A Völgy zöld szíve a Művészetek Zöldje udvarban dobog. Itt pecsételhetnek a kéktúrások, készíthetnek vászontáskát a környezettudatos vásárlók, vagy épp megismerkedhetnek az év emlősével, a kihalófélben lévő földikutyával.

Az udvar leghátsó fertályán egyszer használatos, lebomló evőeszközökkel és tányérokkal ismerkedhetünk meg. Stampf Krisztina, az Ecocatering ügyvezetője elmondta, hogy négyféle alapanyagból készülnek a műanyag alternatív megfelelői. A papírtermékek fenntartható gazdaságból származnak, de egy átlagos papírpohárral szemben ezek nincsenek bevonva szintetikus anyagokkal, amelyek aztán beleoldódnak forró italunkba. A második típusú gyártmányt a kukorica szárából és leveléből állítják elő. Első ránézésre a megtévesztésig hasonlítanak a műanyag poharakra, ezek viszont csak negyven fokig őrzik meg alakjukat, a forró dolgok tárolására a kristályosított kukorica-, cukornád-, illetve búzakorpa-termékek az ideálisak. A búzakorpa a fehérlisztgyártás mellékterméke, amelyet nem tudnak felhasználni. Az ebből az anyagból készült tányérok hozzáadott adalékanyag nélkül készülnek, használat után pedig akár takarmányként is használhatjuk.

Ezen eszközök használatával a hagyományos, eldobható terítékekhez képest 70-90%-kal kevesebb  karbonlábnyomot hagyunk maguk után, magyarán ennyivel kevesebb energiát igényel a gyártása. Stampf Krisztina elmondta, hogy a Művészetek Völgyében lévő harminc-harmincöt nagyobb gasztronómiai intézményből már közel egy tucat lebomló eszközöket használ. Jövőre viszont már mindenkinek ezeket kell használnia, hogy ily módon is óvják a Völgyet, amelyet ez alatt a tíz nap alatt lényegesen nagyobb megterhelés ér, mint az év többi napján.

A Művészetek Zöldje Udvar egy másik izgalmas pontja az Ökogyülekezet sátra, ahol többek között meg lehet kóstolni a Biblia ételeit vagy épp gyógynövényeit, de a hét második felében „rovarszállodát” is készíthetünk majd.

Szűcs Boglárka, az Ökogyülekezet Program koordinátora elmondta, hogy ők a Református Egyházon belül működnek teremtésvédelmi, szemléletformáló programként. Spirituális és gyakorlati oldalról közelítik meg a Föld és az emberiség sorsát. Céljuk, hogy a világ iránt érzékeny embereket hitéleti oldalról is megszólítsák.

„Azt kell megértetni, hogy a probléma gyökere nem csak gyakorlati. A komplex világméretű válságnak, így például a környezeti, szociális és migrációs problémáknak az oka sokkal inkább erkölcsi és etikai eredetű. Ha feltárjuk ezeket az okokat, akkor sokkal hatékonyabban tudjuk az embereket rávenni arra, hogy változtassanak a  spirituális életükön és a gyakorlati attitűdjükön is – mondta Szűcs Boglárka. –  A Völgyben ez azért könnyebb, mert az emberek egy kicsit lelassulnak és kinyílnak.

Nem véletlen, hogy a csiga lett a jelképe ennek a tíznapos rendezvénynek. Végre van idejük önmagukkal és másokkal is minőségi időt eltölteni, beszélgetni, a dolgok mögé látni.”

Boglárka szerint sok betegség gyökere a helytelen táplálkozás, ezért próbálják a Bibliát példaként állítani. „Az Ószövetségben ma is helytálló technikai leírásokat olvashatunk, a Biblia arra is megtaníthat minket, hogy például a helyi, közelünkben termő ételeket fogyasszuk, így spórolva meg rengeteg energiát a Földnek. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy Isten volt az első dietetikus.”

Az Ökogyülekezet a változást négy szinten látja megvalósíthatónak. Fontos, hogy önmagunkkal jó viszonyt ápoljunk, egészségesen éljünk, tiszteljük a testünket, és odafigyeljünk a lelki békénkre is.  Ugyanígy kellene gondoznunk társainkkal, felebarátainkkal való viszonyunkat, hiszen mindannyian egymástól függünk, egységes rendszert alkotunk. Ha ez megvan, akkor a természethez való viszonyunk is átalakul, hiszen már nem lesz hiányérzetünk, nem lesz szükségünk különféle pótcselekvésekre. A legfontosabb, hogy Istennel jó viszonyban legyünk.

Rovarszálló

Megdöbbent, hogy mekkora az ökológiai lábnyomom. Nálunk, magyaroknál 1,6; az  USA -ban 9, a nyugat-európai országokban átlagosan 4-6-szoros. Ezt a pluszt a gyerekeinktől és más, szegény országok lakóitól vesszük el. „Az emberek nagy részének fogalma sincs, hogy milyen szerencsés. A föld lakosságának azon kevés 10–20 százalékához tartozunk, amelyik jól él. Ha megnyitjuk a csapot, ivóvíz folyik belőle. Ez óriási kincs, amelyért nagyon hálásnak kéne lennünk. De nap mint nap rengeteg olyan csoda mellett megyünk el, amelyet észre sem veszünk. Ezért is tettük ki a mikroszkópot, hogy az emberek lássák meg, milyen csodák rejtőznek mondjuk egy pillangó szárnyában.”

Esőben utaztam, esőben érkeztem, délutánra kiderült az ég. Az autóút mellett, a Cirque de Tókertben cirkuszi előadás megy, de errefelé még kevesen merészkedtek ki az eddigi időjárás miatt. Kapolcsra beérve már babzsákokban, függőágyakban pihenő, vagy nézelődő embereket látni, az udvarok között sétálgatva mindig szembejön egy ismerős. A vásársoron gyönyörű kézműves termékeket és pihegő alkotóik, arrébb kemencében sült tócsni és kenyérlángos illata vetekszik a kürtöskaláccsal, a Harcsa Veronika Udvarból pedig épp egy puli csattog ki lihegve – szerintem ő is mosolyog.

A forgatag a Muharay Udvarba terelt, ahol igazi sárközi lakodalomba csöppentem. A színpadon épp bogyiszlói, sárközi és sióagárdi menyasszonyi népviseleteket mutattak be,

miközben a Muslincák férfikórus jókedvűen dalolt, hasznos tanácsokkal ellátva a nézőket: „Borod legyen mint az ecet, amíg meg nem jön az eszed”!

A három – egymáshoz közeli, de mégis eltérő – falu esküvői hagyományát történelmi múltjuk is meghatározza: míg Sióagárd 300 éves, Sárköz már a honfoglalás korától ismert – mesélik. A bogyiszlóiak Tolna megyében csak „gyüttmentnek” számítanak, ez a vicc azonban csupán arra utal, hogy a Duna átvágása után telepedtek a környékre. Ami bizonyos, a menyasszonyok ruhája a paraszti gazdaság több éves jövedelmét tette ki, és bár a színpadon álló lányok ma büszkén és vidáman viselték a díszes darabokat, régen a „Nem szereted? Majd megszokod” elv szerint házasodva nem igazán volt okuk a mosolyra. Ezután egy falusi vasárnapba csöppenhettünk: a színpad megtelt muzsikásokkal és táncosokkal.

Muharay Udvar

A lakodalom meghozta a kedvem a Folkudvarhoz, ahol a Khamoro Budapest Banddel hangolódhattunk a táncházra, és kiderült, itt tényleg „zsigerből jön a pergető”, ahogyan az énekes mondja. Viszont ez ma egy felfedezőút, úgyhogy tovább megyek a Panoráma Színpad felé, amely az esti koncerteknek ad otthont, Kőbánya udvarában pedig Jamese zenél. Az énekesnőnek nemcsak a hangja, a személyisége is magával ragadó. A bálákon ücsörögve feltöltődés saját szerzeményeit és jazzköntösbe ültetett verseket hallgatni. Belefeledkezve Szabó T. Anna zenés Örökmúlásába rájövök, hogy indulnom kell, öt perc múlva kezdődik a Cseh Tamás-est, A Vodku fiaival – séta közben azonban valahonnan hangos nevetés szűrődik ki: a Momentán Társulat Ütközet című improvizációs műsora zajlik.

A fesztiválra utazva – fejemet az ablaknak döntő, gondolkodó pózban – Cseh Tamást hallgattam. Miközben sietősen lépkedtem a Kaláka Versudvar felé, azon tépelődtem, vajon megéri-e ez a két óra, át tudja-e adni más ezt az érzést. A Vodku fiúk elmesélték, hogy nyolc évvel ezelőtt összeültek egy pesti kocsmában, és egy másik valóságba csöppentek zenélés közben: minden nézői szemnek „szeretem színe” lett. A Kaláka Versudvarban már csak állni lehet, ezek szerint sokan szeretnének színváltást.

Előítéletem gyorsan elillan Bata István énekes-gitáros köszöntőjénél: „Feleslegesek a nagy szavak az életműről, Cseh Tamás itt él ma is bennünk, és mindenki a saját képmására alakítja azt, amit tőle kapott.”

Megérte a koncert után is az udvarban maradni, mert a hétfői Képmás est vendégei Berecz István és ifj. Csoóri Sándor voltak. A női és férfi szerepekről szóló beszélgetést Szám Kati főszerkesztő vezette. Berecz István szerint,

bár a magyar népi kultúrában, a táncban a férfi képviseli az energikus erőt, egy néptáncos férfi is lehet gyenge; a nő pedig minden pillanatban a mindenséget képviseli.

Ezzel egyetértett meglepetésvendége és barátja, ifjabb Csoóri Sándor is, akinek ragyogott a szeme, amikor a lányáról mesélt. Az is kiderült, hogy egyiküknek sem célja megfelelni az örökül kapott névnek, de különböző kapcsolatot ápolnak édesapjukkal. Míg Bereczéknél évi egy mondatban benne van minden nevelő és gondoskodó célzat, addig a Csoóri család inkább a beszélgetős apa-fia modellt képviseli. Mindketten készültek verssel a Képmás magazin kalapjátékára - Weöres Sándor és Radnóti életigazságai után pedig közösen énekeltünk.

Délután ugyanis huszonkét éves autónk, Hófehérke nem nagyon akar elindulni. Némi gyorssegély után újra visszatér belé az életkedv, de így már csak délután 3-ra érünk Kapolcsra, pont elcsípve a Momentán Társulat Éjjel-nappal szappanopera sorozatának 3. részét. A tizenöt éve, baráti társaságból létrejött társulat az egyik legjelentősebb improvizációs színház. Jelmondatuk „Mi sem tudjuk, mit teszünk öt perc múlva!”

Az Éjjel-nappal Momentán improvizációs szappanopera alapszituációját, főbb kliséit a közönség találja ki és szavazza meg, majd ezekből kiindulva a társulat tagjai jelentről jelentre, a pillanatnak élve kibontják ki a kilencrészes szappanoperát.

Éjjel-nappal Momentán – Kép:Ughy Szabina

Jómagam a lépcsőházi emberek közé tartozom, akinek egy adott szituáció után csak órákkal később, általában hazatérve jut eszébe, hogy mit is kellett volna mondania, tennie. A Momentán udvarában teltház előtt bugyborékol tovább a szappanopera. Magas labdák nélkül is lecsapják a poénokat. Mintha láthatatlan szálakkal volnának összeszőve, és százszor átolvasott forgatókönyvet követnének. Görbe tükröt tartanak nekünk, akik – valljuk be – életünkben legalább egyszer egy szappanopera rabjai voltunk, és hétről hétre vártuk. De a csapat ugyanígy leleplezi a szappanoperák íróit és színészeit is, akik sorozatukban nem az élet legfontosabb kérdéseinek boncolgatásával szereztek országos vagy épp világhírnevet. Szerethető és hiteles az egész Momentán Társulat, a játék és a jelenben levés öröme süt ránk minden egyes mozzanatukból, amelyet remekül kiegészít Wagner-Puskás Péter zenei játéka.

A darab végeztével tűnik csak fel a Momentán udvar Vállalás fala.

A látogató eldöntheti, hogy mit vállal be önmagáért, másokért vagy épp a világért. Szeretem a világmegváltó terveket, meg is fogadom, hogy a jövőben még többet jótékonykodom. Erre nagyjából másfél percet kell várnom, mivel az udvarban lévő repi tárgyak bevételét az Igazgyöngy Alapítvány javára ajánlják fel, így az improvizációs kártyajáték megvételével be is válthatom ígéretemet.

Vállalások fala – Kép: Ughy Szabina

Egy barátunk hív a Mókuskert udvarba, de mire odaérünk, neki már csak hűlt helyét találjuk, helyette viszont pont elcsípjük Gulyás Anna énekes és mesemondó kobozzal kísért meseelőadását. Jó látni, hogy nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is tátott szájjal hallgatják a mesét. Anna az a fajta mesemondó, aki bevonja a gyerekeket is a darabba, hol kisbáránykákká, hol Zöld Péterré válnak. Improvizáció ez is, még ha a gyerekek ezt nem is tudják. Ők még a fantázia csodabirodalmában járnak.

Az Angyalbárányok közönsége – Kép:Ughy Szabina

A mese végeztével sietünk, hogy elérjük a csigabuszt, mivel már napok óta nem tudunk bejutni egy színházi előadásra sem. Ahhoz ugyanis, hogy beülhessünk az előadásra, elsőként sorszámért kell sorba állnunk, a dörögdi Színház Színpad férőhelyeinek száma ugyanis limitált. A szervezők becsületére legyen mondva, az ijesztő sor mindkét esetben hamar elfogyott. A Dolgok, amikért érdemes élni főszerepében Pokorny Lia. A színdarab leírása így hangzik: „Van egy listám, amit megosztanék veled. Hétéves voltam, amikor elkezdtem. Összegyűjtöttem a dolgokat, amikért érdemes élni. Bár anyukám ezekkel nem feltétlenül értett egyet… És te?”

Ez alapján nem sejtettem, hogy tíz percen belül potyognak a könnyeim. És aztán újra és újra. Majd tiszta szívemből nevetek.

Sőt, arra sem számítottam, hogy a közönséget is bevonják a darabba. Alapvetően nem szeretem az olyan típusú színházi előadásokat, ahol a közönség is reflektorfénybe kerül. Ha mégis ilyen darabra megyek el, gondosan ügyelek arra, hogy úgy üljek, hogy még csak véletlenül se tudjanak felhívni a színpadra. Nos, Pokorny Lia esetében nem akadály, hogy valaki a közönség legközepén ül. A Dolgok, amikért érdemes élniben nincsenek klisék, egy percre sem válik kiszámíthatóvá, hogy mi fog történik a következő pillanatban.

Szeretem, ha egy darabnak van mondanivalója. Még úgy is, hogy a legfontosabb gondolatok mindig közhelyként hatnak: hálásnak lenni élni segít, az élet már csak ilyen. Az azonban, ahogy ezt Pokorny Lia elmondja, egyedülálló.

Az előadás után jó kilépni a szélbe. Manoya dalai színezik még tovább a nap varázskendőjét és a napnyugtát. És bár tegnapra terveztem, ma végre eljutok a Folk Udvarba. Agócs Gergely Hét nap, hét éccaka, hét szempillantás meséje alatt kicsik és nagyok megtöltik az udvart. Jó látni, hogy ilyen sokan szeretik a meséket. Mesemondónk imprós lazasággal von be időnként minket vagy épp a XXI. századot a sztoriba.

„Hol jársz te itt, ahol csak a néprajzkutató jár?” – teszi fel a kérdést pálócos tájszólással.

A mostban, hosszú idő óta végre a mostban.

Agócs Gergely mesél – Kép: Ughy Szabina

Krisztivel azonnal négyesbe kapcsolunk, magunkra kapjuk a ruhát, és futva indulunk abba az irányba, amerre a helység temploma rémlik az eddigi autózásokból. Mindketten biztosan emlékszünk, hogy nincs messze. Sürgetem magunkat, ugyanis tapasztalataim szerint ezeken a kis falvakon csak végigszáguld a pap, hogy mindenhova időben odaérjen, de talán fizikai igyekezetem látványos kompenzálás is, hogy bizony, a Művészetek Völgye időszámítását élve majdnem kiment a fejemből a vasárnap.

Ekkor újra megszólal a harang – nyilvánvalóvá válik, hogy a futásnak köszönhetően most már kezd messze lenni az a templom. Szerencsére ilyen távolról már a tornya is látszik, ezért csak meg kell fejtenünk Vászoly hangulatos, csobogó patakokkal, összehajló bokrokkal, vízimalommal dekorált útvesztőfeladványát, amelynek elágazásai úticélunkat tekintve akár szimbolikus kérdéssé is emelhetnék a „jobbra vagy balra” dilemmát. Persze mindez most időre megy, nincs lehetőség a lelkiismeretvizsgálatra. Sprint! Fel is ér egy villogó „You are winner” felirattal, amikor megjelenik előttünk a templomkert patakkal körbevéve, kőfallal kerítve. Hívogat, mint egy titokzatos várkastély, világháborús halottak fejfáival szegélyezett árnyas út végén. Tovább léphetünk a következő szintre.

A kapuban kedvesen értetlenkedő pillantással fogadnak a ráérősen beszélgető helyiek (a várt szemrehányó tekintetek helyett, amelyet pestiként gyakran megkapunk, ha késünk vagy a „bérelt” padsorokban foglalunk helyet). „Jó napot! Nem kell sietni, még nem ért ide a pap!” – mondja kedélyesen valaki. Mi azért beülünk, hogy körülnézzünk a 18. század közepén épült, Szent Jakabról elnevezett templomban.

Pulzusunk rendeződik, megcsodáljuk a látványt, várjuk a csengettyűt. Tíz perc múlva lekiabál a kántor: „Valaki nyomja föl a dugaljakat!” Nem érezzük megszólítva magunkat, egy ideig nem is történik semmi, de öt perc múlva újra elhangzik a felszólítás, mire valaki bemegy a sekrestyébe. Az idő ismét arrébb cammog kicsit, kijön egy férfi és meggyújt pár gyertyát az oltáron. Ember el, pár perc dramaturgiai késleltetés, majd folytatja a jobboldali gyertyákkal, és így tovább… Lassan, komótosan lépkednek be a hívek, mintha már ez is a szertartás része lenne, nagy bajszú, ősz férfi, fiatal család csemetékkel, már-már telik a templom, kezd olyan lenni, mint a „Templom mise előtt” című zsánerkép. Még egy ismerős Képmás-olvasó is odajön hozzánk kicsit beszélgetni. Alig több mint félórája ülhetünk itt, előzetesen kb. ennyire saccoltam magát a misét (tekintve egy ingázó egyházfi általában szűkre szabott idejét). És akkor megérkezik a fiatal atya, mindenkivel kezet ráz, ahogy előre jön a széksorok között, már csak pár perc, és kezdődhet a szertartás. Érezzük, hogy az idő mint fogalom kezd erodálni, mígnem teljesen felolvad a jelenben.

Ebben a kitágított pillanatban a prédikáció sem sietős, lassan felszívódó elmélkednivalóval indít útnak, nem afféle fast food táplálék, de még aznap hasznát is vesszük.

És hazafelé kiderül: 50 méterre sem voltunk a templomtól.

Ha tudtam volna, hogy egy kutya jelenléte ennyire kinyitja az embereket, már jóval korábban örökbe fogadtam volna egyet. A kutyások köszönnek egymásnak, többnyire beszélgetnek is, ettől a környék bensőségessé válik, mint egy falu, egy idő után mindenki kicsit ismerős lesz, a napi háromszori séta közben pedig jó átgondolni a napi dolgokat. A Művészetek Völgyébe is sokan jönnek kutyával. Örömmel látom, hogy a térképen is feltüntetik a kutyabarát helyeket. Mert ugyan a helyszínek többsége szabadtéri, mégsem lehet mindenhová bevinni a kutyát. A kutyaPLACC  beszélgetés során tucatnyi gazdi gyűlt össze, hogy megvitassa tapasztalatait. Mindenkinél ott van a kutyaitató, és a többségükről kiderül, hogy inkább lemond egy programról, ha kedvencét nem viheti be magával. Ebekkel élni, közlekedni bizony nem egyszerű, alapos körültekintést igényel. A kutyabarat.hu szervezői mindenkit arra biztatnak, osszák meg tapasztalataikat egymással, írják meg nekik, hol, mit tapasztaltak.

Persze a legbiztosabb mindig előre tájékozódni, felhívni az adott helyet, mert hiába vannak kutyabarátként feltüntetve, lehet, hogy időközben vezetőváltás történt, s az új tulaj már nem szeretne négylábúakat beengedni a helyre.

Egy párnak az esküvője megszervezése során volt fontos szempont, hogy az étterem kutyabarát legyen. A kulcsszó az előre tervezés.

Az egyensúly megtermtésének szempontjai a férfi és női szerepek között

Közben egyre közelebb kúszik egy indigókék felhőtakaró, nem is takaró, inkább paplan, sőt, ha jobban megnézem, van az dunyha is. A fülledt meleget egyre gyakrabban frissíti fel egy-egy széllökés. Eszembe jut, hogy hiába hoztam magammal zacskót, jutifalit és vizet a kutyának, esernyőről és esőkabátról bizony megfeledkeztem. Holott egy felkészült fesztiválozónál mindig van gumicsizma, naptej, ragtapasz, zseblámpa és szikszalag, mert nincs az a probléma, amit egy magyar ne tudna megoldani ez utóbbi eszközzel, tartja az új keletű mondás. (Akik ott voltak Kovács András Ferenc és Sebő estjén a Kaláka udvarban, tudják, mire gondolok…)

Beülök a soron következő előadásra, a völgy talán legszebb panorámájú helyére,  az Artjáró színpadhoz, ahol Endrődy Eszter , a TEDx Danubia nagykövete tart előadást arról, hogy munka és magánélet, valamint a férfi és női szerepek miként egyeztethetőek össze. A rövid bevezetés után kisebb csoportokba rendeződünk, hogy megvitassuk, miként boldogulunk saját szerepeinkkel. A két kamasz lánynak egyelőre még nincs sok tapasztalata e téren, ők épp a szerdán kiderülő felvételi eredmények miatt izgulnak. A házaspár tagjai arról beszélnek, hogy számukra mennyire tudatos munkát igényel a mai napig, hogy otthon levetkőzzék a munkahelyi döntéshozó szerepeiket, s a nő nő legyen, a férfi férfi. De mit is jelentenek ezek a szerepek ma? Szerintük a férfi feladata a felelősségvállalás a döntésekért, a nőé az odafigyelés. Még akkor is, ha a nő vezető szerepben dolgozik a munkahelyén.

Hogy mi tartja össze a családot, még ha az eszközök és a szerepek különbözőek is? A közös célok, állapítják meg egybehangzóan.  

A csoportbeszélgetések megosztása itt félbe szakad, az eső nagy, kövér cseppekben kezd hullni, menekülőre fogjuk, de már késő. Percek alatt bőrig ázunk. Helyenként bokáig ér a sáros víz. Pihe kutyám félve pislog a kendőm alól. Végre eljutunk a Vigántpetend határában parkoló kocsinkhoz, még az orrunkról is csöpög a víz, 60-nál többel a vízátfolyások miatt nem tudunk haladni, mint láncra felfűzött gyöngyök, kocsik konvoja hagyja el idejekorán a völgyet.

Pihe a Völgykutya

Pedig annyira szerettem volna meghallgatni végre egy mesét a Hagyományok házában, aztán a Muharay udvarban Sebestyén Mártát. Ott volt valaki? Meséljen, milyen volt! Kinek, milyen B terve van eső idejére?

Egy sűrű lombú cseresznyefa alatt Földes László a Hobo Klubban a dalszövegírásról beszél, közben sok személyes emléket is megoszt velünk. Csak a mély, utánozhatatlan, versmondásra teremtett hangját hallom, körülötte, az árnyékban  már nincs  hely. A hatvanas években elsősorban az amerikai előadók és együttesek hatottak rá, így például a Rolling Stones, Bob Dylan vagy Allen Ginsberg költészete. Kezdetben csak hallás után énekelte ezeket a dalokat, majd az Új Symposion újvidéki irodalmi, művészeti folyóiratnak köszönhetően, később pedig a külföldről beszerzett szövegkönyveknek hála, megismerkedhetett az eredeti angol szövegekkel, melyeket aztán elkezdett lefordítani. Ennek köszönhetően John Lennon, Jim Morrison, Allen Ginsberg és Bob Dylan szövegeinek tartalmi mondanivalója teljesen új távlatokat nyitott meg előtte. Mindezeknek hatására kezdett el aztán saját szövegeket írni. Akkoriban nem voltak olyan szövegírók, akik kritikus hangvételű írásaikkal társadalmi kérdéseket és ideológiai határokat feszegettek volna.

Hobo a cseresznyefa alatt

Szövegeit mindig félreértették,  így például a Kexnek írt Csillagok ne ragyogjatok című dal csillagja kapcsán mindenki az ötágú, vörös csillagra gondolt, vagy a „Menj vissza vándor, nem lehet két hazád” sort teljesen másként magyarázták (félre) a 90-es években és napjainkban. Holott ő szövegíráskor egyszerűen csak megírja azt, ami jön. Az, hogy a világ problémái mennyire alakulnak ciklikusan, vagy épp milyen szemüvegen keresztül néznek a befogadók, már nem rá tartozik. Csupán egyszer írt felkérésre, a Kopaszkutya filmdalait, amelyeket saját bevallása szerint ma már nem igazán szeret.

A közel ötvenévnyi szövegíró munkássága mellett legfontosabbnak a koncertezést tartja, a közvetlen hatást és találkozást. A kortárs zenei és művészeti  élet kapcsán keserűen jegyzi meg, hogy sajnos ma már sokkal inkább az számít, hogy valaki mit mond, és nem az, amit tesz.

Kapolcson eső utáni, ázott föld illata fogad. Az enyhülés elmarad, a felhők dunsztja alatt a programfüzettel legyezgetem magam. A Hagyományok Háza udvaránál van épp nyitva. „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” szabadegyetemi beszélgetés pont akkortájt kezdődik, mikor lesodor a tömeg a buszról. Széki Sós János széki író, költő valamint Rostás „Mazsi” Mihály zenésszel beszélget Rosonczy-Kovács Mihály. Az idézet még a ’89-es román forradalom idejéből származik, amikor a marosvásárhelyi magyarokat körbezárták a románok, s a környékbeli cigányok siettek segítségükre. Hobó előadása után úgy érzem, jólesne egy kicsit az összetartozásról és egymás segítéséről hallani,  mert bizony a zenei világban ez nem mindig valósul meg.  

Rosonczy-Kovács Mihály, beszélgetőtársak Rostás Mazsi Mihály zenész és Széki Soós János költő-író

Az élet egyik legszebb időszakát, az udvarlás és házasságkötés idei hagyományokat vetik össze a meghívott vendégek, és kiderül, hogy rengeteg közös vonás van a széki és az oláh cigány kultúra szokásaiban, azonban Széki Sós János már múlt időben beszél, míg a Romengo együttes zenésze, Rostás „Mazsi” még mindig a jelen időt használja. Náluk még élő hagyomány az udvarlás. Két generációval korábban még a szülők jelölték ki a jövendőbelit, napjainkban inkább az érzelmek számítanak. A szerelem feléledése után

a fiú szülei felkeresik a lány családját, és engedélyt kérnek az udvarlásra. „Ez akár a Facebookon is megtörténhet”, 

mondja nevetve Mazsi. A szüzesség azonban a mai napig fontos, amelyről a szülők garanciát adnak, az esküvőn a korona jelzi a lány fején érintetlenségét. Rostás Mihály a gyönyörű hangú Lakatos Mónikát tizenöt éves korában vette feleségül. A lakodalom mind a székieknél, mind a cigányoknál több száz fős, kivéve, ha a lányt megszöktették, mert akkor a lagzi már jóval szerényebb keretek között zajlik. Széken a lányokat általában az egyik keresztanya kontyolta fel, jelezve, hogy a lány már asszony, a cigányoknál pedig fehér helyett vörös ruhát kap.

KAF a Kaláka udvarában

Bár mást terveztem az estére, a Kaláka udvar felé irányítom lépteim, ekkor még nem sejtem, hogy aznap másodjára fogom hallani  Ceaușescu  nevét. Lackfi János vendége Kovács András Ferenc erdélyi, magyar költő valamint a Sebő együttes. KAF Weöres Sándorról, a „nyugdíjas óvodás”-ról beszél. A versimpróban most sem kímélte a szerzőket a közönség: gránátalmafa, macskaalom, rémálom, hörcsögketrec valamint szublimáció szavakból kellett néhány Sebő-dal alatt egy verset összeütniük a költőknek. KAF bravúrosan oldja meg alig tízperc alatt a kihívást:

hős ceaușescuk szublimációját
demokrácoktól sobri nácik tolják
az illatos nyomor csak macskaalom
a túlbűzlés sem hit csak vakhatalom
a rémálom se rém csak hörcsögketrec
az est mely hashajtó vicc agygörcsöknek hecc
szebb volna ránk ha áldást vallana
fölöttünk vérző gránátalmafa

A szerkesztő epilógja:

Hajnali kettő körül a „Képmás-házban” is kísértett a román diktátor. Tóth Ildikóval és Domokos Lászlóval a Versudvar Képmás-estje után folytattuk a beszélgetést. Kiderült, hogy Laci kivételes szakácstehetségét az étel utáni gyermeki vágyakozás ihlette, pontosabban a román kommunizmus idején átélt éhezés. Mesélt a kisgyerek keserűségéről – akit a bolt előtt virrasztó szülei beállítanak a sorba maguk helyett, hogy ők dolgozni mehessenek – s éppen előtte fogy el az áhított vaj.

„Mindig éhes voltam, ez egy gyereknek nagy szenvedés – mondja a színész –, de néha az átélt nehézségek ajándékot teremnek, mint a kagylóban termelődött gyöngy.”

Milyen érdekes, hogy Bolyki László előző esti kintsugi-története is erről szól. (Szám Kati) >>>>>>

Péntek kora délután még csak néhány tucat ember bolyong Taliándörögd utcáin, könnyű parkolóhelyet találni, még csak ébredezik a fesztivál. Bizonytalanul ácsorgok a KlinikA udvara előtt, nehéz eldönteni, hogy egy magánház vagy valóban egy program helyszínének kapuja előtt toporgok. Egy kisebb csapat verődik mellém.

„Te is villantós pólót, akarsz készíteni?” –  kérdezik. „Nem, én a halálról szóló beszélgetésen szeretnénk részt venni” – felelem. „Jézusom – hördül föl az egyik lány –,  akkor menjünk innen.”

Az udvaron a cseresznyefa árnyékában már ott várja az önismereti beszélgetés iránt érdeklődőket Rácz Katinka és Geiszbül-Szimon Petra, a PeKa Műhely  alapítója. Katinka szociális munkás, Petra mentálhigiénés szakember, leendő pszichológus. Kettejük barátságából jött létre ez a neveik kezdőbetűiből kovácsolt projektnév.

Rácz Katinka és Geiszbül-Szimon Petra

Körülöttünk minden az életről szól, kutyák birkóznak egymással, néhány félmeztelen férfi a színpad és a  bárpult hiányzó részeit ácsolja össze, gyerekek fröcskölik egymást slaggal. A körben heten ülünk, csak néhány idejekorán megsárgult falevél emlékeztet minket az elmúlásra.

Annak idején, amikor Jókai Annával interjúztam, a beszélgetés lezárásaként megkérdeztem tőle, hogy min dolgozik. Nagy nyugalommal és derűvel azt felelte, hogy a halálán. Jó érzés volt ezt hallani, hiszen a környezetemben, a családomban és a barátaim között alig beszélünk erről, sőt, szinte tabuként kezeljük, és alapvetően sajnos ez az általános hozzáállás, derül ki a kötetlen hangulatú diskurzusból is.

Bemelegítésként a halál saját életünkben betöltött szerepéről beszélgetünk. Emlékszem, hogy kiskoromban ott voltam mindkét dédszülőm halálos ágyánál, akik, miután lefeküdtek a fekhelyükre, két-három nap alatt el is mentek. Csöndben, nyugalomban. Mindannyian elbúcsúztunk tőlük, megszorítottuk a kezüket, átöleltük őket, aki akart, ott maradt és imádkozott. Nem volt bennem semmi félelem. Vajon min múlik, hogy ki hogy távozik az élők sorából? Dédszüleimről tudom, hogy egész életüket falun, munkával töltötték. Látták a természet körforgását, nem úgy, mint a városban élő ember, ahol az elhasznált dolgok roncstelepre kerülnek vagy valamilyen tőlünk elzárt szeméttelepre. Vajon hogyan befolyásolja a halálhoz való viszonyunkat az, hogy egyre kevésbé látjuk az élet körforgását?  A hit nélküli élet mennyiben erősíti a haláltól való félelmet? Fontos, talán soha fel nem tett kérdések merülnek fel bennünk.

Egyikünk a  gyerekek és halál viszonyának nehézségéről beszél. Sok gyereket már nem visznek el a nagyszülők, rokonok temetésére, ha rákérdez a halálra vagy arra, hogy mi történik velünk utána, a szülők egyszerűen félresöprik valamilyen átlátszó magyarázattal a dolgot, hogy például:

„Te ehhez még túl kicsi vagy.” 

Holott a halálról való gondolkodás és beszélgetés az élettel való kapcsolatunkat erősíti, az életigenlésre ad lehetőséget. A halálra irányítani a reflektorfényt azért is jó, mert sok szorongás és betegség hátterében a halálfélelem áll. A kimondás pedig felszabadít.

Az önismereti munka második részében arról beszélgetünk, hogy milyen arcai vannak a halálfélelemnek. A nyolc leggyakoribb halálfélelem közül mindannyian kiválasztjuk azt, amelyik számunkra a legijesztőbb. A jelenlévők többsége a kiszolgáltatottságtól fél, de van, aki attól, hogy nem tudja tudatosan megélni az „átlépés” pillanatát, van, aki a testét félti, és van, aki a gyermekeit nem szeretné magára hagyni. Izgalmas beszélgetés indul el ezekről a félelmeinkről és arról, mit jelezhetnek. Konklúzió nincs, szerencsére, mindenki viszi magával tovább a kérdéseket, az önismereti út legnagyobb ajándékait.

Legyakoribb halálfélelmeink

Szívem szerint maradnék még, eldőlnék kicsit egyedül a cseresznyefa árnyékában, csöndben, de megyek tovább, mert szeretném elérni a Csigabuszt, hogy időben ott legyek Vigántpetenden, a Kruppa Kvintet koncertjén. Jó belépni a templom hűvösébe, Schubert zenéjének frissességébe, bár közben még mindig a PeKásokkal folyatott beszélgetésen gondolkodom.

Kruppa Kvintett

Szeretem a zenészek közti néma összefonódást, az egymásra figyelés titkos szemvillanásait, a lélegzetvételek és a mimika szenvedélyét. Átmos a zene, könnyűnek érzem magam, holott  

„Az élet nehéz, eddig mindenki belehalt.”

–  olvasom a Papageno helyszín tábláján. Dehogy! Legalábbis most tíz napig biztosan nem lesz az. Kapolcson isteni ribizliszörpöt iszom a saslik mellé, mélyen letüdőzöm a lacikonyhás füstjét, majd a Neofolk koncertjén süppedek bele egy kényelmes babzsákfotelba. Szeretem, ahogy Bonyár Juditék a kortárs versekhez nyúlnak, feldolgozásaik mindig valami megfoghatatlan plusszal gazdagítják a szövegeket. Verem lábammal az ütemet, erről eszembe jut megint a délutáni halálos műhelymunka egy beszédfoszlánya:

„Az élet ritmus, születés és halál folytonos váltakozása.”

Neofolk a Harcsa Veronika udvarban

Amikor a Bodrogon lágyan ringatózó stégen kortyoltunk egy pohár Kikelet hárslevelűt – amiért útközben ugrottunk be Tarcalra –, még nem gondoltam, hogy kalandos hétvégénken nem a tokaji bortól fogunk megszédülni. Egy sárospataki vendégház kertjében állítottuk össze zempléni látogatásunk útvonalát, s mire megpirkadt, kész is volt a haditerv. 

Szombatra vártúra, vasárnapra kalandtúra. Sátoralja­újhely és környéke bőven nyújt elég látnivalót, ha csak a hétvégénk szabad, de a több napra tervezett nyaraláson sem fogunk unatkozni. Gondolhatnánk, hogy Tokaj és környéke (Mád, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Erdőbénye) elcsábítja a turistákat az Észak-Zempléntől és Hegyköztől, azonban Újhely szállodái telt házzal üzemelnek hétvégéken, így, ha nem foglaltunk időben, ajánlott sátrat is rakni a csomagtartóba.  

A Zemplén bércei Füzérradvány felől nézve, – Fotó: Páczai Tamás

Rákócziak nyomában 

A Zemplén vidékét nem érintette a Török Hódoltság (az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott), viszont a különböző belviszályok, összeesküvések és szabadságharcok nem kímélték. A Sárospatakot, Füzért és Regécet érintő körtúrán – mintegy 120 kilométer autóval, érdemes korán indulni – a felnőttek bepillanthatnak a Rákócziak egykori életébe, a kisebbek pedig háromszoros várkapitányként büszkélkedhetnek az esti lefekvés előtt. 

A sárospataki Rákóczi-vár hazánk legnagyszerűbb késő reneszánsz műemlékei közé tartozik, egyben az ország legjelentősebb Rákóczi-kultuszhelye is. Az épületben kialakított, díjnyertes Rákóczi-kiállításon a korhű bútorokon és ruhákon kívül II. Rákóczi Ferenc fejedelem gyerekkori ábécés könyvét és saját kezével faragott gyertyatartóit is megtekinthetjük. Az északkeleti sarokbástya szegletén, az emeleten a Sub Rosa erkély ugrik ki, nevét a kerek erkélyszoba festett boltozatának zárókövét díszítő stilizált rózsáról kapta. Ebben a szobában tartották a Wesselényi-összeesküvés titkos tárgyalásait Wesselényi Ferenc, I. Rákóczi Ferenc, Nádasdy Ferenc, Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc részvételével. A korabeli harcokat az idén 8. alkalommal megrendezett Ostromhétvégén élhetjük át, a hagyományosan július második hétvégéjén megrendezett eseményen korhű ruhában magyar, szlovák és lengyel katonák ostromolják Sárospatak várát. (Info: rakoczimuzeum.hu.) 

Következő állomásunk Füzérradvány. Az itt található Károlyi-kastély teljes felújítása május végén kezdődött, így a hamisítatlan itáliai reneszánszot és kora barokkot idéző belső termek egyelőre nem látogathatók. Bőven megéri a látogatást a kastély kertje, amelynek teljes körű rekonstrukcióját 2015-ben fejezték be. A vadkárok megelőzése érdekében körbekerítették, felújítottak hat hidat és a sétányokat, az elmúlt évtizedekben elhanyagolt és beerdősödött halastó medrét kikotorták és feltöltötték vízzel, így a mintegy 90 hektáros park újra visszanyerte régi pompáját. Látogatása ingyenes, a parkolás 200 forint. 

A füzérradványi Károlyi-kastély angolkertje, – Kép: Páczai Tamás

Bár a füzéri vár helyreállítása az elismerések mellett erős építészeti vitákat is kiváltott, laikusként már a falu felé vezető útról nézve is lenyűgözőek a meredek vulkáni kúpra épített vár jellegzetes, hófehér falai. Az ország hét természeti csodája közé is megválasztották, azon kevés váraink egyike, amely a tatárjárás előtti korban épülhetett. Sorsát a Wesselényi-összeesküvés pecsételte meg, a felkelés leverése után a császári csapatok felégették, később a lakosság a köveit elhordta. A renoválási munkálatok 1992-ben kezdődtek meg, 2014–15-ben pedig a felsővár egyes részeit újították fel. Kapubástyájáról csodálatos kilátás nyílik a Zemplén csúcsaira és az Alföldre, a termekben jól felkészült idegenvezetők kalauzolnak körbe és mesélik el a vár történetét. A felnőttjegy ára 1700, a diákjegy 1100 forintba kerül. A várhoz vezető ösvény meredek, érdemes a parkolótól (fizetős, 600 Ft) félórás sétára számítani a feljutásig. (Info: fuzervara.hu) 

A füzéri vár, – Kép: Páczai Tamás

Vártúránk utolsó állomása Regéc, autóval egyórás út Füzértől. II. Rákóczi Ferenc Bors várában született, de csak négy hónapos volt, amikor édesapja, I. Rákóczi Ferenc meghalt, ezért édesanyja, Zrínyi Ilona Regécre költözött gyermekeivel 1677-ben. Évekig a várban laktak, közben Zrínyi Ilona Thököly Imrével kötött házasságot, az ifjú fejedelem pedig latinul tanult, és a kuruc eszmékkel ismerkedett. 1685-ben a váradi pasa elfogatta Thökölyt, ezért a kurucok beálltak a török ellen küzdő csapatok soraiba. Regéc vára is – mint a kurucok hadellátó központja – megnyitotta kapuit, azzal a feltétellel, hogy cserébe a császáriak oda nem vonulnak be. Nem így történt, Caprara generális a császári rendelet értelmében a várat 1686-ban leromboltatta. Egészen 1990-ig csend honolt a Rákóczi-sasfészek romjain, de ekkor a 120 lelkes Regéc község elhatározta, hogy helyreállítják a falu büszkeségét. A régészeti feltárások 1999-ben kezdődtek, 2010-re az északi bástya visszaépítése fejeződött be, majd újjáépült az öregtorony, a Nemzeti Várprogram keretében pedig jelenleg is tart a felújítás. A vár mindennap 9–19 óra között látogatható, a belépőjegy felnőtteknek 500, diákoknak, nyugdíjasoknak 300 forint. (Info: regecivar.hu.) 

Az adrenalin nyomában 

Hajdanán a felbukkanó labancok pumpálták fel a várkapitányok és a helyi lakosság vérnyomását, napjainkban párját ritkító kalandpark emeli a vállalkozószelleműek adrenalinszintjét. A 2009-ben átadott – Közép-Európa legnagyobbjának számító – bobpálya után 2015 márciusában nyílt meg a Magas-hegyet a Szár-heggyel összekötő, „Dongó” fantázianevű, tartóoszlopok nélküli, zárt kabinos kötélpálya. A két hegy között két, egyenként hat fő szállítására alkalmas kabin közlekedik 152 méteres magasságban, a kötélpálya hossza 1036 méter, és az egész rendszer akadálymentesített, így mozgáskorlátozottak is látogathatják. Működés közben a Dongó a városból nézve is félelmetes látványt nyújt, azonban az igazi „rettegést” 2016-ban üzemelték be: a „Sólyom” névre keresztelt átcsúszó kötélpálya a két hegy között kifeszített drótkötél, amelyen ülő hevederben szabadon csúszhatunk át a Dongó pályájával párhuzamosan, 80 km/h sebességre felgyorsulva másfél percen keresztül a Szár-hegyig. A Zemplén Kalandpark itt még közel sem ér véget! Itt van az ország leghosszabb libegője: az 1332 méter hosszú pálya a park főbejáratától indul, segítségével közelíthető meg a hegytetőn található Dongó és Sólyom, valamint a kilátó, a középső állomáson kiszállva pedig a kalandtúrapályákat, játszóteret és a jámborabb látogatókat megörvendeztető 15 állomásos tanösvényt közelíthetjük meg. (Részletek, árak, nyitvatartás: zemplenkalandpark.hu.)   

A félelmetes Sólyom siklópálya, – Kép: Páczai Tamás

A Zemplén Kalandpark kilátója, – Kép: Páczai Tamás

A Sólyom indítóállomása, – Kép: Páczai Tamás

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

– Kopp-Skrabski díjat azok kapnak, akik sokat tesznek a „társadalom lelki egészségéért, támogató közösségek létrejöttéért, a családbarát szemléletért, mások boldogulásáért és a kívánt gyermekek megszületéséért”. A jelöltek között több közismert személy és házaspár volt. Meglepte Önöket a jelölés és a díjazás?

Czeglédi Budai Katalin: Igen. Tudtunk a jelölésről, és azt is, hogy ki tette, de a jelöltek névsorát később elolvasva nagyon elcsodálkoztunk, hogy mit keresünk közöttük. A díjátadón pedig ugyanezt éreztük újra, így szóhoz sem jutottunk, amikor kiderült, hogy mi kapjuk az egyik díjat.

Czeglédi Tibor: Amit végzünk, összetett dolog. Munkánkkal ugyan nem konkrétan a gyermekvállalást támogatjuk, de nagyon sok családdal kerülünk kapcsolatba, akiknek életútját végigkövetjük, a házasságtól a gyermekvállaláson át az unokákig.

Rendszerint olyan családokkal vagyunk kapcsolatban, akik értékrendet adnak át a gyermekeik számára. Mi ebben az értékközvetítésben is erősen támogatjuk őket.

Czeglédi Tibor és  Katalin – Kép: Antal-Ferencz Ildikó

–  Tibor elkészíti, Katalin megfesti a bútorokat. Hogy kezdődött ez a közös munka?

Tibor: Kati porcelánfestőként dolgozott Veszprémben, de nagyon szerette a régi bútorokat, volt is egy kisebb bútorgyűjteménye. Én nyomdásznak tanultam, de mindig is szeretem volna egy saját asztalosműhelyt, mert tanultam egy asztalosmesternél. Hagymáskéren ismerkedtünk meg, és elhatároztuk, hogy közösen megvalósítjuk álmainkat. Addig jártuk a Bakonyt, amíg megfelelő helyszínt nem találtunk a műhelyünknek. 18 évvel ezelőtt Bakonynánára költöztünk, és belefogtunk.

Katalin: Tibor először egy komódot újított fel, amit megőriztünk magunknak mint első munkáját. Azt mondta: ennél szebbet is tud készíteni. Én kicsit hitetlenkedtem, de igaza lett. Nekem könnyebb volt, hiszen én nem váltottam szakmát, festést tanultam eredetileg is, és Herenden nagyon jó a képzés. Ráadásul Veszprémben egy százéves parasztházban éltem, olyan bútorok között, amilyeneket most újonnan készítünk, nekem tehát ez volt a világom.

A kép Czeglédi Katalin és Tibor tulajdona

– Közös munkájukat megelőzte egy alapos néprajzi kutatómunka. Miért fontos a hagyományőrzés?

Katalin: Végigjártuk az országot, múzeumokat és könyvtárakat látogattunk, fényképeztünk, méricskéltünk és jegyzeteltünk.

Megtanultuk a bútorok szerkezetét és a minták jelentőségét, például azt, hogy néz ki egy tálaló, mit jelképez a szegfű vagy a tulipán.

Ebben a kutatómunkában nagyon sokat segítettek nekünk a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum munkatársai.

Tibor: Olyan értékeket fedeztünk fel a régi világból, amiket fontosnak tartottunk közvetíteni. Régen mindennek megvolt a rendje, helye, ideje és módja, a bútoroknak is és a rajtuk lévő mintáknak is. Volt funkciójuk és jelentésük, és ami még fontos: emberléptékűek voltak – ez ma már sokszor nem sikerül. Mindez egyfajta rendszert teremtett. És amikor ma eluralkodik a káosz, akkor nagyon jó például az alkotásban vagy egy tanfolyamon ezt a keszekuszaságot tisztítani.

– Hogy indult be az „üzlet”?

Katalin: Eleinte bizony nehéz volt. Húsz éve még újdonságnak számított, amit csináltunk, és piaca nem nagyon volt. Akkoriban minden csak a fenyőbútorról és kovácsoltvasról szólt. A hobbi bútorfestés sem volt olyan népszerű, mint ma. Keményen meg kellett dolgoznunk azért, hogy megismerjék és értékeljék a munkánkat. Saját üzletünk nincs, vásárokon, kiállításokon jelentünk meg, és időnként díjat kaptunk, így terjedt a hírünk. Az első időkben a Mesterségek Ünnepe jelentette a fő lehetőséget. Leggyakrabban külföldön élő, disszidens magyarok vásároltak tőlünk, a maguk vagy gyermekeik számára, de ez azóta jelentősen megváltozott. Húsz év alatt kiöregedett az a generáció, aki akkor vásárolt, és a mostaniak inkább kisméretű, repülőgépen könnyen szállítható ajándékokat vásárolnak.

– Kik és hogyan vásárolnak ma Önöktől?

Katalin: Mai vásárlóink többsége belföldi, de azért továbbra is vannak külföldi vevőink, ebben az internet segít. Jellemzően hagyományőrzés iránt érdeklődők keresnek meg, például néptáncosok, főleg fiatalok. Egyszer egy fiatal nő elhozta a nagymamája szennyesládáját, hogy fessem meg tulipános ládának. Valaki vett tőlünk egy utcatáblát a Meskán (online kézműves piac – a szerk.), aztán körülnézett és megtetszettek neki a bútoraink. Sokan eljönnek Bakonynánára körülnézni. Legutóbb például egy velünk riportot készítő hölgy szeretett bele egyik bútorunkba. Előfordul, hogy mi utazunk el hozzájuk, mint például most, a beszélgetés után megyünk egy lakást feltérképezni. Sokszor belefolyunk az építkezés folyamatába is, együtt ötletelünk, méricskélünk, tervezünk a családdal.

Tibor: Leginkább az hozza a megrendelést, ha élőben látják alkotásainkat. Vagy úgy, hogy eljönnek hozzánk, vagy úgy, hogy meglátják valahol, például a násznép egy esküvőn, ahol a menyasszony ajándékként kap egy tulipános ládát.

A kép Czeglédi Katalin és Tibor tulajdona

– A hobbi bútorfestésnek ma reneszánsza van. Jó ez a szakmának?

Katalin: Valóban, hatalmas közösségi csoportja is van. De ez sokszor csak abból áll, hogy lefestenek egy bútort, és rámatricáznak egy Párizs feliratot. Persze nem baj, hogy vannak ilyenek is, de azért érdemes különbséget tenni a hobbiból festők és a szakemberek által végzett munka között.

A mi munkánk mögött komoly kutatómunkára alapozott hagyományőrzés és értékközvetítés áll.

De a piacon elfér mindkettő. És így talán kevesebb „szemét” termelődik... Egy ’60-as évekbeli felújított bútor többet érhet, mint egy mai könnyűszerkezetes bútor.

A kép Czeglédi Katalin és Tibor tulajdona

– Nemcsak készítik, tanítják is. Hol, milyen tanfolyamokat szerveznek?

Katalin: Fel szoktak kérni, hogy foglalkozzunk gyerekekkel: velük például könyvjelzőket, kulcstartókat készítünk, festünk. Ezekre csak én megyek, Tibor készíti hozzájuk az alapanyagot. Ilyen volt a Múzeumok Éjszakája, és nemsokára megyek Zánkára, az Erzsébet-táborba. Így a gyermekek megismerik a bútorfestés alapjait „kicsiben”. Helyi, környékbeli fesztiválokra is járunk. Karácsony előtt, novemberben négyalkalmas festőszakkört tartok a felnőttek számára, ami már az ünnepvárás hangulatát is megadja, hiszen a személyesen készített ajándék mindig többet ér, mint a vásárolt. Tartok még tanfolyamot a Veszprémi Művelődési Házban, és igény esetén Bakonynánán is. Ezek arra jók, hogy ha valaki már festegetett otthon, nálunk megtanulhatja a megfelelő ecsetkezelést.

Tibor: Kati Bútorfestés a Bakonyban Facebook-csoportjában szokta jelezni, hogy mikor milyen tanfolyamaink, rendezvényeink vannak. Ott oszt meg olyan fotó- és videóanyagokat is, amelyek segíthetnek az otthoni „festegetésben”.

A kép Czeglédi Katalin és Tibor tulajdona

– Kik jelentkeznek a tanfolyamokra?

Katalin: Mindenféle korosztály, fiatalok is, nyugdíjasok is, akik otthon jó minőségben szeretnének bútort festegetni. Aki eljön, utána akár az egész konyhai vagy szobabútorát át tudja festeni. Egyszer Japánból jött egy hölgy, aki a negyvenedik születésnapjára azt kérte, hogy egy hetet nálunk tölthessen. Kiterítettem a térképet, és azon mutattam neki a tájegységeket és a hozzájuk tartozó mintákat. Később láttam a Facebookon, ahogy árulta a saját festésű, hartai mintájú portékáit, aminek szívből örültem. 

– Hogyan hat a házasságukra a közös munka?

Katalin: Nekem ez természetes életmód, hiszen a szüleim is együtt dolgoztak: édesapám orvos volt, édesanyám pedig a jobbkeze. Sokszor a vacsoránál is még egy-egy betegről beszélgettek. Ezzel mi is így vagyunk, a műhelyen kívül is szóba jön a munka, ami éppen foglalkoztat minket.

Egy dolgot tartok nagyon fontosnak: tiszteletben tartani egymást. Én vagyok a beszédesebb, Tibor pedig nagyon jó háttérmunkás: amit kérek, azt precízen elkészíti.

– És mit szólnak mindehhez a gyerekek? Segítik a munkát, továbbviszik majd a tudást?

Katalin: Tibor előző házasságából van egy felnőtt fia, nekem egy felnőtt fiam és egy lányom, akiktől van két kisunokám, és van egy közös kamasz fiunk. A gyermekeink egyelőre nem mutatnak nagy érdeklődést a munkánk iránt, kivéve Hédi kisunokámat. Ő sok időt tölt velem a műhelyben, és én nagyon szívesen mutatom neki, hogy mit csinálok, mert szeretném, ha ebbe belenőne. Legutóbb azt mondta Tibornak: „Többet dolgoztam, mint a mama, mert ő még nem fejezte be, de én már igen.”

A Czeglédi házaspár festett bútorai itt is láthatók.

Két sírt ásson az, akit csak a bosszú hajt – egyet támadójának, egyet pedig magának. (kínai közmondás)

A történet

A Három óriásplakát Ebbing határában című film főszereplőjének, Mildred Hayes-nek (Francis McDormand) a kálváriája a legkevésbé sem hétköznapi probléma, még a tragédiák között is az igazán borzalmasak közé sorolható. Kamasz lánya különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság áldozata lett, s bár hónapok teltek el az eset óta, a tettes mégsem került elő, a kisvárosi rendőröknek pedig lövése sincs, hogy merre kutakodjanak tovább. Nagy esély van rá, hogy az ügy minden részletével együtt a döglött akták közé kerüljön, megnehezítve ezzel a megértés, a feldolgozás és az elengedés folyamatát. Mildred végső elkeseredésében szokatlan ötlethez folyamodik:

kibéreli a város határában található három óriás plakáttartót, és provokatív üzeneteket hordozó plakátokat tetet fel, amelyeket a lánya ügyével foglalkozó helyi rendőrkapitánynak (Woody Harrelson) címez.

Végignézhetjük, ahogy Mildred eljut odáig, hogy nem ismer se Istent, se embert, nem érdekli, hogy a rendőrkapitány maga is súlyos beteg, tesz magasról az egyházra és a házában nyájaskodó papra is, és úgy küldi el melegebb éghajlatra, hogy a fal adja a másikat. Kamasz fia csak sodródik a közvélemény hullámain, és láthatjuk, hogy Mildred még rá sem tud tekintettel lenni, csak töretlenül megy előre, hogy elérjen valami eredményt, és végre kézre kerítsék lánya gyilkosát.

A nagyfokú bosszúvágy mellett jó adag bűntudatot is érezhet, hiszen a visszaemlékezésekből kiderül, hogy a lányától haraggal vált el, és nincs már lehetősége helyrehozni a kapcsolatukat.

Furcsa konstelláció áll elő, mert a plakátügy a közvéleményt teljesen Mildred ellen fordítja, kiállnak a rend őrei mögött, és elítélik az asszonyt, sokan azt is gondolják, hogy feleslegesen hisztériázik, és igazán továbbléphetne már a történteken. Erőszakos hajlamú volt férje – aki egyben a lánya édesapja is – szintén hasonlóképpen vélekedik. Ahelyett, hogy osztoznának egymás fájdalmában, szembenálló felekké válnak, akik kevéssé érzik át a másik helyzetét, kamasz fiuk pedig kettejük közé kerül, és próbál semleges maradni. Ehhez jön még a hirtelen haragú, erőszakos természetű rendőr, Jason, aki utálja Mildredet, utálja a feketéket, utálja a fehéreket, sokszor az anyját is, és az egész nyomorult életét, mindezt pedig kivetíti a munkájára, sőt, az emberi kapcsolataira is. Mindkettejükben rengeteg az indulat és a negatív érzés.

Szembenézés az érzelmekkel

Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen helyzet kellős közepén, amikor az egészségünket, emberi arcunkat, életbe vetett hitünket és legjobb meggyőződéseinket lesöpri egy ilyen tragédia, hogyan lehet bármiféle célt és kiutat találni a sötétségből. Hogyan lehet túlélni a lehetetlent, és elviselni az elviselhetetlent?

Mildred történetét szemlélve nehéz megszólalni vagy azt állítani, hogy könnyű lenne másfajta, konstruktívabb módszerekhez folyamodni. A trauma súlyosságának fényében a főszereplő bosszúfantáziája lélektanilag teljesen érthető válaszreakció. A bosszú pszichológiájának tanulsága szerint a bosszúvágy a traumával való megküzdés fontos eleme, ami hozzásegít ahhoz, hogy tehetetlen helyzetünkben újra erőre kapjunk és célokat fogalmazzunk meg önmagunk számára. Megkerülhetetlen, hogy szembenézzünk a veszteség, a tehetetlenség, valamint a gyász érzésével, illetve az esetleges szégyennel és a bűntudattal is, így aztán a bosszúszomj énvédő eszközként szolgál ezekkel a nehéz érzésekkel való megküzdés során. A harag elnyomása semmiképp sem megoldás, de a negatív érzelmekkel való szembenézést követően fontos cél, hogy képesek legyünk továbblépni. A krónikus bosszúvágy ugyanis károsan hat testi és lelki egészségünkre egyaránt, és megakadályozza, hogy teljes életet éljünk.

Bár a bosszúvágy teljesen természetes része a feldolgozási folyamatnak, és a bosszú elképzelése rendszerint pozitív érzéseket kelt, a múlton való folyamatos rágódás, a hosszú időn keresztül őrizgetett negatív indulatok, illetve a bosszú végrehajtásának romboló hatásához nem férhet kétség.

A kutatások szerint az ellenségesség és harag őrizgetése hosszú időn át nagyban hasonlít a krónikus stressz állapotához, és összefüggést mutat a krónikus fájdalom, a kardiovaszkuláris megbetegedések és a gyomorfekély megjelenésével. Rosszabb lelki egészséggel is együtt jár.

Mennyire édes a bosszú?

A véghez vitt bosszú nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, mivel tovább mélyíti a sérelmeket. Bár általában úgy gondoljuk, hogy a bosszúállást követően megkönnyebbülést és felszabadultságot fogunk érezni, a témában lezajlott kutatások eredményei szerint azok, akik megtorolják a sérelmeiket, többet gondolnak a későbbiekben az elkövetőre és a történtekre, a katarzis pedig elmarad.

Kis Médea és Kovács Judit a bosszú pszichológiai összetevőiről írt összefoglaló tanulmányukban ismertetik Carlsmith és munkatársai kutatását, amelyben a vizsgálati személyeket két csoportra osztották: az egyik csoportnak volt lehetősége megbüntetni a vétkest, a másiknak nem. Azok, akik nem állhattak bosszút, jobb hangulatról és magasabb elégedettségről számoltak be, mint azok, akiknek volt erre lehetőségük, és éltek is vele. A kutatás érdekessége, hogy a nem bosszúálló csoport tagjai mindeközben meg voltak győződve arról, hogy ha lett volna lehetőségük megbüntetni a vétkest, sokkal jobban éreznék magukat.

A produktív megoldás felé mutató elmozdulás egyik legnagyobb akadálya a tragédián való rágódás, ami történetünkben a főszereplő túlzó válaszreakciójáig vezet, ami már jócskán túlfeszíti a társadalom által megszabott határokat. Ez alatt nemcsak a plakátok kiragasztásának egyébként kreatív ötletét értjük, hanem mindazokat a tetteket és történéseket, amelyek lavinaként zúdulnak a plakátok nyomában, s amelyek hatással vannak a többi, lényegében ártatlan szereplőre. Mildred nehéz múltja, negatív tapasztalatai és megkeseredettsége miatt elvesztette önkontrollját és az igazságos világba vetett hitét, amely fontos védőfaktor lenne, hogy képes legyen érettebb konfliktuskezelési stratégiákat választani.

Annyira elvakítja a saját haragja és gyűlölete, hogy nem tudja figyelembe venni azokat az embereket, akikre a döntései hatással vannak, mintha a vele és a lányával történtek által feljogosítva érezné magát arra, hogy céljai érdekében akár ártatlanokat is bántson.

Kiút a sötétségből

A bosszú elsődleges céljai között a saját önbecsülésünk megmentését, a támadó megleckéztetését, illetve az erkölcsi egyensúly helyreállítását tartják számon. Fontos kérdés, hogy ezek a célok, vagy legalábbis egy részük nem valósíthatók-e meg más, konstruktívabb módszerekkel. A film nem pályázik arra, hogy erkölcsi prédikációt tartson, mégis érzékletesen szemlélteti a bosszú romboló következményeit, és egy ponton felvillantja a konstruktív konfliktusrendezés lehetőségét, amikor az erőszakos rendőr találkozik a kórházban az általa súlyosan bántalmazott fiatalemberrel.

Ez a szál alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk a megbocsátás és a továbblépés lehetőségén, és belássuk, hogy az érzelmek kifejezése, a tettek következményeinek felismerése elindíthat az együttérzés és az empátia irányába, s ehhez az sem feltétlenül szükséges, hogy pozitív érzelmi színezetű kapcsolat legyen az elkövető és áldozata között.

Az Izlandról származó Thordis Elva története jól mutatja be a fenti folyamatot. A lányt 16 éves korában, egy átmulatott éjszaka után az akkori barátja, élete első szerelme, Tom Stranger megerőszakolta. A lány hosszú évek lelki szenvedése után ébredt rá, hogy az őt ért trauma cipelése a saját boldogságát akadályozza, és a kivezető út a megbocsátásban rejlik:

„Megbocsátást akarok találni, mert attól függetlenül, hogy ő megérdemli-e a megbocsátást, én megérdemlem a békét”.

A folyamatnak fontos része volt a bűntudat marcangoló érzésének elengedése, és annak felismerése, hogy ami vele történt, az nem az ő felelőssége volt. Levelet írt a fiúnak, aki elismerte tettét, és elkezdődött egy egyeztetési folyamat, amely annak a borzalmas éjszakának a következményeit dolgozta fel. Elkezdtek a romokból építkezni, történetüket pedig könyv formájában is megírták. A megbocsátás korántsem jelentett egyet az elkövető felelősség alól való felmentésével, de lehetőséget adott a továbblépésre.

Bár nincs recept arra, hogy miként kellene kezelni életünk legfájdalmasabb tragédiáit, az ilyen történetek mégis rámutatnak arra, hogy a gyűlölet elengedése milyen felszabadító hatású lehet.

Elva történetében az erkölcsi egyensúly helyreállítása nem a bosszúálláson keresztül történt meg, hanem úgy, hogy a történet szereplői elkezdtek azon gondolkozni, miként segíthetnének azoknak, akik hasonló tragédián mentek keresztül, illetve a jövőben hogyan lehetne megelőzni, hogy másokkal is ez történjen.