A szép mosolyú Borit engedelmes, kedves gyermekként mindenki szerette. Szülei áldásnak élték meg jóindulatát, az iskolában barátnői folyton azon civakodtak, kinek fogja a kezét a sorban, ki mellé üljön az ebédlőben. Nehézségei a kamaszévek berobbanásával kezdődtek, amikor társai hirtelen nagyon megváltoztak.

Borinak semmilyen hajlama nem volt a serdülőkori nárcizmusra: nem akart kitűnni, a többiek ügyetlen smink-, és öltözködésbeli próbálkozásait nevetségesnek találta, bár sosem bántott volna meg senkit ennek szóvá tételével. Az iskolában tette a dolgát, nem lázadt, otthon kivette a részét a házimunkából, míg testvérei lustálkodtak, vagy elmismásolták feladataikat. Bori jó lány volt, ami egyre inkább szemet szúrt osztálytársainak.

Követelőzéseivel sem zargatta szüleit, megfelelt számára a hívásra alkalmas, nyomógombos telefon is. Talán éppen ez, leginkább frusztráló tulajdonsága váltottak ki a többiek ellenszenvét.

Társai gúnyolni kezdték egyszerűsége miatt, kinevették, amiért nincsenek menő cuccai.

Bori csodálkozott ezen, nem értette reakcióikat, és szelíden szomorkodott bántásaikon, tűrte kiközösítésüket.

A gimnáziumban akadtak ugyan barátai, de nem járt el kocsmázni, bulizni, és kezdte magát egyre furább szerzetnek érezni. Csöndes kitartásának azonban meglett az eredménye: leérettségizett, és főiskolára ment. A családi fészektől távol, a magány ellen küzdve végül csatlakozni kényszerült társaihoz. A közös beszélgetések során újra és újra fülébe csengtek a többiek jó tanácsai: Légy határozott saját céljaid elérése érdekében! Fejezd ki másoknak, mit érzel, mit szeretnél! Mondj nemet! Ne alázkodj meg mások előtt! Bori igyekezett szófogadóan megfelelni a felszólításoknak, aminek végül pozitív következményeit is megtapasztalta.

Később, a munka számára kíméletlennek tűnő világában minden határozottságát össze kellett szednie, amit már-már saját természete megerőszakolásának élt meg.

Gyomorgörccsel indult dolgozni, rettegve, mit szól majd be a főnök, vagy valamelyik durva kollégája. Félt a negatív kritikától, a minősítgetésektől, agyára mentek a munkatársak közötti cicaharcok, igyekezett kimaradni a pletykálásból. Boldogult ugyan a maga csendességében, mégsem érezte magát boldognak.

Egyetlen életterületen nem élte meg hátrányát szelídségének, mivel ehhez szerencsére tartás is párosult. A férfiak ugyanis vonzónak találták Borit, bár utat hozzá már nehezebben leltek. 

Végül, egy határozott férfi személyében megtalálta párját. Hamar babát vállalt, ami sosem álmodott kiteljesedést hozott életébe. Kilépve a státuszért, rangért, pénzért és hatalomért élet-halálharcot vívó közegből mélységes békét tapasztalt. Saját otthonának megteremtése, gyermekeinek gondozása komoly örömforrást jelentett számára, és tökéletesen illeszkedett türelméhez, szeretetteljes, szerény, kedves lényéhez.

Hasonló értékrendű barátai között megkönnyebbülten fogalmazta meg: „Hálát érzek, mert annyi felesleges tettetés után végre lehetek őszintén alázatos.” Szép mosolyának meleg fénye visszatükröződött tekintetükben.

Külföldre utazni!

Amikor mi voltunk ilyen ifjak, akkor csak piros színű útlevéllel lehetett Csehszlovákiába és más hasonló politikai berendezkedésű országba utazni.

Nekünk a mai napig erős szívdobogást okoz az országhatár megközelítése is.

A mai fiatalok pedig úgy csatangolnak országról országra, mint mi Kecskemétről Debrecenbe.  

Fiunk autóbusszal vágott neki a kalandnak. Napokig csomagolt, minden táskába rejtett holmi egy történetet hozott elő. Mire feleszméltünk, ott ültünk egy halom zokni tetején, és vidám történeteket meséltünk. A rejtélyes szívószálak, amelyek ki tudja, miért, mindig elkísérik fiunkat az összes útjára, újabb emlékeket hoztak elő. Kissé bohémra sikeredett ez a készülődés, de végül minden fontos dolog beszorult a táskába. Terjedelmes csomagjait elnyelte a kisbusz csomagtartója, őt meg a távolság… Olyan gyorsan történt, hogy alig vettük észre, és már csak egy gyerek maradt a kisebb szobában.

Lányunk elindulása körülményesebb volt.

Hirtelen új családtagunk lett: egy hatalmas, kék bőrönd. Nekem óriásinak tűnt, többször megkerültem, hogy megbarátkozzak vele. Csinos kék ruhája van. A bőröndök nagybőgője. Na, te leszel a lányunk hűséges kísérője! Vigyázz rá!

A bőrönd kapott egy társat is, egy kisebb rózsaszínt. Ha a nagy a bőgő, akkor ő a cselló. A hasonlat megnevettetett minket, feszültségünk kicsit oldódott. A lányom következetesen, lista alapján csomagol. Ezen mindig elámulok. Soha nem hagyott még itthon semmi fontosat. Honnan örökölte ezt az alaposságot?

Szomszéd nénink mérlegén mértük meg Nagy Kék és Kicsi Rózsaszín, valamint a kézitáska súlyát. Repülőképesek.

Szinte ijesztő volt, ahogy ott várakoztak a csomagok az előszobában.

Nagyság szerint álltak, szinte kézen fogva egymást, indulásra készen. Nagy, kisebb, legkisebb. Semmi nem maradt ki? Semmi. Biztos? Biztos.

Furcsa érzésekkel mentünk aludni. Másnap nem a Börzsönybe vagy Verőcére indul a gyerek, hanem sokkal messzebb. Több mint 2000 km fog minket elválasztani. Nem tudunk aludni. Imáink kívánságlistává terebélyesedtek.

Reggel látszólag minden úgy történt, mint máskor. A fürdőszoba érkezési sorrenddel működött, a reggeli és a kávé a szokásos volt. Csomagjainkat megragadva belevetettük magunkat a budapesti forgalomba. A reptéri buszon egy utolsó ellenőrzést tartottunk – szigorúan elméleti alapon. Semmi sem hiányzott. A biztonság kedvéért elhozott pár holmi láttán kislányunk mosolygott: anyu pánikol.

Utolsó közös akciónk volt a Nagy Kék és Kicsi Rózsaszín nejlonba burkolása. Harcias pókká alakultunk át, zsákmányainkat őrült gyorsasággal tekertük be pókfonal-nejlonnal, mintha a bőröndök tartalék táplálékaink lennének. Vidám színfolttá váltunk, mindenki minket nézett.

A lányunk és barátnője beálltak egy közös képhez. Búcsúzkodtunk. Ölelés és könnyek. A lányok átlépték a kaput, ahová mi már nem mehetünk. Addig integettünk utánuk, amíg csak látni véltük őket.

A repülő látványa mindig érdekes, de ha szívnek kedves utazik vele, fájdalmas. Önző vagyok, szeretném, ha maradna.

Elutaztak. A modern technika vívmánya, hogy a világhálón mint kis sárga bogárkákat nyomon követhetjük a repülőket. Ámulat és izgalom.

Este fél tíz felé jelez a telefonom: Megérkeztünk! Minden rendben!

Anyu és apu megkezdik a visszaszámlálást.

A történet

A „Párterápia” című film hétköznapi hősei Phil (Steve Carell) és Claire Foster (Tina Fey) egy teljesen átlagos, kertvárosi házaspár, két gyerekkel, kertes házzal, biztos egzisztenciával. Olajozott, óramű pontosságú gépezetként működnek együtt a mindennapokban, minden problémát megoldanak, és még arra is próbálnak odafigyelni, hogy szerelmi életük ne laposodjon el. Randizni járnak, ami észrevétlenül ugyanolyan megszokottá, monotonná és tervezhetővé válik, mint minden más az életükben. Az első rést a pajzson közeli barátaik beharangozott különválása üti, mert ekkor szembesülnek azzal a ténnyel, hogy ez akár velük is megtörténhetne.

Így aztán saját mércéjükkel mérve igyekeznek egy kis színt vinni a „kötelező” randizásba: egy nagyon menő városi étteremben úgy jutnak asztalhoz, hogy egy másik házaspárnak adják ki magukat, s egészen jól szórakoznak mindaddig, amíg ez a kis csere életveszélyes bajba nem sodorja őket. A következő pillanatban már két izompacsirta elől menekülnek a Central Parkban, és azt kívánják, bárcsak otthon maradtak volna, és frottírzokniban néznék a sporthíreket. Pénz, iratok és mobiltelefon nélkül csakis a saját éles eszükre és leleményességükre támaszkodhatnak, hogy szorult helyzetükből kilábaljanak, és természetesen az sem segít, hogy még a rendőrség egy része is benne van a buliban.

Mit hoz felszínre a probléma?

Phil és Claire extrém kalandja egy kicsit már sok a „jóból”, hiszen nem mindennapi módon billenti ki őket a hétköznapok szürkeségéből, de remekül megfigyelhetjük a folyamatot, miszerint egy pár vagy képes összefogni, ha forrósodik a helyzet, vagy végképp kudarcot vallanak a kihívások közepette, és felszínre jönnek az addig szőnyeg alá sepert problémák és hibák.

A film címe utal arra, hogy a kihívásokkal való szembenézés rejtett kapcsolati feszültségeket hozhat felszínre, mint ahogy a párterápiában is a párok által hozott probléma vagy konfliktus mögött gyakran valamilyen hiány fogalmazódik meg.

Ez gyakran valamilyen nárcisztikus hiány: értéktelenségérzés vagy a szeretve levés, az elfogadottságérzés, esetleg a megbecsülés hiánya. Ha mindkét fél hajlandó felismerni a saját szerepét és felelősségét, elfogadni a másikat és közös megoldásokat találni, akkor van kiút.

Főszereplőink is megtárgyalnak elfojtott érzelmeket és indulatokat, amelyeket addig talán soha nem mertek hangosan kimondani, de most az adrenalinlöket, a sötétség és az életveszély eltörli gátlásaikat, és képesek őszintén beszélni egymással a legbensőbb érzéseikről. Kalandjuk során olyan erőforrásaikat tudják megmutatni egymásnak, amelyek eddig is bennük rejtőztek, de a hétköznapi hajtásban sokkal könnyebb volt ezek felett átsiklani és nem észrevenni, hogy egy adott probléma megoldásában mekkora szerepe van a másik fél leleményességének, rátermettségének.

Fenntartható a szenvedély?

Történetük azt is jól érzékelteti, hogy élvhajhász és újdonságkereső társadalmunkban néha nem vesszük észre, mennyi minden jó hever a lábunk előtt: a biztonságos, kiszámítható és szeretetteljes szövetségen alapuló emberi kapcsolatok erős bástyát jelentenek az élet viharai közepette, szemben a tiszavirág-életű érzelmi fellángolásokkal. Ugyanakkor személyes és közös felelősségünk is, hogy fenntartsuk a másik fél érdeklődését, és energiát fektessünk a kapcsolatba – ami persze nem kis feladat, hiszen állandó egyensúlyozást jelent, hogy időről időre mind a saját, mind pedig a közös szempontjaink és céljaink is megvalósulhassanak.

A hosszú távú, elkötelezett kapcsolatokban az egyik legnagyobb kihívás, hogy megőrizzük önmagunkat, és közben a mi-identitást is építsük.

Esther Perel pszichoterapeuta szerint az elkötelezett kapcsolatban a vágy fenntartása két alapvető emberi szükséglet egyensúlyán alapszik: egyfelől vágyunk a kiszámíthatóságra, a megbízhatóságra és az állandóságra, de bennünk él az újdonság, a rejtelem, a veszély és az ismeretlen iránti kíváncsiság is. A házastársi kapcsolattól elvárjuk, hogy a párunk kielégítse érzelmi, értelmi és szexuális igényeinket, hű bizalmasunk és szenvedélyes szeretőnk legyen egyszerre.

Az első időszakban, a párkapcsolat szimbiotikus fázisában szinte egybeolvadunk a másikkal. Akkor még könnyedén megvalósul, hogy egyszerre birtokoljuk egymást, és közben vágyunk is egymásra, pótolhatatlannak érezzük magunkat és a másikat is. A párkapcsolat későbbi fázisaiban ez nem ilyen egyértelmű. A szerelem birtokol és felelősséget érez, de a vágynak térre van szüksége. Ezért tévhit az, hogy a meghittség elegendő a szenvedélyes kapcsolat fenntartásához, és azok a párok, akik igazán szeretik egymást, és figyelnek a másikra, nem néznek szembe ezzel a kihívással.

Esther Perel a kutatásai során arra kereste a választ, hogy mikor vonzódunk a legjobban a partnerünkhöz. A válaszokat három csoportba sorolta. Az első csoportba tartozók akkor kezdenek el újra sóvárogni egymás iránt, amikor külön időt töltenek, amikor egy időre eltávolodnak egymástól. A második csoport szerint a vágyat az újdonság táplálja, a másik új, rejtélyes részének megismerése vagy újrafelfedezése. Ők akkor vonzódnak leginkább a partnerükhöz, amikor a másik színpadon szerepel, egy társaság középpontjában van, amikor magabiztos, lelkesedik és sugárzik. A harmadik csoport tagjainak válaszai szintén arra utaltak, hogy a vágyat fokozza, amikor önmaguknak vagy a másiknak egy új részét felszínre hozzuk, például amikor olyan élmény ér minket, amin együtt meglepődünk, vagy együtt nevetünk.

„Akarhatjuk-e azt, ami már megvan nekünk?” – teszi fel a kérdést Esther Perel.

Úgy tűnik a „vágy válsága a képzelet válsága”, vagyis a képesség, hogy újra elképzeljük magunkat a párunkkal, táplálja az iránta érzett vágyat. Ehhez fenn kell tartani az intimitás és a vágy kényes egyensúlyát: legyünk elég közel, hogy észrevegyük egymást, de továbbra is maradjunk kíváncsiak, akarjuk felfedezni a másikat. Bár gyakran gondoljuk úgy, hogy a spontán egymásra találás jelent igazán értékes élményt, valójában a randira való készülődés, az együttlétek megtervezése, illetve az erről való ábrándozás és fantáziálás táplálja a vágyat.

„Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet.” (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg) Ha tudjuk, hogy este találkozunk, már napközben küldhetünk egymásnak üzenetet, amiben megosztjuk egymással az ábrándjainkat, vágyainkat. Lényeges, hogy az együttes élmények mellett legyen időnk saját magunkra is, legyen olyan időtöltésünk, hobbink, esetleg külön barátaink, amikor eltávolodhatunk, hogy utána visszatérhessünk, és újra izgalmassá válhassunk egymás számára.

A szerelem képlete: intimitás–szenvedély–elköteleződés

Egy másik elméletalkotó, Sternberg szerint a szerelem egy igen egyszerű képlettel megfogható, leírható. Háromszög-elmélete szerint a szerelemnek három fő komponense van: az intimitás, a szenvedély és az elköteleződés. A beteljesült szerelemben mindhárom megvalósul, mély intim kapcsolat van a felek között, megosztják egymással az érzéseiket, gondolataikat. Emellett szenvedély, azaz szexuális vonzalom és a szerelem romantikus érzése jellemző rájuk; továbbá elkötelezték magukat arra, hogy a párjuk mellett maradnak.

A három dimenzió kombinációja nyolc különböző fajta szerelmet eredményez. A párkapcsolat különböző szakaszaiban a szerelem összetevőinek aránya is változik. Az első időszak magas szenvedélye gyakran csökken, viszont az intimitás foka növekszik, ami a társszerelemhez vezet, míg ha a szenvedéllyel együtt az intimitás is csökken, és csupán az elköteleződés tartja össze a párt, akkor kihűlt szerelemről beszélünk. Lényeges, hogy mindhárom komponensre fordítsunk figyelmet, és egyeztessünk, beszélgessünk arról, hogy az adott életciklusban éppen melyik összetevőt tartjuk fontosnak, milyen elvárásaink vannak, hogy a pár mindkét tagja elégedett legyen a kialakult kombinációval.  

Aki jelen van a Facebookon, maga is láthatja, hogy bizonyos ünnepek előtt megnő az ünnep ellen protestáló bejegyzések száma. Például sok keresztény tiltakozik a Halloween ellen, de a Valentin-nap előtt is megjelennek az ilyen jellegű bejegyzések. Márton nap környékén egyre több kisgyermeket lehet látni kedves kis lámpással a kezében (kezdjük átvenni a német nyelvterületek Márton-napi szokását).

A globalizáció hatása itt is megjelenik: könnyen hatnak egymásra az ünnepeink, divatba jönnek nálunk olyan szokások, amelyek nem részei a hagyományainknak, tradícióinknak. Hogy a kérdés bonyolódjon, sokan új magyarázatot adnak a hagyományos ünnepeknek, például a Tudományos Mémek oldal halottak napján emlékezik meg a kipusztult állatfajokról.

Ezzel párhuzamosan az utóbbi években gombamód szaporodnak a világnapok is. Vannak nagyon fontosak és hasznosak is (például anyák napja, Föld napja, költészet világnapja, stb.), de léteznek egészen furcsák, érthetetlenek is (DJ-k világnapja, a cápatudatosság napja, Steve Jobs-nap, introvertáltak világnapja, a planetáris tudat világnapja stb.).

Megvizsgáltam a Wikin található világnapok listáját, s érdekes dolgokra lettem figyelmes: a nagyjából 200-as listán (ami bizonyára messze nem teljes) több olyan ünnep, emléknap szerepel, amely a Katolikus Egyház hagyományait folytatja. Az évet például január 1-jén a béke világnapjával indítjuk, amit 1967 óta ünnepel az egyház, az ENSZ viszont csak 2000 óta. Februárban van a szerzetesek világnapja s a betegek világnapja is, amelyet II. János Pál pápa kezdeményezett 1993-ban. Bizarr módon egyes szentek ünnepei új értelmet nyernek a világnapok sorában: a május 4-ei tűzoltók napja Szent Flórián ünnepe, augusztus 15-én Nagyboldogasszony ünnepét a repülők napjának nyilvánították, mivel mennybevétele miatt a Boldogságos Szűz Máriát a repülők védőszentjévé „nevezték ki”. Szent Ferenc ünnepe október 4-én pedig az állatok világnapja lett.

A karácsony magyarázatai is eltérőek, van, ahol Jézus születését ünnepeljük, van, ahol a szeretet ünnepe. Európa egyes részeiben már nem mernek nyilvános karácsonyi dekorációkat, netán betlehemet állítani, nehogy eltérő hitbéli meggyőződésű embertársakat sértsenek vele.

Abban egyetérthetünk, hogy eléggé nagy a sokszínűség, netán a káosz az ünnepeink, emléknapjaink körül.

De mit üzenhet ez nekünk? Egyrészt azt, hogy a régi, hagyományos ünnepeink jórészt elvesztették a tartalmukat, kilúgozódtak. Az egyház szentjeinek ünneplése helyett a társadalom a világnapok ünneplésének igényével lép fel, mivel azok talán érthetőbbek, megfoghatóbbak, könnyebben emészthetőek a számára.

Meg kell jegyezni azonban, hogy az egyik alapvető különbség az egyházi ünnepek és a világnapok között az, hogy míg a világnapok sorában vannak olyanok, amelyek valami ellen való tiltakozásul születnek (pl. szegénység elleni, mellrák elleni, gyermekmunka elleni világnap, amelyek a küzdelem, az ellenségeskedés feszültségét hordozzák), a keresztény ünnepek mindig valamiért, hálaképp születnek. Harmóniát, reményt hordoznak, nem feszült tiltakozást.

Másrészt az is látszik, hogy az emberiség vágyik az ünnepre. Az olyan pillanatokra, amikor összegyűlünk, megállunk, találkozunk, megemlékezünk, együtt vagyunk. Az ünnep az emberi lét egyetemes értéke, ősi része, közös pontja. Kívánom azt a harmóniát, amiben megtaláljuk ünnepeink méltó tartalmát, formáit.

Futkározás az udvaron. A szabályok komolyak, a csapat minden tagjára érvényesek. Csak a fáig, másik határ a biciklitároló, meg kell kerülni a mászókát. Ha elfáradnak, minket futnak körbe, mint vidám kicsi holdak a bolygók körül. Egy kis érintés – áramszedőiknek ennyi feltöltés is elég. Megszűnik a Trolibusz-komplexusuk.

Marcsika az ölemben ül, leszakadni vágyó gombomat csavargatja, nehogy lepotyogjon. Csupa kedvesség és macskaság. Könnyebben megy a beszélgetés, ha kerüljük egymás tekintetét.

„Miért vagyok ilyen sötétbőrű?” – kérdezi tőlem. „Így vagy szép.” „Nem akarok így szép lenni. Olyan akarok lenni, mint Franciska. Szőke és kék szemű.”

Mit mondjak Marcsikának? Csak egy kis simit adok apró copfjára. Nem vagyok pszichológus, se filozófus, most csak egy gyengeáramú vezeték vagyok, amiről kicsit feltöltődhet.

Marcsika több szeretetet igényel, de tud várni. Karjaim hossza tetszőlegesen növelhető az ölelgetést igénylők száma szerint, ám Marcsika nem akar másokkal együtt hozzám bújni. Ő egyedül szeret. Akkor lehet sustorogni az élet titkairól. Szeretne egy olyan babát, mint amilyen Franciskának van: sütibabát. Ugyanolyan hajgumit, csillogó színest, amiben bőrszín is van. Mint Franciskáé.

Marcsika, kicsi Marcsika! Tudod-e, hogy amikor te Rákospalotán a széles utca túloldaláról is átkiabálsz nekem, hogy „Csókolom, tanító néni!”, Franciska viszont úgy néz át rajtam, mintha soha közünk nem lett volna egymáshoz, akkor visszakapom tőled azt a kis feltöltődést? Nekem is lehet Trolibusz-komplexusom, nekem is vannak szomorkodó és lelankadó áramszedőim. Anyukád köszön nekem a buszon, és megkérdezi, hogy vagyok. Kishúgod, akit anyukád babakocsiban tolt, amikor elsős voltál, ő is lehuppan mellém a padra, együtt várjuk a buszt, és ő elmeséli, milyen lakkot festet a körmeire. Marcsika, Marcsika… Ha rátok gondolok, máris jobb a kedvem. Feltöltődtem.

– A számos definíció mellett én úgy gondolom, hogy a bizalom az a pici korunkból hozott élmény, amit az anyaölben megéltekhez hasonlítunk; az az érzés, hogy megtaláltuk azt a helyet, ahol biztonságban vagyunk, azt a személyt, akire rábízhatjuk magunkat. Ez az élet kezdetén fizikailag jelenik meg, hiszen ekkor – jó esetben – biztos kezekben tartanak, ringatnak, megnyugtatnak minket. Valójában egész életünkben ezt az élményt keressük újra és újra, amikor bele merünk „ereszkedni” valamibe, mert azt érezzük, hogy a másik fél megtart minket.

Az intimitás pedig ennek egy olyan folyománya, amikor érzelmi kötődést alakítunk ki, s meg merjük engedni magunknak azt, hogy kölcsönös érzelmi közelségbe kerüljünk valakivel, illetve el tudjuk fogadni annak a veszélyét is, hogy ebben a helyzetben kiszolgáltatottá válunk. Ezt nevezik intimitástűrésnek, s ebben mindig ott van az a vállalás is, hogy ha közel engedünk magunkhoz valakit, akkor őérte felelősséggel tartozunk, és ez egyfajta teherrel is együtt jár.

– Lehet jó életünk e nélkül?
– Fontos kérdés, mert úgy látom, hogy az emberek bizalma megrendült a párkapcsolatok és egyéb emberi kapcsolatok terén. A származási családok gyakran széthullanak a családon belüli ellenségeskedés, rivalizálás, irigykedés miatt. Az instabil munkahelyek a kollégák egymás közötti káros versengését, fúrását hozták magukkal.

Az élet számos terültén az érdekek alakítják a kapcsolatokat; úgy tűnik, hogy ezek az emberi kapcsolatok csak időszakosan működőképesek, amíg kölcsönös előnyöket hoznak, az érdekek megváltozásával azonban nagy részük fel is bomlik.

Ez társadalmi szinten sokkolja az embereket, hiszen éppen a már említett „beleereszkedést” akadályozza meg. Így egyre többen élnek egyfajta készenléti állapotban, vagyis kötnek ugyan kapcsolatokat, de folyton azon aggódnak, hogy kijátsszák őket. S a tapasztalatok sajnos ezt igazolják is. Mások szerint csak a bolondok bíznak, ők a megúszásra játszanak. Nem adják ki magukat emberi – sem baráti, sem munkahelyi – kapcsolataikban, bízva a csalódások elkerülésében. Egyfajta nyugalomban élnek, de a fürdővízzel kiöntik a gyereket is.

Kép

Kép: Emmer László

– Mi lehet annak az oka, hogy a bizalmatlanság társadalmi méreteket öltött?
– Szerintem főleg az önbizalomhiány az oka. Az oktatási rendszer a kreativitás és a magabiztosság erősítése helyett inkább az uniformizáló nevelést részesíti előnyben.

Vagyis a fiatalok egy része úgy nő föl, hogy ha a sajátjuknál jobb teljesítményt látnak, a „meg tudom csinálni én is!” attitűd helyett az irigység és a szorongás kezd el dolgozni bennük.

Ellendrukkerekké válnak, aminek többek között az lesz az eredménye, hogy aki sikeres és erős, a negatív környezet ellenére is halad tovább, mások pedig – mivel nem bírják el ezt a terhet –, inkább feladják. Mindkét út a bizalmatlanság felé vezet. Sajnos nem tanítjuk meg az embereknek azt, hogy higgyenek abban, hogy ők is képesek elérni a céljaikat.

– Hogyan hat a kapcsolatainkra az, hogy az online világban nagyon könnyen lehet kapcsolatot teremteni vagy éppen különösebb következmények nélkül jól megmondani a véleményünket?
– Az online világ adta lehetőségek a látszatbátorságot hozták meg. Anno az SMS-sel is az volt a tapasztalat, hogy az abban leírtakat – legyen az jó vagy rossz – az emberek nem merik személyesen is elmondani. Ma pedig emojival fejezik ki az érzelmeiket, de szemtől szemben már nem megy, mert az szerintük vállalhatatlanul nagyfokú intimitást jelentene. Ehhez képest a lájk nem olyan személyes, arra pedig tényleg kiválóan alkalmas, hogy ha nem is ülnénk be a másikkal egy kávézóba, de az ismeretség ápolásáért olykor gesztusokat tegyünk – például lájkoljunk egy fotót, kifejezve érdeklődésünket.

– Az online világban felnövő fiatalok milyen érzelmi-mentális attitűddel válnak felnőtté? Érzékelik például az intimitás határait?
– A legveszélyeztetettebb rétegről beszélünk, de nem feltétlenül a szocializáció vagy az offline-minta hiánya amiatt. Az a képességük hiányzik, hogy eldöntsék, hol vannak a határok, így sokat mutatnak meg magukból, miközben egyáltalán nincsenek felkészülve arra, ami reakcióként jöhet. Ezzel egy felnőtt embernek is nehéz szembenéznie, de egy még kialakulóban lévő személyiség nem tudja kezelni azt, hogy az ő bántása a másik fél rosszakaratából, belső harmóniájának hiányából fakad.

A megosztások, lájkok hajszolása mögött a visszajelzésekre és elismerésre vágyódás húzódik meg, annak a bizonyítása, hogy ők is érnek valamit a világban.

Gyakran csak akkor eszmélnek fel, amikor már nagy a baj.

– Az elismerést, a visszajelzéseket elsősorban nem a közvetlen környezetnek kellene megadnia?
– De, ám egy idő után ez kevéssé válik. Fontos, hogy legyenek biztos alapjai egy tinédzsernek, ám egyre inkább a kortársak felé fordul a figyelme, tehát a szülei hiába mondanak neki bármit, ha az nem egyezik meg a kortársak véleményével. Az utóbbiak körében akar menő és népszerű lenni, ha pedig nem találkozik a két vélemény, vagyis a szülők dicséretei és a haverok beszólásai között nagy a kontraszt, akkor a csalódás is nagyobb. Ráadásul a „népszerűség” ma már mérhető – személyes posztok vagy videók esetében – a lájkok számában is, és ez nyomasztó lehet, miközben azok mennyisége legtöbbször nem arányos a tartalom értékével.

– Ha az élet kezdetén elmaradt, vagy nem volt elégséges a gondoskodás, és bizalomhiányos, sérülékeny személyiség alakul ki, hogyan lehet ezt helyrehozni?
– Ha hiányoznak az alapok, és erre rakódik rá számos rossz élmény – ami fakadhat valós emberi kapcsolatokból és az online világból is –, akkor segítségre van szükség. Persze nem feltétlenül pszichológusról van szó; egy fantasztikus pedagógus vagy edző is jelenthet olyan bizalmi kapcsolatot, amelyben az illető képes elhinni, hogy ő is értékes ember. Olyan partnerre van szükség, aki az ő értékeire fókuszál, azt tükrözi vissza. Nem mutatja és formálja másnak, mint amilyen, hanem igyekszik felerősíteni azt az érzést, ami kicsi korban nem tudott kialakulni: hogy úgy jó és szerethető, ahogy van.  

Az interjú a Képmás magazin 2018. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nemcsak művészi értelemben „igaz” film ez, hanem konkrétabban is: a forgatókönyv megtörtént eset alapján készült. Dietrich Garstka azonos című regénye nyomán írta ő maga és a rendező, Lars Kraume. Garstka tagja volt annak az 1956-os kelet-berlini végzős osztálynak, akikről a történet szól, és a regényben a saját nézőpontjából, szubjektíven írta le az eseményeket. (Még megérte a film tavaszi bemutatóját, nem sokkal utána, 79 éves korában halt meg.) 

Nem kedvelem a cselekmény-ismertető ajánlókat, úgyhogy csak nagyon röviden a történetről: az illető osztály 56-ban – félig poénból, félig komolyan – elhatározza, hogy a magyar forradalom iránti szolidaritásuk jeléül két perc csendet tartanak a tanórán. Az egész nem nagy ügy, a fiúk kuncognak is közben, de azért megtartják a két percet. A tanárnak elsőre eszébe se jut a politika:

– Mi ellen tiltakoztok? Ellenem…? – kérdezi rémülten.

De a kisbetűs ügyből mindenki meglepetésére mégis lassanként nagy Ügy lesz, mert a diktatúra szívesen csinál a bolhából elefántot. Egyre komolyabb kihallgatások kezdődnek, a Hatalom lázadást szimatol. A tét pedig egyre nagyobb: a diákok érettségije. A konfliktus lassan beszivárog a családokba, és mindenütt felborítja az eddig kényes egyensúlyban tartott hazugság-építményeket. Szabadságharc folyik kint is és bent is, az országban és a családban. A film képletszerű pontossággal ábrázolja ezeket a folyamatokat – mégis olyan érzelemgazdagon és megrázóan, mintha a saját életünkről lenne szó.

Ezt így is éreztük, mert amikor kiléptünk a moziból, még sokáig nem indult haza senki. Álltunk kisebb csoportokban, és egymás szavába vágva beszéltünk, szónokoltunk.

Apósom,

aki a filmbeliekhez hasonló korú diákként részt vett az 56-os forradalomban, most a diktatúra pontos természetrajzát látta viszont: a Hatalom azzal, hogy paranoiásan retteg a lázadás eszméjétől – tulajdonképpen kitermeli a saját ellenségeit. Ezek a fiúk maguktól nem lázadtak volna fel komolyan, ha a rendszer nem növeszt egy diákcsínyből forradalmat! A sarokba szorított gyerekekből így lett hős. És ez pontosan így volt 56-ban is. Sokan lettek igazi hősök.

Anyósom

gyerekként élte át 56-ot, és később – már anyaként is – évtizedeket élt diktatúrában, ahol hazudni, vagy hallgatni kellett: „A filmben az egyik fiú anyja nem árulta el a gyereknek, mit történt a háborúban az apával, ebből lett a tragédia. Hát persze, vétek, hogy nem mondta meg, én mégis mélységesen meg tudtam érteni azt az anyát… Hát mikor mertük volna mi elmondani a gyerekeinknek, hogy valójában mi történt sok-sok emberrel abban az időben? Vagy hogy mi történt a saját nagyszüleikkel… ?”

A 17 éves fiam

véleménye meglepett. Azt hittem, ő a vele egykorú kamaszok történetében látja majd a film legizgalmasabb rétegét: szerelem, lázadás, bátorság. De nem! Azt mondta: „A film igazából a szülőkről szól. A gyerekek ezzel a néma forradalommal hozzák ki belőlük azt, amit ők nagy nehezen leráztak magukról – a múltat és az igazságot.”

A lányom és az unokahúgom

(15 évesek) zavarbaejtő kérdéseket tettek fel: „A világban elvileg mindenhol az őszinteséget méltányolják, de vajon elítéljük Theo-t, amiért a biztonságosabb megoldást javasolta? Miért, mi másképp döntenénk? Vajon az őszinteséghez nagyobb bátorság kell, mint egy jónak szánt hazugsághoz? És jobb lett volna a gyerekeknek, ha már kiskoruktól kezdve tudják, hogy az apjuk áruló volt, vagy csaló vagy spicli?”

A sógornőm

hétgyerekes anyuka. Ő a belső, „lelki” forradalmat látta meg az egyik család történetében: az elnyomott anya felszabadulását a magas pozícióban lévő apa zsarnoksága alól. Az anya, aki szinte az egész idő alatt néma volt, meg sem mert szólalni otthon, végül mégis fellázadt a fia érdekében. A fiúk némasággal tüntetnek – ő meg azzal, hogy beszélni kezdett.

A 10 éves kisfiamnak

a legjobb jelenet az volt, amikor az orosz kergette a német fiút. Végül elkapta, de nem bántotta: „Te tizennyolc éves vagy, én meg huszonegy. Én is utálok itt lenni.” Mert rájött, hogy mind a ketten ugyanúgy gyerekek.

A 17 éves unokahúgom

pedig ezt mondta: „Amikor megkérdezte az igazgató az osztálytól, hogy mi haszna volt ebből az egészből a magyaroknak, akkor én úgy éreztem, hogy a legszívesebben kikiabálnám, hogy: köszönöm! Bár én nem voltam 56-os forradalmár, mégis úgy éreztem, mintha értem is tették volna.”

A vetítés végén a KINO mozi nézőterén kitört a nyílt színi taps. Na és vajon mi volt a haszna ebből az egészből a film alkotóinak?  

Furcsa dolog: száz ember köszönte meg nekik ezt a filmet. Pedig tudtuk, hogy nem hallják a tapsot.

Bár kétségkívül megragadja tekintetünket a hófehér lépcsőkön lobogó tűz (más kockákon látszik a tágabb környezet is: hatalmas havas tér az épület körül) és a sötétbőrű, fekete kabátos hölgy, csupán a látvány miatt mégsem választottam volna ezt az alkotást elemzésre. Olykor egy-egy műnek minden magyarázat nélkül is elementáris a hatása, máskor viszont – mint ebben az esetben is – szükségünk van néhány alapinformációra, ha kíváncsiak vagyunk az alkotói szándékra.

Az nem baj, ha fogalmunk sincs róla, hogy a fimben éneklő hölgy neve Sofia Jernberg. Azt viszont érdemes tudnunk, hogy a párhuzamosan lejátszott, oroszul és észtül előadott „Transvaal, Transvaal” című népdalban eredetileg egy apa gyászolja a háborúban elvesztett gyermekeit.

Még közelebb kerülünk a lényeghez, ha tudjuk, milyen jelentőségre tett szert a közösségi éneklés az 1980-as évek végén, a Szovjetunió kötelékébe tartozó Észtországban. Az egyre inkább erőre kapó függetlenségi törekvések egyik fedőrendezvénye vagy még inkább katalizátora az azóta ötévente megrendezett észt dalfesztivál volt, annyira, hogy az eseménysort ma már „daloló forradalomként” emlegetik.

Százezrek fejezték ki összetartozásukat és függetlenségi vágyukat a közösségi éneklés segítségével.

(Az énekléssel foglalkozó kutatások nem egy érdekességet derítettek ki: éneklés közben például nem tudunk félni – íme egy magyarázat a harci indulókra! Valamint az is kiderült, hogy azok a csoportok alkotnak jobb közösséget, ahol működik az együttes éneklés.)

A daloló forradalom óta jó egy emberöltőnyi idő telt már el, s az egykor uralkodó orosz nemzetiség egyharmados kisebbség lett Észtországban, akikhez érthető módon vegyes érzelmekkel viszonyul a középkorú vagy idősebb korosztály. A vita most már arról folyik, elhangozhat-e egyáltalán a nevezetes dalfesztiválon, egy ennyire szimbolikus nemzeti ünnep keretei közt orosz nyelvű népdal.

Az alkotó Kristina Normantól más esetben sem idegen a reflektálás a társadalmi jelenségekre. Válasza ebben az esetben is „a szellem napvilágánál”, a közös tűz körül felcsendülő, kétnyelvű, kétszólamú népdal, az említett etióp származású svéd énekesnő előadásában.

A Képmás magazin 2018. novemberi számában részletesebb ajánló jelenik meg a szerzőtől a Ludwig Múzeum „Nyelvrokonok” című, észt-magyar művészeti kiállításáról. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

A pszichológusok megkülönböztetnek fokozatokat: a „hirtelen felindulásból elkövetett” impulzív vásárlás gyakori jelenség. Alapvetően külső tényezők, például a megkívánt tárgy látványa, illata és megszerzésének célja váltja ki. Ennél súlyosabb eset a kényszeres vásárló: viselkedésének hátterében belső tényezők, személyiségjegyek húzódnak meg. A vásárlásfüggő személy negatív érzelmi állapotait próbálja csökkenteni: belemenekül a vásárlásba. Ez többször vezet olyan tárgyak beszerzéséhez, amelyekre egyáltalán nincs szüksége.

A nők főleg ruhákat, ékszereket és kozmetikai termékeket vesznek, míg a férfiak inkább elektronikai és műszaki cikkekre költenek szívesebben, sokszor feleslegesen.

Legyünk őszinték magunkkal!

Tegyük a szívünkre a kezünket: hányszor csábultunk el egy ruhaboltban attól a csillogós felsőtől, amely a bolondnak is megéri, hiszen ilyen olcsón még sosem kínálták, és csak ránk várt? Vagy az a bársony szandál, amelynek ugyan túl magas a sarka, és már az üzletben is nehezen tudjuk megtenni benne azt a pár métert a polctól a tükörig, de a „majd megszokjuk”-elv alapján mégis kasszához állunk vele. Gyors, pillanatnyi boldogságérzés, az endorfin szétárad a testünkben, elégedettek és lelkesek vagyunk, esetleg vigasztal minket az eladó kedves szava.

Ami viszont gyorsan jön, gyorsan el is illan… Vajon hány percig tehet minket boldoggá egy cipő, amelyben nem lehet járni?

És egy felső, amelyet igazán sem a munkahelyre, sem a hétvégi ebédre, de még színházba sem tudunk igazán felvenni, mert egész egyszerűen nem a stílusunk? Könnyű és olcsó gyógyír a pillanat hevében egy olyan problémára, amelyre nem ez a megoldás. Épp ezért kevéssé értékelhető, könnyen megunható és eldobható.

Kuponmánia

Az sem segít a helyzeten, hogy a női magazinok, üzletek és online webshopok marketingeszközei is mind vásárlásra csábítanak. Az elmúlt években hihetetlen népszerű lett hazánkban is a kuponozás. A megtakarítás reményében felhasznált kedvezmény nem újkori találmány, mára azonban erre csábít minden eddiginél több weboldal, a drogéria postaládánkba bedobott kedvezménykártyája, a női magazinok melléklete is.

Fogyasztói oldalról egyértelműnek tűnhet a kuponos vásárlások előnyös oldala, de ez jócskán megéri a vállalkozásnak is, akkor is, ha fél- vagy még kedvezményesebb áron értékesíti termékeit, szolgáltatásait. A közösségi vásárlást ugyanis reklámként kezeli, amely minimális befektetés mellett hosszú távú előnyökkel járhat számára.

Nincs szánalmasabb látvány annál, mint amikor egy női magazin mellékletében található kuponfüzettel egymást letaposva vívnak csatát egy farmer vagy egy parfüm felett a vásárlók.

Fullasztó tárgyak között

Az én életemben volt egy kristálytiszta pont, ahol besokalltam, és amely elindított egy szemléletváltást bennem: elköltözésem a szülői házból. Heteken keresztül pakoltuk, válogattuk az évtizedek alatt felgyülemlett tárgyakat, a sosem használt edényeket, a feltekert méteráru-anyagot, amely 25 éve várt arra, hogy egyszer ruha legyen belőle, a „majd-ha-belefogyok”-ruhadarabokat.

Ez tükröt tartott elém: szabályosan fizikai betegségtüneteim lettek a sok felesleges kacat láttán, fullasztott a tárgyak sokasága. Mérges voltam magamra, felelőtlen pazarlásnak éreztem az ömlesztve és banános dobozokba pakolva elém kerülő felesleges holmikat. Megtanultam kegyetlennek lenni: kidobni, ami már nem lehet hasznos, elajándékozni azt, amire nincs szükségem, hogy megszabaduljak a nyomasztó holmiktól.

Inkább pénzzel segíts!

A jó minőségű ruhák esetében az adományozást gondoltam kézenfekvő megoldásnak. És itt jött a második felismerés: megtudtam, hogy valójában ezzel alig segítek a rászorulókon. A nagy csomagokat a szeretetszolgálatnál átvették ugyan, de jelezték, hogy ruhából van a legtöbb. Ételadománnyal vagy anyagi támogatással sokkal többre mennek. Ugyanis a világ egyik leginkább túltermelt cikke és egyben környezetszennyezője a kidobott használtruha.

Az olcsó cégek évente akár 16–20 kollekciót is piacra dobnak, amelyet kedvünkre cserélgethetünk a divat változásának megfelelően, vagy azért, mert tönkremennek. Ezzel sokkal több mennyiség termelődik, mint amire az emberiségnek szüksége van.

Sokkoló tény, de a világ második legszennyezőbb iparága a divat.

Az olajszektor az egyetlen, amely megelőzi, így kijelenthetjük, hogy a ruhagyártás valóságos ökológiai krízist okoz. Az elhasznált darabok a felhalmozódó szemét mennyiségét növelik, az előállítás pedig vízpazarlással, vegyszeres szennyezéssel és széndioxid-kibocsátással párosul.

„Vásárolj kevesebbet, válassz jól, tedd tartóssá!” („Buy less, choose well, make it last!”)– ez Vivienne Westwood brit divattervező elhíresült mondata a divatipar túltermelésére reflektálva. Akár ironikus is lehetne, hogy egy luxusmárka alkotója arra ösztönöz, hogy vásároljunk szerényebben – ugyanakkor mégis van benne logika. Az úgynevezett fast fashion, vagyis a tömegtermelés ellenében a drágább, de tartósabb ruhák azok, amelyekkel hosszútávon jól járunk. Maga a szemlélet kifejezetten szimpatikus, amelyet át lehet ültetni a szerényebb jövedelműek vásárlási gyakorlatába is.

Szemben a csábító impulzusokkal

A tudatos vásárlási szokásoknak mindenkiben egyénileg kell megérnie. Az egyik barátnőm – aki korábban mindig a legfrissebb divat szerint öltözött – a gyermekei születése után vett vissza ebből, hirtelen más lett a fontossági sorrend számára. Egy másik pedig éppen a divatiparban dolgozva ábrándult ki a túlzásba vitt felhalmozásból. Ez egy önismereti feladat is: tisztában vagyok-e vele, hogy mi a stílusom, és mi az, amiben már a próbafülkében is feszengek?

Szembemenni a csábító impulzusokkal azért nem mindig könnyű. Egyszer egy bevásárlóközpontban megtaláltam a tökéletes piros magas sarkút. Pechemre a kártyámon nem volt elegendő fedezet, ezért egy barátnőmet kértem meg, hogy utalja át a hiányzó összeget. Legutóbb pedig online rendeltem egy átmeneti kabátot magamnak… 

Amikor megnyomtam a rendelés gombot, a régi reflexek kapcsoltak be: miért is ne, megérdemlem, még éppen belefér a havi büdzsébe!

Amikor azonban egy héttel később megérkezett a csomag, akkor már kijózanodva éreztem az új szerzemény feleslegességét, hiszen ott sorakozik másik kettő hasonló a szekrényben, amiket kifejezetten szeretek. Így még mielőtt magaménak érezhettem volna, postafordultával vissza is küldtem. Jobb később, mint soha...

Azért a teljes önmegtagadás sem célravezető – és valljuk be, időnként valóban jólesik egy-egy új darab beszerzése. Az adásvétel akkor sikeres, ha higgadt, végiggondolt, saját stílusunkhoz illeszkedő, és nem érzelmi felindulásból végighajtott válogatás előzi meg. A legjobb mérce, ha három vagy öt év múlva is boldogan nyúlunk érte a szekrényben. A piros cipő ilyen.

Nos, közülük az egyik szót kért, hogy egy kérdést tehessen fel. A fiatalember kb. harmincéves lehetett, és még kisgyermek korában esett át a súlyos bénulásokkal járó betegségen. Mind a négy végtagja sorvadt és béna volt. Emellett a rekeszizom részleges bénulása miatt gyakran gépi lélegeztetésre szorult. Súlyosbította a helyzetét a mozgáshiány miatt kialakult nagyfokú testsúlygyarapodás is.

A kérdés így hangzott:

– Mondja, doktor úr, mi lehet az Istennek a célja velem, az én életemmel? Hiszen látja, teljesen magatehetetlen vagyok, még egy poharat sem tudok megfogni, hogy igyak. Soha a tolókocsit vagy a fekhelyemet elhagyni nem leszek képes, és sokszor még a lélegzéshez is mások segítségére szorulok.

Mondja meg, mi lehet a célja Istennek egy ilyen élettel?

Egyáltalán minek is élek, mi hasznomat lehet még venni?

Többször előfordult már velem, hogy hirtelen nehéz vagy látszólag kilátástalan helyzetbe kerültem, de ilyen súlyos helyzetben még nem voltam. Sok hazai és nemzetközi konferencián vettem már eddig részt és tartottam előadást. Egy-egy előadás után többször kaptam olyan kérdéseket, amelyekre nem számítottam, a válaszadást mégsem háríthattam el. Ez itt most nem egy szakmai konferencia volt – ennél súlyosabb fórum előtt álltam. Szó sem lehetett arról, hogy valamilyen banális válasszal vagy akár még egy őszintén vallott kegyes idézettel próbáljak a válaszadás elől kitérni. Minden szem rám szegeződött, és hirtelen nagy csönd állt be a teremben. Valamit mondanom kellett, valami olyasmit, amit én is hiszek, és a kérdező számára, na meg a többiek részére is hiteles legyen. Nem csak itt és most, hanem útravalóul is szolgáljon a gyötrő és sokszor kilátástalannak látszó élet elviseléséhez. A válaszadáson töprengve hirtelen – szinte villanásszerűen – eszembe jutott egy eddig nem sok figyelemre méltatott, több epizódot is magába foglaló történet.

Néhány évvel ezelőtt kórházunk egyik osztályán egy fiatal, nyegle modorú, a betegekhez nyers, munkáját felületesen ellátó nővér dolgozott. A nagy nővérhiány miatt nem lehetett sokat válogatni az ápolószemélyzet alkalmazásánál, gondolom, a szóban forgó fiatal nővér is így került kórházunkba. Mondanom sem kell, hogy egy felületes, anyagias, csak a múló örömöknek élő teremtés volt. Végül egy súlyosabb munkaköri mulasztás miatt fegyelmi úton kikerült a kórházból.

Néhány hónap múlva valami elintéznivalója miatt újra összetalálkoztam vele a kórházunk folyosóján. Kérdésemre, hogy mi újság vele, hol dolgozik, csak a kezével intett egyet, majd elmondta, hogy mivel nem tudott elhelyezkedni sehol sem, ami megfelelt volna neki, kisegítő nővérként dolgozik jelenleg a mozgássérültek otthonában.

Ez nagyon szép és érdekes munka – mondtam neki –, remélem, meg van elégedve. Erre szinte hisztérikus kitöréssel adta tudtomra, hogy én mit is gondolok! Csak nem fogja fiatalon elásni magát azok között a nyomorékok között?! Átmenetileg megjárja, de már talán a jövő hónapban lesz új állása egy igen jó hírű intézet előkelő osztályán. És ezzel ott is hagyott.

Már el is felejtettem a fenti epizódot, amikor kb. félévvel később valami miatt vasárnap délelőtt is bent voltam a kórházban, és ezért csak ott a közelben tudtam a déli szentmisére elmenni. Áldozáshoz álltam sorba, amikor előttem néhány hívővel a fent említett nővért pillantottam meg a sorban. Nem akartam elhinni, hogy valóban őt látom, de a szentostya vétele után visszafelé jövet már nem volt kétséges, hogy ő az. A mise után megvártam, és nem kis megrökönyödéssel kérdeztem tőle: Maga mit keres itt?

– Tudja, doki – válaszolta a szokott modorában –, nagyot változott bennem a világ.

– Hogy értsem ezt? Olyan jó helyet talált magának?

– Nem – válaszolta –, még ma is ott vagyok a mozgássérültek otthonában. És tudja, úgy érzem, hogy nem is akarok eljönni onnan.

Látta arcomon a néma kérdést, és rögtön folytatta.

– Az úgy történt, hogy még néhány hónappal ezelőtt egyik reggel egy béna fiatalembert mosdattam. Az elrontott éjjeli kalandom miatt rossz kedvem volt. Szóval elég nyers és figyelmetlen voltam a beteghez. Mosdatás közben még a fejét is beütöttem. És képzelje, ez a magatehetetlen fiú utána azt mondta: Köszönöm nővér – áldja meg az Isten! Tudja, ilyesmit már azelőtt is sokszor mondtak nekem, de én még csak oda sem figyeltem, nem is érdekelt. Most azonban szinte áramütésként ért ez a pár szó. Hát én is fontos vagyok valakinek, én is vagyok valaki, akinek meg lehet köszönni valamit? Na, nem akarom untatni, ezek után többször is beszélgettünk, és képzelje el, ez a nyomorék ember – pardon, mozgássérült – magyarázta meg nekem, hogy mit jelent embernek lenni, és hogyan hozhatom rendbe az életemet. Érti maga ezt? Ő, a beteg segít rajtam, hogy visszataláljak a valódi életbe. Hamarosan ezután megtaláltam azt, Aki erőt ad mindenhez az életben. Képzelje, hamarosan férjhez megyek – mondta boldogan, és sietve elbúcsúzott.

Ezzel be is fejeztem a történetet. Nem volt több kérdés akkor ott este. Beszéltek az arcok és a szemek.