősséget vállalni.

Azoknak a projekteknek, amelyeknek idén ütemezték át az átadási határidejét, kétharmada egy-két hónapot csúszik, egyharmada pedig negyedévvel vagy akár félévvel is később készül el. Mindenesetre meg lehet próbálni módosíttatni a sablonszerződéseket, nem elképzelhetetlen, hogy a beruházó bizonyos módosításokba belemegy.

Évek és százalékok

Az átadás időpontja azért sem mindegy, mert az új lakások áfája a jelen szabályok szerint csak 2019 végéig marad 5 százalékos, utána elméletileg visszaemelkedik a korábbi 27 százalékra. Ebből az is következik, hogy a folyamatos csúszások miatt egyre jobban szűkül az idősáv, amelyen belül a lakások alacsonyabb áfával készülhetnek el: ha nem adják át 2019 végéig, az alacsonyabb áfát lehetővé tevő határidőt pedig nem tolják ki, akkor a visszaálló 27 százalékos áfa miatt nagyon megemelkednek az új lakások árai. „Ezt elkerülendő a fejlesztők biztosan sietni fognak az építkezések befejezésével, viszont minél jobban iparkodnak, annál nagyobb esély van arra, hogy a lakásokkal minőségi problémák legyenek” – mondja Balogh László.

Friss: 2018. november 13-án az Országgyűlés elfogadta a kormány legfrissebb adócsomagját, amely egyebek mellett 2023 végéig meghosszabbította a kedvezményes, 5 százalékos áfakulcs alkalmazását azon új lakóingatlanok értékesítésekor, amelyek idén november 1-jén végleges építési engedéllyel rendelkeztek. A változtatás után 2023. december 31-ig minden - a törvényi feltételeknek megfelelő - új építésű lakóingatlan - 300 négyzetméternél nem nagyobb egylakásos lakóingatlan, 150 négyzetméternél nem nagyobb többlakásos lakóingatlanban kialakított lakás - értékesítése után a legalacsonyabb mértékű, 5 százalékos áfát számítják fel. (MTI)

Hozzáteszi, hogy míg a minőségi problémák a válság előtti lakásépítési boomnál inkább abból adódtak, hogy az otthonok nem a várt alapanyagokból készültek, addig most inkább a kivitelezés minősége jelenthet problémát. Ennek oka elsősorban a szakképzett munkaerő hiányából adódik. Gondokkal főképp a 10–40 lakásos társasházakat építő közepes kivitelezők küzdenek, méghozzá azért, mert a nagyok lekötötték a szabad kapacitásokat. Könnyebb helyzetben vannak a kisebb fejlesztők is, a 4–6 lakásos épületekre ugyanis sokkal kisebb kihívás kivitelezőt találni.

Sakkozás a falakkal

Alapigazság, hogy minél hamarabb vásárol valaki, annál nagyobb beleszólása van a lakás alaprajzába. A beruházók általában lehetővé teszik azt is, hogy a vevő több lakást is egybenyisson, de külön rá kell kérdezni, mert ez műszakilag nem feltétlenül lehetséges. Például, ha az átalakítás tartószerkezeti elemet is érint, könnyen nemet mondhat a beruházó.

Tervezőasztalról történő vásárláskor a belső kialakítás mindenesetre rugalmas szokott lenni, a legtöbb esetben egybe lehet nyitni két szomszédos helyiséget, vagy le lehet választani kisebb tereket.

Ilyenkor mód van arra, hogy mondjuk egy amerikai konyhás nappali helyett külön konyhával és külön étkezővel készüljön a lakás, vagy hogy egy nagyobb hálószoba helyett két kisebb szobát alakítsanak ki. Ezeket az óhajokat az építkezés előrehaladásával, tehát már szerkezetkész állapotban nehezebb felár nélkül kérni.

Ráadásul a plusz kivitelezési munkálatok akkor is bonyolítják a helyzetet, ha a vevő az ilyesmivel járó költséget kifizeti – emiatt van az, hogy a beruházók előrehaladottabb építkezéseknél nem szívesen vállalnak ilyesmit. Olyankor ugyanis már az idő és a kivitelezői kapacitás a legszűkebb keresztmetszet.

Kép: Profimedia - Red Dot

Érdemes már azt is a szerződéskötéskor tisztázni, hogy milyenek lehetnek a felhasznált burkolatok, beépített bútorok, mennyire sztenderd a lakás felszereltsége, és mennyire lehet egyéni igényeket figyelembe venni. „Van például olyan beruházó, aki csak saját termékpalettájából enged fürdőszobai burkolatot és szanitert választani, míg mások teljesen rugalmasak ezen a téren. Az is fontos, hogy milyen felárat kell fizetnie annak, aki nem elégszik meg az eredeti csempékkel és járólapokkal” – emeli ki Beák Attila, a Beák és Társa ingatlaniroda vezetője.

Túl a lakáson

Az ingatlanhoz tartozó egyéb helyiségek, teremgarázsok, tárolók, kocsibeállók megléte szintén fontos szempont.

A garázs és tároló ára általában már a hirdetésekben is szerepel, de mindenféleképpen tisztázni kell, hogy ez az összeg benne van-e az alapárban, külön kell érte fizetni, netán ajándékba adják azokat.

A kertrendezés kérdését is egyértelműsíteni kell, bár a beruházó általában garantálja, hogy parkosítva adja át az udvart. Azt ugyanakkor nem lehet előre tudni, hogy például egy több ütemben épülő társasháznál a közös udvar meddig lesz építési terület – mert az akár több évig is az lehet. A panoráma szintén kulcskérdés. „Pusztán a látványtervekre nem szabad hagyatkozni, azok ugyanis nem jelenetnek garanciát arra, hogy mondjuk egy új épület nem takarja majd ki a panorámát. Ezt tisztázandó érdemes bemenni az önkormányzatra, és megnézni a tömb szabályozási tervét, vagy a helyi szabályozási tervet” – hangsúlyozza Beák Attila.

A fejlesztők általában kínálnak finanszírozási megoldást is a lakások mellé, jellemzően annál a banknál, amely magát a beruházást is finanszírozza. Ezeket a hiteleket általában könnyebb felvenni, mert a bankok már eleve rendelkeznek információkkal az adott projektről, így kevésbé problémáznak. Viszont még így is érdemes lehet körbenézni a piacon, mert valószínűleg ettől függetlenül kedvezőbb ajánlatot lehet találni.  

A cikk a Képmás magazin 2018. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hogyan kerültek kapcsolatba az egyesülettel?
– Csecsemőgondozó vagyok, igaz, csak három évet dolgoztam ebben a szakmában, de most éppen azon gondolkodom, hogy jó lenne majd folytatni, amikor újra elkezdek dolgozni. Szeretek gyerekek között lenni, nem is tudtam elképzelni, hogy ne legyen gyerekünk. Sajnos természetes úton nem lehetett, a lombikbébi-programmal is próbálkoztunk, de hamar kiderült, hogy az eljárás súlyos tüneteket okoz nálam, így ezt a lehetőséget kizártuk, és úgy döntöttünk, hogy az örökbefogadást választjuk.

– Nehezen döntöttek, voltak félelmeik ezzel kapcsolatban?
– Azt biztosan tudtam, hogy egy örökbe fogadott gyereket is ugyanúgy fogok szeretni, mintha én szültem volna, a procedúrával kapcsolatban viszont voltak bennem aggodalmak: azon például gondolkodtam, hogy mit állapít majd meg rólunk a pszichológus. Azon is töprengtünk, hogy milyen lesz a tanfolyam, de összességében nagyon hasznos volt: nem a gyermekápolásról szólt, hanem az örökbefogadásról, ennek a kérdéseiről, és nagyon sokat adott.

Kép: Boros Marianna

Érdekes egyébként, hogy a papíron még azt is meg lehet jelölni, milyen nemű gyermeket szeretnél. Arra emlékszem, beírtuk, hogy ne legyen egyévesnél idősebb a baba. Végül is megkaptuk a papírt, alkalmasnak nyilvánítottak az örökbefogadásra. Elkészült a gyerekszoba is, lényegében csak a babára vártunk. Aztán jött a telefon, egy nap múlva már nálunk volt a lányunk. Anna kéthetes volt, amikor örökbe fogadtuk.

Tudtuk, hogy van még négy hét, amíg a szülőanya meggondolhatja magát: úgy dönthet, hogy mégis ő szeretné nevelni a gyereket. Egyszer hívtak is a Gólyahírtől, azt mondták, a szülőanya arról érdeklődik, hogy van a kislány. A férjem meg is ijedt, de korábban, amikor találkoztunk a vér szerinti anyával, én láttam a szemében, hogy már döntött, és emiatt kevésbé féltem.

Egyébként a gólyahíres rendezvényekre azóta mindig megyünk, egy bérelt helyen szoktunk találkozni. Bízom benne, hogy a mostani gyűjtés eredményeképp lesz egy központunk.

Kép: Boros Marianna

– Az örökbe fogadó nők egy része azt meséli, hogy az anyai ösztönök rögtön beindultak, amikor megkapták a babát. Még arra is akad példa, hogy az anya szoptatni tud. Ön mit tapasztalt?
– Én nem szoptattam, de az tény, hogy igazi anyatigrissé váltam, már egy tüsszögés miatt is rászólok a férjemre, mert félek, hogy Anna felébred. Van egy vidám, okos kislányunk, épp most volt hároméves, nagyon boldogok vagyunk. Leírhatatlan érzés, amikor azt mondja, hogy „nekem van a legjobb, legszebb anyukám”.

A Gólyahír Egyesület gyűjtéséről, melyhez a Képmás magazin is csatlakozott, ITT tájékozódhat>>

Bár a három fiatalember még nem ért el olyan magasságokba, mint a legendás triász, bizton állítható, hogy ami késik, nem múlik. Az elmúlt években mindhárman jelentős nemzetközi sikereket arattak, eddigi pályafutásukat összegezve is olyan karmestereket említhetünk, mint Vladimir Jurowski, Claudio Abbado, Riccardo Muti és Zubin Mehta; valamint olyan operaházakat, mint a berlini vagy a bécsi Staatsoper, a milánói Scala, a Washingtoni Nemzeti Opera, a Los Angeles-i Opera vagy a New York-i Metropolitan.

Hármuk együttműködése – a zene világnapján – a nemzetköziség lelkesítő eszméjét is megidézi: René Barbera amerikai, Maxim Mironov orosz, Fabio Sartori pedig Itália szülötte. Műsoruk a felülmúlhatatlan és megunhatatlan olasz repertoárból merít, megszólaltatva két nagy bel canto szerzőt, Rossinit és Donizettit, a 19. század nagy romantikusát, Verdit és a századforduló meghatározó operazsenijét, Puccinit.

René Barbera, Maxim Mironov és Fabio Sartori és Andrij Jurkevics karmester

A texasi születésű René Barberát „9 C-s tenorként” is emlegetik, ő volt az első, aki a Plácido Domingó alapította Operalia énekversenyen három első díjat zsebelt be egyszerre. Rossini Olasz nő Algírban című operájának Lindorójaként mutatkozott be a New York-i Metropolitan Operában, de a budapesti közönség is jól ismeri őt, hiszen 2017-ben Rossini A sevillai borbély Almaviva grófjaként aratott nagy sikert a Müpában. Az orosz Maxim Mironovot napjaink egyik legjobb bel canto tenorjaként tartják számon, valóságos átváltozóművész, hiszen számtalan karaktert formált már meg a jól fésült szerelmestől a hosszú hajú rosszfiúig. „Nagy ember nagy hanggal”, így emlegeti a New York Times Fabio Sartorit, aki rend­szeres visszatérő vendége a milánói Scala, a New York-i Metropolitan Opera, a bécsi Staatsoper és a Veronai Aréna elő­adásainak.

Az est karmestere a Magyar Állami Operaház Zenekarának élén Andrij Jurkevics lesz, aki nemrég a Müncheni Kamarazenekart dirigálta az ARD Zenei Verseny gálakoncertjén, nem mellesleg pedig Edita Gruberová állandó zenei partnere.

Műsor:

Verdi: A végzet hatalma - nyitány
Mozart: Così fan tutte - Un' aura amorosa
Verdi: Traviata - De' miei bollenti spiriti... O mio rimorso
Verdi: Macbeth - Ah, la paterna mano
Donizetti: Az ezred lánya - nyitány
Verdi: Rigoletto - La donna è mobile
Verdi: A lombardok - La mia letizia infondere
Bellini: A puritánok - A te, o cara
Donizetti: Az ezred lánya - Ah mes amis... Pour mon âme

Bellini: Norma - nyitány
Donizetti: Szerelmi bájital - Una furtiva lagrima
Rossini: A sevillai borbély - Ecco, ridente in cielo
Puccini: Tosca - E lucevan le stelle
Verdi: Szent Johanna - nyitány
Rossini: Olasz nő Algírban - Languir per una bella
Donizetti: Lammermoori Lucia - Tombe degli avi miei
Donizetti: Don Pasquale - Com'è gentil
Leoncavallo: Bajazzók - Vesti la giubba

Tenor3 - René Barbera, Maxim Mironov és Fabio Sartori
2018. október 1. 19:30

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Vezényel: Andrij Jurkevics

Közreműködik: a Magyar Állami Operaház Zenekara

További információk és pontos műsor >>>

Müpa

A Müpa Magyarország egyik legismertebb kulturális márkája és egyik legmodernebb kulturális intézménye, mely egyedülálló módon fogja össze a különböző művészeti ágakat: helyet ad komoly- kortárs, könnyű-, jazz- és világzenének, operának, újcirkusznak, táncnak, irodalomnak, filmnek egyaránt. A Müpát 2005-ben azért hívták életre, hogy magas színvonalú, minőségi kulturális eseményeket nyújtson széles és igen változatos közönség számára különböző műfajokban. Az intézmény alapvető feladata – a hazai és európai művészeti hagyományok tiszteletben tartásával – az új irányok és irányzatok bemutatása és közérthetővé tétele, úgy az ínyenc, mint a szélesebb közönség számára is befogadható, magas szintű élmény megteremtése. A Müpa a hazai és nemzetközi élvonalba tartozó művészek előadásain túl új művek létrehozását kezdeményezi és támogatja. Kiemelt szerepet játszik a nemzetközi kulturális kapcsolatok ápolásában, a hazai kulturális célok megvalósításában, illetve a magyar előadóművészek nemzetközi megismertetésében. Tevékenysége nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a jövő nemzedékének fiataljai is egyre szélesebb körben váljanak tudatos kultúrafogyasztó felnőttekké. Mindezt inspiráló, párbeszédet generáló, kérdéseket felvető művészeti eseményekkel és szolgáltatásokkal, az élményre, kreativitásra és interakcióra építő újszerű programok bemutatásával teszi.

Először a testnek kell visszaerősödnie a karibi üzemmódra. Rögtön látszik, hogy európai vakációból tértünk haza. Rajtam a civilizáció lustaság-hája. A bőröm fehér, nincs rajta egy moszkitócsípés sem. A városban az autó, a tömegközlekedés, no meg a lift elviszi a bevásárolt holmit a megfelelő helyre. Itt a házunkhoz földút vezet, amely enyhén emelkedik. Esőben a föld felázik, a kövek csúszósak lesznek. A bejárathoz egy harmincméteres sóder rámpa visz, amelyet a forgalom még nem döngölt le. Nem is fogja, mert nincs rajta forgalom. Nincs lift, amely felhozna minket, autóból is csak a négykerék-meghajtású tud feljönni. Így hazaérkezni minden egyes alkalommal igazi fizikai kihívás; a gyermek rajtam a hordozóban, a vásárolt holmi a biciklikosárban.

Nem csoda, hogy az első estéken sajgó izomzattal hallgatom a dzsungel énekét. Aztán pár nap múlva már fel sem tűnik ez az erőnléti edzés.

Az ember eleinte még tartja a városi trendet. Sminkel. Parfümöt hord. Lakkozza a körmét ideig-óráig. A lakk gyorsan kopik, nem érdemes vele vesződni. Smink se kell, hiszen nincsen szebb, mint a napbarnított arcbőr. A parfüm is elkopik lassan, annak természete valahogy idegen a dzsungeltől. Egyébként is, háromszor-négyszer zuhanyozom naponta.

Aztán a karibi szokások... A sminkeléssel megspórolt időt rendre takarításra fordítom. Egyébként is a dzsungelben az ember minden megspórolt időt takarításra használ. Különösen, ha egy totyogó lakik a környezetében, aki szeret megfogni, megenni mindent. A lányom csalódott is volt, amikor egy férget szedtem ki a kezei közül, amelyet addigra sikerült már gilisztává hengergetnie. Biztos örült a féreg egy ilyen hirtelen jövő metamorfózisnak. Szerencsére a konyha-nappali-ebédlő-terasz területen fehér a csempe, így minden dögöt azonnal kiszúrok.

Mindent akkor kell csinálni, amikor az ideje van. Nem a naptár dönt, hanem az elemek.

Akkor kell mosni, amikor süt a nap. A gyerekkel akkor kell menni a tengerpartra, amikor kicsik a hullámok. Akkor kell dolgozni, amikor hasít a net, hétvégén szinte lehetetlen, mert lejönnek a városi svihákok, hogy a tengerparton nyomogassák a telefonjukat, ettől belassul az internet. A nap este hatra megy le, vita nincs, addigra haza kell érni. Nem jó a vaksötétben biciklizni a dzsungelben. Nyilván nincs közvilágítás. Illetve van, holdnak hívják, csak többnyire eltakarják a felhők.

Kép: Ivády Nóra

A vízzel spórolni kell, mert nincs vezetékes vizünk, csak kútvíz és esővíz, mondja a ház tulaja, ezért örülne neki, ha Jack nem a házban végezné a kisdolgát, hanem a természetben. Egyébként is, a dzsungel talajának jót tesz az emberi vizelet. Így amikor leszakad az ég, mindig boldog vagyok: hosszú, váltott hőmérsékletű zuhanyokat veszek. Szerencsére sokat esik.

A szemetet szelektáljuk, a szerves hulladékot komposztáljuk. Ez utóbbi úgy néz ki, hogy a konyhából főzés közben csak kidobálom a krumplihéjat, a banánhéjat, amit rendszerint a házunk körzetében élő borzszerű kismalac – aguti – boldogan felzabál. Jellegzetes szagáról már messziről érzem, hogy közeledik.

Mindehhez már gyorsan hozzászokom, a lelki átalakulás több időbe telik.

A legnehezebb, hogy minden egyes alkalommal meg kell értenem, hogy nem kell félnem.

Ugyanis az első napokban rendre konstans félelem uralkodik rajtam. Félelem az állatoktól, a természettől. Félelem az emberektől. Valami történni fog. A dzsungelben az ember elementárisabban érzi a bizonytalant. Alapvetően nagyon félős ember vagyok. Félek a sötéttől, az idegenektől. Élénk a képzeletem, jól tudom magam ijesztgetni. Azt hiszem, hogy ez az érzés soha nem múlik el. Aztán mégis, egy hét után elpárolog. Visszatér a bizalom, hogy nem lesz semmi baj. Hinni kell. Bele kell vésni a ház oldalába, a fa törzsébe, a szívedbe, a kövekbe a tengerparton, hogy hinni, bízni kell. A tökéletes teremtésben. A tökéletes életben. Hogy nem történik semmi értelem nélkül. A dzsungelben az ember elementárisabban érzi ezt a bizonyosságot.

Végezetül meg kell szokni, hogy belül én is átalakulok. Meg kell szokni az új embert, aki a dzsungelben vagyok.

Ki az az én, aki a dzsungelben él? Nem „tisztelt asszonyom”, nem címke, nem beosztás. Még csak nem is hivatás. Pesten valakinek a valakije vagyok. A szüleim gyereke. A barátaim barátja. Itt magam vagyok, annak csupa jó értelmében. Az az énem lakik a dzsungelben, aki folyamatosan fejlődni akar, jobb akar lenni. Aki úrrá akar lenni a gyengeségein. A félelmein. Az egóján. A felnőtt énem lakik a dzsungelben.

Szeretem azt az embert, aki a dzsungelben él.