Tanárok titkos élete 2. – Reklámszünet tanórán

A tanítás végén magamba fordulva ülök a tanáriban a harmadik kávémmal, és érzem, ahogy átjár az önsajnálat. Rengeteg tőlem független indokot tudok felsorolni, hogy miért torkollt katasztrófába az utolsó órám. Csütörtök hetedik órában nem lehet bioszt tartani! Érdektelen kamaszoknak nem lehet biokémiát tanítani! Tavasszal képtelenség órát tartani! Az anyagrész is unalmas – ez meg a NAT hibája! És tudnám folytatni a végtelenségig, de valami megállít. Tulajdonképpen mi is a célom? Hogy lenyomjam az anyagot a diákok torkán? Hogy csendben üljenek 45 percig? Életszerű ez? Megiszom a kávét – ez nem mehet így tovább.

Egyértelmű, hogy ez a naplócsapkodás-reflex a volt tanáraimtól jön, ugyanonnan, ahonnan a feleltetéssel ijesztgetés és az érdemjeggyel fegyelmezés is.

Egyik módszert sem tartom követendőnek, mégis csinálom. Most, hogy rajtakaptam magam, lehetőségem van változtatni rajtuk. A tanárképzés pedagógiai és pszichológiai óráin tanultak falra hányt borsónak bizonyulnak: hiába magoltam be olyan fogalmakat, mint tekintély, keretek tartása, konzekvens szabályok, hitelesség, világos követelmények és a frontális és csoportos módszerek váltakozó használata… Amikor harminc gyerek negyvenfelé figyel, dumál és fesztiválozik, már hiába próbálom csoportmunkára bírni őket, elkéstem. Stresszhelyzetben a belém ivódott automatizmus jön elő, és nyúlok a naplóért…

De én olyan tanár szeretnék lenni, mint amilyen tanárokat én szerettem volna.

Hiszen én sem tudtam csendben maradni az órákon, az osztály legnagyobb dumása voltam. Soha sem azért beszélgettem órán, mert nem tiszteltem a tanárt, hanem mert valami tényleg életbevágóan fontos dolgot kellett megosztanom a padtársammal… Miért is nincs helye a szabad beszélgetésnek egy hagyományos órán? Ha ügyesen rakom össze az óravázlatot, és a páros meg csoportos munka jó ritmusban váltakozik a frontális részekkel, akkor van lehetőségük beszélgetni, kiengedni a gőzt, de egy-egy hosszabb, figyelmet igénylő résznél teljesen kifáradnak. Kellene valami reklámszünet…

Komoly elhatározással és harci stratégiával megyek be a következő órára. „Új szabály! Mostantól bevezetjük a dumaidőt. Amikor kimondom ezt a szót, egy-két percig mindenki azt csinál, amit akar. Lehet dumálni, felállni, enni, inni, nyújtózni… A dumaidő végét kézfeltartással jelzem, tíztől számolok hangosan visszafelé, és amikor a nullához érek, mindenki csendesedjen el. Próbáljuk ki!” A gyerekek csak bámulnak. „Mondom, dumaidő! Tessék beszélgetni!” Lassan megértik, belejönnek. Egy perc múlva kezeimet a magasban tartva számolok vissza. Néhányan becsatlakoznak. Három! Kettő! Egy! … Síri csend. Nagyon megdicsérem őket, megígérem, hogy az órán lesz még ilyen, de most csapjunk a lovak közé. Az óra második felében, miután az aminosavak szerkezetét becsülettel lejegyzetelték, dumaidőt hirdetek.

Olyan hatással van rájuk, mint amikor kinyitok egy ásványvizes palackot, feltör az addig visszatartott rengeteg mondani- és tennivaló.

A visszaszámlálás ugyanúgy beválik, mint az óra elején.

A módszer működik. Bevezetem a többi osztályban is. Mindenhol osztatlan sikere van. Elég gyorsan részévé válik a hétköznapoknak, órákon akár többször is használom, adott esetben a diákok kérésére. Ez az egy-két perc sokat segít, hogy felismerjük és kölcsönösen tiszteletben tartsuk egymás igényeit.