Szelíd fohász

szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára

de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák

nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem

tudom sokat eltékozoltam
abból mit rám bíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat

Budapest, 2001. október 30.

MÚZEUMOK ÉJSZAKÁJA - KISCELLI MÚZEUM | 2018. Június 23. 12:00-24:00

Íme a teljes program:

Koncertek:

15.30 - Szalóki Ági gyerekkoncert

20.00 - Csaknekedkislány koncert

Programok óránkénti bontásban:

13.00                                     Nyomdázás Kiscellben
A márciusban újranyitott Kiscelli Nyomda gépeit próbálhatják ki kicsik és nagyok

13.00                                     Mágnások lakberendezője
Tárlatvezetés a műtárgy- és bútorraktárban: bútorgyűjteményünk rejtett kincseit nézhetik meg. Történeti stílusok kiváló minőségű kópiái, szecessziós, biedermeier és empire bútorok között kalandozunk.

13.00                                     Rejtett ösvények
Feltárul a kiscelli domb parkjának története: a Schmidt Miksa által angolparknak  kialakított területet járjuk be, műkő szobrok porló darabjait keresve az óbudai agyagkitermelés hatalmas gödre mentén, Attila egykori favárán is túl.

14.00                                     Te jössz?! – Kiállítás a társasjátékokról
Kurátori tárlatvezetés a kiállításban. A társasjátékozás napjainkban virágkorát éli. A vezetésen bebarangoljuk a társasok világát az Országos Kaszinótól a szabadulószobákig, a malomtól a propaganda játékokon át a Catan telepeseiig.

14.00                                     A kastély titkai
Épületséta és zseblámpás kriptatúra. Ki építette a kiscelli kolostort? Mi köze Mariazellnek Kiscellhez? Na és Mágnás Elzához, a háború előtti Budapest  leghírhedtebb rosszéletű nőjéhez? Fény derül minderre – s még jónéhány másik titokra!

15.00                                     Mágnások lakberendezője
Tárlatvezetés a műtárgy- és bútorraktárban

15.00                                     Nyári divat a régi Budapesten – POP UP kiállítás
A textilgyűjtemény legcsinosabb nyári ruháiból szemezgetünk.

15.00                                     Nyomdázás Kiscellben
A márciusban újranyitott Kiscelli Nyomda gépeit próbálhatják ki kicsik és nagyok

16.00                                     A Fővárosi Képtár gyűjteménye
Tárlatvezetés az állandó kiállításban. A mecénás főváros műgyűjteményének legszebb festményei, portrék, tájképek, aktok tárják fel titkaikat.

16.00                                     A kastély titkai
Épületséta és zseblámpás kriptatúra

17.00                                     Csöndesen – Kortárs magyar csendélet
Szalóki Ági tárlatvezetése gyerekeknek a fotókiállításban.

17.00                                     Rejtett ösvények
Feltárul a kiscelli domb parkjának története

17.00                                     Nyomdázás Kiscellben
A márciusban újranyitott Kiscelli Nyomda gépeit próbálhatják ki kicsik és nagyok

18.00                                     Cellris társasjáték-bemutató
A Te jössz?! című társasjáték-kiállításhoz készült és a Kiscelli Múzeum tárgyait feldolgozó játék bemutatója

18.00                                     A kastély titkai
Épületséta és zseblámpás kriptatúra

19.00                                     A Fővárosi Képtár gyűjteménye
Tárlatvezetés az állandó kiállításban

19.00                                     Csöndesen – Kortárs magyar csendélet
Tárlatvezetés az időszaki fotókiállításon

19.00                                     Nyomdázás Kiscellben
A márciusban újranyitott Kiscelli Nyomda gépeit próbálhatják ki kicsik és nagyok

20.00                                     Te jössz?! – Kiállítás a társasjátékokról
Kurátori tárlatvezetés a kiállításban

20.00                                     A kastély titkai
Épületséta és zseblámpás kriptatúra

21.00                                     Nyomdázás Kiscellben
A márciusban újranyitott Kiscelli Nyomda gépeit próbálhatják ki kicsik és nagyok

22.00                                     Te jössz?! – Kiállítás a társasjátékokról
Kurátori tárlatvezetés a kiállításban

22.00                                     A kastély titkai
Épületséta és zseblámpás kriptatúra

Egész estés programok:

16.30–20:00 - DJ DRS napfényes lemezeket játszik

12.00–20.00 - Barangoló – Óriásszínező | A Barangoló a Kiscelli múzeumban című múzeumpedagógiai foglalkoztatókönyvet próbálhatják ki nagyon nagyban látogatóink

15.00–24.00 - Játszóház projekt | A Te jössz?! című társasjáték-kiállításhoz kapcsolódóan társasozhatunk a kastélykertben

Ahogy a Teljesen idegenek esetében, a történet itt is végig egyetlen helyen zajlik, a semmitmondó A hely nevű kávézóban, ahol a magányosan üldögélő-jegyzetelő-eszegető névtelen férfit folyamatosan felkeresik egyszerű, hétköznapi emberek, hogy teljesítse legnagyobb kívánságukat.

Az ismeretlen férfi minden kérést teljesít, de cserébe rendszerint valami olyat kér, ami az illető számára teljesen vagy majdnem lehetetlennek tűnik, vagy épp nagyon nehezére esik megtenni.

Ebből viszont nem hajlandó engedni, bárhogyan is könyörögnek neki vagy fenyegetik őt. A kívánság feltételéül szabott feladat tehát egyszeri és nem módosítható, elvégzése kötelező feltétele a kívánság teljesülésének – ám a kívánságot és így a feladatot is bármikor vissza lehet vonni.

Az emberek ugyan megrettennek a férfi „nagykönyvéből” kiolvasott feltételtől, de hiába lenne lehetőségük visszalépni az „egyezségtől”, kevés kivétellel mégsem tudnak lemondani legfőbb vágyaikról. Időnként visszajárnak a kávézóban élő férfihez, beszámolni a fejleményekről vagy új feltételt kikönyörögni, amit rendre nem kapnak meg.

Egy rendőrnek halálra kell vernie valakit, hogy megtaláljon egy elrabolt zsákmányt, majd el kell rejtenie egy szexuális zaklatásról szóló feljelentést, hogy megtalálja a rablás tettesét is; a beteg gyermeke gyógyulását kérő férfinak meg kell ölnie egy kislányt, míg az álmai nőjével szexuális élményre vágyó autószerelőnek meg kell védenie egy kislányt két héten át; a több szépségre áhítozó lánynak ki kell rabolnia valakit; az Alzheimer-kóros férje gyógyulásáért könyörgő idős hölgynek el kell készítenie és fel kell robbantani egy bombát egy forgalmas helyszínen; az apácának teherbe kell esnie, hogy visszataláljon Istenhez; a vak férfinak meg kell erőszakolnia egy nőt, hogy visszanyerje látását; a házassága megmentését kérő feleségnek pedig el kell rontania egy másik házasságot.

Összesen kilencen járnak az ismeretlenhez, és a történetek szép lassan kibontakozva egyre szorosabban kapcsolódnak egymáshoz. A rendező előző filmjében megszokott stílus visszatér itt is:

egy helyben vagyunk, mégis kapkodjuk a fejünket, olyan gyorsan zajlanak az események és bonyolódnak a szálak.

Hogy ez jó vagy sem, egyéni ízlés kérdése: én kifejezetten élveztem a pörgést, mert folyamatosan fenntartotta a figyelmemet, férjem szerint viszont néha lehetetlen volt követni az egyes sorsokat. Abban megegyeztünk, hogy elmerülni az egyes személyes történetekben biztosan nem lehetett. De talán nem is ez volt a cél; sokkal inkább az, ami velünk is történt: utána egy közös vacsoránál hosszasan boncolgattuk, hogy melyik szereplő mit is kért a férfitől, mik voltak a feltételek, sikerült-e véghezvinniük, teljesült-e a vágyuk, és mindezt hogyan élték meg ők és azok, akikkel közben kapcsolatba kerültek. És hogyan élnénk meg mi, hasonló helyzetben…

Hiszen az egyszerre szórakoztató, ugyanakkor kegyetlen feladatok láttán itt is felmerül a nézőben (ha nem is a film alatt, mert leköti az események kibogozása, de utána): vajon én ugyanabban a helyzetben mint tennék, vállalnám-e a feladatot? Egyáltalán: hinnék-e neki, kérnék-e tőle bármit is? És ha igen, vajon mivel fordulnék hozzá? Mi lenne a legnagyobb kívánságom, és mit tennék meg érte, vagy épp mire nem lennék már képes? Mert ki ne vágyna arra, hogy teljesüljön a legnagyobb kívánsága? És ki az, aki nem tenne meg mindent érte?...

Bár a rendező mindkét filmje egyetlen helyszínen játszódik, a Teljesen idegenek lakásában csoportos párbeszédek is zajlanak, a kávézóban viszont csak páros beszélgetésekre kerül sor, és a párhuzamosan induló, majd egymással egyre jobban összekapcsolódó történeteket kizárólag a szereplők sűrű, de legfeljebb egy-két perces beszámolóiból tudjuk meg. Itt sincsenek bevillanó képek, itt sem ismerjük meg az egyes élettörténetek külső szereplőit – egyetlen kivételtől eltekintve, aki azért kerül a sztoriba, mert maga is kéréssel fordul az ismeretlenhez. Mégsincs hiányérzetünk – ahogy az előző film esetén sem volt –, mert a karakterek és beszámolóik hitelesnek tűnnek. Ha pedig mégsem azok, akkor az őket hallgató férfi – ahogy a másik filmben a családtagok és barátok – azonnal észreveszi a hazugságot és lecsap, őszinte vallomásra késztetve az illetőt.

A film stílusa tehát a magyar Terápiához hasonlít, de sokkal pörgősebb és bonyolultabb, sztorija pedig a magyar Presszót idézi, de témája sokkal komplexebb és mélyebb. A kívánságokat valóra váltó ismeretlen férfi alakja ugyanis más dimenziójú – talán isteni, talán ördögi – szerep.

Róla egyébként semmi nem derül ki – bár időnként láthatóan együtt érez a hozzá fordulókkal, de sosem szól bele a döntésekbe, nem befolyásolja őket –, és mintha az ólmos fáradtságon kívül más emberi érzésekre nem is lenne képes. Aztán persze kiderül, hogy mégis, ám a sztori őt illető része homályos marad a film végén is. Személyének a háttere nem fontos az egyes történetek szempontjából, de a férfi „eredete” abból a szempontból mégis izgalmas kérdés lehetett volna, hogy az emberek miért is hisznek egy ismeretlennek, aki – Istent vagy ördögöt játszva – azt ígéri nekik, hogy teljesíti kívánságunkat egyetlen, de kegyetlen feltétellel. Ez a kérdésfeltevés viszont elmaradt, a filmnek ugyanis nem volt sem hitbéli, sem társadalmi vonatkozása, kizárólag az egyéni sztorikra koncentrált.

A fő mondanivaló ennek ellenére első perctől kezdve világos volt: vigyázz, mit kívánsz!

És nem azért, mert nem tudsz mit kezdeni vele, ha teljesülne, hanem azért, mert miközben hajtasz, hogy elérd, olyasmiket vállalsz, amik egyébként számodra sem erkölcsileg, sem racionálisan nem fogadhatók el. Ráadásul ebben az erkölcstelen és értelmetlen hajszában sokszor észre sem veszed, hogy a boldogság nem mindig ott, akkor és úgy valósul meg, ahol, amikor és ahogy szeretnéd. A fel nem ismert helyzeteknél és rossz döntéseknél az ismeretlen férfi néha elég egyértelműen ráncolja a homlokát vagy emeli fel fejét a könyvből, mégsem éreztem „szájbarágósnak”. Ugyanakkor el tudnám képzelni ugyanezt a filmet kevesebb szereplővel, lassabb és mélyebb személyes történetekkel. Bár a sok szereplővel és történetettel a rendező nemcsak az unalomtól ment meg minket, hanem attól is, hogy ne találjunk olyan személyt, gondolatot, szálat, mozzanatot, ami biztosan megérint.

Az eseményen beszédet mondott Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár, köszöntötte a résztvevőket Fűrész Tünde, a KINCS elnöke és Székely András, a Népesedési Kerekasztal vezetője, majd előadások és kerekasztal-beszélgetések váltották egymást. Az apák napja ünnepe Amerikából ered, és jó kezdeményezés – hangzott el Fűrész Tünde bevezetőjében –, hiszen a család nemcsak az anyák felelőssége, hanem ugyanúgy az apáké is, ezért, ha őket is ünnepeljük, ezzel egyenértékűségüket hangsúlyozzunk.

 

Apák segítő szerepben

Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár nyitóbeszédét azzal kezdte, hogy egy gyereknek apára és anyára is szüksége van, a szülőknek pedig egymás támogatására, mert a gyerek születésével párhuzamosan „születik meg” a családban az apa és az anya is. Természetesen az egyszülőssé vált családok mellet sem mehet el a társadalom, őket máshogy kell segíteni. Az apák egyedülálló és pótolhatatlan feladataira hívta fel a figyelmet személyes példáin keresztül.

„Az apák, ahogy az enyém is – mondta Novák Katalin – leginkább a biztonságot és a játékosságot jelentik a családban, amiben gyerekként feloldódni meghatározó élmény.

Az apák mintha öntudatlanul is ellensúlyoznák az anyák mindenben tökéletességre törekvő személyiségét. Ha csak arra gondolok – folytatta –, hogy egy uzsonnát nem tudok úgy összeállítani, hogy ne akarnám minden esetben tökélyre vinni a menüt: egy kis zöldség, egy kis gyümölcs mindig legyen a szendvics mellett; és amit odatettem, vajon kimeríti-e a legegészségesebb menü fogalmát? Ezzel szemben az apák lazábban állnak az ilyen dolgokhoz is, és milyen jó, hogy így van!”

Kiemelte, hogy az apai feladatok elvégzését ne úgy tekintsük, hogy az csupán segítség az anyának, hanem közös munka, ahol mindenki kiveszi a részét a feladatokból. Ezt a gondolatot megerősítették a későbbi kerekasztal-beszélgetés résztvevői is, akik maguk is gyakorló apák: Süveges Gergő (riporter, műsorvezető), Bedő Imre (a Férfiak Klubjának elnöke) és Szabó Endre (a NOE korábbi elnöke). Krúdy Tamás (újságíró, vezető szerkesztő) hozzátette, hogy mindemellett létezhetnek olyan tevékenységek, amiben az egyik ember segédmunkása a másiknak. Vannak olyan tevékenységek a háztartásban, ami az egyiknek jobban megy, a másiknak kevésbé, mégis alakulhat úgy, hogy szükség van ezek megcserélt elvégzésére – ebben az esetben leszünk egymás segédmunkásai.

Novák Katalin beszédében azt is elmondta, hogy a kormány a családtámogatások egészét elérhetővé tette az apák számára is: a szülési szabadságot, gyest, gyedet már ők is igénybe vehetik. A kormány azt szeretné támogatásaival elérni, hogy minden család eldönthesse, a szülőpár melyik tagja marad otthon, és melyik dolgozik.

 

Statisztikák az apákról – hiedelem és valóság

Léder László (pszichológus, az Apa Akadémia vezetője) előadásában olyan statisztikákat ismertetett, amelyekből kiderült, hogy a valóság jelentősen eltér a „hollywoodi apaképtől”. Tulajdonképpen a férfiak 80 százaléka elégedett, ha megtudja, hogy párja várandós, szemben a filmekben ábrázolt reakcióval, ahol általában egy pubban kötnek ki, hogy feldolgozzák a kellemetlen hírt, továbbá a férfiak fele a tesztelésnél is jelen van, és közel 100 százalékuk vesz részt az ultrahangos vizsgálatokon. A felmérésekből kiderült, hogy az anyák mentális állapota jobb a szülés után, ha az apa is otthon marad valamennyit akkor. Sajnos, a családtervezéssel és szüléssel kapcsolatos felkészítések, ha vannak is, nem érik el a férfiakat, ők nem érzik azt nekik szólónak – még Svédországban sem, ahol hetven évi pozitív gyakorlat után is úgy vélekedtek a férfiak, hogy nem találják nekik szólónak a programot. Ott viszont, ahol férfiak tartottak férfiaknak felkészítéseket, ez megváltozott, sokkal több férfi kezdett el járni a szülésfelkészítésekre.

A nemzetközi statisztikák szerint a huszonéves férfiak közül többen szeretnének gyereket, mint a hasonló korú nők. Első gyereket azonos százalékban akarnak a párok, viszont az utána következőkre inkább a férfiak vágynak.

Sok szerepkonfliktust élnek meg aztán a szülők, mert a valóság nem találkozik az elképzeléseikkel, erre szükséges lenne felkészíteni a párokat. Romániában például úgy ösztönzik a férfiakat, hogy aki elvégzi a szülésre felkészítő tanfolyamot, dupla annyi szülési szabadságot kap. 

A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének igazgatója, Spéder Zsolt nemzetközi és hazai statisztikákat ismertetett, amelyekből kiderült, hogy sajnos más országokban is nevetségessé válik a munkahelyén az a férfi, akiről kiderül, hogy otthon pelenkázik. Az elmúlt 6-7 évben elkezdett erősödni a hagyományos, családfenntartó apaszerep és feladatkör; ahol ez másként van, ott megjelent a kettős elvárás a férfiak felé: keressen jól, de otthon is legyen sokat, foglalkozzon a gyerekekkel. Bár erőteljesebb a hagyományos elképzelés, de nehezen tartható fenn.

A felsőfokú végzettségű nők is szeretnének a szakmájukban előrelépni, ahhoz pedig egy otthoni feladatokat széleskörűen felvállaló társ kell. Emiatt a férfiaknál is fellépet a szerepkonfliktus fogalma.

Transzgenerációs átok és pszcihoterápia

Andrek Andrea pszichológus előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az egészséges szülővé válás kérdésében nem koncentrálhatunk csak az itt és mostra, mert transzgenerációs témáról van szó: amit ma teszünk, annak a következő generációkra is hatása lesz. A pszichológus nagyon örül annak, hogy ma már vannak olyan fiatalok, akik tudatosan készülnek a szülőségre még a várandósság előtt, és ezért szeretnék feldolgozni a generációs sérüléseket.

Nem elég az a kijelentés, hogy „én majd máshogy csinálom, mint anyukám, apukám”, csak pszichológiai feldolgozással lehet felülírni az emlékeket.

Olyan párokkal is foglalkozott, ahol feldolgozatlan abúzus vagy bántalmazás miatt késett a gyermekáldás, mert ezek a régi élmények a gyerekvárás idején aktivizálódtak. Hazai kutatásában 220 embert kérdezett arról, hogy milyen a viszonya a magzatához. Az egyik legfigyelemfelketőbb tény, hogy minél idősebb egy anya, annál kevésbé tud odafordulni a magzatához a várandósság alatt, mert ilyenkor már a több ismeret miatt nagyobb a szorongás, több az aggodalom. A feldolgozatlan szoptatási félelmek is meghatározók a magzat és az anya kötődése szempontjából. Problémát okozhat, ha az anyajelölt azt a törést élte át gyerekként, hogy az apja nem ismerte el őt. Többedik gyerek vállalásának akadálya lehet a feldolgozatlan szülési trauma vagy a szülő által átélt testvérféltékenység. A szakember figyelmeztetett arra, hogy a lélekkel foglalkozni kell, mert sérülékeny és lassan gyógyul. Az esetek többségében nem elég elhatározni, hogy „mostantól majd máshogy gondolom, mint eddig”.

 

Védőnők és apák

Az esemény napján ünnepelte 103 éves fennállását a védőnői szolgálat, ezért jelen volt Várfalvi Marianna, a Védőnőkért Alapítvány elnöke, aki napra pontosan 40 éve volt a pályán a rendezvény időpontjában. Nagyon fontosnak tartja, hogy az édesapák megértsék, milyen biológiai és lelki folyamatok zajlanak várandósság alatt az anyában – erre jók a felkészítő programok.

A szakember nem tartja életbevágóan fontosnak az apás szüléseket, de azt igen, hogy minden döntést közösen hozzanak meg, és ha el is tervezték a szülés alatt a forgatókönyvet, a férfinek késznek kell lenni attól eltérni az anya kívánsága szerint.

Gyakran találkoznak azzal a védőnők, amikor egy férfi sérelmezi, hogy nem tudott az előre megbeszélt feladatában kiteljesedni a szülés alatt, mert az anya mégis inkább kiküldte, vagy mást szeretett volna. Ezt a helyzetet egy svédasztal hasonlatával érzékeltette: ahogyan arról választunk valamit az adott időben, úgy lesz szülésnél is. A várandósság alatt, a szülésre készülés idejében sok olyan feladat adódik, amiből az apa kiveheti a részét, például az útvonal megtervezése a forgalmi helyzetnek megfelelően, a slusszkulcs, bőrönd előkészítése, amik mind segítségek az édesanyának. A gyerek születésekor nagyon fontos, hogy az apa is megérintse a babát, vagy császármetszés esetén készen álljon arra, hogy a műtőben lévő anya helyett az ő mellkasán pihenhessen a gyerek. Érdemes megfelelő kórházat keresni, ahol mindezekre lehetőség van.

Apák az apákról

A kerekasztal-beszélgetés két szekciójának egyikében Szabó Endre (a NOE korábbi elnöke), Bedő Imre (a Férfiak Klubjának elnöke), Krúdy Tamás (újságíró, vezető szerkesztő), Süveges Gergő (újságíró, műsorvezető) beszélgettek a férfiak szerepéről a gyermeknevelésben.

Bedő Imre szerint nem a mai kor találmánya az, hogy a férfiak legyenek aktív tagjai a családnak gyermeknevelési kérdésekben is. Szerinte az iparosodás és a városiasodás következménye, hogy a férfiak kikerültek a család életéből. Azelőtt, ha egy férfi döntött arról, hogy házasodik, egyértelműen azért tette, hogy apa legyen. Közösen, együtt dolgoztak a nővel és a gyerekekkel, mert a munkát közösen kellett végezni. Szerinte ma túl sok a szerepekkel kapcsolatos kommunikáció, ami megzavarja az embereket.

Krúdy Tamás szerint nem feltétlenül akkor házasodik és válik apává egy férfi, amikor már arra készen áll, mert folyamatosan fejlődünk, változunk. Ő például nagyon fiatalon lett apa, és a negyedik gyermekénél érzett rá arra, hogy igazán mit jelent az apaság. Ettől még örült az apává válásának. Ismertetett egy kutatást, amiben egyedülállókat, párkapcsolatban és házasságban élőket vizsgáltak, konzervatív és liberális beállítódásúakat egyaránt.

Az eredmény azt mutatta, hogy a házasságban nagyobb a munkamegosztás a nagyobb bizalom miatt, ezért ott kellemesebb élni.

A párkapcsolati életvitel a szinglikéhez hasonló, mert jobban maguknál tartják az emberek az ügyeiket, a párkapcsolatból jobban hiányzik az elköteleződés, bármikor vége lehet. Az is kimutatható, hogy a házasságokban, ahol eleve nagyobb a munkamegosztás, a klasszikus munkamegosztási irányába tolódnak a szülői szerepek.  

Süveges Gergő arról beszélt, hogy nagy szükség lenne beavatási szertartásokra a nők és a férfiak életében is. Mivel megszűnt a katonaság, talán a szalagavató tánc az, ahol egy rítusszerű eseményen mehetünk át, jobb híján. Szerinte a párkapcsolat az elsődleges, amelynek gyümölcse a gyerek, és nem fordítva; vagyis ő akkor tud jó apa lenni, ha a párkapcsolata rendben van. Hisz abban, hogy a házasság – de nem a partner, hanem maga a kapcsolat – gyógyító erejű. Ő egy „apai háromságot” igyekszik fenntartani: egyszerre kapcsolatban, jóban, szövetségben lenni gyerekeivel.

A beszélgetésben minden férfi megegyezett abban, hogy jobb, ha az apák továbbra is megmaradnak a lazaságnál, könnyedségnél, ellenpólusként az anyák oldalán.

Személyes példájával erősítette meg ezt a közös megállapítást Bedő Imre, aki elmesélte, hogy ő olyan típusú apa volt az elején, aki pontosan tudta azokat a dolgokat, amiket általában csak az anyák tudnak: például mikor kell sapka, mikor nem, mindent az etetésről, pelenkázásról, mosogatásról. Ebből azonban feszültség keletkezett otthon, mert gyakorlatilag jobb anya akart lenni, mit a felesége, aki féltékeny lett rá. Szerinte az apák dolga nem az, hogy utánozzák az anyákat, hanem hogy általuk lazuljon az anyák gyereknevelési maximalizmusa, és a gyerekek megtapasztalhassák: hogy lehet hibázni.

Székely András, a Népesedési Kerekasztal vezetője elmesélte: pár hónapos kisfiát játékból pokrócon húzta a padlón a nappaliban, aztán a nagyobb gyerekek is ezt tették vele apai mintára, és senkinek nem okozott problémát, hogy a fúgákon keresztülhúzott bababuksi koppangat... Az is fontos, hogy az anya se féljen férje „elnőiesedésétől”, ha elmosogat vagy pelenkáz, a gyerekkel foglalkozik.

 

A média és az apák

A második kerekasztalszekcióban Ficza János (apablogger), Máthé Zsuzsa (történész, blogszerző), Daru Gábor (Duna Médiaszolgáltató Zrt. részéről) és Back Réka (KarcFM szerkesztő-műsorvezető) arra jutottak az apaszerepekkel és gyermekvállalással kapcsolatban, hogy ma definícióra van szükségünk arról, ki a férfi és ki a nő. A 18. század óta elkezdtük ezeket a kérdéseket feltenni, és mostanra nem tudjuk, mi van ezek mögött a fogalmak mögött, mondta Máthé Zsuzsa történész. Az apákkal kapcsolatos gondolkodást már ott kell kezdeni, hogy miért olyan nehéz párkapcsolatot létesíteni manapság – ezzel a kérdéssel indítottak a szekcióbeszélgetés résztvevői is. Daru Gábor régi televíziósként arról beszélt, hogy a Duna Tv próbál a nemzetközi piacról is próbál beszerezni olyan tartalmakat, amelyekben az apák pozitívan jelennek meg, de kevés van ezekből. Utoljára a „Váratlan utazás” című sorozat elé merte ő maga is leültetni gyerekeit. A férfiak a focit, krimisorozatokat nézik leginkább, ezekben lehetne számukra vonzó apaképet mutatni, ha ez érdeke lenne a műsorgyártóknak.

Back Réka szerint olyan hiteles személyiségeknek kellene vallaniuk az apaságról, akik mernek ennek nehézségeiről és szépségeiről is beszélni.

Ficza János két éve, gyermeke születésekor indította blogját, amellyel azt szeretné közvetíteni, hogy az apaságnak nem kell elválni a személyiség többi részétől, az egy olyan állapot, amit az ember a teljes idejében megélhet. Léder László figyelmeztetett arra, hogy vagy nincs a médiában apaábrázolás, vagy nagyrészt negatív. Ez azért is lehetséges, mert alapvetően apátlan társadalomban élünk – de ezen lehet változtatni, ha mindenki a saját eszközével próbálkozik.

Az ünnepélyes gálaestet báró Twickel György, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány alapítója és kuratóriumi elnöke nyitotta meg köszöntőjével. Beszédében hangsúlyozta a díj alapításának családi hátterét, miszerint édesanyja, Zichy Mária Terézia grófnő erkölcsi örökségét folytatja a Jószolgálat-díj évenkénti odaítélésével. Láthatóvá szeretnék tenni azokat a példaértékű tevékenységeket, melyek a leginkább érdemesek a társadalom figyelmére és mindannyiunk számára jó példákkal szolgálnak. Háláját fejezte ki a széleskörű összefogásért a díj támogatóinak, és köszöntötte a megjelent díjazottakat, akik országszerte segítik rászoruló embertársainkat, erőt és fáradtságot nem kímélve egyénileg, szervezeti szinten vagy elszánt, önálló civil közösségeket alkotva.

A Jószolgálat-díj 2017/18-as évadának nagykövete, Lackfi János költő és a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány kuratóriumi tagja, Tóth Simon Ferenc voltak az ünnep moderátorai , akik méltatták a díjazottak hiánypótló munkásságát. A József Attila-díjas költő, író személyes elköteleződésének érzi, hogy minél több olyan ember legyen a társadalmunkban, aki „jó szolgájává” válik a rászorulóknak és nélkülözőknek. Fel kell ismernünk mindazokat, akik sokszor erejükön felül és lemondások árán mások szolgálatába állva végzik munkájukat.

Rendkívül nagyszámú, közel 700 jelölés közül választotta ki a szakmai zsűri az életműdíj idei birtokosát, valamint a hivatásszerűen végzett szociális munka 3-3 egyéni és szervezeti díjazottját.

Május hónapban az önkéntesen végzett szociális munka kategóriákban a közönség dönthette el, hogy ki kapja az év önkéntesének járó elismeréseket. A rendkívül erős mezőny láttán a Jószolgálat-díj zsűrije szakmai különdíjat is odaítélt a közönségszavazás jelöltjeinek.

A 2018-as díjazottak az előző évhez hasonlóan rendkívül sokoldalú segítő tevékenységet folytatnak. Van közöttük diakónus, szociális munkás, egyetemista és kerékpárosokból verbuválódott, sokak által már jól ismert civil szervezet is. A társadalmi felterjesztéseknek köszönhetően az ország számos pontjáról kerültek ki díjazottak, a főváros mellett Veszprémből, Kaposvárról, Kazincbarcikáról, Vámosújfaluról és Debrecenből is részesültek elismerésben az egyéni és szervezeti kategóriák díjazottjai.

A díjátadó esten Molnár Ferenc ’Caramel’ a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Szimfónia Programjának gyerekzenekarával karöltve nyújtott felejthetetlen élményt a vendégeknek.

Kardosné Gyurkó Katalin, a NOE elnöke köszöntőbeszéde elején felhívta a figyelmet három aktualitásra: a június 15-én záruló, örökbefogadásos élettörténetekről szóló pályázatukra, a júliusi NOE Családkongresszusra és a szeptember 15-ig kiírt „családbarát önkormányzat” pályázatukra. Majd elmondta: a NOE-díj a legmagasabb elismerésük, értékének megőrzése céljából minden évben korlátozott számban adják át. A 2018. május 12-i közgyűlésük keretében már kiosztott díjak mellett 

a NOE elnöksége díjat adományozott Novák Katalin államtitkárnak is, a családokért, kiemelten a nagycsaládokért végzett rendkívüli, áldozatos munkájáért.

Ő a június 13-i elnökségi ülés sajtónyilvános részében vette át a díjat, amelyet most először adtak aktív politikusnak. (A NOE díj egy oklevél és egy Kopp Judit ötvösművész által készített bronz plakett.)

 

A laudáció, amelyet Vári Ferenc, NOE elnökségi tag olvasott fel, így hangzott: „Mind kormányzati pozícióiban, mind magánemberként a családok, a nagycsaládosok elkötelezett támogatója. Folyamatosan a fejlődést, előrelépést kereső beállítottsága nem csupán inspirációt jelent sokak számára, de példaként is szolgál. Háromgyermekes édesanyaként mind a karrierépítés, mind pedig a családi élet területén csak a maximálissal éri be, így sikerül összehangolnia életének e két területét. (…) Az elmúlt években irányításával számtalan családbarát kezdeményezés, törvény és támogatás valósult meg, amelyek sikerében szakmai felkészültsége mellett precizitása, a részletekre is kiterjedő figyelme, valamint személyes elkötelezettsége is szerepet játszott. Államtitkári megbízatása idején kötött – azóta is eredményes – stratégiai megállapodást egyesületünk és a szaktárca, amelynek létrejöttében kiemelkedő, vezető szerepet töltött be. Egyesületünket személyes jelenlétével is erősíti, és szakmai eszközeivel is támogatja.

Ő az, aki ha szükség van rá, akár hétvégén vagy késő este is elérhető, aki őszinteségével, szintézisteremtő vezetői hozzáállásával nem csupán egyesületünk, de a magyar családszervezetek együttműködésének is egyik legfontosabb motorja.

Egyesületünk bármilyen fontos szakmai kérdésben számíthatott és számíthat figyelmére, szakmai javaslataira, együttműködésére. Novák Katalinnal a felfokozott szakmai elhivatottság és a családok ügyének elkötelezettje részesül elismerésben.”

 

Novák Katalin, miután átvette Kardosné Gyurkó Katalin elnök,  dr. Kutassy Jenő és Joó Kinga elnökhelyettesektől a díjat, méltatta a NOE munkáját. Úgy fogalmazott: vannak civil szervezetek, amelyek ügyek mellett vagy eszmékkel szemben állnak ki, de

ritka az ilyen erős és aktív, családokkal és családszervezetekkel foglalkozó közösség.

Hozzátette: a NOE-tól mindig előremutató javaslatok, jó ötletek és a valós életen alapuló kritikai észrevételek érkeznek hozzájuk. A NOE nemzetközileg is számottevő munkát tud felmutatni, kiléptek a Kárpát-medencéből, jelen vannak Brüsszelben, Portugáliában, sőt New Yorkban is. A szervezet eredményeként is értékelte, hogy a nagycsaládosok aránya is növekedett, már 13 százalék fölött van – ami egy fontos szempont a demográfia alakulása szempontjából. Megjegyezte, hogy a díj nem egyedül személyesen őt érinti, hanem munkatársai munkájának és a kormányzati intézkedések elismerése is. Ugyanakkor nagyon jó érzés, és olyan motivációt jelent, amelyre utólag is rá kell szolgálnia. A NOE-nak újabb tartalmas 30 évet kívánt, majd emlékeztetett: 2018 a családok éve, ehhez kapcsolóan az év második fele még sok izgalmat tartogat.

Kedves barátaim, figyelmes rokonaim és jóakaróim egyből figyelmeztettek, lehetséges, hogy a testem így üzen nekem: pihenésre van szüksége. Mondjuk üzenhetett volna finomabban, de ha már így alakult, akkor egy kiadós reggelivel, majd olvasással és netezéssel, végül a plafon megnyugtató bámulásával ütöttem el az időt, aztán szundítottam egy nagyot. A délután zárásaként pedig úgy döntöttem, megfogalmazom a történtek tanulságait, illetve néhány munkával, munkahelyi elégedettséggel és teljesítménnyel kapcsolatos gondolatomat.

Pénz beszél?

„Micsoda kérdésfelvetés, egyértelmű, hogy minél magasabb a fizetésem, annál nagyobb kedvvel dolgozom” – gondolják sokan, és valószínűleg a többség ábrándozott már arról, hogy ha megnyerné a lottó ötöst, többé a lábát sem tenné be a munkahelyére. Ugyanakkor legalább ennyi ellenpéldát tudunk felsorolni, amikor emberek a hivatásukat választva lemondanak egy nagyobb anyagi juttatással járó munkáról, hogy azt csinálhassák, amit szeretnek. A fizetésünk és a motiváltságunk közé nem tehetünk egyenlőségjelet, bár a pénz kétségkívül fontos.

Maslow szükségletpiramisa szerint amíg az alapvető létszükségleteink, azaz deficitmotívumaink (fiziológiai, biztonsági, szeretet, megbecsülés) nincsenek legalább részben kielégítve, nem tudunk a magasabb rendű, úgynevezett növekedési szükségletekre (kognitív, esztétikai, önmegvalósítási) fókuszálni.

Ugyanakkor a deficitmotívumok célja csupán a feszültség megszüntetése, kielégülésük után nem hatnak tovább. Ezért zsákutca csupán az anyagi ösztönzőkre építeni. Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha beteljesül a vágyunk, például megkapjuk a hőn áhított fizetésemelést, akkor életünkbe beköszönt a boldog és nyugalmas aranykor, ez azonban nem következik be, mert a motivációs szükségletek kielégülése nem nyugalmi állapotot eredményez, hanem utat nyit egy magasabb szükséglet irányába. Ez a folyamatos vágyakozás, kívánás és akarás a fejlődésünk, illetve a képességeink kibontakoztatásának záloga.

A motiváció vitorlása

A magasabb szükségletek megjelenéséhez elegendő, ha az alsóbb szinteken megjelenő igények legalább minimális szinten teljesülnek. Alderfer szerint egyszerre több szükséglet is motiválhatja a viselkedésünket, így a munkáért kapott anyagi juttatás, az elismerés és a megvalósítás során megélt személyes fejlődés egyidejűleg szerepet játszhat abban, hogy élvezzük, amit csinálunk.

Az elmélet lényeges pontja, hogy a frusztráció regresszióhoz vezet, vagyis, ha a munkánk nem elégíti ki a magasabb rendű szükségleteinket, például nem ismernek el, vagy nem érezzük, hogy fejlődünk általa, akkor eltúlozzuk az alacsonyabb rendű szükségletek fontosságát, és a fizetés maximalizálása válik a központi célunkká.

Bánhidi Brigitta coach az anyagi és a nem anyagi ösztönzőket nagyon találóan egy vitorlás hajó segítségével szemlélteti. A hajó teste a különböző anyagi juttatásokból épül fel (fizetés, cafeteria, céges laptop stb.), viszont a vitorlabeli szelet a különféle nem anyagi ösztönzők jelentik, és a hajónk ezek segítségével tudja szelni a habokat. Alderfer szerint a hajó építéséhez három alapanyagra van szükség, azaz a viselkedésünket három szükséglet motiválja: létezés, kapcsolatok és fejlődés. A létezéshez, vagyis az egzisztenciális szükségletek betöltéséhez tartozik a fizetés, a munkafeltételek, illetve a munkavégzés biztonságának kérdése.

 

Értékelés nélkül

A kapcsolatok, vagyis a társas szükségletek szintjén meghatározó szerepet játszik a vezető–beosztott kapcsolat, a jó csoportlégkör és a csapatmunka minősége, valamint az, hogy mennyire érezzük, hogy a munkahelyünkön bevonnak a tervezésbe, a célmeghatározásba, illetve a problémamegoldásba. Ennek szerves része, hogy megbecsüljenek minket, értékeljék a teljesítményünket.

Dan Ariely zseniális TED-es előadásában meggyőzően érvel amellett, hogy a visszacsatolás hiánya lélektanilag olyan hatást kelt, mintha megsemmisítenék az elvégzett munkánkat.

Kísérletében arra volt kíváncsi, hogy az emberek meddig hajlandóak fokozatosan csökkenő pénzért egy papíron megtalálni az egymás mellett álló ugyanolyan betűket. Három kísérleti csoporttal dolgozott. Az első csoport résztvevői felírták a papírra a nevüket, elvégezték a feladatot, odaadták a kísérletvezetőnek, aki áttekintette a megoldásaikat, bólintott, helyeslően hümmögött egyet, és átadta nekik az új feladatlapot. A második csoport tagjai név nélkül dolgoztak, és a kísérletvezető nem nézte át az elvégzett feladatlapok megoldásait, hanem a többiek feladatlapjaival együtt maga mellé helyezte az asztalra, majd átadta nekik az újabb feladatot. A harmadik csoport tagjainak elvégzett feladatlapjait pedig a megoldások áttekintése nélkül azonnal az iratmegsemmisítőbe helyezte, és ezek után kérte őket az újabb feladatlap elvégzésére. Az utóbbi két csoport hasonló motivációval, jobban mondva motiváció nélkül dolgozott, sokkal kevesebb feladatlapot oldva meg, mint az első csoport, ami bizonyította, hogy az egészen apró visszajelzés is drámaian megnöveli a motivációt, a visszajelzés hiánya pedig olyan, mintha kukába dobnánk a másik erőfeszítéseit.

Különösen igaz ez a most felnövekvő generáció esetében, akik fokozottan igénylik a visszajelzést, hiszen ebben nőttek fel, már a szüleik és a tanáraik is odafigyeltek, hogy sokat dicsérjék őket,

majd a közösségi média különböző felületein is azt tapasztalták, hogy tetteikért extra megerősítés jár, ennek hiányában pedig hamar elveszítik a motivációjukat.

A fontosság tudata

A fejlődés és az önmegvalósítás szükséglete egyre nagyobb teret kap. Talán mert az alapvető szükségleteink sokkal inkább ki vannak elégítve, mint a régi idők embereinek, akiknek gyakran a mindennapi betevő falatért kellett küzdeniük. Vagy azért, mert hozzá vagyunk szokva, hogy teljesítményünket és eredményeinket folyamatosan megmutassuk, prezentáljuk, frissítsük az önéletrajzunkat, építsük a személyes márkánkat.

Az Y-generáció tagjainak a pálya- és karriertervezés már sokkal fontosabb, mint hosszú ideig megtartani egy állást, így a szakmai továbbképzések, a készségek gyarapítása, az önismeret fejlesztése és az előrelépés lehetősége meghatározóvá vált a munkával való elégedettség tekintetében.

A szakmai fejlődés mellett fokozottan megjelenik a vágy, hogy értékes munkát végezzünk. Dan Ariely egy nagyon egyszerű, de szemléletes kísérlet segítségével mutatott rá, hogy miként hat a teljesítményünkre, hogy jelentőségteljesnek vagy sziszifuszinak érezzük-e a munkánkat. Legó-robotfigurák építéséért fizetett a kísérletben részt vevő személyeknek fokozatosan csökkenő összeget. Míg az egyik csoportnak azt mondta, hogy a kísérlet végén szétszedi a robotokat, hogy felhasználhassa a következő résztvevőnél, majd az elkészült alkotásokat betette az asztal alá, addig a másik csoport esetében a szemük láttára szedte szét a megépített figurákat, amíg ők a második roboton dolgoztak, és legközelebb ugyanazt kapták vissza, hogy újra építsék meg. Bár egyik szituáció sem nevezhető valódi jelentőségteljes feladatnak,

mégis az az apró jelentőség, amit az első csoport résztvevői megtapasztaltak, akkora motivációt jelentett számukra, hogy átlagosan négy figurával többet építettek meg.

 

Az IKEA-effektus

Az önmegvalósítás és a fejlődés megtapasztalásának másik kulcsa, hogy azt érezzük, a munkánk valódi kihívást jelent számunkra. Minél keményebben kell dolgoznunk a siker elérése érdekében, annál jobban megszeretjük, amit csinálunk, és annál értékesebbnek látjuk a végeredményt. A kutatók ezt a jelenséget nevezik IKEA-effektusnak, a népszerű bútorbolt összeszerelhetetlennek tűnő bútorai, zavaros összeszerelési útmutatói, majd a mégis elkészült bútorokhoz fűződő viszonyunk megfigyelése kapcsán. Később origamifigurák hajtogatásával is alátámasztották hipotézisüket: a készítők sokkal szebbnek és értékesebbnek látták a saját munkájukat, mint a kívülállók.

Ráadásul, amikor bizonyos lépéseket kihagytak a hajtogatási útmutatóból, és ezáltal nehezebb volt elkészíteni a figurákat, azok sokkal rondábbra sikerültek, a készítőiknek mégis jobban tetszettek, és értékesebbnek tartották a nagyobb erőfeszítés árán elkészült munkákat, mint a részletes útmutató alapján hajtogatottakat.

A motivációt nem lehet egy általános képlettel leírni, egyéni céljaink, értékeink, tapasztalataink, szeretetnyelvünk, hozott mintáink és hiedelmeink tükrében alakul. Ennek fényében kikerülhetetlen a jó vezető–beosztott kapcsolat, a kommunikáció, valamint annak igénye, hogy megismerjük a másik ember belső mozgatórugóit, és egyénre szabjuk a motiválás eszközeit.

„Csak az tud kiégni, aki egyszer nagyon erősen lángolt.”

Nem elég, hogy most lelkesnek, elégedettnek és hatékonynak érezzük magunkat. Határaink tudatosítása, kijelölése, tiszteletben tartása és tiszteletben tartatása a feltétele, hogy hosszú távon megőrizzük motivációnkat. Így most bármennyire is azt érzem, szaladnom kéne, elvégezni a feladataimat, mégis elfogadom, hogy a legtöbb, amit tehetek, hogy megadom magamnak az időt a regenerálódásra.

Most pedig, ahogy hallom a családom zajos hazaérkezését, lecsukom a laptopot, és az estét csak rájuk figyelve töltöm, elfogadva a kislányaimtól és a férjemtől érkező segítséget, őszinte aggódást és gondoskodást, mert néha még a motivált, munkájában elkötelezett édesanyáknak is jár egy kis kényeztetés.

„Ott mered hagyni a gyereket az apjával?” Ártalmatlannak tűnő kérdés, ami viszont mélységében mutatja azt a gondolkodást, ami az utóbbi bő egy évszázadban meghatározta s napjainkban is kijelölni igyekszik az apává váló férfiak helyét a társadalomban. Miközben a modern apa nem hogy alkalmas a gyermek szakszerű gondozására, de képes akár állást, karriert is váltani a családi élet érdekében.

Minden élethelyzetre igaz, hogy szerencsés helyzetben az ember nem csak felismeri szorongató élethelyzetét, de ezzel együtt a változtatás szándéka is megjelenik benne. Ugyanakkor a változás az esetek többségében még tiszta célok mentén is járhat fájdalommal, és különösen igaz lehet ez az „úttörökre”.

A magyar apák különböző okok miatt fáziskésésben vannak az örök mintaként hozott skandináv társaikhoz képest, az viszont tagadhatatlan, hogy egyre kevésbé fogadják el a kora kapitalizmus és napjaink társadalma által a számukra kijelölt egyre kényelmetlenebb szerepkört.

Nincsen szó hangos lázadásról, csendes forradalomról annál inkább. Az utóbbi évek „apás mozgolódásai” mögött az a szándék húzódik meg, hogy a gyakran még mindig előemberi tulajdonságokkal társított férfiak-apák az anyával egyenrangú félként visszakerüljenek a család belső életébe, illetve érzelmi hálózatába, a pénzkereső- és a nyers erő birtokosa szerepkörét levetkőzve egy új minőségben jelenhessenek meg.

S noha igen trendi s lassan közhelyszerű a „modern apaság” kérdése – amikor is apa nemcsak pénzt keres, hanem aktívan részt vesz a család életében is –, egy eleddig senki által nem járt útról, konfliktusokkal terhelt történetről van szó. Ha a türelem erény, akkor most duplán az: az anya-gyerek centrikus világképet családközpontú gondolkodásnak kellene váltania, amihez viszont legalább egy generáció úttörő – külső és belső – munkájára van szükség. Az UNICEF logója, a százával fellelhető „baba-mama” könyvek mellett alig látható apairodalom; a modern férfiak-apák helyzetének alacsony kutatottsága pedig súlyos aránytalanságot és a figyelem hiányát is mutatja.

 

Elvárás van, minta nincs

„Az apává váló férfi időstruktúrája és életmódja is megváltozik, s ezzel együtt válik hangsúlyossá a munka és a családi élet összeegyeztethetősége” – állítja Andrek Andrea. A pszichológus szerint fontos kérdés, hogy a társadalmi elvárások-berögződések megadják-e a lehetőséget az apák számára ahhoz, hogy a megváltozott prioritások mentén rendezzék be az új életüket. Számos, apákkal folytatott beszélgetésből az szűrhető le, hogy csak egészen kivételes munkahelyi körülmények, illetve vállalati kultúra ad lehetőséget úgy megélni az apai szerepeket, hogy közben ne sérüljön az egyedül viselt egzisztenciális-családfenntartó szerep sem.

Ugyanakkor a modern apaság megélése nehézségeinek ez csupán az első szintje, hiszen a kollektív társadalmi tudat alapvetően az egyén tapasztalatainak, értékeinek összességéből áll, így a magyar apák helyzetének megértéséhez az ő személyes élettörténetükön keresztül vezethet az út.

Andrek Andrea szerint a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy miközben jól kitapinthatóan megjelent egy újfajta igény az apákkal szemben, addig számukra nem állnak rendelkezésre használható minták.

Saját édesapjuk szerepfelfogása ritkán ad követendő példát, viszont annak elutasítása csak az első lépés egy új szerepfelfogás felé. Olyan hétköznapi hősökről beszélünk, akik máshogyan képzelik el a családon belüli szerepüket, de minták híján komoly kihívások előtt állnak – fogalmaz a szakember.

Ezt a speciális identitásválságot táplálja az apák rossz sajtója, vagy éppen (gyerek)irodalmi megjelenése is, hiszen ők és a fiatalok legtöbbször a tutyimutyi és döntésképtelen vagy az erőszakos apaképpel találkoznak, ami kedvezőtlenül alakíthatja saját, illetve a másik nemről való gondolkodásukat. Ficza János apablogger éppen azért indította el olykor már tudományos igényű Apu-kalipszis nevű blogját, hogy a saját életén keresztül mutassa meg az apaság újraértelmezését.

A férfiakra aggatott toposzok: másodlagos szülők, akiknek hároméves koráig lövésük sincs a gyerekekről, érzelmeiket megélni és kimutatni sem tudják.

Ficza János szerint nagy előrelépés lenne, ha a társadalom – és főleg a férfiak! – megértenék végre: a régi s mélyen kódolt klasszikus férfiszerepek egyfajta elutasítása nem a férfiasság feladását jelenti.

Viszont kérdés, hogy a férfiak felismerik-e a választási lehetőséget, majd kapnak-e támogatást a korábbi működéstől való eltéréshez. Az új szerepfelfogás sikerét döntően meghatározza a párkapcsolati és a nagycsaládi pszichodinamika, tehát az új család szülőtagjainak viszonya a saját és egymás szüleihez. A korábbi generáció férfi tagjai által mutatott példák – hogy az anyagi kérdéseken túl mennyire vettek részt a szociális és a családi élettel kapcsolatos döntésekben – nagyban meghatározzák az apák mozgásterét saját családjukban. E viszonyrendszer minősége, a szülőkről való késői leválás és a felnőtté válás nehézségei döntően kihatnak a párkapcsoltra és a családi életre is.

Andrek Andrea arra hívja föl a figyelmet, hogy súlyos konfliktusok melegágya lehet, ha a felnőtté válás egybeesik az első gyerek születésével, s ha korábban nem sikerült a pár tagjainak egyértelműsíteni felnőtt mivoltukat és önállóságukat szüleik felé, valamint létrehozni egy egészséges szülő-gyerek távolságot. Márpedig ez gyakori jelenség.

Válás helyett a határok kijelölése

Az apák – és az anyák – számára a szülővé válás normatív krízise mellett a „rokonmenedzsment” is gyakran súlyosan terhelő kihívást jelent. Az egész család számára tragikus, ha az apák emiatt kisodródnak gyerekeik mellől: sérülhet az apa-gyerek kötődés, az anyák pedig rendkívül magányossá válnak, hiszen konfliktusban állnak a szüleikkel, nehezen mernek segítséget elfogadni. A szülők szorító vagy elárasztó „figyelme” pedig még inkább az elbizonytalanodást táplálja.

Szélsőséges esetben a rokonok vagy a nagymama-anyós jelenléte olyan erős lehet, hogy az apa gyakorlatilag fizikailag sem fér hozzá a gyerekéhez.

A harmincas éveinek végén járó Csaba válásának egyik markáns oka éppen a kudarcot vallott rokonmenedzsment volt a gyerekük születése után, s mivel feleségével sem találtak közös nevezőt a probléma kezelésére, a krízis néhány év alatt felőrölte.

Andrek Andrea pszichológus éppen ezért felhívja arra a figyelmet, hogy a párok önállóságának, felnőtt mivoltának tudatosítása, illetve a kettejük közötti gyógyító kötődés megerősítése megakadályozhatja a családok széthullását. A jó párválasztás az alapja mindennek. Az ön- és egymásba vetett bizalom, a kölcsönösen felelősségteljes gondolkodás létre tud hozni egy olyan pszichodinamikát, ami lehetővé teszi, hogy a tágabb családi élet is támogató közeggé változzon. S persze az is igaz: komoly feladata van a férfiaknak is, hiszen érdemes lenne többet lejárni a játszóterekre, bátran és őszintén szólni egymáshoz. A nyitott és őszinte kommunikáció az első lépés ahhoz a megismeréshez és tehermentesítéshez, amelyre szükségük van, hogy minél komfortosabban érezzék magukat életük legfontosabb szerepében.

– A történet egy kiadvánnyal kezdődött. Honnan jött az ötlet?
– Naponta szembesülünk azzal, hogy zúdulnak ránk a rossz hírek az egészségüggyel kapcsolatban. Az emberek sajnos jobban felfigyelnek a negatív hírekre, miközben nagyon sok ellenpéldáról is tudunk: sokan meggyógyulnak a legborzalmasabb helyzetekből is, akár egyéni, akár csapatteljesítményeknek köszönhetően. Ezt az aggodalmamat megosztottam a Hungaropharma kommunikációs vezetőjével. Elmondtam neki, hogy rengeteg komoly és elhivatott, egészséggel foglalkozó szakemberrel találkozom munkám során, akik sokszor heroikus munkával teljesítik a feladataikat, és közben újabb és újabb ötletekkel jönnek elő azzal a céllal, hogy a magyar lakosság egészségi állapotán javítsanak. Milyen kár, hogy az emberek nem ismerik őket közelebbről – többek között azért sem, mert mi, újságírók sem keresünk alkalmat arra, hogy őket bemutassuk. Csehi Marianna ezt az ötletet nagyon jónak tartotta.

– Kinek szántátok a 21 nő az egészségügyért című kiadványt, és milyen szempont alapján választottátok ki a szereplőit?
– Amikor a Hungaropharma a kezdeményezés mögé állt, megállapodtunk, hogy az egészségügynek nem a teljes spektrumát mutatjuk be – nem is tudnánk –, csak a gyógyszerágazatra koncentráltunk. Belső használatra készült tehát, a gyógyszerágazat szereplői számára.

Akiket ebben a kiadványban bemutattunk, komoly hazai és nemzetközi szakmai karriert futottak be, és a gyógyszerszakma jövőjét is kijelölik. Kutatók, orvosok, farmakológusok, gyógyszergyártókat összefogó szövetségek és szervezetek vezetői.

– Miért mind nők? És miért éppen huszonegy?
– Habár a gyógyszerágazatban sokkal több nő dolgozik, mint férfi, a vezetők között mégis sokkal kevesebben vannak. Olyan nőket mutatunk be, akiknek egy főként férfiak vezette gazdaságban, társadalomban kell érvényesülniük. A velük dolgozó férfiak szerint a nőkkel könnyebb kompromisszumokat kötni, sikeresebben lehet a megoldás felé terelni a nyitott kérdéseket, szóval a nyitottságuk és rugalmasságuk nagyon komoly hasznot hoz. A szám pedig dr. Feller Antal, a Hungaropharma vezérigazgatójának fejéből pattant ki. Az emberek szeretnek kerek számokban gondolkodni, mi viszont valami izgalmasabbat szerettünk volna. A magyar kultúrában nagy szerepet játszik a hármas és a hetes szám, amelynek a 21 a szorzata, és természetesen benne van a XXI. század is. Sokan jelezték már egyébként – különösen az alapítvány létrejötte után –, hogy szeretnének csatlakozni a kezdeményezéshez. Mi ezt a lehetőséget megadjuk, munkatársként és támogatóként szeretettel várjuk a jelentkezőket. Viszont a nevet és a taglétszámot nem változtatjuk, tehát a szimbolikus szám is marad.

 

A 21 Nő az Egészségügyért Alapítvány tagjai:
Kurátorok	Beke Zsuzsa (kormányzati kapcsolatok és kommunikációs vezető, Richter Gedeon Nyrt.);  Béres Klára (kommunikációs igazgató, Béres Gyógyszergyár);  Nagy Anikó (egészségügyi államtitkár, volt főigazgató-főorvos, Heim Pál Gyermekkórház);  Pozsgay Csilla (főigazgató, Országos Gyógyszerészeti és Élelmezési Intézet);  Szökő Éva (elnök, Gyógyszerésztudományi Társaság).
További tagok	Bittner Nóra (onkológus, Országos Onkológiai Intézet);  Csákó Ibolya (gyógyszerész, rendőr-alezredes, ORFK);  Duha Gabriella (ny. elnök, PHOENIX);  Egervári Ágnes (neurológus, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója); Füzesi Judit (kereskedelmi- és marketing vezérigazgató-helyettes, Hungaropharma Zrt.);  Higyisán Ilona (főgyógyszerész, Bajcsy-Zsilinszky Kórház); Hohmann Judit (dékán, Szegedi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Kar);  Ignácz Andrea (gyógyszerész, Király Gyógyszertár, Nagykanizsa); Ilku Lívia (tanácsadó, Richter Gedeon Nyrt.);  Illés Zsuzsanna (igazgató, MAGYOSZ);  Jakab Zsuzsanna (európai regionális igazgató, WHO);  Kaizer Zsuzsa (orvos-gyógyszerész, Szeged);  Kondorosi Éva (biokémikus, az Európai Tudományos Tanács alelnöke); Lenkefi Ida (ügyvezető igazgató, OD Medic Kft.); Zelkó Romána (dékán, Semmelweis Egyetem) Zolnay Kriszta (vezérigazgató, Richter Gedeon UK).

– Nagyon mély interjúkat olvashatunk ebben a kiadványban.
– Valóban meglepően mély mondatok hangzottak el ezeknek a hölgyeknek a jelenéről, múltjáról és jövőképéről.

Nagyon őszintén tárták fel gondolataikat magukról és a szakmájukról.

Vezetőnek lenni magas szintű felelősség, és nemcsak a rájuk bízott cégek, hanem a társadalom tekintetében is. Személyes és szakmai történetük másokat is inspirálhat, hasonló feladatok vállalására.

– A kötet megjelenése után fogalmazódott meg a „maradjunk együtt” gondolata?
– A huszonegy különleges ember találkozása maradandó élmény volt mindenki számára. Korábban többen nem ismerték egymást személyesen, de akkor kiderült, rengeteg mondanivalójuk van egymás és a világ számára. Az általuk végzett napi 8–10–12 óra munka is hatalmas teljesítmény, de az egésznek ad egy különleges spirituszt, ha együtt is dolgoznak konkrét projekteken – kiadványokon, pályázatokon, kutatásokon –, és a tagokat meghívják különböző szakmai konferenciákra, vállalati eseményekre, ahol elmondják tapasztalataikat.

Ők a tagsággal járó feladatokat mind társadalmi munkában végzik. Annak a lehetőségeit keresik, hogyan lehet a magyar lakosság egészségi állapotán javítani. Az alapítvány jelszava és törekvése: Maradj egészséges!

Hiszen úgy jár jól az egyén, a család, a közvetett és a közvetlen környezet, tehát az ország is, ha az egyén egészséges. Ennek feltétele, hogy a megfelelő forrásból jussunk információhoz, és probléma esetén a megfelelő szakemberhez jussunk el. Folyamatosan emelkedik a születéskor várható átlagéletkor, de nem mindegy, hogy ezalatt milyenné válik az életminőségünk. Tudatosítani kell az emberekben, hogy az egészségünkkel való foglalkozás folyamatos tevékenység. Nem elég egy fájdalom vagy betegség esetén bevenni néhány tablettát, elvégeztetni a műtétet. Ahogy az sem elég, hogy mindenféle internetes oldalon elolvasom a számomra szimpatikus, gyors megoldást ígérő terápiákat. Korszerű és naprakész tudás kell a saját egészségünkről. Ma már nem dőlhetünk hátra azzal, hogy majd az orvos megmondja. A végső célunk az egyéni felelősség kialakítása, és ez rengeteg feladatot ad a számunkra a következő jó pár évtizedre.

– Mit tudtok tenni ennek érdekében?
– Missziónk népszerűsíteni az egészségfejlesztő programokat és eljuttatni a legérzékenyebb csoportokhoz, azaz a diákokhoz és a gyógyszertárba járó felnőttekhez.

Az iskolai nevelésbe nagyon könnyen be lehet illeszteni az egészségnevelést, a gyógyszertárba járók pedig azért kulcsszereplők, mert tudatosan keresik a számukra megfelelő gyógyszert. Ezt a két fő célirányt szabtuk meg, és eszerint választjuk ki azt a hat egészségügyi projektet, amit évente támogatunk. Létrehoztunk egy jelképes a díjat, a 21 Nő védjegyet. Azokat a programokat díjazzuk ezzel, amelyek esetén meggyőződtünk arról, hogy fontosak, hitelesek, a lakosság számára hiánypótolóak, és szakmaiságuk megkérdőjelezhetetlen. A támogatás számukra az, hogy hitelesíti őket a védjegyünk, amely erős minőségi garanciát jelent az iskolák és a gyógyszertárak számára. Terveink szerint minden évben hat új programot fogunk választani.

– Az egészségügy mellett az oktatáshoz kapcsolódik a legtöbb negatív társadalmi hír. Ezt akarja ellensúlyozni a 21 Pedagógus az Egészségért 2018 pályázat?

– Nagyon fontosnak tartjuk az iskolákban zajló egészségnevelő munkát. A pedagógusok egy része figyelemreméltó munkát végez ezen a téren, mi közülük szeretnénk jutalmazni és népszerűsíteni a 21 legjobbat. Hidat építünk az edukáció és az egészség között.

Az alapítvány által 2018-ban támogatott egészségügyi projektek:

A HENT gyógyszerhamisítás elleni munkacsoportja készítette el azokat a hiánypótoló oktatási anyagokat, amelyek segítségével a pedagógusok felvilágosító foglalkozást tudnak tartani a hamis gyógyszerek veszélyeiről.
Az Okosdoboz korszerű, digitális oktatási anyag általános iskolások számára, amely 6600 feladattal, kognitív játékokkal, egészségnevelési témájú videókkal teszi élvezetessé az alsós és felsős diákok tanulását.
A Kórházsuli egyetemisták és középiskolás diákok bevonásával segít a tartósan kórházi ápolásra szoruló gyermekeknek, hogy lépést tudjanak tartani az iskolai tananyaggal és az őket visszaváró osztálytársaikkal.
A GYERE (Gyermekek egészsége program) célja a gyermekkori elhízás visszaszorítása az óvodákon és iskolákon keresztül, a szülők, a helyi egészségügy és általában a település közösségének bevonásával.
Kérdezz gyógyszerészedtől! a középiskolásokat szólítja meg interaktív tananyaggal, amely a korosztály számára láthatóvá teszi a gyógyszertárak feladatkörét, valamint azt, hogy mit érdemes kérdezni a szakembertől.
Mérföldkövek néven fut a gyógyszertárakban a felnőtt élet két szakaszában segítséget nyújtó program, amelynek hasznos tanácsadó kiadványai az Apa-füzet és a Kapaszkodók – Gyakorlati tanácsok a demencia útvesztőjében.
 

– Ti, az alapítvány tagjai vesztek részt a Hobbink az egészség programban. Tehát nem csak beszéltek róla…?

– Nemcsak beszélünk az egészséges életmódról, hanem csináljuk is – és nemcsak az íróasztal mellett, hanem a magánéletünkben is. Meggyőződésünk, hogy a mozgást és az egészséges életmódot elkezdeni soha nem késő, ezért hoztuk létre a futócsapatunkat. Futottunk áprilisban a Telekom Vivicittá Városvédő Futáson, májusban a 23. Női Futógálán. Ilyenkor nemcsak futunk, hanem a standunknál szakértőink (például dietetikus) ingyenes tanácsadást végeznek.

Legutóbb pedig a Budapest Sportirodával összefogva elindítottunk egy kutatást a nők és a futás kapcsolatáról. A kérdőívet június végéig lehet online kitölteni, az eredményt még az őszi futószezon előtt megosztjuk. Példát szeretnénk mutatni, hogy egészségtudatosan mit és hogyan érdemes tenni.

Gábor: Gyerekkoromban a szüleim szoktattak rá a komolyzenére. Hallgattuk otthon, jártunk koncertekre és az Operába. Szerettem, bár előfordult, hogy unatkoztam. Ilyenkor a bátyámmal számolgattuk az orgonasípokat a Zeneakadémián… Zongorázni is tanítottak hat és fél évig, és – bár nem kerültem szoros kapcsolatba ezzel a hangszerrel – büszkén mondhatom, hogy Schumann Hazatérő vidám földművesét a világ nagy előadótermeiben már eljátszottam, a Metropolitantől a Covent Gardenen keresztül a Müpáig mindenhol, ahol a próbák alatt pár percre egyedül hagytak a zongorával.

– A nézőtérről hogy kerültél a színpadra?
Gábor: Hosszú és görbe úton. Érettségi után jogra felvételiztem, de nem vettek fel. Bő egy évre Amerikába mentem, hogy megtanuljak angolul. Egy ottani magyar baptista gyülekezetben találkoztam az akkor már idős operaénekessel, Czövek Istvánnal. Pici kórus, pici szóló, így figyelt fel rám, el is kezdett tanítani. 1994-ben jöttem vissza, és mivel nem volt jobb ötletem, beiratkoztam a Kereskedelmi Főiskolára. Bernadettet is ebben az évben ismertem meg.

Amikor 1996-ban Pista bácsi hazajött, és kiderült, hogy semmit nem haladtam az operaénekesi pályával, amin ő elindított, elvitt egy itthoni kollégájához, Antalffy Zsíros Alberthez, aki a tanárom lett. Főiskolásként elkezdtem a Bartók Konzervatóriumot, majd a Zeneakadémiára jártam.

– Az ember azt gondolná, hogy innen már egyenes út vezet bármelyik színpadig.
Gábor: Ha elvégzed a Zeneakadémiát, akkor sem tudhatod, lesz-e belőled operaénekes. Antalffy támogatott abban is, hogy elvégezzem a Kereskedelmi Főiskolát, mert tudta, hogy a pálya bizonytalansága miatt kell egy B-terv. 2004-ben diplomáztam, ott álltam 30 évesen, már három gyerekkel, és nem volt szinte semmi munkám.

– Ilyenkor nem mondja azt egy feleség, hogy akkor legyél kedves elmenni dolgozni?
Bernadett: Sokat beszélgettünk annak idején arról, hogy mi legyen a továbbiakban. Akkor még a szüleim házában laktunk, bár külön szinten, de nagyjából egy háztartásban. Apósomék is támogattak minket, így én is arra biztattam Gábort, hogy járjon csak versenyekre meg előéneklésekre, és majd meglátjuk, mi lesz.

A nagycsalád eleinte úgy tartotta számon, hogy Gáborka hobbiból énekelget, aztán ők is látták, hogy ennek van értelme.

– Tehát diploma már volt, de munka még mindig nem.
Gábor: Előéneklésekre és énekversenyekre jártam.

Volt sikerélményem is, de ezt úgy kell érteni, hogy mondjuk hetven előéneklésből húsz sikerült jól. Ötvenen viszont azt hallottam, hogy „köszönjük, kérjük a következőt”.

Előfordult, hogy egy versenyt megnyertem, a következőn rögtön a középdöntőben indulhattam, de ott azt mondták, hogy „nem kérjük”. Ez a furcsasága és szépsége is az énekesi pályának: az egyik ember számára ez a világ legszebb hangja, a másiknak meg hallgathatatlan. Végül egy osztrák és egy francia menedzser kezdett el foglalkozni velem, jó pár éve pedig már a londoni IMG-vel futok. A Kékszakállút 2006-ban énekeltem először, de talán 2007 volt az első év, amikor éreztem, hogy fut a szekér: Rennes-ben volt egy Nabucco-koncert, utána a Salome, majd a Jenufa a Scala-ban, aztán Salzburgban a Figaro házassága, Klagenfurtban az Ariadné Naxoszban és a Rigoletto...

 

– Az előéneklés, ha a szomszéd utcában van, nem olyan nagy ügy, de gondolom, ennél messzebbre kell elutazni azért, hogy megmutasd magad.
Gábor: Előfordult, hogy összesen tíz órát autóztam egy meghallgatásért, de amint beléptem, láttam, hogy csalódást okoztam. Nem ilyen karaktert kerestek. De olyan is volt, hogy elhívtak Párizsba Luc Bondy francia rendezőhöz, aki engem szeretett volna Sparafucilének. Ő akkor kezd gondolkodni egy karakterben, amikor személyesen megismeri. Reggel indult a gépem, délben becsöngettem hozzá. Szegény épp nagyon beteg volt, felült az ágyában, teázgattunk, ismerkedtünk. Fél óra múlva annyit mondott, hogy akkor két év múlva találkozunk Bécsben. Enyém volt a szerep!

– Sokáig semmi, aztán egyszerre túl sok, túl messze. Bernadett, te mit szóltál ehhez?
Bernadett: Gábor nagyon szerette volna ezt a pályát, ezért támogattam. Húszévesen összekerültünk, attól kezdve sülve-főve együtt voltunk, így a távolléte nagy váltásnak számított, főleg, hogy 2007-ben már öt gyerekünk volt.

Eleinte úgy működött az életünk, hogy Gábor ment, a család maradt. Aztán úgy döntöttünk, hogy inkább mi is megyünk, így Klagenfurtban és Milánóban hosszabb időt töltöttünk együtt. Az iskolások miatt azonban inkább többször mentünk rövidebb időre, ilyenkor hetekre kivettük őket a suliból. Ausztráliába öt gyerekkel utaztunk három hónapra.

Pont nyáron, így nem kellett hiányozniuk az iskolából. New Yorkba nyolc hónapra költöztünk, Franciaországba és Spanyolországba mindig csak pár hétre. Gábor sokat lesz külföldön jövőre, annyi biztos, hogy Palermóba és Salzburgba megyünk vele, mert az ottani fellépései iskolai szünet idejére esnek.

– Nem tudok nem arra gondolni közben, hogy csak az utazás mennyibe kerülhetett például Ausztráliába…
Bernadett: Sokba! Gábor business jegye helyett kértünk inkább hat turistát. Japánba is így vittünk néhány gyereket. Fontosabb a családnak együtt lenni, mint jó sok pénzt félretenni.

– A férj álma tehát megvalósult, most jön a feleségé…
Bernadett: Egy saját csokoládémanufaktúra. Hatéves korom óta minden édességet én készítettem otthon, de a nagy fordulat 2013-ban jött, ekkor már hat gyerekkel. Gábor Franciaországban, Aix-en-Provance-ben énekelt két hónapig, ahova szintén elkísértük.

A környéken találtunk egy pici csokoládégyárat – Chocolaterie de Puyricard –, ahol mindketten beiratkoztunk egy egynapos gyorstalpalóra. Nagyon élveztük! Hazatérve elkezdtem utánajárni, hogyan tanulhatnám ki a szakmát. Végül megtaláltam a legjobb iskolát, ahol elvégeztem a kezdő és a haladó tanfolyamot.

Milánóban többször ünnepeltük valamelyik gyerekünk szülinapját, és mivel ott sütni nem tudtam, egy közeli cukrászdából hoztunk mousse-tortát. Bele is szerettünk, úgyhogy a boltban a csoki mellett erre szakosodtunk. Tavaly szeptemberben nyitottuk az üzletünket. Gábor megmarad az éneklésnél, de másodállásban ő a fő minőségellenőrünk. Amit én nem veszek észre, mert abban élek mindennap, ő azonnal kiszúrja.

Gábor: A munkaköri leírásomban az ipari kémkedés is szerepel! Ha külföldön járok, nézem az üzleteket, a sütiket, a bolti dekorációkat. Mindent lefotózok, aztán itthon kielemezzük. És a főellenőr valóban én vagyok. A mélyhűtő tetejére például létra nélkül is prímán fellátok. A pultot is rendszeresen végigkóstolom… Hetente két-háromszor igyekszem vásárlói szemmel körülnézni. Mondok egy példát. Az üzletet úgy alakítottuk ki, hogy a járókelők beláthassanak a műhelybe a kirakatüvegen keresztül. A formákat nem mossuk el, mert a víz nem tesz jót a csokinak. Ezt a látogató nem tudja, csak azt látja, hogy egy összecsokizott forma hever a kirakatban. Ezeket most már inkább elpakoljuk, nehogy azt higgye bárki, hogy ez egy koszos üzlet.

– A kontroll visszafelé is működik? Bernadett, te kritizálod Gábort?
Bernadett: Persze, én is adok neki visszajelzést. Bölcsészként végeztem, nincs avatott fülem, csak jó hallásom, és a hangját kiválóan ismerem.

Gábor: A pályán nagyon fontos a külső kontroll. Ez 2013-ig meg is volt Antalffyn keresztül, aki haláláig minden előadásomra eljött Európa-szerte. Ez megnyugtatott. Bernadett is sokszor eljön a főpróbára, és szól, hogy ennél vagy annál a résznél ne oldalra énekeljek, hanem előre. Ilyen apróságokra nem minden rendező figyel.

Bretz Bernadett: Rögtön kiszúrom, ha valami furcsán néz ki, például, ha Gábor dülöngélve megy, lóbálja a kezét, vagy nem húzza ki magát eléggé. Apróságok, de számítanak.

– Egy-egy ölelkezős jelenetnél feleségként nehéz lehet például azt mondani, hogy nagyobb átéléssel…
Gábor: Lehet, hogy a színpadon nagy hévvel belemarkol az egyik a másikba, de közben a karmester integet a monitorokba, van egy tempó, amit tartani kell, szóval az egész nem olyan romantikus, mint amilyennek látszik. De visszatérve a kritikára, nagyon nehéz a szakmában olyat találni, aki ért hozzá, jót akar neked, és úgy is mondja a véleményét, hogy el tudd fogadni.

Bernadett: Az én szakmámban is. Néha Gábor is úgy önti rám az észrevételeit, hogy muszáj rászólnom, ne így zúdítsa a fejemre, mert dacos leszek!

Gábor: Bernadett kecsesebben intézi a véleménynyilvánítást, tudja, hogy a művészlelkek nem veszik egyszerűen a bírálatot! A feleségem, az apukám és az anyukám a fő kritikusaim. Anyukám részletekbe menően, apukám célirányosan, lényegre törőn mondja a véleményét. Bernadett a kettő közötti átmenet. A gyerekek viszont nem kritizálnak.

Laura, amikor előadásra menet elbúcsúztam tőle, annyit kért, hogy „Papa, menőn énekelj!”. Ez azóta is ott van a fülemben. Bár igazán nem is tudom, mire gondolhatott, milyen a menő éneklés. Laza? Görcs nélküli? Egyszer meg is kérdezem tőle…

– Egy operaénekes is lehet olyan menő a gyerekei szemében, mint egy popsztár?
Bernadett: Persze! Amerikában Árpi és Bundi gimnáziumba jártak, és ott történt, hogy az igazgató lejátszotta Gábor egyik felvételét az iskolarádión. Nagyon büszkék voltak a papájukra!

Nemrég épp Árpi spanyol haverjai mondták: „Azta! Milyen menő a papád, rajta van a Spotify-on!” Vagy amikor Sydney-ben a taxik hátulján ott volt Gábor fényképe, az is tetszett nekik. Egyébként sok komolyzenét hallgatnak, és hangszeren is kötelező tanulniuk legalább pár évig.

– A közösségi média korában folyamatosan ömlenek a vélemények. Hogy dolgozzátok ezt föl?

Gábor: A kommenteket nem figyelem, mert a családi szűrőn keresztül úgyis eljutnak hozzám. Meg kell tanulnunk szétválasztani a lényegest a lényegtelentől, az építő kritikát a rombolótól. A profi énekes, ha a körülmények nagyon ellene vannak, akkor is legalább 70 százalékot tud adni. Sőt, meghalás közben is, ha a darab épp úgy kívánja! De a viccet félretéve, sok minden befolyásol: legyél egészséges, passzoljon a szerep, magánélet, bármi. Nagyon fontos egy művészi pályán, hogy tisztán lássuk, hol tartunk. Ha már huhogok, és borzalom a hangom, muszáj abbahagyni. Na, ez nagyon nehéz! De remélem, lesz majd erőm hozzá. Ehhez kell egy másik láb. A csokoládé!