Van egy otthon, ahova születsz, és van egy otthon, amit magadnak választasz – vagy ő választ téged. Ilyen volt nekem Győr és Tata. Győrben születtem, itt cseperedtem nagylánnyá. Tata pedig a második otthonommá vált. A sajátomévá. A szüleimnek Tatán volt nyaralója, ebből lett a mi otthonunk, amikor férjhez mentem egy olyan férfihoz, akibe vakon szerelmes voltam.
Mint a mesékben úgy kezdődött, és mint az életben, úgy végződött. Egyik nyáron találkoztunk egy ifjúsági parkban. Felkért táncolni. Épp ekkor szerelt le mint katona. Innentől kezdve folyton együtt voltunk. Rengeteg szerelmes levelet írtam hozzá.
„Drága vőlegény! Vigyázz ám a gyűrűdre, mert ha nem, akkor le is út, fel is út! Várom már, hogy újra itt legyél, és megharaphassam a füled. Mondd, ez szadizmus? Nagyon várlak, de ne siess, inkább vigyázz magadra. A mamádnak és a nagyinak sok puszit küldök, neked pedig egy fülharapást.”
Érdekes visszaolvasni, hogy miket írtam neki. Szinte emlékszem az érzésre, hogy mennyire szerettem és milyen naiv voltam.
Egy szem gyerek volt, nagyon elkényeztetett és menő pasi. A legújabb kocsival járt, egy 1500-as Ladával, róttuk vele az utakat. Elmondhatom róla, hogy mélyen együtt tudott érezni, jó lelke volt, és nagyon vonzódtam hozzá. Az egyetlen hibája még ma is, hogy hűtlen. Egy igazi nőcsábász, és emiatt rengeteg fájdalmat okozott.
„Szeretlek, szeretlek, szeretlek. És te engem? Anyutól elkönyörögtem a te ágyneműdet, amiben a másik szobában aludtál. Ma este abba fogok takarózni, így az illatoddal alszom majd el. Nem baj? Így olyan, mintha te is itt lennél.” (1977)
Mind tudjuk, hogy a szerelem vak – emiatt szerintem házasodni akkor kellene, amikor a szerelem már mély szeretetté alakul, amikor valakinek már a hibáit is látjuk, és azokkal együtt tudjuk szeretni őt. Mert ez az, ami nem múlik el.
Huszonnégy éves voltam, amikor megszületett a lányunk, Gina.
„Viszonyom van a férjeddel!” – ezzel a telefonhívással ért véget az első házasságom. Nem mondom, hogy nem gondolkodtam el, hogy megbocsássak-e, de egyszerűen nem ment. Amikor valaki, akiben hittél, bíztál, akiért megtettél mindent… elárul, hazudik – azt hogyan szeressem tovább? A férfiak megérzik azt, hogy kivel mit lehet csinálni, megtenni, hol vannak a határok. Én azt tapasztaltam, hogy a férfiak jól tudják: ha megcsalják, átverik azt a nőt, elvesztik-e vagy sem… Engem egyből elvesztett a társam.
Úgy döntöttem, elég erős leszek ahhoz, hogy egyedül egy kislánnyal újrakezdjem az életem.
A bátorsághoz hozzátartozott a makacsságom, az elszántságom, a sértettség és az a képesség, amely mindig is megvolt bennem: meg tudok elégedni azzal, amim van. Nem vágyom mindig arra, ami még nem lehet az enyém. A válásomat „kifestettem magamból”, ami több egyéni és csoportos kiállítást is eredményezett, és ruhákat terveztem. Bömböltettem a zenét, de úgy, hogy remegtek a falak, és ha kellett, sírni is mertem. Nem szabad az érzelmeinket magunkban tartani. A vidámságot és a szomorúságot is hagyjuk megélni magunknak!
A válásom idején a lányomnak szívbetegsége lett. Előfordult, hogy épp Londonban voltunk, amikor le kellett feküdnie a járdára, felemeltük a lábát, és vizes ruhával borogatni kellett a szíve tájékát. Megszakadt érte a szívem, de tudtam, hogy túl leszünk rajta, és valóban ki is nőtte.
Sokáig éltem egyedül. 38 éves voltam, amikor megismertem második nagy szerelmemet, akivel még ma, 64 évesen is együtt vagyok.
Az egyedül töltött időt remekül kihasználtam: dolgoztam, hittem magamban, és felépítettem egy házat, majd hozzá egy galériát is, ami az egyik legnagyobb álmom volt. Az építkezés alatt anyu nagyon sokat segített nekem, fizikailag is.
Egyik nap épp mesteremberek dolgoztak nálunk. Oltári nagy volt a rumli, ki se látszódtunk alóla. Ekkor váratlanul besétált a barátnőm, hogy este elvisz a pedagógus bálba. Mondtam neki, hogy „Jaj, Marika, biztos, hogy nem megyek, úszik az egész ház. Holnap jönnek a munkások. Nincs, aki vigyázzon Ginára, ráadásul vesemedence-gyulladásom van.” Olyan nagy belmagasságú volt ugyanis a lakás, hogy nem tudtam rendesen kifűteni.
Anyu meg váratlanul betoppant pont aznap, és közölte, hogy menjek a bálba, majd ő vigyáz a gyerekre. Nem lehetett már semmi kifogásom… Egy régi, fekete, földig érő bársony estélyit vettem fel. Zavart, hogy egyedül vagyok, és aggódtam, hogy most akkor egész este itt fogok „petrezselymet árulni”. Ültem az asztalnál, és egyszer csak valaki megérintette a vállam. Egy férfi… Ennyi egyedül töltött év után egy újabb tánc egy új, ismeretlen férfival. Táncoltunk, és azt éreztem, hogy szétnyílik a ruhám… a cipzár hátul megadta magát. A ruha szétnyílt egészen a fenekemig.
„Uram, kérem, lépjen mögém, és legyen szíves kísérjen ki a mellékhelyiségbe, mert szétment a cipzáram!”
Szegény hosszú ideig szerelte a ruhám cipzárját, és közben jókat nevettünk. Hazakísért, elbúcsúztunk, majd rájöttem, hogy nem tudom a nevét. Hát így lettem újra szerelmes…
Másnap csengettek.
Én éppen megint nagy sietségben voltam… A munkások még mindig dolgoztak, anyu a kertben, én meg indultam Gináért az iskolába. Ő volt az, és végre megtudtam: Lacinak hívják. Nem szívbajoskodott, hogy zavar-e, lazán közölte, hogy jött megnézni a festményeimet, a ruháimat. Majd amikor mondtam, hogy épp a lányomért kell mennem, hát eljött velem. Innentől kezdve lerázhatatlan volt… hála Istennek!
Laca sosem kérte meg a kezemet, nem tudom, miért. De a válásom után nem is tartottam ezt fontosnak. Nehezen adtam át magam. Egyáltalán nem úgy tekintettem magamra ekkor, mint nőre, hanem elsősorban anya voltam, festő és divattervező. Furcsa volt újra vonzó nőnek lenni valaki szemében. Csak arra vágytam, hogy be tudjam fejezni a galériámat, el tudjam tartani a kislányomat, és minden tőlem telhetőt meg tudjak adni neki. Egyáltalán nem vágytam arra, hogy újrakezdjek valamit, amiben egykor porig égettem magam, amiben meggyalázták a nőiességemet. Lacával másfajta szerelmet éltem meg. Békésebb volt, érettebb. Tud önzetlenül adni, segíteni. 41 éves voltam, amikor megszületett a második lányom. Örülök, hogy volt bátorságom új esélyt adni önmagamnak, újra szeretni.
