Harminc körüli lány méltatlankodik az edzés utáni jól megérdemelt szaunázás közben, ecsetelve, mennyibe is kerülne a két család vendégül látása, „alaphangon”. 

A stressz tagadhatatlan. Tavaly végigkísértem a készülődést távolabbi, majd egészen közeli családtag mellett is, most pedig újra két esküvői készülődésnek vagyok napi szem- és fültanúja.

Rengeteg döntést kell meghozni, ráadásul ezek nagy része nem egyformán lelkesíti a menyasszonyt és a vőlegényt, ami külön vitafelület. Minimum egy sírás garantált az előkészületek során.

A meghívandók, a színek, az időpontok, a fogások külön giga problémahalmazokat alkotnak, amelyek megoldásához hihetetlenül sokan akarnak véleményükkel hozzájárulni, változó frontvonalakat alakítva témák szerint. Azzal szembesülünk, hogy harmincféle fehér és rózsaszín létezik, olyan valószínűtlen összetételek kerülnek napi szókincsünkbe, mint székszoknya meg gyűrűpárna, és rájövünk, hogy sokkal több barátunk van, mint gondoltuk (és mint ahányan elférnének az étteremben). Egy napon azon kapjuk magunkat, hogy hetek óta agyalunk, kit ültetünk a mosdó mellé, hogyan tálaljuk a nagynéninek, hogy ne hozzon három tortát és a nagybácsinak, hogy nem lesz menyasszonytánc… Mintha jobban izzadnék, mint ahogy ezt a 90 fokos szauna indokolná.

Ekkor eszembe jut, hogy a tévében látott szociológus házaspár mit válaszolt arra a kérdésre, mit tegyen egy pár, hogy tartós legyen a kapcsolatuk. Nem azt, hogy tegyenek magasról a rokonságra és a konvenciókra, és szökjenek meg Balira, hanem hogy csapjanak egy jó nagy lagzit!

Valaki olajat önt a tűzre, s megjelennek előttem az illatfelhőben a virágos nyári délutánok, suhanó szoknyákkal, frissen vasalt és frissen átizzadt hófehér ingekkel, fontoskodó tüllszoknyás-nyakkendős apróságokkal, púderszagú, legyezős idős hölgyekkel, körülményes pohárköszöntőket mondó urakkal. Mosolyokkal, amelyek meghatottakból cinkosan összekacsintóssá, majd hajnal felé „mindannyianegyekvagyunköleljükmegegymást”-félékké szelídülnek.

Fél nap és fél éjszaka, amely arról szól, hogy az a két ember mától nemcsak önmagában fontos nekünk, hanem együtt is.

A kapkodás, kiöltözés, áhítat, a kedves giccshalmok, az evés-ivás, a tánc a közös játék és a néha már vaskos tréfák – mindez valójában a násznép ígérete, hogy „itt leszünk mellettetek, nemcsak ma, hanem akkor is, amikor nem lesz minden ilyen fényes és illatos”.

Az a nagy nap sem stresszmentes, de néha kell a stressz is, cserébe viszont nem utolsó buli egy ilyen lagzi!

Tartogat legalább annyi élményt és elmesélhető sztorit, mint egy egzotikus utazás.

(És persze az egész készülődés és lebonyolítás kiváló alkalom a lehetséges családi konfliktusok és a „sajátos bánásmódot igénylő” rokonok feltérképezéséhez.) Általában nem szokott a fiatal pár anyagi deficittel zárni, mert a jól tartott (és célirányosan instruált) rokonság szívesen állja az este költségeit nászajándék fedőnéven.

Persze, mindezt csak gondolom ott kibicként, az ellazító melegben, hiszen a lányt – aki épp azzal zárja monológját, hogy azért a menyasszonyi fotózást sajnálja, mert jól állna tengerparti barnaságához a fehér – nem is ismerem.

– Milyen nő- és anyaképet hozol magaddal a születési családodból, a gyerekkori környezetedből? Mennyire befolyásol ez ma is, mennyire akarsz annak megfelelni?

– Roppant szerencsés ember vagyok, mert édesanyám nagyon melegszívű anya, és mindkét nagymamámmal sokat voltam egészen tizenéves koromig, sőt, az anyósom személyében is kaptam egy igazi anyafigurát. Ötéves koromig egyedüli gyerek voltam, ennek minden kivételezettségével: az egész család engem kényeztetett.

Édesanyámmal nagyon szoros volt a kapcsolatunk kiskoromban, aztán kamaszkorban nehezedett a helyzet, mert a szüleim teljesen új országban és városban kezdték újra az életüket velem és az öcsémmel, és a helytállás minden erejüket igénybe vette.

Velem akkor már kevesebbet tudtak foglalkozni, de tizenhat évesen én igényeltem is az elszakadást. Édesanyám életem minden nagy döntésében támogatott – kis dolgokon többször összekülönböztünk már, de az igazán fontos dolgokban mindig egyetértünk. Én is ilyen elfogadó anya próbálok lenni a nagy dolgokat illetően, de én a kis dolgokban is sokkal engedékenyebb vagyok – hogy jól teszem-e, az majd hosszú távon kiderül. Az édesanyám szeretetnyelve az etetés és az ajándék, enyém a beszélgetés, ezen alapvetően egyikünk sem tud változtatni, de megtanultuk egymás nyelvét beszélni. A nagymamáimtól is különbözőféle törődést kaptam, értelmit és érzelmit egyaránt. Anyósom pedig a kezdettől fogva (tizenhat éves korom óta) elfogad, és mindenben támogat. Édesanyámmal mindennap beszélek egyszer vagy kétszer telefonon, mert csak kéthetente találkozunk, más városokban élünk.

– Fiatal lányként hogyan képzelted el az életedet érett nőként? Mennyire azonos a mai életed azzal, amit elképzeltél magadnak?

– A legnagyobb vágyam teljesült azzal, hogy egy íróval élek – és még csodálatosabb, hogy együtt lettünk írók.

Hogy két fiam is van, és ráadásul még kertünk és nagy könyvtárunk is, ez aztán már tényleg a boldogság tetőfoka. Sőt, egészen tavalyig volt saját szobám is (tíz évig), erre rettenetesen vágytam gyerekkoromban.

– Az anyaságot a nőiséged kiteljesedésének éled meg, vagy csak egy részének?

– Rettenetes volt megélni, hogy esetleg nem lehet gyerekem, majdnem belehaltam. Amióta az eszemet tudom, anya akartam lenni, elég hosszú ideig vártam rá, kész csoda, hogy magától sikerült.

Nagyon fontos része ez a nőiségemnek, igen – el kell gyászolnom lassan a termékenységet, innen tudom, hogy mennyire meghatároz. A szerelemben viszont szabad vagyok, ott nincs női trükk, ravaszság, nincs játszma, legfeljebb játék van, a közös játék öröme. A szerelemben ember vagyok, az anyaságban nő.

– Számít-e szerinted, hogy valaki költőNŐ?

– Nem lenne jó, ha számítana, bár látom, hogy a világban ma sokszor inkább a figura számít, mint a teljesítmény. Pedig a legjobb az, ha a kettő összhangban van. Szép nőként vagy szép férfiként könnyebb érvényesülni, de ezzel semmilyen munkát nem lehet megspórolni, mert a siker nem egyenlő az eredménnyel. Elsősorban magunknak kell megfelelni, mert ez a legeslegnehezebb.

– Tapasztalod-e a két nem közötti biológiai – ösztönvezérelt – különbözőségeket, vagy ezeket csak társadalmi elvárásoknak, nevelési megfeleléseknek érzed?

– A férfi nőt akar, a nő gyereket – sarkítok, tudom, de sokszor tapasztalom mégis.

Máshol vannak az életünk hangsúlyai, és ez nincsen egészen jól, mert egymást kell akarnunk, nem egymáson át elérni valamit. Ha valaki hátsó szándék nélkül, egyenlőségben próbál élni, akkor tisztázni kell mindenkor az alapoktól kezdve az egészet: mit akarunk, és ennek mi az ára. Innentől kezdve együtt is lehet dolgozni az életünk örömein.

Velünk fejlődő barátságok

Természetes folyamat, hogy a barátságaink átalakulnak, változnak, hiszen különböző életszakaszokban eltérő feladatokkal kell megküzdenünk, és ez más típusú kapcsolódásokkal jár együtt. Óvodáskorban a barátságok még nem stabilak, az egymás mellett játszásról szólnak, a közös tevékenység tereli egymáshoz a gyerekeket. Kisiskolás korban az együttműködés készségének fejlődésével a gyerekek gyakran kötődnek egy-egy kisebb csoporthoz, ennek értékei, normái és visszajelzései nagy hatást gyakorolnak a személyiségükre, szociális kompetenciájuk fejlődésére.

Ezekben a csoportokban sajátítják el az egyezkedést, a kompromisszumkötést, az önérvényesítést és az alkalmazkodást. Erre a korosztályra már jellemző a mély barátságok kialakítása is.

Goodnow és Burns felmérése szerint a felső tagozat kezdetén a gyerekek a barátság legfontosabb jellemzőinek a gondoskodást, a szeretetet, a védelmezést, az agressziómentes viselkedést, a közelséget, az együttérzést, az élmények megosztását és a közös érdeklődést tartják. Ezek az értékek már átfedést mutatnak a felnőttkori barátságok fontos jellemzőivel. Kamaszkorban mindezek mellett társas támaszt és pozitív megerősítést jelentenek a barátok, ami segít a serdülőnek a családtól való érzelmi függetlenedésben és identitása kialakításában. Karácsony Sándor szerint az ifjúkor a barátság kora, a gyermekkorból kilépve a barátokkal töltött közös idő a legégetőbb szükséglet.

Később az életfeladataink és az értékeink változásával ezek a kapcsolatok változhatnak, teret kaphatnak életünk különböző területein a lazább kapcsolódások is. A nők gyakran kötnek „játszótéri barátságokat”. Ha ezek a kapcsolatok megmaradnak ezen a szinten, és nincs lehetőség a gyereknevelésen kívüli élmények megosztására, akkor az ismeretségek funkciójuk elvesztését követően hamar véget érnek.

A kizárólag ilyen „praktikus” típusú kapcsolódások magukban hordozzák a veszélyt, hogy a következő életciklusba lépve nem kötődnek új kapcsolatok, ami elmagányosodáshoz vezet.

A párkapcsolatban élők számára hasznos a baráti párokkal való kapcsolódás. Geoffrey L. Grief és Kathleen Holtz Deal baráti párok kapcsolatával foglalkozó könyve szerint ezekben a párok pozitív párkapcsolati modellt nyújtanak egymásnak, illetve azzal is erősítik párként közös identitásukat, hogy a számukra nem szimpatikus dolgokat is megfogalmazhatják: „Pisti és Julcsi milyen csúnyán beszélt ma egymással, milyen jó, hogy mi ennyire tiszteljük egymást.” Ezek a kapcsolatok egyrészt alkalmasak arra, hogy a párok közösen töltsék el az idejüket, másrészt érzelmi támaszt is nyújthatnak egymás számára.

Mivel a baráti párok általában ugyanabban az életciklusban vannak, és hasonló problémákkal küzdenek, jól tudják támogatni egymást az összecsiszolódás, a kisgyermekes lét, a kamasz gyermekek identitáskeresése és függetlenedése, majd pedig az üres fészek időszakában is.

Időskorban a barátságok újra intenzívebbé válhatnak, hiszen több a szabadidő, és kevesebb kötöttséghez kell alkalmazkodni.

A felnőttbarátságok nyomában

A felnőttbarátságok legfontosabb jellemzői nem sokban különböznek az iskolás gyerekek barátságképétől. Argyle kutatásai szerint a barátság kapcsán az emberek általában az önkéntességet, a kölcsönös támaszt, a bizalmat, az együttes tevékenységek örömét, illetve a kötött szerepek és szabályok hiányát emelték ki. A barátságok három legfontosabb tartalmi eleme a beszélgetés, a segítségnyújtás és a közös szabadidő eltöltése.

Mindhárom összetevő időt és energiát igényel, és gyakori tapasztalat, hogy túl elfoglaltak vagyunk a kapcsolatok ápolásához. Az egymás előtt való megnyílás nem megy egyik percről a másikra, az önkifejezéshez és a másik meghallgatásához idő és türelem szükséges.

Manapság a beszélgetések gyakran a chatprogramokra korlátozódnak, ahol ez az egymásra hangolódás nehezen jön létre, a kommunikáció sokszor úgy zajlik, hogy a felek meg sem várják a másik mondanivalójának befejezését, mielőtt válaszolnának. A közelség ugyanakkor a virtuális térben is létrejöhet, és ha a rendszeres chatelést olykor személyes találkozás is megerősíti, akkor az internet jó lehetőség a kapcsolatok fenntartására.

Kapcsolati közelség

A kapcsolat formálódásakor a közelség a legfontosabb szempont. Amikor a kutatók egy kétszintes házban vizsgálták a barátságok alakulását, azt találták, hogy az emberek hajlamosak a saját emeletükről barátot választani, bár a lépcsőház mellett lakóknak gyakrabban voltak mindkét emeletről barátaik. Kollégiumban a szobatársak kétszer gyakrabban barátok, mint az egy emeleten lakók, akik pedig a kollégium többi lakójához viszonyítva kétszer valószínűbben alakítottak ki baráti kapcsolatokat.

Természetesen nem válik mindenkiből barát, aki közel van hozzánk, inkább a reakcióinkat erősíti fel a közeli viszony, az ellenszenves emberek még ellenszenvesebbnek, a szimpatikusak még szimpatikusabbnak tűnnek.

A közelség mellett az ismerősség és a hasonlóság dönt arról, hogy a szomszédjaink, az iskolatársaink és a munkatársaink közül kit választunk barátnak. A közös pontok és a hasonló értékrend biztonságot ad, és erősíti az önbizalmunkat. A barátok általában támogatják azt, akik vagyunk, és hasonló keretben értelmezik a világot. Különösen fontos ez kamaszkorban, az identitáskeresés időszakában, amikor a barát önmagunk mélyebb megismerésének segítőjévé válik. Rendkívül fontos, hogy a baráti beszélgetések során megtaláljuk az arany középutat a véleménynyilvánítás és a feltétel nélküli támogatás között, hiszen az előbbi sérti a barátunk önérzetét, és a kapcsolat megszakadásához is vezethet, az utóbbi pedig megakadályozza, hogy segítsük barátunk fejlődését.

Mennyire ismer a barátod?

Amikor Monsour a kutatásaiban arra kérte a vizsgálati személyeket, hogy írják le, mit jelent az intimitás a barátságban, az alábbi jellemzőket kapta gyakorisági sorrendben: önfeltárás, érzelmek nyílt megjelenítése, feltétel nélküli támogatás, bizalom, közös tevékenységek és fizikai érintkezés.

Az intimitás mélysége mutatja, hogy mennyit engedünk látni magunkból. Ahogy az animációs film hőse, Shrek fogalmaz: a hagymához hasonlóan többrétegűek vagyunk. Altman és Taylor az intimitással kapcsolatos pszichológiai elméletükben szintén úgy gondolják, hogy vélekedéseink, előítéleteink, hiedelmeink és vágyaink a hagymához hasonlóan rétegződnek egymásra, és a személyiség magjának megismerése négy szakaszra bontható. Az első szakasz még a nyilvános, mindenki számára hozzáférhető információk cseréje. Ennek függvényében engedjük közelebb a másikat a személyiségünk magjához a feltérképező érzelmi csere második és harmadik szakaszában. A teljes nyitottság a negyedik szakaszban valósul meg.

Amennyiben a kapcsolat fejlődése nem követi ezt a fokozatosságot, és túl sok vagy túl kevés információt osztunk meg egymással, a barátság elakad, és nem fejlődik tovább.

Beverley Fehr szerint a személyes információk megosztásában a kölcsönösség és a viszonosság kulcstényező.

Rendkívül felszabadító, ha van valaki, akivel megoszthatjuk a terheinket. Míg a férfiak gyakrabban beszélgetnek személytelenebb dolgokról, mint például a munka, sport vagy politika, illetve egymás segítése terén is inkább az anyagi természetű vagy kézzelfogható segítségeket helyezik előtérbe, addig a nők számára inkább a társas támogatás érzelmi oldala hangsúlyos. Ugyanakkor F. Lassú Zsuzsa a barátságokról szóló tanulmányában kiemeli, hogy a nemi szerepek átalakulásával a két nem egyre inkább hasonló tartalommal ruházza fel a barátságait.

Jobb adni, mint kapni?

A barátságban adunk és elfogadunk. A reciprok altruizmus elve szerint azért gondoskodunk a másikról, mert feltételezzük, hogy hasonló helyzetben ő is ezt tenné, a megerősítés és csereelmélet szerint azokat a kapcsolatokat részesítjük előnyben, amelyek jutalmazóak, például mert megerősítik a nézeteinket, támogatják az önértékelésünket. Természetesen igen gyakori az önzetlen törődés is, hiszen az együtt töltött idő, a közös tevékenységek nyújtotta öröm, a másik boldogsága szintén jutalmazás.

Karácsony Sándor Dávid és Jonatán bibliai hősök példáján keresztül mutatja be, hogy nem azért adunk, hogy a másik is adjon, hanem azért, mert telik, és mert szeretjük a másikat. Jonatán és Dávid barátságában Dávid volt szükségben, és Jonatán feltétel nélkül adott, mégsem volt benne hiányérzet a barátság egyensúlyát tekintve.

A pszichológia Benjamin Franklin-effektusnak nevezi azt a jelenséget, hogy a szívességkérés és -adás hatására akár ellenségekből is barátok válhatnak. (Benjamin Franklin az ellenségétől kért kölcsön egy ritka könyvet, majd egy hét múlva megköszönte és visszaküldte. Az esetet követően az illetővel jó barátokká váltak.) Úgy tartjuk, hogy az, akinek szívességet teszünk, méltó a segítségünkre és a bizalmunkra.

A barátság legfontosabb jellemzője: önként, szabad akaratomból vagyok melletted, mert értékelem és szeretem azt, aki vagy. 

Sokan úgy vélik, a „diszesek” fogyatékosok. Ezért is dönthetett úgy Simon Dániel Zoltán, hogy az egyik legismertebb közösségi oldalon megtöri a csendet, és megmutatja: a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia nem leküzdhetetlen hátrány. „Átvettem a diplomám. Különösen nagy élmény volt ezt diszlexiával, diszgráfiával együtt élő hallgatóként megszerezni. Külön köszönöm családomnak, barátaimnak a támogatást, nélkülük egészen biztosan nem sikerült volna.

Köszönöm általános iskolai környezetismeret-tanáromnak, aki soha nem hitt bennem, ezzel elindítva a pályán.

Köszönöm azoknak középiskolai tanáraimnak is, akik kinevettek és megszégyenítettek, mondván, »soha nem leszek arra képes, mint más diákok«. Ezzel is szeretnék üzenni minden Saját Nevelési Igénnyel élő társamnak és családtagjaiknak” – írta néhány héttel ezelőtt Facebook-oldalán a fiatal férfi. Sokak fejében tévképzetek élnek a „diszesekkel” kapcsolatban, pedig nem kisebb személyek küzdöttek ezzel a problémával, mint például Albert Einstein, Winston Churchill, Leonardo da Vinci, Picasso.

Nem intellektuális képességhiány

„A diszlexia, diszgráfia az olvasás, írás, illetve a helyesírás zavara. Rendszerint tanulási nehézséget okoz, de ez nem az intellektuális képesség hiányából adódik. Egyéb tünetek is kapcsolódnak hozzá. Ilyen lehet például a jobb- és baloldal tévesztése, ami miatt a térbeli tájékozódás, valamint a térképen való eligazodás is nehezített. Tehát a szorosan vett tanulási problémák mellett az igazi, súlyos diszlexiások egész életükben gondokkal küzdenek, és nem csak az írás, olvasás során” – mondta el portálunknak Krasznár Felícia.

A mesterlogopédus azt is kiemelte, hogy a diszlexia, diszgráfia fejleszthető, persze a javulás tempója, mértéke egyénenként változó. Az a legjobb, ha a foglalkozásokat már óvodás korban meg lehet kezdeni.

Ha felmerül egy gyerekkel kapcsolatban a gyanú, akkor vizsgálja ki logopédus, esetleg fejlesztő pedagógus, majd kapja meg a szükséges fejlesztést akkor is, ha nem tűnik  „súlyosnak” a probléma. Az a terápia során derül majd ki, hogy könnyen javul vagy lassan, hosszú fejlesztésre, illetve könnyítésekre van-e szüksége az iskolai tanulmányai során. Krasznár Felícia hangsúlyozta, ha nem történik meg a diagnosztizálás, akkor elmarad a fejlesztés, így könnyen elképzelhető, hogy a gyerek elkallódik, vagy csak rengeteg energiával jut el az érettségiig. Az viszont jó hír, hogy ha valaki diszlexiával, diszgráfiával bejut a felsőoktatásba, érdekes módon jobban boldogulhat, valószínűleg éppen a más típusú tanulási tevékenység miatt.

Krasznár Felícia sok olyan „diszessel” találkozott, akik nehézségeik ellenére kiváló szakemberekké váltak.

Feltehetően intellektuális teljesítményük segítette őket ebben – vélekedett a szakember. Nagy problémának látja, hogy az oktatási törvény értelmében a diszlexiások és diszgráfiások csak akkor részesülhetnek pozitív diszkriminációban, ha megkapják a szakértői véleményt róla, ezért a diszes problémákat sajnos fogyatékosságként kezelik.

„Harminc fős osztály előtt kellett felolvasnom”

Péter festőművész és pedagógus, de jól tükrözi a társadalmi méretű problémát, hogy teljes nevét nem vállalta, szeretné, ha kollégái aszerint ítélnék meg, hogy mit alkot, mit tesz, nem pedig a hiányosságai révén.

Ő ugyanis szinte hozzászokott, hogy diszlexiája és diszgráfiája miatt megalázzák.

„Először az alsó tagozatban a tanárok különböztettek meg, mert lassabban tanultam meg olvasni, mint a többiek. A negyedik osztályban a tanárok mellett, akik egyébként gyenge képességűnek gondoltak, már néhány osztálytársam is gúnyolt. Aztán volt olyan pedagógus, aki felső tagozatban többször megszégyenített nyilvánosan: közel harminc fős osztály előtt kellett felolvasnom, ami a megszokotthoz képest is rosszabbul ment, mert sokkolt a helyzet. Ez rendszeresen megismétlődött. A tanár semmilyen korrepetálást nem ajánlott föl, úgy tett, mintha az én hibám lenne, hogy nem megy jól az olvasás és az írás. Ma már pedagógusként látom, hogy több tanárom mennyire szakmaiatlanul állt a problémához. Beskatulyáztak, gyenge képességűnek tartottak, és nem kaphattam hármasnál jobb jegyet” – mesélt rossz tapasztalatairól Péter. Miközben oktatói a nehézségeit felnagyították, azt, amiben jó volt, a rajzképességét bagatellizálták, azt mondták, a mai világban ez nem érték. Pedig ez volt az, amit az osztálytársai egyöntetűen becsültek benne. Péter ennek ellenére sem kaphatott ötöst rajzból, mert tanárai úgy vélték, ha a többi tárgyból nincs jó jegye, ebből sem adhatnak. Támaszai a szülei voltak, akik biztosan tudták, hogy nem Péter képességeivel van a probléma, és támogatták festői ambícióit. 

„A rendszeres rossz élmény és sikertelenség miatt egy idő múlva csak a minimálist teljesítettem, úgy éreztem, hogy hiábavaló minden küzdelmem, soha nem lesznek velem elégedettek az iskolában, így figyelmem nagy részét a rajzolásra fordítottam.

Először szülői bátorításra kezdtem szakkörbe járni, és ott éreztem meg először, milyen az, amikor elismerik a munkámat, és sikerélményeim vannak.

Jó érzéssel töltött el, hogy olyan közegben vagyok, ahol komolyan vesznek engem is és az alkotásaimat is. Ott megkaptam azt, amit az általános iskolában nem.” 

A tanár ne uralkodjon, hanem segítsen

Péter úgy érzi, egész gyerekkorát megbélyegezte az, ahogy a pedagógusok reagáltak diszlexiájára és diszgráfiájára. „Ha nem lett volna a rajzképességem, nem tudom, mihez kezdtem volna” – mondta. Azóta két diplomát is szerzett, azonban komoly küzdelmet kellett vívnia addig, amíg a felsőoktatásba elért. „Sokkal nehezebb volt egy anyagot elsajátítanom, egy oldalt háromszor olyan lassan tanultam meg, mint egy „normális” ember, de nem volt lehetetlen. Az évek során hozzászoktam, hogy bizonyos dolgokra több időt kell szánnom.”

Péter szerint egy tanár dolga az, hogy bátorítsa a gyereket.

„Szerencsére tudom hasznosítani ezt a sok rossz tapasztalatot a pedagógusi pályán, tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek másra van szüksége, empatikusan állok a gyerekek problémáihoz. Nem uralkodni akarok a gyerekeken, hanem segíteni őket.”

 

Ne játsszuk meg magunkat, van ebben valami, még ha nem is a világvége eljövetele; mindenki látott már reggel nyolckor síkideg, karikás szemű szülőket a svédasztalos reggelinél percenként felpattanni, akár fegyelmezni, akár balesetet megakadályozni. Emellett valóban nehéz kiválasztani az úticélt, mert a helynek alapvetően gyerekbarátnak kell(ene) lennie, és az sem árt, ha van a közelben könnyen elérhető egészségügyi szolgáltatás. Képtelenség bármilyen előre megkomponált menetrendet és időpontot betartani, s az ember tényleg csomagokat pakol egész nap, amiből elege van, de nem ájulhat be az ágyba, amikor akar vagy éppen összeomlani készül, mert épp akkor kell menni kirakózni.

Mivel a gyerek folyamatos figyelmet igényel egy bizonyos életkorig, valójában a napi rutint idéző „pörgésről” van szó nyaraláskor is, ami nagyon fárasztó lehet – ám okos szervezéssel, illetve mások igényeinek tiszteletben tartásával nagyon is jól sülhet el a történet.

A szülőknek korlátolt szabadságuk van, azt kell maximálisan megélniük. Az énidőbe sok minden beleférhet az olvasáson, a csendes elvonuláson keresztül egészen egy maraton lefutásáig a Balaton partján.

Mindezt mások és saját tapasztalatok okán írom, ugyanakkor mégsem éreztem soha – még a jogos bosszankodások idején sem –, hogy összeomlott volna a világ amiatt, mert alkalmazkodnom kell a gyerekem akaratához, igényeihez. Szóval ne higgyünk az idealizált képet festőknek, de a károgóknak sem!

Az egó lecsendesítése

Jó időbeosztással és odafigyelő együttműködéssel, valamint – és ez a fontosabb – szemléletváltással simán levezényelhető pozitív mérleggel a kisgyerekes nyaralás is.

A szülőknek először is ismerniük, majd tiszteletben kell tartaniuk egymás igényeit, ami valóban sokaknak gondod okozhat ebben az egészen elképesztően egoista világban.

Egyáltalán nem olyan nehéz dolog váltott műszakban a gyerekkel együtt lenni, az pedig már tényleg csak a lehetőségek és a fantázia kérdése, hogy a hétköznapokban oly kevés közös időt mivel sikerül megtölteni.

Akadnak szülők, akiknek rangon aluli megnézni a gyerekkel egy bogarat vagy hangyát a homokban, esetleg szedni egy kis füvet a kecskének, a lócitrom a lovardában pedig az eltartott kisujj halálos ellensége.

Pedig elképesztő élmény látni, ahogy a kisember ilyen apró momentumok mentén is a világ felfedezésének útján jár; tele van gesztussal, rácsodálkozik a világra, kilép Bogyó és Babóca világából. Mozog és csíp? Igen. Büdös? Igen. És? Óriási dolog neki egy tó partján arról beszélni, hogy milyen halak élnek a vízben s hogy szabad-e megfogni a csibort vagy nem.

Persze nem könnyű kiszállni a napi darálóból, majd egyik napról a másikra lecsendesedni, fókuszt váltani, és a világ legtürelmesebb emberévé válni. Viszont aki nem ismeri fel a lehetőséget a közösen eltölthető időben, az megismételhetetlen pillanatokkal lesz szegényebb. Mobilpittyegés nélkül ücsörögni a tónál a gyerekkel, egy darab félig elrohadt náddal szórakozva – az életet csak teljesebbé tudja tenni.

A szabadság nem vész el, csak átalakul.

Azon érdemes gondolkodni, hogyan lehet a legtöbbet kihozni ebből a néhány hétből, mivel lehet megtölteni azt a bizonyos élményládát úgy, hogy azt a szűkösebb időkben is bátran ki merjük nyitni.

Szerintem az akkori vizsgáztatók ma is belőlem élnek. 

A vizsga szóbeli része egy fordításból állt, amit a kétszemélyes vizsgabizottság előtt magyarul kellett előadni. Ez állt a szöveg tetején: Ушинский – великий советский педагог.  Usinszkij, a nagy szovjet pedagógus.

Ki az az Usinszkij? Kellemesebb témára számítottam, nem pedig egy vadidegen, szovjet pedagógusra. Szutyejevre például, a vidám mesék írójára. Mindenki más jobb lett volna. Akár Makarenkó is. 

Hornyák tanár úr, a drága ember biztatóan nézett rám. Ha mindent lefordítok, a vizsga sikeres. Mindent lefordítottam. A szótár tüzet fogott a kezem alatt a lapozgatástól, nem adtam fel. Az előttem vizsgázó épp Szutyejev három kiscicájáról cseveg. Pont ő, a lógós trehány húzta ki, én meg itt vergődök a nagy szovjet pedagógussal.

Én következem. 

Hornyák tanár úr bólint. Kezdhetem. 

– Füles, a nagy szovjet pedagógus...

– FÜLES???

Elbizonytalanodom. 

– Igen, gondolom, az. Usi oroszul a „fülek”, Usinszkij meg szerintem Füles.

Tanár úr lehajtott fejjel küzd a nevetéssel, a másik vizsgáztató harsányan röhög. 

A többit törölte az emlékezetem. 

Az index szerint a vizsgám sikeres volt.

Konsztantyin Dimitrijevics Usinszkij (1824–1870) jelentős, széles látókörű pedagógus volt, többek között felhívta a figyelmet az ember megismerésének, a pszichológiának a jelentőségére a pedagógiában. A nevelést olyan céltudatos tevékenységnek tartotta, amely kialakítja az „emberben az embert”.  A nevelőnek, oktatónak nemcsak a tapasztalati tényekből levont törvényeket kell ismernie, hanem alkotó művésznek is lennie kell. Van néhány örökérvényű megállapítása, például ezek: „Mennél fiatalabb az, akinek a képzésén a nevelő fáradozik, annál több pedagógiai ismeretet kell megkövetelni a nevelőtől.”   „Teljesítsétek az ember minden kívánságát, de fosszátok meg életcéljától, s meglátjátok, milyen szerencsétlen és jelentéktelen lénnyé válik.” 

 

Kép forrása

Bendőke (Benci), az éneklő hangú exkandúr

Egyszer volt, hol nem volt, öt évvel ezelőtt Zsuzsi lányom azzal állt elém, hogy „mégiscsak szégyen, hogy kertes házban lakunk, és még egy macskánk sincs, csak gyíkok szaladgálnak a kertben!” Így aztán kaptunk barátainktól egy ugrabugra, fekete, falusi macskakölyköt, Sziszit. Romantikusan úgy döntöttünk, nem ivartalanítjuk az első alom előtt, hadd élhesse át legalább egyszer az anyaságot. Így alig háromnegyed éves korában sorakoztak is a kertünkben az udvarlóknak álcázott erőszaktevők, és végül az első két „befutótól” született négy kölyke. Zsuzsi nagy állatbarát, végigkísérte a teraszunkon zajló hatórás szülést. Az alomból később kettőt elajándékoztunk, ketten pedig nálunk nőttek föl.

Az elsőként világra jött fehér, hím kölyök volt Bendőke. Ő szeretett a legjobban enni, és ő volt a leglustább. Később a Benci becenévre hallgatott inkább, azóta is így hívjuk.

Nagyon érzékeny, minden váratlan hangra megriad. Leglényegesebb ismertetőjele: egyik szeme sárga, vagyis rendes macskaszem, a másik viszont égszínkék. Hosszú, angóra típusú, finom szőre néha jelentős akadály, mert pl. időnként lekakálja a hátsó combjait, és persze nehéz tisztán tartania magát, de azért igyekszik. Nappal szabadon kint kószál, éjszakára behívom a zárt teraszunkra aludni. Nyár folyamán rövidebb lesz a szőre, elveszíti téli, Ferenc Józsefre emlékeztető pofaszakállát. Ha nem ivartalaníttatjuk, akkor kétségtelenül a vezérhím apja nyomdokaiba lépett volna. Így azonban egy kedves, éneklő hangú, lusta és ragaszkodó cica lett, aki harcias szellemét csak húga, Vadócka kergetésében éli ki.
Az egyik nyáron négy napra eltűnt. Minden kertes házban kerestem a környéken, amelyekről tudtam, hogy arra barangol, de hiába. Már lemondtunk róla. Egyszer csak észrevettük, hogy ott ül szótlanul a teraszon, az asztal alatt, törött hátsó lábbal. Valószínűleg egy ember látta el a baját, de nagyon. Bele se mertünk gondolni, mekkora szenvedésen mehetett keresztül, amíg összeszedte annyira az erejét, hogy kerítéseken átmászva eljutott hazáig. Megműttettük a lábát, mert úgy gondoltuk, ha ő ekkora erőfeszítéssel életben maradt és hazajött, nekünk is kötelességünk segíteni neki. Teljesen meggyógyult. A gyíkok és a madarak nincsenek biztonságban tőle, de ezt megbocsátjuk neki, mert Benci „beénekelte” magát a szívünkbe. 

Kölnei Lívia

Lulu és Gazsi, a primadonna és a gavallér

A képen Lulu és Gazsi, a két vörös cicánk látható. Mindketten kalandos úton lettek bentlakók nálunk. Lulu, aki született primadonna, egy ismerősünknél volt kiscica, és azt tanulta az anyukájától, hogy az emberek kizárólag arra valók, hogy ennivalót adjanak, amúgy jobb őket kerülni. Nem is beszélve a többi macskáról! Így a velünk töltött jó pár év ellenére Lulu a mai napig nem szereti, ha valaki simogatja. A kézkerülési szabály alól vannak kivételek: ha a tányérban épp nem olyan ennivaló van, amit kíván, akkor megkeres valakit, és addig udvarol, amíg a megfelelő étel előkerül. Télen is hagyja magát simogatni. A hűvösebb idő beköszöntével felköltözik a radiátorra, és amíg ott van – nagyjából októbertől májusig – bárki, bármennyit piszkálhatja, feltéve, ha eközben nem emelkedik el a fűtőtestről… Ezt persze az egész család kihasználja, begyűjtjük tőle a nyárra esedékes simiző adagunkat is.

Gazsi, aki a képen fekszik, fiatal kandúr. Pár évvel ezelőtt, egy szép nyári estén besétált a kapunkon, körülnézett, konzultált a nálunk élő többi cicával, ellenőrizte a vacsora minőségét, majd elsétált. Másnap este ismét megjelent vacsorázni.

Harmadnapra eldöntötte, hogy megfelelünk az igényeinek, így hozzánk költözött. Egyik gyerekem azóta is az ő elválaszthatatlan barátja. Gazsi annak ellenére, hogy kiválasztott minket, szabad szellem maradt. Megvannak a maga titkos útjai, külön haveri köre. Így fordul elő, hogy a szabadban felejtett macskavacsora mellett néha spontán buli alakul ki, és valahogy ennek mindig Gazsi a központja.

Scheffer Krisztina

Lucifer, aki rokkant cicaként még jobban szeretett

Lucifer volt az első cicám. Nem kezdődött könnyen az élete. Barátomék garázsában született. Testvérei közül ő volt az utolsó, akit örökbe fogadtak, de sajnos két héten belül vissza is vitték, mert a család kutyája folyton vacsorának nézte a kis cicát. Én ezt követően találkoztam vele, amikor egy hetet náluk töltöttem.

Teljesen beleszerettem, így amikor hazautaztam, már ő is jött velem. Emlékszem, még elfért a zsebemben.

Játékos vadász természetét nagykoráig megőrizte. Bár ivartalanítva volt, mégis ő lett a környék ura. Egyszer még egy élő feketerigót is behozott az etetőtáljába, majd diadalittasan várta az elismerést.
Kalandozó természete miatt sajnos olyan helyekre is elkóborolt, ahova nem lett volna szabad. Egyik délután vérző felsőtesttel jött haza. Mi azt hittük, hogy egy kutya támadta meg, és rögtön bevittük a sokkot kapott cicánkat az állatkórházba. Ott rögtön megállapították, hogy nem kutya támadta meg, hanem valaki éles fegyverrel meglőtte. A golyó a vállán ment be, és a nyakán jött ki. Szerencsére meg tudták menteni. Mivel a golyó szilánkosra roncsolta az összes csontot a vállában, így fémmel pótolták a csontokat, emiatt viszont csak mereven tudta mozgatni az első lábát. Ezután már csak pórázon vittük ki a kertbe, nehogy felakadjon valahová a lába miatt. Hamar alkalmazkodott az új körülményekhez, és ezután sokkal jobban igényelte a társaságunkat, mint előtte. Édesanyám mindig azt mondta, hogy ő a harmadik gyereke, és tényleg teljes értékű családtag volt. Kalandos életének egy daganat vetett véget, de mi sosem felejtjük a mi kis ördögfajzatunkat.

Balassa Nikoletta

Mici, aki mellett nem tudtam elmenni

Akkoriban, amikor Mici nevű cicámat megtaláltam, és ő engem, hosszú őrlődésen mentem keresztül. Ugyanis régóta szerettem volna háziállatot, de tudtam, milyen nagy felelősséggel jár. Sokat bizonytalankodtam, mígnem hazafelé menet megláttam a Móricz Zsigmond körtéren egy fekete szőrgombolyagot, amint a száguldó autók alatt átrohan. A néhány hetes kiscica rémülten hasalt a túlparti járdán, amikor odaléptem hozzá. Felvettem, reszketett a kis teste, és hosszasan miákolt.
Mit kezdjek én most veled? – gondoltam, aztán úgy döntöttem, hazaviszem és megetetem. Nem volt szívem otthagyni.

Szegényke nagyon kis csúnya volt az első hetekben, sokszor teljesen összetapadt szemecskékkel ébredt, és megfázva kuporgott a párnáján. Nem adtam fel, mert úgy éreztem, nekünk dolgunk van egymással, így azt a döntést hoztam, hogy megtartom.

Nagyon vicces dolgai voltak már a kezdetekkor is, minden játék volt számára, a túrabakancs fűzője, a leejtett pisztáciahéj, de szívesen szállt be a nagymosásba is, és kis mancsaival fürgén körbe-körbe tapogatva ellenőrizte a centrifugálást. A pici cica gyorsan cseperedett, és igazi bátor fiúmacskává érett. Okos cica, egészen korán megtanulta például, hogyan kell a zárt ajtókat kinyitni. Sokat beszéltem hozzá, így nem meglepő, hogy a cicám különféle egyedi hangjelzéssel kommunikál velem. Tudom, mikor nyűgös vagy éppen érdeklődő, vagy milyen is az, amikor nagyon szeretne elérni valamit. Heves, kissé agresszív természetű, de ugyanakkor nagyon ragaszkodó is. Sokszor jár a gondolataimban akkor is, ha éppen nincs velem.
Egy állat tartása felelősséggel jár. Az élete a mi kezünkben van: ha a szívünkbe és az életünkbe fogadjuk, akkor vállaljuk, hogy gondoskodunk róla élete végéig. Néha nagyon fárasztó, alkalomadtán bosszantó, de a végén mégiscsak kárpótol a tőle kapott önzetlen szeretet.

Juhász Gabriella

Macskafőváros

A törökök példaértékű szeretettel viselik gondját az állatoknak.

Isztambulban az emberek többségének nincs saját macskája vagy kutyája, viszont a köztereken élő kóbor állatokat etetik, és  gondoskodnak róluk.

Az oda látogató turistát így az a meglepő és kellemes élmény fogadja, hogy mindenhol macskákat lát: tereken, utcákon, parkokban, a tengerparton. És tovább: kávézók székein, kis sikátorok éttermei és teázói között, kisboltok teraszain. Kapu- és kertaljakban heverésznek békésen, előttük kis tál víz és macskaeledel. Ha lenne a macskáknak fővárosa, biztosan Isztambul lenne az.

Fábián Attila

A képek a szerzők saját fotói.

Karina az egyik orvosi látogatáson elkísérte férjét, hogy megnézze a csángó gyerekeket. Bár egyedül nem mert belevágni, de barátai melléálltak, és többek között Tátrai Vanda meseterapeutával együtt öt éve elindították a Derék Jankó csángó mesetábort a Muhos-pataki Népi Fürdőn (Hidegség, Gyimesek, Románia).

„Nem csilivili csillagszórókat akarunk adni a gyerekeknek, hanem olyan élményeket, amelyekben korábban nem volt részük. Ők nagyon kemény életet élnek, legtöbben 4-5 éves koruk óta dolgoznak – tehenet fejnek, juhokat terelnek, libát őriznek – így a játék öröme az életükben szinte teljesen új fogalom. Mi a táborban együtt játszunk, kirándulunk, folyamatosan velük vagyunk.

Igyekszünk olyan felnőttmintát mutatni nekik, hogy a saját otthonukat ne csak munkahelyként lássák, hanem felfedezzék a benne rejlő játékokat és meséket” – meséli Karina, miközben a Veszprémi Állatkert felé autózunk Kapolcsról, mögöttünk a furgon tömve gyerkőcökkel.

 

A színésznő régi álma vált valóra: „Amióta megismertem ezeket a gyerekeket, meg szeretném mutatni nekik a saját mesevilágomat, ami a Balaton-felvidék és a Káli-medence. Idén végre megvalósulhatott: a másodszor megrendezett Kapolcska Fesztivál szervezője, Márta István neszelte meg a tervem, és év elején felhívott, hogy tíz csángó gyereket és minket várnak szeretettel a kapolcsi táborba. Nagyon megörültem a lehetőségnek és annak a számtalan támogatónak, aki lehetővé tette, hogy egy hétre kinyissuk a világot.”

 

Karináék táborait és ezt a kirándulást eddig még nem karolták fel nagyobb szervezetek és alapítványok, de lelkesen sorolja, hogy személyesen mennyien segítettek. Volt, aki utalt tízezer forintot, hogy fagyizhassanak egy jót Tihanyban, a Tapolcai-tavasbarlang és a Veszprémi Állatkert egy telefonhívás után adott belépőjegyeket, a Toyota magyarországi képviselete az utazáshoz járult hozzá két mikrobusszal.

 

Ekkor már második napja kísértem a kis csapatot. Az érkezésem napján a szombati előadásra próbáltak tánccal, népdalokkal és a Despacito csángó verziójával. Inkább megfigyelő voltam, a gyerekekkel lassan találtuk meg a közös hangot, pedig az állatkertben a kertrecből kicsámborgó makik is besegítettek. Aztán az elefántok és a zsiráfok közt valahol félúton egy apró kislány odaszegődik mellém:

– Hogy hívnak?

– Tamás. És téged?

– Én Mimi vagyok. Hány éves vagy?

– 37. És te?

– 14. Mióta fényképezel?

– Annyi idős korom óta, mint te vagy most.

Aztán megbeszéljük, hogy ki hol lakik (én Budapesten, ő Somoskán), hogy nagyon szép az állatkert, majd valamiért megkérdezem, hogy van-e testvére.

– Igen, van.

– És jött ő is veletek?

– Nem, ő meghalt.

Én csendben maradok, Mimi látja a zavaromat és segít:

– Anya ráfeküdt az ágyban. Apa is meghalt.

Képtelen vagyok kérdezni, nem is kell, Mimi folytatja, hogy „tren”. Egy másik lány segít rátalálni a magyar szóra: elütötte a vonat. Anya még él, de... – és itt félreérthetetlenül mutat hüvelykujjával a szája felé, ami keserűen-zavartan görbül le. Alkoholista, fordítja a mimikát a másik lány.

– A nagyapámmal élek Somoskán már régóta. Bákó mellett van.

Csak nézzük csendben egymás mellett a zsiráfokat. Mimi hozzám bújik, majd indulnak a játszóház felé, én viszont leülök a legközelebbi padra, jóval később érem csak utol őket.

 

Aztán – mint a mesében – rátalálunk a közös hangra. A nap végére már tudom, hogy nem mindenki jött Csángóföldről, hiszen Karina három és Vanda két gyereke is ott van a csapatban, pedig az első napon meg voltam róla győződve, hogy mindenki a Kárpátokon túlról érkezett. Boldival (Karina idősebb fiával) az állatkertben még kergetőztünk, mert éppen nem szerette, ha fényképezik, másnap viszont már felcsap tábori riporternek, miután odaadtam neki is a kamerát. Mimivel is nagyokat beszélgetünk, Ervinkével a hülyéskedésben találunk közös nevezőt, csakúgy, mint Lukáccsal, a kósteleki Ambrus Robival pedig megbeszéljük, hogy az öt testvér közül ő a legidősebb, így van elég dolga otthon. Pénteken beindul a Kapolcska Fesztivál is (a rendezvény első pár napja zárt tehetségkutató tábor gyerekeknek, hétvégén nyílt előadásokkal, rendezvényekkel). Együtt szaladunk az óriás garabonciások elől, vagy hallgatjuk szájtátva Rákász Gergely orgonajátékát a templomban.

 

Kizökkentem a riporteri szerepből, táborlakóvá cseperedtem három nap alatt. Szombat reggel szaladok oda elbúcsúzni, sajnos vissza kell mennem Budapestre dolgozni. Mimi a nyakamba ugrik, Karina hív az 5. Derék Jankó táborba, ami augusztus 2-án kezdődik, Vanda pedig elmondja, hogy már indultak volna korábban Tihanyba, de a gyerekek nem engedték indulni a buszokat, mert abban reménykedtek, hogy megyek velük.

A vonatról rájuk telefonáltam, meddig maradnak Tihanyban, hogy biciklivel odatekerjek, de már elkéstem. Hazafele újra Karina szavait olvastam az interjúból:

„A mélyszegénységben élő gyerekek hamar felnőttek lesznek, nincs meg az életükben a játék ideje. Vagy dolgoznak, vagy tanulnak. A természet számukra nem rejt szépséget vagy szórakozást. A mi gyerekeink tanítják az ottaniakat arra, hogy az őket körülölelő világ varázslatos, égig érő fák és csobogó patakok között élnek, hogy a kismalacokhoz vagy a pocsolyából kifogott békához lehet szeretettel, tisztelettel és kíváncsisággal fordulni. Ezzel más megvilágításba helyeződik az életük helyszíne, mindaz, ami eddig csak a munkaterületük volt.”

 

 

 

Ha szeretné támogatni a csángó gyerekek táboroztatását, ide lehet pénzadományt küldeni: 

Farkaskő NBMEgyesület elkülönített számlaszáma: 11739009 - 20255518

Kapcsolatfelvételi lehetőségeket itt talál.

Igazi eredményeket elérni a civilek és a szakma összefogásával lehet, erre hívta fel a figyelmet Szőnyi Kinga, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnökasszonya, a konferencia vezetője. Ehhez az elvhez híven a találkozón mind a szakma, mind pedig a civilek is képviseltették magukat, különböző szemszögből megközelítve a „fókuszban az édesapák” mottót. A találkozó a Magyar Kormány és az EMMI által a Szoptatás Világhete alkalmából készíttetett társadalmi célú reklámfilmmel indult.

 

 

Bábiné Szottfried Gabriella, az Egészségügyi Szakmai Kollégium Védőnő Tagozat elnöke, köszöntőjében kihangsúlyozta, hogy nemcsak az anya-gyerek kapcsolat fontos a szoptatás során, hanem az őket körülvevő környezet is, amelyet elsősorban az apa testesít meg. A védőnőket a családok legközelebbi szövetségeseként, információközpontjaként jelölte meg, akikhez bármilyen kérdéssel lehet fordulni. Fontosnak tartotta azt is, hogy ez a konferencia a szoptatás mellett, nem pedig a tápszeres táplálás ellen zajlik.

 

Dr. Nagy Anikó, egészségügyi államtitkár és gyermekgyógyász megnyitó beszédét a család fontosságának hangsúlyozásával kezdte, amely Isten dicsőségét szolgálja, és amelyben az erkölcsi élet gyökerezik.

A családból fakad a felnövekvő generáció családalapítási, gyermekvállalási ösztöne is. A Magyar Kormány a legfőbb értékként kezeli a családot, támogatja az anyatejes táplálást, az anyatej gyűjtését, felvásárlását, amelyben más európai országok is rólunk vesznek példát.

Magyarországon évi hárommillió doboz tápszer fogy, pedig a szoptatás egészségesebb, költséghatékonyabb és környezetbarát is, ráadásul kialakít egy különleges lelki kapcsolatot anya és gyermeke között. Rendkívül fontos, hogy az édesapák se maradjanak ki ebből a kapcsolatból, ezt elősegítendő már számukra is elérhető többek között a GYED, GYES, gyermekek utáni pótszabadság is. Gyermekgyógyászként és az anyatejes táplálás támogatójaként örömmel tölti el, hogy 2017-től már emelkedett azoknak a csecsemőknek a száma, akiket hat hónapos korig kizárólag anyatejesen tápláltak.

 

Csősz Katalin védőnő „Szakmai szemmel a szoptatásról” című beszédében elmondta, hogy az ő szerepük a várandós anya meggyőzése, bíztatása, hogy képes lesz szoptatni a csecsemőjét. Különleges figyelmet fordítanak az első gyermekesekre, fiatalokra, vagy olyanokra, akik korábban már kellemetlen élményeket éltek át a szoptatással kapcsolatban. El szeretné érni, hogy a védőnők megkapják a laktációs tanácsadói szerepet is, amelyet egy képzés során sajátíthatnának el.

Gyakorlati tanácsokat is megfogalmazott a szoptatással kapcsolatban, amelyek sokak számára talán ismertek voltak, másoknak viszont újat nyújthatott. Beszédében rátért arra is, hogy az apaság is a várandóssággal kezdődik, és kiemelt szerepe van az úgynevezett „szőrkontaktnak” a császármetszéssel született csecsemők esetében. A felmérések arról tanúskodnak, hogy azok az édesapák, akik rendszeresen elkísérik feleségüket az előzetes vizsgálatokra, ezzel támogatva őt, öt évvel később is aktívabb részt vállalnak a gyermek életében. Kevéssé ismert tény, hogy a szülés utáni depresszió az apák 2–25 százalékát is érintheti, amelyet gyakran próbálnak palástolni függőségekkel. A gyermekük megszületése ugyanakkor pozitív hatású is lehet, például meg is szabadulhatnak függőségeiktől. Beszédét egy Schiller-idézettel zárta: „Nem a hús és a vér, hanem a szív tesz bennünket apává és fiúvá.”

Csősz Katalin Sirok Eszter kétgyermekes édesanyát kérte meg, hogy osszon meg néhány személyes élményt az anyaságáról, különösen az anyatejes táplálásról.

Eszter elmesélte, hogy első gyermekét, aki immár négyéves, nem sikerült szoptatnia. A védőnő erre azt mondta neki, hogy „ezzel a mellel ne is próbálja”, ezzel még inkább elvéve az önbizalmát.

Találkozott aztán egy másik, idősebb védőnővel, akinek tanácsait megfogadva néhány perc alatt sikerült megszoptatnia a gyermekét, és tizenhat hónapig táplálta. Mindkét példa jól szemlélteti, mekkora szerepük lehet a védőnőknek az anyák életében. Az anyatejes táplálás jutalma a szoptatás során kialakuló bensőséges viszony a csecsemővel. Hiába nem egyszerű szoptatni bárhol és bármikor, mégis örömmel tölti el, hogy folyamatosan nála van az éltető tápanyag, amelyet ő maga tud biztosítani gyermeke számára.

 

Dr. Földi Ferenc, Sirok Eszter férje képviselte az édesapákat a konferencián. Rávilágított arra, hogy az apáknak bele kell törődniük: a gyermek a születése után nem fog rögtön az apával focizni, nézni a meccseket, hanem ebben a periódusban a vele kapcsolatos teendők nagy része az anyáé. A férfinak meg kell kérdeznie, meg kell találnia, hogyan vállalhatna részt mindezekben.

Legfontosabbnak tartja az apa logisztikai szerepét: az anyuka ellátását, boltba járást, időben hazaérni a munkából, hogy az anya egy kicsit kimozdulhasson, büfiztetni a kicsiket, nem otthoni szoptatás során a lehető legkedvezőbb körülményeket biztosítani, nagyobb gyerekeket lefoglalni.

Támogatja az anyatejes táplálást, mert munkából hazaérve a szoptató felesége és a csecsemő szoros együttlétének látványa csodálattal tölti el, és úgy gondolja, hogy az anyatej egy „mellvértekkel őrzött csodaszer”.

 

Afonyiné Kaló Tünde PIC (perinatális intenzív centrum) vezető ápoló, IBCLC laktációs tanácsadó az édesapák szerepéről beszélt a koraszülött gyermekek esetében. Magyarországon minden tizedik csecsemő koraszülött, és ehhez az eseményhez a szülők gyakran kudarcot, aggodalmat társítanak. A pár nem viheti magával haza gyermekét, így az elsődleges gondozóvá az orvosok válnak. Magyarországon jelenleg 21 PIC található, amelynek dolgozói olyan új szemlélet kialakításán fáradoznak, amelyben a szülő nem csak külső szemlélő, hanem gondozó is, ezért a nap 24 órájában nyitva tartanak. A gondozók jó kommunikációs kapcsolat kialakítására törekednek a szülőkkel, igyekeznek minél több jó hírt közölni a fejlődő gyermekről.

Egy koraszülés után az anya nem biztos, hogy képes a gyermeke mellett lenni azonnal, ilyenkor különlegesen fontos szerep jut az édesapának, ő a kapcsolattartó az orvosok és az anya között.

Fontos az apa bevonása, ugyanúgy informálni őt is a baba állapotáról, ahogy az anyával tennék, számolva azzal, hogy ilyenkor egyszerre aggódik az anya és a csecsemő miatt is. Ezekhez a feladatokhoz szükséges az ellátó személyzet oktatása, hogy a lehető legnagyobb támogatást tudják nyújtani. Afonyiné Kaló Tünde külön kiemelte, milyen csodálatos azt látni, amikor az apa, anya és a gyermek az ő szemük láttára válik családdá.

 

A beszédek után a Kiss Kata Zenekar néhány tagja adott egy kis koncertet, és megénekeltették a közönséget a „Tavaszi szél vizet áraszt” című, jól ismert népdallal. 

Szőnyi Kinga zárszavában kiemelt az elhangzottak közül néhány fontos gondolatot, így például, hogy az apákat a lehető legtöbb dologba be kell vonni a gyermek és az anya jólléte érdekében, továbbá ne hagyjuk fellazítani a házasság és család fogalmát, amely Isten kegyelméből férfi és nő között jön létre, köréjük épül. Boldog az az ember, aki áldozatot hozhat a családjáért.

Kapcsolódó jó hír, hogy Dr. Nagy Anikó egészségügyért felelős államtitkár bejelentette pénteken, az anyatejes táplálás világnapjához kapcsolódó sajtótájékoztatóján, hogy laktációs tanácsadó képzést indít a jövőben a kormány a védőnők részére. A programot az akkreditációs képzésbe illesztik. Bábiné Szottfried Gabriella a sajtótájékoztatón elmondta, fontosnak tartja a képzés elindítását, mely által a védőnők munkája még hatékonyabbá válhat. 

Jasper Fforde „Monokróm” című regényében sziporkázó ötletességgel épít fel egy a miénktől eltérő világot, amelyről nehéz eldönteni, hogy a tudományok terén előrelépett-e, avagy vissza. Is-is a helytálló válasz.

Ebben a másfajta világban a színek érzékelésére épülnek a társadalmi osztályok: minden emberi pozíciót meghatároz, hogy ki milyen szín látására képes, ebben ugyanis hatalmas eltérések vannak az emberek között. A színspektrumra épülnek a rangok és vagyonok.

Elmés és szórakoztató, már-már paródiába hajló jellegzetességekkel ruházza fel írói világát Fforde: a korábbi pusztulás után újratelepült emberiség misztikusan fél a villámoktól, a hattyúktól és az elhagyatott romoktól, kínos precizitással foglalják szabályokba a hétköznapi élet rendjét a lámpaoltás idejétől a nyakkendőcsomó által bezárt szög méretéig, ugyanakkor szinte ölni tudnának a kanalakért, amelyek a legfőbb vagyontárgynak és státuszszimbólumnak számítanak. Mielőtt azonban nevetségessé válnának, megtudjuk róluk például, hogy országútjaik olyan különleges anyagból készülnek, amelyek mozgásukkal öntisztításra képesek, lakóházaik pedig olyan profi módon képesek befogni és világításra felhasználni a napsugarakat, amiről mi még csak álmodozhatunk.

Ebben a különös világban él Eddie Russett, a kamaszkorból éppen fiatal felnőttkorba lépő főszereplő, aki a könyv elején átköltözik a Peremvidékről Kelet-Kárminba.

Az utazás már önmagában is különös jelentőségű ebben a világban, ahol nem nagyon szokás utazni, apja azonban Kelet-Kárminban kap munkamegbízást, neki pedig ott kell letöltenie büntetését: egy társadalmi szabály megszegése miatt székszámlálásra ítélték a renitens ifjút. Költözése és beilleszkedése kalandok során valósul meg, és hiába nyugodt, tekintélytisztelő, értelme és kíváncsisága mégis egyre zűrösebb kalandokba keveri.

Külön dicséret illeti a hazai kiadás borítójának tervezőjét, aki e szuggesztív „steampunk” kép választásával a külföldi kiadásokhoz képest sokkal látványosabb, vonzóbb külsőt adott a könyvnek.

A regény első húsz oldala próbára teszi a legkitartóbb sci-fi-rajongót is, ezért joggal érheti kritika: egyszerre annyi új fogalmat és jelenséget zúdít ránk, hogy csak kapkodjuk a fejünket, mintha valamiféle információáradatban fuldokolnánk. De kitartásunk meghozza gyümölcsét, mert a regény világa lassan kibomlik, a tőlünk távol álló jelenségek is érthetővé válnak, a cselekményszál megvilágosodik.

E nagyon más világ azért is válhat fokozatosan vonzóvá számunkra, mert ugyanolyan hús-vér emberek népesítik be, mint a miénket (még ha a színeket nem is ugyanúgy érzékelik): ők is szerethetők vagy undokak, buták vagy éles eszűek, lázadók vagy megalkuvók. Ki-ki választhat közülük szimpátiájára méltót.

Minden sci-fi- és fantasy-kedvelőnek ajánlom ezt a könyvet.

Fforde, Jasper: Monokróm. Budapest, Metropolis Media Group Kft., 2018. www.galaktika.hu