Halottak napján emlékezünk. Kigazoljuk a sírokat, krizantémot ültetünk rájuk, a színes virágok pazar látványt nyújtanak, szemtelenül színpompásak, kikacagják az őszt, az elmúlást.  Mécsest gyújtunk, sercen a gyufa, és ahogy fellobban a láng, úgy próbáljuk megfakult, elmosódott emlékeinket is élesebbé tenni. Jó esetben ez történik.

Rossz esetben viszont épp az ellenkezője.

„Temetőlátogatás? Mi ezt a projektet már egy jó ideje elengedtük!”

– legyintett egy háromgyerekes ismerősöm, amikor elmeséltem neki, hogy mi hétvégén vidéken voltunk, és a városnézés mellé magától értetődően befért a programba a temetőlátogatás is. Ma gyorsan élünk, gyorsan szeretünk, és gyorsan elengedünk. A fájdalommal, a gyásszal, az elmúlással is így vagyunk. Ha elveszítünk valakit, majd’ beledöglünk –az érzés azonban lehetőleg gyorsan menjen át rajtunk, mint egy heveny láz, de aztán menni kell tovább előre. A halál tabu. Amiről nem beszélünk az nincs – egy szerettünk elvesztése olyasmi, amire jobb nem is gondolni. Pedig a halál az életünk része, és bármilyen furcsán is hangzik, nem elvesz tőlünk, hanem gazdagít bennünket.

Sok családban nincs kultúrája a halálról való beszédnek, nem tudjuk, hogy közöljük egy gyerekkel, ha jobblétre szenderülnek a nagyszülei, ugyanakkor gond nélkül játszhat olyan számítógépes játékokkal, ahol egy harcos bőrébe bújva gyilkolhat, és átélheti a lehetetlent: milyen az, ha több élete van. Felnőttként sem vagyunk jobbak: megnézünk egy vértől csöpögő akciófilmet, de fáj felidézni az elhunyt hozzátartozóink emlékét, így aztán nem tesszük meg. Nem nézegetünk régi fényképeket – és végképp nem rakjuk ki őket a falra –, nem elevenítünk fel történeteket a családunk múltjából, nem gyújtunk gyertyát, és a temetőt is messze elkerüljük. Elveszítettük a gyász régi rítusait, formalitássá silányultak a szemünkben, pedig ezek enyhet adtak és segítették az elengedést.

Földi életünk véges. Ha meghal egy szerettünk – akár hirtelen tragédiáról van szó, akár lassú, megmásíthatatlan végről – padlóra küld a bánat és a düh. Ez természetes és elkerülhetetlen. A további életünk szempontjából azonban nem mindegy, hogy mit teszünk, ha túl vagyunk az első sokkon, a szokásos hivatalos ügyintézésen, a temetésen, a részvétnyilvánításokon. Ilyenkor jön a neheze: folytatni kell az életet Nélküle. Nélküle, de mégis Vele.

Ha meghal valaki, nem radírozhatjuk ki a szívünkből, elménkből – ez nem egy fájl, amit törlünk.

Gyerekként arra neveltek, a temetőben minden a halottaké. Bármennyire is fájt, idővel elfogadtam, hogy nem vihetek haza gesztenyét vagy érdekes formájú kavicsot. Vidéken járva a mai napig lenyűgöznek a kis falvak gondozott sírkertjei, és mindig elszomorítanak a temetők elhagyott, gondozatlan részei. A sok szemét, amit egyesek eldobnak, a cigi, amit a sírnál állva elszívnak, majd a hanyagul eltaposott csikk. A Mindenszentek és halottak napja kapcsán elharapózó lopások: aki sírról lop virágot, nem tisztel sem embert, sem Istent.  „Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli meg a múltját, nézd meg a temetőit” – mondta Széchenyi István. Még van mit tennünk...

Anyai nagymamám még maga kötötte a koszorút a sírra, én boltban veszem a virágot, és a hiperekben keresem az akciós mécseseket. A világ változik, és ez így jó. Van azonban, ami örök. Apai rokonaim egri sírján sok évtizeddel ezelőtt egy tiszafából készült koszorú néhány ága gyökeret eresztett. „Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak.” Ma két egymásba fonódó, hatalmas tiszafa áll a családi síron. Ez a látvány sokat segít. Akkor is, ha egy másik városban, egy másik sír előtt állok.

Az 1-es típusú diabétesz azonnali, élethosszig tartó inzulinkezelést igényel, arról pedig szó sincs, hogy az idős emberek betegsége lenne vagy a túlzott szénhidrátfogyasztás és az egészségtelen életmód okozná. Ez a fajta diabétesz egy autoimmun betegség, hátterében az immunrendszer működésének zavara áll: a szervezet védekező rendszere elpusztítja a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit.

Ez azzal jár, hogy a szervezet a fogyóban lévő inzulin miatt nem tudja hasznosítani a számára létfontosságú, energiát adó szőlőcukrot (glükózt), ezért sejtjei éheznek, anyagcseréje felborul, a vércukorszint megemelkedik. Ennek következtében cukor jelenik meg a vizeletben, a szervezet vegyhatása pedig savas irányba tolódik el. Ha ilyenkor a kicsik nem kapnak plusz inzulint, komoly problémák léphetnek fel: a csecsemők és a kisgyermekek akár egy hét alatt súlyos, életveszélyes állapotba kerülhetnek.

Semmitmondó tünetek

Az 1-es típusú diabétesz jellemző tünete az, hogy a kicsik folyadékigénye egyik napról a másikra megnő, rengeteget isznak, napszaktól függetlenül gyakrabban pisilnek. Intő jel az is, ha a már szobatiszta gyerek éjszaka bepisil, mellette fáradtság lesz úrrá rajta, illetve fogyni kezd. Ha a gyerkőc még csecsemő, fölhívhatja a problémára a figyelmet a túlcsorduló pelus, az átnedvesedő kiságy is. A kicsiknek a szoptatásra is gyakrabban lesz igényük, illetve a korábbinál jóval többet isznak a cumisüvegből is. Ilyen esetekben a szülőnek nem szabad teketóriázni, azonnal gyerekorvoshoz, ügyeletes orvoshoz kell fordulniuk, ahol el tudják végezni az azonnali eredményt adó vércukormérést.

Késlekedni azért veszélyes, mert kezelés híján a tünetek rohamosan súlyosbodhatnak, hasfájás, hányás, zavartság, aluszékonyság lép fel, acetonszagúvá válhat a lehelet is.

Ezek a problémák az első, jól érzékelhető tüneteket nagyon gyorsan követik. Ellátás hiányában a kicsik egyre rosszabb állapotba kerülnek, eszméletüket is veszthetik, diabéteszes kóma állhat be náluk, ami már végképp nem gyerekjáték.

Életmentő diagnózis

A gyerekek 1-es típusú diabéteszének felismerését az nehezíti, hogy a szülők általában nem tudják, hogy az amúgy általános panaszok együttese egy adott betegség tipikus jele. Sokszor csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor a kicsi állapota már válságosra fordul, lehelete acetonszagú, folyton csak alszik. Gyakori az is, hogy a szülők ugyan orvoshoz mennek, de a diagnózist tévesen állítják fel. Ennek oka, hogy ezeket a panaszokat gyakori gyermekbetegségek, húgyúti fertőzések is okozhatják, és még ha fel is merül a cukorbetegség gyanúja, akkor sem kérnek azonnali vércukormérést. Az idő viszont telik, és mire eljutnak a laborig, a gyermekek állapota válságosra fordulhat.

Emiatt jobb döntés az, ha a szülők egyből kérik a vércukorszint mérését, ha pedig az indokolt, akkor azonnal a gyermekkori diabétesz gondozásával foglalkozó intézményekhez fordulnak: az országban közel 30 ilyen szakellátó van. Így a kicsik gyorsan jobb anyagcsere-állapotba kerülnek, hamarabb megkezdődhet kezelésük is.

Az 1-es típusú diabétesz terápiája nagyon komplex, emiatt a gyermek és a család élete alapjaiban változik meg.

A gyerekeknek rendkívül szigorú napirend szerint kell élniük, az inzulinbeadások, étkezések és vércukormérések száma és ideje kötött. A cukorbetegek számára nincs speciális diéta, az ajánlások az egészséges táplálkozási elvekkel egyeznek meg, kivételt csak a gyorsan felszívódó szénhidrátot tartalmazó ételek tilalma jelent. A szigorú napirend elsőre ijesztően hangzik, de ha a szabályokat betartják, a kis betegek esélyt kapnak arra, hogy teljes életet éljenek, testi épségük ne lássa komolyabb kárát a betegségnek.

Segítség első kézből

Azt, hogy a család a diagnózis után milyen nehézségekkel szembesül, csak az érintettek tapasztalhatják meg igazán. Az ő megsegítésükre jött létre a Szurikáta Alapítványt, amelynek programja a cukorbeteg gyerekek mindennapjait igyekszik megkönnyíteni. Gyerekfoglalkozásuk még 2015‑ben indult, azóta kinőtte magát. Az indulás ötletét az adta, hogy az alapítvány vezetőjének kislánya diabéteszes, óvodájában pedig olyan kérdések kerültek elő, amelyekből nyilvánvalóvá vált: a gyerekeknek nincsenek ismereteik erről a betegségről, még azzal sincsenek tisztában, hogy nem az édességek túlzott fogyasztása okozza.

Kép: szurikataalapitvany.hu

Kiderült az is: nem elég, ha a kicsi problémájáról az óvónők mesélnek, annál többre van szükség, a gyerekekkel közvetlenül kell kommunikálni, meg kell őket szólítani. Ennek eszköztára igen széles, a játékos gyógyítástól a rendhagyó biológiaóráig minden szóba jöhet.

A szemléltetőeszközök között vércukormérő, inzulinpumpa is akad, de a leglátványosabbak a szurikáták, Szuri Peti és Szuri Kata, akikkel a diabéteszt barátságosan lehet bemutatni.

A cél az, hogy a cukorbeteg gyerekek saját közösségükben úgy tudjanak problémájukról beszélni, hogy társaik azt meg is értsék. Így könnyebben fel tudják vállalni életmódjukat, szükség esetén pedig társaik is könnyebben tudnak nekik segíteni.  

Orvostanhallgatókkal a gyerekekért

A Szurikáta Alapítvány érzékenyítő gyermek­foglalkozásait képzett orvostanhallgatók vezetik, ők keresik fel a diabéteszes gyerekek óvodás csoportjait és iskolai osztályait. A programnak célja az is, hogy minél több orvostanhallgatóval megszerettessék a gyermekgyógyászatot, azon belül a gyermekdiabetológia szakterületét. Az alapítvány diabTanoda elnevezésű képzési programja keretében várja azokat az óvodapedagógusokat, pedagógusokat is, akik szeretnének diabéteszes gyerekek óvodai, iskolai fogadására felkészülni. Ezt a Semmelweis Egyetem I. számú Gyermekklinikájának szakemberei tartják, beszámíttatható a pedagógusok kötelező továbbképzésébe.

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A rendszerváltást követően Jelenits István, akkori tartományfőnök kezdeményezésére alapította a Piarista Rend Magyar Tartománya szakképző intézményét a főváros agglomerációjában található Gödön. Tizenöt esztendőnyi sikeres működés alatt hét szakma tanulásából (asztalos, ács, épület- és szerkezetlakatos, karosszérialakatos, műköves és épületszobrász, kőműves, szerszámkészítő) választhattak az intézménybe jelentkező diákok.

A 2000-es évek második évtizedére aztán bebizonyosodott, hogy a társadalomban és az oktatásban lezajlott változások a korábbi intézményi struktúra és szakképzési program újratervezését és megújítását teszik szükségessé.

A gödiek eközben azt tapasztalták, hogy a megakadás nem csupán az itteni intézményre igaz, hanem rendszerszintű: hiányt élnek meg a gyerekek, a családok, a megbízók, a munkáltatók és a képző intézmények.

Ezért döntés született arról, hogy a rend a gödi intézményrendszert - amelynek jelenlegi egységei a Piarista Szakközépiskola, Szakgimnázium és Kollégium és a Gödi Piarista Kft. -, Göd 2.0 néven modellintézményként, a párhuzamosan induló Kilátó Piarista Pályaorientációs Munkaerőpiaci és Módszertani Fejlesztő Központtal integráltan alkotják újra, partnerségben az Innovációs és Technológiai Minisztériummal.

A modell központi eleme az az előkészítő (orientációs) év, amely az egyéni tanulási utak pedagógiáján, az egyéni és csoportos kísérésen, a személyes pályaorientáción és az életpálya-tanácsadáson át készül megújítani a szakképzést. Ezzel a plusz évvel olyan alapkészségek és kulcskompetenciák fejlesztésére nyílik mód, melyek egy adott szakmától függetlenek, pontosabban minden szakmában szükségesek, ilyen például a komplex problémamegoldás és döntéshozatal, a tervezői (design) - szemlélet, a kritikus gondolkodás, az együttműködés, az érzelmi intelligencia, a szolgáltatói és vállalkozói szemlélet, a rugalmas gondolkodás és a digitális kompetenciák köre. E kompetenciák elsajátítása egyaránt szolgálja az itt tanulók és a magyar gazdaság érdekeit.

Kép: piarista.hu

A Göd 2.0 program idén szeptemberben indulhatott el egy előkészítő évfolyammal, ahol ma 47 diák tanul.

Már a gyerekek felvételiztetése is rendhagyó volt, a középiskolák szokásos interjúmódszere helyett professzionális eszközöket használtak a humánerőforrás-menedzsment területéről.  Ezek segítségével például tesztelték a majdani diákok térlátását, problémamegoldó képességét, memóriáját, csapatmunkára való képességét. A radikálisan eltérő felvételi mód másik célja az volt, hogy a tanulók arról is képet kapjanak, hogy milyen formában kívánnak velük dolgozni az előkészítő évben.

Valaczka János Pál piarista szerzetes, az intézmény főigazgatója elmondta, hogy ez egy olyan évfolyam, amelyben a diákok egyéni, személyre szabott oktatási formában, csoportokban, néhány fős felnőtt csoport, az „Orientációs Team” vezetésével haladnak. Valamennyi tanuló személyes segítő pedagógust választ a teljes tanévre, akivel hetente egyszer beszélget, ugyanakkor fejlődéséért a teljes csoport felel. A tanulási környezet sem szokványos, a csoportszobán belüli tereket például a tanulók igényeire, ötleteire támaszkodva alakították ki.

A Göd 2.0 elemeivel, életté válásával testközelből is meg lehet ismerkedni a 2018. november 9-i és december 15-i nyílt napokon.

Berei Mózes József (Pepe), többszörös osztrák műkorcsolyázó bajnok, nagyapja halálos ágyánál tett ígéretéhez híven hazatért Magyarországra, és az idei szezontól magyar színekben versenyez. Pepe az osztrák fővárosban nőtt fel, ötévesen kezdett el korcsolyázni orosz edzők és koreográfusok kezei között. Fiatal kora ellenére számos nemzetközi sikert aratott, Ausztriában háromszor választották korosztálya legjobb sportolójának. Heinz-Christian Strache osztrák alkancellár és sportminiszter is fogadta őt néhány héttel ezelőtt, és biztosította arról, hogy továbbra is a sajátjukként fogják szeretni, szorítani fognak érte a versenyeken. Megígérte, ha két év múlva jégre lép a grazi Európa-bajnokságon, ott lesz a csarnokban, hogy drukkoljon neki. Az alábbi történet Pepe édesanyja, Zsuffa Tünde író tollából származik.

Karl Musillal, a világhírű osztrák balettművésszel hat évvel ezelőtt találkoztam először. Már nagyon beteg volt, a tüdőrák kevés mozgásteret biztosított számára, ezért visszavonult a nyilvánosságtól, alig hagyta el az otthonát. Felesége, Evelyn Téri, a Bécsi Operaház koreográfusa foglalkozott az akkor nyolcéves fiammal. Amióta Evelyn nem a színpadon táncol, tanít. Több száz tanítvány került ki a kezei közül, nyertek díjakat és nemzetközi meghívásokat. A fiam és Evelyn kapcsolatában az a különös, hogy Pepe nem készült soha balettművésznek, ő műkorcsolyázó. Ez adja a történet pikantériáját, hiszen ritkaságszámba megy, hogy nagy mesterek sportolókat fogadnak a tanítványaik sorában. A műkorcsolyában azonban a klasszikus balett kiemelten fontos szerepet játszik az elegáns, kifinomult és koordinált mozgás miatt. Ezért kezdett el Pepe is balettozni, és bár többször próbálták a jégről a színpad felé terelni, ő hajthatatlan maradt.

Egy nap Evelyn meghívott magához bennünket, azt mondta, ott akarja tartani a táncórákat. Most már tudom, hogy ez csak ürügy volt.

Valójában a férjének akarta bemutatni Pepét.

Karl Musil, aki hosszú évekig oktatott, majd a bécsi balettintézet élén állt, nem szerette, ha valakit a figyelmébe ajánlanak. Ahogy ő mondta, az volt az igazi, ha az ő szeme akadt meg egy fiatal táncoson, ha ő fedezte fel a tehetségeket. Evelyn kedvéért azonban hajlandó volt lebotorkálni a házuk alagsorában kialakított táncterembe.

Lassan nyílt az ajtó, hallottam, milyen nehezen veszi a levegőt, és egyszer csak ott állt előttem A LEGENDA, teljes életnagyságban. Ausztria első számú szólótáncosa, aki páratlan nemzetközi karriert tudhatott maga mögött. Magas volt, délceg, csak az arcán látszottak a halálos kórral járó küzdelmek nyomai. Komoly tekintettel nézte Pepét, ahogy a nyújtógyakorlatokat végezte, ahogy lépkedett, ahogy ugrott. Majd felém fordult, levette szemüvegét, mint az orvos, mielőtt a diagnózist közölné, és megszólalt: „Nagy butaságot követnek el, ha nem hagynak fel a műkorcsolyával. Kár lenne ezt a lábfejet egy kemény cipőbe beleszorítani... Egy hívásomba kerül, és a fia holnap már az állami balettintézetben tanulhat. Gondolják át!”

Kép: Zsuffa Tünde

Hát, átgondoltuk. Maradt a műkorcsolya, és szemtanúja lehettem egy kisfiú és egy hetvenhárom éves beteg ember felejthetetlen barátságának. A balettórák előtt Pepe mindig beszaladt Karl szobájába, apró ajándékokkal lepte meg a zsebpénzéből, és beszélgettek. Így ment ez hétről hétre, hónapról hónapra. Az egykori szólótáncos még egy titkát is felfedte: hogyan ugrotta a grand jeté-t, vagyis a spárgaugrást, hogy az nagyon magasnak látszódjon, és egy pillanatra úgy tűnjön, mintha megállt volna a levegőben.

Karl Musil persze gyakran hangot adott csalódottságának, hogy Pepe nem kívánkozik a színpadra, pedig odavaló, és ő nem tévedett idáig! Elmesélte, hogy egyszer, sok évvel ezelőtt egy tizenhárom éves magyar fiút kiáltott ki született tehetségnek, és egyenesen „nemzeti kincsként” emlegette. Az élet és az évek igazolták. Solymosi Tamásról van szó, aki jelenleg a Magyar Nemzeti Balett igazgatója.

„Táncolj, Pepe! Táncolj nekünk, mindenkinek! Csak ez a lényeg, semmi más!” – így hangzott a kérés, vagyis egy hosszú utat elkísérő tanács az utolsó találkozáskor, néhány nappal az osztrák bajnokság előtt.

Pepe bajnok lett, Karl Musil pedig meghalt 2013 őszén. Mielőtt betették egy hordágyon a mentőautóba, feleségének ezt mondta: „Mausi, vigyázz erre a kisfiúra, fogd a kezét, tanítsd, mert nagy táncos lesz belőle!” Nem csoda tehát, hogy Evelyn Téri folytatta a közös munkát, és amikor magas állami kitüntetést vehetett át a bécsi magyar nagykövetségen, a tanítványai közül Pepét állította ki maga mellé. A legkisebbet és Karl miatt a legkedvesebbet. Büszke rá, pedig soha nem lesz a fiamból balettművész, és Evelyn csak a jégre koreografálhat neki programot. Miért is ne? Elvégre már tudja, mikorra készül el a „mű”, és melyik zenére! Még Karl Musil kosztümjét is – amit hercegként a Hattyúk tavában viselt – átszabatja, csak nőjön már bele az a fiú végre!

Kép: Zsuffa Tünde

Az évek telnek, roskadoznak a polcok a sok kupa és érem alatt. Pepe már a tizenötödik életévében jár. Céltudatosabb és elszántabb, mint valaha. Hosszú idő után újra jártunk Evelyn otthonában. Pepe első útja Karl egykori szobájába vezetett. Leült az ágyra és kezébe vette a példaképnek vitt utolsó ajándékot, egy szalmafigurát. Ugyanúgy táncoltatta a hosszú, vékony lábakat, mint akkoriban. Majd végignézte a fényképeket a falon. Egy sikeres pályafutás pillanatait: Karl Musil a színpadon különböző szerepekben, szólótáncosként, Karl Musil az angol királynővel vagy éppen Evelynnel az Operában, az ünneplő közönség előtt. Pepe azt mondta, olyan, mintha Karl még élne, mintha ott lenne…

Igaza volt, én is éreztem. De nem ott és akkor, hanem a táncteremben. Ahogy néztem a kamaszfiamat, aki könnyedén lépkedett, forgott és ugrott, tisztán hallottam Karl hangját: „Táncolj, Pepe! Táncolj, nekünk, mindenkinek!”

Bécs belvárosa felé haladva, a villamoson szóba is hoztam ezt az élményt. Pepe csak mosolygott: „Akkor mégis csak ott volt! Mondtam én!” Majd játszani kezdett a nyakára tekert új sáljával: Karl Musil sáljával. Emlékbe kapta, hogy ne felejtse.

A „nem” az egyik legnehezebb szavunk, amit nem egyszerű sem kimondani, sem meghallgatni. Mindennapjainkban folyamatosan döntenünk és választanunk kell, és miközben valami mellett letesszük a voksunkat, nemet mondunk számos más dologra. Képtelenség minden felkérést, segítségkérést elvállalni és teljesíteni, sőt, nem is tanácsos, ugyanis a kutatások bizonyítják, hogy az alárendelődő, mindenre bólogató attitűd gyengíti az immunrendszert, és megnöveli a különböző fertőzések kockázatát. Mentális egészségünk záloga, hogy képesek legyünk elsajátítani a nemet mondás képességét.

Fogadd el magad!

A nemet mondás képessége összefüggést mutat az önbecsülésünk szintjével. R.W. Emerson szerint „az embernek először magában kell tudni megállni, hogy képes legyen eredményesen együttműködni másokkal.” Természetes, hogy nem akarunk megbántani másokat, és azt akarjuk, hogy szeressenek minket. Ugyanakkor nem egészséges, ha a szeretetért, megbecsülésért vagy elismerésért olyan dolgokat vállalunk, amelyeket valójában nem szeretnénk megtenni, vagy annak ellenére, hogy szívesen megtesszük, túlzott mértékben leterhelnek és kiszipolyoznak bennünket.

Ennek hátterében általában az alacsony önbecsülés húzódik meg, amelyet a túlzott segítőkészséggel és feladatvállalással, illetve az ezekből származó pozitív külső megerősítésekből kompenzál az alacsony önértékelésű személy. Mivel az önbecsülése azon múlik, hogy másoknak mennyire van szükségük rá, egyszerűen képtelen nemet mondani, a másik kéréseit vagy a segítségnyújtást elutasítani, vagy a saját igényeit anélkül kifejezni, hogy önzőnek érezné magát.

Ennek a csapdának gyakori végkimenetele, hogy a saját igényeit háttérbe szorító, a másik segítésében feloldódó személy elkezdi mártírszerepben látni és láttatni magát, nem vállalja a felelősséget a saját döntéseiért és érzéseiért, hanem mindezekért a környezetét okolja. Úgy érzi, feláldozta értük az életét. Ez azonban megakadályozza, hogy egyenrangú kapcsolatokat alakítson ki, és megtapasztalja a valódi intimitást és lelki közelséget.

Az önértékelés a gyermekkori élményeinken, a családunkból hozott mintákon, tiltásokon és elvárásokon keresztül formálódik.

Ha valaki autoriter, tekintélyelvű nevelésben részesült, ahol a szülő teljes hatalommal uralkodott a gyermek felett, soha nem mondhatott nemet és megtörték az akaratát, akkor könnyen előfordulhat, hogy nem tud elindulni a saját útján, mivel nem sajátította el, hogy önállóan gondolkozzon és döntéseket hozzon. Kapcsolati szorongása és függőségi igénye miatt túlzottan ragaszkodik, és minden területen igyekszik megfelelni az elvárásoknak, ezáltal próbálva összeszedegetni az önbecsüléshez szükséges építőköveket.

Természetesen a szilárd önbecsülés nem jelenti azt, hogy olyannyira elégedettek vagyunk magunkkal, hogy azt gondoljuk, nincs szükségünk másokra, és mindent tökéletesen tudunk vagy csinálunk. Alexander Oakwood a „Mikor mondjunk nemet és hogyan, avagy út az önbecsüléshez” című könyv szerzője szerint elfogadni magunkat azt jelenti, hogy elfogadjuk a külsőnket, a vérmérsékletünket és a szellemi képességeink határait, továbbá elfogadjuk, de megváltoztatható tényként kezeljük a szokásainkat.

Nem minden „nem” vezet célra

A „Mondj nemet!” persze nem azt jelenti, hogy minden helyzetre nemet kell mondanunk, hanem hogy el tudjuk dönteni, hogy mikor mondjunk igent és mikor nemet, és kitartunk a döntésünk mellett. Alexander Oakwood könyvében négy különböző „nem”-et különít el aszerint, hogy milyen érzelmi töltetet hordoz.

A legegyszerűbb helyzet az egyeztető NEM esete, ugyanis itt nem szembesülünk sem külső, sem belső ellenállással, hanem két szilárd önbecsülésű, megfelelően önérvényesítő ember a kölcsönös érdekek és közös álláspont mentén mond igent vagy nemet. Nem akarják egymást legyőzni, nem az önigazolás vezérli őket, csupán a tényekhez való viszonyulásukat fejezik ki.

Ahhoz, hogy az egyeztető nemet ki tudjuk mondani, gyakran szükség van az önérvényesítő NEM-re, amikor nemet mondunk a manipulációra és az érzelmi zsarolásra, ami amellett, hogy megakadályozza az egyenrangú kapcsolatok kialakítását, hosszú távon mindkét félből áldozatot csinál, és megfosztja őket attól, hogy a valóságot lássák, mert ehelyett egymást figyelik.

A makacs NEM egy olyan csapda, ami bár elégtételt nyújt a pillanatnyi érzelmeinkre és indulatainkra nézve, ugyanakkor gyakran a valódi érdekünk ellen szól. Amikor makacs nemet használunk, pszichológiailag ugyanazt tesszük, mint amikor behódolunk. Bár a mechanizmus ugyanaz, a makacs nem valójában a behódoló igen visszájára fordítása. Ha az igennel és a ragaszkodással nem tudunk elismerést kicsikarni, akkor ellökjük a másikat, de ugyanúgy tőle függünk, lessük minden rezdülését, de nem azért, hogy egyetértsünk vagy megtegyük, amit kér, hanem hogy ellenszegüljünk neki és elutasítsuk.

Kép: Getty Images

A lázadó NEM egy nyílt szembeszegülés, ami a hároméves dackorszak vagy a kamaszkor idején még az identitásunk megerősítését szolgálja, de felnőttkorban csak akkor vezet célra, ha olyan kérdéssel találkozunk, amellyel kapcsolatban az elhatárolódásunk szükséges és fontos lépés.

Hogyan mondjunk nemet?

Nick Enfield nyelvész szerint a „nem” kifejezéstől annyira félünk, hogy mindenképpen megpróbáljuk elkerülni és más módokon, nonverbálisan vagy valamilyen apró hangadással, például sóhajjal kifejezni az elutasításunkat. Ebből a másik fél általában előre tudja, hogy milyen válaszra számíthat, így elkerülheti a valódi elutasítást azzal, hogy átfogalmazza a mondanivalóját („Jó lenne, ha segítenél holnap… vagy mégsem érsz rá?”). Persze mindig vannak olyan erős akaratú emberek, akik nem értenek ezekből a finom jelekből, és rá szeretnének venni olyan dolgokra, amiket nem szeretnénk megtenni.

Talán az egyik legnagyobb nehézség, ha úgy érezzük, hogy nyomást gyakorolnak ránk, és olyan helyzetbe hoznak, hogy azonnal kell válaszolnunk.

Ilyenkor érdemes egy pillanatra megállni, és időt kérni, végiggondolni a lehetőségeket, hogy tiszta fejjel tudjunk dönteni. Senkinek nincs joga számon kérni, hogy miként osztjuk be az időnket, és mik a prioritások az életünkben. Fontos tisztázni, hogy miért vállalunk felelősséget, és biztosítani, hogy a feltételek diktálása és az időzítés a mi kezünkben legyen. A döntés előtt érdemes végiggondolni, milyen következményei lesznek annak, ha igent vagy nemet mondunk. Lényeges kérdés, hogy mennyire egyezik az elveinkkel és a céljainkkal, amit mások szeretnének tőlünk.

Ennek végiggondolása abban is segíthet, hogy személyeskedés helyett általános elveinkkel indokolhassuk az elutasítást („Úgy döntöttem, nem vállalok több megbízást, mert a délutáni és az esti időszakot szeretném a családommal tölteni.”) Nem muszáj minden részletet kiteregetni, maradjunk inkább az általánosságok szintjén! Minél több konkrét információt osztunk meg, annál nagyobb lehetőséget adunk a további alkudozásra.

Jó mankó lehet annak a végiggondolása is, hogy miként fogjuk érezni magunkat a döntés után. Megkönnyebbülést vagy csalódottságot éreznénk, esetleg azt, hogy elszalasztottunk egy remek lehetőséget? Nem érdemes félnünk attól, hogy lemaradunk valamiről, hiszen az életben számtalanszor előfordul, hogy egy lehetőség elengedése kinyit egy másik ajtót. Nem élhetünk párhuzamosan több életet, döntenünk kell, mire szánjuk az időnket és az energiánkat. Amikor túl vagyunk a döntésen, fókuszáljunk arra, hogy mit nyertünk a választásunkkal.

Néha könnyebbnek tűnik a határozott „nem” helyett egy bizonytalan „talán”-t mondani, mert így nem zárjuk el magunkat a lehetőségek elől, és nem bántjuk meg a másikat sem.

Ugyanakkor ez egy veszélyes szócska, mert olyan, mintha az ajtó becsukása helyett az ajtórésbe tennénk a lábunkat. A „talán” használatával a másikban reményt ébresztünk, és egy olyan alkufolyamatot indítunk el, ahol lehet, hogy ténylegesen a lábunkra csukják az ajtót, és egy számunkra kellemetlen és fájdalmas helyzetben találjuk magunkat, amiből már nem tudunk kiszabadulni.

Még ha száz százalékig biztosak vagyunk a döntésünkben, akkor is előfordulhat, hogy megpróbálnak meggyőzni, hogy változtassunk elhatározásunkon. Christine Carter szerint ebben az esetben ismételjük meg többször ugyanazokkal a szavakkal, hogy mi a döntésünk. Ha a másik még mindig nem fogadja el, akkor fejezzük ki az együttérzésünket az elutasítás miatt, de továbbra is tartsunk ki határozottan az elhatározásunk mellett („Tudom, hogy ezt nehéz elfogadni, de úgy döntöttem, hogy...”).

Amennyiben ez sem elegendő, mondjuk el, hogyan érezzük magunkat ebben a helyzetben („Kényelmetlenül érzem magam, amikor továbbra is próbálsz meggyőzni, pedig már egyértelműen kifejeztem az elhatározásom.”). Az érzéseink kommunikációja általában jobban meggyőzi a másik felet, mint a logikai észérvek, amelyek csak a további alkudozási folyamatot táplálnák.

Napjaink megnövekedett ingermennyisége között a lehetőségek tárháza végtelen. Nagyon könnyű belesétálni a túlterheltség és a túlvállalások csapdájába. Az életünk annyi, amennyit beleteszünk, de nagyon fontos, hogy lássuk, amikor már túlcsordul. A döntés a mi kezünkben van. Így aztán egyáltalán nem ördögtől való dolog, ha a tarsolyunkban ott lapul a hatékony nemet mondás képessége. Lehet, hogy éppen ennek hatására tárul fel előttünk egy új ösvény, amire ráléphetünk.  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ejnye! Szörnyű maradi vagyok. Néha még engem is bosszantóan. Biztosan a rossz időjárás az oka. Kevergetem a kávém, gondolkozom, elmélkedem senki ellen nem irányulóan, csupán saját véleményem elmorogva. Öregszem, na.

Itt van például ez a helovintök.

A hozzá kapcsolódó ingyom-bingyomokkal együtt, minden ideológiai magyarázattól függetlenül egyszerűen rondának találom. Felnőttként is képes vagyok rosszat álmodni a világ valós borzalmaitól, nem kell ezt még fokozni! Kizárólag megsütve vagy levesnek elkészítve érdekel. A szép, nem az említett eseményhez kapcsolódó töklámpások tetszenek, mert csak a szemem simogatják, a lelkem nem bántják. A gyerekeknek mindig elmesélem a mi Árpád-házi Salamon királyunk történetét, akinek a legenda szerint a visegrádi vártorony ablakába tették töklámpását, amely az internetet megelőzve jelezte, hogy ő hol is tartózkodik.

A csupakebel és csupaláb műanyag lánybabát vagy babalányt sem kedvelem.

Öltöztetni sem lehet normálisan, ölelni sem. Ifjabb anyukaként tömegével gyártottam a plüss medvéknek, nyulaknak és más állatoknak való kötött ruhákat, lelkesen varrtam bababugyit, csipkés trikót, báli öltözékeket. Rengeteg holmi várja szépen bedobozolva leendő unokáimat. A valami fondorlattal családi körünkbe érkező egyetlen ilyen típusú baba sajátos testalkatára nem sikerült normális holmikat gyártani. Titkos örömömre nem is volt sikere: kislányom jobban kedvelte a bizalmas hálótársnak is alkalmasabb medvéket, báránykákat.

Nem kedvelem a gülüszemű cukiságokat giganagy fejjel, pedig nagyon menők.

Arányosságra vágyó lelkem nehezen birkózik meg velük. Extra külsővel bíró, gyűrött macink – akinek kalandos úton lett furcsa a képe, de erről a mosógép főzőprogramja tehet – éppen eléggé cuki.

Meg sem merek mukkanni a kütyüs játékokkal kapcsolatban.

Csak azt látom, hogy egy közel száz kilós ember is be tud zuhanni egy tenyérnyi gödörbe, amit mobiltelefonnak neveznek.

Mondtam már, hogy ceruzarajongó vagyok?

Színes és sima grafit, kicsi és nagy egyaránt kedvenc. Mindig lapul néhány készlet a táskámban, így nem jelent gondot, ha meg szeretnék fejteni egy tévéújságból kivágott szudoku-rejtvényt. Akár egy mobiltelefon hátulján.

Az alkoholisták lelkiismeretét nyugtatja egy ismert magyar sörgyár dobozokra nyomtatott lelkesítő felkiáltása: Jutalom a nap végén!

Nem EGY NAP végén. Nem szülinapon, karácsonykor, az államvizsgát követően vagy többórás fűnyírás után, alkalomadtán, hanem csak úgy. A nap végén. Hétköznap is. Mindezt hirdetik egy olyan országban, amely a WHO listája szerint a 8. legalkoholszeretőbb a világon, és egy olyan társadalomban, amelyben megközelítőleg minden tizedik magyar felnőtt küzd alkoholizmussal.

Az értelmező kéziszótár szerint a „jutalom” főnév jelentése: pénz vagy tárgy, amelyet kiváló munkáért, jó szolgálatokért, szorgalomért, szívességért adnak valakinek.

A sörgyár szerint tehát a kiváló munkáért jutalomként szolgál az alkohol.

Tudományos szempontból logikus a szlogenválasztás, hiszen az alkohol hatására valóban az agy jutalomrendszerében termelődik a jó érzést kiváltó dopamin. Szinte minden kábítószer (így az alkohol is) hatással van erre a jutalomrendszerre. Éppen ezért a szenvedélybetegeket kezelő szakemberek sokat küzdenek azért, hogy átállítsák az alkoholfüggők gondolkodását arra, hogy a sör NEM jutalom.

Bizonyára rettenetesen hálátlan feladat marketingkampányt folytatni valamiért, ami hazánkban közvetlenül majdnem egymillió ember életét teszi tönkre, közvetve pedig az ég tudja mennyit. Azt is elhiszem, hogy megnyugtatóbb úgy inni, hogy a napi söröd biztatva megveregeti a válladat és azt mondja: „Ez az pajti, igyál csak, ez a jutalmad, megérdemled!” Persze ott van az apró betűs részben az is, hogy „Fogyaszd felelősséggel!”. Ez semmi másra nem jó – a törvényi előírások betartásán kívül – csak arra, hogy megmutassa, mekkora hipokriták azok az öltönyös fiúk a szeszbizniszben, akik az alkoholizmusban csak a jó piacot látják. Nem azt mondom, hogy ne lehessen sört vásárolni vagy reklámozni. Azt sem állítom, hogy nem gondoltam a hideg sörömre jutalomként, amikor órákon keresztül lestrapált bútorokat lomtalanítottam a nyáron. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy

nem segít ezen a népbetegségen az, hogy a dobozra, amiért egymillió alkoholista nyúl nap mint nap, az van ráírva, hogy jutalom. Még akkor sem, ha Nagy Feró viszi házhoz.

Sok bugyuta, idegesítő, nehezen értelmezhető, rossz reklám van. Ez nem az a kategória. Ez a szlogen okos, igazi telitalálat! Mármint, ha onnan nézzük, hogy biztosan jól mutat az eladási statisztikákban az az alkoholista, aki szívesebben melegít akár az esti asszonyverésre is olyan sörrel, amelyre rá van írva, hogy „Jutalom a nap végén!”. Én azt mondom, inkább ne higgyünk a székely viccnek (A nő nem ember. A sör nem alkohol. A medve nem játék) – a medvés részen kívül. Mert a medve tényleg nem játék, de az asszony ember, a sör pedig alkohol és nem jutalom. Fogyasszuk mértékkel!

A mi gyerekkorunkhoz képest, amikor minden megszűrve jutott el hozzánk, a mai fiatalokra a netről túl korán és durván ömlik a világ, a mostani nevelési elvek meg sokszor nem is szabnak gátat. Viszont a kölkök mernek mindent kimondani, és ez jó. A régi álomvilág elillant. Bizony sokkoló, amikor az író-olvasó találkozón az óvodásoknak bedobom a texasi láncfűrészes gyilkos motívumát, beavatottan nevetnek fel.

A meseírónak tisztában kell lennie azzal, hogy a dadusos, öregnéne-őzikés, no pisi, no kaka, no szerelem, no halál, no probléma típusú gügyögés a múlté. Nem is baj, irtó képmutató volt.

A gyerek meggyászolja az eltaposott bogarat, a letépett virágot, de kísérletezik is az elmúlással, szöcskét öl, növényt tépáz.

A halál hozzátartozik az élethez, mondhatni annak legfontosabb vonatkozási pontja. Hogyne kellene szépen elmagyarázni a gyerekeknek! Édesapám temetésén ott szaladgált egyéves Kisjuli lányom és öcsém kicsije, Flóra, meg jelen volt anyukája karjában Aliz unokám is. Rengetegen mondták, milyen felszabadító érzés a friss életet ott látni, mozogni a halál mellett, s nem rossz reflexeinkre hallgatva eltakarni a kicsik szemét, letagadni azt, ami nyilvánvaló.

Gyerekverset fordítani legalább annyira speciális dolog, mint például színházaknak drámát. Nem elég a filológiai pontosság és a költői ügyesség, szem előtt kell tartani, hogy a vers „használatra” készül, úgyhogy a francia gyerekek által jól ismert játékok, kedvenc ételek, hasonlók fordításakor a magyar gyerekek ismeretei közt kell kotorászni, hasonló dolgokat keresve. Hiába esznek mondjuk rebarbarát, ha erről nekünk legfeljebb a Barbara lánynév jut eszünkbe. Viszont mondjuk a naspolya éppoly hangulatos, és legalább errefelé is ismert.

Rengeteg mindent érdemes cselesen visszaadni: ha például a párizsi metróban tevékenykedő fülbemászóról van szó, hiába tudom, hogy a francia „perce-oreille”-ben ugyanaz a „percer” ige szerepel, amely a metróalagút-fúrásra is használatos, mégsem írhatok fülbefúrót, sem alagútbamászót.

Ekkor jön segítségemre, hogy magyarul „füle van a falnak”, úgyhogy a fülbemászó simán belemászhat a metró falának fülébe.

Érdemes jóízűen, jókedvűen fogalmazni, hisz nem műemléket farigcsálok, hanem eleven, hatni képes szöveget. Saját stílusom nyilván nyomot hagy itt-ott, képtelenség kibújni a bőrömből, de igyekeztem, hogy ez ne az önmegvalósításról szóljon, mindig a megoldandó feladat érdekelt. Hogyan szólalna meg magyarul Bosquet, Norge vagy Charpentreau?... Izgalmas játék ez.  

A cikk a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A minap hosszan időzött a szemem egy „öregen” a Margitszigeten, miközben a családommal leültünk egy rövid, ám nagyon is sürgető uzsonnára az egyik helyen. Nem tudom, hány éves lehetett a mester, hófehér haja alapján bőven az ötvenesek táborát gyarapíthatta, ám minden ízében azt üzente, hogy az ötven az új harminc. „Öreg”, mert annak láttatja és nevezi a társadalom.

Szóval néztem az „öreget”, mert lenyűgözött a belőle áradó életerő és dinamika, miközben eszembe jutott egy a magyarok társadalmi integrációját vizsgáló 2015-ös kutatás és az abban szereplő eredmények. Számos szomorú megállapítást olvashattunk akkor a magányosságról, leszakadásról – de az is kiderült belőle, hogy Magyarországon ötven év felett szinte megáll az élet. S tényleg:

embertársaink egy része bizonyos életkort elérve – legyen ez most az ötödik iksz – hirtelen leállítja a „motorokat” és úgy tesz, mintha mindennap a halált várná.

Persze bonyolult és csak az egyéni életutak, sikerek és kudarcok függvényében megválaszolható kérdés az, hogy ennek mi az oka. Nem tudhatjuk, hogy kinek az életét árnyalják be tragédiák, ki cipel olyan „csomagokat”, amelyek egy életre elégséges megoldandó feladatot jelentenek. Nem tudjuk, hogy egy-egy erős vagy szomorú arckifejezés mögött milyen történetek húzódnak meg, ki élte le életét borzalmas szegénységben és nyomorban. Nem tudhatjuk, hogy kit miért hagy el az erő és a motiváció.

Nekünk az a dolgunk, hogy értőn figyeljünk, nyitottak legyünk és nyújtsuk a kezünket, ha szükséges.

Miközben a társadalmi viszonyainkat évtizedek óta negatívnak írja le szinte minden jelentősebb felmérés, szerencsére az élet nem csak kutatási adatokban rejlik.

Néztem az „öreget”, aki mindennel szembement, amit az utóbbi tizenöt évben olvastam „rólunk”. Alkalomhoz illően kerékpárral kivonult a fűre, s amíg mi jó húsz perc alatt elköltöttük az uzsonnánkat, le sem esett a lábáról a labda. Egyszemélyes focicsapatot alkotva százakat dekázott, ugrott, elképesztő módon koncentrált a műveletre, a stoplis cipő nem pihent egy másodpercet sem.

Miközben néztem, arra gondoltam, hogy „lehet így is”, „csinálhatjuk is”.

Vajon mi lehetett az ő sztorija? Most nem tudom megfejteni, de ha összefutok vele a szigetkörön, biztosan megkérdezem tőle.

– Egyik régi dalodban azt írtad, a „fegyelem neveltje, szerencse kegyeltje” vagy.
– Így igaz. A Facebookon indítottunk egy visszaemlékező sorozatot, képeket és apróbb történeteket osztunk meg az 50. születésnap kapcsán. Az első fotó a szüleimről készült, még a születésem előtt, apámék zuglói lakásánál, talán 1965-ben. Tönkretett polgárcsaládban nőttem fel, mint oly sokan, ami nemcsak hátrányt jelentett, hanem előnyt is, például műveltség tekintetében. Ez például nagy szerencse.

Édesanyám jogászcsaládból származik, ahol a férfi felmenők háború idején katonáskodtak, békében bíráskodtak, joggal foglalkoztak. Nagyon rövid élet jutott neki, 23 évvel ezelőtt halt meg, hosszas betegeskedés után. Alig volt idősebb, mint én most. Apám családja egyszerűbb: kettejüket a jogi pálya hozta össze. Ő a múlt nyáron halt meg.

Öcsém, egyetlen testvérem ügyvéd lett, és azt hiszem, tőlem is ezt várták a szüleim. Szigorúan, de szeretettel neveltek.

Ma már a szigorú neveléshez mindig hozzá kell tenni valami enyhítő körülményt, mintha a szigor valami gonosz dolog lenne, pedig pont a következetesség hiányzik ma a gyerekek életéből – a szülők részéről. Négy gyerekem van, én is szeretetre és szigorra törekszem a nevelésükben, bár valószínűleg kevésbé vagyok következetes, mint a szüleim.

– Mi szólt amellett, hogy nagy családotok legyen?
– Akartuk a gyerekeket, de nem tudom pontosan megmondani, mi szólt a nagycsalád mellett – talán azok az ősi, közhelyszerű bölcsességek, hogy „egy gyerek nem gyerek”, „két gyerek már elvan egymással”, „három gyerek már közösség”. Négy gyerek pedig tömeg, ezt biztosan állíthatom. Marci 20 lesz, Anna nemrég töltötte a 16-ot, Kata 13, Julika 8 éves.

Marci a jogra jár, felnőtt ember, tízéves kora óta partnerként kezeljük, vagyis megbeszéljük vele a dolgokat, a maga szintjén. Annában komoly művészi hajlam munkálkodik, jól zongorázik, gyönyörűen énekel. Kata lányom ízig-vérig nő: egyedül neki kellett kilőni a fülét tízéves korában, az anyukája magas sarkú cipőit és retiküljeit próbálgatja, sütiket süt és blogol. Míg a nővérének fontos, hogy eminens legyen az iskolában – ahogy Krisztának, a feleségemnek és nekem is mindig az volt –, őt az „akadémiai” előmenetel nem érdekli. Ebben Marcihoz hasonlít. Viszont színitanodába jár, és ott nagyon jól érzi magát.

Igyekszem azt a kevés időt, amit a gyerekekkel töltök, tartalmasan kihasználni, Annával együtt zenélni, Julikával térbeli amőbát és memoryt játszani. Csak nyolcéves, de annyi esze van!

Megtanítottam az alap sakklépésekre, aztán öt játszma után mattot adott. Szivacsként szívja magába a tudást. Az Arany János-estem verseit otthon tanultam, sokat hallották a gyerekek, Júlia simán elmondja fejből az egész műsort.

– Bosszant, amikor magadra ismersz a gyerekeid egy-egy tulajdonságában?
– Ha a rossz tulajdonságaimra ismerek, akkor igen. És nagyon jólesik, ha az én jóra törekvésemet látom viszont bennük, pláne, ha valamit jobban csinálnak, mint én. Anna például a 16. születésnapjára kért egy ukulelét, hiába próbáltam rábeszélni inkább a gitárra, ami szerintem praktikusabb lett volna. Két hét alatt írt hat olyan elképesztően jó számot, amilyet én sose tudnék. Zongorán kísértem, ő énekelt és ukulelézett – mondtam neki, ez olyan zseniális, hogy rátesszük a következő lemezemre.

Híres apuka mellett önmagukat megvalósítani nem könnyű. Amennyire tudtuk, igyekeztünk megóvni őket a hírnév negatív következményeitől, különösen Krisztának, a feleségemnek vannak ebben nagy érdemei. Ha büszkeséget élek át a gyerekeimmel kapcsolatban, az nem is teljesen jogos, mert a feleségemnek köszönhető, hogy normálisak, egészségesek, tiszta tekintetűek, jól neveltek. Én a munkám megszállottja vagyok, amit nem is munkaként élek meg. Fölkelek reggel, hat óra alvás után, odaülök a géphez, kisvártatva pittyeg a telefon, hogy délután van, indulnom kell a próbára. Innen este 11-kor lépek ki, és már vár a grafikus, hogy a fotókönyvet tördeljük. Ez megy hetek óta.

Ákos – Kép: Páczai Tamás

– De azért te sem rontasz rajtuk…
– Remélem. Azt hiszem, tőlem lesték el például, hogy ha kezet adnak valakinek, akkor egyenesen a szemébe kell nézni. A puszta létezésünkkel nevelünk, azzal, ahogyan a levegőt vesszük. Ez nagyon jó, de rettenetes is lehet, amikor a hibáinkat látják és magukévá teszik a gyerekek.

A pozitív visszacsatolás rendszerében nőttem fel, ami annyit tesz, hogy ha jól csináltam valamit, akkor megdicsértek érte, ha meg elítélendőt tettem, akkor leszúrtak.

A pszichológusok mondják, hogy ha valakivel nagyon rosszat akarsz tenni, azért szidd le, amit jól csinál. Velem a kritikusaim egy része éppen ezt teszi: nem azért marasztalnak el, amit elrontok, hanem amit szívvel-lélekkel, jól és sikeresen csinálok.

A közvetlen környezetemben és szakmai közegemben is nehezen viselem, ha a nagy nehezen kialakított konszenzushoz valaki nem tartja magát – magamat is beleértve. Ugyanakkor azt meg számon kérjük egymáson, amiről nem is alakult ki konszenzus. Aki a pozitív visszacsatolás rendszerében nőtt fel, mint én, az idegenül érzi magát ebben a világban.

– Velem együtt sok barátom és ismerősöm hallgatja rendszeresen a dalaidat. Megegyezik a véleményünk abban, hogy száz interjút adhatsz, az emberek lelkében mégis a dalaid szövegeivel éred el a legnagyobb hatást, azok miatt szeretnek téged. Mennyire mersz személyes lenni a dalaidban?
– Nem tudok nem személyes lenni. A líra egyes szám első személyű, örök jelen idejű műfaj. A nagy költőktől azt tanultam, hogy az alapanyag maga a szerző. Ez életveszélyes dolog. Biztosan vannak, akik ebben a műfajban is tudnak szerepet játszani, programverset, csasztuskát írni. Az én írásaim arról szólnak, amit a világról gondolok, és szívesen megosztok azokkal, akik erre rezonálnak.

A dalban, a versben sűrítve van jelen a szerző, a hétköznapjaimat nyilván nem tudom ilyen töménységben élni. Az írás egészen más létforma, mint a hétköznapok világa, amikor nem röpködnek percenként örök bölcsességek az ember ajkáról. Ezért mondta Babits tanárnő a Fazekas Gimnázium irodalomóráján, hogy „gyerekek, két könyvet adtak az irodalomoktatáshoz, a tankönyvet és a szöveggyűjteményt. A szöveggyűjteményre nagyon vigyázzatok, abból fogunk tanulni. Az életrajzi adatok és belemagyarázások kötetét pedig hosszan eltartott kézzel vigyétek az ablakhoz, és eresszétek szélnek.”

– Aki kultuszt épít az általa csodált művész alakja köré, könnyen kiábrándulhat egy személyes találkozástól.
– Tapasztaltam, hogy olyan filozófiai szintet kérnek számon a hétköznapi énemen, ahogyan nap mint nap nem lehet élni. Például amikor egy szupermarket fagyasztott húsai között keresgéltem, odajött hozzám egy ember váteszi tekintettel: „Jaj, de jó, hogy találkoztunk – holott ez nem is volt igazi találkozás –, már régóta meg akartam kérdezni, hogy mit gondolsz a halálról!” És várta, hogy válaszoljak, miközben leharcoltan, öt óra alvás után a fagyott húsok között turkáltam.

– Ismerőseim az „Ikon” című, húszéves dalodat tartják a legtalányosabbnak, mert nehéz eldönteni, hogy istenes vagy szerelmes vers-e a szövege. Ugyanígy az „Örök április” is sok találgatásra ad okot.
– Csodálkozom, mert szerintem mindkettő kódolatlan, nyílt szöveg. Az „Ikon” témája számomra egyértelműen szakrális. Az „Örök április” viszont önéletrajzi, ars poetica-szerű: „Hol vagyok otthon, nem tudom / De ha fáradt leszek, és elbukom / Simítsd le arcomról a rémálmok ólomporát.” Ilyen vagyok: „sebzett és könyörtelen”. A kitárulkozás kiszolgáltatottá is tesz, de ez így van rendjén.

– Ha már a kitárulkozást említetted – kit ébresztgetsz a „Szent Márton köpenye” című megrendítő, balladisztikus dalodban?
– Marci fiamat, aki kiskorában épp akkor mandulaműtéttel kórházban volt. Ez egy olyan dal, amelyet szinte senki sem tart számon. Ha koncerten eljátszanám, a közönség kilencven százaléka csak nézne, mert nem ismernék…

– Rangsoroltuk a szerelmes dalaidat, és a legszebb „A világ legvégén” lett. Van olyan menedék az életben, ahol „nem fáj a kérdés, hogy van-e igazság a világ legvégén”?
– Minden embernek kell egy hely, ahol nem kérik folyton számon, nem vádolják semmivel, amikor belebújhatunk a másikba, elrejtőzhetünk a világ elől. Az igazságtalanság elől csak a szerelem a búvóhely, az égi szeretet halvány tükörképe. Akiknek a költészete számomra meghatározó volt – például József Attila, Radnóti Miklós, és ide sorolom Faludy Györgyöt is –, mind ezt az oltalmazó szeretetet keresték a szerelemben, ami utoljára gyerekkorukban vagy talán még akkor sem volt meg.

Ákos – Kép: Páczai Tamás

Amikor valami annyira körbevesz, hogy megvéd. Ezt a feltétlen szeretetet a szerelemben ideig-óráig meg lehet találni, néha-néha érezhetjük, hogy „nem fáj a kérdés”, mert a helyemen vagyok, és nincsenek kételyek bennem. Mint az anyaméhben. De hát nem maradhat ott az ember, mert fel kell nőni.

– Amikor magamban áttekintem az énekes pályádat, óhatatlanul is leegyszerűsítve, korszakokra bontva látom. Volt egy indiános-sámános kereső időszakod, amikor az volt számodra a központi kérdés, hogy mennyire vagy otthon ebben a világban, hol találod meg a helyedet.
– Az még mindig kérdés.

– Utána következett a katonakorszak, egy harcos időszak egy kis Szindbád-kitérővel, amikor a jó és a rossz küzdelméről, az élet érdekében és a halál ellen szóltak a dalaid.
– Igen, ez mind én vagyok, bár a korszakolás a még élő szerzők esetén… furcsa.

– Emblematikus élmény számomra, amikor 2002-ben megjelent az „Új törvény” című, elképesztően kemény mondanivalójú lemezed, amelyet egyvégtében, a fotelben ülve hallgattam végig, és le voltam dermedve. Nem nevezném magam a rajongódnak, csak hallgatom a számaidat, és azok megszólítanak.
– Örülök neki. A rajongás gyakran az önzésről, a birtoklásról szól, ez egy bizonyos szint felett már hiányjelenség. Az ilyesmi bármikor át tud fordulni önmaga ellentétébe. Jönnek a nagy csalódástörténetek, hogy a rajongott személy bezzeg nem is olyan, mint a rajongó képzelte... A szeretet és tisztelet dimenziójában nincs rajongás, nincsenek szélsőséges megnyilvánulások, abban csak szeretet van.

Egy évvel ezelőtt elkezdtük árusítani a jegyeket a mostani, április 7-ei Müpa-koncertre, 16 perc alatt elfogytak a jegyek. Ez a bizalom jele, nagyon örültem neki. Aztán kiderült, hogy az új helyre kerülő kamerák miatt más lesz a nézőtér elrendezése, és a zenekari árok helyére betettek még három sort, ahová elkezdtek jegyet árusítani. Nyílt levélben estek nekem a „rajongók”, hogy én személyesen miért követtem el ezt a pofátlanságot ellenük, akik már egy éve megvették a jegyet az első sorba.

Hullafáradtan, egy éjszakai próba után válaszlevelet írtam, miszerint nem én tettem be eléjük a három sort, a levélig azt se tudtam, hogy ilyen történt. De a negyedik sorból is ugyanazt a koncertet hallja, aki eljön.

– Néha engem is kétségbe ejt, hogy a leírt szavaimat mennyire félre tudják magyarázni.
– Érdemes megkülönböztetni azokat, akik nem képesek megérteni, amit írsz, azoktól, akik tudatosan félremagyarázzák. Utóbbiak 2015 decemberében majdnem kinyírtak egy megnyilatkozásom miatt. Kevés ember besározására szánnak ennyi energiát, úgyhogy ez tulajdonképpen megtisztelő. Arról merészeltem beszélni, hogy szerintem nem annyira jó a nőknek, ha a férfiakkal versengenek a munkaerőpiacon, ha a nemeket egymás ellen fordítja az ideológia. De hát tudomásul kell venni, hogy ennyire megengedők és toleránsak a mai feministák.

Szerintem maguktól értetődő dolgokról beszélek, egyszerű nyelven, néha költői formában. Ha valaki nem érti, nem akarja érteni vagy izomból félreért, abban nem csak ő a hibás. Be kell látni például, hogy a „nem vagyok rá méltó, hogy házamba lépj”-sor A katona imája című dalban csak annak jelent valamit, aki legalább minimálisan járatos a keresztény kultúrkör és hivatkozásrendszere környékén. Ez a terület mára nemcsak a hétköznapi emberek számára ismeretlen, sokszor az is művészettörténésznek tartja magát, akinek fogalma sincs, kik lehetnek a szakállas emberek Caravaggio képein.

– Akik igazán értik a mondanivalódat, azért is kedvelnek nagyon, mert úgy tudsz énekelni Istenről, hogy abból nem lesz dicsőítő dal, mégis tele van hittel. „Az égi lesz az új törvény” – énekled szinte minden koncerten.
– A direkt dicsőítés Bach idejében teljesen elfogadott, általános jelenség volt. Ma ez a jelrendszer csak vallásos közegben működik, néha még ott se. A mi korunkat megfosztották a szentség dimenziójától, ezért a hétköznap is megtapasztalható transzcendensről más nyelven kell beszélni. Egyszer meghívtak a Nemzeti Galériába, hogy a Múzeumok Éjszakáján beszéljek a pop-artról. A középkori szárnyas oltárok termében tartottam meg az előadást, talán nem azt, amit vártak tőlem. Megpróbáltam megértetni a hallgatósággal, hogy amíg a 15. században a szentek élettörténete jelentette a közös tudásbázist, addig az 1960-as években, a pop-art idején a paradicsomos leveskonzerv. Az előbbi most is fontos, az utóbbi meg már rég kiment a divatból.

– Az 50. születésnapod alkalmából a saját dalod szavaival kérdezem: „Mire vagy még jó?”
– Nehéz erre jól válaszolni. Remélem, hogy sok dolgom van még. Gyerekszemmel ez matuzsálemi kor, de most, hogy benne vagyok, nem érzem magam ötvennek. Néha megkérdezik, lennék-e még egyszer húszéves. Persze, de csak a mai eszemmel. Viszont a jó Isten valamiért megóv minket az ilyen lehetőségektől. Valószínűleg jó oka van rá.  

Az interjú a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>