– Közel húsz évet töltöttem múzeumi környezetben, de a mai napig meghatódom, ha ilyen csodálatos festmények és szecessziós műtárgyak közelében lehetek.
– A jubileumi aukcióra szánt képeket és Zsolnay-műtárgyakat állítottuk ki, mindenütt azokat láthatod most. A Virág Judit Galéria 19. és 20. századi magyar festményekkel és Zsolnay-kerámiákkal foglalkozik, ez a fő profilunk. A Zsolnay-kerámiákkal mi foglalkozunk legrégebben és legmagasabb szinten, mert anyukám férje, Törő István, a galéria ügyvezető igazgatója Zsolnay-gyűjtő. Az utóbbi időkben egyre szívesebben fordulunk a kortárs klasszikusok, vagyis az 1960–1970-es években alkotó úgynevezett Iparterv-generáció alkotásai felé is.
– Hol helyezkedik el a Virág Judit Galéria a műkereskedelmi rangsorban?
– Mi vagyunk a piacvezető galéria Magyarországon, mert aukción a legmagasabb összegű leütési árat, 240 millió forintot mi értük el 2012-ben, Csontváry Kosztka Tivadar „Traui tájkép naplemente idején” című képével. Jelenleg ez a legdrágábban eladott festmény a magyar aukciós piacon.
– A szocializmus idején hivatalosan nem létezett műkereskedelem, korábban pedig csak férfiak vezethettek aukciót és galériát. A művészettörténészek között néhány nő szaktekintéllyé válhatott az utóbbi évtizedekben, ám a műtárgyak kereskedelmében addig nem jutott meghatározó szerephez nő, amíg anyukád, Virág Judit nem tűnt fel ezen a pályán. Hogyan alakult az érdeklődése, a szakmai karrierje?
– Ő művészettörténész, és a rendszerváltásig a Kiscelli Múzeumban dolgozott. Utána a kezdetektől résztvevője és formálója volt a műkincspiac kialakulásának, az első kereskedelmi magángalériában dolgozott, később pedig önálló galériát alapított. Több aukciósház, például a Kieselbach Galéria, a Nagyházi Galéria, illetve a Blitz Galéria árveréseit is ő vezette. Az árverésvezetést férfias szakmaként tartották számon külföldön is. Itthon neki is köszönhető, hogy ma már több nő is dolgozik ebben a szakmában.
– Gyerekként nem voltál féltékeny a képekre, amiért anyukád olyan sok időt tölt velük?
– Nekem nagyon imponált, mindig büszke voltam rá a munkája miatt. Nővéreim és közöttem van 8–10 év, így ők már nagyobbak voltak, amikor anyukám erre a pályára lépett. Korábban több aukciós háznak vezetett árverést, és én mindig ott voltam vele, így ez természetes közeggé vált számomra. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, Firenzében voltunk az Uffizi múzeumban, amikor kedvesen odalépett anyukámhoz két magyar művészettörténész hallgató, és megkérdezték, tudna-e még mondani nekik valamit azokról a képekről. Nagy élményként emlékszem erre vissza, mert büszkeséggel töltött el, mekkora tekintélye van ebben a szakmában.
– Felnőve mégsem döntöttél rögtön úgy, hogy te is ezt a munkát folytatod.
– Volt egy kis kitérőm, az ELTE Társadalomtudományi Karán szociológiát és politológiát végeztem, és gyakornokként dolgoztam az államigazgatás különböző területein. Egy évet Belgiumban, félévet Finnországban töltöttem ösztöndíjasként. Ez mind hasznos tapasztalatszerzés volt. Egyetem vége felé rájöttem, hogy nem igazán látom a jövőmet ezen a pályán. Egy próbaévet határoztunk meg itt a galériában: ha egy év múlva is itt akarok dolgozni, akkor érdemes lesz elvégeznem a művészettörténet szakot. Ennek már nyolc éve. Bevonzott ez a szakma, és itt ragadtam. (mosolyog)
– Nővéreid nem érdeklődnek a művészettörténet és műkereskedelem iránt?
– Teljesen mással foglalkoznak, Bori nővérem szociológus, Zsófi eredetileg közgazdászként végzett, majd tett egy kísérletet itt a galériában, de nem érezte a saját útjának.
– Mi a te feladatod a galériában?
– Családias cég vagyunk, nehéz behatárolni a feladatokat, mindenki mindent csinál, amire szükség van. Évi három aukciót rendezünk, ez azt jelenti, hogy aukciónként nagyjából 200 tétel kerül kalapács alá, amelyeket 6-700 tételből választunk ki. Ennek a teljes folyamatában részt veszek, attól kezdve, hogy a képek beérkeznek a galériába, egészen addig, hogy kiválasztjuk, melyek kerüljenek árverésre. Kapcsolatot tartok az ügyfelekkel a kisebb értékű tételek esetében, a fő képekkel kapcsolatos tárgyalásokat István vezeti. Összefogom, hogy mely műveknek melyik művészettörténész kutatja a hátterét, és ebben magam is részt veszek. A katalógusokat tervező grafikusokkal is tartom a kapcsolatot, illetve minden évben szervezünk egy nagy, non-profit, tematikus kiállítást.
– Ez rengeteg munka, de mind szép és érdekes elfoglaltság. Nehéz elképzelni, hogyan kerül az a több száz műalkotás a látóteretekbe, amelyek közül aztán kiválasztjátok az aukcióra bocsáthatókat. Hogyan zajlik ez a folyamat?
– Mi közvetítünk az eladó és a vevő között. Fontos alapszabály, hogy se az eladó, se a vevő személye nem derülhet ki, se kifelé, se egymás számára. Az anonimitás és a diszkréció nagyon fontos a mi szakmánkban. Tehát sosem derülhet ki például annak a személye, aki a Csontváry-képet megvásárolta.
– Gondolom, ez a nagy értékek és a személyek védelme miatt van így.
– Igen. Nagyon kevesen vállalják fel azt, hogy birtokukban van egy értékes festmény. A nagy állami gyűjtemények kiállításain is látható, hogy a magántulajdonból kölcsönkért képek címkéjén általában csak annyi áll: „magántulajdon”.
Tehát mi közvetítünk, és az eladások után kapunk százalékos jutalékot. Van arra is példa, hogy az utcáról térnek be és hoznak egy remekművet, van olyan, hogy mi nyomozzuk ki egy-egy kép hollétét, megpróbáljuk rábeszélni a tulajdonost, hogy érdemes eladnia a birtokában lévő műtárgyat, és ennek a lebonyolítását érdemes ránk bíznia. Az elmúlt harminc év alatt, amióta anyukám és István műkereskedelemmel foglalkoznak, megismertek szinte mindenkit, aki ezen a piacon mozog – ez az egyik legnagyobb kincsünk, a kapcsolati tőke és a szakmai tudás. A tulajdonosok és a vevők bizalmát a megbízható munkával és a szakmai hitelességgel lehet kiérdemelni. Anyukámnak és a galériának nem volt soha peres ügye, botránya, problémája.
– Mi miatt lehetne ilyen? Például ha kiderülne egy eladott képről, hogy hamisítvány?
– Ez egy nagyon veszélyes része a szakmánknak, számos szépsége mellett. Ha hozzánk kerül egy kép, szinte azonnal kell dönteni, és jól kell dönteni róla, amihez kell egyfajta kvalitásérzék. Persze azért több szűrőn átmegy a kép: több művészettörténész dolgozik nálunk, akikkel szakmai konzíliumot tartunk minden egyes kép esetében. Ha nincs közöttünk egyetértés, akkor kikérjük további szakemberek, például restaurátor vagy a művész monográfusának szakvéleményét is. De kell, hogy legyen bennem egy első megérzés az értékét és minőségét illetően. Egy aukción se lehet tévedni.
– Ezt csak a gyakorlatban tudod elsajátítani. Mennyire gyakran találkoztok hamisítványokkal?
– Egyelőre nincsenek igazán jó hamisítói a magyar festészetnek, de tény, hogy sok hamisítvány van, amellyel az avatatlan szemű laikusokat meg lehet téveszteni. Én mostanában, nyolc-kilenc év után érzem azt, hogy bizonyos festők műveinek a megítélésében már magabiztos vagyok.
– Nagyszerű, hogy te nemcsak anyagi örökséget kapsz anyukádtól, hanem egy nagyon értékes szellemi tudást – kapcsolatokat és szakmai tapasztalatot –, amely talán még értékesebb. Szép hagyomány volt régen is a szakmák öröklődése nemzedékről nemzedékre, mert az idősebbek tapasztalatával a fiatalok előnyösebb helyzetből tudtak alkalmazkodni az új körülményekhez.
– Ez szép megfogalmazás. Érdekes, hogy így együtt dolgozva olyan emberi oldalát ismerem meg anyukámnak, amit másképp nem ismerhetnék.
– Sokan nem tudnának együtt dolgozni a szüleikkel. Mitől viselitek el egymást szeretettel?
– Biztos, hogy nem való ez mindenkinek, mi viszont a személyiségünkből adódóan jól tudunk együttműködni. Meg persze eltökéltség is van bennünk, hiszen ezt mindketten akarjuk. Talán az is egyenrangúbbá tesz minket, hogy már én magam is felnőtt és anya vagyok, ötéves a kisfiam.
– Akkor a gyermeked már a galériás éveid alatt született. Mennyi időre vonulhattál vele vissza a munkából? Hogyan tudtál visszatérni?
– Szerencse, hogy a munkám sok rugalmasságot enged meg. Egy évig teljesen otthon voltam vele, a következő évben pedig fokozatosan tértem vissza a munkába. Otthonról persze követtem a történéseket. Most már a kisfiam is bejár a galériába. Lesz novemberben egy kiállításunk „Nagybánya – Párizs” címmel, amely a nagybányai festőiskola párizsi kapcsolatait mutatja majd be. Megbeszéltük az ovival, ahová a kisfiam jár, hogy tartunk majd múzeumpedagógiai foglalkozást nekik. Van egy kolléganőm, Anita, aki nagyon jól tud a gyerekekkel bánni, ezért minden kiállítás idején tartunk ilyen foglalkozásokat. Most az ő csoportjuk is jön majd az oviból.
– Akkor büszke lesz rád a kisfiad.
– Kíváncsi leszek, hogy mit fog hozzá szólni.
– Egy galériának nemcsak kereskedelmi funkciója van, hanem kiállításoknak is helyet ad, tehát egy kicsit múzeumként is működik. Egy-egy értékbecsléssel vagy tárlattal a közízlést is formáljátok.
– Igen, többéves lobbitevékenységemmel valósulhatott meg egy nagy, háromrészesre tervezett kiállítás, amely azt mutatta be, hogy Európa mely nagyvárosai inspirálták a budapesti művészeti életet a 20. század során. Az első rész Berlin – Budapest, a második Párizs – Budapest művészeti kapcsolatát mutatta be, és most készülünk a Róma – Budapest megrendezésére, amely jövőre valósul majd meg. Egy ilyen kiállítás rengeteg szervezéssel jár, ráadásul a katalógus és különféle publikációk is hozzátartoznak.
– A szocializmus kultúrpolitikai szűrője sok itthoni és külföldi magyar művész életművét törölte a köztudatból. A műkereskedelemnek köszönhetően sok fehér foltot sikerült felszámolni a 20. századi művészet történetéből. Talán több elfeledett mestert hoz felszínre a műkereskedelem, mint a nagy múzeumok tárlatai.
– Valóban, a magyar festészetben még bőven van feldolgozatlan terület. Sok jó festőről nem született még sem monográfia, sem kiállítás, vagyis még nincs feldolgozva az életműve. Mi igyekszünk olyan kiállításokat rendezni, amelyek egyrészt sikeresek lesznek a művészetkedvelő közönség körében, másrészt szakmailag is magas színvonalúak. A „Berlin – Budapest” kiállításunk például, amely az 1920-30-as évek magyar avantgárd művészetét dolgozta fel a Berlin és Budapest közötti kulturális kapcsolatok fényében, nagyon sikeres volt, rengetegen jöttek el megnézni, és kaptunk érte egy rangos szakmai díjat is a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetétől. Korábban még soha nem kapott ilyen szakmai elismerést kereskedelmi galéria.
– Láttok-e arra üzleti esélyt, hogy ne csak magyar festészeti alkotások és Zsolnay-kerámiák értékesítésével foglalkozzatok? Tervezitek-e a galéria arculatváltását valamikor a jövőben?
– Nagy arculatváltást semmiképp nem tervezünk, apróságokban igyekszünk mindig fejlődni, például a katalógusok dizájnját újítjuk meg. A sarokpontok azonban nem változnak.
