Nyáron vágyunk az árnyékba. De vajon mi árnyékai vagyunk-e az isteni lénynek, ahogy Platón gondolta? Ha igen, a rossz (árny)oldala vagyunk, amelyben megtestesülnek az Ő nem létező hibái? A Fény és Árnyékai…

Máshonnan nézve inkább úgy tűnik, hogy Isten homályos imázsai, azaz képmásai, tehát végső soron mégis csak jók vagyunk – ha nem is tökéletesek… Vagy magunk ülünk árnyékban, vaksi szemünket nem is meresztgetve a napra, a Napba?

A végső kérdés mégiscsak ez: Isten képmásai vagyunk, teremtésünknél és alaptermészetünknél fogva jók, vagy pedig jin-jang emberek, akikben a jó csak a rossz másik oldala, s fordítva? Esetleg jók voltunk, akiket azonban Lucifer, Éva vagy a tiltott gyümölcs kárhozatra vitt, esetleg maga a trükkös Isten mindjárt teremtésünk után hagyott elkárhozni? Erről – az alapvetően világnézeti alapkérdésről – elmélkedünk Edmund Blair Leighton: Az árnyék című festménye kapcsán.

A kevéssé ismert ógörög legenda szerint a rajz és a festészet az árnyékok körülrajzolásával kezdődött.

A rajz születésének legendája szerint a Korinthoszban élő Butádész görög fazekas leánya, Kora tudomást szerzett róla, hogy kedvese el akarja hagyni az országot, és meg akarta tartani legalább a képét – ezért egy mozdulattal körülrajzolta kedvese arcának falra vetődő árnyékát, s így kontúrvonalát megőrizhette.

A történetet az idősebb Plinius jegyezte le Historia Naturalis című művében, Krisztus előtt 600 körül. A folytatásból kiderül, hogy a mimetikus képet, amelynek eredeti célja az volt, hogy vigaszul szolgáljon Kora eljövendő magányos óráiban, Butádész továbbfejlesztette. A körvonalat agyaggal töltötte ki, majd többi cserépedényével együtt kiégette. Ezt az esetet számtalan művész örökítette meg századokon át, Joachim von Sandarttól Alexander Runcimanen át Bartolomé Esteban Murillóig, az ábrázolások megtekinthetők Bukaresttől Versailles-ig.

Leighton az ókori jelenetet középkori környezetbe helyezte: Kora itt szinte angyali szépségű királylány, aki a keresztes hadjáratba induló szerelmét örökíti meg a vár mellvédjén, ahol hosszú órákat, talán éveket fog eltölteni várakozással. S az Ember talán sosem tér vissza… A királylány abban is angyali, hogy bár a kép előterében áll, részben mégis rejtve marad, ruhaujjai fehér szárnyakat idéznek, gyönyörű arca hátsó félprofilból alig látszik, légiesen bő ruhájából ezen kívül csak jobb keze nyúlik ki.

Ezzel pedig az Angyal az Ember képmását rajzolja, minden rajzok legelsőbbjeként.

E. B. Leighton: Az árnyék - Kép: Wikimédia

Néhányan elgondolkoztak azon, miért lázadt fel Lucifer, a legelső az angyali karban, a fény hozója. Egyes elméletek szerint azért, mert az Atya kinyilatkoztatta neki, hogy egy nála „alsóbbrendű” testbe zárt lényben, az Ember fiában is kell majd imádnia Istent. Ez a magyarázat ugyan középkori skolasztika-ízű, ám jobbat nem könnyű találni. Mi motiválhatja ugyanis a lázadást az anyagi világ megteremtése előtt, amikor még nincs földi gazdagság, hatalom, nép, amelyen uralkodni lehet? Hogy lázadhat fel egy sereg olyan szellemi lény, akik színről-színre láthatják az Urat, s akik számára világos, hogy végső nyertesek sosem lehetnek? Hogy dönthet egy szellem a seditio (lázadás) mellett, amikor ő testen és időn kívül él halhatatlanul, tehát ha egyszer fellázad, számára nincs többé megtérés?

A bukott angyalok számára talán éppoly botrányos volt az ember teremtése Isten képmására és hasonlatosságára (imago et similitudo Dei), mint az ortodox zsidók számára a Messiás viselkedése, tanítása, de főleg kereszthalála.

A görög filozófusok már a jézusi kinyilatkoztatás előtt négy évszázaddal „megérezték”, hogy a földi világ formái csak halvány leképezései az isteninek. Platón az ún. barlanghasonlattal érzékeltette ugyanezt: a barlang bejáratát nem látó, megkötözött emberek csak a falra vetítődő, homályos árnyképeken keresztül érzékelik a valóságot, nem ismerve a valódi, kinti világot.

A filozófiai és festői leképezés után végül érdemes szót ejtenünk a lyukkameráról, amely a fényképészetet a kezdetektől meghatározta. A camera ugyanis eredetileg nem fényképezőgépet vagy filmfelvevőt jelentett, hanem kamrát. A lyukkamera (latinul camera obscura) sötét szobát jelent, amely lencse, elektronika és egyáltalán gépi alkatrész nélküli optikai eszköz a környezet vizuális leképezésére.

A camera obscura egy minden oldalról fénytől védett kamra, szoba vagy doboz, amelybe a fény kizárólag egy apró lyukon keresztül hatol be, így fordított állású képet rajzol ki a lyukkamerán belül, a lyukkal ellentétes oldalon.

Az eszköz nemcsak a fényképezőgép őse, hanem egyes teóriák szerint már a 32 000(!) évvel ezelőtti barlangrajzokat is valami hasonló, véletlenszerűen létrejövő kép inspirálta. (Ha ez igaz, a festészet, rajz, sőt a primitív fényképészet ősibb foglalkozás, mint az a bizonyos, amelynek TEÁOR száma 960404 :-).

Akárhogy is, az ember-, főleg az arcábrázolások egyfajta emberhelyettesítőként szolgáltak hosszú történelmünk során. Talán már az ősemberek is alkalmazták, a görög monda szerelmes hőse, Kora viszont új művészeti ágat alapított, amelyet később a modern fényképészet tökélyre fejlesztett, a szelfik pedig tömegessé tették. A preraffaeliták romantikus idealizmusa még a valóságot is tovább tökéletesítette, mutatva Afelé, akinek képmásai vagyunk. Az internet is tele van tökéletesen szép képmásokkal, akik a valóságnál is szebbek. De vajon a „fake” képeken túl, a lelkünkkel tudjuk-e mi is ilyen szépnek és jónak látni magunkat? Tudunk-e még hinni az Emberben?

Először csak az árnyképeket látná,
aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét,
később magukat a dolgokat;
aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget,
persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg,
mintha nappal nézné a Napot és annak fényét.
(Platón: Állam, 7. könyv)

Nagy port kavart múlt héten a hír, amely szerint vissza kell hívni a bajai Greenyard Frozen Hungary Kft. számos fagyasztott termékét, mivel miatta halálos mérgezések történtek külföldön. Még július 3-án tette közzé azt a járványügyi jelentést az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság és az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ, amely az intézkedésre okot adott. Ez arról szólt, hogy

2015 óta valószínűleg gyorsfagyasztott csemegekukorica és esetleg egyéb fagyasztott zöldség okoz lisztériajárványt több európai uniós országban. Észleltek ilyen megbetegedéseket Ausztriában, Dániában, Finnországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban, hazánkban viszont nincs ilyen ismert eset.

Ehhez képest különösen furcsa volt a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) közlése, amely szerint a termékek gyártója nem hibázott. Pedig ez vélhetően így van, ugyanis a lisztéria baktérium (Listeria monocytogenes) minden hűtőházban jelen lehet, ez önmagában nem is jelent problémát egy olyan üzemben, ahol közvetlen fogyasztásra szánt élelmiszert nem gyártanak. Az viszont gond, ha a kórokozó jelen van élelmiszerelőállító üzemekben. A Greenyard Frozen Hungary Kft. esetében az is probléma volt, hogy fagyasztott zöldségeikbe a lisztéria egy különösen erős változata került. Emiatt elővigyázatosságból rendelte el a hatóság az itt gyártott termékek visszahívását.

Gondos tárolással és hőkezeléssel megelőzhető a betegség!

– Ha a fagyasztott zöldségeket otthon az előírás szerint használják fel, tehát a megfelelő hőmérsékleten főzik, akkor bennük elpusztul szinte minden baktérium – mondja Antal Emese dietetikus, a TÉT Platform szakmai vezetője. Hozzáteszi, hogy a hőkezelés, illetve a fagyasztott termékek megfelelő tárolása, szállítása nagyon fontos. Emiatt figyelnek az áruházak is arra, hogy a hűtőládákat a pénztárak közelében helyezzék el, ott, ahol a vevők csak a bevásárlás végén néznek körül. Így a legkisebb a rizikója annak, hogy a termékek esetleg megolvadnak. A pénztártól való távozás után fontos figyelni arra is, hogy az ilyen zöldségek mihamarabb újra fagyasztóba kerüljenek, nem szerencsés azokat sokáig a kocsiban szállítani, tömegközlekedési eszközökön hurcolni. Ha kiolvadtak, a hűtőben sem jó hagyni napokig – a termékekben ugyanis elszaporodhat a lisztéria, és liszteriózist okozhat.

Ez a betegség főképp az időseket, a csecsemőket és a legyengült immunrendszerű felnőtteket veszélyezteti. Egészséges embereknél sokszor semmilyen tünetet nem vált ki a fertőzött élelmiszer fogyasztása, a fertőzést általában tünetmentesen vészelik át.

Ha mégis kialakul a liszteriózis, akkor a panaszok általában a fogyasztást követő első héten jelentkeznek, de akár 90 nap is lehet a lappangási idő. Jellemző tünetei a láz, a hányás, a hasmenés és fejfájás, de szövődményként agyhártyagyulladás, vérmérgezés is kialakulhat.

Kép: pixabay.com

Elhanyagolt szabályok

A témáról Sebesta Péter, a Magyar Hűtő- és Konzervipari Szövetség elnöke is beszélt az Indexnek. Elmondta, hogy a lisztéria már akkor elpusztul, ha valamit 2 és fél percig főzünk 72 fok feletti hőmérsékleten. Emiatt írják rá a csomagolásokra, hogy a fagyasztott árut 3 percig kell főzni.

Az elnök szerint a megbetegedéseket az okozta, hogy nem hogy nem megfőzve, de még csak nem is frissen felolvasztva ehették meg a termékeket.

Nálunk vélhetően azért nem volt ilyen fertőzés, mert Magyarországon jellemzően az előírásoknak megfelelően fogyasztják a fagyasztott zöldségeket, azaz jól megfőzik. A szabályok betartása minden terméknél fontos.

Még az is komoly kockázatot jelenthet, ha egy biztonságos, határértékeken belüli fagyasztott zöldséget felolvasztunk, majd két-három napig hagyjuk a hűtőben burjánzani a baktériumokat.

Ez különösen a gyengébb immunrendszerűekre jelent veszélyt. Az elnök elmondta azt is, hogy az elővigyázatosságból visszahívott termékek közt vannak ugyan gyümölcsök is, de azoknál jellemzően nem kell tartani a lisztériától, tehát például nem kell felforralni a fagyasztott meggyet.

Rengeteg termék érintett

Függetlenül attól, hogy a szabályok betartása mellett a termékek egészséges felnőtteknél nem igazán okoznak problémát, Európa-szerte rengeteg tételt kellett visszahívni a nyugat-európai esetek miatt. Az ügyben a Greenyard 2016 augusztusa és 2018 júniusa között legyártott termékei az érintettek. A Nébih hétfőn azt közölte, hogy egyelőre megbecsülni sem lehet, hogy mennyi lisztéria baktériummal szennyezett gyorsfagyasztott zöldséget hívtak vissza, a gyártó készlete önmagában több ezer tonna volt.

Az Auchan (1., 2.), az Aldi, a Metro, a Penny Market, a Spar, a Tesco és a Lidl egyaránt intézkedett, és az Iglo is visszahívta érintett termékekeit.

A hűtőládákból eltávolított fagyasztott zöldségek és gyümölcsök a legkülönfélébbek: van köztük fagyasztott meggy, kelbimbó, gyalult tök, brokkoli, zöldborsó és parajpüré, többféle zöldségkeverék is. A Tescónak és a Metrónak saját márkás termékei is érintettek, de eltűntek a hűtőládákból a Gartengold, a Horeca, az Aro, a Jégkert, a Jász-Tész Kft. egyes tételei is.

Különös érzés fogott el. Most nem mulatni mennek? Mindent épp úgy tesznek, mégis, valahogy más ez az egész… Az arckifejezésük tér el. Nem vidám, nem az a bulizás előtti izgatott; anyámé inkább melankolikus, apámé meg ideges. Nem kérdeztem semmit, veszélyes lett volna szikrát csiholni egy lőporos hordó közelében. „Eltelt az élet, kislányom”– válaszolt a ki nem mondott töprengésemre anyám.

Egy serdülő minden nárcizmusával szánni kezdtem őket. Tényleg, olyan öregesek, energiátlanok. Hát, negyvenhárom évesen milyen legyen az ember?

Mennyivel jobb tizenhétnek lenni, normális bulikba járni, rendes zenét hallgatni, fiatal arcokat látni. De most két napig nem lesznek itthon. Gyorsan szervezni kéne valamit. Szabadság!

Egy serdülő minden naivitásával köszöntem el tőlük: Jó szórakozást! Mintha az ember azért menne a huszonötödik érettségi találkozójára, hogy jól érezze magát.

Néhány hete Jucus hívott. Pont, mint öt évvel ezelőtt. Ja, mert csak most vett rá a fiatalság a Facebook használatára, és a szervezőnek még nem volt meg az elérhetőségem.

Egy pillanatra időhurokba kerültem: Huszonöt?! Nem húsz? Tényleg? Óh, te jó ég! Persze, ott leszek!

Öt éve haza kellett jönnöm a vacsora után, mert még szoptattam a legkisebb gyerekem. Most akármeddig maradhatok, juhé! Öt éve elégedett voltam az életemmel, és nem nagyon bántam, hogy sietnem kell. Most viszont kihasználhatok minden pillanatot, és talán több emberrel is beszélhetek.

Kriszta kérte, küldjünk egy fotót, és írjunk pár sort arról, mivel foglalkoztunk az elmúlt 25 évben, mert összerakna belőle egy elektronikus emlékkönyvet. Mi legyen benne?

Mindenekelőtt a család és a gyerekek. Rájuk annyira büszke vagyok! Építkeztünk is, meg most vettünk családi autót. Ilyesmiket szokás megmutatni, nem? Természetesen nem maradhat ki a szakmai életút sem, hiszen ez egy elit gimi elit osztálya volt. Engem persze pont nem ez érdekelne a régi osztálytársaimmal kapcsolatban. Vajon ők is átélik ezt a kettősséget?

Békét érzek, mert a döntéseimet jól hoztam meg, mert kitartottam a nehézségekben, mert számíthattak rám azok, akik fontosak számomra.

Közben pedig gyászolom a meg nem élt életeimet.

***

Élmény volt 20–25 év után újra beszélgetni és találkozni veletek, régi osztálytársakkal! Egy korty alkoholt sem ittam, mert a tömény, kilenc órányi információáradat önmagában is részegítően hatott rám: egy hét elteltével sem tudtam teljesen kiheverni ezt a macskajajt.

A kép illusztráció. – Forrás: pixabay.com

Nem lepődtem meg, hogy többségetek nemcsak magasan képzett, de jó állással és társadalmi helyzettel is rendelkezik. Örültem, amikor szerényen, gyermekeitek szavait idézve meséltetek szakmai életetekről, nem soroltátok fel követhetetlenül a sok iskolát vagy pozíciót.

Valaki megjegyezte: „Mi vagyunk a nemzet tartóoszlopai.” Egyetértettem vele. Viszont elszomorodtam, amikor összeszámláltuk: tízen családostul külföldön éltek huzamosabb ideje, és nem is tervezitek a hazatérést.

Megértem, hiszen nem azért tanultatok például az orvosin egy évtizedet, hogy méltatlan körülmények között dolgozzatok, és ne tudjátok biztosítani az elfogadható életszínvonalat a családotoknak. Keserűen mosolyogtam, amikor a nyugat-európai oktatáspolitikáról beszéltetek: néhol már nincs is orvosképzés. Minek fizessenek érte, ha Közép-Kelet-Európa legjobb szakembereiből válogathatnak?

Szívmelengető gesztusként ketten is hazarepültetek a találkozóra, és személyesen meséltetek mindarról, amit külföldön tapasztaltatok. Szíven ütött azonban egyikőtök levele: „Németül beszélek, németül gondolkodom, néha nem is tudom, magyar vagyok-e vagy német.” A mi generációnk még őrzi-keresi a nemzeti identitását idegenben, a kint születő-felnövő gyerekeik vélhetően már nem fogják keresni...

Sokan jó anyagi helyzettel rendelkeztek, többen építkeztetek, saját otthont teremtettetek. Páran rajongtok a lovakért, nemes fajtákat tartotok, szaporítotok.

De amiért igazán büszke vagyok rátok, az a családközpontúság és gyermekszeretet. Tizennégyen fejenként három vagy több gyermeknek adtunk életet, és csaknem ennyien két lurkót nevelnek!

„Mindig is jó volt az osztályátlag!” – tette hozzá a témához egyikőtök. Ebben valóban magasan verjük a magyar átlagot.

Ildivel még másnap összefutottunk egy kávéra, mert nem maradt egymásra időnk. „Milyen polgáriasak lettünk!” – nevettünk egymásra, és órákig beszélgettünk a gyerekeinkről. Azért végül elhangzottak be nem teljesült álmok, sőt tervek is.

És voltak meglepetések is, amelyek komoly tanulságot hordoztak számomra: Én serdülőként lázadtam, nem tűrtem, hogy kizárólag a témazáró dolgozatokban elért százalékos eredményeim alapján rangsoroljanak és ítéljenek meg.

Nem értettelek benneteket: én kerestem az utam, ti viszont elköteleződtetek egy életpálya mellett. Én megkérdőjeleztem és kritizáltam, ti végrehajtottátok a felnőttek döntéseit. Én nem tanultam, ti keményen dolgoztatok mások elismeréséért. Sokáig nem találtam a helyem, bár ti elfogadtatok így is.

A kilenc orvos és egy gyógyszerész, négy jogász, három-négy mérnök, hat-hét bölcsész, öt-hat gazdasági-kereskedelmi pályát választó osztálytárs mellett lett közülünk karmelita rendfőnökhelyettes, szállodaüzemeltető Rodoszon, fotóriporter Afrikában és – ki gondolná – még hercegnő titkárnője is Salzburgban.

Van, aki negyvenévesen újrakezdi az életét, és beáll rezidens orvosnak a régi osztálytárs praxisába. Van, aki kivonult ebből a társadalomból, és önellátásra rendezkedett be a világtól elrejtőzve. Többen terveznek változást az életükben: szeretnék megtalálni, ami a nagy sietségben, lázas tevékenykedésben elmaradt útközben.

Amiért pedig végül megbocsátottam a szüleimnek a rám kényszerített elitgimnáziumot, az az istenhit nyílt felvállalása, amelyet többen is megtettünk a magunk módján.

A lánykori nevem hátul szerepelt a naplóban, így mire az én történetemre került a sor, eltelt vagy két óra, s addig végighallgattam jó pár életútmesét. Nem kellett sokat gondolkodnom, mennyire lehetek őszinte. Kaptam példát derűből, hitelességből és mélységből, komolyságból egyaránt. Bátran vállalhattam önmagam.

– Ausztrália számunkra a távolság szinonimája. A mindennapjaidra nem hat ez nyomasztóan? Vagy az internet korában ez már nem tényező?

– Nyolc évvel ezelőtt érkeztem ide, 16 ezer kilométerre az otthonomtól, és akkor, frissen ez még nyomasztó volt. Nagyon is. Nem szaladhattam haza, ha valami bajom volt, és egyáltalán senkire nem számíthattam a férjemen kívül.

A távolság sok mindenre megtanítja az embert.

Türelemre, alázatra és mindenekelőtt arra, hogy bármi történjen is, megálljon a talpán. Az internet persze nagyon sokat segített a kezdeti nehézségek áthidalásában. Sőt, nélküle itt sem lennék, hiszen a férjemet is az interneten keresztül ismertem meg, miatta költöztem Ausztráliába. A szüleimet heti kétszer hívom skype-on. Ma már elképzelhetetlen a világ a technika használata nélkül. Főleg, ha az ember ilyen messze kerül az otthonától.

– Egy magyarországi kisvárosból érkeztél. Hogyan sikerült beilleszkedned az idegen kultúrába?

– Szeretem fölfedezni a különbségeket és a különbségek mögött rejlő azonosságokat is. Pár napja voltam egy helyi művészek számára szervezett ismerkedési esten. Ott találkoztam egy afrikai lánnyal, aki csodás ékszereket készít, egy iraki lánnyal, aki fest, és egy angol férfivel, aki ír. Amikor rájössz, hogy mi a közös benned és abban a másik emberben, már egyáltalán nem fontos sem a bőre színe, sem az, hogy milyen ruhát visel.

Az idegen kultúráról szólva egyébként meg kell említeni ennek a földrésznek az őslakosait is. Ők az aboriginalok. Negyvenezer éves kultúrájuk ma a föld legrégebbi élő kultúrájának számít.

Volt szerencsém hallani zenéjüket, látni a táncukat és ősi motívumaikat, ábrázolásmódjukat. Az idegen kultúra engem szó szerint lenyűgöz. Különben ez a szó, hogy idegen, nagyon furcsa annak, aki multikulturális országban él. Inkább mondjuk azt, hogy másmilyen, mint azt, hogy idegen.

Kormányos Csilla Ildikó

– Ausztrália is egy amerikaihoz hasonló olvasztótégely, a sokszínűség kultúrája – vagy egészen más?

– Ausztrália a Föld legsokszínűbb földrésze. Itt él a legtöbb nemzet együtt, és ezek a nemzetek több mint kétszáz nyelven beszélnek.

A mi utcánkban van például maláj, horvát, olasz, indiai, afrikai, arab és persze magyar is, meg még akikről fogalmam sincs, hogy honnan valók. És ez csak egyetlen utca. Házon belül és a saját közösségükben ezek az emberek a tradícióik szerint viselkednek, de a nagyobb közösségben alkalmazkodnak egymáshoz. Szeretem a sokszínűséget, úgy a kultúrák szempontjából, mint a festővásznon is.

– Magyarországon egy idősek otthonában dolgoztál. Odaát sikerült-e megtalálnod azt a napi szintű alkotó elfoglaltságot, ami kiteljesíti az életedet?

– Eleinte nagyon nehezen találtam a helyemet. Szerencsére az alkotás sokat segített. Főleg festettem és nagyon sokat fotóztam. A tájat, növényeket, állatokat és mindent, ami lenyűgözött. Egy évvel az ideérkezésem után elkezdtem aktívan angolt tanulni. A következő évben már tanársegédi kurzusra jártam. Aztán elkezdtem önkénteskedni. Voltam könyvtárban, segítettem a gyerekprogramok szervezésében és lebonyolításában. Egy iskolában vezettem kreatív foglalkozást, majd ugyancsak egy iskolában fölkértek egy kinti fal megfestésére, ahová tizennyolc ausztrál állatot festettem föl teljesen egyedül. Később egy idősek klubjában is kreatív foglalkozást tartottam.

Ösztönzött, hogy hasznosan akartam tölteni az időmet, gyakorolni a nyelvet, megismerni az embereket, szokásokat, és hogy szeretek alkotni.

Kerestem a kapcsolatot a magyar közösségekkel is. Időnként elmentünk magyar klubokba, az egyik helyen sikerült szólóénekesként érvényesülnöm. Immár négy éve részt veszek a klub rendezvényein és énekelek, verset mondok, táncolok, vagy éppen rövid színdarabban lépek fel. Emellett persze festek is, az alkotásaimat évente kiállításokon mutatom be. A hagyományos magyar népi motívumokat, ötvözöm az aboriginalok által közkedveltté tett pontfestéssel. Ennek az új stílusnak az „összefonódva” nevet adtam. Egy ilyen képpel nyertem díjat 2016-ban, „Matyó virágok álmokkal övezve” volt a címe. Az álmoknak ebben az esetben az a jelentősége, hogy az aboriginalok szerint a kor, amiben élünk, az Álomidő. De az ének és a festés mellett írni is nagyon szeretek. Számtalan verset, mesét, színdarabot, novellát írtam eddig. 2006-ban, még Magyarországon megjelent egy verseskötetem, és kiadásra vár az első regényem, amelynek címe: Gyere velem. 

Önkentesként a könyvtárban (balra Kormányos Csilla Ildikó) - Kép forrása: Kormányos Csilla Ildikó

– Az életed nagyot változott, de vajon a gondolkodásod, mentalitásod is más lett, mióta Ausztráliában élsz?

– Minden bizonnyal változtam. Ez egyszerűen elkerülhetetlen, hiszen alkalmazkodnom kellett egy új környezethez, sőt, meg kellett benne erősödnöm, hogy talpon tudjak maradni a szeretteimtől távol. Céltudatosabb lettem, határozottabb, és már tűzön-vízen át el akarom érni, amit eltervezek. Ebben persze lehet, hogy a koromnak is szerepe van, hiszen gyorsan telik az idő, és nincs mire várnom, ha valamit el akarok érni. Az otthon szerzett felsőfokú végzettségemet itt fölváltottam a magánházak takarításával. Nem volt könnyű ez a pálfordulás. Nem azért, mintha lenézném a takarítási munkát, hanem mert éveken át tanultam, de itt nem tudom hasznosítani a tanulmányaimat. Ennek elfogadásában az alázat segített, mint ahogy más nehézségeknél is.

– A magyar közösség napi szinten tartja egymással a kapcsolatot, vagy csak a nagyobb ünnepeken, összejöveteleken találkoztok?

– Nagyok a távolságok. Legkedvesebb barátnőm másfél órás autóútra lakik tőlünk. A munkába három órát vonatozok.

Persze telefonon tartjuk a kapcsolatot, és egy-egy programra készülve a próbákon többször is találkozunk. De adódnak más találkozási lehetőségek is. Melbourne-ben kétévente rendezik meg a Hungarofestet kirakodóvásárral, kulturális műsorokkal. Van magyar iskola, és lehet érettségizni is magyarul. Már egészen kicsi kortól foglalkoznak a gyerekekkel, hogy gyakorolják az anyanyelvet, megismerjék a hagyományokat, ápolják a kultúrát. Vannak tánccsoportok, zenekarok, énekesek, vásárok, főzőversenyek. Működik a cserkészet is. Az egyház rendszeresen szervez kirándulásokat, különböző rendezvényeket a kisgyerekes családoknak. Van magyar idősek otthona. Facebook-oldalakon az itt élő magyarok mindent kivesézhetnek egymás között. Sőt, magyar Ki kicsoda is létezik, ahol a fogorvostól az ügyvédig, az építésztől a kozmetikusig bárki megtalálható.

A magyar bálon - Kép forrása: Kormányos Csilla Ildikó

„És ha a Kiskunság Pestre szakadt fiait / hallom a villamoson dörmögve, hibátlanul őzni: / szentmiklósi tanyánk s nagypapa árnya kísért.” (Függőkert)

Mészöly Dezső 1918. augusztus 27-én Budapesten született, ám gyermekkorának nagy részét vidéken töltötte, Petőfi kedvelt tájain, anyai nagyapjánál. Bár az anyanyelv iránti vonzalmát elsődlegesen édesanyjának tulajdonította, az apai vonal is nagyban hozzájárult, hogy ez a vonzalom tehetséggé és hivatássá váljon. Nagyapja, Mészöly Pál a koszorús költőtől, Arany Jánostól – akinek tanítványa volt Nagykőrösön – méltatást kapott egyik versére, édesapja, Mészöly Gedeon pedig híres nyelvészprofesszor volt, aki finnugor–magyar összehasonlító nyelvészetet tanított, és műfordítóként, íróként is tevékenykedett.

„Ugy bánt, hogy mindezt csak én láthatom, / Rossz piktor-féle, aki – meglehet – /Azért ír csak, mert festő nem lehet.” (Festő húgom nevére)

Felmenői között találjuk az elismert tájképfestőt, Mészöly Gézát is, édesapja unokatestvérét, akihez hasonlóan sikeres képzőművészeti pályát futhatott volna be a későbbi irodalmár is, ha végül, talán túlzott önkritikája miatt, nem teszi félre az ecsetet. Járt a Török Pál utcai Iparrajziskolába, három éven át a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, ám végül kolozsvári bölcsészettudományi és párizsi irodalmi tanulmányai meggyőzték arról, hogy másfelé folytassa művészi útját. Első verseskötete 57 éves korában jelent csak meg, az „Önarckép retus nélkül” címet viseli, s három grafikát is tartalmaz a szerzőtől.

„…mert nem látszott a túlsó part soha, / csak éreztem, hogy ott lehet, ködön túl, / s minden kacattal és minden csodával, / szeszélyes rajzú fával és csigával titokban Ő jelez, hogy vár oda.” (Parton)

A képek és szavak világa mellé sok éven át a teológia is társult. Több református lelkész felmenővel is büszkélkedhetett a Mészöly família, Dezsőt is papnak szánták: a szegedi piaristáknál és a Sárospataki Református Kollégiumban tanult, majd a budapesti Református Teológiai Akadémián szerzett papi oklevelet. „Délelőtt teológus, délután akt. Szép kis tudathasadás” – így fogalmazta meg igen találóan ezt a kettősséget, amit sehogy sem sikerült összehangolnia, helyette inkább az irodalom világát választotta. Tanulmányai mellett neveltetése, édesanyja mély vallásossága is erősítették hitét, amelyet mély meggyőződéssel vallott.

„Én nem szidlak, Könnyű Műfaj! / Vonz a műhely, vonz a műfaj, / Vonz a kosztüm, vonz a szín: / Vonz a színpad, mint a Kínpad / Vonzza testét vén fakírnak, / Mert még húzza-vonja kín, / Túljut földi gondjain.” (Shakespeare a Nagymező utcában)

A színház világa is beszippantotta a fiatal művészlelket, segédszínészi végzettséget szerzett (Csehov: „A dohányzás ártalmasságáról” című monológjának előadásával), Major Tamás segédrendezői poszttal is megkínálta. Végül Shakespeare és Molière műveit ültette át magyar nyelvre, a színészek gondolkodásmódját, a színészi nyelvet alapul véve, amely egyértelműen megkülönböztette műfordításait nagy elődeitől. Bajor Gizi annak idején ragaszkodott a fiatal Mészöly Antonius és Kleopátra-fordításához, s végül ez indította el számára a dramaturgi és műfordítói megbízatásokat. A Magyar Televízió is munkatársai között tudhatta, számos színdarab, tévéjáték és film fordítója és forgatókönyvírója volt, így az ő nevéhez köthető többek között a Liliomfi is.

„Hányszor a felbolydult eszmék buborék-seregétől / zúg-búg, forr a fejem hasztalanul s makacsul. / Ám ha az eszme-zavart melegében versbe szorítom, / menten gyógyul a fő, seprüje ülepedik, / s az, mi gomolygó volt, ritmusban rendbe szedődik: / forma varázsától tisztul a gondolat is.” (Forma)

Sokféle utat bejárva talált rá végül a lírára. Mészöly Dezső univerzális tudását meghatározta, hogy gyermek- és ifjú éveiben számos idegen nyelvet sajátított el, így a latint, a görögöt, az olaszt, a németet, az angolt, az Ószövetség hiteles tanulmányozása miatt még a hébert is. Franciául Faludy György ál-Villon-kötete miatt kezdett el tanulni, s akkor még nem sejthette, hogy ez a motiváció egy életre meghatározó szerelemmé válik, s Villon-fordításai és -tanulmányai adják majd a későbbiekben munkásságának fő motívumát (doktori értekezését is Villon művészetéről írta Kolozsvárott). Saját verseit Babitsnak is elküldte, aki személyesen fogadta, és azt mondta, hogy „jók a versei, ha van hibájuk, akkor az, hogy túlságosan jók”. Bár első költeményét hétévesen írta, fél évszázadot kellett várnia, hogy önálló verseskötete megjelenhessen, a már említett „Önarckép retus nélkül” című könyv, amely végre a világhírű alkotások tolmácsának személyes világába is betekintést engedett.

„Már-már azt érzem olykor, hogy játékötletem s lyukasórás szereplésem egyfajta »pedagógiai siker«.” (Lyukasóráim c. könyv)

Az általa kitalált és meghonosított verskitalálósdit 1991-ben sugározta először a Duna Televízió, s egy csapásra országos népszerűséget szerzett, mert valóban visszaadta a kötetlen beszélgetések varázsát, és visszacsempészte a lírát az emberek hétköznapjaiba. Az irodalmi kávéházak hangulatát idéző rejtvényfejtő műsor szinte mozgalommá vált, klubok alakultak (még Dublinban is), amelyek a televízión kívül teremtették meg a versek világát. A mai napig élő „Lyukasóra” azóta a színpadokra költözött, és ma már prózai feladványokkal is várja az irodalomkedvelőket.

„Csak hagyjátok az ajtót nyitva rám és beszélgessetek / tovább nyugodtan, jó fiúk, leányok. / Valami hirtelen álmosság szállt meg, hadd nyújtózzam el / a ruhatár-szobában, itt a bundák közt, a jó / meleg sötétben. / Ne is vegyétek észre majd hajnal felé, / ha a rövidke zeneszünetekben / nem halljátok többé az ismerős, / hullámzó horkolást. A zsivajos, / zajló, kavargó világbuliról / angolosan távozni ősi jog.”  (Exitus)

Mészöly Dezső 2011 októberéről is írhatta volna e sorokat, amikor a József Attila-, Kossuth-, Alternatív Kossuth- és Magyar Örökség-díjjal kitüntetett költő itt hagyott bennünket. Majdnem negyedszázada, a „Lyukasóra” című műsor kapcsán egyik osztálytársammal kitaláltuk, hogy meghívjuk Mészöly Dezsőt egy rendhagyó irodalomórára, ahol Ady verseit fogjuk feladványok formájában tanulmányozni kávéházzá átrendezett osztálytermünkben. Azonnal igent mondott, és egy életre szóló élménnyel ajándékozott meg bennünket. Hálás vagyok, hogy személyes varázsából is részesülhettem.

Hallgatom a dalverseny döntőjének magyar közvetítését a televízióban. Egy öntudatos fiatalember tolmácsolja a helyszíni eseményeket a magyar nézőknek. Pontosabban a popdalokat, és azok előadóit. Nem szűkölködik a jelzők használatában, trumpi magasságokba ível a leegyszerűsítő túlzások tekintetében.

Minden „hatalmas”, „bődületes”, „elképesztő”, „fantasztikus”, „iszonyat nagy” és „őrületes”. Ez a szósor kilencszer-tízszer ismétlődik egyfajta popapokalipszist rajzolva elő, ahol a két hangra tervezett dallamok új jelentést nyernek.

 A tudósító aztán tónust vált. Mert amikor az előadókról beszél, minden nő „hölgyemény”, minden férfi „úriember” lesz. Egy különleges kultúrmontázs részesei vagyunk. Vagy egy bizarr kísérleté? Amelyben az erőszakos semmitmondás üres szépelgéssel párosul? Ki tudja… Én másnap hölgyeményekkel és úriemberekkel tárgyalom ki az iszonyat nagy eseményt.

_______

Ingyen jutna el Ausztráliába? Semmi akadálya, töltse le a Quantas légitársaság virtuális vakáció appját! (Szigorúan két p-vel, különben más eredményre juthat.) 2015 óta számos cég kínálja fel a virtuális utazást Chilébe, Hawaiira vagy éppen Londonba. Csak egy képernyő, egy VR szemüveg, és fagyizhatunk Ruandában, vagy gondolázhatunk Las Vegasban. Nincs csomagolás, átszállás, utasbiztosítás, csak az élmény – otthonról…

Az appok kibcsátói, a nagy szállodaláncok és légitársaságok persze marketingnek szánják mindezt: kóstolj bele, aztán fizesd ki, és éld át! – sugallják.

Miközben az újítást ünneplik, elfelejtik, hogy a VR utazásban nincs semmi új. Képzeletnek és emlékezetnek is hívhatnánk – hatalmas, fejet betakaró szemüveg nélkül is működőnek. Hiszen, ha lehunyom a szemem, ott ülök nagymamám mellett a lellei mólón, és margarinos-paradicsomos kenyérkockát eszem, miközben ő mesél. Mindent érzek, az ízt, az illatot, a fényt, a hangját, a nyarat.  Vagy unokatestvéreimmel játszom számháborút, és kitartok a hangyabolyban térdelve is.

Aztán, később, édesanyámmal sétálunk Brač szigetén az áprilisi szélben, ragyogó virágok közt, megint máskor a fiam táncát nézem a szalagavatón… Lehet, hogy a Quantasnak kellene letöltenie, amire én vagyok képes?

_______

53 fok van a teraszomon. Kétszer is megnézem, aztán lefotózom, hogy elhiggye az is, aki nem városban vészeli át a nyarat. Ha felcserélném a számokat, úgyis sok lenne. Nem úszható meg a klíma vagy a gutaütés, gondolom. Aztán megint eszembe jut nagymamám, aki azt mondta mindig, az utolsó, betegen, ágyhoz kötve töltött négy évében is, a 40 fokos nyári napokon is, hogy az időjárás nem téma. Örüljünk annak, ami van.

Lehet, hogy a médiában azért a legnépszerűbb hír az időjárási, mert azt reméljük, ha sokat beszélünk róla, végül meggondolja magát?

Mindenesetre nagy döntésre jutok. Kikapcsolom a hőmérőt, hogy legyen időm és kedvem gondolkodni mindezen. 

Netezünk, netezünk

Manapság korántsem számít ritka látványnak, hogy már az egészen pici, 1–2 éves gyerkőcök is a szüleik okostelefonjára vagy tabletjára meredve, ujjacskáikkal a képernyőt simogatva szórakoztatják magukat. Az idősebbek hasonló módon, de gyakran már saját tulajdonú kütyüjük segítségével ütik el az időt.

Lényegében mindnyájan – igen, mi, az idősebb generáció is – nyomkodunk, simogatunk, pötyögünk, üzenünk, google-zunk, multitaskingolunk. A kutatások szerint pedig a gyerekek a szüleik médiahasználati szokásait másolják.

A kütyük mindenhol, a munkahelyen, az iskolában, az utcán, a parkban, az étteremben, de még az otthonainkban is meghatározó szerepet töltenek be. 

A 2014-es HBSC-vizsgálat eredménye szerint, amely többek között a magyar iskoláskorú gyermekek képernyőhasználatát is górcső alá veszi, hétköznapokon a diákok több mint fele tévézik legalább két órán keresztül, körülbelül ugyanennyien és ugyanennyi időtartamban használják a kütyüket nem játékcélra, és közel 40%-uk játszik a gépen több mint két órát. Hétvégente a képernyő előtt töltött idő megugrik, tehát valószínű, hogy a nyári szünidő alatt a gyerekek még több időt töltenek a világhálón.

A képernyők bűvöletében

A képernyőmentes élet ma már nem igazán lehet reális cél, hiszen a virtuális világ az életünk részévé vált, így aki nem tájékozódik jól benne, az bizony sok mindenről lemarad. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne élhetnénk képernyőtudatos életet.

A szülők által kontrollált képernyőhasználat segíthet abban, hogy az internet pozitívumait kiaknázzuk, és az ártalmakat csökkentsük.

Az egészen pici gyermekek esetében még nem kell attól tartanunk, hogy bármiből kimaradnának, nekik még leginkább a különböző érzékszerveiken keresztül érkező megtapasztalásokra, illetve mozgásra van szükségük ahhoz, hogy megfelelően fejlődjenek. Ebben a korai életszakaszban a kép ernyő előtt töltött időtartamnak még a tartalomnál is nagyobb jelentősége van, ugyanis ilyenkor még a digitális ingerek idegrendszert szervező hatása érvényesül erősebben. A túl sok képernyőidő, a gyakori érzékszervi túlingerlés leginkább a figyelmi folyamatok fejlődését akadályozza.

Mivel a folyamatosan bekapcsolt képernyők a szülők figyelmét is lekötik, kevesebbet beszélnek a gyermekeikhez, ami a beszédfejlődésre, valamint a szókincsre is negatívan hat.

Később, 6–8 éves kortól, előtérbe kerül a tartalom szerepe és a kütyük szociális kapcsolatokra gyakorolt hatása. A kicsit idősebbeknél különösen nagy veszélyt jelenthet az éjszakai telefonozás, amely károsan befolyásolja az alvás minőségét. A kialvatlanságnak számos negatív következménye van az érzelemszabályozás romlásán keresztül, az iskolai teljesítmény hanyatlásán át, a különböző pszichoszomatikus tünetekig.

Mire figyeljünk a gyermekünk netezési szokásaival kapcsolatban?

BESZÉLGESSÜNK!
A legfontosabb teendő, hogy a virtuális világban se engedjük el a gyermekünk kezét! Bár az idősebb generáció tagjai gyakran úgy érzik, hogy közel sem tudnak annyit a kütyükről, mint a csemetéik, a gyermekeknek nagyon is szükségük van a szüleik tanácsaira és iránymutatására. Ha figyelmesen végighallgatjuk gyermekünk mondanivalóját a legújabb számítógépes játékkal kapcsolatban, valódi véleményt tudunk formálni a netes tevékenységéről, és a gyermek is szívesen meghallgatja majd a véleményünket.

Gary Chapman szerint a szűrőprogramok mellett „a legjobb biztonsági szűrő, amit a gyermek használhat, saját szeme és füle, valamint az, ha megtanítjuk, hogyan tegyen különbséget az egészséges és az egészségtelen tartalmak között.”

LEGYEN NAPIREND!
Igen gyakori, hogy a „mikor?” és „mennyit?” kérdések mentén alakul ki konfliktus a kütyühasználatot illetően. A legegyszerűbb megoldás, ha rendszer van az életünkben, és egy mindenki számára elfogadható napirend szabályozza a történéseket, így a családtagok tisztában vannak azzal, hogy mi mikor következik. Ezzel az egyszerű módszerrel számos hatalmi harcot megspórolhatunk, nem nekünk kell vezényelnünk, a napirend diktál. Lényeges, hogy a napirenddel kapcsolatban egyeztessünk minden családtaggal, a gyerekeknek az életkoruknak megfelelően legyen beleszólásuk, és mindnyájan legyünk tisztában a menetrenddel!

LEGYENEK SZABÁLYOK!
Érdemes ezek megalkotásába a gyerekeket is belevonni, meghallgatni a véleményüket, és életkortól függően megbeszélni/elmagyarázni a döntésünket. Megegyezhetünk olyan időszakokban, amikor senki nem használ digitális eszközöket (pl. étkezések alatt), vagy olyan helyszínekben, amelyek képernyőmentes övezetnek minősülnek (pl. hálószobák).

Fontos, hogy ezek a szabályok mindenkire vonatkozzanak, és ne feledjük, a szabályok mit sem érnek, ha nem tartjuk és nem tartatjuk be őket egymással!

MUTASSUNK PÉLDÁT!
Ha mi magunk képtelenek vagyunk egyensúlyt teremteni a képernyőhasználat és a család között, és folyton a közösségi oldalakon lógunk, nem nézünk fel az okostelefonból, amikor a gyermekünk beszél hozzánk, naiv dolog lenne azt hinni, hogy a gyermekünk majd érettebben kezeli a virtuális világot. Határozzunk meg saját magunk számára is digitális szabályokat! Érdemes olyan napokat beiktatni, amikor nem kapcsoljuk be a készülékeinket.

HASZNÁLJUNK SZŰRŐPROGRAMOKAT!
A fentiek mellett érdemes biztonsági szoftvereket telepíteni a gépeinkre, amelyek védelmet nyújtanak a gyermekek számára káros vagy veszélyes oldalak ellen. Ugyanakkor ne feledjük, hogy

ezeket a szoftvereket a digitális korban született gyermekek már könnyedén meg tudják kerülni, így a beszélgetést, tanítást, iránymutatást nem spórolhatjuk meg.

Kapcsolatban

Tavaly jelent meg Magyarországon a Harmat Kiadó gondozásában Gary Chapman Arlene Pellicane-nel közösen írt könyve, a Netfüggő gyerekek, amelyben az öt szeretetnyelv is szóba kerül. No de mi köze a szeretetnyelveknek a netezéshez?

„Kapcsolat nélkül a szabályok lázadáshoz vezetnek.” Josh McDowell figyelmeztetése rávilágít arra, hogy az egyszerűen megfogalmazott szabályok miért torkollanak gyakran hatalmi harcokba. Ne ringassuk magunkat ábrándokba, a szülői kontroll és a szabályok betartatása mindenképpen nehézséget fog okozni, főként abban az esetben, ha eddig nem tartottuk be következetesen, amit előre megbeszéltünk gyermekünkkel.

Ugyanakkor ezt a küzdelmet enyhítheti, ha a gyermek úgy érzi, hogy az érzelmi szükségletei ki vannak elégítve.

Gary Chapman elmélete szerint azáltal tudjuk a gyermek szeretetigényét a leginkább kielégíteni, hogy azon a nyelven (testi érintés, elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek) fejezzük ki a szeretünket az irányába, amit ő a leginkább ért.

Testi érintés: 
A modern technológia előtt töltött idő nem pótolja az érintéssel kifejezett szeretetet. Azokban a családokban, ahol a tagok túl sok időt töltenek a képernyő előtt, a fizikai kontaktus előfordulása csökken. Ne csak a telefonunkat simogassuk, hanem a gyermekünket is! Kisebbeknél sokat segíthet a meseolvasás, amikor a gyermek a szülő ölében ülve hallgatja a történetet.

Elismerő szavak:
A számítógépes játékok jutalmaznak, dicsérnek, bátorítanak, és a győzelmet követően igazán nagy felhajtást rendeznek. A gyermek, aki nem kapja meg a szüleitől az eféle megerősítéseket, könnyen abba a csapdába eshet, hogy túl sok időt tölt olyan számítógépes tevékenységekkel, ahol pozitív visszajelzéseket kap.

Természetesen a szülők használhatják a kütyüket (sms, chat, email stb.) a távol lévő gyermekük bátorítására, de érdemes az elismerést szemtől szembe is kifejezni.

Minőségi idő:
A gépezés sok időnket leköti, érdemes ezért határokat szabni, és képernyőmentes időszakokat kijelölni, amikor csak egymásra figyelünk. Emellett a képernyőket is használhatjuk olyan módon, hogy azok összehozzák a családot és erősítsék a szeretteinkkel való kapcsolatot.

Ajándékozás:
Az internet használatakor a reklámok szinte elárasztanak bennünket, így a gyermekek igényei is egyre nagyobbakká válnak. Nem kell azonban attól tartani, hogy ha nem teljesítjük a gyermekünk minden vágyát, akkor úgy fogja gondolni, nem szeretjük; helyette alakítsunk ki olyan családi szokásokat, amelyek az ajándékok érzelmi üzenetére helyezik a hangsúlyt.

Szívességek:
A szívességek véghezviteléhez, a másikról való gondoskodáshoz sok időre van szükség. Érdemes ezért tudatosan elhatározni, hogy a képernyőidőt milyen szívességekre cserélhetjük.

Mivel a szülői szerep a gondoskodásról (is) szól, könnyen belecsúszhatunk abba a hibába, hogy a gyermekünk minden fizikai szükségletét, kívánságát kielégítjük, de eközben elfeledkezünk az érzelmi fejlődéséről.

Minden benne van ezekben a könnyekben. Egy hét fojtogató szorongása az idegen nyelvi környezetben, ahol csak a takarítónő tud hozzá anyanyelvén szólni. De benne van az öröm is, a felszabadulás érzése. Ahogy egy ötéves gyerek tud örülni a szüleinek, több napi távollét után. Az első tengerparti nyaralásomról ez a nem túl szívderítő pillanat rögzült bennem: a felemelt tekintet, amely összenéz az apával és anyával, és a magyar fiúcska fájdalmas sírása a hetvenes évek román tengerpartján.

Aztán jönnek sorban a nyolcvanas évek családi nyaralásai, szakszervezeti jeggyel, kellemesebb emlékekkel.

Gyermekként még amolyan boldog békeidőkként éltük meg mindezt. Nyár van, hatalmas tömeg tanyázik a keskeny tengerparton. Anyuka már reggel hatkor kiviszi a törölközőket, hogy reggeli után legyen hová kiülni az öt gyerekkel. A sokadik elhatározásra mi is vele tartunk, hogy lássuk, ahogy a nap fenségesen kiemelkedik a habok közül, közben csigákat gyűjtögetünk otthonra.

Délután egy kalózhajó előtt fényképezkedik a család. Én csúf szemüvegkeret mögül kémlelem a világot, a kistesók némelyike elbámészkodik, a szülők csípőre teszik a kezüket. Hangos szóval jönnek az árusok, akik vaj formájú fagyit kínálnak. Hosszan könyörgünk Anyukának a napi fagyiért. Nem véletlenül, minden lejnek helye van egy nagycsaládos nyaraláson.

A legutolsó, a rendszerváltás évében történt nyaralásra Apukát nem engedik el a munkahelyéről, így Anyuka egymaga indul el öt gyermekkel Eforia Sud-ra. Átvonatozzuk az éjszakát és a közel 900 kilométert Nagyváradtól a tengerpartig. Emlékszem, ahogy kora délután népes, jókedvű csoportként araszolunk a tenger felé. Kezünkben a szokásos dolgok: szatyrok, törölközők és a felfújt matracok, úszógumik. Még nem látjuk a nagy vizet, de már érezzük jellegzetes illatát. Bódultan közelítünk a parthoz. A hullámok és a végtelen kékség látványa, a szüntelen morajlás elvarázsol bennünket, alföldi gyermekeket. Élvezzük a nyüzsgést, az esti sétákat, amelyeken ismét csak hosszan könyörgünk Anyukának hol ezért, hol azért.

Ez volt az utolsó közös családi nyaralásunk, amelyen szinte mindannyian együtt voltunk.

Azóta már ki-ki a saját családjával jár pihenni. Én pedig azóta sem léptem Eforia Sud homokjára. Átpártoltam az Isztria gyönyörűséges vidékeire. De a lelkem fényképalbumában ott sorakoznak a kitörölhetetlen fekete-fehér képek egy népes családról és néhányszor egyhetes tengerparti boldogságukról. Egy kicsiny nyáját határozottan és erős kézzel vezető Anyáról, aprók és kamaszok közös, felszabadult nyaralásáról.

Bárcsak újra felnézhetnék arra a régvolt tengerparti sétányra, bárcsak fürödhetnék a két, engem fürkésző tekintetben, és örülnék és sírnék!  

A régi korok emberét, ha távoli vidékekre, de néha csak a falu határán túlra is indult, nem a szórakozás és a pihenés szándéka, hanem többnyire a szükség, a kényszer vezette.

Az ókor, a középkor, de még az újkor átlagembere sem igen ismerte a nyaralás fogalmát; ha nekiindult, merőben más célok vezették, mint a mai nyaralókat, turistákat. Azoknak a zöme, akik útra keltek, portékáját szállító kereskedő volt vagy messzi vidékekre vezényelt, szolgálatát teljesítő katona, néha pedig új hazát kereső egész népek is vándorolni kényszerültek. A közeli fürdőhelyekre, nyaralókba tartó szűk elitet leszámítva Róma útjain ők tették ki az utazók zömét, a birodalom határait pedig a népvándorlás viharában útra kelt tömegek ostromolták.

A keresztény középkorban bővült a kör: peregrinációra induló, tapasztalatot, tudást kereső diákok és mesterlegények, a vidéket járva prédikáló kolduló barátok bővítették az úton lévők körét.

A korabeli turizmus sajátos, tömegesnek mondható formájaként megjelent a zarándoklatok sora: a jámbor hívők szent áhítattól vezettetve csapatostul indultak Jeruzsálem, Róma, valamely szent sírja, emlékhelye, egy-egy kegytemplom felé. Sokáig ez a vallási turizmus – egy búcsú, egy szentév – volt békeidőben az egyszerű emberek többsége számára az otthon elhagyásának, idegen népekkel, tájakkal való találkozásnak a lehetősége.

Maga az utazás sem volt mindig gyors és kényelmes: lovon, szekéren, hajón, nemegyszer gyalog járták az emberek a maguk útját, kitéve a természet és embertársaik okozta veszedelmeknek.

Minden korban voltak, az újkor hajnalától pedig egyre többen olyanok is, akik a felfedezés, a kalandvágy, a kíváncsiság által hajtva kerekedtek fel, hogy ismeretlen, távoli vidékekre jussanak; utazók, hittérítők, hódítani, rabolni vágyó konkvisztádorok. Az újkori gyarmatosítás és a földrajzi felfedezések lendületében a beutazható világ is kitágult, kivándorlók, telepesek, honfoglalók egymást követő nemzedékei keltek útra, hívatlan vendégként nemegyszer távoli népek és kultúrák pusztulását okozva, hogy távoli vidékeket hódítsanak meg maguknak.

Ám időközben az utazni vágyó ember számára a világ nemcsak kitágult, hanem össze is zsugorodott a közlekedés fejlődésével: az, ami korábban távoli volt, egyre közelebb került. A modern hajózás, a vasút, az autó és a repülőgép, legutóbb pedig a tájékozódást segítő kommunikáció tette lehetővé, hogy az utazók egyre nagyobb tömegei számára maga az út ne legyen többé nyűg, csupán gyors és hasznos eszköz; hogy a világlátás, a szórakozás új, az otthonitól különböző lehetőségei váljanak könnyen és gyorsan elérhetővé. Így az utazásból idegenforgalom lett, amely önálló gazdasági ágazattá vált, a nyaralás, a szabadidő eltöltése pedig természetes, szinte kötelező rituáléja lett életünknek. De az sem tagadható, hogy az így kialakuló életforma kockázatokkal is járt.

Ezek közül a legaggasztóbb az, amire néhány éve XVI. Benedek pápa is utalt, amikor „Szeretet az igazságban” kezdetű, a mai világ jelenségeit áttekintő körlevelében így fogalmazott: „A nemzetközi turizmus jelensége figyelemre méltó forrása a gazdasági fejlődésnek, kulturális gyarapodást is képes előidézni, de a kizsákmányolás és a morális pusztítás alkalmává is változhat.”

Az idegenforgalom az utóbbi időben sokaknak megélhetést adó gazdasági ágazattá vált, az emberek mobilitása pedig elvileg megsokszorozta a népek, kultúrák, hitek és értékrendek találkozási lehetőségét, ám a bölcs pápa szavai szerint „a nemzetközi turizmus nemritkán puszta fogyasztásként, hedonisztikus formák között él, mint egyfajta menekülés, és...úgy van megszervezve, hogy nem segíti elő az emberek és a kultúrák közötti találkozásokat.”

Ha az utazás pusztán pihenés és szórakozás, ha műemlékek vagy természeti csodák, érdekes emberek árnyékában csak a buli, a helyi gasztronómia kínálata, a termálfürdő, a jakuzzi ejt rabul, nem is beszélve a bevásárló-, a szex- vagy a katasztrófaturizmus embertelen és méltatlan szélsőségeiről, akkor baj van.

Az sem jó, ha a nyaralás alkalom arra, hogy otthonunktól távol minden gátlásunktól, fegyelmezett, kulturált viselkedésünktől megszabaduljunk, vagy kérkedjünk mások előtt vagyoni helyzetünkkel. Ilyen esetekben az idegenforgalom áramában mozgó embertömegek pusztító, maguknak és másoknak is ártó sáskahaddá változnak. Érdemes mérlegelnünk a pápai tanácsot: „Ezért másfajta turizmusra kell gondolnunk, amelynek a helyzete olyan, hogy valódi, kölcsönös megismerést biztosít, anélkül, hogy elvenné a teret a kikapcsolódás és az egészséges szórakozás elől.”  

Erika a képen látható elektromágneses védőruhájában hagyja el otthonát, így jár dolgozni és bevásárolni, éjszaka pedig egy ezüst- és rézszálakból szőtt takaróval védi testét az elektromos kisülésektől. Érzékeny ugyanis a különböző elektromágneses hullámokra, így a rádiók, mobiltelefonok, wifihálózatok generálta elektroszmogra.

Kép: Claudia Gori

Bár az orvostudomány hivatalosan nem betegségként tekint a szakzsargonban elektromágneses túlérzékenységként emlegetett allergiás tünetekre, a telekommunikáció fejlődésének egyik nemkívánatos mellékhatását jelezheti, hogy a WHO becslése szerint az emberiség három százaléka érzékeny az elektromos zajra.

A webbeteg.hu vonatkozó írása szerint „minden eletromos vezetőnek van elektromos vesztesége, a szigetelés ellenére azokból elektronok lépnek ki, elektromos erőteret létrehozva. Az emberi szervezet jól vezető közeg, amelyben az elektronok hatnak a sejtekre, és akár DNS-mutációt is okozhatnak.”

Hitelesen még nem tudták bizonyítani, hogy az elektroszmog komolyan károsíthatja a szervezetet, de az tény, hogy egyes emberek rosszul lesznek csekély mértékű elektromágneses hatás esetén is.

A tünetek között szerepelhet fejfájás, hányinger, kiütések, éjszakai ébredés, állandó fáradtság, súlyosabb esetekben szív- és keringési problémák.

Claudia Gori olasz fotográfus és írótársa, Giacomo Alberto Vieri 2017-ben készítettek riportot az elektroszmogra allergiás emberekről. A szerzőpáros szerint az olasz társadalom négy százaléka szenved ettől a betegségtől: sok riportalanyuk költözött olyan elhagyott falvakba, ahol minimális a mobilhálózatok erőtere, gyakran választanak lakóhelyül vastag falú épületeket, többen a számítógépeiket, telefonjaikat is „elekronbiztos” védőburokban tartják.

Claudia munkáját a World Photography Awards 2018 fotópályázat utolsó fordulójába választotta a zsűri. A teljes sorozat a fotós honlapján tekinthető meg: claudiagori.com.