Utoljára a gyerekek érkezése előtt, tehát 16 éve voltam budapesti, akkor viszont tizenöt évig. És a lányunk születése idején egy évet Bécsben töltöttünk (a világ legélhetőbb városa – hát persze…), de erre ő nemigen emlékszik, hiszen csecsemőkorú volt akkoriban.

Most tehát őszinte csodálkozással, tágra nyílt szemmel fogadja a város sajátosságait. Értelmes és kíváncsi kilencéves, kellően érzékeny és kellően bölcs. Miután két bőrönddel, igazi turistaként beköltöztünk egy sétálóutcán álló bérelt lakásba (merthogy a saját lakásunk felújítása elhúzódott természetesen, az iskola viszont elkezdődött közben), számos megfigyelést gyűjtött, mint otthon a gombát meg a csipkebogyót, gondosan elraktározva későbbi összefüggések még későbbi felfedezése céljából. Némelyik igazi közkincs, éljenek a városiak!

Kép: pixabay.com

1. „Mi ez a nyüzsi?”

A Hollán Ernő utca eleje, kávézókkal, pékségekkel, cukrászdával valódi hangyaboly, és oda nyílik a lakásunk ablaka. Falun a házunk egy félreeső utcában, a telek utcától távol eső végében áll. Néha ugyan ordibálnak a madarak hajnalban, és a macska is, ha nagyon éhes, benyávog az ablakon – de itt aztán vége is van a zajoknak. Falun az emberek sötétedés után otthon vannak, kivéve néhány idült alkesz, de nekik is bezár a kocsma előbb-utóbb. A falusi Facebook-csoportok állandó témája a „kinek a gyereke hangoskodott az utolsó vonattól hazafelé menet tegnap éjjel?!?”, és a „miért zúgatják vasárnap délután a flexet/fűnyírót/ütvefúrót, amikor az ember pihenni akar?!?”. (A harmadik kedvenc téma az elkóborolt macskák és a meg nem kötött kutyák tetszés szerinti elegye, de ez most nem tartozik a tárgyhoz.)

Itt, az Újlipótvárosban nyüzsi van, este fél kilenckor tele az utca, a másodikon hallani szó szerint a párbeszédeket, a közlekedésről és a kávézókból kiszivárgó zenéről nem is beszélve.  „Mi ez a nyüzsi?” – kapja fel a fejét a lányom, már az első félórában a lakásban. Mondom a gyereknek, hogy ez egy sétálóutca, tudod, egyfajta közösségi tér. „De mit keresnek az emberek éjszaka az utcán? Miért nem mennek haza a családjukhoz?” – értetlenkedik a gyerek, és amikor megpróbáljuk a turistákra fogni, még megjegyzi, hogy vajon milyen nációjú lehet az a turista, aki az imént hangos „A pi…ba!” felkiáltással borította ki az aperol spriccet az ablakunk alatt, és mi is érezzük, hogy nem nyertük meg ezt a játszmát ezzel a turistázással.

2. „Mi az a maritér?”

A nagymama telefonhívása izgi esemény, anyám kérdéseit nem hallom a telefonban, de a gyerek válaszait igen, érdekes hallani, hogyan fogalmazza meg az őt érő újszerű impulzusokat a nagymamájának. Miután leteszi a telefont, látom, hogy elgondolkodik, aztán jön is az ominózus kérdéssel: Mi az a maritér? Elsőre én sem értem, de aztán kiderül, hogy a nagymama állította azt a telefonban, hogy mi a maritérnél lakunk. Meg hogy a maritérnél kell felszállni a villamosra, amikor iskolába megy. Tisztázzuk Jászai Marit, egy rejtéllyel kevesebb.

3. „Hogy néznek ezek ki?!”

A hollánernő eleje a biomókusok paradicsoma. Szerintem egészen biztosan itt a legmagasabb az egy négyzetméterre eső vegán pékségek, kézműves fagyizók és fairtrade kávézók száma a székesfővárosban. Ennek megfelelően a biomókusoké is, akik olykor csapatosan és jelmezszerű kosztümökben állnak sorba a vegán sztrítfúdért vagy a bio kölesért. A lányunk első perctől gyanakodva nézte a nadrágszerű szoknyákat és a szoknyaszerű nadrágokat, a nagyon színes textíliákat, valamint és mindenekelőtt a különleges szőrzeteket fejen és állon, varkocsban vagy lógva, színezve vagy színezetlenül. De nagyon kis fegyelmezett volt, és csak a harmadik napon tört fel belőle elemi erővel a „hogy néznek ezek ki?!”

4. „Futkosnak…?”

Sétálunk át este a Margit hídon, kerülgetjük a szigetkörre induló futókat, illetve inkább ők kerülgetnek minket – a gyerek szorosan fogja az első napokban mindkettőnk kezét a nagyvárosi forgalomban, kapaszkodik abba, ami biztos, és akit ismer, az apjába meg az anyjába. Hárman gyakorlatilag elfoglaljuk teljes szélességben a járdát. Bonyolítja a helyzetet a kerékpárút, nehéz minket így kikerülni, igyekszünk összehúzódni, de ottmaradni a gyereknek, aki persze kérdez. „Ezek mit csinálnak?” – Futnak. „Hova?” Sehova, csak úgy futnak egy kört, aztán mennek haza. „Sietniük kell? Elkésnek?” Nem, drágám, sport- és kedvtelési célból futnak. „Sportolók?” Nem, olyan emberek, mint bármelyikünk, könyvelők, egyetemisták, köztisztviselők és eladók a GRobyban. Mivel nem fáradnak el a kukoricakapálástól, a trágyahordástól vagy (legyünk igazságosak) a fűnyírástól és az autómosástól, megpróbálnak mesterségesen elfáradni, és futnak.

Emészti a választ. Kisebb gondolkodás után még megjegyzi: „Hát, akkor nem futnak, csak úgy futkosnak.” – „Futkosnak” – ismétli meg két perc múlva a nyomaték kedvéért.

5. „Hol marad a Lajos?”

Legutóbbi sétánk során eljutottunk a Parlamentig, és a Kossuth téren álló óriási szoborcsoportot is minden oldalról körbejártuk és megvizsgáltuk, találgatva, hogy ki kicsoda a mellékalakok közül. KOSSUTH – hirdeti a szűkszavú felirat a talpazaton, és ez megint elérte a lányunk ingerküszöbét. Miért nincs kiírva a rendes, teljes neve? Miért csinálunk úgy, mintha nem is Lajos lenne, hanem Péter, József vagy György? Miért nem lehet tisztességesen bánni emberek nevével és emlékével? Hogy képzeli ezt bárki, hogy lekossuthozza a magyar forradalmi hagyományok kiemelkedő alakját, elfeledve a védőszentjétől kapott keresztnevet, a Lajost…? Mit szólnának a tanárok, ha én csak azt írnám a füzetemre, hogy Molnár? Mintha bűnöző lennék vagy politikus, akinek a nevét lusták újra kiírni az újságírók…

6. „Hogy lehet ezt kibírni?”

De a bónuszkérdés a legszebb, ezt tartogattam a végére nektek. Az esti séták a Margit hídon lenyűgözik, ahogy lenyűgöznek engem is, újra meg újra, a kivilágított Országház, a Vár, a Lánchíd, a Gellért-hegy és a Szabadság-szobor. „Hogy bírják ki ezek a budapestiek – mondja apró, cinikus nyomatékot adva az ezeknek, belesűrítve az elmúlt napok furcsa élményeit, és elegánsan a kívülálló perspektívájából szemlélve a budapesti gyülekezetet –, hogy bírják ki, hogy mindennap elvillamosoznak Pestről Budára meg Budáról Pestre, és nem állnak meg itt a híd közepén, és nem nézik, csak nézik, nézik ezt a gyönyörű várost, és nem fényképezik le minden este, és nem nézegetik még otthon is…? Hogy lehet ezt kibírni?”

Kedves budapestiek, ti hogy bírjátok ki?

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Amikor egy évvel ezelőtt az alábbi sorokat írtam, az a bizonyos púderszínű ruha még az üzletben várakozott (egy igen erőszakos eladónővel együtt), hogy végső kétségbeesésemben az utolsó pillanatban megvegyem.

„A lányom esküvőjére készülünk, és én vállalhatatlanul sok időt töltök azzal, hogy ruhát keresek magamnak. Az alkalomhoz méltó legyen, hiszen vélhetően ennél ünnepélyesebb esemény nem lesz az életemben, de ne feszengjek benne, és ne is legyek beszéd tárgya. Fontos, de nem előtolakodó résztvevőként szeretnék jelen lenni. Úgy érzem, nem enyém még a tiszteletreméltó koros hölgyszerep, de a dögös örömanya-archetípushoz sem fűlik a fogam. Ahogy fogynak az esküvő előtti napok, egyre mérgesebb vagyok magamra, leginkább azért, hogy napjaimnak lassan állandó összetevője a ruha körüli felhajtás, amelyek között, bevallom, már ruhavisszavitel is szerepelt.

Talán nem csak ruhát keresek?  Inkább a formát, amelyben el lehet mondani, ki is voltam, vagyok és leszek a lányom életében? A szerepemet keresem egy új darabban, ahol el kell fogadnom, hogy nem én vagyok a rendező, a súgó, a kellékes, a néző (lányom kedvéért ideírom: a kritikus) egy személyben.

Idegesítő, hogy állandóan ellenőriznünk kell a próbatáblát, mert amikor úgy érezzük végre, mintha ránk öntötték volna a szerepet, akár egy jól eltalált ruhát, szétfeslik, „kinőjük”, vagy alattomosan kimegy a divatból.”

De térjünk vissza a púderszínű ruhához, amelyet végül hazavittem. Nem sikerült vele szoros barátságot kötnöm (talán épp amiatt, hogy ő viszont olyan szorosan ragaszkodott hozzám, hogy azt csak behúzott hassal lehetett fölvállalni), de arra megfelelő volt, hogy egyben tartson kételyeimmel együtt a nagy napon. Még egy bókot is bezsebeltem a női mosdóban a násznép egyik fiatal tagjától, hogy ilyen csinos örömanyát még nem látott. Bár az örömanya szó nagyobb érzelmi vihart okozott bennem, mint a jelző, azért jólesett, hogy a pszichés nyomás alatt lévő családomon és az üzletileg érdekelt eladón kívül egy független vélemény is legitimizálta a ruhaválasztást.

Ennek egy éve, a ruha azóta sem került elő a szekrényből.

A múlt héten rokoni esküvőre készülődtünk, egyik este a szekrény előtt tanácstalanul tettem fel ismét a költői kérdést gyanútlanul olvasó férjemnek: „Mit vegyek fel?” Miközben kidobáltam az ágyra a szóba jövő kínálatot, kezdetét vette a szokásos jelenet: ő válaszként végigsorolta mindegyiket, mire elmagyaráztam neki, melyik miért nem felel meg.

Leggyorsabban a púderszínű ruha került vissza a szekrénybe. Már épp végeztem a seregszemlével, amikor megérkezett a nagylányom, aki az üdvözlés után szinte azonnal megkérdezte: „Szerinted mit vegyek föl?” Ezen a ponton férjem kimenekült a szobából, én pedig azonnal második helyre soroltam a saját dilemmámat, lányom ügye nagyobb kihívásnak tűnt, ugyanis a pocakja jelentősen kigömbölyödött az utóbbi hetekben.

És akkor mintha hallottam volna egy nagy sóhajtását a szekrényből. A púderszínű is úgy érezte, ismét eljött az ő napja.  És ezúttal már egy büszkén vállalt pocak körvonalait rajzolhatta körbe.

Én pedig közben megint egy új szerepet ízlelgethetek, mert immár nyilvánosan is láthatóvá vált (amit egyébként már mindenkinek szétkürtöltem): nagymama lettem.

„A sportoló nem futhat pénzzel a zsebében.
A szívében reménnyel, a fejében álmokkal tud csak futni.”
Emil Zatopek

Mint a mókus fenn a fán

Ha valamit csinál a biomókus, az a sportolás!

Nemcsak azért, mert a neve is ezt mutatja, hanem mert tudja, hogy ASICS! (Nem a sportszermárkát reklámozom, csak az ókori görög-latin bölcsességet: ép testben ép lélek – anima sana in corpore sano). A biomókus urbánus környezetben ezért a legmegfigyelhetőbb emlősök közé sorolható, persze ha leszámítjuk az autója üvegén át még gyakrabban látható hagyományos ökomókust (az öko nem az új rendre, az ökologikusra, hanem a hagyományos ökonomistára utal. Részletesebben lásd a Gazdasággép c. könyvem 1. fejezetében.)

Futómókusok…

A biomókus megfigyelhető természetes környezetében, a parkban kocogva, hegyoldalakban kocogva, magas házak sokadik emeletén vagy alacsony házak alagsorában lévő termekben, stúdiókban vagy szállodák erre a célra elkerített területein futószalagon kocogva, tengerparton kocogva, tévében kocogva.

Levonhatjuk a következtetést, hogy a biomókus természetes közege nem a park, hegyoldal vagy stúdió, hanem maga a kocogás.

A kocogó biomókus imázsának megteremtésére és fenntartására igen komoly anyagi áldozatokra képes: lábán drága cipő (itt négy-öt márkát említhetnénk, ha az nem lenne termékmegjelenítés), altestén feszülős (vízhatlan, de páraáteresztő) cicanadrág, a legkülönfélébb hosszúságokban, felsőtestén (állítólag) kizárólag futásra kifejlesztett műszálas felső, hagyományosabb egyedeknél pamutpóló. Rajta felirat valamelyik saját hőstettével, pl. 5–10–21–42 km futás, extrém mókusoknál ennek többszöröse. A biomókusok úgy megismerik egymást márkájukról–pólójukról–hőstetteikről, mint a legjobb érzékszervű hagyományos emlősök párzási időszak közepén. De itt a párkeresési motívum nem mindig elsődleges: a biomókusnak a részvétel a fontos, esetleg a verseny, ha szabadidős is.

…és kütyüik

A kocogó vagy futó biomókus egyes alcsoportjainak szériafelszerelése: fülhallgató, idétlenül végtagra bandázsolt mobil, napszemüveg vagy szemellenzős sapi, egyes mutáns egyedek hátizsákot, tevepúpot növesztenek, amelyből folyamatosan kortyolgatnak. (Ez az ún. orális fixáció, a menet közbeni mániákus-folyamatos ivászat.) Futómókusaink kánikulában zselével és egyéb, a természetben egyáltalán fel nem lelhető formájú folyadékokkal csillapítják szomjukat, pótolják ásványi anyagaikat, s amit még képzelnek hozzá. A biomókusok felszerelésére egész iparágak szakosodtak, ezek között behozhatatlan előnnyel élen jár a reklámipar.

A biomókus szigorúan titokzoknit hord, mélységesen lenézi közvetlen elődjét, a hagyományos fehér zoknit hordó szabadidős sportolókat.

Civilben okosórájáról, Facebook-oldalán sporteseményeiről ismerszik meg, és nagy eséllyel található a virtuális térben az Endomondo vagy más, általa kultikusnak tartott helyek környékén. Az Endomondo számára úgynevezett „ökológiai niche”, azaz élettér, legalábbis a (terjedő) kockamókus alfaj esetében.

Tízpróbás mókusok

Ám a biomókus nem csak fut! Úszni is tud. Szállodából csak medencésbe megy, s a wellness-ben sem nyugszik, amíg ide-oda nem rugódzik a – ma már ennek megnehezítésére nem négyszögletesre épített, spriccelős – mesterséges víztározókban. Az uszodákból szinte teljesen kiszorította a többi embert, talán a profi sportolókat kivéve. A biomókus és a profi sportoló feltehetően konkurens faj, ezért az uszodákban időben vagy térben alaposan elkülönítve kezelik őket. BM mégis vonzódik a profi sportolóhoz, szeretne ő is úgy kinézni.

Strandon vagy tengerparton sem nyugszik: ha tavat vagy öblöt lát, azonnal átússza. (A labradoroktól eltérően mentésre csak korlátozottan alkalmas.)

A biomókus kerékpározik vagy rollerezik is, szigorúan nem-motoros alapon. Szeret síelni, de itt már nem veti meg a felvonót. A túrasíző BM majdnem olyan ritka, mint a fehér holló, a sífutó fajta viszont terjedőben van. A labdajátékokat szereti, labdamérettől függetlenül játékos kedvű. Ütővel, lábbal vagy kézzel, teremben vagy szabadban, egyre megy neki. A grundot és a falusi focipályát azért általában kerüli, ennél kifinomultabbnak tartja magát.

Örökké élni – ráadásul csinosan

A biomókus szeret jól kinézni, de ritkán gyúr. Néha hegyet mászik, vagy önvédelmi sportot űz, de csak az észszerűség határain belül (ld. BM versus profi sportoló). Technikai sportokat nem folytat. Szabadidejében imád sportáruházakban bóklászni. Itt kiéli ősi, gyűjtögető életmódját. Nyaralásra visz magával mindenféle ütőket és felfújhatós dolgokat. Széllel vagy hullámokkal sodortatja magát – egyes növényektől eltérően szintén nem kizárólag szaporodási céllal. Néha lova is van, vagy kijár egy kedvenc példányhoz. Képes nagyon jól lélegezni, tekergetni magát, szökdelni, jógázni. Cipőtalpán nyáron kerekek, télen él figyelhető meg.

A BM általában egészségesebb egy hasonló paraméterekkel rendelkező hagyományos mókusnál, de azért ehhez ne fűzzünk nagy reményeket.

Aki sportol, annak attól fáj, aki nem, annak attól, ahogy az einsteini mondás tartja.

A biomókus esetleg tovább él, de ő sem örökké. Általában hasznos, nem káros szenvedélyei vannak – legalábbis az orvostudomány és a közfelfogás mai állapota szerint.

Lusta és extrém mókusok

A biomókus max. kocadohányos, legalábbis a lustamókus alfaj. Ő dögönyözteti is magát, kedvenc mondása szerint „a masszírozás a lusták sportja”.

A másik végletként meg kell különböztetnünk az extrém mókusokat. Ritka példányok, pl. nem tudnak betelni a kilométerekkel, dupla–tripla–tízszeres ironman triatlonban gondolkodnak, fővárosok között vagy nagy tavak körül futkosnak barátaikkal. Számomra legtiszteletreméltóbb képviselőjük a szlovén Martin Strel, akiről film is készült „Big River Man” címmel. Strel végigúszott több folyót hosszában, nem csak olyan hétköznapiakat, mint a mi Dunánk, hanem pl. az Amazonast is, beleértve a piranja-lakta területeket. Saját utazásszervező cége van, biomókus követőinek csoportjával úszik például a volt jugoszláv tengeralattjáró-alagutakban és hasonló egzotikus helyeken. Jelenleg a Föld körbeúszására készül, másfél évre tervezi. Strel számomra azért szimpatikus, mert igazi BM alkat: alacsony, kissé köpcös, 60 éves múlt, és láthatóan teljesen a küldetésének él, mégsem veszi túl komolyan magát. S itt le is vonhatjuk a végső tanulságot:

A biomókus alapvetően jól érzi magát a bőrében, és azt ki is mutatja.

1. kép: Egészségtudatosságra nevelő propagandaanyag a késő szocializmus éveiből

2. kép forrása: pixabay.com

Eszembe jutott róluk nagymamám élete is, sokszor mesélt arról, hogy kisiskolásként, milyen nehézségeket kellett leküzdenie neki is ahhoz, hogy tanuljon: reggel mezítláb ment a hosszú utakon, de csak miután megetette az állatokat, hazaérve pedig szintén a munka volt az első - sok testvérével együtt dolgoztak kint a földeken. Este aztán hulla fáradtan gyújtott mécsest, és alvás helyett is csinálta a házifeladatot.

De megérte, mert nagyon szeretett tanulni, kincsei a tankönyvei voltak, a megszerzett ismereteket senki nem vehette el tőle soha, még ha az államosítás miatt aztán a családi hektárokat el is kobozták. Ki tudja, hogy akaratereje vagy műveltsége volt nagyobb hasznára később, de az biztos, hogy mindig a lehető legjobbat hozta ki a körülményeiből.

Talán a dokumentumfilmben szereplő kislányok is tanulnak a tananyagon kívül is még valamit azáltal, hogy már a lehetőségért is megküzdenek, hogy tanulhassanak.

A Spektrum Home „Veszélyes utakon az iskolába” dokumentumsorozata a Himalája, Kenya, Nepál, Oroszország és Peru gyermekeit kíséri végig a világ leglátványosabb és legveszélyesebb iskolába vezető útjain. Ezek a gyerekek órákat gyalogolnak, hegyeket másznak, vagy éppen mérföldeket eveznek, mire elérik az iskolát, tudomást sem véve a félelemről, hidegről, forróságról vagy a vadállatokról, mert a jobb élet reménye lebeg a szemük előtt, amely az iskolában kezdődik.

A sorozat első részét 2018. szeptember 3. 19:00 órától vetíti a Spectrum Home csatorna.

Akkor kezdődött, amikor a legnagyobbat hagytam ott először négy órára egyedül a családi napköziben, két és fél évesen. Emlékszem, hogy kihasználva az időt elmentünk a férjemmel bevásárolni a közeli áruházba, és útközben arra jutottam, hogy soha többet nem mehetünk ketten autóval sehová, mert ha egy balesetben mindketten életünket vesztenénk, ottmaradna a bölcsiben egyedül a kisfiunk, szegény, és hogy kétségbe lenne esve, ha a nagymama menne érte és nem mi… Elmúlt. Ez is elmúlt.

Ma már két gimnazistánk van, akik beköltöztek a hétvégén a kollégiumba. Hiába a rutin, a másodikat ugyanolyan nehéz elengedni. És a nagyobbikat is, negyedszer, semmivel sem könnyebb útjára engedni. És szívszakasztó a kicsit is otthagyni első nap az idén éppen új iskolában. Jó lenne most kicsit szarkasztikusan, távolságot tartva humorizálni saját magamon. Két lakli, emberszabású kamaszfiú, mind a kettő  magasabb mint én, és mind a kettő csak akkor ölelget meg, ha az osztálytársaik nem látják – ugyan, igazán nevetséges érzelgősködni azon, hogy iskolába mennek szeptemberben! Ez az élet rendje, ésatöbbi. És ha valaki nem igényli a könnyes búcsút, ők már biztos nem. (Egészen biztosan öregszem, sokkal többet sírok, mint régebben.)

Boldogak a nyarak, amikor legalább a nyomaik itt vannak az otthonunkban. Reggel látni, hogy hajnalban megjött a nagy is a buliból, mert kint van a cipője – a mi házunk cipős ház, a cipőlevevést ő vezette be, hogy halkabban tudjon a szobájába osonni és ne ébresszen fel minket -, és ha két pár cipő van, tudni, hogy valamelyik barátja is itt van vele. („Nagyon kérem, hogy legalább egy sms-t küldj, hogy melyik vonattal jöttök haza!”)

Délután látni a középső nyomait a konyhában, a nappaliban, a szobájában bögrék, tányérok, almacsutkák, csokipapírok és kolbászvégek formájában. („Hányszor mondjam, hogy pakoljatok el magatok után, miért erre a kupira kell minden alkalommal hazajönnöm!”) Hallgatni a kicsi fontoskodó nyüzsgését, kibírni, hogy az irodánkban feltartja a kolléganőket, nem hagyja őket dolgozni, ők meg türelmesen hagyják. És kihúzódni az ágy kényelmetlen szélére éjszaka, ha megijed a viharban és odabújik közénk. („Nem vagy már egy kicsit nagy ahhoz, hogy a mi ágyunkban aludjál…?”)

A létezésük explicit jelei, lábnyomaik a mindennapokban, az étel, amit megesznek, a ruha, amit összekoszolnak, a lakás, amit felforgatnak, a mókuskerék értük és miattuk, napról-napra – mind azt jelenti, hogy vannak.

Vendégként a háznál persze, hitünk szerint a Jóisten ajándékaként, itt vannak nekünk, átmeneti forgószél, és minden nyár végén egy kicsit gyakoroljuk, milyen lesz őket elengedni végleg, majd egyszer.

Hiába tudom, hogy jó nekünk, hogy jó dolgunk van: a gyerekeink élnek és egészségesek. Jó helyen vannak, ahol szeretik őket, ahol odafigyelnek rájuk, ahol ők is szívesen vannak. Gyarapodnak lelkileg, testileg, szellemileg. Hiába tudom, hogy sokkal rosszabb lehet a repülőre feltenni a lányunkat, fiunkat. Hogy mennyire nehéz lehet az egyetlen gyereket elengedni, és őt félteni. És hogy az igazi tragédia az, ha nincs kit elengednünk, ha nincs kinek a hiánya így sajogjon. Vagy ha elengednénk, de nincs hová. Biztosan tudom azt is, hogy ha fáj, mert hiányzik – az azt jelenti, hogy van valamink, aminek a léte annyira erős, hogy a hiánya fájdalmat okoz. Tudom, és hálás vagyok érte.

És végülis ez a tudás, ez a hála teszi lehetővé, hogy a nagyobb jó tudatában elfogadjam, sőt örülni tudjak annak, hogy a gyerekeink az idejük nagy részét nem velünk töltik már, hanem az iskolában. Nevelőkkel, pedagógusokkal, akik valószínűleg ugyanolyan gyarló emberek, mint mi magunk vagyunk.

Szeptember elején nem is tűnik olyan közhelyesnek és nyafogósnak a Slipping through my fingers sem. Ennyit tehetünk. Utánuk nézünk titokban, megpróbálunk bízni abban, hogy mindent megadtunk nekik eddig, amit megadhattunk, ott vannak az alapok, és azok erőssé teszik őket. És persze bízunk a Gondviselésben, hogy nem csak mi óvjuk őket messziről és gondolatban.

Van ez az egy napunk itt, szeptember elején, arra, hogy beazonosítsuk az érzéseinket, kifejezzük a hiányt, és aztán titokban megtöröljük a szemünket (bosszantó ez az allergia), és berendezkedjünk arra az üzemmódra, ami júniusig tart: a készenlétre, a hazavárásra. Minden délután vagy minden hétvégén vagy havonta egyszer, vagy akár Karácsonyig…

És hogy rájöjjünk, hogy ez tulajdonképpen nagyon hálás feladat. Biztosítani életkortól függetlenül a helyet, ahova bármikor és bárhonnan haza lehet jönni, ahol érzelmi biztonság van. Ahol nem kell semminek és senkinek megfelelni, mert úgy szeretnek, ahogy vagy, alanyi jogon, legyél kilenc, tizennégy vagy tizenhat éves (kinek-kinek itt behelyettesíthető a megfelelő életkor). Ez is nagy kihívás, kicsit sem unalmas, és kicsit sem egyszerű.

Ehhez kívánok minden kedves anya- és apatársnak sok erőt és kitartást a következő tanévre!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

„Esztergomban találkoztam egy roma fiatalemberrel, aki mindössze hat általános iskolai osztályt végzett el, hamar rossz társaságba keveredett, fogyasztóként és kereskedőként is volt dolga a kábítószerekkel. Többször megjárta a börtönt, a családja szétesett, az egészségi állapota megromlott, ott állt a szakadék szélén. Az édesapja mélyen vallásos ember volt, aki gyakran imádkozott érte. Egyik alkalommal a fiú meglátta az apját térdepelve, amint hangosan őérte könyörgött. Ez annyira megrendítette, hogy másnap eljött egy misére. Nem sokkal később meggyőztük, hogy vegyen részt egy háromnapos lelkigyakorlaton. A második napon – életében először – ott térdelt a kereszt előtt a kápolnában, s azt érezte, hogy a kereszt megszólítja őt: szeretlek téged és szeretnélek felemelni! Ekkor elsírta magát és elhatározta, hogy sem kábítószert, sem cigarettát nem vesz többé a kezébe.”

Ez a történet nem holmi színházi előadás rövid részlete, hanem az élet által írt történet, amit Székely János, a szombathelyi egyházmegye püspöke elevenített föl. S a fiatalember nem állt meg az út elején, hiszen az azóta eltelt három évben elvégezte a nyolc osztályt, jogosítványt szerzett, családot alapított, és készül az érettségire is.

A Biblia örömhíre és a hit

Székely János számos olyan történettel lett gazdagabb az utóbbi évtizedekben, amikor a bebörtönzött bűnelkövetők és nehézfiúk a keresztény hittel találkozva elindulnak a változás útján, és igyekeznek jobb emberekké válni. „Gyakran megtörténik, hogy ha az ember befogadja a Biblia örömhírét és a hitet, akkor sok minden szinte azonnal változásnak indul a lelkében és az életében” – állítja a püspök. A gyökeresen átalakuló mentalitás és világlátás megnyilvánul a családhoz és a többi emberhez való viszonyban, a munkában és a tanulásban is.

Reintegráció felsőfokon

A büntetés-végrehajtási intézetek feladata nem csupán az, hogy a bűnelkövetőket elszigeteljék a társadalomtól, hanem a fogvatartottak társadalmi visszailleszkedését is segítik. Ennek számos eszköze lehet, ám a vallásgyakorlás és az egyházak szerepe kiemelkedő ebben a folyamatban.

Mint a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságától (BvOP) megtudtuk, a négy történelmi egyház – a katolikus, a református, az evangélikus és az izraelita – jelenleg harmincöt börtönlelkésze ökumenikus szellemben végzi misszióját a falak között.

A hit, a vallás a fogvatartottak életében kapaszkodót, reményt és megnyugvást jelent, amely segíti emberi méltóságuk megőrzését és lelki felemelkedésüket. Magyarországon közel tizennyolcezren töltik büntetésüket a Büntetés-végrehajtás intézeteiben, s noha pontos adatok erről nincsenek, a vallási események iránt jelentős az érdeklődés.

A börtön falain belül nagy a jelentőségük a Börtönlelkészi Szolgálat által szervezett rendezvényeknek is. A különböző vallási programok közül pedig kiemelkedik az Európában egyedülálló Országos Fogvatartotti Zarándoklat. Az idén immár harmadszor megrendezett különleges eseményen tizenhat börtön közel nyolcvan fogvatartottja vett részt. Ezen a zarándoklaton az arra érdemes elítéltek kapnak lehetőséget, hogy lelki feltöltődés reményében felkereshessék Magyarország egyik leglátogatottabb búcsújáróhelyét, Mátraverebély-Szentkutat.

Börtöncursillo a Kalocsai Fegyház és Börtönben

Elkerülhetetlen a szembenézés a múlttal

„A börtönbe került emberek nagy része tele van haraggal és sértettséggel, úgy érzik, hogy az életük falnak ütközött, így kénytelenek elgondolni azon, hogy mit és miért tettek” – fogalmazott Székely János, aki szerint ez az időszak sokak számára ad alkalmat arra, hogy talán életükben először Bibliát fogjanak a kezükbe. A püspök szerint a fogvatartottak körülbelül tizenöt százaléka kezd el komolyan foglalkozni a hittel, így elsősorban velük tudnak foglalkozni. Az intézmények munkatársai és a börtönlelkészek szerint a vallás pozitív hatással van a fogvatartottakra: megnyugszanak, és egy kicsit kilépnek a mindennapi börtönrutinból is.

A változásra vágyó fogvatartottak számára a lelki megújuláshoz számos alkalmat biztosít a hazai büntetés-végrehajtási szervezet.

A fogvatartotti programok: országos bibliavetélkedők, imanapok és szentmisék, csoportfoglalkozások, zenés és családi istentiszteletek mind lehetőséget adnak a vallásgyakorlásra.

A hazai rendszer sikeresen adaptálta a „börtöncursillo” módszerét, és immár három bv. intézetben is működnek az úgynevezett APAC részlegek (lásd keretben). S bizony a lelkigyakorlatokkal együtt járnak a könnyek is; Székely János is megerősíti, hogy „a cursillo három napja során sokszor nagyon vastag lelki falak dőlnek le egy-egy emberben, egykor súlyos bűncselekményeket elkövetők is elsírják magukat, mert a programok alkalmával az ember szembenéz önmagával és tetteivel, találkozik Istennel és találkozik a felebaráttal is”.

Ezek a kapuk sosem záródnak be

A börtöncursillo eseményeinek szervezői viszont nem papok és egyházi emberek, hanem világi civil keresztények, akik önként végzik ezt a munkát, és törekednek a folyamatos kapcsolattartásra is.

Ez a tevékenység az egész országra kiterjed, így az elítélt szabadulás után is találhat befogadó közösséget, kérhet segítséget az újrakezdéshez. Ráadásul a megtért rabok szabadulásuk után akár a családot és a rokonságot is elviszik a templomba, így azok is megismerhetik az evangéliumot, akikhez az egyház másképpen sosem tudott volna eljutni.

„Jézus arra tanít bennünket, hogy minden emberhez vigyük el az evangélium jó hírét és Isten szeretetét, de főleg azokhoz, akik rászorulnak, akiket megsebzett az élet. Magyarország számára pedig különösen fontos, hogy ne hagyjunk senkit az út szélén” – avat be minket saját motivációjába Székely János.

A börtönlelkészek együtt fáradoznak a reintegrációs tisztekkel, pártfogókkal, pszichológusokkal és utógondozó koordinátorokkal azon, hogy az elítéltek törvénytisztelő állampolgárokká váljanak. E munka az egész társadalomnak fontos, hiszen közös érdek, hogy a börtönben töltött idő után a fogvatartottak képesek legyenek közösségben és a közösségért élni.

Börtöncursillo a Sopronkőhidai Fegyház és Börtönben

A Börtöncursillo (ejtsd: kurzijjó) mozgalom alulról szerveződő keresztény kezdeményezés. Háromnapos lelkigyakorlatokon (cursillókon) vesznek részt a tagok, ahol elmélyedhetnek önmagukban, megerősíthetik kapcsolatukat Istennel és embertársaikkal. E találkozás fellelkesíti, megrendíti, erővel tölti el őket. Sokuk élete teljesen megváltozik. Ezeket a tapasztalatokat alkalmazzák a börtönmisszióban is,  a cursillók a társadalom érzékenyítését, a család összetartását és az egyén jó irányba mozdítását szolgálják. A lelkigyakorlat börtönviselt elvégzői a tapasztalatok alapján kevésbé válnak visszaesővé, sokan a szabadulás után a cursillós közösségek segítségével munkát találnak.

Az APAC (Association for the Protection and Assistance of the Codemned, magyarul: Szövetség az Elítéltek Védelmére és Támogatására) típusú részlegeket a Váci Fegyház és Börtön, a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet (női fogvatartottak részére) és a Tiszalöki Országos Büntetés-végrehajtási Intézet működtet. Az APAC részlegekben is a vallásgyakorlás és a családi kapcsolattartás erősítése a fő cél, intenzív egyéni és közösségi lelki gondozást biztosítanak az intézetek az egyházakkal, civil szervezetekkel és vallási közösségekkel együttműködve.

Képek forrása: http://bortoncursillo.hu/hirek/

A főiskola egy kicsit a meghosszabbított gyermekkor volt, az igazi munkakeresés pedig a felnőttség kezdete. Már nem diákmunka, nem zsebpénz, hanem az a bizonyos nagybetűs.

Egy kicsi Nógrád megyei faluban kaptam pályakezdőként tanítói helyet.

Első munkanapomon szokatlanul hideg volt, de nem zavart. Az igazgató barátságos volt, a tantestület kedves – na de a gyerekek, azok milyenek? Az irodából kilépve elém penderült egy tündéri kicsi lány. Kockás nadrágja volt, mackómintás pulóvere, és  igazi kisgyerekes, körbenyírt frizurája. Szája hatalmas mosolyra nyílt. 
– Maga lesz a mi tanító nénink! – közölte velem udvariasan, de határozottan.
És mint a nénik a fodrászatban, elkezdett csacsogni.
– Ide jártam oviba, de most már nem. A testvérem már majdnem negyedikes, nagyon aranyos. A Bence is az osztálytársam lesz, meg a Peti is, és Kati is. Meg a másik Peti, az is szemüveges, de kisebb. És Évike is, ő szőke. Hajni meg Viktor is jönnek.

Nyolcan! Álom! Egy osztályban nyolcan!  

Kis szünetet tartott, majd nagyot sóhajtott. 
– Aztán ne tessék rám haragudni, mert én nagyon mozgékony vagyok, az óvó néni mondta, még a szekrényre is felülök, de igyekszek szót fogadni!

Történetem főszereplője valóban mozgékony gyermek volt, de a szekrényre azért nem mászott fel. Ki tudna neheztelni egy olyan gyermekre, aki mindig derűs és jókedvű? Huszonhét év alatt csak kedves, huncut, ábrándos, szorgalmas, fontolva haladó, az átlagnál elevenebb, álmodozó tanítványom volt. Mindenkire emlékszem, most is szeretek mindenkit. Gondolatban most elnézést kérek a többiektől, hogy Györgyit előre vettem emlékeim felsorolásában. Szerintem senki nem haragszik ezért.

A történet végére illik tenni egy csattanót.

Ez az egykor örökmozgó, találékony, mindig mosolygós kisleány, aki ma már kétgyermekes édesanya, tanító néni lett. Abban az iskolában, ahol én. Munkatársak vagyunk.

A kép a Szerző tulajdona.

Igaz, nem szerettem bele első látásra az elvarázsolt kastély görbe tükréből ismerős picassós arcokba, amelyek ellenpontjai a valósághűen ábrázolt technikai szereplőknek, autónak, mozdonynak.

De hamar nyakon csíptem és mélyre temettem a gyerekkori elvárást, hogy az animációs filmekben szeretnivaló hősök fogadjanak.

Hisz végül is a „Macskafogó” termetes egérhátsót cipelő hősén is szocializálódtam, amely szintén egy gengsztersztori – ám ezzel véget is ért a két film közötti hasonlóság. A „Ruben Brandt, a gyűjtő” kriminek is rejtélyesebb, csavarosabb és izgalmasabb, mint elődje, ráadásul, ha nem vigyázunk, szokatlan kérdéseket tesz fel művészetről, pszichológiáról, tudatalattiról, luxusról, értékről, emberi lélekről, tér és idő relativitásáról… Ha újra megnézem, és nem kapkodom a fejem egyik gegtől a másik poénig, biztos lesz még sok ötletem, hogy még miről.

A háttér és a díszlet pimaszul tömény képzőművészet, építészet és design: a világ nagyvárosainak és múzeumainak emblematikus alkotásai vonulnak végig a filmen háttérként és előtérként is, sajátos avantgárd „kamerával” rögzítve.

Különös játék ez emberrel és művészettel, amely túlmutat a történet aláfestésén, és nem akad meg a szereplők jellemábrázolásánál (nem is sokat bíbelődik vele). Az ezernyi képzőművészeti, filmes és zenei utalás nem csak humorforrás. (Hihetetlenül változatos zenei kínálat is támogatja az asszociációk láncolatát, kolléganőm már ostromolja a forgalmazót egy CD-ért.) A csúsztatásokkal teli látvány és az áthallásos szöveg nagyvonalú ívekkel kapcsolja össze a művészetet és mindennapi életünket, a múlt klasszikus idoljai és a futuristának tűnő jelen pedig nem kerüli el az ironikus, sőt szatirikus megvilágítást. A film akciófilm- és thrillerparódia, pszichológiai és kultúrtörténeti kaland.

A „Ruben Brandt, a gyűjtő” egy játékos feladvány, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mozi közönsége a film végén a perceken át futó stáblistát is lenyűgözve olvasta (volt, aki jegyzetelt is). Egy gimnáziumi művtöri, vizuális nevelés vagy médiaórát biztosan megérne, de csak 11. vagy 12. osztályban, mert igaz, a karika csak 12-es, de attól, hogy valami vicces, rajzolva van és művészi, még lehet pszichésen megterhelő.

A „Rubent Brandt, a gyűjtő” jó felnőttfilm, lehet rajta jól szórakozni, lehet törni a fejünket rejtélyein és rejtvényein, vagy egyszerűen hagyni magunkat elvarázsolni szokatlan, de kerek világában.

És ha mást nem, lehet rajta egy jót fanyalogni. Szóval mindenkinek érdemes megnézni!

Pontosabban csak nagyon halvány emlékem volt arról a tavaszi estéről, amikor sokadik nyaggatásomra – idén hova, melyik tengerhez megyünk nyaralni – férjem végre kibökte: legyen Málta, mert ott van egy ismerős kollégája. Én azonnal rábólintottam, mert ott még nem voltunk, és én bárhol jól érzem magam, csak sok víz, lehetőleg tenger legyen a közelben. A férjem fiatalon kajakozott, most pedig munkája kapcsán sokat utazik, ennek ellenére (vagy tán pont ezért?) nem olyan lelkes az utazástól és a tengertől, mint én vagy a gyermekeink. Ezért (no meg a családi béke megőrzése érdekében) én rendszerint teljesen rábízom tengerparti nyaralásunk helyszínének kiválasztását. Eddig egyszer sem bántam meg.

Általában apartmant bérlünk, ahol kényelmesen elférünk, nincs kötelező turistaprogram, és a helyi éttermekben helyi ételeket eszünk. Ez mindig bevált. Máltán is.

Az utazás

Az útikönyv megkönnyebbülésemre így folytatódott: „…de azok számára, akik hajlandók közelebbről megszemlélni, megmutatja különleges szépségét. Útjaira eldugott udvarok nyílnak, ahol narancs- és citromfák nőnek virágillatú kis kertekben; dísztelen homlokzatok mögött rejtőznek a pompás paloták. Kapribogyó és kömény burjánzik az utak mentén, a levegőt a történelem és a legendák hangulata járja át.” Jó lesz ez nekünk – nyugodtam meg, és olvastam tovább az öt szigetből álló, szűken félmillió lakosú, földrajzilag stratégiai fontosságú, viharvert történelmű, mégis békés, derűs kis országról szóló ismertetőt.

Az indulásunk kalandosra sikerült – délutáni alvástól kómás gyerekek, későn érkező taxi, dugó a gyorsforgalmin –, de mégsem emiatt emlékezetes, hanem a csomagokkal kapcsolatos mizéria miatt.

Nem az első és nem az utolsó utasok vagyunk, akiket a Ryanair egyszerűen átvágott: nem engedték, hogy feladjuk bőröndjeinket, kézipoggyászként kellett átvinnünk a csomagellenőrzésen, amit néhány találomra kiválasztott piperénk és ollónk bánt. Az így megkopasztott bőröndöket végül a repülő mellett kellett hagynunk. Hogy ennek mi értelme – az utasok megtévesztésén túl –, nem tudom, de nekünk majdnem a nyaralásunkba került, hiszen a hosszadalmas csomagellenőrzés miatt majdnem lekéstük az indulást. Visszafele már okosabbak voltunk, egy bőröndbe pakoltuk az összes piperét, de amikor megtudtuk, hogy egyetlen csomag feladása 50 euróba (!!) kerül, akkor úgy döntöttünk, inkább kockáztatunk – és jól tettük, mert ezúttal minden cuccunk simán átment az ellenőrzésen.

Mellieha

A sziget csodái

Máltai tartózkodásunk már kevésbé volt kalandos, de három kisgyerekkel nem is bántuk. Örültünk, hogy a szállás (Airbnb) olyan, amilyennek a képek alapján elképzeltük, a házigazdánk kedves és bőbeszédű – számos programlehetőséget is összeírt nekünk –, és az egész ország olyan volt, amilyenre az útikönyv alapján számítottunk.

Málta valóban csupa szikla és kaktusz, de a nagy meleg ellenére is sok színes virágot láthattunk, és mindent áthatott a fűszerillat.

A tengerpart a szállásunk közelében (Mellieha) tényleg olyan homokos, a tenger pedig valóban olyan sekély, mégis tiszta és békés volt, mint a képeken. Homokos tengerpartból egyébként kevés van, de egy kirándulásunk alkalmával kiderült: a gyerekeink sokkal jobban élvezik a vízbe ugrálást a sziklákról vagy a mesterséges mólószigetekről és az erősebb hullámzást, mint a csendes, homokos partot, ezért többször felkerestük a számukra izgalmasabb partszakaszokat is (én pedig napokig arra aludtam el és ébredtem fel, hogy hullámzik az ágyam).

Az ugrálás mellett a búvárkodást élvezték a legjobban.

Ők még kicsik a professzionális merüléshez, így nem is jelentkeztünk be semmilyen turistacsalogató búvártanfolyamra, de nem is volt rá szükség: úszószemüvegük és pipájuk elég volt ahhoz, hogy 1–2 méterre lemerüljenek és színes halakat és rákokat lássanak. És persze nyúzzanak minket, hogy mi is merüljünk le velük.

Gozo

Ha a profi búvárkodást nem is, a turistáknak sűrűn felkínált hajós és buszos kirándulások egyikét-másikát azért kipróbáltuk. Hajóval a szomszédos Gozo- és Comino-szigetre, busszal a sziget déli felének turistalátványosságaihoz vezettek el minket. Mindenhol ugyanolyan sziklás-kaktuszos, templomos-vártornyos és színes halászhajós kép fogadott.

Gozo

Egyedül Comino szigete volt kivétel, amely majdnem lakatlan, csak egy-két épület van rajta, de sajnos mégis tele van a Kék lagúnától megőrült turistákkal. Mire odaértünk, már meggyőződhettünk róla, hogy a délies esetlegességekkel, pontatlanságokkal teli szervezés itt is elsősorban a mennyiségre megy ki: minden hajót, buszt és látványosságot (mint például a Comino melleti Kék lagúnát vagy a Málta déli részén található Kék barlangot) maximálisan teletömnek turistával.

Comino

Ettől persze azonnal elmegy az ember kedve és legszívesebben otthagyná az egészet, hogy majd inkább egyedül fedezze fel a helyszínt, de három gyerekekkel, először járva arrafele nem teheti, így kénytelen beállni a tömegbe. Minden szépséget csak futólag van lehetősége megcsodálni, de mivel a látvány ennek ellenére lenyűgözi, elhatározza, hogy legközelebb tényleg szervezett túra nélkül, egyedül (családostól) vág neki, mert amit ott látott, az a turistákat leszámítva valóban lenyűgöző. A Kék lagúna és a Kék barlang vize valóban égszínkék, és bár csak percekre tudtuk élvezni, mégis elementáris erővel hatott ránk mindkét természeti csoda. Ott értettem meg barátainkat, akik ezzel a mondattal adták kölcsön az útikönyvet: „Már ötször voltunk ott és még szívesen visszamennénk.”

Kék barlang

Hit és történelem

De nemcsak a természet kapcsán értettem meg őket, hanem később a szárazföldet járva is. A hit és a történelem tényleg benne van a levegőben: bármerre néztünk, még a legkisebb faluban is legalább egy hatalmas templomot és egy bástyát vagy tornyot biztosan láttunk. Valettára, a fővárosra és annak fordulatos történelemére kevés időnk jutott, egy buszos kirándulás háromórás megállójának keretében, de azt legalább nagyrészt a Hadtörténeti Múzeumban töltve elég alaposan kihasználtuk.

Valetta

A máltaiak alapvetően békés, kedves, kissé egyszerű, de hazájukra és hitükre nagyon büszke emberek. Annak ellenére, hogy sokan sokáig uralkodtak rajtuk, és az arab, angol és olasz (szicíliai) hatások máig érződnek a nyelvtől kezdve az építészeten át a gasztronómiáig, a máltaiaknak sikerült kialakítaniuk és megőrizniük saját, színes és egyedi kultúrájukat, nyelvüket, építészeti stílusukat, életvitelüket. 

Valetta

Az élet és a hit örömét az augusztus 15-i Nagyboldogasszony napját még több napon át követő tűzijátékos ünneplésből és a vasárnapi szentmisén tapasztaltakból is kiérezhettük. (A máltaiak annyira szeretik a tűzijátékot, hogy mára pirotechnikai nagyhatalom lettek!) A közelünkben lévő templom mindkét helyisége – a máltaiakkal teli főhajó és a külföldiek számára fenntartott kápolna is – tele volt mindenféle korú és színű, szépen felöltözött, a misén őszinte áhítattal részt vevő emberekkel. Ugyanezt tapasztaltuk Gozo katedrálisában is. A meleggel és az izgő-mozgó kislányommal küszködve eszembe jutott malagai tapasztalatunk: egy kisfiút úgy próbáltak csendben tartani a szülei a mise alatt, hogy mesét nézettek vele telefonról... Én inkább megmutattam lányomnak a falakon lévő freskókat és azt a néger kislányt, aki csendben üldögélt anyukája mellett.

Nem gondolom, hogy ruha teszi az ember hitét, mégis jó volt megtapasztalni – felidézve a budapesti misék rövid-, sőt akár forrónadrágos, spagetti-pántos ruhás fiataljait és kevésbé fiataljait –, hogy még van olyan ország Európában, ahol a templom valóban tisztelt hely az öltözködés szempontjából is.

Család és gasztronómia

És jó volt tapasztalni azt is, hogy a máltaiak mennyire családcentrikusan gondolkodnak. Mindenki nagyon kedves volt a gyerekeinkkel, sehol nem néztek rájuk csúnyán, ha viháncoltak vagy hangoskodtak, netán felborítottak vagy összetörtek egy poharat. Nagy élmény volt számukra a még mindig működő Popey Village: a 40 éve készült film díszleteit megőrizték, és mindenféle szórakoztató elemekkel – például társasjátékokkal, filmvetítéssel, motorcsónakos túrával a part mellett – kiegészítve látogathatóvá tették. Szinte minden strandon láttuk a mára már a Balatonon is elterjedt, zöld-sárga színű, felfújható vízi csúszdaparkokat. Mindenhol kérhettünk gyermekmenüt és kedvezményes gyerekbelépőt, sőt, öt év alattiaknak a legtöbb szervezett út ingyenes volt.

Popey Village

A gyermekmenü azért is fontos, mert sajnos még a mi jó étvágyú gyermekeink sem lelkesednek a halakért és egyéb tengeri herkenytűkért, sem a nemzeti eledelnek számító nyúlhúsért (más állatot nem nagyon tudnak tenyészteni), valamint az olíva-, capribogyóval és babbal teli malagai salátáért sem, így számukra maradt a csirkehús-szalmakrumpli, a bolognai spagetti és a fish&chips. Mi ezalatt lelkesen kóstolgattuk a halakat, a nyúlhúst és a salátát, sőt, egyszer még a lóhúst is kipróbáltuk.

A hazaúton szokás szerint megkérdeztük a gyermekeinket, mi tetszett a legjobban. A válaszuk egyszerű volt: minden, és menjünk vissza. Tehát, kedves Málta, jövünk máskor is!