Tényleg jobb velük a világ!

Szerda este, Hűvösvölgy – avagy „melyiket a kilenc közül?”

Augusztusi nyaralásunkból hazaérve egy olyan e-mail fogadott, miszerint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány 25. születésnapjára érkező ötszázötven gyermek és kísérő felének még nincs szállása, segítsünk rajtuk. Azonnal, még a reggelinél megbeszéltem a családommal, majd gyorsan írtam a főszervezőnek, hogy vállalunk négy gyermeket. Néhány nap múlva megtudtuk: egy nagyszalontai nevelő házaspár kerül hozzánk, két vér szerinti gyermekükkel.

Közben elindult az iskola, és vele együtt a tennivalók sora – ez pont arra volt jó, hogy ne izguljak, bár néha átfutott a fejemen, vajon milyen lesz négy napig négy idegennel. Így amikor szerdán, késő este megérkezett a Lőrinczi család (és velük együtt a külföldről hazatérő férjem is), három izgatott pizsamás gyermek és a sok tennivalótól kissé szétesett, de boldog édesanya fogadta őket.

Körülbelül kettő percig néztük egymást mosolyogva, kissé idegenül, de utána már úgy éreztem, mintha a kedvenc unokatesóm és családja érkezett volna meg Kolozsvárról. Azok, akik nem is számítanak vendégnek. A gyerekeket ágyba dugtuk – több-kevesebb sikerrel –, majd stílusosan egy-egy Csíki sör mellett elkezdtünk beszélgetni.

Kiderült, hogy a székelykeresztúri házaspár a két sajátjuk mellett még tizenkilenc (igen, jól olvassák, nem elírás: tizenkilenc!) két és tizennyolc év közötti fiúgyermeket (igen, jól olvassák, ez sem elírás!) nevel az egyik nagyszalontai gyermekotthonban.

A nagyfiam annyira ledöbbent ettől a létszámtól, hogy nem tudott elaludni, kijött megkérdezni: jól értette-e, hiszen náluk az osztályban vannak annyian, és a tanító nénik alig bírnak velük reggel nyolctól délután négyig. Én is újra és újra visszakérdeztem, Emese pedig mosolyogva elmesélte, hogy egyszer úgy jöttek ellenőrizni őket a hatóságok, hogy épp minden gyermekük otthon volt, így nem tudtak mit tenni, bemutatták mindet a hatóság képviselőinek, mire azok azt mondták: többen vannak, mint kellene. Gábor erre így szólt: rendben, de akkor maguk válasszák ki, kit visznek el innen, vissza az árvaházba vagy az utcára. A nemhivatalos válasz gyorsan érkezett: „Maguk jó erőben vannak, úgy látjuk, elbírnak majd velük”. Erről a kedves történetről azonnal a „Melyiket a kilenc közül?” című népmese jutott eszembe.

 

 

Nagyfiam ezen mosolyogva elaludt végül, de én folytattam a kérdezősködést, főleg a napközbeni háztartási tennivalókra és az iskolai feladatokra vonatkozóan. Megtudtam, hogy minden reggel kötelező az ágyvetés, a háló kitakarítása is, előre elkészített beosztás szerint, egy gyerek sem ússza meg ezeket a „közkedvelt” feladatokat. Ahogy válaszoltak, elképzeltem a huszonegy ágyat, a huszonegy reggelit, a huszonegy tízórait, a huszonegy iskolatáskát tele füzetekkel és könyvekkel, a huszonegy ebédet és a mosogatást, a szilenciumot (csendes tanulást) huszonegy gyermekkel, a huszonegy vacsorát és a huszonegy jóéjtpuszit (merthogy az is szokott lenni).

És aztán elképzeltem a huszonegy pár cipőt, a huszonegy rend ruhát, a huszonegy szülői értekezletet, a huszonegy fogadóórát, a betegség esetén orvoshoz, védőnőhöz, pszichológushoz járást ki tudja hányszor huszonegyszer, hiszen a gyermekek hátterét tekintve ez bizony elég sűrűn fordul elő.

Emese és Gábor mosolyogtak rajtam, és készségesen válaszoltak minden további kérdésemre: érdekelt, hogy zajlik az étel, ital, ruhák, iskolai felszerelések beszerzése és szétosztása (a „házvezetők” feladata), a számomra nagy kihívást jelentő napi menü megtervezése (ezt is ők intézik, Emese „csak” főz a kapott alapanyagokból a megadott menü alapján). A délelőttjei nagyjából ezzel telnek – az étel bonyolultságától függően tud egy-két órát mással foglalkozni, például elvinni valakit az orvoshoz, esetleg saját ügyeiben intézkedni –, a délutánjai pedig a közös tanulással. Gábor ezalatt az alapítványnál végez fizikai munkát, segít a házmesternek mindenben. Mindkettőjük számára huszonnégy órás, nagyon kemény munka ez. Van olyan, aki súlyos betegen érkezett hozzájuk; van, aki miatt iszákos anyja kiabál utánuk az utcán, hogy miért vették el tőle a gyermekét; van, aki azonnal elkölti cigarettára a hó elején kapott állami „gyerekpénzt”; és sokan vannak, akiket sem húsvétkor, sem karácsonykor nem visznek haza a szüleik.

Mégis, miért vállaltátok? – kérdeztem őket.

Válaszuk egyszerű: amikor először voltak a nagyszalontai gyermekotthonban, még fiatalon, saját gyermekeik megszületése előtt, akkor megszerették ezt a „munkát”, a gyerekek ragaszkodásából érezték, hogy jól is végzik, és amikor megnőttek akkorára a saját gyerekeik, hogy újra el tudtak indulni, megtették. – A vér szerinti gyermekeitek mit szóltak ehhez? – faggattam őket tovább. A választól újra megdöbbentem: nem volt könnyű megszokni nekik, hogy egyik napról a másikra huszadmagukkal kell osztozniuk a szüleiken. A hétéves nagyobbnak pszichés tünetei lettek, amit csak pszichológus tudott kikezelni. A négyéves kicsi állandóan az anyján csüngött, féltékeny volt a nemrég odakerült, beteg kétévesre. De a tünetek néhány hónap után elmúltak, megszokták, és látszik rajtuk, hogy egyáltalán nem bánták meg a döntésüket.

Majdnem éjfél lett, úgyhogy gyorsan elbúcsúztunk és lefeküdtünk,mert másnap korán kellett indulniuk az Arénába.

Óriási hősöknek éreztem őket, magunkat pedig egészen kicsinek.

 

 

Csütörtök este, Aréna – avagy „Isten nem teremt selejtet”

Nehéz az esti gálaműsorról írni, amelyet a 25 éves Dévai Szent Ferenc Alapítvány tiszteletére rendeztek. Nem is teszem: aki ott volt, tudja, milyen fantasztikus, életre szóló élményt jelentett a Nem Adom Fel Alapítvánnyal közösen szervezett születésnapi műsor, aki meg nem volt ott, annak úgysem lehet átadni.

Böjte Csaba atya háromórás hálaadása volt Isten és a főbb munkatársai felé.

Csaba testvér a tőle megszokott módon, egyszerűen, közérthetően, szívbe markolóan és fejbekólintóan beszélt az elmúlt huszonöt évről, a nehéz kezdetektől a most sem könnyű jelenig, és arról, hogy ebben a rengeteg munkában kik és hogyan segítettek neki. Megismertük legfontosabb munkatársait, az alapítvány elnökét, néhány házvezetőt, a legelső nevelőt, az első nevelt gyermekből lett nevelőt, a Mikulás-ajándékokat és az Angyaljárást szervezőket, az őket támogató orvosokat és egyházi személyeket. Böjte Csaba minden köszönete egy-egy virágcsokor és egy-egy dal volt, népszerű magyar énekesektől. Olyanoktól, akik nem valószínű, hogy valaha is együtt egy színpadra léptek volna egyébként: Ákos, Edda, Oláh Ibolya, Pintér Béla, Presser Gábor, Republic, Szikora Róbert.

 

 

De Csaba testvérnek ez is sikerült, ahogy az is, hogy megtöltse a tizenkétezer fős Arénát, ahol biztosan legalább olyan „színes” volt a közönség, mint a színpadon. De ezen nem csodálkozunk, hiszen minden nyilvános levelével el tudja érni ezt a csodát, legyen szó bármilyen kényes témáról: népességfogyás, abortusz, lombik, apaság.

Vajon melyik a nagyszerűbb cselekedet: huszonöt év alatt megmenteni hatezer gyermeket vagy összehozni több millió magyart egy-egy hosszú pillanat erejéig?

A választ nem tudom, de abban biztos vagyok: erre jelenleg egyedül ő képes. És azt is látom, hogy titka egyáltalán nem titok: olyan tettei és üzenetei vannak, amelyekkel nem lehet nem egyetérteni. Hiszen melyik jóérzésű ember vitatná, hogy „Isten nem teremt selejtet”, „jó dolog a szeretet útján járni”, „segíteni kell másoknak, hogy megtapasztalják: jónak lenni jó”, „azért vagyunk a Földön, hogy ünnepet vigyünk egymás életébe”, „nem jutunk a mennyországba, ha mindig a könnyebb utat választjuk”? A műsor végén Böjte Csaba elmondta legfőbb vágyát: szeretné, ha jövőre az Arénát jelképesen keresztelőkápolnává lehetne alakítani, mert annyi újszülött érkezne közénk. „Merjünk az élet mellett dönteni, és ne adjuk fel hitünket, bármennyire nehéz is az élet!”

Az ünnepséget a Nem Adom Fel Együttes tagjai nyitották, kísérték és zárták. A legvégén pedig felolvastak egy szünetben kapott levelet, amelyben egy háromgyermekes családapa felajánlja tóparti házukat az árvák számára. A közönség tombolva tapsolt, és nem akart hazamenni – álmosságukkal küzdő kisiskolás fiaim sem –, így kifejezetten jól jött, hogy félórát kellett a csarnokban arra várnunk, hogy az ötszázötven erdélyi vendég és fogadóik egymásra találjanak. Kellett az a kis idő, hogy a többi fogadó családdal is találkozva, élményeinket megosztva és ne rohanva hagyjuk el a helyszínt.

 

 

Péntek, Hűvösvölgy – avagy „Boldog születésnapot, Balázska!”

A pénteki napon választhattunk: saját programot szervezünk a vendégeinknek vagy átadjuk őket a szervezőknek, akik megmutatják nekik az Országházat, hajózni viszik őket a Dunán és bringóhintózni a Margitszigeten. Mivel ennél jobb programot mi sem tudtunk volna nekik szervezni, megbeszéltük, hogy töltsék a többiekkel a napot. Este, otthon pedig megünnepeltük kisebbik fiuk, a négyéves Balázska születésnapját úgy, ahogy családi körben szoktuk: volt vacsora, torta, ajándék (a gyerekeim saját játékaiból).

 

 

Este folytattuk a beszélgetést. Újabb és újabb részleteket tudtunk meg a mindennapjaikról (nevelőanyának/apának hívják őket, a legkisebbeket kivéve, akiket bizonyos kor után tájékoztatnak a helyzetükről), a gyerekek döbbenetes hátteréről (legtöbbjük többgyerekes családból származik, akiket elhagytak szüleik, vannak, akik már várják a kisebb testvérüket is az otthonba, mert előre sejtik, hogy őket is el fogja hagyni az anyjuk), a kamaszok nevelésének nehézségeiről (tanulás, cigizés, pénzköltés), és arról, hogy mi lesz velük, ha betöltik a tizennyolcadik évüket (még két évig segítik őket utána, hogy önállóak legyenek, de húszévesen el kell engedniük őket).

„És mi lesz velük azután?” – érdeklődöm. Sokan továbbtanulnak, többen visszatérnek és ők is nevelők lesznek, a legtöbben tartják a kapcsolatot a nevelőikkel, de néhányan végleg eltűnnek, újra elvesznek.

 

 

Szombat, Máriaremete – avagy közös családi délután

A szervezők minden gyermeket, barátot, fogadó családot, támogatót és érdeklődőt meghívtak a máriaremetei Kisboldogasszony Plébánia kertjébe, ahol Böjte Csaba atya szabadtéri szentmiséjét követően megismerkedhettünk a nevelt gyermekekkel és nevelőikkel.

 

 

A kötetlen együttlétet zenés, táncos és prózai előadások színesítették, rengetegen felléptek, és bár délutánra eredetileg saját közös programot szerveztünk, mégsem jutott eszünkbe lelépni, hiszen tudtuk, mennyit készültek ezekre az előadásokra, és láttuk, milyen lelkesedéssel adták elő őket. A vége előtt aztán mégiscsak elrohantunk, hogy elkapjuk az utolsó zugligeti libegőt. Mi már sokszor jártunk vele, így örömünket inkább az ő örömük jelentette.

Este megint beszélgettünk, ekkor már személyes, nem publikus családi történetek kerültek elő, majd előkészítettük a nagyszalontai gyerekeknek szánt használt cipőket és ruhacsomagokat.

 

 

Vasárnap, Keleti pályaudvar – avagy köszönet a csodáért

Egy sietős reggeli és jó sok szendvics készítése után egy-egy hosszan tartó öleléssel elváltunk. A állomásra csak a férjem vitte őket, én a gyerekekkel otthon könnyeztem meg az elválást, míg mások a Keleti pályaudvart sírták tele. A lakás, amelyet korábban teljesen betöltött a három gyermekünk, hirtelen nagyon üres lett, és azóta is az. Megígértük ugyan, hogy legközelebbi nyári erdélyi utunk alkalmával meglátogatjuk őket, de valahogy ez olyan messzinek tűnik, egyelőre nem vigasztal.

 

 

„Egy csodához négy elengedhetetlen összetevő szükséges: Isten szeretete, egy hittel teli befogadó szív, az az akarat, amelyik változtatni szeretne a világon, és végül az a figyelem, amely észreveszi, hogy megtörtént a csoda. (…) A valódi szentek különlegessége, hogy nem látszanak szentnek, de képesek arra, hogy csodákat tegyenek, és megszólítsanak másokat is, csodatételre bátorítva őket ”

– írják „A mi arcaink – 25 éves Böjte Csaba alapítványa” című kötet szerkesztői köszöntőjében. Köszönjük Böjte Csabának, Érsek Emesének és az ügy minden támogatójának, hogy aktív részesei lehettünk e csodatételnek, és egy icipici csodát tehettünk mi is másokkal és magunkkal. Várjuk a folytatást!