A mély gondolkodás hajtúrás, fejbőrkaparászás. A lépcsőn járás a térdízület kattogása. Nemrég készült rólam egy ablakon kinéző fotó, amelyen arcomból előhívódott halott apám arca. Tán ő nézett át azon az ablakon, csak túlfelől.

A test feltámadását elhinni nehéz is, könnyű is. Apám összes gesztusa itt van bennem. 

Ott voltam, mielőtt holttestét izzó kemencébe tették, erősen vágytam, hogy a szétesett hús újra összeálljon. Persze, ha Isten elragad képtelennek látszó birodalmába, akkor ennél hajmeresztőbb tapasztalatok is érnek majd.

A Teremtő puszta anyagból életet hív létre, hát ne tudná újra előcsalogatni a szétesett anyagból elillant életet? Elméletileg tiszta, csak nehéz megélni emberésszel. 

Egyszer külföldről hazatérőben erősen felidéződött bennem apai nagyapámék sashalmi házának környéke. Megnéztem a GPS-ben, milyen messze lehetek a nagyszülői portától. Húsz perc kitérő, sebaj, nekivágtam. Sétálgattam a ház előtt, ahol gyerekkoromban többször is nyaraltunk, és könnyek között imádkoztam azért, hogy nagyapám, édesapám és én találkozzunk majd odafenn, Isten színe előtt, ahol szégyenlősség nélkül összeölelkezhetünk és táncolhatunk, olyan testben, amely akkor adatik. Részegítő akácillat terjengett, ezt megszentelő jelnek vettem. Persze, aki nem hisz, vállat von: akác, na és? 

Édesapám nem volt az érzelmek embere, és bár biztos voltam szeretetében, úgy éreztem, nem különösebben büszke rám és életemre, inkább helyteleníti, hogy szakmai, elvi dolgokban másképp gondolkodom, mint ő. Fájt nagyon, de nem tudtam mit kezdeni ezzel. Amíg élt, sose mertem erre rákérdezni, mintha lebénult volna a nyelvem. 

Egyszer egy imádságban elhatároztam, hogy jelet kérek tőle onnan, ahol most van, abból a másik életből. És mivel az akácvirágzás egyszer már hozzákapcsolódott, gondoltam, ha büszke volt rám, küldjön akáccal kapcsolatos jelet. Merészség ez a tél közepén, de legalább egyértelmű lesz a dolog. Pár napra rá Szombathelyen jártunk feleségemmel, és házasságunkról adtunk elő. Az ott kapott ajándékcsomagból két üveg akácméz is előkerült, az egyik ráadásul levendulás, a kedvenc illatom.

Nem sokkal később egy régen látott ismerősöm, akinek édesapám éppúgy az edzője volt, mint nekem, azt írta interneten, hogy büszke rám, pedig ez nem illeszkedett beszélgetésünk irányához. Szóval nehéz hinni a feltámadásban, de ha sejtjeink zenéjére fülelünk, még nehezebb nem hinni benne. 

– Régóta kísér és segít az ószövetségi mondat, miszerint „mindennek rendelt ideje van”. Előfordult, hogy elégedetlen voltam, több koncertmeghívásra számítottam, fárasztott az a háttérmunka, amit az együtteseim ismertsége érdekében kellett végeznem. Mégis kegyes volt velem az élet, mert kaptam olyan énekes- vagy zenésztársakat, akikkel együtt tovább tudtam lépni. Többek között ilyen nagy lehetőség volt számomra 2006–2007-ben a Szájról szájra produkció és a belőle készített album is.

– Amelyen együtt énekelsz Szalóki Ágival és Herczku Ágival. A családommal szinte rongyosra hallgattuk, a lányaim veletek együtt énekelték a dalokat. A fiatal népdalénekes lányok a ti példátokat követik.

– A kezdeti felállás szerint Palya Bea volt a trió tagja, én vendégként szerepeltem, de az első müpás koncert után nem akarta folytatni.

A karácsonyi koncerten, 2006. december 22-én, immár tagként, de négyesben, nagy pocakkal léptem föl, mert Janka nyolc nap múlva született.

A lemezfelvétel idején nagyon pici volt még, ezért magammal vittem a stúdióba, és a lányok hozzánk jöttek próbálni. Nagy élmény volt, s egyben nehéz kihívás is, mert én már az anyasággal voltam elfoglalva, éreztem, hogy jó lenne kicsit visszavonulni.

– Mennyi ideje énekeltél már akkor?

– Gimnazista koromban kezdtem énekelni. Vas megyében nőttem föl, 21 évesen, 1998-ban kerültem Budapestre, egyetemre, néprajz szakra, és ott indult a népdalénekesi karrierem. Sajnos, a népzene tudományos megközelítése nagyon pici szelete az ELTE-s ötéves tananyagnak. A tárgyi népművészetre, a népzenére és benne a népdalra körülbelül egy-egy félév jutott. Nem is vették jó néven, hogy én ezt a gyakorlatban is csinálom.

Az egyik tanárom szó szerint megbántódott, amiért nem mentem el a tanszéki kirándulásra egy rádióinterjú miatt.

Amikor bementem hozzá vizsgázni, azzal kezdte: „Szilvia, most nem interjún van!” Viszont a néprajz szak jó háttértudást adott, hogy komplexitásában lássam a hagyományos kultúrát, amelynek része a népzene.

– Úgy tapasztalod, hogy még ma is megvan a helye az életünkben?

– Az a társadalmi közeg, amelyben keletkezett és átörökítődött, már nem létezik, a legelzártabb vidékeken is megszűnt. A népi kultúra számunkra már tanult dolog. Vannak benne ma is kedvelt hagyományelemek: viseletek, motívumok, dallamok, zenék. Sokan ma is önkifejezési lehetőséget találnak benne, ezzel tudnak mulatni, kikapcsolódni.

Néhányunk számára nélkülözhetetlen, másoknak csak áttételesen épül bele az életébe.

– Amikor dalokat válogatsz egy felnőtt- vagy gyerekelőadásodhoz, szem előtt tartod, hogy ma mi érthető és átélhető?

– Igen is, meg nem is. Mindig pártoltam a népművelő szemléletet, vagyis hogy nem kell kiszolgálnunk a közízlést, hanem minőséget kell adnunk.

Ezért bátran bevállalok egy népdalnál első hallásra nehezen érthető tájszólást vagy olyan kifejezéseket, amelyeknek a jelentését ma már nem ismerik.

A legfontosabb, hogy jó és szép legyen a muzsika, ami már önmagában is megmozdítja a közönséget. A gyerekkoncerteken különösen nagy hangsúlyt fektetek a közvetlenségre, interaktivitásra. Olyanok a népdalok, mint a képzőművészeti alkotások: több értelmezési szintjük van, mindegyiken megközelíthetők. A dallamok örök érvényűek, némelyikre lehet például mai verseket is énekelni. Ugyanakkor törekszem azért arra, hogy a paraszti világnak ne azokat a szövegeit használjam, amelyek a sok mezőgazdasági fogalom miatt már nagyon távol állnak a mai embertől.

– Emlékszem, diákként nem lelkesedtünk az iskolai énekórákon a népdalokért, mert nem értettük a szövegük jelentését. Ma viszont sok olyan túlmisztifikált szimbólummagyarázattal találkozhatunk, amelyek minden népi díszítőmotívumnak önmagán messze túlmutató, kozmológiai jelentést tulajdonítanak.

– Nemrég egy kalotaszegi írottas párna motívumairól kutakodtam egy kicsit. A hímző asszonyok többnyire nem foglalkoztak a motívumok jelképes értelmével, nem úgy dolgoztak, hogy „na, most hímezem a napot”, vagy ha egy kerek mintát négy részre osztottak, nem tudatosították, hogy ez a négy évszak vagy a négy világtáj jelképe – egyszerűen használták azokat a motívumokat, amelyeket az elődeik kézimunkáin láttak.

Nem vagyok abban se biztos, hogy ha tulipánt faragnak egy kapura, akkor tisztában vannak termékenységszimbólum mivoltával. Olykor több tudatosságot feltételezünk a parasztemberekről, mint amivel rendelkeztek.

A kutatók ezt jól tudják, ugyanakkor vannak, akik egy korábbi civilizációs állapot felől magyarázzák a közelmúlt népművészetét.

– Nem áll tőled távol, hogy a népdalokat, a népzenét a mai kor igényeihez alakítsd. Ezt tükrözik az együtteseid, produkcióid, amelyek stílusban egymástól eléggé különböznek: Bognár Szilvia és az etNoé, Csintekerintő és Titoktok családi koncertek, Bognár Szilvia Quartet, de többek között folyamatosan muzsikálsz Kónya István lantossal és fellépsz a Sator Quartettel is.

– Nagyon nehéz abban okosnak lenni, hogyan lehet a mai ember szívéhez közel hozni a népzenét. Az én életembe az ezzel kapcsolatos nyitottságot a párom hozta, Kovács Zoltán. Ő dzsesszbőgős, a zenekaraink vezetője és zeneszerzője. Az ő fejében és szívében születtek meg azok a zenei hangzások, amelyeket például a zenekarainkkal játszunk. Tájékozott a különféle zenei stílusokban, de mindig arra törekszik, hogy az eredeti dallamokat megtartsa, sőt, a kortárs zenei kísérettel valamiképpen „felemelje”.

Én pedig arra törekszem – ismerve ezeknek a daloknak az eredeti közegét és szerepét –, hogy alázattal megtartsam azt a jó értelemben vett egyszerűséget, hagyományos éneklési technikát, ami azt a kultúrát jellemezte.

Persze ez hosszabb fejlődési-érési folyamat eredménye; a pályám kezdetén, az Anima Sound System és a Makám énekeseként sokat vívódtam, hogyan lehetne a modern hangzásokat a hagyományos dalokkal úgy összeegyeztetni, hogy a dalok is és én is önazonosak maradjunk. A lant–ének duó tulajdonképpen hagyományos megszólalásra törekszik, magyar reneszánsz emlékeket idézünk fel írott források és a néphagyomány alapján. A Sator Quartet pedig inkább kortárs zene, ahol kora középkori latin himnuszokat és archaikus magyar népi imádságokat is énekelek.

Bognár Szilvia – Kép: Emmer László

– Sokan úgy gondolják, hogy a világzene a népzene lebutítása.

– A sokszínűség jelen volt már a népművészet hagyományos keretein belül is. Amikor ezt felismertem, felszabadítóan hatott rám. A régi, zártnak nevezett társadalmak sem voltak teljesen zártak, mindig érkeztek új emberek és új motívumok. Énekeltem a Vándor Vokállal bolgár, makedón, szlovák dallamokat, és megtapasztaltam a sokszínűségüket – de a magyar népdalok esetében is mennyi szín, mennyi változat kialakult pusztán azért, mert egyik vagy másik ember hozzáadta a saját jellemét, tapasztalatát! Másképpen szólt ugyanaz a dallam más tájegységen, más kísérettel, más előadótól. Nagyon is természetes, ha azt keressük, hogy a mai közegben hogyan tud a legjobban, legszebben megélni egy-egy régi dallam. Tudom, sokak számára ez eretnekség, én viszont hiszek ebben. A világzenei kategória nagy olvasztótégely, és nem is mindig pozitív értelemben. Nehéz megkülönböztetni a valódi minőségi, újragondolt zenét az olcsó népszerűséget kereső zenei feldolgozásoktól.

– Mennyire tükrözi a hivatásodat a lakásod, az otthoni környezeted?

– Amikor még egyedülállóként albérletben laktam, körülvettem magamat gyönyörű népművészeti tárgyakkal. Amikor a párommal az első közös, saját lakásunkba költöztünk, akkor már csak egy párna, egy abrosz, egy falvédő utalt a népi környezetre. A többi tárgy állt vagy tíz évig a gardróbszekrényben, és a népviseletekben is csak néha gyönyörködtem, de egyre kevesebbet használtam őket. A fellépésekre nem vehetem fel egyetlen tájegység viseletét, ha Moldvától Vas megyéig éneklek dalokat. Amikor pedig az elmúlt években házat építettünk, immár három gyerekkel, teljesen a praktikum irányába mozdultunk el. Szeretem a fényt, a nagy ablakokat, ez már eleve nem egyeztethető össze semmilyen hagyományos stílussal.

A mostani otthonunk „modern, minimalista és funkcionalista”, de azért igyekeztünk megőrizni benne a melegséget, a barátságos színeket. Ma már csak egy-két tényleg nagyon kedves népművészeti tárgyat őrzök.

A viseleteket néptáncosoknak és a lányom tánccsoportjának részben eladtam, részben elajándékoztam, így jó emberekhez kerültek, akik tényleg használják és szeretik azokat.

– Berecz András szerint a népi kultúra nem vitrinbe való.

– Fontos számomra, hogy a hétköznapi életben is hasznát vegyék, legyen gyakorlati funkciója. Ugyanígy van ez a népdallal is. Kedves ismerősöm, a Mányban élő Tőkés Veron mesélte, hogy nemrég a falujukban tragikus baleset történt: áramütés miatt meghalt egy hatéves kisfiú. Veron azzal hívott fel, hogy a Semmicske énekek című lemezemen lévő egyik dal nekik, egy másik dalom pedig a barátnőjééknek mennyire sokat segített a gyász feldolgozásában. Megkönnyeztem, de erőt adott, hisz a dalaink így újra részei az életnek, nem szimplán „fogyasztási cikkek”, hanem hatásuk lehet egy-egy fontos élethelyzetben.

– A múzeumból tehát kiléptél a való életbe, amit az is ösztönzött, hogy időközben három gyermeked lett. Nekik mennyit tudsz átadni ebből az élő népzenéből?

– Otthon sokféle zene szól, különféle népzenék, dzsessz és klasszikus európai vagy épp klasszikus indiai zene, de az igényes pop is belefér…

Janka például felváltva tanulja Whitney Houston egyik dalát és az indiai skálát oktatóvideóról.

A kicsik maguk is odaülnek a zongorához, és gyakran énekelnek. Jelenlegi kedvencük a „Ma van húsvét napja” kezdetű szokásdal és Nemes Nagy Ágnes „A titkos út” című megzenésített verse. Sok mindent átvesznek abból, amit én a fellépéseimre tanulok, és a szerepjátékaikban természetes módon előfordulnak olyan mondatok, hogy „mondjuk, te szomorú vagy, ezért játszok neked bansurin” (indiai fuvolán).

– Irigylésre méltó, hogy férjeddel a munkátokban, a zenében is tudtok kapcsolódni egymáshoz.

– Egyfelől nagyon jó, mert így még erősebb az az egység, amit a zenében adni tudunk. Ismerjük egymás stílusát, rezdüléseit. Zoli olyan muzsikát szerez, ami az én hangomat kiemeli, mert tudja, mik az erősségeim. Ugyanakkor természetes módon plusz konfliktusforrás is, hogy a szakmai nehézségeket ne vigyük be a családba, és fordítva.

– Egy interjúban korábban azt mondtad, anyának lenni az élet egyértelmű parancsa. Ez mégsem hangzott kényszernek a te szádból.

– Pedig hiába voltam már majdnem harmincéves, és hiába éltem át Janka születését euforikus boldogsággal, a kisgyermekes létre mégsem tudtam felkészülni. Ő egyfolytában igényelte, hogy foglalkozzunk vele, sokáig mellettem is aludt. Imádtam, és mégis sokkoló volt, hogy az addigi viszonylagos szabadságom onnantól kezdve megszűnt, és nem volt kibúvó. Ezt az alárendelődést meg kellett tanulnom, azért is vártunk viszonylag sokat a következő gyermekkel. Amikor azonban erre belül felkészültem, az adandó első pillanatban megfogantak az ikrek, mintha az élet be akarná pótolni a kihagyott időt. Ebbe az új helyzetbe már sokkal természetesebben kerültem bele, fizikailag is, például csökkent az alvásszükségletem. Igény szerint tudtam szoptatni az ikreket is, ami éjszakánként nyolc-tíz felkelést jelentett.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem készültem ki, és nem kellett nagy erő, hogy összeszedjem magam, mégis, valahogy természetes módon lettünk nagycsaládosok. Borka és Tünde ma már ötévesek.

Zolira minden helyzetben teljes bizalommal tudom rábízni a lányokat. Szüleim is sokat segítenek, annak ellenére, hogy messze laknak.

– Kiegyensúlyozottnak tűnsz, mint aki az élettől mindkét hivatást megkapta, még ha ezért nagyon meg is küzdesz.

– Örök libikóka, folyamatos küzdelem, hogy az anyaság mellett komolyan tudjak készülni a koncertekre. Hol úgy érzem, hogy nem foglalkozom eleget a gyerekekkel, hol fordítva, a szakmai felkészülésre szánt időt keveslem – és akkor még nem is beszéltünk a háztartásról, az együtteseink menedzseléséről… Maximalista vagyok, és nem tudok elég elfogadó vagy megbocsátó lenni magammal szemben. Azt hiszem, belső küzdelmeim nagy része ebből adódik, hiszen a közönség és a környezetemben élők sokkal elfogadóbbak velem. De meg tudom élni mindennek a teljességét is.

– Úgy tűnik, nem vagy az a típus, aki ne tudna hálát érezni azért, ha valamilyen terve megvalósul.

– A céljaim általában racionálisak, nem elérhetetlenek. A közvetlen feladataimra és lehetőségeimre igyekszem koncentrálni. Amikor nagyon elrugaszkodott gondolataim voltak, és sóvárogva azt vizsgálgattam, egyik vagy másik zenekar hogyan juthatott magasabb státuszba, és mit kellene tennünk, hogy mi is ott legyünk, mindig arra jutottam végül: én nem tudnám, nem akarnám azt az utat járni.

Egyrészt nem akarok populárisabb zenei irányba haladni, másrészt nekem fontos, hogy rend legyen otthon, hogy elültethessem a kertemben a szeretett növényeimet, és nem tudnék egy hónapra elszakadni a családomtól egy turné kedvéért.

Amíg kicsik voltak, nem utaztam el a gyerekeimtől pár óránál több időre, mert szoptattam őket hároméves korukig. Természetesen szeretném, hogy minél többeket megérintsen a zenénk, de az embernek elsősorban önmaga lelki és szakmai fejlődésében kell keresnie az előrelépés lehetőségét.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A lapot előfizetheti itt. 

– Előadásodat az A betű történetével kezdted. Kifejtenéd röviden, miért volt olyan nagy hatással rád „a piros toll üzenete”, és hogyan indított el tanárként a pozitív pszichológia felé?

– Az MQ® és én ebben a történetben találtunk egymásra: „Emlékezz vissza, hogyan tanultál meg írni. A tanítónő 50-szer leíratta veled az »a« betűt, aztán beszedte a füzeteket, és a piros tollával akkurátusan aláhúzta azt, amelyik nem szép, nem úgy kanyarodik, kilóg a sorból. Ma már létezik a világon olyan iskola, ahol a tanítónő ugyanúgy leíratja 50-szer a betűt, de utána odaadja neked a tollat, hogy karikázd be te a legszebbet.”

Mélyen megérintett ez a történet, hiszen nekem is van piros tollam, amellyel éveken keresztül a legnagyobb jóindulatommal azt üzentem a diákjaimnak, hogy nem elég jók.

Azonnal magamnak akartam a történetben rejlő szemléletváltást: hibaazonosítás helyett a jó működésekre koncentrálást, illetve a kontroll lehetséges megosztását.

Somkövi Bernadett

– „A pozitív pszichológia a tanteremben” projektet dr. Kovács Eszterrel, az MQ® módszer megalkotójával indítottátok el. Mi volt a célotok?

– Az üzleti világban sikeresen működő brandet a magyar közoktatás valóságában kamatoztatni: fejleszteni az osztályom tanulóinak személyes- és szociális kompetenciáit, illetve megtámogatni a fejlesztő munkát a pozitív pszichológia legújabb, tudományos vívmányainak felhasználásával.

– Első gyakorlatként osztályfőnöki feladatot vállaltál a Szent László Gimnáziumban. Hogyan épült fel a diákok jóllétére és a személyes erősségekre fókuszáló program?

– A program első körében a résztvevők személyes kompetenciáira helyeztük a fókuszt: elindult a személyes erősségeik feltérképezése, önértéktudatuk erősítése, erőforrásaik tudatosítása. Helyzetértelmező gondolkodásukat felmértem MQ® teszttel. Ezt követően a hangsúlyt a nyelvet tanulók szociális kompetenciáira tettük: társas készségeik – kommunikáció, együttműködés – finomhangolására, illetve egy olyan „bővíts–építs” légkör kialakítására törekedtünk a nyelvórákon, amely a lehető legnagyobb mértékben támogatja a nyelvtanulást csoportos keretek között. Tudományosan bizonyított tény, hogy a pozitív érzések kiszélesítik az egyén gondolati és cselekvési repertoárját.

A diákokkal együtt dolgoztunk azon, hogy minél több pozitív érzést – érdeklődés, vidámság, öröm, büszkeség, hála, stb. – tudjanak megélni, hiszen jó hangulatban könnyebben megy a tanulás.

– Beilleszthető mindez a Nemzeti Alaptantervbe?

– A nyelvi alapkészségeket a belső motivációra támaszkodva fejlesztjük: kompetencia – erősségek és fejlesztendő területek, kapcsolódás egymáshoz és a nyelvtanárhoz, és autonómia, az önirányítás szabadsága. Ez tökéletes összhangban áll a NAT-ban megfogalmazott céllal: hatékony, önálló tanulás fejlesztése kulcskompetenciával az idegen nyelvtanulásban.

Sőt, a program ennél többet kínál: a nyelvtanulás–nyelvtanítás szereplői számára egyszerre teljesül az eredményesség és a jól-lét.

– A módszer nemcsak az írásbeli, hanem a szóbeli kihívásokra készülésben is segít. Hogyan?

– Mindkét esetben visszajelzést kap a diák arról, mit csinált jól, mire kell még figyelmet fordítania, így pontosan látja, hol tart. Örülni tud az elért eredményeinek, és ezekből erőt merítve tud az általa megfogalmazott cél felé haladni. Megtanulja értékelni önmaga és a társai munkáját is. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne egy külső visszajelzés, érdemjegy alapján kerüljön be egy skatulyába.

Somkövi Bernadett tanítványaival

– Első megmérettetésként egy húszperces színdarabot állítottatok össze a kilencedikes osztályoddal, ahol mindenki olyan feladatot kapott, amiben a legjobb. Mitől volt ez egyértelműen sikeres?

– A kezükbe adtam a döntést: Mindenáron nyerni szeretnének? Vagy jól szeretnék érezni magukat? Úgy szeretnének a dobogóra állni, hogy közben a jól-létükre is figyelünk? Más felkészülési stratégiát igényel a háromféle kategória.

Az utóbbit választották. Ebben erősen jelen van az együttműködés, a bizalom, a felelősség- és kockázatvállalás, illetve annak a lehetősége, hogy a közös, belülről fakadó cél elérése érdekében mindenki hozzátehet magából valami értékeset.

– Az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen (OKTV) 16 diákod jutott tovább a középdöntőbe, négyszer többen, mint 10 évvel azelőtt, amikor még az MQ® módszer nélkül készítetted fel őket.

– Az MQ® fejlesztő programnak kulcsszerepe volt a háromfordulós olasz nyelvi OKTV-re felkészítő szakkör munkájában. Már az első fordulóba egy reális optimizmuson alapuló fejlesztő program előnyeit élvezve vágtak bele, így tisztában voltak erősségeikkel. Az első forduló sikere után a 16 diák együttműködésre építettük a felkészítő szakkör további munkáját: tanári irányítással, pármunkában, kiscsoportban készültek, gyakoroltak. Mindenki beadta a munkáját a közösbe: egyénileg kidolgoztak egy témát, és tizenötöt kaptak meg cserébe.

Felismerték annak az értékét, hogy a sokféle nézőpontból óriási előnyt lehet kovácsolni.

Értő füllel hallgatták egymást, hogy pozitív visszajelzést tudjanak adni a társuknak, és építő kritika formájában tudják megfogalmazni a még fejlesztendő területeket.

– Az eredmény: minden diákod továbbjutott a döntőbe – ez az összes döntős diáknak több mint felét jelentette –, és elhozták az első helyezések nagy részét. Sőt, ezt a kiemelkedő eredményt egy év múlva megismételtétek, tehát nem egyszeri sikerről van szó.

– Igen, a közös munka óriási sikert hozott: mind a 16 tanuló bejutott egy osztályból az országos döntőbe, első, második, harmadik és további fantasztikus helyezésekkel.

Ilyen kiugróan magas eredmény még nem volt a Szent László Gimnázium történetében. Egy évvel később a felkészítő munkához csatlakozott az akkori harmadikos csoportom is, és ismét 16 diákom ért kiemelkedő helyezéseket. A módszer bizonyított.

– Mi történt azóta ezekkel a diákokkal?

– Bekerültek a hőn áhított egyetemi szakokra, ahol igen nagy a túljelentkezés. Szívet melengető minden egyes beszámoló, ami tőlük érkezik sikerekről, nehézségekről, kihívásokról. Bízom benne, hogy élni tudnak majd az MQ® program üzenetével: „Légy, aki lehetsz!”.

– Más tantárgyak esetén is lehet alkalmazni, az előadáson mégis azt mondtad: nyelvtanárként könnyebb dolgod van a módszerrel, mint más tantárgyat tanítóknak. Miért?

– A módszer lényege a szemléletváltás. Minden pedagógus előtt nyitva áll, hogy a „jól működésekre” helyezze a hangsúlyt. A nyelvtanár igen szerencsés helyzetben van, hiszen a tartalom könnyen összeegyeztethető a pozitív pszichológia eszköztárával: például tulajdonságokat lehet úgy tanítani, hogy azt nézzük meg, ki miben jó, illetve miben szeretne fejlődni, a szabadidő témakörben pedig górcső alá lehet venni a személyes erőforrásokat.

–  Minden pedagógus előtt nyitva áll?

– Igen. A sikereinken felbuzdulva ugyanis pedagógus-továbbképzéseket dolgoztunk ki: azt szeretnénk, hogy az MQ® módszer az ország összes pedagógusa számára elérhető legyen.

Jelenleg három tréningünk fut: Pozitív pszichológia a tanteremben, Belső motiváció és a Momentán Társulattal közös ImPro PlayshoP, amelyekre szeretettel várunk minden érdeklődőt.

 

Dunay Katalin, Somkövi Bernadett, Tóth Viktor

– Ha ez ennyire jó és sikeres, miért nem így tanít mindenki?

– Égető szükség van arra, hogy a pályán lévő pedagógusok bővíthessék az eszköztárukat, szabadon eldönthessék, milyen irányban képzik magukat tovább, és erre megkaphassák a szükséges időkeretet és anyagi fedezetet.

Fontos lenne, hogy a folyamatosan változó világ új kihívásaival összhangban, hivatásuk fontosságának tudatában léphessenek be reggelente az osztályterembe.

Számunkra nagyon sokat jelentett, hogy a Szent László Gimnázium igazgatója, Sárkány Péter a kezdetektől fogva értéknek tekintette a munkánkat. Az MQ® teammel, Dunay Katalinnal, Lukácsi Nórával és Tóth Viktorral folyamatosan tartunk tréningeket, workshopokat.

Az igazi nagy áttörést azonban az jelentené, ha a módszer helyet kapna a tanárképzésben.

– A te munkád abból áll, hogy örülsz – mondta neked egyszer egy diákod. Az eddigi eredmények alapján most minek örülsz, örülnél a legjobban?

– Annak, hogy amikor valami újat tanulok, az a fejemben már automatikusan MQ® alapokra épül. Ennek köszönhetően inspiráló, kreatív tartalmakat tudok létrehozni olyan emberekkel együttműködve, akiket tisztelek és szeretek, akik számára szintén érték a társadalmi felelősségvállalás. Így született meg új programunk is, az ImPro playshoP, dr. Kovács Eszterrel (Skilltogo) és Harsányi Bencével (Momentán Társulat) együttműködve, amely során a pozitív pszichológiát és az improvizációs technikákat a nyelvóra izgalmas valóságává gyúrjuk.

– Mik voltak a Te „mi leszek, ha nagy leszek” elképzeléseid?

– Édesapán filmrendező volt, édesanyám énekelt, úgyhogy a művészi pálya nem volt ismeretlen a család körében. Négyéves koromban megállapították, hogy van zenei tehetségem. El is vittek Kecskemétre egy híres zenetanárhoz, távoli rokonunkhoz. Ő, Párdányi Judit javasolta, hogy irányítsanak zenei pályára. Így aztán zenei általánosba írattak, ahol a klasszikus gitár mellett zenekarokat szerveztem, gitároztunk, zongoráztunk, három-négy szólamban énekeltük a Beatles-slágereket.

Édesanyám azt szerette volna, hogy karmester legyek vagy operaénekes. Apukám azt, hogy filmrendező vagy színész. Mindenesetre támogattak.

Én eközben zenekarokban gitároztam, énekeltem, basszusgitároztam és vokáloztam az összes korabeli nagy sztár mögött Máté Pétertől Cserháti Zsuzsiig. Jákó Verával meg Solti Károllyal is turnéztam. Fantasztikus gyakorlat volt, megesett, hogy napi 6-8 előadáson léptünk föl.

– Megbocsátották otthon, hogy mégsem lettél karmester?

– Hát persze! Édesapám még ott ülhetett szmokingban a szegedi Dóm téren, a Jézus Krisztus Szupersztár bemutatóján.

– Tudatában voltatok akkor, hogy színháztörténelmet írtok? Ez volt Kelet-Európa első Szupersztárja.

– Persze hogy tudtuk! Miklós Tibiéknek korábban volt már egy nagy sikerű bemutatójuk a műből, amely Aczél elvtársnál végződött. Hogy ezt a darabot a rendszerváltozást megelőzően, a szegedi Dóm előtt, nyolc estén át hét-hétezer embernek bemutathattuk, az nem csupán színháztörténelem volt, de a magyar történelemben is említésre érdemes.

– Hívő emberként számodra ez vallási élmény is volt?

– Természetesen! Onnantól fogva, hogy rám osztották a szerepet, igyekeztem úgy élni, hogy minél méltóbb legyek rá.

Naponta forgattam a Bibliát, megnéztem minden témába vágó filmet, elolvastam minden elérhető olvasmányt. És növesztettem a hajamat meg a szakállamat. Lelkileg és fizikailag egyaránt készültem.

– Színészi utadon mennyiben segített, hogy egy ekkora „abszolút főszerep” után jöttek a kisebb, ám színészileg tán még nehezebb szerepek: Marius A nyomorultakban, Akáciusz A bestiában?

– Azért Marius sem karakterszerep, ráadásul a világon másodikként mutathattuk be a londoniak után, csodálatos színésztársakkal, Szinetár Miklós monumentális rendezésében.  Mariusnak köszönhetem Jean Valjeant, A nyomorultak főszerepét, amelyet maga a londoni „producerpápa”, Mackintosh osztott rám a duisburgi előadásokon. Már Szegeden ráírta a londoni lemez borítójára: „Várd ki, míg elég idős leszel Jean Valjeannak!” 

Amikor a londoni meghallgatás után megmutattam Mackintoshnak a dedikált lemezt, megölelt, és büszkén mutogatta mindenkinek: én már tíz éve láttam ebben a magyar fiúban a jövendő Jean Valjeant.

Hetente hatszor játszhattam első szereposztásban egy színházban, amelyet erre a bemutatóra építettek föl. Két évet töltöttünk kint.

– Siker, elismertség, nyugati gázsi. Miért tértél haza?

– Nem akartam megvárni, hogy egyszer csak véget érjen, és tudtam, hogy a Madách Színház is műsorra tűzi A nyomorultakat. Hazajöttem Jean Valjeannak.

Sasvári Sándor, fotó: Páczai Tamás

– Odakint technika, showbiznisz és menedzsment a zenés színház három pillére. Belülről átélve mi a különbség az itthonihoz képest?

– Ma már kevesebb, akkoriban óriási volt. Rengeteg pénzből nemzetközi csapatot válogattak össze. A duisburgi A nyomorultakban körülbelül tizenöt náció képviseltette magát – közöttük öten voltunk magyarok. Nagyüzem. Heti nyolc előadás londoni felügyelettel: a sminkestől a sound designerig mindenki Londonból jön. Elképesztő színpadtechnika, computer-vezérelte barikád, rendszeresen részpróbák, miközben hetente hatszor színpadon vagy. De a gázsid minden hónapban pontosan megjelenik a számládon. Profizmus.

Az is igaz, hogy a holland rendezőnő egy ízben leültette az egész társulatot, hogy hallgassák meg tőlünk, magyaroktól, milyen is egy igazi forradalom. Apám emlékeit meséltem el nekik. Attól fogva új íze lett a forradalmi jeleneteknek, a lapok is megírták, hogy a magyarok tüzet vittek az előadásba.

Ma már itthon is sok pénzt fektetnek egy előadásba, csak mivel nincs en suite színjátszás, lejátszunk hat Fantomot, aztán fél évig a repertoár másik huszonöt darabja megy, ami megnehezíti a produkciók kézben tartását.

– Krisztusi korban jött el számodra a Szupersztár hazai ősbemutatója, még épp jókor lehettél Marius, hogy a lehető legjobbkor visszaérkezz Jean Valjeanként, ideális korban lettél Vronszkij és Veres Pál, de bevártad Karenint is…

– Én még játszottam volna Vronszkijt, de elfogadtam Kerényi Imre érveit. Azért az első Vronszkij én lehettem, Miklós Tibi és Kocsák Tibi rám írták a szerepet, ahogyan Nagy Anikóra Anna Kareninát és Lady Ashtont vagy Vikidál Gyuszira Szurov őrnagyot. Ez utóbbi, Az utazás óriási előadás volt. Nagy álmom még egyébként az Atilla, amelyet Miklós Tibor írt meg, és amelyhez Zakar István szerzett remek zenét. Nem nyugszom, amíg be nem mutatjuk. Sok-sok lóval!

– Ilyen szerepekért érdemes volt hazajönnöd.

– Pontosan. Jót tett a kitekintés, de idehaza kell teljesítenem. Nemrég Hamburgból ajánlottak egy kisebb szerepet, de ha itthon énekelhetem a Fantom főszerepét, miért mennék oda? Boldog vagyok itthon a családommal és a lovaimmal.

– Senkivel sem találkoztam még a színházi szakmában, aki ne szeretne. Mi a titkod?

– Szeretem az embereket, és ezt el is mondom nekik! Intrikákra szerencsére időm sincs: minden percem elfoglalt.

Állatorvos, patkolás, zab, széna, a gyerekek füzetei legyenek bekötve, érjenek be az iskolába, próbák, versenyek, előadások, mi több, bár sokáig ellenálltam, mostanában elvállaltam egy-két tanítványt is.

Egészségesek vagyunk, gyönyörűek a lányaim, vannak szerepeim, mi kell még? A családom és a lovaim tökéletesen feltöltenek. Ha van titok: szeretet, szeretet, szeretet.

Az interjú 2015 áprilisában jelent meg a Képmás magazinban. A magazinra előfizethet itt.

Szia, mondom, Gabi vagyok. 

A kisfiú kicsit megáll, megint rikkant, örül. Kekszes nyálas kezével kapaszkodik, megfogja kinyújtott kezem. Játszunk. Peti a neve, mondja anyuka. Mást is mondana. Peti huncutul hintázik jobbra és balra, meg-megérinti a kezem, nagyokat rikkant bújócskázik. 

A mellettem álló trikós úr megunja: Minek ILYENNEL buszra szállni, tisztára undorító! 

Megdöbbenek. Senki nem szól. Van, aki zordan bólogat, van, aki egy arcjáték erejéig megbotránkozik a férfi szavain. 

Anyuka kevésbé. Megszokta. Zsebkendőt vesz elő. Én is törlőkendőt veszek elő. Letakarítjuk Peti nyomait. Együtt vagyunk. Peti vidáman figyel minket. Egy tiszta zsepivel megcsikizem a kezét. Peti hangosan örül, a zord ember majd' felrobban. 

Együtt szállok le Petiékkel a Keletinél. Megsimogatom a kisfiú vállát, ő erősen megölel. Nem mindenkit szokott, mondta anyukája. Nem folytatja. Sietve indulnak, Peti hátrafelé megy, és lóbálja kezét. Nagyokat rikkant. 

Szia, Peti!

Kép: Jelleke Vanooteghem on Unsplash

Nem csupán víz által, hanem víz és vér által.
(…) a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy.
(1Ján 5,6-8)

Ha igaz, hogy paradigmaváltásra van szükség a Föld, illetve az Emberiség megmentése érdekében, akkor paradigmaváltók is kellenek. Ezt a tudatos emberfajtát nevezzük biomókusnak. Csodáljuk vizionárius bátorságáért, de persze némi szarkasztikus távolságot tartunk egészség- és küldetéstudatának vadhajtásaitól.

A biomókus ivási szokásairól csak egy biztosat állíthatunk: vizet iszik. Illetve vizet is, esetleg főleg vizet. A Cola- és Fanta-ivók még mindig népes táborát lesajnálja – bár tinédzser korában a házibulikon még nem feltétlenül volt ennyire vonalas. Ha mégis nagy néha kólára fanyalodik, azt alaposan megindokolja magának (pl. álmos). Ezen ritka esetekben csakis Cocát VAGY Pepsit iszik, a segédmunkások által előszeretettel fogyasztott, nem bevezetett márkanevű kóláktól borzadva fordul el. Számára az a tablettás bor kategória.

Kép

Kép: Philipp Kammerer on Unsplash

Ajzószerek?!

A folyékony halmazállapotú ajzószerekkel kapcsolatban a biomókus némileg zavarban van. Ha kávézik, igyekszik leszokni, csökkenteni az adagokat, legfeljebb 8 órával lefekvés előtt és tipikusan felkelés után inni. Elborzadva gondol arra, hogy egy csésze kávé vízlábnyoma – állítólag, „brit tudósok szerint” – 140 liter. Nem is beszélve a kapcsolódó CO2 kibocsátásról, hiszen hazánk tudvalevőleg viszonylag messze esik a kávétermő vidékektől (ún. kávéöv: 900 m tengerszint feletti trópusi területek). A biomókus globális tudata általában nem teljesen holisztikus, hiszen akkor azt is tudná, hogy egyfelől 26 millió ember vesztené el világszerte a megélhetését, ha mindenki varázsütésre leszokna, másfelől 1 kg rizs előállítása tízszer akkora vízlábnyommal jár. Márpedig azt még Misi mókus is tudja, hogy a sok kínait csak rizzsel lehet etetni, lehetőleg odahaza…

A biomókus szigorúan kerüli az energiaitalt, legmélyebb meggyőződése, hogy azt 10–20–50 év múlva karcinogén vagy egyéb gyilkos kategóriába fogják sorolni.

BM mélyen megdöbben annak a hazai TDK-dolgozatnak az eredményén, miszerint az egyetemista fiatalok még csak nem is vizsgaidőszakban, hanem bulik alkalmával isszák a többnyire ördögi márkanevű keskenydobozos energiaitalokat – azaz az energiaital a fiatalok kávéja. A biomókus holmi buli kedvéért nem akar előbb meghalni, a pokolban (hell) égni (burn), kígyókkal (vipera) vagy kábítószerrel (cocaine), esetleg bombával érintkezésbe kerülni, szörnyeteggé (monster) válni, a vörös bika nem kedvenc állata, és gyanús számára a termékcsomagoláson a harsány adrenalin vagy taurin felirat. (Aki szeretne itt számmisztikázni, színdinamikázni vagy egyszerűen olvasni erről egy jó kis összeesküvés-elméletet, itt pl. megteheti.)

A biomókus eleve tartózkodik az aludobozos italtól, mert tudja, hogy annak környezeti terhe legalább húszszorosa a visszaváltható üvegnek, bár még mindig fele az eldobható üvegpalacknak.

A biomókus ezért lelkesen viszi vissza a nevetségesen alacsony betétdíjas sörösdobozokat és üvegeket, s elszorul a szíve, valahányszor az okos üvegvisszaváltó automata (miért is nem néni?) futószalagja megfordul, s visszalök egy-egy nemszeretem pezsgősüveget. Természetesen kölyökpezsgőset!

Semmi, ami a-val kezdődik

A biomókus alkoholt is mértékkel fogyaszt. Pálinkát vagy más töményet csak ha fáj a torka vagy nagyon kínálgatják, sört leginkább nyáron, bort max. decit párnaponta. Akkor is megadja módját, borospohárba tölti, a pohár hasát nem szorongatja, lábát keccsel, két ujjal tartja, a Noé-féle nedűt lötyögteti, szagolgatja, ízlelgeti. A biomókus sosem vedel! Tudja, hogy az alkohol kultúra. Azt is, hogy ha sportol és/vagy kissé kiszárad az ember, utána nem érdemes alkoholt inni – igen gyorsan hat… De persze csak annak, akinek céljai pont ellentétesek a biomókuséval. A BM józan és tudatos! Ő 5 litert iszik naponta, mert hallotta valahol, s abba már ritkán gondol bele, hogy 50 és 110 kilós embereknek, télen vagy nyáron, fizikai vagy szellemi munkát végezve, feltehetően nem egy – egyébként feltűnően magas – átlagszámot kellene megjegyezni. Az extrém-biomókus messziről megismerhető futás közben a ráaggatott tevepúpról, oldalához erősített „izóról”, frissítő zseléről és egyéb ezoterikus – valamint felettébb drága – sportoló-italokról.

Kép

Víz!

De ne térjünk el a sport irányába, mivel az imént el is értünk a biomókus italozásának legneuralgikusabb pontjához: a vízhez.

A BM-vallás sajnos igencsak megosztott a víz tekintetben. A kanonizált többség (nevezzük őket – persze mindenféle áthallás nélkül – katolikusoknak) csapvizet iszik, s ebben valószínűleg igaza is van. Legalábbis Magyarországon, ahol tudvalevőleg a csapvíz egészséges, jóízű, bőven van és olcsó. A katolikus BM ismeri azon vaktesztek eredményét, ahol a bevontak szenzációs 49–51% arányban szokták tudni megkülönböztetni a „klóros” csapvizet az „egészséges” ásványvíztől. (Apropó: az a fehér izé, azt hiszem, inkább oxigén a vízben, mint klór, másképp nem tűnne el belőle felfelé törekedve fél perc után. Nem tagadva ezzel a klórral való tisztítást.)

Nem így a kisebbség (legyenek ők a protestánsok.) Az újhitű BM igenis ásványvizet iszik! Ha egészség- és bolygótudata ütközik, ő igenis az előbbihez húz. Elvégre belőle csak egy van, a többiekből pedig igen sok, s még több várható. Sajnos a vallásreform újabb szakadásokhoz vezet: vannak ugye a buborékosok és buborékmentesek, ezt minden pincér tudja. De vannak már félbuborékosok is, márkahűek és gagyiásványvíz-ivók, pillepalackosok (ezen belül másfélliteresek és félliteresek) és ballonosok, és külön elhajlást képez a pivízivók szigorú szektája. A református biomókusok vallják, hogy a csapvíz mind Duna, abban pedig a népdal szerint sok a fogamzásgátló. És még belefolyik a műtrágya meg a növényvédőszer is. A protestáns biomókus nem vesz tudomást róla, hogy a műanyagpalackban igen sokáig áll a víz, hogy a petpalackból bizony beoldódhat ez-az, különösen melegben, vagy ha hónapokig áll a boltpolcon, hogy a hulladékról és a szállításról ne is beszéljünk. Számára az egészség mindennél fontosabb, még a pénztárcájánál is, hiszen egy liter ásványvíz, még a legegyeurósabb fajtából is legalább 80–100-szor annyiba kerül, mint hasonló mennyiségű csapi társa.

Mint gyümölcs a fán…

A biomókus szereti a gyümölcsleveket.

Ha ráér, maga csavarja, centrifugázza, mixeli, konyhájában olyan robotgépek sorakoznak, amelyek tisztítása messze meghaladja egy átlagos mosólány képességeit. Elvadultabbak biozöldségből préselik. A biomókus szinte mindig saját, egyedi palackkal bír – a trendipalackipar legnagyobb örömére –, ezt viszi magával, kortyolgatja. Egyesek szerint orális fixációja van: állandóan kortyolgat. Termosz vagy pille, műanyag vagy üveg, sétáló, gurtnis vagy retikülbe simuló – palackkérdésben megint nincs egység. A BM kombidobozból is iszik, többnyire száz százalékost. Látta a Narancslé útját, legalább a tízperces változatot, ezért van némi lelkifurdalása.

Biomókusaim az Úrban, fontos, mit iszunk, de egyet ne felejtsetek: óránként mindig kb. ezer ember hal éhen a Földön, s nagy részük szomjan. Ők bármit meginnának, azaz egészséges vízhez sem jutnak. A globális igazságosság jegyében, legalább néha küldjétek el a kávé, gyümölcslé vagy ásványvíz árát Afrikába! S becses szervezetetekkel tisztítsátok a csapvizet, az is ezt teszi veletek!

A szerző ismeretlen, de a forrást megjelöli az olvasókönyvet összeállító munkaközösség: német demokratikus tankönyv. Így már minden világos. Nosza, futás cipőt pucolni!

 

Második osztályos olvasókönyv, 1976.

Péter és a cipők

Péter minden este sorba állítja, és kitisztítja a cipőket, édesapáét, édesanyáét és a magáét. 

 – Úgy! Álljatok szépen sorba! Várjatok, amíg sorra kerültök! 

Egy kis fadarabbal lekaparja, sárkefével letisztítja róluk a sarat. Valamennyit bekeni cipőkenőccsel. Utána addig keféli valamennyit, amíg olyan fényesek lesznek, mint a tükör. 

 – Szép vagy, cipőcském – mondogatja közben –, mintha új lennél! De várd meg a párodat, az hozzád tartozik! 

  Először a bal lábra való cipőket tisztítja sorba. Azután a jobb lábra valókat. Nevet, amikor a tisztákat a piszkosak mellé állítja. 

 – Az egyik, mint a tükör, a másik csupa por! 

 Cipőtisztítás után becsukja a cipőkenőcs dobozát, a kefékkel együtt helyre teszi. Azután megmossa a kezét, és azt mondja: 

  – Ezzel is készen vagyok! 

  Az édesapja pedig így dicséri: 

  – Derék legény a mi Péterünk! Tudja, hogyan kell szépen, rendesen dolgozni. 

Augusztusban már erősen foglalkoztat a következő tanév. A brazilokat nem. Nem csupán szokásos lazaságuk miatt.

– Nálunk még be sem fejeződött az előző ! – nevet Vera, aki egy Eva nevű hétéves kislány anyukája.

Tényleg! Hiszen ott minden fordítva van. A fák, az emberek meg minden. Miért pont a tanév ne volna? 

Hamarosan megtudom, hogy ott a suli februárban kezdődik. Júliusban van egy téli szünetük (téli!!!), de utána folytatják decemberig. 200 napot járnak suliba – mi 180 napot.

– Milyen egy napod, Eva ? – próbálkozom apró ismerősömnél. Nagyon lelkesen válaszol, látom, tetszik neki, hogy valaki, aki tőle 10.000 km-re lakik, iránta érdeklődik.

– Reggel hétkor kelek.

– Sokat vacakolsz a ruháiddal, hogy mit vegyél fel? 

Eva elakad. Majd elneveti magát úgy, hogy fél Zugló hallja, milyen vidám valaki Brazíliában. 

– Egyenruhám van! Kék nadrág és fehér póló. Csak ebben lehet menni a suliba.

Brazil környezetóra a szabadban

Megnézem az elküldött képet. Az egyenruha nyomokban sem hasonlít a merev uniformisokhoz, tényleg jó. 

– Amikor beérek, megölelem Mariát, a tanítónkat. Ő meg is puszilgat minket. Olyan, mint egy anyuci. 

Ez is nagyon brazil: minden érzelmüket azonnal kimutatják. Megcsodálom Maria képét is, tényleg anyucis. 

– Utána mindenki lemegy az udvarra, felhúzzuk az országzászlót, és elénekeljük a brazil himnuszt. Elénekeljem neked? 

Eva lelkesen énekel. Szép tiszta, erős hangja van. Az énekléshez tánc is jár.

– Miket tanultok, Eva? 

– Leírni a számokat meg a betűket, és elolvasni azt, ami a könyvekben van, és sokat játszunk. Mindent eljátszunk, amiről olvasunk. (Elképzelem nálunk a három kiscica történetét a kályhacsöves résznél.) A földrajzot is  szeretem, mert akkor még többet játszunk, és sokat kirándulunk. 

Gyorsan leesik, hogy a földrajz nálunk, alsóban a környezetismeret. 

Újabb képeket kapok. Apró gyerekek egy osztályteremben. Kis, egyszemélyes padok ovis székekkel. Ha jól értelmezem, éppen eljátsszák az életkorokat. Még kiságy is van. Egyenruhás apróságok egy folyóparton. Játék az udvaron, pont úgy, mint nálunk: homokozó, mászóka.

Kicsit furcsa, hogy a tantermek falain kevés a dísz. Míg nálunk mi, tanítók hajlamosak vagyunk rogyásig telepakolni a falakat szemléltetőkkel, itt szinte semmi nincs. Kis pillangók, emberkék, és ennyi. 

– Eva, szeretsz suliba járni? 

Tipikus buta, felnőttes kérdés. Ki a csuda ne szeretne! Eva grimaszol, és elneveti magát. 

Festegetés az első osztályban

A karnevál idejét leszámítva mindig egyenholmiban járnak a gyerekek. Ujjatlan és ujjas fehér póló, térdig érő kék rövidnadrág, szemellenzős kék sapka, cipzáros kabátka. Mindenen ott az iskola címere. 

Szinte megkívánom ezt az egyenruhát. Még én is szívesen viselném. Ez más, mint a mi köpenyünk volt, főleg a nájlon. 

Megpróbálom elmesélni nekik a mi köpenyünk történetét. Csodálkoznak. 

– Mi értelme van, ha nem egyforma, és alatta mindenki mást visel? Megsülnénk benne – mondják. 

Talán igazuk van. 

Eva még tele van mesélnivalóval, de az legközelebbre marad. 

Elsős matekfüzet

A képek az iskola honlapjáról származnak. 

1969-ben születtem a pesterzsébeti Baba utcai szülőotthonban. Vékonyka, húszéves anyukám hatalmas pocakjával (velem) ott várta a nagy eseményt. 

Megnehezítettem a dolgát, mert nem mutattam hajlandóságot a gyors megszületésre. Nehéz születés elé néztünk, Akkoriban nem voltak még csodadolgok, gumilabdák, medencék, masszázs... de kár...

Nagyon meleg volt. A nővérek szobájából idegesítően áradtak a korszak táncdalai. Nem igyekeztem elhagyni kényelmes helyemet. Újabb és újabb táncdalok köveztkeztek, de egyik sem csábított. Végül meggondoltam magam, és – ki tudja, miért – Koós János Kislány a zongoránál című számánál megelégeltem a dolgot, és anyukám nagy megkönnyebbülésére végre világra jöttem. 

Nem lett kedvencem Koós János, sőt, a '60-as, '70-es évek tánczenéit sem kedvelem. Ezt az egyet évente egyszer kivételesen meghallgatom. 

Boldog születésnapomat, anyu! 

A fotó Veres Gabriella tulajdona

Medvés emlékek

Amikor gimnazistaként (erdélyi szóhasználatban: licisként) a Szent Anna-tóhoz mentünk sátorozni, tudtuk, hogy a medvék jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, ezért az erdőben sétálva a megszokottnál kissé hangosabban beszélgettünk, fütyörésztünk vagy énekeltünk. Hangosan ugyan, de tisztelettel jeleztük az erdő állatainak, hogy mi is ott vagyunk. Azt is tudtuk, hogy bár sátrainkat a kijelölt, drótkerítéssel elzárt részen húztuk fel, az élelmet éjszakára nem tartjuk magunk mellett, hanem felkötjük egy-egy távolabbi fa magasabb ágára.

Este sokáig hagytuk égni a tüzet, és ha esetleg éjjel meglátogatott a medve, akkor csendben hallgatóztunk, amíg falatozott, ha mégis talált valami ételmaradékot, majd békésen elballagott.

Nem kezdtünk el össze-vissza kiabálni vagy ugrálni, és eszünkbe sem jutott fotózni (nem is volt mivel). Ha pedig nappal találkoztunk vele, lassan és halkan kitértünk az útjából. Mindezekről az elemi szabályokról mostanság sokat hallani, de akkor, tizenévesen számunkra egyértelmű és természetes volt, hogy így viselkedünk – akkor is, ha felnőtt kíséret nélkül kirándulunk.

Tudtuk, mert megtanítottak rá a szüleink, nagyszüleink: az erdő az állatok otthona, mi csak vendégek vagyunk benne.

Természetesen már akkor – a kilencvenes évek elején – is lehetett időnként hallani történeteket a Tusnádra beszoktatott, vagy a székelyföldi falvak szélső házainak udvaraiba belátogató medvékről, de mivel ezek ritka esetek voltak, nem lettek belőlük „ügyek". Egészen a legutóbbi időkig. (Akit érdekel a jelenlegi romániai medve- és vele kapcsolatos jogi és politikai helyzet, olvassa Csinta Samu sepsiszentgyörgyi újságíró beszámolóit, például ITT és ITT.)

Ima a medvékért

Tavaly nyári erdélyi látogatásunkkor otthoni barátaink alaposan felkészítettek: ha medvét akarunk látni a Szent Anna-tónál, akkor délután 4 óra körül legyünk ott. De mi nem akartunk medvét látni, ezért 3 óra körül eljöttünk a helyszínről. (Ennek nem a medve volt az egyetlen oka, hanem a helyszín – gyermekkorom kedvenc kirándulóhelye – emlékeimhez képest erőteljesen megváltozott hangulata – de ez egy másik történet…). Nem a félelem hajtott el minket onnan, egyszerűen nem akartuk látni a kukázáshoz szoktatott, hangos kurjongatásokkal és folyamatos fotózással kísért szerencsétlen állatokat.

Nem akartuk látni az erdők méltóságteljes és tiszteletremélő vadállatát e lealázott, szó szerint beetetett celeb szerepében.

(Idén már el sem mentünk a tóhoz, de most sem elsősorban a medvék miatt, hanem azért, mert immár hatóságilag tilos fürödni ott, ahol negyven éve minden nyáron legalább egyszer nagyot úsztam – de ez is egy másik történet…)

Sűrűn imádkoztam azért, hogy erdélyi utunk alatt semmilyen körülmények között ne fussunk össze medvével. Aggódtam, vajon a „tanultaknak” megfelelően, nyugodtan tudok-e reagálni, ha gyermekeim mellettem vannak. Nem akartam letesztelni. Éppen úgy, ahogy egy anyamedve sem akar velünk, emberekkel találkozni. Imáim meghallgatásra találtak: nem láttunk véletlenül egyet sem, pedig nemcsak a „népszerű” székelyföldi helyeken (például Zetelakán és Tusnádon), hanem a másik kedvenc üdülővárosuk, Sinaja közelében is kirándultunk.

Mégis láttunk medvét. Nem egyet, nem kettőt, hanem hatot. Három hatalmas nőstényt és három kis bocsot. Sosem fogom elfelejteni őket.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Medvelesen – a készülődés

A Zetevár Panzió egyik „közvetített szolgáltatása” a Babos Zsolt vadőr által szervezett medveles. Ahogy megérkezünk, gyermekeim izgatottan nyaggatnak, hogy menjünk, de én ellenállok – pont ugyanazért, amiért a Szent Anna tóhoz szoktatott medvéket sem akartam látni. Házigazdánkkal beszélgetve viszont kiderül, hogy itt azért másról van szó. Nem a természetes táplálékuktól és életterüktől természetellenes és méltatlan módon elcsábított, celeb létre szoktatott medvékről.

Mint megtudtuk, Zsolt és társai hat éve minden egyes nap kijárnak ugyanarra az (emberi segítséggel látványosan kialakított, mégis természetesnek ható) tisztásra, amely az erdő mélyén van, és viszonylag kis mennyiségű, legfeljebb fél vödörnyi „finomsággal” – főleg kukorica és napraforgómag, némi idénygyümölcs és egy-két szem szaloncukor – odaszoktatják a környék medvéit. A tisztás szélén van a les: egy ház nagy, kívülről átlátszatlan ablakokkal, onnan lehet figyelni a csemegéző állatokat. Összesen körülbelül harminc-negyven medvét etetnek így.

Van, amikor akár tíz is odalátogat a leshez, és van, amikor csak egy-kettő, de állítólag hoppon még nem maradt medvét látni akaró „vendég”.

És állítólag olyan sem, aki megbánta volna, hogy befizette a nem kis összeget a medvenézésért.

Gyermekeim nyaggatásának engedve végül bejelentkezünk a programra, és izgatottan várjuk az estét, amikor végre találkozunk Babos Zsolttal és aznapi kísérőjével, Imrével. (Fiaim egész nap medvés sztorikkal riogatták a kishúgukat és magukat.) Zsolt tagbaszakadt, erdészruhás vadőr, pont olyan, ahogy elképzeltük. Marcona, sőt kifejezetten morcos. Gyerekeim kissé ijedt arccal, csendben figyelik, én pedig elgondolkodom: ezzel az emberrel együtt kellene eltöltenünk két-három órát, jó sok pénzért?!...  

A medvelesre váró társaság tizenöt-húsz fős, hamarosan nekiindulunk az erdőnek a két autóval. Hepehupás erdei utakon döcögünk felfele, majd pár perc múlva megállunk, kiszállunk, és akkor végre jön a bemutatkozás. És a bocsánatkérés. Zsolt elmondja, hogy valaki indulás előtt nagyon felbosszantotta, de már megnyugodott, és elnézést kér a korábbi rosszkedvéért. Majd szinte kedvesen emlékeztet arra, hova és miért megyünk, hogyan kell viselkedni az erdőben és majd fent a lesen.

A marcona ember vonásai egyre lágyabbak, ahogy az erdőről és a medvékről beszél, majd hirtelen egészen izgatottá válik és teljesen elérzékenyül, mint egy gyermek.

Egyik ámulatból a másikba esem, de aztán lassan minden világos lesz: ez az ember nemcsak szereti az állatokat, hanem rajong értük. Túlfűtött érzelmei annak köszönhetők, hogy kiderült: tegnap először hozta ki a tisztásra három kis bocsát a Lóhere nevű anyamedve, de ő még nem látta őket, mert épp nem ő kísérte a csoportot. Ma azért ők kísérnek minket Imrével, hogy végre láthassák. Nincs időm azon gondolkodni, hogy ezt az embert a medvék vagy a vendégei érdeklik jobban, mert indulunk tovább.

A nagy találkozás

Mivel középső gyermekünk egy reggeli darázscsípéstől csak bicegve tud járni, Zsolt megengedi, hogy az autóban maradjunk, és Imrével együtt menjünk fel a leshez. Így az ígért „szolgáltatáson” túl (vagyis még azelőtt) végignézhetjük, ahogy Imre gondosan kiszórja a magvakat, felaggatja egy madzagra a szaloncukrokat, és akkurátusan megtisztítja az ablakot, amin majd bámulni fogjuk az állatokat. Itt már csendben kell lenni, hiszen nagy valószínűséggel a medvék már egészen közel vannak hozzánk.

Közben megilletődött csendben megérkezik a csapat másik fele, és a nagyobbik fiunk fojtott izgatottsággal meséli, hogy ők már látták az egyik medvét, amint a tisztás fele ballagott a les mögött. Az ébredező félelmet elnyomja az öröm: ezek szerint mi sem maradunk medve nélkül. Zsolt leülteti az egyre izgatottabb „közönséget”, Imre pedig elindul az autóval visszafele. A hangos motorindítás nem véletlen – magyarázza Zsolt. Mivel nem tudnak mindig pontosan ugyanakkor ideérni, nem az időhöz, hanem az induló autó zajához szoktatták a medvéket.

Amint az autó elindul, a fák közül kilép egy hatalmas fekete medve.

„Őt láttuk az előbb, pár méterre az ösvénytől, a les mögött” – suttogja a férjem. Most is csak pár méterre van tőlünk, csak egy üvegfal választ el tőle. Komótosan eszegetni kezdi a kukoricaszemeket. Zsolt suttogva magyaráz: a medve egyenként eszi meg a magvakat, gyümölcsöket, nem kapdossa fel őket, mint például a tyúkok, hogy ne fájduljon meg a gyomra. A gyümölcs a kedvenc, azt kiszemezgeti először, aztán jöhet a többi. Fél órán át áhítattal bámuljuk a majszoló medvét, és közben hallgatjuk Zsoltot, ahogy fojtott hangon mesél róluk: hányan vannak, melyikük hány éves és milyen nevet adtak nekik, mik a szokásaik. Ha jól emlékszem, ez az első, szinte fekete medve 15 éves és Idegesnek hívják. (Nem látszik rajta, de nem is szeretném látni.)

Gyermekeim mocorgásából sejtem, hogy lassan megunják a „műsort”, de akkor a medve egyre többször emeli fel a fejét ugyanabba az irányba. „Hall valamit, valószínűleg egy másik medve közeledik” – suttogja Zsolt, és valóban: megjelenik egy átlagosnál világosabb, az előzőnél jóval fiatalabb – mint megtudjuk, nyolcéves – medve. Ő is komótosan halad egyik magokkal megszórt helyről a másikra, néha rápillant a másik medvére, de tisztes távolságban marad tőle. „Nagyon ritkán szoktak verekedni, tudják, hogy mindkettejük számára elég itt a csemege – szólal meg Imre. – Tudják, hogy itt biztonságban vannak” – magyarázza. A fiatalabb medve észreveszi a fára felaggatott szaloncukrot, felágaskodik és leszedi. Húsz szempár figyeli, ahogy a hatalmas állat két lábra állva még hatalmasabbá válik. A medve nem éri el a másik szaloncukrot, így továbbmegy, és folytatja a szemezgetést. Nemsokára odaér az első medve, és leszedi a magasabban függő szaloncukrot. A két lábra álló óriási fekete medve látványa még az előzőnél is lenyűgözőbb. A szó újra megakad, még fotózni is elfelejtünk. Aztán megint folytatódik az eszegetés, amikor a medvék megint egyre sűrűbben néznek fel ugyanabba az irányba.

És akkor – az izgatott vadőr és az ötéves kislányom egyszerre kiáltanak fel, szerencsére mindketten halkan – megérkezik a várva várt anyamedve a három kis boccsal.

 

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Anyák egymás között

A kezek és a telefonok az eddigieknél is vadabbul „dolgoznak”. Szerencsére Zsolt észnél van, és bár ő is egyszerre nyúl a látcsőért és a fényképezőgépért, folyamatosan figyelmeztet, hogy továbbra is nagyon csendben és óvatosan beszéljünk, mozogjunk, fényképezzünk.

Az én telefonom épp lemerül, így örömmel adom át férjemnek a fotózás lehetőségét, és végre szabadon nézem a medveanyát és a három bocsot. Azonnal erős, ösztönös rokonszenvet érzek irántuk. A kicsik pont olyanok, mint a gyermekeim mesekönyvében: kerek fülek, vidám pofák, bolondos, fűszálak után kapkodó mancsok. Az élelem őket nem annyira érdekli, figyelmüket jobban lekötik a fűszálak és a tisztáson átrepülő galambok. Egymással birkóznak, fel-felmásznak farönkre, kőre. Az idegen medvékhez ők sem közelítenek.

Az anyamedve pont olyan, mint én a gyermekeim születése után fél évvel: jóval soványabb és nyúzottabb, mint a másik két, ugyancsak nőstény medve.

Bár láthatóan elég éhes, minden egyes kukoricaszem felnyalása után feszülten körbenéz, feltérképezi őket és az egész tisztást. Figyeli a többi medvét és minden más neszt. Körülbelül másodpercenként.

 Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Együttérzően mosolygok, ahogy a vadőr hangosan sajnálni kezdi Lóherét, hogy milyen sovány, de majdnem felnevetek, amikor nagyon komoly arccal magyarázni kezdi: gondoljunk bele, milyen feszültséggel telik ennek az anyamedvének élete, szegény alig tud nyugodtan enni, állandóan a kicsiket és az erdőt kell figyelnie még itt is, ahol egyébként láthatóan biztonságban érzi magát, különben nem hozta volna ide a bocsait. Csak annyit tudok kinyögni: nekem nem kell belegondolni, én pontosan tudom, milyen érzés ez.

Elképedt arcáról leolvasom: eddig eszébe sem jutott, hogy ez az anyai ösztön a nőknél is pontosan így működik. Aztán leesik a tantusz, és elmosolyodik. Neki még nincs gyermeke, gondolom.

Ekkor már én is nevetek, és hirtelen olyan vidám és laza leszek, hogy amikor Zsolt 9 óra körül kinyitja az ajtót – menjünk, mert ránk sötétedik, és hagyjuk, hogy az ajtónyitásra szétrebbenő medvék a tisztásra visszaszivárogva nyugodtan megegyék a maradékot – szinte anyatársi érzésekkel fantáziálok arról, hogy milyen lenne, ha most összefutnék Lóherével. Azt mondanám neki: nem bánthatsz minket, hiszen tudod, milyen az, ha neked is három gyermeked van. És közben mosolyogva hallgatom gyermekeimet, amint Zsoltnak neveket javasolnak a kisbocsok számára. Jövőre visszajövünk, és akkor megtudjuk, hogy melyik név nyerte el a tetszését.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

A jókedvem még akkor is tart, amikor az autóban hazafele Imre elmagyarázza, hogy szerinte miért portyázik annyi medve Székelyföldön: nemcsak az eddig hallott emberi beavatkozások miatt, mint a szisztematikusan és nagy mennyiségben begyűjtött erdei gyümölcsök vagy a városi kukákhoz turisztikai céllal beszoktatott medvék, hanem valami egész más okból is. Elmeséli, hogy Brassó közelében van egy óriási csirkefarm. Ott egyrészt kidobálják az erdő mellé a csirkefejeket és belsőségeket, másrészt ugyanezzel etetik a kiskorukban elfogott, majd később Székelyföldön elengedett, úgymond „visszavadított” medvéket, akik a természetbe kerülve nem tudják, hogy gyümölcsön is élhetnének, csak a csirkefejet ismerik, és ezt keresik a falu szélén is… Ez a megdöbbentő, de nem hihetetlen történet sokáig elkísér, ahogy a mindenféle gyanús külföldi járművek és a tiltás ellenére megadott kilövési engedélyekről szóló történetek is.

A három kisbocs és az anyamedve képe mégis erősebb, s így tovább tart. Ezt viszem haza magammal – a szeméttel és csirkefejjel etetett, ösztöneikkel szembefordított és indokkal vagy indok nélkül, engedéllyel vagy tilosban kilőtt állatok helyett.

Mozgóképen is megnézhetitek a medvecsaládot itt>>