Milyen jövő vár egy cigány nőre?

A hazai cigányközösségekkel szemben megfogalmazott általánosítások és előítéletek hosszú sorát lehetne most papírra vetni. Hogy a cigányok ilyenek meg olyanok. Vagy éppen soha nem voltak emilyenek, és soha nem lesznek amolyanok. Nem is próbálok meg most bárkit is meggyőzni mindannak az ellenkezőjéről, amit hinni akar, de mindenképpen szólnom kell arról, milyen is az, amikor egy nagyobb egységgel szemben megfogalmazott előítéleteink és véleményünk nem engedi, hogy lássuk a belül lévő kisebb egységekben a változást, vagy éppen a változás lehetőségét. A hazai cigány közösségekben található nők pedig tökéletes példái ennek.

A többségi társadalom, illetve a társadalmi felzárkózásban érintett szakemberek, véleményformálók mindig elismerik, mennyire fontos kérdés ez, de csak nagyon kevesen tesznek érte.

Holott ha van igazán izgalmas, érdekes és újszerű kiindulási pont ahhoz, hogy a cigány közösségek társadalmi felzárkózása érdekében sokat tegyünk, akkor ez a kérdéskör tökéletes terep hozzá.

Páczai Tamás fotója Szendrőládon készült 2018-ban. A kép illusztráció.

A cigány nő sokak számára bántóan leegyszerűsített és általánosított szerepre van utasítva. Ő az, akivel szemben még a saját cigány közösségében is sokszor fogalmazódnak meg olyan elvárások, amelyek nagy része bántóan általánosító. A többségi társadalomtól érkező több-kevesebb idegenkedés mellett a saját közössége férfidominanciáját és bigott régimódiságát is számtalanszor meg kell élnie. A szexizmus valódi áldozatának látjuk, akinek tényleg csak a konyhában és a beteg gyermek mellett van a helye, illetve akinek sokszor a nagyon kevésből kellene a lehető legtöbbet kihoznia a saját háztartásában, még akkor is, ha az szinte képtelenség.

Ritkán lesz az ő szava az utolsó egy vitában, és ennek következtében neki kell hazaköltöznie egy váltás ruhával az anyjához vagy a nővéréhez, általában a gyerekekkel a nyakában. Ilyennek látjuk őket.

És nemcsak a kívülállók, hanem még azok is, akiknek pont a segítségnyújtás lenne a dolguk – fontos lenne, hogy ők se ragadjanak bele ebbe, hanem ragadják meg a kínálkozó lehetőséget. 

Soha nem feledem azt az érzést, amikor az ország talán legnagyobb nővédőnek mondott egyesülete azért utasította el, hogy rádióműsorban beszélgessünk a cigányközösségekben meglévő családon belüli erőszakról, mert szerintük azzal csak a többségi társadalom előítéleteit igazolnánk vissza.

Miközben nemcsak hogy ez lenne a dolguk, hanem talán pont ez lenne az első lépés, hogy egy nehéz sorsú családban, majd pedig a belőlük álló hátrányos helyzetű közösségekben végre változtatni lehessen. Ha van jól értelmezhető, építő jellegű feminizmus, akkor a hátrányos helyzetű és/vagy régimódi berendezkedésű társadalmi csoportokban éppen ezekről a tradicionális visszaélésekről kellene lerántania a leplet.

Nincsen olyan kultúra és nincsen olyan vallás sem, amelyet előrébb szabadna helyezni annál, hogy az ember (értsd: férfi és nő) egyenlő. A Közel-Keleten, a Magreb-országokban és Nyírbátorban egyaránt.

És miközben nyilván nem szólunk bele távoli társadalmak, kultúrák és vallások belső folyamataiba, azt azért megtehetjük, hogy segítjük mindazt, ami itt, a saját közegünkben, a saját társadalmunkban zajlik. Ilyenformán bizony ki kell állnunk a cigány nő mellett, aki a saját családja és a saját helyi közössége társadalmi felzárkózásának a záloga lehet, főleg, ha nem marad egyedül mindazzal, amit vállal. És nemcsak a többség támogató, elismerő biccentése segíti át őt a gondjain, hanem az is, hogy ha további cigány nők tíz- és százezrei csatlakoznak hozzá.

Páczai Tamás fotója Nagyváradon készült 2016-ban. A kép illusztráció. 

Az Egyesült Államokban a latin és a fekete közösségekben kiemelt programok segítik azt, hogy a nők úgy tekintsenek önmagukra, mint akik érdemi mozgatói a társadalmi beilleszkedésnek. Arra biztatják őket, hogy ne csak a férfi szavának legyen súlya a családban. Abban segítik őket, hogy bűncselekmény esetén ne féljenek a férfi családtagtól/férjtől, és merjenek bátran feljelentést tenni. Azt hitetik el velük, hogy nemcsak a konyhában tudják megállni a helyüket, hanem a gyárban, a pult mögött vagy éppen egy cég vezetésében is. Azon gondolkodtatják el őket, maradjanak-e bántalmazó kapcsolatban, vagy merjenek kilépni onnan, és ha az utóbbit választják, akkor segítenek abban is, hogy legyen hova és legyen hogyan továbblépni.

Arra veszik rá őket, hogy menjenek vissza az iskolapadba és tanuljanak még. Azt tanítják meg nekik, hogy a fiatalon vállalt gyermeket is lehet a lehető legnagyobb gondossággal nevelni.

Mi még nem tartunk itt. Ezeket a dolgokat nehezen beszélem meg akár én, akár egy női szakember a cigány közösségekben. De nem találtam még egyetlen olyan közösséget sem, ahol ne lett volna legalább egy olyan cigányleány/cigányasszony, aki ne szeretett volna még tanulni. Aki ne szeretett volna jogosítványt. Aki ne örült volna annak, ha a férje/élettársa/apja többet lenne otthon. Aki ne álmodott volna arról, hogy a saját leánygyermekének majd jobb sors jusson, mint ami nekik eddig kijárt. Egyszerű dolgoknak tűnnek, miközben rengeteg dilemma, féltés, apró és hatalmas remény bújik meg minden ilyen beszélgetésben. És sajnos minden alkalommal rádöbbenek, hogy ezeknek a nőknek először a saját közösségüktől kellene egy apró esélyt kapniuk, elsőként onnan megtapasztalni a támogatást, a segítést, szemben azzal, hogy pont a saját közegük tolja vissza őket számos alkalommal a régi, örökérvényűnek tekintett dogmák fogságába. Miközben pedig az anya- és feleségszerep akkor tud igazán kibontakozni, ha nem engedünk semmilyen elnyomást, és csakis annyit várunk el ezektől a nőktől, amennyit maguk is el szeretnének vállalni.

Ugyanakkor ez utóbbi is gond ma még; nagyon sok helyen látom, hogy a cigány nők önbizalmuktól, saját belső megbecsülésüktől is megfosztva élnek, akár már a 20-as éveik elején is. Miközben lennének terveik, vágyaik, céljaik, de azokat sok esetben ma még nincs kivel megbeszélni. Ahol pedig mégis, ott remény, bizakodás és tettvágy ébred, ami azért nagyon fontos, mert a motivált ember változtatni akar.

A hazai cigány közösségeknek pedig úgy kell a változás, mint egy falat kenyér, csak sok helyen még mindig nem látják be, nem veszik észre, hogy azt belülről kell kezdeni.

Ahol mégis megértik, ott viszont már nem ritka, és nem megy csodaszámba, hogy egy cigányasszonynak jogosítványa legyen. Hogy egy férfiember terhesgondozásra kísérje a párját, vagy hogy a várandósság során felszaladt kilókat sporttal próbálja ledolgozni valaki. És ha eljutunk oda, hogy a családot érintő legfontosabb kérdésekben többféle vélemény is megjelenik, akkor az már önmagában komoly eredmény, hiszen arra utal, hogy többféle szempontot is mérlegelni tudnak a család tagjai, és a döntést is a korábbiaknál tudatosabban hozhatják majd meg.

Sokan úgy vélik, a nő szerepe nem meghatározó a cigány közösségekben. Miközben a valóság az, hogy a 40-es, 50-es éveikre nagyon sok helyen a cigány nők lesznek a legfontosabb tagjai egy-egy családnak, és ekkorra már a tisztelet is kijár sokuknak a közösség egészétől. Azt kellene elérni, hogy ezt már évtizedekkel korábban is megkaphassák. Ha így lesz, az komoly lépést jelent majd a hazai cigány közösségek eredményes felzárkózása érdekében.