A házasság és gyerek projekt kipipálva, most jöhet egy könnyedebb, következő fejezet!

Nem az első eset, hogy ilyen történetet hallgatok kínos figyelemmel, mert nem tudom azt felelni, amit, tudom, elvárnának: képtelen vagyok örvendezni a döntésnek és szívbéli jókívánságokkal elárasztani a búcsúzkodó párt, de még az sem jön ki a számon, hogy milyen „szép dolog”, ha két ember ilyen egyetértésben válik el. Pedig a többség zavartan és bólogatva áll a kitárulkozás előtt, és túláradó szeretettel, közben pedig saját kapcsolatát egyre szigorúbb szemmel pásztázva, észrevétlenül emeli piedesztálra a „gyönyörűen búcsúzó”, „bátor” feleket. Odahaza meg talán azon gondolkodik a gyerekek fürdetése közben, hogy talán neki is lépnie kellene, csak ő nem mer. Hisz olyan rég beszélgetett már egy jót a férjével/feleségével, amióta az új munkahelyén van, szinte észre sem veszi, meg az intimitás sem az igazi a gyerekek születése óta…

Lehet, hogy aki nem lép, tulajdonképp egy lúzer, hisz a boldogság mindenkinek jár?

Szabályos váláshullám van a korosztályunkban, munkahelyi folyosókon eldarált történetek, a szomszédság dobozcipekedős költözködései, ovis, iskolás szülőtársak sóhajai és a gyerekek zavarodottsága tanúskodnak erről. Nekem minden esetben – különösen, ha gyerekek is születtek a frigyből –  a szívem szakad meg, hiszen a válás nemcsak egy elhatározás, egy közös nekilódulás félresiklása, deklarált kudarca, de a gyerekek szemszögéből az életük alapvető biztonságát adó apa és anya kettősének elvesztése is. Természetesen számtalan ok állhat a döntés mögött, olyanok is, amelyek másképp valóban nem gyógyíthatóak, de ez a nagyon mai, a boldogságigényre mint ultima ratióra hivatkozó érvelés nálam kicsapja a biztosítékot.

Egy-két-sokgyerekes, negyvenes éveiket taposó házaspárok búcsúznak egymástól, többé-kevésbé egyetértésben, azaz nem valamiféle akut probléma miatt, nem is szenvedélyes érzelmekben tobzódva, hanem valamiféle kapcsolati hiányérzettől vezérelve, valami „másra” vágyva, a nagybetűs boldogság keresésére indulva. „Az igazi boldogság hiányzik az életünkből”, „nem ilyennek terveztem az életem”, „elég a vegetációból”, „valami újra, igazira vágyunk”, „kiégtünk az elmúlt évek alatt” – sorolják a felek, s aki hallgatja, helyesel bőszen, mert hát, ha boldog szeretne lenni valaki, arról nincs is mit vitatkozni... „A gyerekeknek sem lesz rossz”, következik a másik toposz, hisz „mindketten szeretjük őket”, még több figyelmet is kapnak 2x1 felnőttől, mint 1x2-től... Mindenki szeret, tisztel mindenkit, csak épp az együttlét terhes.

A jelenséggel párhuzamosan a „szép válás” fogalma is meghonosodóban, sőt, egyre többen gratulálnak is a váló feleknek és pityergős-szivecskés emotikonokkal kívánnak sok boldogságot további életükhöz a közösségi oldalakon. A válás lassacskán részévé válik a normális személyes életútnak, épp csak nem küldünk üdvözlőlapot, nem rendezünk ünnepséget az esemény tiszteletére...

Hallgatva a sok negyvenes újrakezdőt, akik a válás után új kapcsolattal, új sportág vagy hobbi kipróbálásával, radikális életmódváltással, esetleg egy nagy utazással gondolják elérni a vágyott célt, a boldogságot, azon morfondírozom, hogy vajon komolyan elhiszik-e mindezt?

Hihető-e, hogy az öt-tíz-húsz év után megkopott, megfáradt kapcsolat helyett majd olyan következik, amelyik félév múlva is abban a rózsaszín ködben úszik, amit ideálisnak elképzelünk? Vagy a házasság helyett majd egy sport intenzív gyakorlása elvezet a megelégedettséghez? És hogy megúszható ez az egész maradandó sérülések nélkül?

Az öröm és az elégedettség ínycsiklandó morzsáit vagy kiadósabb falatjait nap mint nap csipegethetjük – ha észrevesszük őket –, legyen az az ágyban szuszogó gyerekek szívet melengető neszezése, a házastársunk megnevettetésének öröme vagy a jóleső pihenés az elvégzett kerti munka után. Bármi. De az a fajta boldogság, ami egy euforikus szerelem lángra lobbanásakor érezhető, nem tarthat örökké! Ha ezzel az elvárással indulunk neki a közös életnek, hamar csalódás lesz a vége, és nyűgös kötelességé válik a házasság, amelyben az „én” magányosan keresi a maga jó érzését, ami előbb-utóbb állandósuló elégedetlenséghez, és immár sokakat (gyerekeket, nagyszülőket, egész családokat) érintő válsághoz vezet.

Természetesen nincs általános recept, ahogy két egyforma kapcsolat sem, de a boldogság kék madarát üldözni veszélyes sport, mert ott a valós kockázata annak, hogy lemondunk arról, ami már a miénk, amiért közösen megdolgoztunk. A változás sok jót hozhat egy pár, egy család életében, de ahhoz legtöbbször nem elválni kell, hanem a rossz beidegződéseken változtatni.

– Milyen indíttatással vágtatok bele a suli létrehozásába?
Süttő Márta: Anyósom nagyon szép nő volt. A férjem magas piedesztálra emelte, mert nagyon jól főzött, és általában mindent kiválóan tudott. Fiatalasszonyként sokáig frusztrált, vajon hogy fogok tudni megfelelni a férjemnek a tökéletes anyukájához képest. Mégis kialakult köztünk egy egyensúlyi állapot. Nem tüske van bennem, hanem hiány, mert korán meghalt, és nem tudtam begyakorolni a mintát. Az anyóssá válásom közeledtével kezdtem felkészülni az új szerepre, és ennek kapcsán szembesültem vele, hogy milyen sok nőnek vannak megoldatlan problémái ezen a területen. Egyebek mellett ez vezérelt az Anyós-suli létrehozásában.

Szikora Ildikó: Az én motivációm a saját anyósomhoz fűződő nehéz viszonyom. Már akkor elhatároztam, hogy nagyon odafigyelek majd, hogyan viselkedem a menyeimmel és vejeimmel. Közben már tudom, hogy én is léphettem volna, és azt is, hogy az anyósom bizonyos kérdéseket nem is tudott volna másként megoldani a rárakódott terhek miatt. Ráadásul heten vagyunk testvérek, így láttam azokat a nehézségeket is, amelyek édesanyám és a menyjelöltek között kialakultak. Ez is jó támpont volt ahhoz, hogy milyen ne legyek majd.

– Részben érthető a nem is olyan régi korok gondolkodásmódja: a sokszereplős család működtetése, főleg, ha fiam, lányom, menyem és vejem is van benne, egyszerűbb, ha ők alkalmazkodnak hozzám.
SM: Nekem, mint anyósnak egyszerűbb lenne így, de konfliktusosabb. El kell fogadni, hogy a fiatalok másképp gondolkodnak és mást várnak el tőlünk. Van, aki gondoskodásnak, figyelmességnek éli meg, ha például unokavigyázás közben az anyósa el is mosogat, és van, aki tolakodásnak, esetleg burkolt kritikának. Szükség van arra, hogy ráhangolódjunk, ki mit szeretne, és fontos a viszonyulás. Hatalmas előrelépés a kapcsolatunkban, ha előre meg tudjuk beszélni, ki mit vár a másiktól.

SzI: A lányok ösztönösen az édesanyjukkal beszélik meg a fontos kérdéseket, így például azt is, hogyan rendezzék be a lakást. Az én lányaim is szívesen fordulnak hozzám ilyen ügyekben, a menyeim jóval kevésbé. Ezt tiszteletben tartom. Amikor kérik, ott vagyok segíteni, de kéretlenül sosem.

– Minden élethelyzet más, ezért egy adott problémát sem csak egyféleképpen lehet megoldani. Mindenre van receptetek?
SM: Nem kész válaszokat kínálunk, pusztán el tudunk indítani egy változást, fejleszteni tudjuk a csoporttagok önreflexiós és kommunikációs készségét, és saját identitásuk megtalálását. Fontos, hogy egy anyósnak legyen saját élete, és megtalálja önmagát az új szerepében.

SzI: Ahogy a csoporttagok elmondják a saját tapasztalataikat, sokat szelídülnek a legkeményebb helyzetek is. Akik belesüppedtek egy nehézségbe, itt elkezdenek kilátni a gödörből. Meglátják azt az irányt, amerre el tudnak indulni a menyük vagy vejük felé. Fontos tudatosítani, hogy a család egy olyan egység, ahol ha az egyik oldal elkezd pozitívan viszonyulni, az húzza magával a másik oldalt is.

– Mennyire szólhatunk bele a saját gyerekünk párkapcsolatába?
SM: Annak lehet segíteni, aki segítséget kér. Ott kell melléállni, ahol éppen tart, még ha én előre is látok sok mindent. A gyerekemnek nem a mentálhigiénés segítője vagyok, hanem az anyukája. Van, amikor jelzi, hogy el akar mondani valamit, mert kíváncsi, hogyan reagálok rá, és olyan is van, hogy elmond valamit, de nem kíváncsi a véleményemre. Ezen nem megsértődni kell, hanem örülni annak, hogy tudja, mire van szüksége: adott esetben csak egy kis gondolatrendezésre, máskor konkrét szülői segítségre.

– Mennyivel jobb a csoportos foglalkozás, mint az egyéni?
SM: A probléma egyetemességét megérzik a résztvevők: küzdelmükkel nincsenek egyedül. Technikáink segítségével biztonságos környezetben tudják kipróbálni azt, amit egyébként nem mernek. Visszajelzést kapnak egymástól: „ha te így viselkedsz, én így érzem magam”. A gyakorlatok során olyan gondolatokat, érzéseket mondanak ki a csoporttagok egymásnak, amiket az érintettek maguknak nem tudtak szavakká formálni. Sokszor már ez elindít egy változást. Ahhoz, hogy a gyerekem szárnyaljon a párjával együtt, szabadnak kell lennie. Nem ülhetek a hátukra a frusztrációimmal együtt. Gyönyörködnünk kéne bennük, nem lehúzni őket.  

Kit tartanak a fiatalok jó anyósnak?
„Nem telepszik ránk.”
„Ápolt, csinos, foglalkozik magával.”
„Nem tukmál minket étellel, nem hiszi, hogy éhezünk.”
„Nem manipulál se pénzzel, se érzelemmel.”
„A bizalmunkkal nem él vissza, nem pletykálja ki a titkainkat a barátnőinek.”

Berg Judit fordulatos és szellemes kalandregénye, a csavargóból hajósinassá váló, bátor és agyafúrt kisegérről szóló könyvsorozata hónapokon át tartó közös esti olvasmány volt nálunk az egész család számára – beleértve legkisebb, most ötéves lányomat is. Így nem sokáig kellett gondolkodnom, hogy jó választás lesz-e a Pagonyos Rumini kalandszoba. Csak azon tépelődtem, vajon a vendéggyerekek is ismerik-e a történetet, ám a játékban való részvételnek nem feltétele a könyv ismerete. (Utólag kiderült, ez felesleges aggodalom volt: Rumini népszerűségét jelzi, hogy minden meghívott gyerek tudta, miről/kiről van szó.)

9:45-kor találkoztunk a Bartók Pagonyban, ahol gyerekek és szüleik úgy belevetették magukat a könyvesboltba, hogy alig bírtuk összeszedni őket 10 órakor, a játék kezdetére.

A két animátor lekísérte az alagsori terembe a tizennégy gyereket, akik megilletődve meghallgatták a hozzájuk képernyőről beszélő Rumini kapitányt, majd két csoportra osztva elkezdték a kalandozást.

Az egyik csapat a Vérszívó denevérbarlang pályán indult. Nekik Elbán herceg uralkodói pecsétgyűrűjét kellett megtalálniuk, és visszajuttatniuk jogos tulajdonosának. Útjuk a vérszívó feketeszárnyú denevérek barlangján keresztül vezetett, belestek Makkiátó apát titkos műhelyébe, felmásztak a Jéghegyre, és ügyesen kitaláltak Dérvár labirintusából is. A másik csapat a Holdbékák mocsara pályán haladt, ahol segíteniük kellett Mókus mágusnak megszerezni a Receficefa gyógyító kéregesszenciáját és megtalálni a kalózkirály pecsétgyűrűjét. Ehhez ki kellett jutniuk a Holdbékák mocsarából, be kellett menniük az Elátkozott öböl kalóztanyájára és kiszabadulniuk a Béklyó közből. Izgalmasan hangzik, ugye? Az is volt.  

 

Én Rumini láthatatlanná tévő kalapjában üldögélve figyeltem és követtem őket. Minden feladatnál, először szétszórtan, össze-vissza rohangálva keresgéltek, mindenkit más részlet kötött le a rengeteg izgalmas, „korhű” díszletből, de amikor rendre rájöttek, hogy így nem mennek semmire, és még a legidősebb vagy leggyorsabban gondolkodó sem tudta egyedül megfejteni a rejtélyt, akkor szép lassan újra egymásra találtak és közösen próbálkoztak – nem mindig egyforma sikerrel.

Amikor már negyedórán túl is ugyanabban a helyiségben keringtek, az animátor segített nekik, mire figyeljenek; olyankor aztán gyorsan rátaláltak a megoldásra, hangos csodálkozással örültek a kinyíló titkos ajtóknak és lelkesen rohantak tovább.  (Bár én eredetileg néma és láthatatlan megfigyelőként voltam jelen, annyira rám ragadt izgalmuk, hogy időnként velük együtt hangosan szurkoltam vagy éppen bosszúsan beszóltam. Nem vagyok rá büszke, hogy gyermeki és anyai énemet nem sikerült teljes mértékig kordában tartani, de a fiatal moderátorok megértő pillantása láttán megbocsájtottam magamnak.)

A pályákat legfeljebb 45 perc alatt kell teljesíteni, és ez mindkét csapatnak pár perccel kevesebb idő alatt sikerült is.

A gyerekek nagy örömmel találkoztak újra a kiindulási ponton, ahol az animátorok elbúcsúztak tőlük, ők pedig egymás szavába vágva mesélték kalandjaikat, és még percekig elnézelődtek a Rumini-kellékek között.

Ez így tökéletes adrenalinlevezető volt: lényegesen nyugodtabbak lettek, mire átmentünk az egyik, Kuflik nevű különterembe, megünnepelni a születésnapot.

Nagy sikere volt Páriné Bognár Zsófi fantasztikus, „élethű” Ruminit formázó csokoládétortájának és az ajándék könyvjelzőknek, amelyeket személyesen Berg Judit dedikált minden gyermek számára. (Ez utóbbit magam intéztem. Ez az egyetlen, amit hiányoltam a Pagony részéről a születésnappal kapcsolatban. Nem kedvelem a kulcstartós-bögrés-pólós brandépítést, de valami apró ruminis témájú ajándéklehetőségnek nagyon örültem volna.)

 

Bár a különterembe társas- és kártyajátékokat is bekészítettek a gyerekek számára, egy óra után a terem szűknek bizonyult, a gyerekek kiszökdöstek a könyvesboltba, ahol újra örömmel vetették bele magukat a társasjáték- és könyvnézegetésbe vagy épp a Pagony Caféban pihenő szüleik karjaiba.

***

Berg Judit négy gyermek édesanyja és rengeteg mesekönyv írója, a Pagony egyik legismertebb szerzője. Három lánya és kisfia nemcsak ihletője könyveinek, de néha ötletgazdáik vagy épp „megrendelőik” is. Történeteit a tematikus szerkesztés és a világos megfogalmazás jellemzi, amit a gyerekek könnyen megértenek, miközben a felnőttek számára sem unalmasak, sőt kifejezetten érdekfeszítőek. 2007-ben „Rumini” című könyvéért megkapta az Év Gyermekkönyve-díjat.  Berg Judit bátran hasonlítható olyan ifjúsági vagy gyerekíró klasszikusokhoz, mint például a svéd Astrid Lindgren (Juharfalvi Emil, Harisnyás Pippi): ő is bámulatosan ért a gyerekek nyelvén. A titka pedig valószínűleg az, hogy komolyan veszi a gyerekeket és komolyan veszi a saját mesterségét: gyerekeknek írni.

Bartók Pagony: Rumini születésnap, családi kalandtúra és rendhagyó irodalomóra

A Bartók Pagonyban hétvégenként két idősávban, 10 és 14 órától tartanak háromórás Rumini születésnapot, és minden nap 10 és 19 óra között egyórás kalandozást családoknak, baráti társaságoknak. A kalandszobát 8 éves kortól ajánlják; 10 éven felül már önállóan is látogatható mindkét pálya. A foglalkozásokon legfeljebb 14 fő vehet részt, kétszer hétfős csapatokban. A feladatoknál szükség van összefogásra; csak csapatmunkával teljesíthető a végső küldetés.

Emellett a második-negyedik osztályosok rendhagyó irodalomóra keretén belül ismerhetik meg Rumini kalandjait. A program két részből áll, ennek megfelelően az osztályt is két részre osztják a helyszínen. Míg az egyik csoport a kalandszobát fedezi fel, addig a másik csoport egy rendhagyó irodalomórán vesz részt, amelynek keretében a Rumini-regények szövegét dolgozzák fel játékos formában. Ehhez sem feltétlenül szükséges a könyvek ismerete. Az óravázlatokat egy héttel a foglalkozás időpontja előtt elküldik a pedagógus számára, aki saját osztálya ismeretében ki tudja választani, melyik óraterv lenne a legizgalmasabb a tanítványainak. A szükséges segédanyagokat, feladatlapokat, írószereket is a Pagony biztosítja, sőt, igény esetén „megoldókulcsot” is mellékelnek a kérdésekhez, így a rendhagyó irodalomórát a kísérőtanár tarthatja meg a vázlat alapján. (Egyébként egyszerű, játékos feladatokról van szó, a foglalkozás vezetése nem feltételez pedagógusi végzettséget.) A rendhagyó irodalomóra helyett társasjátékozni is lehet; a lényeg, hogy az osztály azon fele, amelyik épp nem a kalandszobában játszik, ne unatkozzon.

Az államtitkár ismertette, a program célja, hogy a lakosság olyan hűtő, fagyasztó, valamint mosógép készülékeket szerezzen be, amelyek hozzájárulnak a rezsiszámlák csökkentéséhez. Három kategóriát különít el a tárca a program meghirdetésekor. Az A+ kategóriában háztartásonként 20 ezer forintra, az A++-ban 40 ezer forintra, az A+++ kategóriában pedig  45 ezer forint támogatásra lehet pályázni – tette hozzá. A tárca számításai szerint attól függően, hogy ezek közül milyen energiaosztályú berendezést választ egy család, évente akár 12-20 ezer forint megtakarítás is elérhető.   

A pályázati kiírást és útmutatót a szaktárca pénteken teszi közzé a www.hgcs2017.nfsi.hu weboldalon. A pályázatokat régiónként eltérő időpontokban november 5. és 19. között lehet benyújtani, kizárólag elektronikusan, ügyfélkapun a rendelkezési keret kimerüléséig. A tárca a tavalyi 600 millió forintos induló támogatási összeget, a tavalyi érdeklődése és a felhasznált összegek nagyságrendjére tekintettel kétmilliárd forintra emelte. Weingartner Balázs ismertette, az otthon melege programban mostanáig 10 alprogramot hirdettek meg, ezeknek egy része az épületek energiahatékonyságának javítására, valamint olyan megújuló energiát hasznosító berendezések telepítésére, vásárlására szolgált, amelyekkel az energiafelhasználás csökkenthető. Eddig négy alprogram indult a háztartási nagygépek cseréjére - tette hozzá.   

A programmal a kormány eddig több mint 200 ezer háztartás energetikai korszerűsítéséhez járult hozzá, mintegy 30 milliárd forint támogatással. A  korszerűsítéseknek évente 260-270 millió kilowattóra lakossági energia-megtakarítás köszönhető, amely nagyjából 95 ezer, átlagos méretű magyar háztartás éves elektromos energiafogyasztása - mondta.

Azt is megjegyezte, hogy az Otthon melege programnak köszönhetően évente, átlagosan 10 milliárd forint rezsiösszeg marad a programban részt vevő magyar családoknál. Ez háztartásonként évente 10 ezer forinttól akár 180 ezer forintig terjedő megtakarítást jelent. Emellett jelentős a környezetkímélő hatása is van, hiszen minden évben 100 ezer tonnával csökken a szén-dioxid-kibocsátás – ismertette az államtitkár. 

 

– Nagyon jó kézügyessége van. Mióta foglalkozik zászlókészítéssel?

– A kilencvenes évek közepe óta. De mindig is szerettem varrni, a szakmám is ez volt. Nemzeti zászlót varrni pedig külön öröm.

– Milyen gyermekkora volt?

– Nem a szüleim mellett nőttem fel. Kétéves koromtól a karmelita nővéreknél nevelkedtem, akiktől nagyon sokat kaptam. Innen hoztam az életemet meghatározó értékeket: a humanitást, a hazaszeretetet és nem utolsó sorban a hitet, amely sok mindenen átsegített – a legnehezebb időszakokon is. Tizenhárom évesen kellett elhagynom őket, amikor 1950-ben államosították az intézményt. Akkor állami gondozásba kerültem.

– Vagány, szókimondó kislány volt, ahogy azt egy forradalmárnőről képzeljük?

– Nem ezen múlt, hogy beállt-e valaki a barikád mögé, de az igazság mellett mindig kiálltam és kiállok azóta is, bárkié is legyen az. Egyszerű a képlet: az igazságot ki kell mondani, mert hazudni bűn! Ez a szókimondás már gyerekkorom óta megvan bennem. Húztam is miatta a rövidebbet eleget, különösen a börtönévek alatt a sok fegyelmivel…

– Hogy került Pestre?

– Lejárt az állami gondozásom. Miután Pesten születtem, az igazgatóm írt egy papírt, hogy a fővárosi letelepedést megkaphassam, és mentem dolgozni.

– Tizenkilenc éves fiatal volt, amikor kitört az ’56-os forradalom. Egyértelmű volt, hogy bekapcsolódik?

– Nem voltam egy Petőfi Sándor, de az emberben ott volt a hazája iránti szeretet, a történelmünkből fakadó kötelességérzet. Ezekről sokat olvastunk, tanultunk a nővérekkel, valahogy természetes volt, hogy ott a helyem. Éreztük, hogy meg kell végre szüntetni a félelmet, ami az országot akkoriban eluralta. Azt hiszem, forradalmárrá nem is ’56-ban lettünk, inkább az azt követő börtönévek tettek minket azzá.

– Hol hajtotta álomra a fejét egy-egy forradalmi nap estéjén? 

– Albérletben laktam, de nem mentem haza. A Vajdahunyad utcai csoporthoz csatlakoztam, október 23-tól november 4-ig végig ott voltam a történelmi színhelyeken.

– Mit érzett, amikor komolyra fordult a helyzet, és fegyvert kapott a kezébe? Nem félt, hogy használni is kell majd?

– Amikor gimnáziumba jártam, adtak fegyvert a kezünkbe, oktattak is bennünket a 48-as mintájú kispuska és hadipuska kezelésére, sőt, megtanítottak lőni is vele. Egyébként nem gondoltunk a félelemre, nem is volt rá idő.

– A szeme előtt haltak meg barátok és fegyvertársak. Felnőtté tette ez az időszak?

– Talán érettebbé tett. Ugyanis tényleg mellettünk estek el a társaink, de számomra döbbenetes igazán az volt, hogy micsoda gonosz ellenséggel kellett szembenéznünk: robbanólövedékkel lőttek a túloldalról. Jóval több ember halt meg, mint ahogy egy „sima” sebesülésnél szükségszerű lett volna.

– Ön is megsebesült egy repesztől.

– Igen. November 4-én a Péterfy Kórházba vittek, három szilánk fúródott belém, az utolsót 1980-ban operálták ki. November 9-én, amikor kijöttem a kórházból, visszamentem az utcára, hogy találok-e még valakit a társaim közül. Akkor már nem volt senki, csak romok és halottak mindenütt…

– Ekkor már volt egy kisfia, aki vidéken élt. Mikor látta őt legközelebb?

– Mielőtt letartóztattak, Székesfehérváron.

– Ez 1957 nyarán volt. Addig mi történt?

– Elhelyezkedtem dolgozni. A Képzőművészeti Főiskolán voltam modell. Amikor befejeződött az iskola, a „Hőpalackban” (Orion) helyezkedtem el a Váci úton.

– Hatodrendű vádlottból lett elsőrendű. Kiderült azóta, hogy miért?

– Ezen sokat gondolkodtam azóta is, valószínűleg azért, mert nagy volt a szám, és mindig helyreigazítottam a nyomozó tévedéseit. Emlékszem, októberben felvittek a zárkából kihallgatásra, ott volt a kihallgató asztalán a Népszabadság, benne a fényképem, és aláírva, hogy „egykori zárdanövendék és prostituált”. Felháborodtam azon, hogy csőcseléknek vagy prostituáltnak neveztek bennünket. Közöltem is a nyomozóval, hogy azért, mert van egy gyerekem, nem vagyok prostituált!

– Tutsek vérbíró volt kiírva a tárgyalására, ami egyet jelentett azzal, hogy halálos ítéletek születnek. Mi játszódott le ekkor Önben?

– Tudtuk mindnyájan, hogy mi lesz az ítélet. Sticker Katival – akit aztán ugyanúgy halálra ítéltek, de ki is végeztek – megbeszéltük, hogy közömbös arcot vágunk majd az ítélet hallatán.

– Később életfogytiglanra módosították az ítéletet, de három társát, köztük a 25 éves Sticker Katalint, valamint a 27 éves Tóth Józsefet és Kóté Sörös Józsefet halálra ítélték. Mit érzett ekkor?

– Nagyon nehéz volt... Az embernek lelkiismeret-furdalása volt, hogy életben maradt.

– Nagyon kötődött Katihoz. Amikor kivégezték, verset is írt róla. Mondhatjuk, hogy ő volt a legjobb barátja?

– Igen. Együtt voltunk a forradalom alatt végig. Egyébként mind a három kivégzett társamhoz írtam egy-egy verset, de Katihoz kettőt, mert neki írtam a „Vigyázz a hajamra, hóhér” címűt is. Mielőtt kivégezték, azon gondolkodott, vajon levágják-e majd a haját. Azt mondtam neki, majd megkérjük a hóhért, hogy vigyázzon a hajunkra. És ő tényleg megkérte. Ennek az emlékét őrzi ez a vers.

– Elmondaná?

„Vigyázz a hajamra, hóhér!
Csak most fésülködtem.
Nem akarok kócosan menni az Úr elébe.

Vigyázz a hajamra, hóhér
Most nagy útra megyek
Hol megszűnik minden, mi földi
S elhágy az emlékezet.

Siess hóhér,
de vigyázz!
A hajamnak ne árts,
Méltón akarok menni a társaim után.

A hajamra vigyázz, hóhér!
Többé már nem fésülhetem
Éltem tükre elhomályosul
Kioltja fényét hóhérkezed.

Hosszú útra megyek, hóhér
Odaát várnak már társaim
Éltünk közös szent harca
Holtunkban is összefűz.”

– A börtönben töltött tizenhárom év alatt mi adott erőt egyik napról a másikra az életben maradáshoz?

– A hit és a makacsságom, e kettő segített a túlélésben. Amikor a börtönévek emlékeiből fakadó nagyon súlyos idegösszeroppanásból kellett felépülnöm, két hét úgy esett ki az emlékezetemből, hogy azóta se tudok semmit visszaidézni belőle. A kisfiamat a korábbi intézeti igazgatóm rendszeresen behozta látogatni, ő tartotta bennem a lelket. Rajta kívül senki más nem várt, csak a volt igazgatóm, Patkós Gyula, aki nagyon sokat segített a szabadulásom után is.

– Megbélyegzetten, fiatal éveitől megfosztva és nincstelenül mihez kezdett a szabadulás után?

– Az én kedves igazgatóm vett pártfogásába Szolnokon is. Ő szerzett munkahelyet a minőségi szabóságban. Sokat köszönhetek neki, mert a feleségével, Teri nénivel együtt pótolták édesapámat és édesanyámat is.

– Mit lehet mondani egy kamasz fiúnak 13 év után? Nehéz volt anyaként újra megismerni gyermekét?

– A fiam ballagására jöttem ki. Valóban nagyon nehéz volt, pedig az egyik szememet mindig rajta tartottam, még a börtönből is. Sokat beszélgettünk erről az igazgatómmal. Egyébként a fiamat is büntették: gyógypedagógiai intézetben fejezte be tanulmányait, miközben az iskola sakkbajnoka volt.

– Beszélgettek a múltról, vagy inkább kerülte a fájdalmas témát?

– Beszélgettünk, de csak később. Pontosan tudta, mi történt velem, hisz a börtönben többször volt beszélőn nálam, amiről egy másik versem is született „Beszélő” címmel.

 

 

– A sors furcsa fintora, hogy éveken át volt munkahelye a Képviselői Irodaház, amely egykor az ÁVH közvetlen irányítószerve, a Belügyminisztérium székháza volt. Milyen érzések kavarogtak Önben, ha választott képviselőként belépett ebbe az épületbe?

– Nyomasztó érzésekkel mentem be mindig, mert pontosan tudom, hogy milyen célt szolgált ez az épület. Kísértenek itt a halottak, és egyszer már valakinek fel kellene szentelnie ezt a helyet és kiűzni a gonoszt.

– Hogy érzi: a rendszerváltás óta jobban ismerjük 1956 igaz történetét? Tisztulni látszik a múltunk?

– Még sok minden számunkra, egykori forradalmárok számára is titok. Ideje lenne feltárni a teljes valóságot, hogy elkövetkezhessen végre a társadalom tisztulása. Ezért küzdünk, mert ez a mi feladatunk.

– Szokott álmodni a múltról?

– Már nem.

– Ha visszatekint eddigi életére, másképp csinálna valamit?

– Visszafelé pörgetve az életemet, mindennek megtaláltam a miértjét. Arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon nehéz volt, de megérte. És ezt folytatom tovább. Nem, nem csinálnék semmit sem másként, nekem ez a sors volt megírva.

 

 

Kiléptek a Víg utcára, két megözvegyült jóasszony. A kosár a benzinesüvegekkel és az elhajított puska, az egész tragédia okozója ott hevert érintetlenül. Lenke felvette a vállára a fegyvert, a kosarat háromra megemelték. Szótlanul lépdeltek tovább a Kisfaludi köz irányába. Nehéz volt a kosár, néha kezet cseréltek. Víg utca, Német utca, Baross utca. Tolták maguk előtt az undok szomorúságot. A Baross utcán egész nagy volt a forgalom. Az egyik vegyes kereskedés ablaka betörve, de úgy tűnt, hogy a polcok érintetlenek. Czakóné megállt egy pillanatra. A kosárra nézett. Aztán Lenkére. Majd újra az üzletre.

– Van egy ötletem – mondta. Összefogta lódenjét, szoknyáját, megdagadt bokáival átlépett a törött ablakon. Lenke nem értette.... De hiszen, hogy juthat Erzsike eszébe ilyenkor az evés! Hiszen neki a torkán akadt az élet, nem is tud másra gondolni, csak a halálra, szegény kisfiú törékeny testére. Milyen felfoghatatlan, alig rövid ideje még élet volt benne, mely aztán elszállt egy röpke pillanat alatt. Lenke csak remélni tudta, hogy Apagyi Albert lelke a mennybe került – a jó isten megbocsátott neki, megbocsátott neki a Molotov-koktélokért, megbocsátott a gondolatban annyiszor elkövetett emberölésért. Nem bírta magában tartani a könnyeit. Ömlöttek, megállíthatatlanul, teste rázkódott a sírástól. Lenke siratta a fiút, aki a fia lehetett volna.

– Erzsike! – szólt a könnyfüggönyön keresztül Lenke, de nem jött válasz bentről. Erzsike megemelt egy paradicsomos üveget, azt mutatta fel Lenke felé. Aztán a tárcájához nyúlt, a kasszára letett valamennyi érmét, majd két üveggel a hóna alatt kilépett az ablakon.

– Erzsike? – Lenke nem értette, mit akar Czakóné a paradicsomos üvegekkel, aki közben levette magáról kendőjét, letakarta vele a benzinesüvegeket, majd a tetejükbe helyezte a paradicsomot. 

– Máskülönben soha nem érjük el ezekkel az üvegekkel a Kisfaludi közt – mondta.

Lenke elképedt Czakóné háziasszonyi praktikáján. Igaza volt. Valahogy megtanulta Apagyitól a forradalmi trükköket. Lehet, hogy Apagyi lelke súgott most Czakónénak, Czakóné pedig értett a szellemvilág nyelvén, hiszen olyan magától értetődőnek tartotta az álcázást, mintha ő is az utcákat rótta volna huszonharmadika eksztatikus estéje óta.

Háziasszonyok és gyerekek fogják megnyerni ezt a harcot a szovjetekkel szemben, gondolta magában Lenke.

Czakóné leleményességétől még jobban sírni kezdett. Nem tudta már, hogy könnyei kinek szólnak, Apagyinak, Czakónénak, vagy János menthetetlen árulásának. 

– A fegyvert nem vihetjük magunkkal! – tette hozzá szigorúan Czakóné.

– De nem hagyhatjuk itt! – szorította magához a puskát Lenke. Úgy érezte, hogy Apagyi Albertből már csak ez maradt meg neki.

– Miért ne hagyhatnánk itt? Támasszuk csak ide a kassza mellé. Hátha jó gazdára lel. – Lenke tudta, hogy Czakónénak igaza van. Erzsike segített Lenke válláról leemelni a fegyvert, átlépett vele a kitört ablakon és a kassza mellé helyezte. Mehettek tovább. Befele, a nyolcadik kerület sűrűjébe. Nem volt már messze a Kisfaludi köz, mégis olyan elérhetetlennek tűnt. Most kell áthaladni a forradalom igazi sűrűjén, ahol aztán bármi megtörténhet. Már nem pusztán két nő voltak, akik az elveszett fiút, Benedeket keresték, hanem két forradalmár nő, akiket Benedek megtalálásán kívül egy dolog tehet csak boldoggá: a szovjet seregek kivonulása, a demokratikus választások, az államvédelem megszüntetése, tehát a forradalom győzelme. Némán baktattak. Az októberi levegő csípős volt, a légzés néha szúróssá vált, mégis, ez a sűrű, nehezen lélegezhető levegő édes volt, szabadságfoka magasabb volt, mint bárminek. Nehezen haladtak. Nehéz volt a teher. Rigó utca, Kisstáció utca, majd a sarkon, éppen a Kisfaludi utca sarkán, ott várta őket egy magyar katonákból álló őrjárat. Nem lehetett visszafordulni, nem lehetett elszaladni. Nem maradt más, csak reménykedni, hogy az isten megvakítja őket, és nem veszik észre a benzinesüvegeket, nem két forradalmár nőt látnak, hanem két budai háziasszonyt, akik történetesen paradicsomsűrítményt visznek adományként a kórházba. Milyen kórházba? Ne engedje az isten, hogy ezt megkérdezzék, könyörgött magában Lenke.

– Mit visznek, asszonyok?

Mit visznek, mit visznek! Nyolc vagy tíz benzinesüveget, hogy a felkelők felrobbanthassák a tankjaitokat. Anyagokból hasított gyújtóst, meg két üveg paradicsomsűrítményt, hogy eltereljük a figyelmeteket.

– Paradicsomsűrítményt. Adományként a kórházaknak.

A három katona unottan nézett az üvegekre. Megfogták a kendőt, fellibbentették. Üvegek voltak, barnás folyadékkal telítve. Felnéztek az asszonyokra, majd az üvegekre újra. Majd egymásra. Úgy tűnt, nem akarnak hinni a helyzetnek, sem a szemüknek. Lenke megelégelte a férfiak tétovázását. Ha nem hisznek nekik, akkor igyanak a paradicsomléből. Keményen a szemükbe nézett, majd fogta az üveget, felemelte.

– Igyék belőle – szólította fel a katonát. Lenke nem csupán a katonát látta a férfiben. Hanem azt a férfit is, aki az egyenruha védelme mögé bújt. A férfit, akinek rossz döntései miatt a nők viselik a terheket. A fegyveres férfit két fegyvertelen nővel szemben. Apagyi gyilkosát. János árulását. A tönkrement országot.  

– Igyék belőle – ismételte Lenke.

Farkasszemet néztek, majd a férfi nem tudta állni Lenke tekintetét. Félrefordult, laposan a többi katonára nézett.

– Rendben van, menjenek tovább! – mondta ideges hangon. Mintha tudta volna, hogy szemfényvesztés az egész, de mégsem tehet ellene semmit, hiszen a két nő erősebb nála, és Lenke szigorú, kemény tekintete meghajlította az ő akaratát.

– Köszönöm, istenem – súgta Czakóné, ahogy távolodtak.

– Magyar katonák, nem szégyellik magukat! – sziszegte Lenke. Még sokáig nézte a hátukat. Amazok nem mertek megfordulni. Hirtelen sietős lett nekik. Lehet, hogy Lenke tekintete égette a hátukat.

Már szürkült, mire elérték a Práter utcát.

– Magyar vagyok, nem ellenség! – kiáltották teli torokból a Kisfaludi utca torkolatánál.

Lenke úgy érezte, hogy torkában a sok érzelem; félelem, szomorúság, szenvedés, kétely, fáradtság hirtelen átalakul valami felfoghatatlan boldogsággá, amitől elszorult a torka, ahogy kiejtette a száján a bűvös szavakat: magyar vagyok, nem ellenség. Szeme megtelt ennek az összetett érzésnek a könnyeivel. Végre letehették a kosarat. Végre megérkeztek. Czakóné megszorította Lenke kezét. Hamarosan a pesti srácok körbefogták őket, boldogan méregették a megtöltött benzinesüvegeket. Nem sok, nem sok, mégis valami. Bátor asszonyok.

– Hát a Benzint hol hagyták? – kérdezte az egyik koszos képű suhanc.

Lenke lehajtotta a fejét, mert könnyek nélkül nem tudta elmondani ezt a végtelenre felnagyított napot, amikor is egy harmincperces séta az egész életük lett. Háromszor kerültek életveszélybe, mind a háromszor valaki megmentette az életüket. Először egy idegen hang, aztán Apagyi maga, végül maga a jó isten, hogy elvakította a katonákat. Megismertek jó embereket, segítséget kaptak, ételt és jó álmot kaptak. Ez maga az élet, a valóság. Lenke annyira belemerült érzelmeibe, hogy szinte el is felejtette a lényeget, amiért a Kisfaludi közbe érkeztek.

– A fiam itt van? Czakó Benedek? Őt keressük – hallotta csak távolról, hogy Erzsike végre rátért érkezésük valódi okára.

Részlet Ivády Nóra „Megalkuvók” című regényéből, amely kapható a Libri könyvesboltokban.

Viki 1956-ban nyolcéves. Anyukája és apukája nagyon korán mennek dolgozni. Így reggelente nagymama kelti, haját befonja, feltűzi. Egyetlen kislány sem jár kiengedett hajjal, legfeljebb ünnepnapokon. Nagymamával sorban állni is jó. Húsért, zöldségért, bármiért. Pacalért a vágóhídon, egy darab citromért a piacon.

Nagymama nem csupán apu anyukája, ő szövetséges, lelki társ. Ők ketten egyek. Viki nem járt óvodába, mindig nagymamával volt. Apró kora óta beíratott tagja a Boráros téri könyvtárnak. Rengeteg mesekönyv kerül haza, amelyekből a betűkkel korán megismerkedő Viki olvas fel nagymamának. A Felvidékről származó nagymama beszél németül, tótul, törve magyarul, de olvasni nem tud. Nagyon szereti a szép történeteket hallgatni. A sok gyönyörű mese az életük részévé válik. Ezeket el is lehet játszani a gyerekekkel. Királylányok és királyfik költöznek az utcába, sárkányok és beszélő állatok. Legjobb barátnőjével, Marikával színdarabokat rendeznek, mindenki szerepelhet, a hiányzó szereplőket a fantázia pótolja.

Esténként alig tudják hazacsalogatni a gyereksereget a munkából fáradtan hazajövő anyukák.

Jöhet a fürdés! Fürdőszoba nincs, de van egy nagy lavór. Viki beleáll, nagymama csiklandozó langyos vízzel önti le. Lecsutakolja szappannal, majd újabb zuhany következik. Ez finom! Irány az ágy! Sok közös titkuk van, egy kicsit még beszélgetnek, aztán győz az álmosság. Reggel indulás az iskolába! Viki szereti.

Csak felnőttként tudja majd meg, hogy tanárai száműzött pedagógusok voltak, sokan egyetemi tanszékről kerültek a peremkerületi iskola felső tagozatába, és még örülhettek, hogy nem messzebbre.

Viki egyelőre most csak másodikos egy csupa kislányból álló osztályban. Minden tanévben új tanító nénit kapnak, most is. A tavalyi elsős nagyon szigorú volt. Viki folyékonyan olvasott, de a mártogatós toll kifogott rajta. Csúnyán írt, füzetét a tanító néni büntetésből a hátára tűzte. Vikinek szégyenkezve kellett kerülgetni a rozzant padsorokat, hogy mindenki lássa a rossz példát.

A tanító néni azonban célt tévesztett, a gyerekekben szánalom és együttérzés támadt Viki iránt.

Akkor is, amikor egy nagy, papírosból kivágott piros nyelvet akasztott a mindenkivel csevegni vágyó kislány nyakába. Viki az osztállyal szemben állt, nyakában a megalázó jelvénnyel. Nagyon fájdalmas érzés volt, de a gyerekek nem nevették ki. Ez volt a múlt, az első osztály, idén másik tanító néni van, ő kedvesebbnek látszik.

Iskola után Viki hazamegy nagymamával. Otthon papucsot húz.

Tavasszal ez még cipő volt, de kinőtte. Apu ügyesen lemetszette a cipő elejét és hátulját, így lett nyári szandál a cipőből.

A gyerekláb azonban növekszik, ősszel a szandál már papuccsá alakítva szolgálja kis gazdáját. Nagymama finom ebédet tálal: a krumplilevesnek nincs párja! Ebéd utáni nasi nincs, nem is ismerik. Csoki? A csokinak csúfolt kemény és vacak ízű termékeknek a neve is rémes: Inota szelet (ez valami gyár) meg Gránit. Néha akad azért egy nyalóka, hogy valamivel rombolhassák a fogukat a gyerekek. Még jó, hogy van alma, ami az orvost távol tartja. A leckeírás után pedig vár az utca, a játék!

Rossz idő esetén remek szórakozás a rádiózás. A gyerekek az összes nekik szóló hangjátékot ismerik, és ha az idő jóra változik, ezeket mind eljátsszák. Ha nincs jó műsor, nagymama a fiatalkoráról mesél. Ha mindenki otthon van, még énekelnek is. Kisebb felfedező utakra is mehetnek Marikával a környékbeli utcákban. Marika Viki válláig ér, de nem félénk. Még a sörösló gazdájának is nekimegy, ha az bántja az elgyötört állatot! Együttes erővel kísérlik meg kislapáttal átfúrni a Földet, hogy megnézzék, mi van odaát.

Vasárnap Viki istentiszteletre megy nagymamával. A következő tanévben majd a hittanra járók bizonyítványa erősen leromlik.

A harmadikos tanító néni kicsivel több szorgalmat vár el azoktól, akik nem kisdobosok.

Ez azonban még messze van, ma Viki anyukája aggódó arccal jön haza. „Fóradalom van, fóradalom!” – mondja. Nagyon félnek. Aki átélte a háborút, az könnyen megijed. A nagymama, nagypapa, anyu és apu meg az iskolatársak, szomszédok jelentik a biztonságos világot. Ami azon túl van, az ismeretlen.

Néhány napig iskola sincs. „Tudtam, hogy lesz valami – gondolja Viki. – Nagymama megmondta, amikor januárban a nagy földrengés volt.” Akkor a szekrény tetején összekoccantak az üvegek, megreccsentek a bútorok. Nagymama megfogta Viki kezét, és kifutottak a hideg udvarra. Később jött a hír, hogy Soroksáron és környékén mozdult meg a föld, áldozatok is voltak.

„Az ember és a természet együtt lélegzik, ez jel!” – mondta akkor nagymama. És most „fóradalom” van.

Néhány nap múlva morajlás hallatszik a Juta-domb felől, majd tankok jelennek meg. Senki sem tudja, honnan jönnek, a város felé mennek. Robbanások, dörrenések, lövések hallatszanak. Repülő húz el. Vikiben olyan félelem ébred, amit még most is érez, ha eszébe jut. Pár nap múlva a tankok a Lehel utcán is végigzörögnek, csövük előre mered, a gyerekek rettegve nézik. Nincs játék, nincs nevetés. Rettegés van.

Amikor már több napja nincs ágyúzengés, újra elindul a tanítás. A tanító néni asztalán sok kis aranyos színű dolog van.

Névsor szerint osztja ki a gyerekeknek a Vöröskereszt ajándékát: igazi svájci csokit.

Molekulánként szopogatják el a csodát, az aranyos papírt pedig kisimogatva mindenki elteszi.

Nagypapa mindennap egy nagy zsákkal indul a Juta-domb felé. Ágyúlövedékek hüvelyét gyűjti. Hadviselt ember, nem kell félteni, hogy baja lesz. Letisztogatja őket, majd gyűjteményét talicskába teszi, és Viki társaságában elviszi a vasas nénihez. Egy kis pénz vándorol nagypapa zsebébe, hazafelé Viki ülhet a talicskába.

A forradalom véget ért, egy új időszak kezdődik Viki és az őt körülvevők életében. De ez már egy másik történet. Ebbe az új történetbe majd én is belépek, mert Viki az én anyukám.

Sok évvel ezelőtt mélyszegénységben élő családokat látogattunk, akik nem tudták gyermekeiket ellátni, és a kapcsolattartás érdekében mi vittük hozzájuk őket. A szép cigánylány anyja egy kunyhóban élt, az udvaron pucér fenekű purdék játszadoztak. Október végén jártunk, rajtam pulóver, farmer. Később, anyaként, amikor az eldobható pelenka kényelmébe csomagolt fiam nem akart bilire szokni, eszembe ötlött ez a kép. A roma gyerekek hamarabb szobatisztává válnak, mint jobb körülményekkel bíró társaik; alig betegszenek meg, és majomügyességgel másznak fára. Cserébe számos nevelési problémát jelentenek környezetüknek – valahogy mégis inkább részei a természetnek.

Nézem, ahogy a kislányom és a macskák a homokban hemperegnek; a fények valószínűtlenül kis szögben érik a talajt, a színek is ősziesen melegek, mégis nyarat érzek.

A napokban egy képzésen hallottam, hogy legemberibb tulajdonságunk az állatok szeretete. Más fajok nem tűrik a tőlük eltérőt, mi viszont megszelídítjük, háziasítjuk, barátunknak nevezzük. Büntetjük az állatkínzást, összeszedjük és gondozzuk az elárvult kölyköket, akiket cukinak találunk, míg más csúcsragadozók prédának tekintik őket. Mintha sokunknak chippel beültetett információ jelezné, hol a helyünk a teremtmények sorában.

Kimegyek futni. A kora esti melegben a falusiak még az utcán időznek, kiskaput támasztva beszélgetnek. A kocsma előtti kiülők megtelnek, hangos jókedv árad végig az úton. Bár hamar ránk sötétedik, nincs kedvünk a házak védelmébe húzódni.

Nem tudok úgy végigfutni a falun, hogy ne köszönnének többen rám, olykor megállok, váltunk pár szót.

Nemrég tudtam meg, hogy Magyarországon végzett kutatásokból kiderült: az emberek hangulata sokat javult más nemzetekéhez viszonyítva az elmúlt évtizedben. Vidéken (persze nem minden megyében), különösen a nagycsaládosok, elégedettebbnek érzik magukat, mint a nagyvárosi egyedülállók. Úgy tűnik, az individualista, céljait könyörtelenül hajszoló nyugati embertípus ideje lejárt. Bár a fiatalok fejében sokszor az egyetlen érték a gazdagság, ez már csak a letűnt idők téveszméinek maradványa. Aki hamarabb megszabadul tőle, jobban, gyorsabban fog alkalmazkodni egy régi-új világrendhez.

Kocogás közben az elmúlt napok eseményeit pörgetem a fejemben. Eszembe jut, amit a mindfulnessről tanultam, és próbálok a környezetem ingereire meg a saját érzeteimre koncentrálni. Talán a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az állandó, önmagunkba forduló rágódás, miközben számtalan, észrevétlen csoda mellett rohanunk el életünkben. A levegő hűlni kezd, érzem, ahogyan a szellő érintése bizsergető nyomot hagy a bőrömön. Követem a légzésem, ahogy szétárad a testemben a friss, erdőaljai oxigén, és megköszönöm a fáknak létezésüket. Lassan, észrevétlenül hála tölti be szívem.

 

Engem azért nem visz el akármilyen fuvallat, kell az erő, ha egy marhát agyon akarsz ütni, fel akarsz darabolni. Ha húst veszel, jobb, ha belenézel az állatnak a szemébe, amelyikből az a hús ki lett vágva, ezért teszem én félre a vevőknek a jószág fejét, hogy személyes kapcsolatba kerülhessenek. Ez itt nem az Ósan, tessék nézni, ez volt a Gizi, milyen édes tekintete van, hát nem? Akkora pillái, mint két seprű, efelől elmehetett volna topmodellnek, kicsit fátyolos már a tekintete, ahogy a lelkit kiadta, de éppen magára néz, szimpatikusnak találja. Igen, nagyon aranyos ez a bácsi, aki venni fog belőled, szépen bepapizza a combodat, kicsikém, na, köszönj szépen, Gizikém!

Megéri jól bánni velük, lehet, hogy maga is tehénnek születik újra következő életében, aztán lehet, hogy a Gizi meg jobban teljesített, és ő ember lesz, akkor fordulhat a kocka, hogy a Gizi vesz pár szatyorral a maga húsából.

Biztos jó húsa lesz, ha tehénnek születik, maga szimpatikus, egyenes embernek látszik, amolyan tárgyilagos-félének. Műszaki értelmiségi, nem? Kicsit sós lesz akkor a húsa a sok definíciótól, nem annyira édes, de hát ki ahogyan szereti, meg azért vannak a fűszernövények is. Ha megélem, esküszöm, a legnagyobb örömmel hasítok ki magából egy jó kis felsálat a Gizinek. Elmondom majd, hogy láttam, milyen talpig úriember volt maga, derék embernek csak jó lehet a húsa, akárminek születik újra később. Nem lepne meg semennyire, ha mondjuk disznónak születne, pofás egy sertés lenne magából, látom a lelki szememmel. Legalább két mázsa, fejedelmi állat, nincs szebb egy jól megtermett hízónál, olyan örömmel nyisszantanám ki magából a szalonna kövérjét. Néha csak úgy megkívánom, leszelek a nyers májból, és elropogtatom, aligha van annál zamatosabb.

Szobrász vagyok voltaképpen, a legfinomabb, eleven anyagból dolgozok, most nézze meg azt a varázslatos hústömböt, két nyisszantással nyuszikát formázok belőle. Hoppá! Vagy teknőcöt, nézze csak! Azt hiszi, elefántot nem tudok? Ne arról nézze, ez itt az ormánya! Na, ugye? El kéne hozni múzeumlátogatásra a gyerekeket a suliból, lássanak egy kis életet, egy kis halált. Mások halála nélkül semeddig sem élünk, ugyan!

Régen járt nálam, csak nem a népszerűségem ijesztette el? Nem is tudta? Pedig az egész tévé hangos volt a nagy fogástól, kiszálltak az állategészségügyiek, nyakamba varrtak, amit csak tudtak. Illegális mészárszék. Mért nincs biléta az állatok fülében? Érti? Amikor csak mozgatott állatot kell bebilétázni, ezek meg itt rostokoltak az ólban. Ja, és hogy konyhai hulladékot fogyasztottak?

Ahelyett, hogy ették volna a mocsok GMO-s kukoricát, amitől mindünknek térdig száll a herezacskója, kihal az emberiség, impotensek leszünk?

És hirdeti a tévében a nagyáruház, hogy egyenest a gazdától, a boldog állatok nem esznek génmódosított cuccot? Mikor az egész országban nem kapni mást sehol? Mezőgazdaságin végeztem én, ne nekem meséljék! Próbálja meg elvetni a takarmánykukoricát, mi nő belőle, a nagy semmi. Elvesztettük a régiek tudását, nem látunk át a szitán, megetetik velünk a saját trágyánkat is. Egy nagy biznisz az egész, kéz kezet mos. Kevés az olyan régi vágású figura, aki azt adja el, amit mond.

Itt lógnak a combok, féldisznók, füstölődik a kolbász, oldalas, szalonna, nézze csak! Az asszony meg a csirkékkel foglalkozik, van az is fagyasztva. Hoppá, látja, jön már a kövi vevő, ez olyan kis egybe menyecske, egyem a húsát. Megharapnám, sikítana, az biztos. No jó, csak viccelek, nehogy aztán beáruljon az asszonynak. Azért maga is megéri a pénzét, nem? Mi férfiak, tartsunk össze! Magának olyan sumérosak a vonásai, nincs az ősei közt Asszúrbanapli nevű?

 

Laci: 1966-ban láttuk meg egymást először egy cukrászdában. Nekem rögtön megakadt a szemem Éván. Dögös volt! Meg is beszéltük a fiúkkal, hogy hát igen, Éva egy bomba nő. De akkor ő még mással járt, sőt, a menyasszonya lett annak a valakinek. Én akkor már forgalmi tisztként dolgoztam, Éva pedig csak épp hogy elkezdte a főiskolát.

Éva: Sosem voltam egy visszahúzódó csaj. Mondhatni miattam kezdődött el a kapcsolat közöttünk, ugyanis az egyik délután a cukrászdában, ahova rendszeresen jártunk a saját baráti társaságunkkal, felfigyeltem egy rajzra, ami abban a könyvben volt, ami Laci előtt hevert. Ez a furcsa rajz egy Ex libris volt. Ez egy könyvjegy, amely jelzi, hogy kié a könyv. Ő rajzolta, nagyon tetszett. Csak álltam a rajz fölött, és azt éreztem, hogy ilyet én is szeretnék. Megkértem, hogy csináljon nekem is egyet, egy sajátot, amit ezentúl majd én is bele tudok tenni a könyveimbe.

Laci: Ahhoz viszont, hogy egy ilyet elkészítsek, meg kell ismernem a másikat, a személyiségét. A rajznak utalnia kell a másik jellemére. Tudnom kell, hogy mi a fontos neki, mivel szeret a legjobban foglalkozni, éreznem és látnom kell őt. Évára pedig kifejezetten kíváncsi is voltam.

 

Szóval muszáj volt találkozgatnunk… A találkozgatások pedig hamar randevúkká váltak.

Éva: Közben én szakítottam a barátommal, aki egyébként egy nagyon jóképű férfi volt. Viszont abban a kapcsolatban mindig úgy éreztem, hogy én vagyok az erősebb. Kialakult bennem egy félelem, tartottam tőle, hogy papucsférj lesz belőle, én pedig azt nagyon nem akartam. A túlzott rajongás, elfogadás sem feltétlenül jó. Úgy éreztem, nem fogok mellette fejlődni. Szerintem azok a kapcsolatok jók, amelyekben benne van a lehetőség, hogy a két fél fejleszti egymást, és többek lesznek egymás által.

A szakításba majd belepusztultam. Mindenki azt mondta, hülyeséget csinálok, és meg fogom bánni. Rettentően fájt az elválás. Egy biztosat hagytam el a bizonytalanért. De a szívem teljesen Laci felé húzott… és sosem bántam meg. Benne éreztem az erőt.

Laci: Kölcsönösen emeltük egymást. Én Éva biztatására váltottam munkahelyet. Támogatott, úgy állt mögöttem, hogy esélyt kaptam arra, hogy a művészeti pályán is kibontakozhassak. Mindig többnek látott és hitt bennem. Éreztük azt, hogy mi ketten képesek leszünk ezt az egészet együtt végigcsinálni.

Éva: Sokkal tehetségesebbnek tartottam annál, mint amit a munkahelyén el tudott érni. Éreztem, hogy ő ott nem tud kiteljesedni. A rajzolás pedig a mindene volt. Segíteni akartam, hogy élhessen az álmának is. Változtatni kellett a körülményeinken, hogy az ő tehetsége kibontakozhasson. Ezt fontosnak tartottam.

Laci: Csodás érzés, amikor hisz benned a társad.

Háromszor kértem meg Éva kezét. Először térdre borultam előtte, majd levélben elkértem az édesapjától, harmadszor pedig személyesen az édesanyjától. Izgultam, de úgy éreztem, nyert ügyem van. Mindenki örült nekünk. 1964 novemberében kezdtünk el járni, 1965 májusában pedig már össze is házasodtunk.

 

(1973. április 2-án este 11-kor Laci levelet írt szeretett feleségének, aki épp a kórházban gyógyult vesekővel. A gyerekek már aludtak, Laci pedig, kihasználva a csendes pillanatokat, tollat ragadott.)

„Édesem!

Most csend van, csak a gyerekek szuszognak. Küldök az esti hangulatból neked. Ne haragudj, hogy a múltkor ideges voltam. Nem kellett volna. Nagyon hiányzol mindannyiunknak. A gyerekek rengeteget emlegetnek. Én nem tudom pótolni teljesen anyukát – téged, pedig nagyon igyekszem. Amit mondtál, jogosan mondtad, tudom. Most elkelt volna a kedvesség, tudom. Nagyon-nagyon szeretlek, ezt érezned kell, ha nem is mondom. Bár igazad van, mondani is kell. Neked sokkal jobb természeted van. De tudod, ha én örülök is, akkor sem tudom úgy kimutatni. Ha lett volna időm, és kirajzolhatom magam, megnyugszom talán – ez sokszor nagyon hiányzik. Jó, hogy segítettél ebben is – máris könnyebb. Ha itthon leszel, kicsim, mindjárt jobb lesz, a gyerekek is megnyugszanak.”

Éva: Képzeld el, állapotosan diplomáztam a tanítóképző főiskolán. Ugyanis olyan jól sikerült a nászéjszakánk, hogy meg is fogant az első gyerekünk, a kislányunk, Noémi.

Borzalmas volt az első szülésélményem. Annyira, hogy el is határoztam: többet soha. Teljesen szétszakadtam odalenn. Rémálom volt. Nehezen és hosszadalmasan épültem fel. De persze kárpótolt a kis csöppség. Majd két év múlva megszületett a fiunk is, könnyedén, gyorsan és biztonságosan.

Laci: Én ekkor éreztem úgy, hogy tényleg igazi férfivá váltam, mert már nemcsak egymásért, hanem azért a kisemberért is felelős vagyok. Versengtünk, hogy ki fürössze, ki dajkálja őket, ki ébredjen fel hozzájuk.

Éva: A konfliktusaink csak később kezdődtek, főleg azért, mert kialakult egyfajta féltékenység köztünk. Tudod, mi miatt? Mert a gyerekek nekem mondták el a dolgokat. Laci úgy érezte, kimarad a dolgokból, és egyszerűen túlféltette a fiúnkat.

Laci: Balázs hihetetlenül mozgékony, vakmerő gyerek volt. Attól tartottam, hogy baja fog esni. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nincs félelemérzete. Éva engedékenyebb volt, én szigorúbb.

„Ne nyugtalankodj ám miattunk, ismerhetsz már. Megrázom magam, mint egy morgó bolhás kutya, s már oda se neki. Már túl is vagyok rajta. Tudod, ha nekem nem megfelelő a hely, a környezet vagy az idő, akkor fortyogok, mint egy kráter, de most fő a gyógyulás. Folyamatosan drukkolok érted! Vigyázz magadra nagyon, ha pedig hazajöttél, én fogok rád vigyázni! Gyógyulj meg és gyere haza! Nagyon-nagyon!!!!! Sokszor csókollak: Laci”

Éva: Igen, én voltam az elfogadóbb, Laci sokkal többet morgolódott. Egyszerűen voltak határok, amiket kijelöltem, és ha úgy éreztem, hogy ezeket átlépik a gyerekek, figyelmeztettem őket – ekkor tudták, hogy meg kell állni. Ha viszont valaki folyton mondogatja, súlyát veszti a dolog.

 

Bármilyen furcsa, Laci beceneve az lett, hogy Főnök. Egyik éjjel ugyanis láttam egy filmet, amely három férfigenerációról szólt: nagyapáról, fiáról és az unokáról. Egy gyönyörű nagyapa–unoka kapcsolatot mutatott be a film, ahol a nagyapa egy makacs, keményfejű, de jóindulatú ember volt – akit Főnöknek szólítottak. Mi ekkor vártuk az első unokánkat, és az fogalmazódott meg bennem, de jó lenne, ha Lacinak is ilyen kapcsolata alakulna majd ki a kisunokánkkal. Alig vártam a másnap reggelt, hogy elmeséljem a többieknek – innentől kezdve mindenki Főnöknek szólította Lacit.

Laci: Múltkor, amikor mentem az unokámért az óvodába, az egyik kis csoporttársa odakiabált neki, hogy: „Hé, Dani, megjött érted a főnököd!” (nevet)

Éva: Mi kialakítottuk a kapcsolatunkban az „értéket és a mértéket”. Ezt a kettőt mindig őrizni kell valakinek. Nagyon odafigyelek arra, hogy bármit csinál, én azt megköszönöm, nem tekintem magától értetődőnek.

Amit természetesnek veszek, hogy a háztartásba besegít. Az ő otthona is, nemcsak az enyém. 

Laci: A kapcsolatunk olyan, mint egy csónak. A férfi a test, az asszony rajta a motor.

Soha olyan konfliktus nem volt közöttünk, ami oda vezetett volna, hogy elváljunk. Törtünk tányért, veszekedtünk, kiabáltunk – de mindeközben akartuk a másikat. 54 éve vagyunk együtt.

Éva: Nagyon sokat kell magunkon tudatosan dolgozni. Egy kapcsolat fenntartása kőkemény munka, figyelem, gondoskodás és támogatás. A láng elmúlik, és akkor azt hisszük, hogy ennyi, vége. Mindenki lángolni akar. Ha elmúlik a szerelem, a lángolás, rögtön valami új, más lángolás kell. Fontos tisztában lenni azzal, hogy nem tudjuk megváltoztatni egymást. Ne azt várjuk, hogy a másik változzon, hanem figyeljünk arra, hogy mi miben tudunk változni, fejlődni, hogy jobb társak legyünk. Ennek kölcsönösnek kell lennie, és ez egy folyamatos belső küzdelem. De higgyétek el, van, akiért érdemes…