„Ottóka szakmát szeretne”
Mivel dél körül érkezünk, Molnár-Gál Béla igazgató egyenesen a menzára vezet, s ott rögtön mesélni kezd a városról. A hetvenes-nyolcvanas években harmincezer lakosa volt, főleg fiatalok, most huszonkét ezren lakják, sokan elköltöztek, mert kevés a munkalehetőség, és nagyon rossz a közlekedés is. Béla úgy próbált segíteni a huszonvalahány kilométerre élő balajtiakon, hogy panaszlevelet írt a helyi Volánnak az iskolai lemorzsolódásra hivatkozva. Erre egy másik zsákfaluba járó buszt „eltérítettek” Balajt felé, amely annyira korán érkezik, hogy a gyerekek fél hétre bent vannak az iskolában; a tanítás pedig csak nyolckor kezdődik.
Délután ugyanez a probléma: ritkán járnak a buszok, az utolsó 19:15-kor megy Balajtra, tehát a Miskolcon későig dolgozó munkás, vagy a Kazincbarcikán délutáni gyakorlaton lévő, cukrásznak vagy péknek tanuló diák nem tud hazamenni.
„De ezt senki nem figyeli. Mindenki arról beszél, mit kell csinálni, miközben csak össze kellene hangolni dolgokat és biztosítani a tömegközlekedést.”
Bepillantás a Don Bosco Iskola egyik tantermébe – Fotó: Páczai Tamás
A Don Bosco Iskolába körülbelül négyszáz gyerek jár, csak egyötödük helybéli, a tömegközlekedés hiányosságai tehát háromszáznál több gyereket érintenek. Egyik megoldás lehetne a bentlakás, de a többnyire cigány szülők nem szívesen engedik el kollégiumba a gyermeküket, féltik őket, másrészt a kollégiumok sem szívesen fogadják őket. Nincs pontos felmérésük, hogy a gyerekek közül ki a cigány és ki nem az, de mindenki annak vallja magát a kisebbségeknek járó különböző ösztöndíjak miatt. A tizenöt-tizenhat éves fiatalok még nem tudják, melyik szakmát válasszák, és ebben a döntésben a szülők sem segítik őket, ahogy sokszor a tanulásban vagy az iskolába járásban sem, csak tudomásul veszik, amit a gyerek csinálni akar, és megírják a szükséges kérelmeket.
„Tisztelt tanár úr, Ottóka szakmát szeretne, kőműves akar lenni. Segítsen má!”; „Krisztiánka át akar menni egy másik szakmára. Jó?” – ilyen kérelmek érkeznek az igazgatóhoz.
Sem pofon, sem szeretet
Kiss Dezső hittantanár elmondja, hogy diákjainak körülbelül fele a választott szakmájában szeretne dolgozni, néhányan más szakmát is szeretnének még tanulni. A fiúk között kevesen vannak, akik érettségizni is szeretnének, a lányokat jobban érdekli a tanulás. A hegesztő osztály legjobb tanulója jól énekel, ő például ezzel szeretne foglalkozni, de mindannyian szívesen szerepelnek a különböző iskolai alkalmakon. Legutóbb a „Melyiket a kilenc közül?” című mesét adták elő, ahol minden szereplő megmutathatta a tehetségét énekben, zenében, táncban. A szociális gondozást tanuló lányok kisgyermekekkel vagy idősekkel szeretnének foglalkozni, mert családjukban sok a gyermek és az idős ember is, és szót értenek velük. Egy lányt érdekel a videózás, ő operatőr szeretne lenni.
A szünetben a diákok egy része körülállja a tanárt, poénkodnak vele. Ő ezt barátságosan fogadja, de közben jelzi, hol a határ. A gyerekekkel keveset törődnek otthon. „Nem kapnak sem pofont, sem szeretetet.”
Molnár-Gál Béla igazgató diákokkal – Fotó: Páczai Tamás
Ígéret Istennek
Molnár-Gál Béla korábban vezetékes távközléstechnikai műszerészként dolgozott, de volt üzletkötő, területi képviselő és benzinkutas is, majd eldöntötte: elesett emberekkel, segítségre szorulókkal foglalkozik. Felkeresett fogyatékkal élőket, szenvedélybetegeket. Emellett hitoktatóként is dolgozott Edelényben, de családját – akkor már három gyermeke volt, azóta megszületett a negyedik is – egyre nehezebben tudta eltartani. Amikor az iskola akkori hittantanára egyik napról a másikra felmondott, kerestek egy legalább 180 cm magas, nagydarab, tekintélyt sugalló férfit.
Béla akkor már több hónapja munkanélküli volt, és felesége kérésére megígérte Istennek: az első állást elfogadja, ami adódik számára. Több ajánlatot is kapott, de tartotta szavát, és elfogadta az elsőt: a Don Bosco Iskola hittantanári állását.
Béla komolyan vette a heti egy hittanórát, és az akkori igazgatóval együtt közösen bevezettek néhány, azóta hagyománnyá vált újdonságot: meghívták az egész tantestületet a szaléziak havi konferenciájára, hogy megismerjék a szalézi lelkiséget, körmenetet szerveztek a városban, és meghívták a város többi iskolájának tanárait is. „Abban az időben több szalézi atya is itt lakott, és aktívan részt vettek az iskola életében” – teszi hozzá Fehér Béla igazgatóhelyettes. Átvették a plébániát is az egyházmegyétől, majd a gimnáziumot is, és építettek egy sportközpontot. Közben az iskola világi vezetői különböző pályázatokból felújították az egész épületet és a berendezéseket, megemelték a hittanórák számát, felvettek még egy hittantanárt. Bélából igazgatóhelyettes lett, majd 2015-ben felkérték igazgatónak.
Azóta az iskolának lassan, de folyamatosan javul a megítélése Kazincbarcikán és környékén, különösen amióta elhívták magukhoz más iskolák tanárait.
Korábban közülük többen azzal fenyegették diákjaikat, hogy ha rosszak, akkor a Don Boscóban fognak kikötni; így aztán nagyon meglepődtek azon, amit itt tapasztaltak.
A pályázati fejlesztéseknek köszönhetően a szakképzésük is egyre jobb. Nagyon örülnek annak is, hogy már a kormányzat is értékeli azt a példamutató munkát, amit a szalézi rend tagjai és munkatársai a leszakadó rétegek felemeléséért tesznek.
Mindenkit, egyenként
Kazincbarcikáról átautózunk Balajtra. „Béla bá” itt, az ötszáz fős, zömében cigány lakosságú faluban „Béla atya”. Útközben elmeséli, hogy tíz évvel ezelőtt a balajti templom zárva volt, és közösségi élet sem létezett. A régi templomot kifestették, de a 2010-es árvíz után a használhatatlanná vált épület helyett a kultúrházban tartották a misét, majd amikor az egyház megvásárolta a régi iskolát az önkormányzattól, akkor azt is felújították.
Épp csak kiszállunk az autóból, Béla máris átkiabál az út túloldalán sétáló két fiatal fiúnak, kikérdezi azt, akit még nem ismer, és megkéri, hogy másnap látogassa meg.
Béla mindenkit megszólít, akiről tudja vagy sejti, hogy épp nem tanul. Abban hisz, hogy mindenkire egyenként, személyre szabottan kell odafigyelni és felkarolni.
„Aki egyszer kilép a barlangból, nem biztos, hogy visszatér, és ha mégis, már nem lát a sötétben, megbotlik, és a többiek már nem értik a szavát” – hivatkozik az ismert Platón-példázatra.
Apjuk helyett
A sekrestyésre várva benézünk a legközelebbi házba, ahol a háromgyermekes Váradi Jánosné Irma arról mesél, hogy lányként a Don Boscóba járt, de amikor megismerkedett férjével, szülei nyomására abbahagyta az iskolát. Gyerekei közül a két nagyobb is odajár, de a fia is abbahagyta, mert túl korán kellett kelni, és inkább elment az apjával dolgozni. Bár nagyon szerette a munkát, a társaságot és azt, hogy pénzt keres, fél év után rájött, hogy még többet kereshetne, ha végzettsége lenne, így nemrég beiratkozott egy hegesztő tanfolyamra. „Remélem, ezt be is fejezed” – szól rá a fiúra fejét ingatva Béla.
Amikor a nagylányáról kérdezzük, Irma aggódva mondja, hogy barátja van, és ezért nagy kérdés, hogy befejezi-e az iskolát. Béla elmagyarázza nekünk: itt teljesen természetes, hogy a tizenöt-tizenhat éves lányoknak élettársuk van, és hamarosan gyermekük is lesz.
Béla megígéri, hogy ahogy a többiekre, őrá is figyelni fog. Irma hálásan néz rá: „Bélát az Isten küldte”.
Közben a kisebbik lány oda-vissza görkorcsolyázik a kis házban, majd többszöri kérdésünkre végre huncutul mosolyogva elárulja: cukrász szeretne lenni, mert a négyéves gimnázium túl hosszú, az érettségihez meg túl sokat kell tanulni. „Majd meglátjuk, először végezd el az általános iskolát, aztán megbeszéljük” – mondja neki Béla, s kikérdezi, melyik tantárgyból hányasa van.
A beszélgetésből egyértelműen kiderül: Béla családtagnak számít, sőt, a távol dolgozó apa helyett az asszony szívesebben is beszéli meg vele a gondjait. Hiszen „Béla atya” támogatta abban is, hogy újra tanuljon, segített neki beiratkozni Egerbe, a hittantanári képzőbe, szállást is intézett neki. Csillogó, de aggódó szemekkel meséli, hogy milyen nehezen egyezett bele a férje, és hogy ebből „még sok baja lesz”. „A cigány férfinak mindent szabad, bármikor elmehet itthonról, de az asszonynak semmit sem szabad. A cigány férfi félti, ami az övé, a feleségét és a gyermekeit saját tulajdonának tekinti.”
Közösségben
Megérkezik Szabó Oszkárné Krisztina sekrestyés, ő itt mindenes: takarít, rendet tart, figyel a gyermekekre, segít szervezni a keddi gyermek- és a pénteki felnőtt hittant, és persze a közösségi alkalmakat. A falu lakosai közül körülbelül ötvenen járnak rendszeresen, és még ugyanennyien alkalmanként a templomba, de más programokon akár százan is összegyűlnek, együtt főznek, zenélnek, táncolnak, beszélgetnek.
„A péntek estéket is nagyon szeretjük, sokszor még kilenc-tíz óra után is itt vagyunk, imádkozunk, énekelünk, beszélgetünk.” Béla nemcsak helyi közösségi eseményeket, hanem táborokat és zarándoklatokat is szervez nekik, így viszi el őket „világot látni”.
Amíg beszélgetünk, a gyerekek többször berohannak:„Béla atya, mi lesz má’?”, aztán hirtelen abbamarad a nyaggatás. Krisztina kimegy körülnézni, majd sopánkodva jön vissza: öt óra után öt perccel majdnem mindannyian hazamentek. „Ilyen a cigány, csak a jelennek él, nincs türelme várni” – magyarázza. Néhány kislány ottmaradt, ők egyre közelebb merészkednek hozzánk, hagyják magukat fényképezni, és még a kérdéseinkre is készségesen válaszolnak: elmondják, hogy a keddi hittanon a kedvencük a játék, s máris vetik a cigánykereket a kertben. Közben megérkezik a kántorasszony, aki elmeséli, miért szeret énekelni. „Csak úgy jön, belülről. És sokszor nem tudom abbahagyni. De van, amikor lerövidítem, hogy a pap is haza tudjon menni”. Az asszonyok felnevetnek és vidáman beszélgetnek tovább, megint szóba kerülnek a lányaik. Hálásak, hogy Béla atya csendben „figyeli” a párokat, és szól nekik, ha „veszélyt” lát. Az Isten küldte őt nekünk, mondják többen, többször is. Ahogy hallgatjuk őket, ráeszmélünk: ha még tovább maradunk, újabb kedves emberek fognak felbukkanni körülöttünk, és sokáig nem tudjuk majd abbahagyni a beszélgetést. Indulnunk kell, hosszú út áll még előttünk, de érezzük: szívünk egy része ott maradt velük.
A Képmás magazin és a Képmás.hu a Jószolgálat-díj médiatámogatója.
