– A jó válasz a „miért ne?”. Már húszévesen se nyughattam, amikor elutaztam Párizsba egy évre, utcazenésznek.

A személyiségem egyformán fontos része az itthon maradó „dr. Fodor Réka” és az utazós „Afréka”.

Ha bezártnak érzem magam, akkor az itthoni hivatásaimban se leszek jó. Az elvágyódás nem egy depresszív élmény számomra, hanem az az erőfeszítés, hogy az itthoni létemet is teljesnek érezzem. A családommal is utazom, alig várom a nyári szabadságot. Ha pedig az utazásaimnak van egy karitatív része, akkor még büszke is lehetek rá. Én ezt a cselekvő szeretetet élem. Nem biztos, hogy mindig jó felé haladok, de az biztos, hogy mindig úton vagyok.

Kép

Vízhordó asszonyok, Uganda – Kép: Profimedia - Red Dot

– Mi az, ami lenyűgözött téged Afrikában annyira, hogy már másodszor utazol oda? Úgy érzed, van ott még dolgod?

– Hajaj, amikor az első utamról hazajöttem, el voltam keseredve, hogy a sok munkánknak nincs értelme. Negyven napig voltam kint negyedmagammal, heti egy szabadnappal, és naponta 100 és 160 közötti beteget láttunk el. 38 millió ember lakik Ugandában, közülük rengeteg él nyomorban, ehhez képest a kemény munkánk értelmetlen, ha nem folytatódhat. Azért írtam meg – író férjem segítségével – az „Afréka” című könyvet az utam élményeiből, hogy a bevételéből visszamehessek.

Ha nem viszem Afrikába a megoldást, a terápiát, akkor csak turista vagyok, nem missziós orvos. Ha az orvos nem viszi magával az eszközöket és gyógyszereket, és azokat nem adja oda ingyen a betegeinek, akkor nem tud gyógyítani, hiszen nincs társadalombiztosítás, és kevesen tudnak a gyógyításért fizetni.

Ott helyben az orvosságok jóval olcsóbbak, mint Európában, egy háromnapos maláriaterápia például mindössze 15 dollár, 3750 forint – annyi, mint egy Afréka-könyv ára –, de ha nem jut hozzá egy fertőzött, akkor meghal.

És nekik még erre sincs pénzük, hiszen vizük sincs, mi meg itt rögtön nyávogunk, ha például nincs net.

Ha a munkámnak nem lesznek követői, ha nem adok álmot másoknak azzal, amit teszek, akkor szintén nem sok értelme van, akkora nagy az aránytalanság a meggyógyított emberek száma és a nyomorgó milliók között. Kétségeimben Teréz anya szavai adtak nekem hitet, hogy jó úton haladok: „Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.” Én is egy csepp vagyok.

Kép

A St. Mary kórház udvara, Lacor, Uganda, 2007 – Kép: Profimedia - Red Dot

– Most nem Ugandába, hanem Nigériába utazol.

– 2018 januárjában elmentem Csókay András idegsebész előadására, aki négy nappal később indult Nigériába, egy katolikus kórházba. Odamentem hozzá az előadás után, elmondtam neki, hogy egy belgyógyászati misszióra készülök Afrikába. Neki köszönhetem, hogy eljuthatok ugyanabba a nigériai kórházba, ahol ő dolgozott. Így az infrastruktúra és az emberi segítség, ami nélkül odakint mozdulni se tudnék, jobban a rendelkezésemre áll majd. Nigériában is minden kapható a patikában, és a mi nézőpontunkból minden nagyon olcsó, de nincs társadalombiztosítás. Ott még a sima penicillin is hat egy tályogos mandulára, ami az európaiakra sokszor már hatástalan, de hiába kerül átszámítva csak háromszáz forintba, ha azt sem tudják megfizetni. Egy missziós orvosnak nagyban kell gondolkodnia ahhoz, hogy a kint töltött ideje hatásos legyen, vagyis annyi pénzt kell gyűjtenie, hogy ott helyben megvásárolhassa a betegeinek a szükséges gyógyszereket.

Mindig jó érzés tölt el, ha a sok-sok adakozó emberre gondolok, mert ők bizonyítják, hogy a világ jó. Amióta az afrikai misszióval foglalkozom, rengeteg jó szándékú, értelmes embert ismertem meg.

Az előadásaimon könnyes szemeket látok, megveszik a könyvemet, adakoznak. Ha nem végezném a felkészülés, az alamizsnagyűjtés munkáját, talán én is csak olyan embereket látnék, mint akik itt járnak körülöttünk ebben az üzletközpontban, leszegett fejjel, föl sem nézve.

Kép

Száradó ágyneműk a kórház udvarán
Lacor, Gulu, Uganda, 2007. - Kép: Profimedia - Red Dot

– A gyerekeidnek és a férjednek biztosan hiányzol, amikor hosszabb időre elutazol. Mivel tudod őket meggyőzni, hogy elfogadják?

– Anyukám ellenezte legjobban a 2015-ös utazásomat. Anna lányom tizenkét éves volt akkor, és azt mondta a nagymamájának: „Kati mama, ez Anya gyerekkori álma, hagyni kell, érted?” Ezzel teljesen lecsillapította. Valóban gyerekként olvastam Albert Schweitzer afrikai missziójáról, és akkor formálódott bennem erről egy idealisztikus kép. Anna tudja, hogy az álmaink fontosak. A kisebbik lányom, Kinga, aki akkor hétéves volt, látta a képeket a maláriás gyerekekről, akik meghaltak volna, ha én nem gyógyítom meg őket. Számukra ez a természetes.

– Polgárháborúkról, robbantásokról szólnak az afrikai hírek. Nem éppen megnyugtató annak, aki oda készül, ráadásul ott vannak még a fertőző betegségek is…

– Aki fél, az ne utazzon Afrikába! Ugandában nagyobb bevásárlóközpontot nem láttunk, de a kis üzleteket is fegyveres biztonsági őr védte. Minket is fegyveres kísért mindenhová, különösen, amikor gyógyszert vásároltunk, mert az ott hatalmas érték. Közvetlen veszélyhelyzetet nem tapasztaltam, de vigyáztak is ránk: kocsi és sofőr nélkül nem mehettünk sehová, nem is tudtunk volna egyedül járni az úttalan utakon. Ugandában négyen voltunk magyarok, Nigériában viszont egyedül leszek európai a helyi kollégák között. Mindenki tud angolul, aki járt iskolába, a többieknek meg fordítanak. Figyelnem kell arra, hogy legyen tisztított ivóvizem, hiszen nagy luxus lenne, ha kolerát kapnék, miközben azért utazom oda, hogy én segítsek az ottaniaknak.

Egyébként itthon is el lehet kapni bármiféle betegséget váratlanul. Négyünk közül egyikünk se lett jelentősen beteg Afrikában, ugyanakkor a keresztfiam csak a szomszédos Ausztriába utazott nyáron, és súlyos tüdőgyulladást kapott.

Ha a jó Isten úgy akarja, megőriz. Persze nem mondom, hogy légy vakmerő, de mi nem csináltunk ebből gondot. Ha félsz, ne menj!

Kép

Rendelés a St. Mary kórházban. Lacor, Gulu, Uganda, 2007 – Kép: Profimedia - Red Dot

– Hogyan találod meg a hangot az ott élő, egészen más kultúrájú emberekkel?

– Kapcsolódó típusú ember vagyok, ha ledobnának ejtőernyővel egy lakatlan szigetre, én ott is találnék valakit, aki útba igazít. Párizsban utcazenészként megtanultam, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Meg kell szólítanod a másik embernek azt a részét, amivel azonosulni tudsz, és akkor máris lesz közös pontotok. Egyébként tényleg elképesztően más a mentalitásuk. Ott mindenki boldog, mindenki mosolyog. Szeretik az életet, mindennek örülnek.

– Nem lehet, hogy ez a nagy jókedv egyfajta tudatlanság számlájára írható, vagyis nem fogják fel a rosszat, ami velük történik?

– Nem. Volt Ugandában egy helybéli születésű barátunk, aki az Egyesült Államokban két diplomát szerzett, és ugyanilyen derűs volt, pedig sok keserűségben volt része. Ha nagy veszteség éri őket – hatalmas például a gyerekhalandóság –, akkor ugyanúgy megsiratják, meggyászolják, mint mi, de nem süppednek bele a gyászba. Hiába halt meg három gyerekük, örülnek a még élő ötnek. Nem járnak pszichiáterhez olyan szorongásokkal, amelyek évtizedekkel azelőtti okokra vezethetők vissza, és szorongáscsökkentő gyógyszerekre sincs szükségük. Nem mellesleg a mi dédanyáink ugyanígy gondolkodtak, és nem azért, mert primitívek voltak, hanem mert természetesebben viszonyultak az életkörülményeikhez.

Mi nem okosabbak, hanem elégedetlenebbek vagyunk. Folyamatosan arról beszélünk, mi az, ami nincs. A derű, életigenlés nem anyagi kérdés, hanem lelki irányultság. Az európai emberek anyagi jólétre és célra törekvése jó dolog, de csak akkor, ha nem folyton a nincsre koncentrálunk.

Ez egyben önkritika is: a hozzám hasonlóan folyton új célokat kitűzőknek arra kell vigyázniuk, hogy ne legyenek elégedetlenek. Ha itthon eltölt az aggodalom valami miatt, elég, ha bevillan egy ottani kép, és máris visszaránt a szorongásból.

Ha megkérdezed egy ugandaitól, „te miért örülsz?”, visszakérdez: „te miért nem?”

Kép

Dr. Fodor Réka – Kép: Páczai Tamás

– Okozott a helybéliek életszemélete nehézséget is?

– Egyfajta időtlenségben élnek. Az afrikai időmérés azt jelenti, hogy a három-négy órás késés teljesen megszokott. A „mikor” szót nem is értik, legfeljebb napszakokban gondolkodnak. Minket ez nagyon bosszant, de ők ráérnek – lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy mindig mosolyogni tudjanak.  

„Az első szabadnapunkra terveztük a St. Kizito árvaház meglátogatását. Olyan gyerekek élnek itt, akiket magukra hagytak, vagy AIDS-ben meghaltak a szüleik. Többen születésük óta HIV-pozitívak. Egyik sem volt idősebb háromévesnél. (…) A dolgozók először meglepődtek, hogy ruhákat adományozunk, és nem gyógyszereket. Akkor derült ki, hogy a látogatás valójában: munka. Elkezdték elénk hordani a gyerekeket. (…) Szörnyű volt. Malária, tüdőgyulladás, bőrtályog, agyhártyagyulladás. És AIDS. Csak néztem ezeket a kicsiket, akik nem tapasztaltak még semmit a világból, azt se tudták, hogyan kell bánni a játékokkal, amiket kaptak tőlünk. Mire végeztünk a kicsikkel, jöttek a gondozók… A gyerekek és a személyzet ellátása után átmentünk az árvaház melletti templomba. Örültem, hogy mise van éppen, más volt, mint amihez szoktam, énekeltek és táncoltak. Felemelte lelkünket a sötét világból. Megmutatott egy helyet a létezésben, ahol nincs betegség, nincs nyomor, csak az egész afrikai tartózkodásunkat végigkísérő felhőtlen mosoly.”
(Részlet az „Afréka” c. könyvből.)

Kép

Gyerekek a St. Kizito Árvaházban. Uganda, 2013 – Kép: Profimedia - Red Dot

„Fektető, infúziók, továbbra is rengeteg kiszáradásos beteg. A munkánk egyre monotonabbá válik, robot üzemmódba kapcsolunk. Ebből rántott ki az az esemény, amitől váratlanul belecsöppentem a középkorba. Egyszer csak ott állt előttem egy 14 év körüli kislány, mutatta a lábát, amelyet hónapok óta gombaellenes szerrel kezeltek, de nem múlt el a panasza. Néztem, aztán hirtelen belém nyilallt a válasz: ez lepra! Áthívtam a többieket, megmutattam a gyerek lábait, ők is ugyanerre a következtetésre jutottak. Kérdeztem, hogy egyedül jött-e. Igen. Hol van az édesanyja? Ás. (Földet művel.) És hol lakik? Kb. nyolc kilométerre. Paff… Kampalában van egy központ, ahol leprásokat gyógyítanak. Oda kéne eljutnia. (…) Mennyire veszélyeztetettek az otthoniak? Nyolc testvére van odahaza. Ők is betegek? Milyen lesz a helyzetük az ottani közösségben, ha megtudják róluk, hogy leprás van a családban? Szegény, gyönyörű, kicsi lány. Eljött hozzánk, mert azt hitte, meggyógyítjuk, de csak arra döbbentett rá, hogy mennyire végesek a lehetőségeink.”
(Részlet az „Afréka” c. könyvből.)

Ha anyagilag szeretné támogatni dr. Fodor Réka afrikai orvosi misszióját:
Afréka Alapítvány 10101346–27099400–01004002
Felveheti vele a kapcsolatot Facebook-oldalán, honlapján (afreka.hu) pedig dedikált könyvet is rendelhet.

Helyes kis irattartó, tele gondosan kisimított, apró, színes papírokkal (ezt mégis megtartom mozaikképnek). 

Cérnavékony fonalak (ez kuka).  

Élezhetetlen gyerekollók (talán Varga apuka meg tudja élezni őket, maradjanak, mert aranyosak).  

Kinyiffant zsírkréták (még körberagaszthatom vele az iskolai faliórát).  

Szép színű, ámde felnőtt kézzel megfoghatatlan színes ceruzák egy dobozkában (végül ezt nem dobtam ki, tanítványaimnak kicsi a keze). 

25 éves levelek a Mikulásnak (ezt megőrzöm, eddig is elfért). 

Egy csomag ronda színű szalvéta (ettől megváltam, mert van öt csomag gyönyörű). 

Egy nagyobbacska doboz, színig tele parafadugókkal (ezt talán beviszem majd az iskolába). 

Alig húszcentis darabokból álló szalaggyűjtemény egy csodaszép borítékban (ebből jó kis anyák napi kép lehet). 

Gondosan átkötözött, ezer éve itt bujkáló lécdarabok egy hengeres dobozban (a doboz nagyon szép, marad). 

Végül azt veszem észre, hogy csináltam egy pompás leltárt, és majdnem mindent megtartottam, ámde sokkal praktikusabb elrendezésben.

Ha nem tudnám az általános iskolás rokongyerekektől, hogy mennyi trágárságot képes írni egy kölyök egy másiknak, bizonyára nem hinném el, amit hallok. Az egyik szereplőt a túlsúlya, a másikat roma származása miatt zaklatják, egy fiúra pedig az operett iránti rajongása miatt fogják rá, hogy meleg. Az áldozatok egymást vigasztalják, sírnak, és ösztönösen keresik a megoldást.

Érdekes a megjelenő anya- és apakarakter, a „Jaj, hát majd kiállsz magadért!” mondatra épülő állásfoglalás már önmagában elgondolkodtató.

Hiszen nem azt halljuk a pszichológusok előadásain, hogy maradjunk ki a gyerekek konfliktusából, mert meg kell találniuk együttműködve a megoldást? Ezzel egyidőben nem azt halljuk más pszichológusoktól, hogy a szülő feladata minden esetben az, hogy kiálljon a gyerek mellett, akár más szülőkkel és a tanárokkal szemben is? Tudja-e az anya, hogy a gyereke súlyos traumákat él át, hogy most van az a pillanat, amikor be kell avatkozni? Nagyon aktuális kérdések ezek. Amikor láthatóvá válik, hogy a gyereket nagyon megviseli a zaklatás, az iskolaigazgató közli, hogy nem tudott az eseményekről; a média a szakvéleményben bízik, úgyhogy meginterjúvol egy pszichológust – jellemző képek ezek.

Részlet az előadásból, fotó: Nyári Pál

Dr. Aczél Petra kommunikációkutató mondta egy előadáson, hogy az internetes zaklatás bizonyos szempontból félelmetesebb a hagyományos csúfolódásnál.

Ha egy iskolában valakit kiközösítenek, el lehet onnan jönni, és egy másik intézményben „tiszta lappal” kezdeni – az interneten küldött üzenetek elől viszont nincs menekvés,

a háló körbeveszi ezt a generációt, szünetmentes jelenlétre hívja, az áldozat folyamatosan kapja a bántó üzeneteket. A Karaván Színház előadásán pontosan ezt érzékeltem: hogy folyamatosan pittyeg, jelez a monitor, hogy az áldozat hangja alig hallható ebben a nagy digitális zajban.

„Eddig is előfordult, hogy fiatalok egymást megverték, körbeállva, drukkolva végignézték, majd híresztelték az eseményt, de a feltöltött videó esetén nemcsak egy szűk kör, a valóságos társas környezet tagjai nézik meg, mi történt, hanem akár több millió ember. Eközben a felvételről nagy mennyiségű másolat is születhet a neten, eltüntethetetlenné válik.

Ott úszkál a megaláztatás, bántás filmje a globális adatlevesben, és később bármikor, bárhol előkerülhet. Ez az elkerülhetetlenség is vezet a kilátástalanság érzéséhez, az öngyilkosságokhoz” – mondta dr. Aczél Petra a Köznevelés pedagógiai folyóiratnak. Ezt a fojtogató kilátástalanságot mutatják meg nagyon érzékletesen az előadás szereplői.

Részlet az előadásból, fotó: Nyári Pál

Örömmel látom, hogy a nézőtérről többek között nagymamák és kisiskolás unokák jönnek ki, én meg arra jutok, hogy most, hogy ennyit hallottam belőle, muszáj lesz meg is néznem az előadást.

Az előadást legközelebb 2019. szeptember 21-én, a Színházak Éjszakáján láthatják, bővebb információ a darabról a színház weboldalán.

Namibiai égbolt – Kép: Schmall Rafael

Hatfős magyar expedíció dolgozott heteken keresztül az asztrofotózás nemzetközi paradicsomában, a délnyugat-afrikai Namibiában. A csapat tagjai között volt Schmall Rafael, a Kaposvárhoz közeli Zselici Csillagpark munkatársa, aki az égboltot és a felszíni tájat egyszerre ábrázoló asztrotájképekre specializálódott.

Namibiai égbolt – Kép: Schmall Rafael

Két oka van, amiért az asztrofotózás szerelmeseit szinte mágnesként vonzza Namíbia. Az egyik, hogy a déli féltekés elhelyezkedése miatt teljesen más égboltot lehet innen megfigyelni, mint Magyarországról. Még az ismerős csillagképek is máshogyan látszanak: például a Göncölszekér éppen csak a látóhatár fölé emelkedik. A Tejút, saját galaxisunk centruma viszont a horizonttól távol, a megfigyelő feje felett lehet. Láthatóak a Magellán-felhők, a Tejút körül keringő kisebb galaxisok is.

Namibiai égbolt – Kép: Schmall Rafael

Ennél is fontosabb érv azonban a kivételes tisztaságú égbolt. A Magyarországnál kilencszer nagyobb területen alig több mint kétmillió ember él. Hatalmas kiterjedésű térségek szinte teljesen lakatlanok, így az emberi települések fénye nem ragyogja túl az égboltot. Az 1800 méteres tengerszint feletti magasság és az alacsony páratartalom szintén kedvező körülményeket teremtenek. A Tejút és a csillagok fénye olyan erős, hogy árnyékot vetnek és akár lámpa nélkül is lehet tájékozódni a sivatagban. „Fotós szempontból, ha namíbiai égbolt átlátszóságát 100%-nak vesszük, akkor Magyarországon a nagyobb városokban 10-20%-ot, a kisebb falvakban legfeljebb 50-60%-ot tapasztalhatunk” – mondta Schmall Rafael.

A Tejút középlátószögből, Namibiából – Kép: Schmall Rafael

A Tejút középlátószögből, a Zselicből – Kép: Schmall Rafael

A lenyűgöző fotók elkészítése kihívásokkal is járt. Több hónapos tervezést igényelt a nagyméretű távcső és a precíziós műszerek csomagolásának és szállításának megtervezése, hogy egyetlen érzékeny eszköz sem sérüljön meg útközben. A helyszínen is több száz kilométert utaztak a fotósok a legjobb képekért a sivatagi éjszakában, a homokdűnék között.

A Göncölszekér látványa Namibiából – Kép: Schmall Rafael

A Göncölszekér látványa Magyarországról – Kép: Schmall Rafael

Magyarországon, de világviszonylatban is a Zselici Csillagpark azon kevés területek egyike, amely a legkedvezőbb körülményeket kínálja az égbolt megfigyelésére, esetleg fotózására. A minimális fényszennyezettségű területen a leghalványabb csillagok is látszanak. Megfelelő körülmények között, felhő- és holdfénymentes éjszakákon már a Tejút apróbb részletei is megfigyelhetőek.

(Az expedíción készült fotókat és videókat a nagyközönség is láthatja. 2018. augusztusában a Vega Csillagászati Egyesület zselickisfaludi táborában lesz egy előadás az útról, később pedig Kaposváron terveznek fotókiállítást és közönségtalálkozót az érdeklődőknek.)

– Miért kezdett el pszichológushallgatóként a szoptatással foglalkozni?

– Abban az időben, amikor első gyermekem – még egyetemista koromban – megszületett, Pikler Emmi „Anyák könyve” című műve volt a kismamák „bibliája”. A szerzőt nagyon tisztelem, de a szoptatásban nem segített a könyve, ugyanis meggyőződésem, hogy a nagyon erősen korlátozó, ellenőrző hozzáállás a kisbabához és a szoptatáshoz egyáltalán nem támogatja a szoptatás sikerét.

Anyukám és anyósom szoptatási története sem volt sikeres – legalábbis a szoptatás időtartamát tekintve –, viszont segítségnyújtásuk módja jó volt: elfogadták, hogy én másképp gondolkodom,

nem erőltették rám saját véleményüket, ezért is érzem magam nagyon szerencsésnek a környezetemben lévő anyákhoz képest. Magyar szakirodalom hiányában a külföldit kezdtem el tanulmányozni, majd a magyar gyakorlattal összevetni, és ráébredtem arra, hogy ezeken a területeken alapvető problémák vannak itthon. Akkor kezdtem el mélyebben foglalkozni a témával.  

Sződy Judit Kép: Kocsis Zoltán

– Egyetemistaként, magyar szakirodalom hiányában hogyan kezdett neki?

– Részt vettem egy, dr. Varga Katalin által szervezett szüléssel kapcsolatos speciális kollégiumon, majd a szakdolgozatomat is ebből írtam.

Nyolcvan anyukát kérdeztem ki szülésről és szoptatásról, és a válaszuk megerősített abban, hogy kevésbé az anya alkata, mint a megfelelő szoptatási gyakorlat, a szoptatáshoz kapott segítség és lelki támasz számít abban, hogy a szoptatás addig tartson, míg az anyának és a babának egyaránt jó.

Csatlakoztam a Szoptatásért Magyar Egyesülethez, ahol azóta is tapasztalt szakemberekkel dolgozom együtt, hozzáférek a legfrissebb szakirodalomhoz, részt veszek nemzetközi konferenciákon. A MÉRCE Egyesület keretei között a magyar szülészeteket felmérő munkában dolgoztam, könyveink több ezer családot segítettek tájékozódni a szüléssel kapcsolatos ajánlások, a szülészeti gyakorlat és a szülés körüli események (pszichés változások, szoptatás) terén.

– Akkor nyolcvan anyukát kérdezett meg, most több ezerrel van kapcsolatban, személyesen a kórházban és virtuálisan egy Facebook-csoportban. Mi változott a harminc év során?

– Az Uzsoki Utcai Kórházban dolgozom szoptatási tanácsadóként, támogatom a frissen szült nőket, ellátom őket a szükséges információval, elakadás, nehézség esetén segítek, bíztatom őket, császárosok esetén jelenlétemmel biztosítom, hogy ők is megszoptathassák kisbabájukat. Öt éve létrehoztam az „Uzsokiban szültem” Facebook-csoportot, mert azt láttam, hogy a kórházból kikerülve is nagy az igény a tapasztalatok megosztására. Ezen a fórumon a mindennapi élet gondjaiban segítik egymást az anyukák, de ha szoptatással kapcsolatban van kérdés, akkor én ott termek és segítek. Ma már több mint özezren vagyunk, számos szakértővel, akik önkéntesen támogatják a kismamákat, akik egyébként egymásnak is sokat segítenek.

Sajnos az anyákat érő információözönben keveredik a kétféle szemlélet: a korlátozó-ellenőrző, valamint a természetes szülés és az igény szerinti szoptatás gyakorlati elemei. Ez az egyveleg rengeteg tévhitet, hibás elméletet, elbizonytalanított anyát, nehéz egyéni, családi helyzeteket eredményez.

Nagyon fontos megerősíteni a tanácstalan vagy bizonytalan anyákat, tudást, hitet és magabiztosságot adni nekik, hiszen az anyatejes táplálás fontossága tudományosan igazolt. Az anyatej kezdetben tökéletesen kielégíti a gyermek táplálékigényét, és immunvédelmének is fontos része; a szoptatás a csecsemő táplálásának és az anya-gyermek kapcsolat erősítésének természetes és optimális módja. Komoly bizonyítékok vannak arra, hogy az optimális szoptatás hatással van az anyára: kitolja a szülések közötti időt, csökkenti az emlő- és a petefészekrák előfordulásának kockázatát, valamint a magas vérnyomás kialakulásának veszélyét. A szoptatás befolyásolja a gyermek egészségét is: megelőzi a fertőző betegségeket, csökkenti a hasmenéses betegségek előfordulását és azok súlyosságát, a légúti fertőzések és az akut középfülgyulladások gyakoriságát, megelőzi a fogszuvasodást és a harapási rendellenességek kialakulását, növeli az intelligenciát.

Kép: Pixabay

– Ezért is van nagy szükség szoptatási tanácsadókra. Ki vállalhat ilyen munkát?

– Az lehet szoptatási tanácsadó, aki letette a nemzetközi IBCLC (International Board Certified Lactation Consultant) vizsgát – ebben segít a Semmelweis Egyetemen indított másfél éves képzés. A laktációs szaktanácsadó szakmának viszont még mindig nincs szakmakódja, mert nem sikerült eldönteni, hogy ez egészségügyi vagy oktatási tevékenység.

Így a kórházakban csak azokat tudják alkalmazni, akik ott alapdiplomájuk alapján is dolgozhatnának – például egy pszichológust, védődőt, gyermekgyógyászt, dietetikust igen, de például egy gyógypedagógust, tanárt nem. Utóbbiak csak külsősként, vállalkozói szerződéssel dolgozhatnak, annak minden bizonytalanságával.

Az pedig, hogy hol alkalmaznak szoptatási tanácsadót, alapvetően a kórház, annak vezetője akaratán és szemléletén múlik, valamint a munkatársakén, hiszen a szoptatási tanácsadó munkájának sikere a többi kórházi alkalmazottal való együttműködéstől is függ. Az IBCLC oldalán lévő térképről jól látható, hogy míg Budapesten viszonylag sok, vidéken lényegesebb kevesebb a tanácsadó, vannak nagy fehér foltok az országban.

– Csak az ilyen magasan képzett szakemberek lehetnek szoptatási tanácsadók?

– Nem, dehogy, hiszen az ápoló, a védőnő is tud segíteni, tehát őket ki kellene képezni az alapvető szoptatástámogatásról. Sajnos a mai egészségügyi képzésben ez gyenge lábakon áll, mert régi források alapján dolgoznak, a tankönyvekben elavult gyakorlatok szerepelnek. Így sokszor az érdeklődő anya többet tud, mint ezek a szakemberek, de ez elsősorban nem az ő hibájuk, hanem a képzésüké, ami nem a valódi igényeken és az elérhető tudáson alapszik.

Sok a kiégett segítő munkás, és sokan meg vannak győződve arról, hogy amit tanultak, vagy amit maguk is csináltak – „én is felnőttem tápszeren, a gyermekem is” –, az jó, nincs tehát belső igényük a továbbképzésre.

Annak ellenére ez a helyzet, hogy a legutóbbi, 2010-es csecsemő- és kisgyermek-táplálási protokoll a védőnők számára nagyon jó, hisz a WHO ajánlásain alapul. De a védőnőkre nagyon sok egyéb feladat, rengeteg adminisztráció hárul, erősen túlterheltek, így nem csoda, ha nem jut elég energiájuk erre is.

– A Szoptatásért Magyar Egyesület adatai szerint folyamatosan csökken a kizárólag szoptatott babák aránya, és nő a mesterségesen tápláltaké. De talán még mindig jobban állunk, mint más országok.

– Bár a szoptatás megkezdésének aránya világszerte magas, a csecsemők mindössze 40 százalékát szoptatják kizárólagosan 6 hónapos korig és csak 45 százalékuknál folytatják a szoptatást 24 hónapos korig. A szoptatási arányok jelentős régiós és országon belüli eltéréseket mutatnak. Magyarországon még mindig túlnyomó többségben vannak azok, akik szeretnének szoptatni, tehát az ehhez szükséges akarat megvan, de a nem megfelelő információ és támogatás hiánya miatt sokszor elakadnak, elbizonytalanodnak.

Az első pár hét egyébként is nehéz, hiszen ez már nem egy teljesen ösztönös, hanem főleg tanult folyamat.

Olyan, mint a biciklizés: bele kell rázódni, közben vannak sérülések és mélypontok, ahonnan nagyon jól tovább lehet lendülni, ha van gyorsan és könnyen elérhető segítség, fizikai vagy lelki támogatás. A megfelelő segítség hiánya vagy a szemléletek keveredése viszont megnehezíti az anyák dolgát, legyen szó szoptatásról, hozzátáplálásról vagy bármiről. Ezekkel a problémákkal egyébként újságíróként is találkozom. A HelloBaby Magazin munkatársaként napi rendszerességgel kerülnek hozzám csecsemőgondozással, neveléssel, szoptatással kapcsolatos kérdések, amelyekre mindig naprakész válaszokat kell adnom.

Kép: Pixabay

– És mi van azokkal, akik nem akarnak szoptatni? Velük mit kezd egy szoptatási tanácsadó?

– Lehet valakinek alapos oka arra, hogy nem akar szoptatni, vagy nem szoptathat, például betegség, gyógyszer, műtét, trauma. A szoptatási tanácsadónak nem az a dolga, hogy rábeszélje az anyát a szoptatásra. Ami viszont a dolga: felvilágosítani az anyát a szoptatás előnyeiről, felajánlani alternatív módokat – van, akinek a bimbóvédővel való táplálás már elfogadható, van, aki a szoptatást nem, de a rendszeres fejést vállalja –, és kísérni abban, hogy bár ő nem, de a teste készül a szoptatásra – ezért kihívás például a tejbelövellés kezelése. Vagyis az a tanácsadó feladata, hogy az anyával együtt megkeresse az ő és a babája számára megfelelő utat.

Nemrég megjegyezte egy orvos kolléga valakiről: „látom, neked sem sikerült rábeszélni”. Isten ments, hogy én ezt tegyem. 

– Augusztus elején zajlik a Szoptatás Világhete rendezvény. Idén mire fókuszálnak?

– A világhét központi témája a szoptatás mint az egészség egyik alappillére. A WHO célja, hogy társadalmi rétegződéstől függetlenül minden egyes újszülött egyenlő eséllyel jusson a szoptatás és az anyatej előnyeihez. A szervezet 2025-re kitűzött célja a legalább 50%-os kizárólagos szoptatás elérése, ehhez komoly együttműködés szükséges. Bár jelentős előrelépések történtek, rengeteg a tennivaló, hogy megszüntessük a szakadékot az irányelvek és azok végrehajtása között. Összefogással felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy a szoptatásnak kiemelkedő szerepe van a jó táplálkozásban, az élelmezésbiztonságban és a szegénység csökkentésében.  A szoptatás segít a nem megfelelő tápláltság minden formájának megelőzésében, a csecsemők és a kisgyermekek élelmezésbiztonságának megoldásában, és ezáltal lehetőséget teremt az egyéneknek és a nemzeteknek, hogy kitörjenek az éhínségből és a szegénységből. Vagyis az élet alapját képezi. A szoptatás védelme, népszerűsítése és támogatása létfontosságú a fenntarthatóbb világ eléréséhez.

Kisgyerekes anyák a szoptatásról

Szinetár Dóra így fogalmazott: „Sokfélék vagyunk, más az ingerküszöbünk, a szoptatás látványa egyeseket zavarba hoz. Úgy gondolom, ha megértést szeretnénk kiváltani az emberekből, nem szabad szélsőséges dolgokkal rájuk rontani, hiába van jogunk adott esetben például a szabad szoptatáshoz. Ezekkel a fotókkal megmutathatjuk, hogy úgy is meg lehet etetni egy kisbabát, akár nyilvános helyen is, hogy az tényleg senkinek az érzékenységét nem zavarja.”

Szinetár Dóra kisfiával, fotó: Pejkó Gergő

Tomán Szabina így beszélt a szoptatásról: „Számomra is nagyon fontos a megfelelő érzelmi kötődés kialakítása, hiszen ez befolyásolja a későbbi anya-lánya kapcsolatot. Arról nem is beszélve, hogy a kisbabák számára életbevágó, hogy anyatejet kapjanak.”

Tomán Szabina, fotó: Pejkó Gergő

Szamosi Zsófia szintén kisgyerekes anyuka: „A szoptatás nem pusztán etetés, a testi szükséglet mellett a baba nyugalmához, biztonságérzetéhez is hozzájárul. Fontos, hogy egy édesanya bármikor, bárhol megadhassa ezt a gyermekének anélkül, hogy rosszalló tekintetekbe ütközne.”

Szamosi Zsófi, fotó: Pejkó Gergő

Hámori Gabriella is beszélt a témáról: „A szoptatás nem hivalkodó gesztus, nem megbotránkoztató. Sokszor egy kivágott dekoltázs jóval többet mutat, mint ami szoptatáskor látszik a női mellből. A társadalom érdeke, hogy ne illesse rosszallással azt, ami egyértelműen tiszta és egészséges.”

Hámori Gabriella, fotó: Pejkó Gergő

Nézzük a tényeket!

Az anyatejben minden olyan vitamin, ásvány, enzim és antitest megtalálható, amely a csecsemő fejlődéséhez és növekedéséhez szükséges.

Az élet első hat hónapjában nincs szükség sem külön itatásra (vízre sem!), sem kiegészítő táplálásra.

Féléves kortól a babák már kaphatnak egészséges, a fejlődésüket segítő kiegészítő ételeket, de az anyatejnek – amennyiben ez lehetséges – kétéves korukig az étrendjük meghatározó részének kell maradnia. Az UNICEF szakemberei azt tanácsolják, hogy ha a gyerek igényli, akkor éjjel is szoptassa meg az anya.

Az anyatejesen táplált gyerekek jóval ritkábban kapnak hasmenést vagy tüdőgyulladást, később ritkábban válnak túlsúlyossá. A szoptatás csökkenti a szívbetegségek, a cukorbetegség és az allergia kialakulásának kockázatát, az anyatej segíti az egészséges agyi fejlődést. 

A szoptatás az anyákat megóvja a szülés utáni vérzésektől és depressziótól, csökkenti többféle rák és a kettes típusú diabétesz kockázatát is.

A mai tizen-huszonévesek zöme főiskolákra és egyetemekre megy továbbtanulni, szinte el sem tudnák képzelni szakmai előmenetelüket diploma nélkül. Az érettségi és a szakképesítés nem népszerű, diplomásnak lenni sokkal vonzóbb. A felsőfokú intézmények okleveleinek nagyobb a presztízse, a fizetések jobbak, a középfokú végzettséggel betölthető állásokkal ellentétben biztosítják a vágyott életszínvonalat. Elhelyezkedni is könnyebb lehet diplomával. Legalábbis ez tükröződik a közbeszédben, a felsőfokú oktatási intézmények üzeneteiben és a szüleik elvárásaiban is. Ők azt szeretnék, ha többre vinné a gyerek.

A diplomás mítosza

A diplomához magas színvonalú szakmai tudást és egyéb ismereteket társítunk, például a széles körű tájékozottságot, kritikai látásmódot, értelmiségi létet. Ez utóbbit még akkor is, ha tapasztalatból is tudjuk, hogy a diploma birtoklása még nem tesz értelmiségivé. A 90-es években elindított felsőoktatási expanzió lehetővé tette, hogy nagyobb létszámú jelentkező jusson be az egyetemekre, főiskolákra. A diplomára vágyókat az is motiválhatta, hogy a munkáltatók sokszor akkor is feltételként szabták meg a főiskolai végzettséget, ha az állás betöltéséhez elég lett volna az érettségi.

Sok vállalkozó kialakította magában azt a téves nézetet, hogy a diploma egyfajta kitartást, minőségi védjegyet kölcsönöz a munkavállalónak. A középfokú képesítéssel rendelkező munkavállalók így mindinkább kiszorultak a munkaerőpiacról.

Amit a papír nem igazol

Ha egy képesítési forma alulértékelt, akkor az a tudás, amit nyújtani tud, keveset ér a képzeletünkben. Ezzel együtt az ilyen tudást birtokló embert is minősítjük. Ám a munkaerőpiaci sikerességet nemcsak a szakmai tudás, hanem egyéb készségek is befolyásolják, mint az összetett gondolkodás, alkotóképesség, kritikai látásmód, amelyekkel végzettségtől függetlenül bárki rendelkezhet.

Így gondolkodtak az Egyesült Királyság egyik legnagyobb kiadóvállalatánál, a Penguin Random House-nál, amikor álláshirdetésükből kihagyták a diploma meglétének feltételét.

Véleményük szerint az egyetemi sikerek nincsenek feltétlenül összefüggésben az életben való előmenetellel. Számukra az ideális jelölt az, aki tehetséges és kreatív, függetlenül attól, hogy milyen képzettségi hátérrel rendelkezik. Úgy érzik, ahhoz, hogy meg tudják tartani jó pozíciójukat a szakmai piacon, olyan emberekre van szükségük, akik különböző nézőpontjaikkal, késztetéseikkel visszatükrözik a társadalmat. A diplomához kapcsolódó értékrendszerünket ismerve, nálunk vajon milyen lehetőségei vannak a főiskolai vagy egyetemi okleveleket nem birtoklóknak, vagy azoknak, akik pályát szeretnének változtatni, és az adott területhez nincsen papírjuk? Hogyan áll hozzá a munkaerőpiac, hogyan áll hozzá a társadalom?

A szakmai teljesítmény is jó ajánlólevél

Somogyi András, a magyarországi Bosch‑csoport HR‑igazgatója szerint cégüknél alapvetően a szakértelem a meghatározó feltétel, amely legtöbb esetben a szakképesítés meglétével bizonyítható. Nem zárkóznak el a gondolattól, hogy a szakképesítés hiányát kompenzálhatja egyéb tulajdonság, de úgy vélekednek, azt hitelt érdemlően bizonyítani egy felvételi eljárásban sokkal nehezebb. A diploma leginkább elméleti tudást jelent, gyakorlattal párosulva értékes igazán, az egyéb kompetenciákban pedig fejlődési lehetőségeket kínálnak a dolgozóiknak. Fazekas Éva álláskeresési tanácsadó, a Jobangel szakmai blog írója is elismeri, hogy a multinacionális cégeknél szigorú szabályok miatt ragaszkodnak a diplomához, de úgy gondolja, a hiányzó felsőfokú oklevél még ott sem feltétlenül kizáró ok.

Véleménye szerint ez pótolható egy komoly teljesítménnyel, szakmai hírnévvel, amit megalapozott az álláskereső például azzal, hogy egy elismert szakmai blog írója lett. „Itthon is vannak olyan szakterületek, ahol egy autodidakta is érvényesülhet, diploma nélkül.

Az ilyen állásokra szakmai teszt alapján lehet bekerülni, amelyre akkor könnyebb eljutni, ha a CV-ben ügyesen leírja az álláskereső, miért is tartja magát alkalmasnak a pozícióra” – tanácsolja a szakember.

Autodidakta boldogulhat egy startup vállalkozásban is. Ott ugyanis nem a diploma a releváns, hanem a képesség dominál. Egy jó ötlet mellett kiváló csapat, kitartó munka és nem kevés szerencse kell. Turcsán Tamás, a Connect East Incubator szakmai vezetője szerint a startup vállalkozás egy életforma, és ebben a sikert mindenki másképp definiálja. Itthon azok, akik ebben a vállalkozási formában képzelik el a jövőt, mindent a saját bőrükön tapasztalnak meg, még a kudarc kezelését is. „A diploma tehát nem feltétlenül, de tehetség, elkötelezettség és akaraterő mindenképpen szükséges a startup vállalkozók mindennapos kihívásaihoz” – foglalja össze a startup szakértő.

A kihívások megoldásában fontos szerepe van a kreativitásnak és még olyan egyéb készségeknek is, mint a leleményesség, együttműködés, kulturális befogadás, kommunikációs készség. Vagyis a soft skilleknek, amelyekre az említett brit cég is épít, és amelyekkel nem foglalkoznak az iskolákban,

legalábbis nem olyan szinten, hogy a munkaerőpiac is számolni tudjon velük.

Félelem a megmérettetéstől

Arról, hogy mekkora szakadék van az iskola és a valós igények között, Lannert Judit, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ oktatáskutatója kritikusan nyilatkozik. Véleménye szerint a miénk egy bezárkózó társadalom, nem várja el a kreativitást, és bizonyos szinten fél a megmérettetéstől. A rend, fegyelem, lojalitás eszméin keresztül tudja csak elképzelni a sikert, emiatt a felnőtt és a fiatal generációk között ellentét húzódik meg. A társadalom beszűkülését az is elősegíti, ha a legtöbb munkahelyet az állam teremti, például a közszolgáltatásban és olyan irányított helyeken, ahol nem elvárás a kreativitás. Így bele lehet kényelmesedni azokba a helyzetekbe, amelyek nem támogatják a vállalkozó szellemet. Pedig arra azért is szükség van, mert segítségével kevesebb lenne a társadalom hátára kapaszkodó potyautasok száma, másfelől pedig az oktatási forradalmat is támogathatná.

Ha teljesítménykényszer és a megfelelni akarás helyett a saját boldogulásról szóló önfejlesztés kerülne előtérbe, a későbbiekben több olyan felnőtt lépne a munkavállalói szférába, aki nem fél a pályamódosítástól, hanem elhiszi, hogy képes önállóan is boldogulni, elsajátítani ismereteket.

Tény, hogy nem kap elég publicitást például az a kreatív asztalos, aki bizonyítványok nélkül művészi bútortervezővé vált. Nehezen terjed az a nézet, amelyet Fazekas Éva is oszt: „Rátermettséggel, diploma nélkül is lehet jól fizető szakértői munkát kapni, ha a munkavállaló valóban specialistája egy adott szakterületnek, kellő rutinnal és szakmai hátérrel pedig akár vezető is lehet”.

A cselekmény három szálon fut. Három nő szinte teljesen eltérő életútján keresztül mutatja be az akkori – számomra elképesztő és mindezidáig elképzelhetetlen – eseményeket. Egy olyan világba kalauzol el az írónő, ami tőlem, az én békés és kerek világomtól teljesen távol áll. A félelem, a kényszer és a meghunyászkodás rémuralma ez egy városban, ahol hétköznapi emberek élték a nem mindennapi életüket. Nagyon érdekes volt számomra a közelmúlt történelmét ilyen testközelből megélni, ugyanis szinte minden szereplő helyzetébe bele tudtam képzelni magam, velük együtt féltem, aggódtam és sírtam. Bár a személyiségemtől mindegyik szereplő teljesen eltérő vonásokat mutat, mégis ki tudtam lépni önmagamból, a „jó kislány” mivoltomból, és őszinte szeretettel be tudtam fogadni őket, a sorsukat. Együtt tudtam érezni az alkoholista Erzsivel, elfogadtam, hogy miért került ilyen helyzetbe és éreztem, mennyire küzd a szeretetért, ahogy a fia is, aki az alvilági létbe sodródott. Júlia sorsa is magával ragadott. Küzdeni egy kihűlt házasságban szenvedély nélkül, úgy, hogy a férje rendőr, aki a mocskos bűntényeket becsukott szemekkel nézi, hősies cselekvés és áldozatos élet helyett. De még a rossz rendőr viselkedése is emberileg érthetővé válik, habár Júlia vágya is kézenfekvő: neki férfi kell, akire felnézhet és tisztelheti is azt. Feri is lehetett volna az, ha nem gyáva.

Talán a tizenéves Hilda esete érintett meg a legjobban. A ’90-es évek végén én is jártam bulizni, koncertekre, és álmodoztam szerelemről, a nagybetűs életről. Hasonlóan hozzá én is utáltam levinni a szemetet. Rendes lány voltam, ahogy ő is mindaddig a napig, amíg el nem vitte a maffia egyik autója az utcáról, amikor egyszer mégis levitte a szemetet, és elsétált papucsban a konténerig…

A regény közelebb hozott hozzám eltérő személyiségeket és élethelyzeteket. Átéreztem, milyen lehetett magyarként élni elcsatolt területen, magyar szóval szlovákok között, pro és kontra egyaránt. A maffiauralom kivételével közös a múltunk, mert volt szocialista országként itthon is hasonló folyamatok zajlódtak le abban az évtizedben, ezért a könyv valódi retró utazást is nyújtott számomra. A könyv befejezését követően még nagyobb hála van a szívemben, hogy én Budapesten születtem és élek, ahol amióta az eszemet tudom, szabadon és félelem nélkül közlekedhetek a városban. Jókor, jó helyen születni – milyen nagy kegyelem ez!

A brazilok szerint minden magyar ismer minden magyart, ami a térképre nézve nem is furcsa. Kicsi ország, mindenki közel van a másikhoz. Kedvencem, amikor Szabó Gézát, vagy más tucatnevű személyt vélnek az ismerősömnek, s elkerekedik a szemük, amikor méltatlankodom. 

Otvos vagy Ötvös már nyilván nem él, ha emlékmúzeuma van valahol. De ugyan hol? Biztosan valami számomra elérhetetlen helyen. Legalább 300 kilométerre. Ha mázlim van, akkor valahol Budapest legtávolabbi pontján.  

A kis elmélkedés után rákérdeztem, ki lehet az illető. Ez kockázatos, mert ha ismert személy, csak Tamiris nem jól ejti a nevét, akkor sötét butaságom beárnyékolja Tamiris magyarokról alkotott jó véleményét. 

Tamiris valóban meglepődött, majd átküldte Eötvös Loránd képét. Megdöbbentem. Ő lenne Rajmund Otvos? Nem volt kínos, de vicces. Röviden elmeséltem Tamirisnak, hogy miként ejtjük Eötvös nevét, és meséltem is róla pár szót. Ő bólogatott, persze, tudja. A torziós inga érdekelte. 

A már említett Eötvös Loránd-gyűjtemény tőlünk 15 percre van biciklivel. Az inga szobra, vagyis emlékműve ott áll, ott mered az égnek a Thököly út egyik buszmegállójánál. Tamiris lelkendezett, hogy az emlékgyűjtemény ilyen közel van hozzánk ("Tudtam én azt !" Elmélete a magyarokról beigazolódott: én mindent és mindenkit ismerek ebben a pirinyó országban.)

1975-ben, még gyerekként találkoztam ezzel a kerti torziós ingával először, és az első pillanatban már rettegtem tőle. Hatalmas fickóra hasonlít, aki mutatóujját gyerekesen a homlokához tartja, és gúnyosan néz. A tekintetet persze csak én láttam, és a gúnyolódás is csak nekem szólt: Nyonyó vagy, nyonyó vagy! Délután meglátogattam a Szörnyet. Most is ijesztő. Kezét továbbra is halántéka felé tartja, és gúnyolódik. Mivel köztünk van a kerítés, kicsit bátrabb voltam, egész közel mentem hozzá. Ha ki akarna ugrani, elfutok, csak jön éppen akkor egy 7-es busz. Nem jött ki. 

Bocsánatot kérek Eötvös Lorándtól, igazán büszke vagyok rá. Száz év híján egyidős az anyukámmal. Július 27-én volt a 170. szülinapja. 

„Mindenből ehettek, ami a piacon kapható,
anélkül, hogy lelkiismereti kérdést csinálnátok belőle.”
(1Kor 10,14 – saját értelmezés)

Egyesek szerint minden generáció egy új embertípus. Unalomig halljuk, mennyire más az X, Y, Z generáció. (Egyik humoristánk állítólag kiszámolta, hogy kb. Napóleon idejében kellett élnie az A generációnak, ergó előtte is volt már Y és Z – tehát „nincs új a nap alatt”.) S mi lesz, ha elfogy az ábécé? Nos, itt (is) a kínaiak a nyerők a maguk 40-50 ezer írásjegyével. Szerintem is van változás az embertípusokban, de nem generációnként, s főleg nem az okostelefon-nyomkodási szokások határozzák meg a tudatot.

Kétségtelen, hogy nagyanyáink még papírra, mi már ímélen, gyerekeink pedig a közösségi médián „nyomják”, s ez fontos különbséget jelent. De azt erősen kétlem, hogy egy generáció fő ismérve az lenne, lúd- vagy golyóstoll, billentyűzet vagy érintőképernyő van-e legtöbbet a keze ügyében. Ezt csak néhány technooptimista terjesztette el, akik szerint az adatátviteli sebesség és a közösségi portálok menüszerkezete jelenti a paradigmát.

Időzzünk el három bekezdés erejéig ezen az agyonhasznált szón: paradigma. Manapság szinte minden reklám „paradigmaváltást” ígér, de a szó elszaporodott a projektek és a ppt-k világában is.

A kifejezés eladási érvvé, megkülönböztető jeggyé, reklámklisévé vált, jobban mondva silányult. Korunk vágyát tükrözi, hogy minél gyorsabban fejlődjünk, cseréljünk le mindent. Alapvetően különbözik ez a középkor vágyától, mely csak az ősit, állandót, hagyományost vélte jónak, s előszeretettel bélyegezte az újítást eretnekségnek. Az igazság valahol félúton lehet, a jó házigazda „kincseiből újat és régit hoz elő.” A paradigma szót Thomas Kuhn hozta divatba az 1960-as években, egy-egy tudomány uralkodó szemléletét értette alatta. A relativitáselmélet például paradigmaváltást jelentett a fizikában a newtoni világképpel szemben. Mi itt szélesebb értelemben használjuk: általános és uralkodó gondolkodásmódot értünk rajta. Így a „paradigma” a mémmel, a mítosszal egylényegű. Ereje nem abban rejlik, hogy valaki bebizonyította, hanem hogy sokan ismételgetik.

Már a rómaiak is ismerték ezt a technikát: argumentum ad nauseam (addig ismételt érvelések, míg mindenkinek csömöre lesz tőlük). S ettől mintegy igaz lesz, azaz: önbeteljesítő jóslat. 

Furcsa mód a legsikerültebb tudományos elméletek kilépnek eredeti területükről, s paradigmává válnak. Visszatérve a fenti példára, valószínűleg kevesen tudnák megfogalmazni akár egy tévés vetélkedő szintjén, mit is jelent a relativitáselmélet, ellenben a legnagyobb meggyőződéssel állítjuk, hogy „minden relatív”. S korunk embere valójában úgy kezd hinni a Relatívban, mint középkori felmenője az Abszolútban. Einstein ebben az értelemben paradigma­tenyésztő, habár feltehetően nem állt szándékában azzá lenni… 

De vajon táplálkozási szokásainkban beszélhetünk-e paradigmáról vagy paradigmaváltásról? Avagy: vegán-e a biomókus, vagy inkább a makrobiotika híve? Meg lehet-e menteni a Földet, ha tartózkodunk az állati eredetű tápláléktól? Egy kis 100 km-es diéta, vagy legalább helyi piac?

Úgy gondolom, a táplálkozáshoz való hozzáállásunk nem maga a paradigmaváltás, de annak fontos jele. Régen a fő szempont a mennyiség és táperő volt, később az egészség, ma emellé felzárkózott a bolygónkért érzett felelősség. Persze tegyük hozzá: csak a fejlett országok legprogresszívebb köreiben, mert az emberiség közel hetedének bármilyen napi betevő a létkérdése. Még mindig többen halnak éhen, mint maláriában, AIDS-ben és tbc-ben összesen. 24 óra alatt kb. 25 ezer ember hal éhhalált a világban, háromnegyedük 5 év alatti. Ők aprószentek, nem biomókusok. Az emberiség másik részének egészen más problémái vannak: a felnőtt népesség 2/3-a túlsúlyos. Erre a problémára keresi a választ a biomókus.

Az egészségi oldalt itt biztosan nem tudjuk megfejteni, egyesek a paleóra vagy a paleoketogénre esküsznek, mások a vegánra. Sokan a cukrot tartják a fehér méregnek, de érdekes a tej imázsváltozása vagy a margarin–vaj vita alakulása is. A koleszterin egyszer közellenség, majd rehabilitálják, hovatovább kiderülhet a szalonnaevőkről, hogy mégsem saját maguk ellenségei. Sokan egyfajta ételszkeptikussá válnak, terjed az anorexia, az „e számok” szitokszóvá lettek, egész boltok szakosodnak a minden-mentesre. (Tegyük hozzá: levegőt árusítani szépen csomagolva kiváló üzlet, még akkor is, ha levonjuk a tanúsítványok árát).

Az egészséges táplálkozásban valószínűleg nincs Szuper Megfejtés, de a mértékletes, sokoldalú, idényzöldség-dominanciájú étrenddel nem tévedünk nagyot. Viszont rágörcsölni sem érdemes.

Némileg egyszerűbb kérdés, hogy mi jó a Földnek. A húsevés biztosan nem, hangzik a ma divatos nézet. Furcsamód’ a sajt ökológiai lábnyoma magasabb a húsénál, s bár van bio, öko, és fairtrade, de ezeket sokszor gyanúsan messziről szállítják, s a biomókus is hajlamos messzire autózni érte. Adott kalóriatartalmú növényi ételhez jóval kisebb terület szükséges, mint állati eredetűhöz. Mégis, egyéni hősiességünk valószínűleg nem sokat oszt vagy szoroz az összmérlegen, amíg a növényevők át nem lépik a kritikus tömeget. 10 százalék biomókus már megvan, csak még nem állt egy irányba. Ám ha meglesz az 50 százalék vagy a kétharmad, s ez helyi beszerzéssel és idénygyömölccsel, -zöldséggel párosul, attól jelentősen fellélegezhet a bolygó.

S fellélegezhetnek a haszonállatok? Érdekes etikai kérdés, vajon mi a jobb egy tehénnek, ha megszületik és levágják, vagy ha meg sem születik? Tényleg sajnálni kell-e a kis méhecskét, hogy cukorszirupot kap enni? Csak azért, hogy a gonosz embergyerekek mézet rakhassanak a müzlibe? A Galaxis útikalauz 2. kötete, a Vendéglő a világ végén frappáns, szatírikus választ ad a kérdésre: a géntechnológia csúcsaként olyan szarvasmarhát tenyésztenek ki, amely maga ajánlgatja az étteremben testrészeit:

– Úgy érted, hogy ez az állat csakugyan azt akarja, hogy megegyük? – suttogta Trillian Fordnak.
– Hogy én? – rökönyödött meg Ford. – Nem értek én semmit!
– Ez egyszerűen iszonyatos! – fakadt ki Arthur. – A legvisszataszítóbb dolog, amiről életemben hallottam.
– Mi a probléma, földlakó? – kérdezte Zaphod, aki időközben az állat hatalmas tomporára helyezte át figyelmét.
– Csak az - mondta Arthur –, hogy nincs kedvem olyan állatot megenni, amelyik felkínálja magát. Szívtelenség volna.
– Még mindig jobb, mint olyan állatot megenni, amelyik nem akarja, hogy megegyék – érvelt Zaphod.
– Nem erről van szó – tiltakozott Arthur. Aztán gondolkodott egy csöppét. – Na jó –folytatta –, lehet, hogy erről. Nem érdekel, nincs kedvem erről vitatkozni. Azt hiszem...
Az Univerzum halálos kínban őrjöngött körülöttük.
– Azt hiszem, elég lesz egy kis zöldségsaláta is – nyögte ki.”

Nyugalom tehát, biomókusok, mérhetetlen nyugalom! A mennyek kapujában, Szent Péter tesztjében valószínűleg kis súllyal szerepelnek majd a helyes táplálkozásra vonatkozó kérdések.