A tanítás végén magamba fordulva ülök a tanáriban a harmadik kávémmal, és érzem, ahogy átjár az önsajnálat. Rengeteg tőlem független indokot tudok felsorolni, hogy miért torkollt katasztrófába az utolsó órám. Csütörtök hetedik órában nem lehet bioszt tartani! Érdektelen kamaszoknak nem lehet biokémiát tanítani! Tavasszal képtelenség órát tartani! Az anyagrész is unalmas – ez meg a NAT hibája! És tudnám folytatni a végtelenségig, de valami megállít. Tulajdonképpen mi is a célom? Hogy lenyomjam az anyagot a diákok torkán? Hogy csendben üljenek 45 percig? Életszerű ez? Megiszom a kávét – ez nem mehet így tovább.

Egyértelmű, hogy ez a naplócsapkodás-reflex a volt tanáraimtól jön, ugyanonnan, ahonnan a feleltetéssel ijesztgetés és az érdemjeggyel fegyelmezés is.

Egyik módszert sem tartom követendőnek, mégis csinálom. Most, hogy rajtakaptam magam, lehetőségem van változtatni rajtuk. A tanárképzés pedagógiai és pszichológiai óráin tanultak falra hányt borsónak bizonyulnak: hiába magoltam be olyan fogalmakat, mint tekintély, keretek tartása, konzekvens szabályok, hitelesség, világos követelmények és a frontális és csoportos módszerek váltakozó használata… Amikor harminc gyerek negyvenfelé figyel, dumál és fesztiválozik, már hiába próbálom csoportmunkára bírni őket, elkéstem. Stresszhelyzetben a belém ivódott automatizmus jön elő, és nyúlok a naplóért…

De én olyan tanár szeretnék lenni, mint amilyen tanárokat én szerettem volna.

Hiszen én sem tudtam csendben maradni az órákon, az osztály legnagyobb dumása voltam. Soha sem azért beszélgettem órán, mert nem tiszteltem a tanárt, hanem mert valami tényleg életbevágóan fontos dolgot kellett megosztanom a padtársammal… Miért is nincs helye a szabad beszélgetésnek egy hagyományos órán? Ha ügyesen rakom össze az óravázlatot, és a páros meg csoportos munka jó ritmusban váltakozik a frontális részekkel, akkor van lehetőségük beszélgetni, kiengedni a gőzt, de egy-egy hosszabb, figyelmet igénylő résznél teljesen kifáradnak. Kellene valami reklámszünet…

Komoly elhatározással és harci stratégiával megyek be a következő órára. „Új szabály! Mostantól bevezetjük a dumaidőt. Amikor kimondom ezt a szót, egy-két percig mindenki azt csinál, amit akar. Lehet dumálni, felállni, enni, inni, nyújtózni… A dumaidő végét kézfeltartással jelzem, tíztől számolok hangosan visszafelé, és amikor a nullához érek, mindenki csendesedjen el. Próbáljuk ki!” A gyerekek csak bámulnak. „Mondom, dumaidő! Tessék beszélgetni!” Lassan megértik, belejönnek. Egy perc múlva kezeimet a magasban tartva számolok vissza. Néhányan becsatlakoznak. Három! Kettő! Egy! … Síri csend. Nagyon megdicsérem őket, megígérem, hogy az órán lesz még ilyen, de most csapjunk a lovak közé. Az óra második felében, miután az aminosavak szerkezetét becsülettel lejegyzetelték, dumaidőt hirdetek.

Olyan hatással van rájuk, mint amikor kinyitok egy ásványvizes palackot, feltör az addig visszatartott rengeteg mondani- és tennivaló.

A visszaszámlálás ugyanúgy beválik, mint az óra elején.

A módszer működik. Bevezetem a többi osztályban is. Mindenhol osztatlan sikere van. Elég gyorsan részévé válik a hétköznapoknak, órákon akár többször is használom, adott esetben a diákok kérésére. Ez az egy-két perc sokat segít, hogy felismerjük és kölcsönösen tiszteletben tartsuk egymás igényeit.  

Aki a nyolcvanas-kilencvenes években volt gyerek, biztosan emlékszik még arra a beton- és acélrengetegre, amit akkoriban játszótérnek neveztek. Aztán 1999-ben egy európai uniós szabványnak köszönhetően felülvizsgálták az összes parkot. A tereket ellepték a már biztonságosabb, de semmiféle egyediséget nem tükröző műanyagok. Szerencsére többeknek feltűnt az egyhangúság, és úgy döntöttek, megreformálják a játszótereket.

Egység, szeretet, összetartozás

Kő Boldizsár a megálmodója, tervezője, de több kortárs képzőművész is részt vett abban a munkában, amelynek köszönhetően augusztusban megnyílt a Szent István mesejátszótér Budapest XXII. kerületében, a Szent István téren. Ahogy az ötletgazda, a grafikusművész portálunknak elmondta, nagy álma vált valóra azzal, hogy az országalapítóról készítsen játszóteret. „Már húsz éve annak, hogy érdekes témákat fogalmazok át játszótér formájában, most pedig adta magát a történet, hiszen a budafoki Szent István térre rendelték meg a parkot. Ráadásul ez a helyszín egy medencében fekszik, ami egy kicsit analóg a Kárpát-medencével.

Úgy kell elképzelni ezt a játszóteret, mint egy nagy, színes mesekönyvet, ahol nem a korhűség a lényeg.

Az egyik lényeges pontja a jurta formájú homokozó, a közepén egy tündükkel, amin keresztül látszik az égbolt. Az államalapítást egy kis kápolnába rejtett csúszdával jelenítettük meg, ez azt szimbolizálja, hogy egy hívő ember is megélhet mélypontokat. A hatalmas körhintában a Szent Korona oltalma alatt foroghatnak a gyerekek. Fontosnak éreztem, hogy nagy kincsnek érezzék, hogy van egy ilyen közös tárgyunk, ami a történelmünket átjárja. A honfoglalós hintában azt ábrázoltuk, ahogy az emberek csomagokkal, lovakkal megérkeztek a Kárpát-medencébe. A díszes bejárati kapuban az egyik oldalon egy ősmagyar, a másikon pedig egy letelepedett vitéz látható, ezzel szimbolizálva annak az időszaknak a kettősségét, amely egy nagy tragédia és egy nagy öröm is lehetett egyszerre, hiszen mindent, ami ősi, el kellett hagyni, és egy új felé kellett nyitnunk, hogy megmaradhassunk ezen a helyen.”

Budapest, XXII. kerület, Szent István játszótér. Kép: Tímár Sára Erzsébet.

Kő Boldizsár évekkel ezelőtt több képzőművésszel összefogva döntött úgy, hogy újragondolt játszótereket hoznak létre. „Rájöttünk, hogy ezeket a parkokat kortárs alkotásokként tudjuk megvalósítani, az pedig külön jó, ha a gyerekek nem csak a galériákban találkoznak különböző művekkel, hanem akár a saját környezetükben is közelről megnézhetik, megtapogathatják, játszhatnak vele. Ezt az érzést egyébként én is megtapasztaltam már egészen kicsiként, ugyanis édesapám, Kő Pál szobrászművész alkotásait édesanyám, Péterfy Gizella festőművész sokszor színesre festette, én pedig ott nőttem fel közöttük. Ezt a szokást szeretném folytatni, és nagyon jó érzés, hogy ilyen módon közelebb hozhatom a művészetet a gyerekekhez. Ebben segít a magyar népmesék hatalmas, szinte kifogyhatatlan kincsestára.”

Kő Boldizsár szerint a mai cyber világban különösen fontos, hogy ezek az értékek a gyerekek közelébe kerüljenek és testet öltsenek. A művész kifejtette, bár nehéz mérni, biztos benne, hogy a mesejátszóterek hatással vannak kicsikre és nagyokra egyaránt. „Azt szeretném elérni, hogy amellett, hogy a parkokban nagyon klassz játékfunkciókra nyílik lehetőség, az ott található eszközök valamiféle plusz tartalmat közvetítsenek.”

Egy-egy játszótér megtervezése akár hetekig is eltart. „A megvalósítást hosszas nyomozómunka előzi meg. Először elmegyek az adott helyszínre, megismerem az ottani viszonyokat, a legendákat. Fontos, hogy ha egy kis faluban hozunk létre játszóteret, akkor a témája oda köthető legyen, egyfajta emlékműként is szolgáljon.

Nem panoptikumszerűség, nem a korhű ábrázolás a cél, nem ez az utam, én meséket szövök.

Budapest, XXII. kerület, Szent István játszótér. Kép: Tímár Sára Erzsébet.

Azt tapasztalom, hogy nagyon sok ember tele van szorongással, félelemmel. Ezért azt szeretném elérni, hogy az általunk megálmodott játszóterek valamiféle örömöt, pozitív kisugárzást közvetítsenek, ezért festem ki élénk színekkel, és ezért dolgozom ki olyan szimbólumrendszert, amely az egységet, a szeretetet és az összetartozást erősítheti” – mondta el a grafikusművész, akinek fontos, hogy az általa megtervezett játékok ne csupán játékok legyenek, hanem valamilyen történetet megmozdítsanak a gyerekekben, interakcióra, együttműködésre ösztönözzék a használóit. „Például van olyan találmányunk, amely arról szól, hogy ha nem egyszerre hintáznak a gyerekek, akkor megáll az előttük lévő kép, ha pedig összehangolják a mozgásukat, akkor elindulnak az illusztrációk. A legtöbb eszköznél figyelünk arra, hogy a közösségi játék felé terelje az ott tartózkodókat.”

Kő Boldizsár múzsái a saját gyermekei, akik Balla Gábor szobrászművész családjával együtt kezdtek el játszóterekre járni.  „Miközben a gyerekeink játszottak, néztük, hogy ugyan az új nyugati, EU-szabvány játékparkok szépek és jók, de mégiscsak szériaeszközök. Úgy éreztük, hogy ezekre a helyekre mást is lehetne építeni. Hosszú időn keresztül csak néztük a néprajzi könyveket, jegyzeteltünk, gondolkoztunk, így rengeteg játékot kitaláltunk.”

A Kő Boldizsár nevéhez köthető parkok az ország több pontján is megtalálhatóak, például a Kutyatemplom mesekert Budapesten, a Magyar Tenger mesekert Balatonbogláron, a Griff kert Balatonkenesén, illetve a Mátyás király mesekert Zsámbékon.

Budapest, XXII. kerület, Szent István játszótér. Kép: Tímár Sára Erzsébet.

Terek, amelyek a szellemet, a lelket és a fantáziát is fejlesztik

A játszótéri eszközöket az ASAPA csapata is újragondolta. Mindannyian szobrászok vagy formatervezők, ezért a közösségformálás mellett többek között a vizuális szemléletformálást tűzték ki célul. Szerették volna, ha kicsik és nagyok, fiatalabbak és akár serdülők is jól szórakoznak az általuk létrehozott parkokban. Úgy gondolták, bár szükség van az átlagos játszóterekre is, azonban a csúszda, hinta, mászóka egy idő után egysíkú lehet a gyermekek számára.

„Szoborszerű játékokat alkotunk, hogy ne csak egyszerű eszközök legyenek, hanem művészi értéket is képviseljenek” – mondta el portálunknak Varga Eszter, az ASAPA egyik alapító tagja. „A mai számítógép-uralta világban fontosnak tartottuk, hogy olyan játékokat hozzunk létre, amelyek nemcsak a mozgást serkentik, hanem ennél sokrétűbben is használhatók: a szellemet, a lelket és a fantáziát is fejlesztik, közösséget teremtenek. Például alkottunk egy hajót, amin van kapitányfülke, szócsövek, itt még idegen gyerekek is elkezdenek egymással beszélgetni, játszani”.

Felsőtárkány, Bambara dzsungel játszótér. Kép: www.asapa.hu

Az ASAPA játszóterein többek között fára épült házikók, etethető szoborállatok, szánkótalpakon álló labirintusok, cölöpökre épült városok várják a gyerekeket.

Varga Eszter elmondta, az élet minden területéről inspirálódnak és művészi gondossággal hozzák létre a játékokat, amelyek teljesen beleillenek a környezetbe, hiszen nagyrészt természetes anyagokból készülnek.

Felébredhet az érdeklődés a képzőművészet és a magyar történelem iránt

A játszótér a gyermekkor fontos eleme. „Egyrészt közösségi tér: a szocializáció egyik színtere, a gyerekek itt megtanulnak egymás mellett, együtt játszani, alkalmazkodni, barátokat szerezni. Fejlődik a mozgásuk a sokféle eszközön, bátrabbak lesznek, kipróbálhatnak olyan mozgásformákat, amelyeket másutt nem feltétlenül tudnak” – mondta el portálunknak Nagy Angéla, pszicho- és gyógypedagógus. A mesejátszóterek a figurák, formák által fejlesztik a gyerekek képzeletét, szerepjátékokra ösztönzik őket, felkeltik az érdeklődésüket a képzőművészet, a mesék, a magyar történelem iránt.

Az ASAPA alkotócsoport kültéri játszótereivel találkozhatunk többek között Debrecenben (Békás játszótér, Pump Track pálya), Budapesten (pl. Jó Pásztor játszótér a Baár-Madas Általános Iskolában, Pesterzsébeti vizes játszótér), Gyömrőn (Pátria játszótér), Pázmándon, Péterrévén (Bárka), Felsőtárkányban (Bambara dzsungel).

„Ottóka szakmát szeretne”

Mivel dél körül érkezünk, Molnár-Gál Béla igazgató egyenesen a menzára vezet, s ott rögtön mesélni kezd a városról. A hetvenes-nyolcvanas években harmincezer lakosa volt, főleg fiatalok, most huszonkét ezren lakják, sokan elköltöztek, mert kevés a munkalehetőség, és nagyon rossz a közlekedés is. Béla úgy próbált segíteni a huszonvalahány kilométerre élő balajtiakon, hogy panaszlevelet írt a helyi Volánnak az iskolai lemorzsolódásra hivatkozva. Erre egy másik zsákfaluba járó buszt „eltérítettek” Balajt felé, amely annyira korán érkezik, hogy a gyerekek fél hétre bent vannak az iskolában; a tanítás pedig csak nyolckor kezdődik.

Délután ugyanez a probléma: ritkán járnak a buszok, az utolsó 19:15-kor megy Balajtra, tehát a Miskolcon későig dolgozó munkás, vagy a Kazincbarcikán délutáni gyakorlaton lévő, cukrásznak vagy péknek tanuló diák nem tud hazamenni.

„De ezt senki nem figyeli. Mindenki arról beszél, mit kell csinálni, miközben csak össze kellene hangolni dolgokat és biztosítani a tömegközlekedést.”  

Kép

Bepillantás a Don Bosco Iskola egyik tantermébe – Fotó: Páczai Tamás

A Don Bosco Iskolába körülbelül négyszáz gyerek jár, csak egyötödük helybéli, a tömegközlekedés hiányosságai tehát háromszáznál több gyereket érintenek. Egyik megoldás lehetne a bentlakás, de a többnyire cigány szülők nem szívesen engedik el kollégiumba a gyermeküket, féltik őket, másrészt a kollégiumok sem szívesen fogadják őket. Nincs pontos felmérésük, hogy a gyerekek közül ki a cigány és ki nem az, de mindenki annak vallja magát a kisebbségeknek járó különböző ösztöndíjak miatt. A tizenöt-tizenhat éves fiatalok még nem tudják, melyik szakmát válasszák, és ebben a döntésben a szülők sem segítik őket, ahogy sokszor a tanulásban vagy az iskolába járásban sem, csak tudomásul veszik, amit a gyerek csinálni akar, és megírják a szükséges kérelmeket.

„Tisztelt tanár úr, Ottóka szakmát szeretne, kőműves akar lenni. Segítsen má!”; „Krisztiánka át akar menni egy másik szakmára. Jó?” – ilyen kérelmek érkeznek az igazgatóhoz.

Sem pofon, sem szeretet

Kiss Dezső hittantanár elmondja, hogy diákjainak körülbelül fele a választott szakmájában szeretne dolgozni, néhányan más szakmát is szeretnének még tanulni. A fiúk között kevesen vannak, akik érettségizni is szeretnének, a lányokat jobban érdekli a tanulás. A hegesztő osztály legjobb tanulója jól énekel, ő például ezzel szeretne foglalkozni, de mindannyian szívesen szerepelnek a különböző iskolai alkalmakon. Legutóbb a „Melyiket a kilenc közül?” című mesét adták elő, ahol minden szereplő megmutathatta a tehetségét énekben, zenében, táncban. A szociális gondozást tanuló lányok kisgyermekekkel vagy idősekkel szeretnének foglalkozni, mert családjukban sok a gyermek és az idős ember is, és szót értenek velük. Egy lányt érdekel a videózás, ő operatőr szeretne lenni.

A szünetben a diákok egy része körülállja a tanárt, poénkodnak vele. Ő ezt barátságosan fogadja, de közben jelzi, hol a határ. A gyerekekkel keveset törődnek otthon. „Nem kapnak sem pofont, sem szeretetet.”

Kép

Molnár-Gál Béla igazgató diákokkal – Fotó: Páczai Tamás

Ígéret Istennek

Molnár-Gál Béla korábban vezetékes távközléstechnikai műszerészként dolgozott, de volt üzletkötő, területi képviselő és benzinkutas is, majd eldöntötte: elesett emberekkel, segítségre szorulókkal foglalkozik. Felkeresett fogyatékkal élőket, szenvedélybetegeket. Emellett hitoktatóként is dolgozott Edelényben, de családját – akkor már három gyermeke volt, azóta megszületett a negyedik is – egyre nehezebben tudta eltartani. Amikor az iskola akkori hittantanára egyik napról a másikra felmondott, kerestek egy legalább 180 cm magas, nagydarab, tekintélyt sugalló férfit.

Béla akkor már több hónapja munkanélküli volt, és felesége kérésére megígérte Istennek: az első állást elfogadja, ami adódik számára. Több ajánlatot is kapott, de tartotta szavát, és elfogadta az elsőt: a Don Bosco Iskola hittantanári állását.

Béla komolyan vette a heti egy hittanórát, és az akkori igazgatóval együtt közösen bevezettek néhány, azóta hagyománnyá vált újdonságot: meghívták az egész tantestületet a szaléziak havi konferenciájára, hogy megismerjék a szalézi lelkiséget, körmenetet szerveztek a városban, és meghívták a város többi iskolájának tanárait is. „Abban az időben több szalézi atya is itt lakott, és aktívan részt vettek az iskola életében” – teszi hozzá Fehér Béla igazgatóhelyettes. Átvették a plébániát is az egyházmegyétől, majd a gimnáziumot is, és építettek egy sportközpontot. Közben az iskola világi vezetői különböző pályázatokból felújították az egész épületet és a berendezéseket, megemelték a hittanórák számát, felvettek még egy hittantanárt. Bélából igazgatóhelyettes lett, majd 2015-ben felkérték igazgatónak.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Azóta az iskolának lassan, de folyamatosan javul a megítélése Kazincbarcikán és környékén, különösen amióta elhívták magukhoz más iskolák tanárait.

Korábban közülük többen azzal fenyegették diákjaikat, hogy ha rosszak, akkor a Don Boscóban fognak kikötni; így aztán nagyon meglepődtek azon, amit itt tapasztaltak.

A pályázati fejlesztéseknek köszönhetően a szakképzésük is egyre jobb. Nagyon örülnek annak is, hogy már a kormányzat is értékeli azt a példamutató munkát, amit a szalézi rend tagjai és munkatársai a leszakadó rétegek felemeléséért tesznek.

Mindenkit, egyenként

Kazincbarcikáról átautózunk Balajtra. „Béla bá” itt, az ötszáz fős, zömében cigány lakosságú faluban „Béla atya”. Útközben elmeséli, hogy tíz évvel ezelőtt a balajti templom zárva volt, és közösségi élet sem létezett. A régi templomot kifestették, de a 2010-es árvíz után a használhatatlanná vált épület helyett a kultúrházban tartották a misét, majd amikor az egyház megvásárolta a régi iskolát az önkormányzattól, akkor azt is felújították.

Épp csak kiszállunk az autóból, Béla máris átkiabál az út túloldalán sétáló két fiatal fiúnak, kikérdezi azt, akit még nem ismer, és megkéri, hogy másnap látogassa meg.

Béla mindenkit megszólít, akiről tudja vagy sejti, hogy épp nem tanul. Abban hisz, hogy mindenkire egyenként, személyre szabottan kell odafigyelni és felkarolni.

„Aki egyszer kilép a barlangból, nem biztos, hogy visszatér, és ha mégis, már nem lát a sötétben, megbotlik, és a többiek már nem értik a szavát” – hivatkozik az ismert Platón-példázatra.

Apjuk helyett

A sekrestyésre várva benézünk a legközelebbi házba, ahol a háromgyermekes Váradi Jánosné Irma arról mesél, hogy lányként a Don Boscóba járt, de amikor megismerkedett férjével, szülei nyomására abbahagyta az iskolát. Gyerekei közül a két nagyobb is odajár, de a fia is abbahagyta, mert túl korán kellett kelni, és inkább elment az apjával dolgozni. Bár nagyon szerette a munkát, a társaságot és azt, hogy pénzt keres, fél év után rájött, hogy még többet kereshetne, ha végzettsége lenne, így nemrég beiratkozott egy hegesztő tanfolyamra. „Remélem, ezt be is fejezed” – szól rá a fiúra fejét ingatva Béla.

Amikor a nagylányáról kérdezzük, Irma aggódva mondja, hogy barátja van, és ezért nagy kérdés, hogy befejezi-e az iskolát. Béla elmagyarázza nekünk: itt teljesen természetes, hogy a tizenöt-tizenhat éves lányoknak élettársuk van, és hamarosan gyermekük is lesz.

Béla megígéri, hogy ahogy a többiekre, őrá is figyelni fog. Irma hálásan néz rá: „Bélát az Isten küldte”.

Közben a kisebbik lány oda-vissza görkorcsolyázik a kis házban, majd többszöri kérdésünkre végre huncutul mosolyogva elárulja: cukrász szeretne lenni, mert a négyéves gimnázium túl hosszú, az érettségihez meg túl sokat kell tanulni. „Majd meglátjuk, először végezd el az általános iskolát, aztán megbeszéljük” – mondja neki Béla, s kikérdezi, melyik tantárgyból hányasa van.

A beszélgetésből egyértelműen kiderül: Béla családtagnak számít, sőt, a távol dolgozó apa helyett az asszony szívesebben is beszéli meg vele a gondjait. Hiszen „Béla atya” támogatta abban is, hogy újra tanuljon, segített neki beiratkozni Egerbe, a hittantanári képzőbe, szállást is intézett neki. Csillogó, de aggódó szemekkel meséli, hogy milyen nehezen egyezett bele a férje, és hogy ebből „még sok baja lesz”. „A cigány férfinak mindent szabad, bármikor elmehet itthonról, de az asszonynak semmit sem szabad. A cigány férfi félti, ami az övé, a feleségét és a gyermekeit saját tulajdonának tekinti.”

Közösségben

Megérkezik Szabó Oszkárné Krisztina sekrestyés, ő itt mindenes: takarít, rendet tart, figyel a gyermekekre, segít szervezni a keddi gyermek- és a pénteki felnőtt hittant, és persze a közösségi alkalmakat. A falu lakosai közül körülbelül ötvenen járnak rendszeresen, és még ugyanennyien alkalmanként a templomba, de más programokon akár százan is összegyűlnek, együtt főznek, zenélnek, táncolnak, beszélgetnek.

„A péntek estéket is nagyon szeretjük, sokszor még kilenc-tíz óra után is itt vagyunk, imádkozunk, énekelünk, beszélgetünk.” Béla nemcsak helyi közösségi eseményeket, hanem táborokat és zarándoklatokat is szervez nekik, így viszi el őket „világot látni”.

Kép: Páczai Tamás

Amíg beszélgetünk, a gyerekek többször berohannak:„Béla atya, mi lesz má’?”, aztán hirtelen abbamarad a nyaggatás. Krisztina kimegy körülnézni, majd sopánkodva jön vissza: öt óra után öt perccel majdnem mindannyian hazamentek. „Ilyen a cigány, csak a jelennek él, nincs türelme várni” – magyarázza. Néhány kislány ottmaradt, ők egyre közelebb merészkednek hozzánk, hagyják magukat fényképezni, és még a kérdéseinkre is készségesen válaszolnak: elmondják, hogy a keddi hittanon a kedvencük a játék, s máris vetik a cigánykereket a kertben. Közben megérkezik a kántorasszony, aki elmeséli, miért szeret énekelni. „Csak úgy jön, belülről. És sokszor nem tudom abbahagyni. De van, amikor lerövidítem, hogy a pap is haza tudjon menni”. Az asszonyok felnevetnek és vidáman beszélgetnek tovább, megint szóba kerülnek a lányaik. Hálásak, hogy Béla atya csendben „figyeli” a párokat, és szól nekik, ha „veszélyt” lát. Az Isten küldte őt nekünk, mondják többen, többször is. Ahogy hallgatjuk őket, ráeszmélünk: ha még tovább maradunk, újabb kedves emberek fognak felbukkanni körülöttünk, és sokáig nem tudjuk majd abbahagyni a beszélgetést. Indulnunk kell, hosszú út áll még előttünk, de érezzük: szívünk egy része ott maradt velük.

A Képmás magazin és a Képmás.hu a Jószolgálat-díj médiatámogatója.

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala, valamint az OTP Fáy András Alapítványa videós pályázatot hirdet középiskolás diákoknak a Mátyás király Emlékév alkalmából. A pályázatra a három fős, magyarországi és határon túli csapatok jelentkezését egyaránt várják, de minden csapatnak rendelkeznie kell egy kísérőtanárral. A verseny kiemelt célja, hogy a középiskolások közelebb kerüljenek Mátyás királyhoz és a reneszánszhoz, valamint, hogy a témában közös gondolkodásra inspirálja a diákokat és tanáraikat.

A kétfordulós pályázat első körében a zsűri pontozza a beérkezett videókat, és kiválasztja azt a tíz csapatot, akik a második körben is részt vehetnek. A kiválasztott csapatok a Magyar Tudományos Akadémia székházában rövid prezentáció keretében mutathatják be témaválasztásuk okait, filmkészítési technikájukat. A prezentációkat a szakmai zsűri ugyancsak pontozza, és a két pontszámból alakul ki a végleges eredmény. A döntőben sor kerül a 10 legjobb film levetítésére is. A három legjobb csapat értékes nyereményekben részesül, de díjazzák a Facebook közönségszavazásának győztesét is.

A versenyre 2018. november 5-ig lehet jelentkezni a pályázat hivatalos oldalán.

A zsűri tagjai: Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa, a verseny védnöke, E. Kovács Péter történész (MTA BTK TTI), Horváth Richárd történész (MTA BTK TTI), Pálosfalvi Tamás történész (MTA BTK TTI), Szaszkó Elek, a budapesti Karinthy Frigyes Gimnázium tanára, történész, Borsody István filmrendező, szerkesztő (RTL Klub), Velancsics Béla, az MTA Kommunikációs Főosztály munkatársa és Haga Ferenc, az OTP Fáy András Alapítvány képviselője.

Karol Wojtyła krakkói érsekként bizonyára többször imádkozott a Wawelben a magyar királylányból lengyel királynévá lett Hedvig sírjánál, akit ő avatott szentté, vagy a lengyel királlyá koronázott Báthory István sírjánál. Ez is része az erős lengyel-magyar kapocsnak, így nem véletlen, hogy II. János Pál pápáról a magyar Parlament épületében és Krakkóban rendeztek konferenciát.

II. János Pál a kortársunk, a középkorú és idősebb generációnak ő „a” pápa.

Amit pedig már életében tudtunk és éreztünk, arra az anyaszentegyház 2014-ben a pecsétet is ráütötte: egy szent élt közöttünk.

A cím – „Pápa a vasfüggönyön túlról” – előrevetítette, hogy a sokoldalú egyházfőnek leginkább a politikai szerepéről lesz szó. Személyiségében azonban a lelki vezető, a politikus, a szenvedő, sebezhető ember szétválaszthatatlan, noha őt egyetlen szempont vezérelte, ami jelmondatában is testet öltött: Totus Tuus. Egészen a Tiéd. A lengyel és magyar előadók mind kiemelték, hogy II. János Pálnak döntő szerepe volt a vasfüggöny megszűnésében, a kommunizmus bukásában. Pedig hát „hány hadosztálya van a pápának?”, kérdezhetnénk Napóleon és Sztálin nyomán, de míg mindkét birodalomalapító rendszerét elfújta az idő, Szent Péter trónja kétezer éve áll.

Különleges ajándéka a sorsnak, hogy 455 év után éppen 1978-ban választottak nem olasz származású pápát, méghozzá annak a lengyel népnek a fiát, ahonnan a Szolidaritás mozgalom elindult, talán az utolsó szöget verve a kommunizmus és a Szovjetunió koporsójába. Maga János Pál mindvégig egyértelműen kiállt a független szakszervezet mellett. Az 1980-as sztrájkok idején Castelgandolfóban volt. Az akkor ott jelen lévő lengyelektől tudjuk, hogy feszültséggel és meghatottan követte az eseményeket. János Pál különleges figyelméhez lengyelsége mellett az is hozzájárulhatott, hogy filozófusként élőben figyelhette, miként válik valósággá az 1969-ben írt „Személy és tett” című műve. Két alapvető jelenséget határozott meg az emberek közösségi működésében: szolidaritás és tiltakozás. Ezek szerinte nem ellentétesek, együtt tudnak működni a közösség javának szolgálatában – és 1980 nyarán éppen ez történt Lengyelországban.

Ekkortól válik nyilvánvalóvá politikai szerepvállalása is: levelet ír a szovjet vezetőnek, Brezsnyevnek, hogy eltántorítsa egy esetleges fegyveres beavatkozástól.

A pápa tekintélye egyre nőtt a vasfüggönyön túl is, az egyházak megerősödtek, a katolikus egyház maradt a legnagyobb erő, amely „akadályozhatta” a marxista működést. Ezt a kommunista vezetők nem nézhették tétlenül. Mindent megtettek lejáratására, ami az 1981. májusi merényletben csúcsosodott ki. A KGB megbízásából, a bolgár titkosszolgálatok közvetítésével végül egy török bérgyilkos, Ali Agca lőtt rá a pápára. Az eredeti terv szerint a fejére kellett volna céloznia, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és hasba lőtte a Szentatyát, akit az orvosoknak sikerült megmenteniük. Később sor került tettes és áldozat találkozására, aminek a vége az lett, hogy Agca keresztény hitre tért.

Az igazi elégtételt mégis az jelenthette a pápának, hogy az elpusztítására törő rendszer végül összeomlott, bár úgy gondolta, ennek nem ő volt az oka, hanem az, hogy a szocializmus alapvető antropológiai tévedésre épült.

Lelki vezetőként, filozófusként is a legnagyobbak közé sorolható. „Az igazi keresztény szerelmes az Úrba”, fogalmaz Ferenc pápa, és ez érvényes rá is. Már jóval pápasága előtt feltűnt az egyházjog iránti érdeklődése és affinitása. A II. Vatikáni Zsinat egyik legaktívabb résztvevője volt. A hívek és a papok egységének létrehozását sürgette, ahol az egyháznak nemcsak vallási, hanem kulturális-társadalmi befolyása is van.

Az egyházat a hívők alkotják, akik a lelkiismereti szabadság jogával élnek, és semmi sem védi olyan jól az emberi jogokat, mint az evangéliumba vetett bizalom.

A vallásszabadságra hivatkozás az emberi jogok kiteljesedésének szorgalmazása. Hívőnek lenni a kommunista világban kockázatot jelentett az iskolában, a munkahelyen, el kellett rejteni a hitet a karrier, a gyerekek érdekében. A hívő ember másodosztályú polgárnak minősült. Wojtyła pontosan tudta, mit jelent üldözést szenvedni, saját bőrén tapasztalta a náci és a kommunista diktatúrát is. Ez adta pápaként hitelességének alapját, amikor a béke legnagyobb apostolaként járta a világot. Sokat elmond a világról, hogy soha nem kapott Nobel-békedíjat…

Pápasága során többször hangsúlyozta, hogy a természeti törvényekkel nem lehet szembemenni. Ő használta először a „halál kultúrája” kifejezést a modern kor önpusztító életmódjára. Védelmébe vette a családot, férfi és nő szövetségét, az élet Istentől származó méltóságát. Úgy vélte, az egyház mind a szocialista, mind a kapitalista berendezkedésnek fölötte áll, ezeket keresztény alapokról lehet meghaladni. Gondolatai rímeltek olyan politikusok vélekedéseire, mint Robert Schuman („Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”), illetve Antall József („Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője”).

Megválasztásakor azt mondta a pápaválasztó konklávé döntése utáni ünneplő tömegnek: „Ne féljetek!” Ehhez tartotta magát ő is. Szenvedését nem rejtette el, az esendő, sebzett ember látványa Jézus szenvedéseinek megismerésében segít. „Legyetek derűsek!”, üzente halálos ágyáról a Szent Péter téren imádkozóknak. A temetése nem volt szomorú esemény. Az történt, amiért élete utolsó óráiban esedezett: visszatért az atyai házba. A szertartás alatt a koporsójára helyezett evangéliumos könyv lapjait forgatta a szél, a végén pedig egy nagyobb fuvallat becsukta. Miközben vitték be a nyitott koporsót a bazilikába, a fejénél lévő oldalon kicsit megemelték, mintha visszanézne; a téren mindenki spontán integetni kezdett.

A konferencia minden előadója kiemelte, mekkora szerepet játszott a kommunizmus bukásában, de kimondva-kimondatlanul az is elhangzott, hogy a mai vitákban (Isten–nemzet–gender–család–liberalizmus) holtában is képviseli Krisztus igazságát. Hitte, hogy a szekularizáció visszafordítható; tanításának lényege a lélek elsőbbsége az anyaggal szemben.

Az Evangélium legyőzte a Kommunista kiáltványt.

A technikai fejlődés soha nem tapasztalt módon változtatja meg életünket. Időmilliomosok lettünk, de valóban több időnk jut a fontos dolgokra? Szinte mindent képesek vagyunk automatizálni, de pótolható-e mindenben okoseszközökkel az ember? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ októberi Képmás-estünk vendégeivel: Deák Kristóf Oscar-díjas filmrendezővel és Nina Kov koreográfussal, valamint Böszörményi-Nagy Gergellyel, a Brain Bar jövőfesztivál alapítójával.

20 perces összefoglalónkat ajánljuk, melyből megtudhatod, hogy

• miért készít kisjátékfilmeket Deák Kristóf,
• mi jelentette a legnagyobb kihívást Nina Kovnak a koreográfia tervezése során, 
• hogyan dolgozott együtt az alkotópáros a 200 önkéntessel a film készítése során,
• elveszik-e a munkánkat a gépek, 
• milyen munkák valók a robotoknak,
• mi a technikai eszközök legnagyobb veszélye Böszörményi Gergő szerint,
• milyen (meglepő) készségekre lesz szükség a (közel)jövő munkaerőpiacán, 
• milyen váratlan következményei lesznek az automatizációnak, 
• tanulható-e az empátia,
• szükség lesz-e sofőrökre és taxisokra öt év múlva, 
• mi a legjobb játék.

Képmás-est összefoglalók itt>>

A Képmás-estek fő támogatója:

Nőgyógyászati szűrővizsgálatok

Nőgyógyászati szűrésre 25 éves kor felett évente célszerű ellátogatni, függetlenül attól, hogy a méhnyakrákszűrést az állami rendszer csak háromévente javasolja. E vizsgálat során a petefészkeket is megtapintják, ultrahangos vizsgálatot is végezhetnek. Akinek a családjában már előfordult nőgyógyászati daganat, célszerű félévente átesnie ilyen vizsgálaton.

Magánorvosnál lehet kérni HPV-szűrést is, amellyel nemcsak az esetleges rákmegelőző állapotot lehet kimutatni, hanem azt is, ha valaki fertőződött a méhnyakrákért felelős vírustörzsek valamelyikével.

Fontos a mammográfiai vizsgálat is, amelyre egyes országokban 40, míg máshol 45 éves korban küldik az első behívót – viszont a vizsgálat elkezdésének ajánlott időpontja ettől függetlenül mindenhol 40 év. A mammográfiára itthon 45 éves kortól 65 éves korig kétévente figyelmeztetik a nőket.

A népegészségügyi szűrés határait azért húzták így meg, mert az emlődaganat gyakorisága 45 és 49 éves kor között kezd megugrani, csúcspontját pedig 60 és 65 éves kor között éri el. Viszont afölött is kialakulhat, így a vizsgálatot később is célszerű kétévente megejteni.

Azoknak, akiknél az emlődaganat kockázata fokozott, érdemes a szűrést korábban elkezdeni, és félévente ismételni. Ez elsősorban azokra vonatkozik, akiknek a családjában rendszeresen és ismétlődően előfordult a betegség. Nekik célszerű molekuláris diagnosztikai vizsgálatra is jelentkezni, azzal ugyanis tisztázható, hogy a hajlam öröklött-e. Ha igen, akkor a mammográfia mellett célszerű MR-vizsgálatra is rendszeresen járni.

Mint egy repülőút

Sokan a sugárterhelés miatt félnek a mammográfiától, pedig a vizsgálat során a nőket csak akkora sugárterhelés éri, mintha repülővel elmennének New Yorkba. Minimális dózisról van tehát szó, a nyereség viszont hatalmas: mammográfiával három évvel korábban fel lehet ismerni a daganatot, mint hogy az tüneteket is okozna, tapintható lenne. Ilyenkor a tumor még nem kezd komolyabban nőni, szétterjedni.

A statisztikák szerint a korai diagnózissal az emlőrák miatti halálozás 30–45 százalékkal csökkenthető, ami komoly eredmény. Sajnos sokan hiszik azt, hogy ez a ráktípus ultrahanggal is szűrhető, pedig ez nincs így: 100 emlődaganatból 85 látszik mammográfiával, 3 csak ultrahanggal, 60 pedig mind a kettővel. Vannak olyan jellegű daganatok, amelyeknek a megjelenése annyira balszerencsés, hogy korai fázisban semmivel nem lehet észrevenni.

Urológiai és prosztata szűrés

Korábban a férfiaknak negyvenéves kor felett javasolták kétévente urológus fölkeresését amiatt, hogy a prosztatarák szűrővizsgálatát elvégezze, újabban viszont csak 55 éves kor felett ajánlják ezt, szintén kétévente. Ennek oka, hogy a statisztikákból már látszik: fiatalabb korban túl sok a hibás pozitív eredmény, emiatt pedig sokakat fölöslegesen kezeltek. Ez alól csak az kivétel, akinek a családjában már előfordult ilyen betegség, illetve akinek van bármilyen panasza.

A szűrővizsgálat első része egy vérvételt követő laborvizsgálatot jelent, amelyből a prosztataspecifikus antigén (PSA) szintjét határozzák meg. Mivel az érték jóindulatú prosztatamegnagyobbodásnál is emelkedhet, ezt követően az orvos fizikális vizsgálatot és ultrahangos vizsgálatot is végez, majd azokból, illetve a PSA szintjéből vonja le a következtetést.

Póta-Salgó Réka, hat éve a Képmás magazin újságírója, a hűséges olvasó emlékezhet többek közt a házasélet és az anyai lét örömeiről és viszontagságairól szóló írásaira. Réka az otthon töltött, kisgyerekes évek alatt nem csak újságírással foglalkozott, hanem tovább képezte magát, előbb coach, majd mentálhigiénés szakember lett. Kollégájával, dr. Török Ádámmal, aki klinikai orvos, gyerekpszichiáter és családterapeuta jelölt, és akivel a mentálhigiénés képzésen találkoztak, közösen álmodták meg a Kapcsolat tanoda névre keresztelt programot.

– Egy ideje figyeljük a közösségi médiában megjelenő, Kapcsolat tanoda név alatt futó és hozzád is köthető posztokat és hívogató eseménysorozatot. Elmondanád nekünk, miről is van szó pontosan?
– A legnagyobb örömmel! A tanoda – szakmailag fogalmazva – egy mentálhigiénés projekt eredménye, közérthetőbben fogalmazva pedig egy olyan kiscsoportos műhely, ahol a különféle, divatos személyiségfejlesztő tréningek mindenki számára hasznos elemeit ötvözzük egy kis önismereti úttal. A fókuszban az emberi kapcsolatok állnak, amelyek egyrészt mindenki életében kikerülhetetlenek, másrészt alapvetően meghatározzák az életünket. Még a legkevésbé társaságkedvelő embernek is szüksége van bizonyos mennyiségű és minőségű emberi kapcsolódásra ahhoz, hogy elégedetten, lelkileg egészségesen élhessen.

Sajnos ezzel együtt azt látjuk, hogy a kapcsolati kultúránk igen elhanyagolt, szegényes. A kapcsolatok terén a leggyakoribb két probléma, hogy a meglévő kapcsolataink nem úgy működnek, ahogy szeretnénk, illetve hogy kapcsolathiányban szenvedünk, vagyis magányosnak érezzük magunkat, még akár ilyen-olyan kapcsolatokkal körülvéve is.

– Nekem úgy tűnik, időről időre mindenkinek vannak feszültséggel terhes kapcsolatai, vagy érezheti magát átmenetileg elhagyatottnak…
– Pontosan! A Kapcsolat tanoda nem rendkívüli embereknek szól rendkívüli problémákkal, persze valahol mindannyian rendkívüliek vagyunk a magunk módján. Nyilván, akiket régebb óta feszít egy kapcsolati problémából vagy épp egy kapcsolati hiányból fakadó állapot, rossz közérzet, az hamarabb megszólítva érzi magát. De azt szoktam mondani, hogy ez mindenkinek szól, aki a kapcsolatai terén fejlődni szeretne, nagyobb tudatossággal szeretne élni.

Nem manipulálni vagy pózolni tanítunk, hanem éppen arra, hogy magunkat és a kapcsolatainkat tisztábban látva, őszintébben tudjunk jelen lenni ezekben, és jól érezhessük magunkat.

– Miből áll pontosan a program?
– Öt alkalomra szóló tematikát állítottunk össze, egy alkalom négyórás, és két-három hét telik el az alkalmak között. Összesen tehát húszórás programról van szó, ami tudom, hogy nagy elköteleződés, ha azt vesszük, hogy ma soha, semmire nincs ideje senkinek, és mindenki a túlélésre játszik. Másrészt viszont mi éppen arra hívunk, hogy álljunk meg egy kicsit és gondoljuk át az életünket, helyzetünket egy nagyon meghatározó szempontból.

A foglalkozásokon előre meghatározott témák mentén közös, vagyis csoportmunka folyik, aminek mi inkább csak a kereteit adjuk. Olyan témákra kell gondolni, mint hogy hogyan szabunk határokat egy kapcsolatban, hogyan kommunikálunk, hogyan oldunk meg konfliktusokat. A témát mindig valamilyen szemléltető anyagon keresztül vezetjük fel, például filmrészlettel, zenerészlettel vagy egy történettel. Lehet, hogy egy-két diát is vetítünk. Aztán jöhet a csoportos megbeszélés, a készségfejlesztő gyakorlatok és az önismereti játékok.

Mindenki annyit ad bele és annyit oszt meg a belső munkájából, amennyit szeretne, de a csoportmunka egyik leglényegesebb eleme, hogy egymástól és egymást támogatva tanulunk, tapasztalatot cserélünk, különböző szempontokkal találkozhatunk, és nem utolsó sorban ez egy nagyon szórakoztató formája a tanulásnak.

A Kapcsolat tanoda egy hosszú, nagyon inspiráló és intenzív közös gondolkodás eredménye, és bízunk benne, hogy a sok energia és lelkesedés, amit beleraktunk, a végeredményben a résztvevők számára is egyértelműen megmutatkozik.

Jelentkezés: [email protected] vagy 0620/367-0725
Facebook-esemény

– Miért érezted úgy, hogy fel kell karolnod ezt a témát?
– Szinte mindenhol arról hallani, milyen fontos a család. A család jelenti a gyökereket, hátteret, életet, biztonságot. Otthon, testvérek, gyerekek… De milyen lehet olvasni ezekről azoknak, akik egyelőre csak vágyakoznak minderre? Egyre többen vagyunk sajnos, akik úgy érezhetjük, nem értenek meg, sőt, belegázolnak a lelkünkbe, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagynak. Nem lehetünk a tagjai azon emberek közösségének, akik gyerekkel ajándékozzák meg a párjukat, magukat és a társadalmukat. Némán hallgatunk és szenvedünk. Az életünket a vágy tölti ki, aztán a tehetetlenség, harag, és közben úgy érezzük, egyre fogy az időnk. Belekerülünk egy olyan ördögi körbe, amiből már nem nagyon látunk ki.

Közben körülöttünk születnek a gyerekek, barátoknál, ismerősöknél… és mi még sehol nem vagyunk. Feladjuk, aztán újrakezdjük. Orvoshoz megyünk, kitesszük magunkat a vizsgálatoknak, aztán talán belevágunk különböző mesterséges megtermékenyítésekbe. Amiknek során lehet, hogy megfogan az élet, de lehet, hogy nem.

Ahhoz hasonlíthatnám, mint amikor dugóba kerülünk. Dugóban lenni, elakadni egy olyan úton, aminek határozott célja van, ahová el szeretnénk jutni, és persze időre. Ott nagyon nehéz a várakozás, mert pár perc is óráknak tűnik. Legjobb ezt minél hamarabb tudomásul venni. Attól nem biztos, hogy könnyebb lesz, de legalább realizáljuk a helyzetet: most nem fogok odaérni, és nem tudom, mikor érek oda, talán soha. Ezt a legnehezebb elfogadni.

– Személyesen is érintett vagy?
– Valahogy így éltem meg, milyen babára várni. Csoda akkor történt, amikor néha el tudtam engedni azt, hogy akadály van előttem, mögöttem, körülöttem, mert akkor észrevettem, hogy úton vagyok!

Van egy csodálatos férjem, akivel nagyszerű együtt lenni, jó nőnek, feleségnek lenni! De ide el kellett jutni. A házasságunk utáni első évben minden hónapban vártam, hátha most jön a baba! De nem jött, és nem jött a következő évben sem. Elkezdtük az orvosi kivizsgálást, amire nagyon nehezen vettem rá magam, mert féltem, ha kiderül, hogy nem lehet gyerekem, akkor azt a maradék reményt is elveszik tőlem, ami hónapról hónapra vitt előre. Megéltem, milyen a petevezeték-átfúvás, ekkor már az ötödik évnél tartottunk. Semmilyen problémát nem találtak.

Kép: Páczai Tamás

Közben egy pszichodráma csoportban elkezdtem foglalkozni azzal, mi lehet az oka, hogy nem jön a baba. A férjem párhuzamosan szintén ezen rágódott.

Olyan volt, mint egy hullámvasút, és amikor mélyen voltunk, akkor szomorúságot, felemésztő fájdalmat, elkeseredettséget, igazságtalanságot éltünk meg.

A szülők, barátok eleinte kérdezősködtek: Na, lesz baba? Mikor jön? Mi mindig próbáltuk udvariasan, őszintén elmondani, hogy szeretnénk, de még várat magára a mi babánk. Aztán a végére már kérdezni sem mertek, mi is kerültük az ilyen beszélgetéseket.

– És hogyan folytatódott ez az út?
– A petevezeték-átfúvás után két hónappal fura érzésem támadt. Már hosszú hónapok óta nem néztem terhességi tesztet, de ekkor vettem egyet, megcsináltam, pozitív volt. Soha nem ismert izgalmat, boldogságot éreztem! De sajnos nem tartott sokáig. Körülbelül három héttel később elvetéltem. Ő volt az én kis Hóemberem… aki elolvadt. Úgy éreztem, én is meghaltam. Úgy éreztem, Isten játszik velünk. Először elöntött a fájdalom – ami már nagyon ismerős volt –, aztán a harag, tehetetlenség, végül a szomorúság. Ez utóbbi nagyon sokáig elhúzódott, túl sokáig.

Egy év múlva egyéni terápiába mentem, mert úgy éreztem, a gyász felemészt engem és a férjemmel való kapcsolatomat. Ott kezdtem szeretni, látni az értékeimet, kezdtem felismerni, mitől vagyok, az, aki vagyok. Megtanultam szeretni magamban a kislányt, aki gyermekként hiányokat élhetett meg, és közben elengedni az én kicsi lánykámat vagy fiúcskámat. Megtanultam gyászolni, sírni és szeretni.

A hetedik, várakozással teli évet kezdtük. Újra ott tartottunk, hogy akkor ketten megyünk tovább az úton. Sokat dolgoztam, jól éreztem magam a munkámban.

Aztán egyszer csak megtörtént a csoda. Pontosan az első babánk elvesztésének évfordulóján Isten megajándékozott egy újabb kisbabával, aki ma már két és fél éves!

A mai napig úgy érzem, hogy a kisfiam egy Csoda! Ő a mi Kisemberkénk!

– Hogyan jött az ötlet, hogy a személyes tapasztalataidat összekösd a pszichodrámával?
– Elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetne segíteni azokon, akik hasonló utat járnak be. Ez egy olyan eszköz a kezünkben, ami lehetővé teszi, hogy a problémát, kérdést, konfliktust „kihelyezzük”, színpadra tegyük.

Ez nem szereplést jelent, nem teljesítményt, sokkal inkább azokat a szinteket mozgatja meg, amelyek a játék, a spontaneitás révén törnek felszínre. A nehézség, kérdés kimondható és feloldható lesz. A tudattalan szintet hívja elő, berögzült sémákat oldhat föl, ami saját erőből nem nagyon mozdítható már. Mindez egy megtartó, bizalomteljes légkörben, csoportban. Ez persze egy leegyszerűsített, nem teljesen szakmai megfogalmazás.

Kép: Páczai Tamás

A csoportban nem feltétlenül klasszikus pszichodráma együttléteket tervezünk, hanem kifejezetten erre a problémára épülő alkalmakat alkotunk meg kolleganőmmel, Calin Mártával és másokkal, férfiaknak és nőknek. Azokból a tapasztalatokból indultunk ki, amelyeket megéltünk: én személyesen, Márti pedig hosszú évek óta vezet drámacsoportokat. Beláthatóságra törekedve háromszor kétnapos intenzív alkalmat tervezünk. A résztvevők munkájának nagy része a saját érzéseik megengedése, tudatosítása, de előkerül a párkapcsolat, a nőiesség, férfiasság és sok egyéb. A legfontosabb, hogy érezzék, nincsenek egyedül, hogy ez nem egy szégyenletes állapot.

– Miért fontos szétválasztani a foglalkozást férfiakra és nőkre?
– A férfiak talán még a nőknél is nehezebb helyzetben vannak. Sokan nem tartják „férfiasnak”, hogy az érzéseikről beszéljenek. Ez a probléma a férfiasságot kérdőjelezi meg számukra, ami hatalmas teher rajtuk. De más szempontból is szerencsés, például sokszor meg akarom kímélni a másikat a saját fájdalmamtól, és ez megakadályoz engem is az átélésben. Máskor egyszerűen máshol tartanak a párok tagjai. Ezekről nem biztos, hogy könnyű beszélni a másik előtt.

– Hogyan éritek el ezeket a párokat? Hiszen ahogy mondod, nem könnyű erről beszélni...
– Dr. Spánik Gábor nőgyógyász, aki többek között meddőséggel is foglalkozik, vállalta, hogy azoknak a nőknek, pároknak, akik hozzá fordulnak, figyelmébe ajánlja ezt a lehetőséget, mert véleménye szerint a meddőség kérdése nagyon összetett, amiben a lelki háttérnek is bőven jut szerep. Nagyon jó, hogy találtunk olyan szakembert, aki az embert test és lélek egységeként gondolja el, és ennek megfelelően próbálja kezelni. Tapasztalataim szerint ez itthon nagyon ritka. Lengyelországban a meddőségi klinikán már a vizsgálatok kezdetén bevonnak pszichológust vagy a pszichéhez értő szakembert.

Szeretném biztatni nő‑ és férfi társaimat arra, hogy ne adják fel, merjenek olyan utat is választani, ami nem csak a feladat megoldásáról, és főleg nem az egyedüllétről, szégyenről és bűntudatról szól.

Ez az út sem könnyű, de szerintem a mesterséges megtermékenyítéssel járó beavatkozások sora legalább ekkora kálvária, ha nem nagyobb. Ha a testünket beáldozzuk ezért, akkor a lelkünkkel miért nem foglalkozunk legalább ugyanennyit?

– Van arról tapasztalatod, elméleted, milyen okok húzódhatnak meg a háttérben?
– Azt természetesen sejtem, hogy a mi esetünkben milyen gyökerekkel kellett szembenézni. De határozottan tartózkodnék attól, hogy bármilyen választ adjak mások számára. Mindenkinek egyedi válasza van erre, és a körülményeink is mások: nem jövünk egy helyről, nem ugyanazt esszük, nem ugyanazt érezzük, gondoljuk. Van, akinek elég, ha életmódot vált, van, akinél végül megtalálják a biológiai okot, aminek szintén lehet lelki háttere, sőt.

Ha nem is feltétlenül jutunk el A pontból B-be – nem lehet és nem is akarok ígéretet tenni erre –, mégis akadályokat gördíthetünk el az utunkból, amelyekkel egyébként minden szülőségre készülő embernek dolga lehet. Akkor is, ha könnyen jön a baba, és akkor is, ha nem. A csoport, amellett, hogy segít szembenézni az érzéseinkkel, fel is szeretne készíteni a vágyott szülőségre.  

Nem mondom, hogy megbántam, hiszen meghatározó élményekkel lettem gazdagabb, viszont borzasztó nagyot csalódtam. Ez volt életem első igazi, komoly munkahelye, és most reménykedem abban, hogy csak a média világa ilyen, és nem a munka teljes világa. Van elképzelésem arról, hogy a munka világában mi elfogadható és mi nem, és nem gondolom, hogy rendben van az, ha egy munkahelyi értekezleten azt mondják: karácsonyig mindenki felejtse el a családot és a barátokat, és a részmunkaidőben dolgozó kisgyerekes anyák is oldják meg a gyerekvigyázást.

Nincs az rendben, hogy a főnök napközben keresztülnéz a beosztottain, de este 8-kor azért visszajár az irodába ellenőrizni, mindenki bent van-e még.

Nincs az rendben, hogy az „új lányt” elviszik kétnapos konferenciára azért, hogy az esti buliban itassa és szórakoztassa az ügyfeleket, esetleg a potenciális ügyfeleket.

Nincs az rendben, hogy az ügynökség többi tagja egész éjjel ezt teszi, gátlások nélkül.

Nincs az rendben, hogy másnap a kollégák nem állnak szóba az „új lánnyal”, aki este ahelyett, hogy a „feladatát” végezte volna, visszament a szállodaszobájába.

Végül pedig nincs az rendben, hogy egy friss diplomás lánynak, aki csak dolgozni szeretett volna, egy ilyen eset miatt kelljen felmondania élete első munkahelyén.

Nincs bizonyítékom arra, hogy ez megtörtént, meg amúgy is különféle titoktartási szerződések kötnek. Erre talán még azt sem mondhatom, hogy #metoo. Láttam, hogy vannak emberek, akik ezeket az elvárásokat természetesnek veszik, én pedig talán hálával tartozom nekik, amiért megmutatták, hogy nem vagyok közéjük való.

Pedig tényleg szerettem volna a médiában dolgozni.