A szerelem első tüzének melege és mindent beragyogó fénye láthatatlanná teszi mindazt, ami kevéssé vonzó a másikban, és egyben lehetőséget nyújt arra, hogy partnerünket saját képünkre formáljuk az ideáink jegyében. Mégsem lehetünk azonosak.

Péter olykor eltűnődik azon, biztosan Zsófi-e az igazi. „Az, aki szép, az reggel is szép, és hát smink nélkül nem annyira dögös ő sem. Hová tűnt el az a vérpezsdítő pillantás? Szokványosabb a szex is, pedig lehetne mesélni a kezdetekről... Ráadásul vitatkozik… Eleinte áhítattal itta a szavaimat, és mekkorákat nevetett a vicceimen!

Azt hittem, találtam egy jó nőt, aki még értelmes is. Mára mintha a humora is cserben hagyta volna.”

Csak egy ábránd

Talán ismerős élmény, amikor a párunk hirtelen kimondja: te nem az az ember vagy, akit megismertem. Jó, de akkor mégis ki? Hiszen semmi sem változott! Semmi, csupán fölszállt a rózsaszín köd. Nem felemelő hercegnőből vagy királyfiból egészen hétköznapi emberré válni. Nem jó szembesülni azzal sem, hogy rajongásunk tárgya nem az, akinek gondoltuk. A csalódás elkerülhetetlen.

Az „ő sem az igazi” érzés könnyen vezet szakításhoz.

Ha te változol, akkor én is!

Felocsúdva elfogadjuk ugyan a változás szükségességét, mégis helytelen ösvényre tévedünk, amikor versengés színterévé alakítjuk a kapcsolatot. Ha együtt akarunk maradni, formálnunk kell egymást. De ki teszi meg az első lépést? Kezdd te! Ha hajlandó vagy változni értem, akkor majd én is megpróbálkozom! Csak sajnos mindketten ugyanígy gondolják.

Fogadj el olyannak, amilyen vagyok!

A közösség, család, párkapcsolat alapvető értékeit kérdőjelezi meg, aki teljes alkalmazkodást vár el partnerétől, és maga semmit sem hajlandó tenni a harmonikus viszonyért.

Nehéz kitartani egy tökéletesen önző ember oldalán, legtöbben nem kérünk belőle egy életen át.

Nem hagyom veszni az álmaimat!

Olykor az egyik fél képtelen elengedni saját illúzióit, és párját örök piedesztálra emelve próbálja magához láncolni. Gátolja a természetesen felmerülő leválási igényeket, kettejük távolodása szorongással tölti el. Az önálló utak keresése az elszakadás rémképét idézi fel benne. A másikba kapaszkodással azonban csak indulatokat gerjeszt, és menekülésre készteti partnerét.

Konstruktív viták vagy eltávolodás

Zsófi és Péter beszélgetései gyakran torkollnak vitákba, amelyek során próbálják lefektetni eljövendő közös életük alapjait és szabályait. Nagy a tét: ha képesek megalkotni mindkettőjük számára elfogadhatóan harmonikus világukat, akkor kapcsolatuk stabilizálódik, és elkezdhetik tervezni jövőjüket.

A konfliktusok kezelési módja meghatározó. Lényeges, hogy igényeiket kifejezzék és tisztázzák, ugyanakkor a követelőzés, elvárások, támadások nem visznek előre. A nyílt, minden életterületet felölelő kommunikáció, a saját életstílus felvállalása azért fontos, mert később hivatkozási alapot képezhet ennek az időszaknak minden eredménye – de hiányossága, hibája is.

Visszafordíthatatlanul eltávolodhatnak egymástól, ha a párkapcsolaton belüli személyiségükért vívott csaták során a különbözőséget, az elfogadás hiányát nem egyenlíti ki a „különbözőséged ellenére is téged választalak” átütő élménye.

Egymással egy életen át?

A fiatalok számára ennek az életfázisnak fontos feladata, hogy megismerjék egymás valódibb arcát, elfogadják különbözőségét, önálló személlyé váljanak, kijelöljék saját határaikat a párkapcsolaton belül. Érzékeny mérlegre kerül kettejük biztonságérzete az egyik oldalon, szabadságvágya a másikon. Optimális esetben kiegyeznek a felek: elfogadják azonosságaikat és különbözőségeiket.

Zsófi és Péter végül megtalálhatják szerepeiket, amelyek kölcsönösen összeegyeztethetők és kiegészítik egymást. Mindketten kiveszik részüket a háztartási munkából, és képesek osztozni a feladatokon.

Dolgoznak, pénzt keresnek, közös kasszát vezetnek, amelyhez mindketten hozzáférnek, és nem csinálnak ügyet abból, kinek több a fizetése. Női-férfi szerepeikben is összehangolódnak, szexualitásuk mindkettőjük számára megfelelő mértékű és örömteli.

Tudják, a rivalizálás nem segíti kapcsolatuk elmélyülését és kohézióját. Egy csapatot alkotnak. Ha megvan bennük az elhatározás, hogy szeretnének így együtt élni egy életen keresztül, akkor joggal remélhetik, hogy ez sikerül is. 

– Nagyon jó érzés egy szülőnek, hogy a testi táplálék, a spenót és a friss gyümölcs mellé szórakozásképpen értékes zenét és szöveget is tud adni a gyerekének. Az elsődleges élményen kívül talán ez volt a Kaláka titka, amely lassan 50 éves lesz. Hol ért össze életedben a költészet és a zene?
– A zenéről többet tudok mondani. Szüleim mindig zeneszerető emberek voltak, édesanyám kis híján zongoraművész lett, három évet végzett a Zeneakadémián, de aztán jött az ostrom, abbahagyta, és inkább vegyésznek ment. Úgy látszik, a mérnökség is végigmegy a családon, mert nekem is mérnöki diplomám van, és a testvérem is a Műegyetemre járt. A nagyapám, Zsámboki Miklós neves csellista, híres kamarazenész volt, a főiskolán tanított, és már kicsi koromban elkezdett engem is tanítani. Aztán következett a Kodály-rendszerű általános iskola, amelyből akkor még csak egy volt. Később szaporodtak, de sajnos ma megint egyre kevesebb van, pedig világszerte elismerik, keresik és alkalmazzák.

Az általános iskolában a legjobb énektanáraim voltak, nem fordult elő, hogy húztuk volna a szánkat, hogy már megint énekóra. Irigyeltek minket a többiek, hogy még hazafelé menet is állandóan énekeltünk.

A költészetet is az iskolában szerettük meg, ahogy nyiladozott az értelmünk. A gimnáziumban Kontra Ilus néni remek magyartanárunk volt, rengeteg verset adott föl megtanulni. A költészeti és zenei programot valójában én is már készen kaptam, mert ugyanabba az iskolába, eggyel fölöttem járt Mikó István, Dániel bátyám pedig kettővel fölöttem. Pistának, aki tenort énekelt és nagyon jól hegedült, volt egy gitárja, és kiderült, hogy nagyon invenciózus zeneszerző is. Az ő ötlete volt, hogy verseket kellene énekelni.

– Miért nem népszerű ma a Kodály-módszer? Mert az a hajdani lelkes generáció már nem tanít?
– Nyilván nem egyetlen oka van. A Kodály-módszernek nem a zenészképzés a lényege, hanem az, hogy a gyerekek olyan kicsi korban találkozzanak a zenével, a művészettel, amikor még sokkal fogékonyabb és rugalmasabb a szellemük, a lelkük. Az a cél, hogy ez később is jelen legyen az életükben. Hogy harmóniára törekedjenek, kompromisszumkészek legyenek, jobban illeszkedjenek közösségbe, hiszen például egy kórusban mindenkinek úgy kell énekelnie, ahogy az együtt és mindenkinek jó.

Kodály azt vallotta, hogy a zenei nevelésnek köszönhetően az ember később sokkal jobban megállja a helyét, nekem például minden osztálytársam diplomás lett, talán egy kivétellel, és nagyon kevesen lettünk zenészek. Ma már jobban kinyílt a világ, fontos, hogy a gyerekek tudjanak angolul, németül, elindultak a kéttannyelvű iskolák – mindez valaminek a rovására megy. Én azt gondolom, hogy az ember tízéves korában ugyanúgy meg tud tanulni egy nyelvet, mint korábban, de sokkal többet nyer azzal, ha a zenével vagy bármilyen művészettel találkozik kiskorában. Kodály rászánta az életét erre, és itthon maradt. Bartók azt mondta, én elmegyek, mert ezt nem lehet kibírni, és igaza volt,

Kodály pedig azt mondta, maradok, mert terveim vannak, és neki is igaza volt. Kibírta Rákosit, lenyelt mindent, hogy végigvigye, amit szeretett volna.

Másrészt szerintem azért szorul ma mindez háttérbe, mert kitört egy olyan digitális technikai forradalom, amely eltereli a figyelmet.

– És talán emiatt túl könnyen is jutunk zenéhez. Nem kell éveket gyakorolni, kottát olvasni, hogy kinyerjük a hangszerből, és összeszokjunk a zenekarral vagy a kórussal, csak kikeressük, mit szeretnénk, és rákattintunk…
– Túl könnyen. Amikor én gyerek voltam, nagyapám kvartettezett, volt egy hivatásos együttese, amellyel koncertezett és egy házi, amelyben a lánya hegedült, a barátja brácsázott. Minden héten játszottak. A zeneszobában akár negyvenen is elfértek, jött Gréti néni, a második, harmadik szomszéd, hozták a zsámolyt, a lócát, és hallgatták. Nem feltétlenül azt, amit éppen akartak, mint most, amikor benyomják a Spotify-t.

Gryllus Vilmos – Kép: Emmer László

– Talán az is fontos tapasztalás volt ebben a zenei közösségben, hogy tagjai különböző korúak és neműek voltak.
– És nemcsak ilyenkor találkoztunk idősebbekkel vagy fiatalabbakkal, hanem a Deák téri Lutheránia kórusban is, ahová gyerekkorunktól jártunk, és ahol a szüleink is énekeltek. Ahogy nőttem, először szopránt, aztán basszust énekeltem, ha a zenekarban volt hiány, akkor beugrottam csellózni, és később, amikor már képzettebb volt a hangom, basszus szólistaként énekeltem.

– Mennyire formáltátok egymást a Kalákában?
– Annak idején arra szövetkeztünk, hogy verseket éneklünk. Biztosan formáltuk és formáljuk egymást, ugyanakkor az azonosságok ellenére nagyon különbözünk egymástól. Mindig mindent együtt csináltunk, együtt szereztük a zenét is. Volt egy ötlet, és ahhoz mindenki hozzátette a magáét, voltak köztünk invenciózus dalszerzők, akiknek mondjuk a kidolgozáshoz kevésbé volt érzékük, más viszont nagyon jól tudott szólamokat írni vagy hangszerelni.

– Szövetkezést említesz, és talán egyfajta elköteleződésre is gondolsz. Akár egy házasságban. De a házasságban is előfordul, hogy ha a párok nem figyelnek eléggé egymásra – talán Lackfi János fogalmazta így –, elfejlődnek egymástól, és más utat kezdenek járni. Egy több fős zenekarban talán még nagyobb ennek az esélye, nem?
– Természetesen. Nemcsak a szellemi vagy szakmai fejlődés, a gyakorlati élettel érkező kihívások is befolyásolják a közös munkát. Mindenkinek párkapcsolata lett, megnősült, gyereke született, beléptek a körbe olyan emberek, akik ugyanolyan fontosak lettek számunkra, mint a hivatás, a közös muzsikálás. Ez az összecsiszolás nem mindig volt könnyű. Hogy mást ne mondjak, az én esetemben tíz év után oda vezetett, hogy Danival és a Kalákával elváltak útjaink. Danival úgy láttuk, fontosabb, hogy a családi szeretet maradjon meg, mint a közös együttes. Eljöttem, de azért még muzsikáltunk együtt. Levente Péterrel kezdtünk műsort csinálni, és én hihetetlenül sokat nyertem ezzel.

Tizenöt év múlva aztán úgy alakult, hogy az együttesben ismét nagy szükség volt egy negyedikre, akkor Dani elkezdett hívni, mondván, hogy én már olyan jól ismerem a zenekart. Igaz, hogy csellista voltam tíz évig, és ezúttal Huzella Péter helyett gitárosra volt szükség, de akkor ez már nekem sem jelentett problémát. Helyettem korábban Becze Gábor jött a zenekarba, aki dzsessz konzit végzett, és sok olyan ötletet hozott, ami csak neki juthatott eszébe. Én is 15 évnyi külső munka eredményét hoztam vissza, ami talán nem is annyira a zenei újításokról, hanem a színpadi jelenlétről szólt. Sikerült betartható kompromisszumokat kötni, amelyek 22 éve működnek: mindent, amit együtt kell csinálnunk, azt együtt csináljuk, és mindent, amit külön szeretnénk, megvalósítjuk külön.

– Kezdetben nehéz volt kiállni Levente Péter mellé?
– Péter játékos gyerekműsorait egészítettem ki zenei oldalról, de nem volt színpadi gyakorlatom. Én kicsit visszahúzódó „piano” voltam, ő inkább extrovertáltabb, „forte”. Azt mondta, ne aggódjak, amikor ő kimegy, nekem csak nyolc percet kell eltöltenem egyedül a színpadon, ha valami bakit csinálok, majd ő helyrehozza. Ezzel a biankó kártyával mentem föl először a színpadra. De eltelt a nyolc perc, nem kellett helyrehozni semmit.

– A gyerekközönség mennyire volt más, mint a felnőttek?
– A felnőttközönségnek rengeteg előképe, kialakult ízlése van, és inkább csendben befogadó, illedelmes viselkedési formák között él. A gyerekközönség sokkal könnyebben nyilvánul meg, csatlakozik ahhoz, ami tetszik neki. Az ember a felnőtt közönségnél arra törekszik, hogy magát mutassa és előálljon, a gyerekeknél ez kicsit megfordul, mert sokkal nagyobb bennük az énkifejezési hajandóság.

A késztetés persze lehet sokféle. Én arra törekszem, hogy önként és – szó szerint is – dalolva csatlakozzon a közönség. A fiammal például a kirándulásainkhoz kitaláltam egy dalt, és azt mondtam a gyerekeknek, hogy „képzeljétek el, ha valaki az erdőben jár, és ezt énekli, sose fárad el a lába!” Ez elég ahhoz, hogy akinek kedve van, csatlakozzon, ennél direktebb jelzéseket nem szeretek adni, nem az én műfajom az, hogy „most énekeljétek együtt” vagy „tegyétek föl a kezeteket”. Persze, ezt sokféleképpen lehet jól csinálni, és sok olyan eszköz is létezik, amely egy énektanár kezében az órán jó módszer lehet.

Gryllus Vilmos – Kép: Emmer László

– Segített szülővé válni az, hogy gyerekekkel foglalkoztál? Vagy épp a szülőség adott hozzá a színpadi munkához?
– Jóval korábban kezdtem gyerekeknek énekelni, mint ahogy gyerekem született. Később a fiammal próbáltam ki sok mindent, és mivel jól énekelt, nem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy a lemezeimen jó pár dalt ő énekeljen. Ábris három lemezemen is énekelt, Alma lányom pedig egy egész lemezre való biciklizős dalt ihletett. Nyilván segített a szülővé válásban a szakmai múltam – amikor 34 éves koromban az első gyerekem született, már nagyon szerettem volna sajátot –, de amúgy is az átlagosnál nagyobb anyás késztetés van bennem.

– És gondolom, játékosság is.
– Persze, az emberben benne lakik a játékosság, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül játékos alkat. Nálam például minden, amit a gyerekekkel csinálok, tanult dolog. Míg Levente Péternek mindig az volt a feladata, hogy visszafogja magát, hogy ne zúdítson mindenkire mindent rá abból a játékosságból, ami belőle árad, nekem inkább az, hogy próbáljak valamit megmutatni abból, ami megszületett bennem.

– Talán mérnökaggyal közelítetted meg? Sokszor a matematika, az elvont gondolkodás nagyon is jóban van a zenével, ahogy mondtad, a ti családotokban is volt erre példa.
– A Műegyetem építész karán kiadtak egy folyóiratot, az volt a címe, hogy Megfagyott muzsikus, mert ha az építészet a „megfagyott zene”, akkor az építész egy „megfagyott muzsikus”. Hosszú éveken keresztül foglalkoztunk az építészet zenei kifejezhetőségével: volt egy programunk, amelyet egy bécsi egyetemi tanár indított alkalmazott esztétika címmel, ehhez keresett táncost, pantomimest, zenészt. A zenészt bennünk vélte megtalálni, éveken át jártunk ki Bécsbe, szórakoztató, vicces vagy elgondolkodtató munkákban vettünk részt, néha kétkedve, de mindig kisült belőle valami, amikor „megzenésítettünk” egy házat. Egy épület funkcióját persze mégsem lehet visszaadni, nem mondhatom egy zenét hallgatva, hogy nahát, ez egy könyvtár vagy egy kórház, de azért izgalmas előadások jöttek létre, szólt a zene, táncoltak, vetítettünk.

Örülök, ha a zenémhez a műszaki gondolkodásom hozzátesz valamit. Amikor kérdezni szokták, nem volt-e a Műegyetem elvesztegetett idő, akkor mindig azt mondom, hogy nem, mert attól lettem ilyen, amilyen vagyok. Ha elvégzem a Zeneakadémiát, talán egy unalmas fráterként húznám a vonót egy zenekari árokban. Okoskodni persze lehet, de mindennek a próbája a való élet. Ha visszanézek, azt mondom, az életem jól alakult.

– Fontos az, hogy a szeretteid kötődjenek valamennyire a hivatásodhoz, például szeressék a zenét vagy énekeljenek veled?
– Persze, a testvérem gyerekei, unokái, az én gyerekeim, a szüleink – szoktunk együtt énekelni. Nagyon fontos, hogy akit az ember társul választ vagy akikkel együtt él, azok értékeljék, amit csinál, és a teljesítményéhez tudjanak valahogy viszonyulni. Nagyon kielégületlen lennék, ha például a családom nem reflektálna a koncertemre.

– Te is tudsz azonosulni a számukra fontos ügyekkel?
– Már csak azért is, mert ezek valahogy organikusan fejlődtek belőlünk. A fiam grafikusnak ment, amit nemcsak tőlem, hanem a belsőépítész édesanyjától is örökölhetett. Amikor végzett, a zene felé fordult, de egész más irányba, mint én: elektronikus zenékkel foglalkozik, leginkább kortárstánc-előadások zenéjével. Ennek semmi köze ahhoz a stílushoz, amit tőlünk tanult, bizony, fel is kell kötni a gatyámat, hogy meg tudjam ítélni. Így is néha csak a kreativitását csodálom, mert nem értek annyira hozzá. A lányom még gimnazista, az Angelika kórusban énekel. Hogy mit hoz számára a jövő, nem tudom, a családunkat ismerve bármi elképzelhető.

– Milyen érzés számodra, hogy a gyerekeid, akik belőletek fejlődnek, mégsem a másolataitok?
– Íjak vagyunk, ők meg nyílvesszők. Mi elindítjuk őket, büszkén nézhetjük, hogy szárnyalnak, szurkolhatunk nekik, de nem befolyásolhatjuk, hogy merre repüljenek.  

A cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A kar idén húszéves. Hova jutott az ITK két évtized alatt?
– Mostanra igazi közösség alakult ki, nem egyszemélyes „bozótharcosaink” vannak – a kutatócsoportjaink beértek, és olyan témákkal, területekkel foglalkozunk, amelyek világviszonylatban is rendkívül érdekesek. Sorra íródnak például az idegrendszer és az elektronikai rendszerek összekapcsolásáról szóló disszertációk, az agyhoz kapcsolódó interface-ről szóló dolgozatok.

– A kar egyik különlegessége, hogy összekapcsolja az informatikát, az elektronikát és a biológiát. Hogyan kell ezt a gyakorlatban elképzelni?
– A bionika kifejezés a biológia és az elektronika összekapcsolásából született. Az emberi agy például egy valóságos csoda, és minél mélyebbre megyünk a megismerésében, annál több izgalmas dolog tárul fel előttünk a működéséről.

Mi elsősorban olyan irányból közelítünk, hogy milyen módon lehet a diagnosztikában és a gyógyításban előrelépni, hogyan lehetne kisebb beavatkozásokkal dolgozni, pontosabban célzott diagnosztikával felmérni a páciensek állapotát. Ehhez azonban egyrészt pontosan ismernünk kell az emberi szervezet biológiai felépítését és működését, elektronikai oldalról pedig fontos tudnunk, hogy mi mire és hogyan hat az emberi testben. A kétfoton-mikroszkópos laborunkban is ilyen témákkal foglalkozunk a Femtonics-szal, az elektrofiziológia laborban pedig az MTA TTK-val együtt az elektródok és az idegrendszer kapcsolatát vizsgáljuk.

Dr. Iván Kristóf dékán

– Milyen betegségeknél lehetnek hatásosak ezek a módszerek?
– A biológiai működés részletes megismerésén keresztül olyan eszközöket fejlesztünk, amelyek tudnak segíteni a gyógyításban, a diagnosztikában.

A mélyagyi stimuláció már sok betegségnél, többek között az Alzheimer- vagy a Parkinson-kórnál hasznosnak bizonyult, és komoly tünetenyhülések érhetők el azáltal, hogy elektromos impulzusokkal ingereljük az agy megfelelő részeit.

– Gép és ember rendkívül szoros összekapcsolódásáról beszél, ami fontos etikai kérdéseket is felvet…
– Ez valóban így van, hiszen például az egyik legizgalmasabb terület a gondolatátvitel az emberi agyból egy eszközre, gépbe. Jelenleg a beszéd a leggyorsabb „output”, de ennél jóval rövidebb idő alatt tudnánk átadni információt, ha lenne olyan interface, amely képes kiolvasni a gondolatainkat és azt megjeleníteni valamilyen eszközön. Az Alibaba, a Facebook, a Google és több másik cég is dolgoznak ezen egy ideje, mert jelenleg ez az egyik legkomolyabb limitáló tényező köztünk és a gépek között.

Miközben egy félelmetesen izgalmas területről van szó, nagyon komolyak az ehhez kapcsolódó etikai, morális felvetések, hiszen gondolatolvasásról beszélünk, emberek agyából közvetlenül kinyerhető információról.

Ugyanez a helyzet azzal a biotechnológiai módszerrel, amely során egy vírust injektálnak a szembe, amely célzott genetikai módosítást tud végezni bizonyos retinasejteken, ezáltal gyógyítva az örökletes vakság egyik fajtáját. Az FDA engedélyezte ezt a „gyógyszert”, de azért itt mégiscsak génmódosításról beszélünk, ami megint csak egy etikailag kényes terület.

– Indulásakor az ITK ötéves képzést adott, most viszont a felsőoktatás változásai miatt három és fél év után is lehet diplomázni. Nem jár ez felületesebb tudással?  
– A kezdetektől azt valljuk, hogy a hosszútávú sikerekhez mély alapok és folyamatos tanulás szükséges. Így aztán számunkra nagyon komoly érvágás volt az ötéves képzés kizárólagosságának megszüntetése. Három és fél év ugyanis kevés ahhoz, hogy egy hallgató komplex módon megtanuljon gondolkodni, és átlássa, milyen tudásra lesz szüksége tíz vagy akár húsz-harminc év múlva. Ehelyett túl korán abbahagyja a tanulmányait, elhelyezkedik egy cégnél. Ez egyfelől jó dolog, ugyanakkor fontos alaposan átgondolnia, hogy hosszútávon mit akar kezdeni magával, hova akar eljutni, hiszen a mai cégek nagyon specifikus tudást követelnek meg, viszont lehetetlen előre megmondani, hogy öt vagy tíz év múlva milyen komplex ismeretekkel kell majd rendelkezni, és milyen új képesítésekre lesz majd szükség. A mai diákoknak mindenképpen el kell jutni a mai technológiák és eszközök működésének alapos megismeréséig, és erre alapozva lehet további fejlesztéseket megvalósítani, ehhez pedig erős alapismeretekre van szükség, amit a mindennapi életbe gyakorlati tudással lehet átültetni.

– A húsz év alatt majd’ 1000 hallgató végzett az ITK-n. Követik, hogyan alakul az élete ezeknek a fiatal kutatóknak, mérnököknek, informatikusoknak?
– Igen, sokukról tudunk: egy részük magyar cégeknél dolgozik, mások külföldre szerződtek. Remélem, hogy utóbbiak közül sokan visszajönnek, mert szükségünk van az utánpótlásra.

Műszaki területen álláslehetőség bőven van, a bionika szakmában szintén jól el lehet helyezkedni, és az is nagyon izgalmas, ha valaki kutatóként megy tovább vagy talál ki új projekteket – erre nálunk is van lehetőség.

Működik egy-két sikeres startup cég is, amelynek alapítói az ITK-n diplomáztak.

– Roska Tamás, a kar alapító dékánja annak idején azt jósolta, hogy 2014-re elterjednek a bionikai eszközök az egészségügyi intézményekben. Mennyire vált valósággá ez a vízió?
– Valóban sok területen megjelentek már ezek a berendezések, eszközök. A Lab-on-Chip-rendszerek (LoC, mikrofluidika, „laboratórium egy chipen”) és több olyan termék van már a piacon, ami ezt megvalósítja, például a vércukorméréshez használt eszköz, ami hordozható, kis méretű, gyors, vagy akár a nagyobb, több paramétert is vizsgáló vérelemző készülék. Persze az is igaz, hogy ezek az eszközök sokszor inkább magánkórházakban jelennek meg először, nem közintézményekben.

A másik ilyen eszköz az agyba és az agy felületére ültethető rendszer, ún. neurális interface, amelyet az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet használ epilepsziás pácienseknél. Ez az interface nagyon pontosan képes behatárolni, hol van az agyban a góc, s ezáltal a műtét során jóval kisebb agyi régiót kell eltávolítani. Ugyanilyen eszközzel már előrejelzéseket is lehet készíteni: meg lehet például jósolni, mikor jön a roham, és akkor a beteg fel tud rá készülni, pl. lefekszik, leül időben, félre tud állni az autóval.

A következő lépés az lesz, hogy az előrejelzéssel és idegrendszeri ingerléssel meg lehet előzni egy epilepsziás rohamot.

Munka az ultrahanglaborban - Kép:PPKE ITK VIZMU

– Hogyan kell elképzelni az orvostudomány, az egészségügyi intézmények és az ITK közös munkáját?
– Egy nagyon jó példa erre a párbeszédre a kórházakban, rendelőkben tárolt információk egységes online adatbázisának létrehozása. Ez pedig már bioinformatikai terület, mert nem csupán az adatbázist kell létrehozni, de szűrhetővé is kell tenni az adatokat annak érdekében, hogy az orvos több ezer információ helyett csupán azokat nézze végig, amelyek az adott páciens esetében relevánsok.

Ezek összekapcsolását szolgálja az új rendszer, amely az egész ország összes betegének adatát egy helyen fogja tárolni.

Egy ekkora információtömegnél elengedhetetlen a bioinformatikus szakértelme és jelenléte, hiszen ő tud olyan kérdéseket feltenni a rendszernek, amely alapján bizonyos adatcsoportok lekérhetőek, vizsgálhatóak, analizálhatóak lesznek. Ezért is indítjuk el hamarosan biológiai adatelemző képzésünket.

– Miért érdemes az ITK-ra járni?
– Amellett, hogy a hallgatók rendkívül mély és alapos tudásra tesznek szert a jelenlegi nagyon gyorsan változó piaci és technológiai világban, komoly közösségélményt is kapnak, amely erős motivációs és támogató erővel bír. Sok külsős diákunk furcsállja is, hogy itt tényleg oda lehet menni az oktatókhoz, meg lehet kérdezni őket, le lehet ülni velük beszélgetni… Úgy is mondhatnám, hogy ez a karunk egyik különlegessége. Jelenleg kicsit több mint 700 hallgatónk van, mindenki ismer mindenkit, olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

A különböző tanulócsoportok egymást segítik, hiszen az ITK spektruma rendkívül széles: érteni kell a kémiához, a biológiához, az informatikához, az elektronikához...

Mindenki más fakultációval jön a középiskolákból, és mindenki abban támogatja a többieket, amihez a legjobban ért. Eközben mi is abban segítjük a hallgatókat, hogy egyrészt megtanuljanak tanulni, másrészt képessé váljanak rendszereket megérteni és fejleszteni. Igyekszünk annak fontosságát hangsúlyozni, hogy mindig tovább kell fejlődni az adott tudományterületen, sosem lehet megállni, főleg most, amikor nap mint nap születnek olyan kutatási eredmények, amelyek komolyan előrevisznek egy-egy területet.

Mustrálgatnak, a „vezér” nagy tenyerébe veszi, megszagolja, majd a „szárnysegéd” orra alá dugja a pirosodó gyümölcsöt, az aprókat szimatol, majd jelentőségteljesen egymásra néznek: Igen, ez jó lesz. A jól végzett munka tudatában némán legeltetik a szemüket a színes halmokon, egyik kezükben – méreteikhez igazodó – kosár, a másik zsebre dugva, ahogy egy ilyen forró nyári nap üdítő reggelén férfiak közt szokás, épp csak a fütyörészés marad el.

És akkor a felnőtt, nem bírván ellenállni egy tökéletesen telt, sötétlila, világítóan fényes padlizsánnak, a magasba emeli. A gyerek áhítattal néz föl az apjára, aki így szól: „Látod, fiam, ez a cukkini!” A kultikus apa–fia pillanat illetéktelen nézőjeként zavarba jövök, és persze, eszembe sem jut megtörni a szertartást olyasfajta megjegyzéssel, hogy még csak nem is egy családba tartoznak, mert az egyik a tök-, a másik a burgonyafélékhez sorolható.

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy ez a piaclátogatás – talán egyiküknek egy közönséges irodai munkanap előtti, a másiknak meg épp egy úszótábort megelőző reggelen – felért számukra egy igazi nyári élménnyel. Hogy néha egyetlen percben több történik, mint egy kéthetes nyaralás alatt.

A két újonnan épített hangszer kiemelkedő jelentőségű a régizene szakma szempontjából. 2017 áprilisában a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra olyan historikus hangszert építtetett a Budavári templomba, amelyet Johann Sebastian Bach fennmaradt orgonaleírásai ihlettek, mintául pedig egy kortársa, a neves német orgonaépítő, Gottfried Silbermann (1683-1753) kései hangszerei szolgáltak.

A főváros első Bach-orgonájaként titulált hangszert a Lipcsei Bach Archívum igazgatója is üdvözölte levélben, melyben az orgonaprojekt jelentőségét is hangsúlyozta:

„Ezzel a hangszerrel a Budavári Evangélikus Templomnak egy olyan orgona kerül a birtokába, amelyen nem csak a barokk orgonairodalom, de kiváltképp Johann Sebastian Bach műveinek a legstílushűbb előadása válik lehetővé, ami a magyar régizenei életnek bizonyosan meghatározó impulzust ad.”

Szintén 2017-ben, a reformáció 500 éves jubileumára épült egy másik Bach-orgona is, mely a Hold utcai református templomba készült. A hangszert a türingiai orgonaépítészet legszebb hangszerei, Wender, Volckland, Trost és Wiegleb mesterművei inspirálták, amelyeket maga Bach is nagyra értékelt egyedi hangzásuk miatt. Az orgona megálmodásakor a készítő AerisOrgona Kft. azért türingiai hangszerek mintáit vette alapul, mert Bach – bár nagyra értékelte a fent említett szász Silbermannt is – páratlan orgonaműveit élete során nagyrészt türingiai hangszereken szólaltatta meg. A készítők türingiai tanulmányútjaik során mintegy 30 eredeti barokk orgonát mértek fel, a sípmű menzúráit, konstrukciós és hangzásbeli sajátosságait ezek alapján dolgozták ki. A hangszerben található 1130 síp minden egyes darabja történelmi példák alapján, a korabeli technológia alkalmazásával készült el. A Hold utcai hangszer a nemzetközi szakma egybehangzó elismerésének örvend, rangos orgonisták érkeztek Németországból, Svájcból, Hollandiából és Franciaországból, hogy kipróbálják az újonnan elkészült budapesti Bach-orgonát. A két hangszer biztosítja a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy a Régi Zenei Napok orgona mesterkurzusának résztvevői Hannfried Lucke orgonaprofesszor irányítása és instrukciói mentén elsajátíthassák és tökéletesíthessék a korabeli játékmódra vonatkozó tudást.

A fesztivál ideje alatt, július 3-án 20 órakor a Hold utcai református templomban adnak koncertet a Régi Zenei Napok mesterkurzusainak professzorai, melyre minden kedves érdeklődőt szeretettel várnak.

A műsoron többek között elhangzanak majd Händel operaáriák Baráth Emőke (szoprán), Bernhard Forck (hegedű) és Vashegyi György (csembaló) előadásában, valamint Hannfried Lucke a templom orgonáján szólóműveket is megszólaltat.

Egyre több sikeres helyi kezdeményezésről, azaz magánszervezésben megvalósuló túráról hallunk. Népszerű a közösségi futás és utazás, valamint a közösségi túrázás is. Megbízható forrásból mi is szeretettel ajánlunk egyet.
Az időpont: június 30.

Találkozó 9.30-kor az agárdi vasútállomáson.

A túra gyerekeknek és felnőtteknek is ajánlott, közepes erőnlétet igényel.
Táv: 45 km.

A túravezető, Szvétek Ferenc kiírása:

A tavat Agárd - Velence irányban kerüljük meg. Az út egy meredekebb emelkedővel kezdődik. Első megállóhelyünk a Bence-hegyi kilátó, amelyet 2018. márciusában adtak át. A kilátó formája megosztja a látogatók véleményét, de abban mindenki egyetért, hogy a kilátás gyönyörű onnan. Miután körbenéztünk, s egy picit megpihentünk, Sukoró felé megyünk tovább, és legközelebb a pákozdi emlékműnél állunk meg. A pákozdi csúcs után már könnyebb kerekezés vár ránk, a kerékpárúton a tó mellett térünk vissza Agárdra.

A helyi sportegyesületnél lehetőségünk adódik a vízisportok kipróbálására. Igény szerint sárkányhajózhatunk. Ezt a szolgáltatást 10 - 15 főtől vehetjük igénybe, ezért kérjük, ha jelentkezel, külön írd meg, hogy csak kerékpározol-e, vagy a nap végén szívesen evezel is. (A sárkányhajózás 1000 Ft/fő.)

A túra ingyenes.

Bővebb információ: Szvétek Ferenc eseménykiírásása >>>

 Kép: Páczai Tamás

Gyöngyszemnek, építészeti bédekkernek, a Kultúra Városának egyaránt nevezik a baranyai megyeszékhelyet, amely elfogultság nélkül hazánk egyik leghangulatosabb, legszebb fekvésű városa, népszerű turisztikai célpont a bel- és külföldi turisták körében egyaránt. Pécset nemcsak földrajzi adottságai, hangulatos, műemlékekben, látnivalókban gazdag belvárosi utcái teszik vonzóvá, hanem a kikapcsolódási lehetőségek sorát gazdagítják a város jelentős, sokszínű múzeumi gyűjteményei, valamint a tavasztól őszig látogatható szabadtéri események, fesztiválok is.

Dr. Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára 2018. március 9-én a (JPM) Modern Magyar Képtárában jelentette be, hogy ebben az esztendőben Pécs lesz a Múzeumok Éjszakája országos rendezvénysorozatának kiemelt helyszíne. A JPM a Múzeumok Éjszakája program idei szlogenjére építve („Ami összeköt: család és kultúra”) állította össze a június 23-i kínálatát.

A Janus Pannonius Múzeum hagyományosan családoknak szánt programjai ez alkalomból olyan elemekkel gazdagodnak, amelyek Pécs emblematikus legendás famíliái köré épülnek, akik a város arculatát és kultúráját máig hatóan meghatározták. Így kiemelt szerephez jutnak többek között a Zsolnayak, a Vasarelyk, az orgonaépítő Angsterek, valamint a pezsgőgyárat alapító Littke család. A családok minden tagját bemutató ismeretterjesztés, értékközvetítés interaktív, élményközpontú módszerekkel történik majd: családfavetítés, szubjektív és rendhagyó tárlatvezetések, játszóház egyaránt szerepet kap a neves napon.

Kép: Páczai Tamás

A látogatók idegenvezetéssel kalandozhatnak a Littke család által alapított pezsgőgyár pincéjében, a Várostörténeti Múzeum – egykor tímárházként működő – épületében pedig egy tímárcsalád életébe pillanthatnak bele interaktív foglalkozás keretében. Az orgonaépítésben jeleskedő Angster család megidézése bizonyul majd a Múzeumok Éjszakája egyik legkülönlegesebb élményének: aznap este a város templomaiban megszólalnak az Angster-orgonák, a múzeumban pedig egy Angster-harmónium.

Fontos szerepet kap a Múzeumok Éjszakáján az idei évad egyik legkiemelkedőbb időszakos kiállítása is a Modern Magyar Képtárban. Az „Arczok és láthatárok” című tárlaton – többek között – Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Paál László, Székely Bertalan műveit csodálhatjuk meg.  A kiállítás igazi kuriózuma, hogy egy külön teremben a 19. századi Pécs is bemutatkozik városképekkel, pécsi polgárok arcképeivel, valamint pécsi művészek (Wéber Xavér Ferenc, Zsolnay Vilmos és Bartalits Mihály) eddig a közönség számára ismeretlen alkotásaival. A Múzeumok Éjszakáján a kiállításban divattörténész tart előadást, amelyet a korszak zeneszerzőinek műveiből válogatott darabok kísérnek. Ugyanitt ÉlőKéptár is várja a látogatókat, egy előre meghirdetett pályázat győztes élőképeinek bemutatásával.

 Kép: Páczai Tamás

A múzeum kiemelt szerepet szán a Mátyás Évnek is: a Reneszánsz Kőtárban korabeli kézműves játszóház és íjászbemutató kínál kalandos elfoglaltságot az érdeklődőknek, akik meghallgathatnak egy-egy reneszánsz mesét, valamint kipróbálhatják a korabeli pénzverési technikát is. A vendégeknek a szervezők reneszánsz korabeli ételkóstolóval is kedveskednek.

Az „éjszakázók” azonban nemcsak a föld felett, hanem a föld alatt is kalandozhatnak: előzetes regisztráció alapján régészeti vezetéssel bepillantást nyerhetnek Pécs UNESCO világörökségi címet viselő ókeresztény temetőegyüttesének egyik háromkaréjos épületébe, az egyébként nem látogatható Cella Trichorába, ahogy a belvárost behálózó pincerendszer egyik, múzeumokat összekötő szakaszába is.

A Várostörténeti Múzeum is egyedi „csemegéket” kínál az ide látogatóknak: hadtörténeti előadások és fegyverbemutató, zseblámpás tárlatvezetés és a különböző tárlatokhoz kötődő interaktív foglalkozások színhelye lesz, míg a Mecseki Bányászati Kiállításban folyamatos tárlatvezetések és kézműves programok, az országos hírű Szerecsen Patikamúzeumban pedig gyógytea kóstoltatás, gyógyfőzet- és gyógybalzsam-készítés várja az érdeklődőket.

A Természettudományi Múzeum épülete és udvara immár hagyományosan családi, közösségi programokkal népesül be, így egyebek mellett állatbemutatók és játszóházak, méhészbemutató és viaszöntés, színes játszóházak csábítanak a betérésre, időtöltésre. A Néprajzi Múzeum pajzán vásári zenés komédiával, betegségűző almasütéssel, hímzésbemutatóval és ehhez kapcsolódó időszaki tárlattal, búzaőrléssel, csuhézással, kézműves vásárral, családi kvízzel készül június 23-ára.

Aki nem a pécsi belvárosban töltené el ezt az estét és éjszakát, hanem szívesen kirándulna, annak bátran ajánljuk a már szintén hagyományos régészeti fáklyás felvonulást, amelynek részvevőjeként a Jakab-hegyi pálos kolostorral ismerkedhet meg.

 Kép: Páczai Tamás

A pécsi Múzeumok utcájának belső tereiben, kertjeiben több helyen fényfestés kölcsönöz majd különleges hangulatot ezen a különleges esetén. A Múzeumok Éjszakája alkalmából nyílik meg a múzeum „Szabaduló Szobája”, ahol egy múzeumi rejtély megoldása adja a szabadulás kulcsát, az éjszakát pedig a szokásos és elmaradhatatlan Szent Iván éji tűzugrás, sőt újdonságként táncház zárja majd. Tehát mindenképpen sokszínű, változatos, több esetben egyedülálló kuriózumokra számíthat az, aki a Múzeumok Éjszakáján Pécsre voksol.

 Kép: Páczai Tamás

Vasárnap reggel 10 óra előtt pár perccel érkezünk a Móricz Zsigmond körtér közelében lévő kávézóba, mert így szólt az utasítás, amit az UrbanGo kupon beváltásakor kaptunk. Mindenki izgatott, a gyerekek össze-vissza ugrálnak, kétszer is leverik a cukortartót, a földön már rég szétszóródtak a fogpiszkálók. A pincér ugyan továbbra is csak elnézően mosolyog, én viszont lassan a föld alá süllyedek, hiszen tíz perce itt randalírozunk, és még csak nem is rendeltünk semmit. De ha megtennénk, abban a pillanatban megérkezne a várva várt másik család, és akkor azonnal indulnunk kellene – ez a szervezők kérése volt, hiszen nemsokára egy másik csapat fog izgulni ugyanitt.

Végre befut a másik család, és kezdődhet a játék!

Bemondjuk a még mindig mosolygó pincérnek a játék nevét és a csapatnevet, és máris megkapjuk az indulócsomagot, amiben találunk két nyakba akasztható játékszabályt a 14 állomás feladataival és leíró kártyákkal, egy térképet, egy írószert és még néhány apróságot, amiről csak később, útközben derül ki, hogy miért is vannak a csomagban.

A társaság némi gondolkodás után megfejti az első rejtvényt még a kávézóban, visszahelyez mindent a helyére – beleértve az első feladvány darabjait és a közben harmadszor is kiborult cukortartót –, majd bocsánatkérő mosollyal az arcunkon nekivágunk a Gellért-hegynek, követve a minket terelgető feladatsor leírását.

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

A játék mindvégig izgalmas, a gyerekek rendszerint többször felolvastatják az egyes feladatok szövegét. Az ismétlésre egyébként a felnőtteknek is szükségük van, mert a kihívások többsége úgy van megfogalmazva, hogy ne azonnal és ne egyedül, hanem közösen gondolkodva találjuk ki a megoldást. Olykor viszonylag egyszerű a dolgunk: odaérünk az újabb állomáshoz, megnézzük, mi a feladat, elolvassuk vagy kiszámoljuk, beírjuk vagy felragasztjuk, megkeressük vagy kitöltjük. Előfordul viszont, hogy egyszerűen nem találjuk a megoldást. A feladatkártya például csak ennyit ír: „Hányat láttok belőle?”, így kénytelenek vagyunk visszakutyagolni a feladat kiindulópontjához, és nekifutni újra – végül persze még nagyobb lesz a boldogság, mintha azonnal megfejtettük volna. És van, hogy hiába számolunk, mindenkinek más eredmény jön ki, ezért telefonon kérünk segítséget, hogy a sok jónak tűnő megoldásból kiderüljön, melyik a valóban helyes. És az is előfordult, hogy hiába számoljuk ki újra és újra, egyszerűen nem jön ki az eredmény, nem nyílik ki a lakat. S mivel már ebédidő van, és három órája tűz minket a nap, feladjuk, telefonálunk, majd gyorsan meg is bánjuk, hogy nem gondolkodtunk még egy icipicit, hiszen mindvégig ott volt a szemünk előtt a kézenfekvő megoldás.

 Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Egyik legkedvesebb emlékünk, amikor kapunk egy „Lépjetek be, és mondjátok, hogy UrbanGo”-feladatot, így örömmel nézünk körül a boltban, s tankolunk fel vízzel és fagyival. Barangolás közben nemcsak az ilyen gyors bevásárlásra jut idő, hanem arra is, hogy a leíró lapok segítségével röviden felidézzük Bartók Béla munkásságát, megismerjük a Gellért-hegy és a Citadella történetét, megkeressük az eldugott Minerva-szobrot, megcsodáljuk a Filozófusok kertjét, és megtudjuk azt is, hogy Budapesten pontosan mi tartozik az UNESCO világörökségi helyszínek közé. Közben felfedezünk sosem látott kis utcákat és épületeket, szobrokat és tereket.

Azaz úgy töltünk el együtt három órát, hogy annak minden percét élvezzük: együtt vagyunk, sétálunk, gondolkodunk, és közben beszélgetünk, akár a játéktól teljesen független témákról is, amire máskor nem jut időnk.

*

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

Újabb vasárnap, ezúttal délután 2 óra, irány a Városliget. Nagyobbik fiunk 10 éves születésnapi ajándéka az UrbanGo-kupon, amit osztálytársaival együtt próbálunk ki. Bár ez egy teljesen új gyermekverzió, az élmény sokban hasonlít az előző, családi túráéhoz: mindenki izgatott és többé-kevésbé az is marad mindvégig, a kihívások hasonlóan érdekesek és változatosak, talán csak annyi a különbség, hogy itt inkább gyakorlatiasabbak, és így a gyerekek számára izgalmasabbak.

Ebben a játékban mindenki konkrét feladatot kap – van játékmester, mesélő, térképész, stb. –, és a legtöbb állomásnál találunk egy rövid, tájékoztató leírást, amit a mesélő felolvashat a többieknek. Itt is van sok séta és keresgélés az utcákon és játszótereken, tóban és szárazföldön, épületekben és parkokban.

Az előző esetből okulva elhatározzuk, hogy semmiképpen nem kérünk segítséget, majd addig agyalunk a nehezebb kihívásokon, amíg meg nem oldjuk. Szerencsére egyetlen kivétellel a gyerekverzió nem fog ki rajtunk, a gyerekek némi felnőtt útmutatással mindent megtalálnak, megoldanak, megválaszolnak.

Közben megtudjuk, hogy melyek a Városliget madarai, miért a magyar vízilovak a legszaporábbak a világon, mi köti össze gróf Andrássy Gyulát és Munkácsy Mihályt, ki volt és mit csinált Hopp Ferenc, és hogyan működik az abakusz.

A túra egy Andrássy úti közösségi házban ér véget, és végül csak azért nem fordulunk telefonos segítségért az abakusz miatt, mert előre tudjuk, hova kell mennünk a születésnapot megünnepelni. Nemcsak a túra, de a születésnap is jól sikerült, így azt mondhatjuk: jó választás volt. Nincs is ennek jobb bizonyítéka, mint az ünnepelt összegzése: „Ez annyira jó döntés volt, hogy nem bánom, hogy ide jöttünk, és nem egy lézerharcos helyszínre.”

*

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

A személyes benyomások kiegészítéseként némi objektív háttérinfó az UrbanGo-ról:

Vaszilievits-Sömjén Réka, unokatestvére, Horváth Beáta és férje, Guthy Miklós azért hozták létre az UrbanGo-t, mert szerettek volna egy szabad, mégis izgalmas és változatos városnéző lehetőséget. Senki sem szereti a kötött útvonalat, a kötött tempót, vagy ha ismeretlen emberekhez kell alkalmazkodni. És azt sem, ha séta közben túl sok információt kell olvasni vagy hallgatni, amelyek nagyrészét azonnal el is felejtik. Azt szeretik, ha a családjukkal vagy barátaikkal együtt fedezhetnek fel egy-egy környéket, és ha megtetszik valami, akkor ott megállhassanak körülnézni, fényképezni. Sőt, ha arra van kedvük, akkor beülhessek velük meginni, megenni valamit. Ugyanakkor szeretik, ha egy „láthatatlan kéz” mégis vezeti őket, hogy a szép és érdekes helyeket ne hagyják ki. És szerintük az a legjobb, ha mindez játékosan történik. Tanítanak, tájékoztatnak, de épp csak annyira, amennyi még befogadható. A leíró kártyák lehetőséget adnak az érdekességek elolvasására, de nem elengedhetetlen részei a játéknak.  

Az UrbanGo olyan családoknak, baráti társaságoknak és céges közösségeknek szánt kincskeresős-városnézős játék, akik minőségi együttlétre vágynak, akik szeretik az újszerű dolgokat, akiket nem riaszt vissza egy kis séta és egy kis gondolkodás, akik szeretnek a szabadban lenni, és akik szeretik Budapestet.

A játék megadja a vázat és a teret egy kellemes együttléthez, de hogy ki mennyit vesz ki belőle, egyéni döntés kérdése. Családi-baráti megrendelések esetén legfeljebb hét fő játszhat együtt. Céges megrendelések esetén viszont nemcsak egy csapatot, hanem többet is – a budai oldalon 40, a pesti oldalon akár 80 fős társaságokat – tudnak foglalkoztatni. Ilyenkor a csapatok több startmezőről indulnak, de ugyanazon a pályán haladnak végig. Ha összefutnak, „megküzdenek” egymással. Aki megnyeri a csatát, mehet tovább, a másik csapat némi kényszerpihenő után igyekezhet behozni a lemaradást, hogy a következő állomáson újra csatázhasson, és fordítani tudjon.

Budapesten jelenleg három felnőtt és egy gyermek útvonaluk van, kettő Budán és kettő Pesten. Nemrég elindult az első vidéki pálya is, Szegeden.

A túrák óránként indulnak reggel 10-től este 6-ig, és egyre több az olyan szombat, vasárnap, amikor nincs szabad pálya. Hétköznapokon napközben főleg cégek, esténként inkább baráti társaságok, hétvégén elsősorban családok játszanak.

– Az egyetem után miért a természetes szülés irányzatát választotta?

– Aki hisz a véletlenekben, azt mondhatná, véletlenül. Pécsen végeztem, majd feljöttem Budapestre, és felkerestem sok kórházat. Több helyen azt mondták, nem szeretnének női szülész-nőgyógyász kollégát, máshol más okkal utasítottak el, végül a Szent Imre Kórházban Rákóczi professzor azt mondta, hogy ő kifejezetten szereti a női munkatársakat, úgyhogy próbáljuk meg. Elkezdtem dolgozni, és akkor ott Dr. Bálint Sándor meg az ő csapata már néhány éve működtették azt a szülészetet, amit ma alternatívnak hívunk, pedig ez az „eredeti”. Én ebbe kapcsolódtam bele – szerencsés vagyok, mert rögtön az egyetem után ezt tanultam meg, ebben szocializálódtam.

– A háborítatlan szülés kapcsán gyakran elhangzik, hogy hosszabb a medikalizált szülésnél, hiszen megvárjuk, amíg a folyamatok a maguk ütemében lezajlanak a nő testében. Nem kell attól tartani, hogy a kismama a normálisnál jobban elfárad?

– A szülés mindenképpen egy fárasztó dolog – de például a maratoni futás is az. Nem kell megijedni, ha vajúdás közben azt érzi a nő, hogy kimerült, hiszen ez egy testet és lelket megpróbáló élmény, de ugyanakkor fantasztikus esemény is. Amikor egy szülőnő úgy érzi, hogy nem bírja tovább, akkor van nagy szerepük a segítőknek, hogy átbillentsék őt ezen a ponton. A fáradtság önmagában semmiképp nem lehet az oka a folyamat siettetésének. A medikalizált szülés valóban lehet gyorsabb, de előfordulhat, hogy azt a tempót sem a baba, sem a mama nem tudja lekövetni.

Ezzel együtt mi is szoktunk beavatkozásokat végezni, ha szükséges: időnként oxitocininfúziót kap a kismama, természetesen császármetszést is végzünk, ha olyan helyzet alakul ki, és ha indokolt, a szülés indításának is helye van a természetes szülésben.

– A kismamák között újra és újra elterjed a hír, hogy a magánkórházak nincsenek felkészülve az esetleges komplikációkra. Van ennek valóságalapja?

– A Róbert Károly Magánkórház szülészeti osztálya egy egészséges, előreláthatólag komplikációmentes szülés biztonságos ellátására van felszerelve – de egyébként ugyanebbe a kategóriába tartozik a Szent Imre Kórház és a Szent István Kórház szülészeti osztálya is, ahol szintén nagyon sok gyerek születik minden évben. A szülés közben előforduló komplikációkra természetesen fel vagyunk készülve. Ritkán adódhat olyan nem várt helyzet, hogy egy kisbaba intenzív orvosi ellátásra szorul, ilyenkor – hasonlóan sok más szülészet gyakorlatához – a babát áthelyezzük egy speciális újszülött intenzív osztályra, hiszen minden osztálynak megvan a maga feladatköre.

– A gátmetszés körüli vitákban gyakran elhangzó érv, hogy azért érdemes elvégezni, mert a gátszakadás nagyobb sérüléssel jár. Mit gondol erről?

– Az a véleményem, hogy ha ez valóban egy szükséges beavatkozás lenne, már kihalt volna az emberiség. Ez nem egy régi gyakorlat, csak a szülészetben nagyon elterjedt – sok kolléga úgy gondolja, hogy első gyereknél kötelező, mert különben problémák lesznek.

Én azt tapasztalom, hogy az első gyereküket szülő nők is képesek megszülni kisbabájukat gátvédelemmel – még akkor is, ha egy nagy babáról van szó –, erre sok példát láttam már.

De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy gátvédelem esetén biztosan semmilyen sérülés nem lesz – én mégis azt gondolom, hogy meg kell adni az esélyt arra, hogy ne legyen sérülés. Természetesen vannak esetek, amikor tényleg indokolt a gátmetszés, de ez nagyjából a 2–5 százaléka a szüléseknek. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy a gátvédelem következtében kialakult sérülések 99 százalékban lényegesen kisebbek, szebben és gyorsabban gyógyulnak, mint a gátmetszéssel járók.

– A szulnijo.hu weboldalon számos információt oszt meg a kismamákkal, többször is megírta például, hogy a szülés nagyrészt lelki folyamat, amelyet számos belső gát akadályozhat. Például milyen elrendezetlen dolgok lassíthatják?

– Először is nagyon fontos, hogy a nő, aki szül, hogyan született – mennyire volt vágyott, tervezett gyerek; milyen a kapcsolata az édesanyjával; hogyan alakult a viszonya a nőiességéhez. Ezért sokat számít, hogy hogyan beszélünk a lányunkkal a menstruációról – ha azt az információt kapja, hogy ez egy fájdalmas, szörnyű dolog, akkor a termékenységéhez is nehezebben tud megfelelően viszonyulni. Ha viszont azt hallja, hogy vannak nehézségek, de alapvetően ez azt jelenti, hogy jól működik a teste, akkor teljesen más lesz a hozzáállása. Fontosak továbbá a saját várandósságával kapcsolatos érzései: az, hogy várt gyermekről van-e szó, hogy az anya kapcsolata az apával szeretetteljes, bizalmon alapuló-e, de például az is számíthat, hogy a gyerek neme olyan-e, amilyet vártak. Lényeges az is, hogy a nő mit hallott a szülésről, ezért nagyon sokat ártanak a különböző fórumok, ahol ijesztgetik a kismamákat. Az a nehéz, hogy a szülés kikerült a látóterünkből, félünk tőle, mint minden ismeretlen dologtól.

Érdekes egyébként, hogy a szülőszobán az ember egész jelleme felszínre tör, megmutatkozik. Sokszor a kismama olyan kincseket talál a személyiségében, amelyekre aztán egész életében támaszkodhat – ezért sem kell megijedni az elfáradástól.

– Sok szó esik arról is, hogy milyen fontos az aranyóra – az az idő, amikor az újszülöttet az anya mellkasára helyezik rögtön a szülés után. Ez mennyire része a hazai gyakorlatnak?

– Mindenképpen külön kell választani azokat az eseteket, amikor életmentésről van szó, azoktól, amikor egy természetes folyamat végén megszületik a baba, és minden rendben van. Ha a csecsemő felsír, lélegzik, az anya állapota kielégítő, és semmilyen orvosi akadálya nincs, akkor mindenképpen oda kell tenni az újszülöttet az anya mellkasára. Sajnos sok kórházban ez nem része a rutinnak, a Róbert Károly Magánkórházban több más kórház mellett már az.

Kép: Pixabay

Érdekes eredményeket hoztak a kutatások: ha elviszik a babát rögtön a szülés után egy másik helyiségbe mérés, mosdatás végett, vagy inkubátorba helyezik, az anyában olyan hormonális folyamatok indulnak el, mintha meghalt volna a gyermeke.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy azok az anyák, akiknek elvitték az újszülöttjét, nem lesznek jó szülők – ez orvosolható helyzet, de tudnunk kell, hogy egy ilyen kicsi beavatkozásnak is vannak következményei. Éppen ezért nekünk, akik ott vagyunk és segítünk a baba megszületésénél, nagyon fontos tudnunk, hogy bármit teszünk vagy éppen nem teszünk, annak hatása lesz az egész folyamatra. Ha megadhatunk bármilyen kicsi plusz segítséget, akkor miért ne adjuk meg? Hiszen ettől könnyebb lesz az egyébként sok nehézséggel járó gyermekágyas időszak. Nekem fantasztikus látni, ahogy így együtt vannak, sokszor ott van az apa is; ezek olyan meghitt, egymásra találós, ismerkedős pillanatok!

– Ha jól sejtem, a babának is szüksége van ezekre a percekre.

– Az jellemző ilyenkor, hogy a baba sokkal könnyebben alkalmazkodik a külvilághoz. Szabályosabb a légzése, testhőmérséklete, mert hallja az anyja szívverését, hangját, nyugalmasabb környezetben van. Meglepő tény, hogy bár a pillanatnyi stresszmegélés szempontjából nagyon lényeges az újszülött számára az anya testközelsége, de a kötődés vonatkozásában nem annyira meghatározó ez az időszak – az anya aspektusából viszont elemi fontosságú.

Dr. Dékány Ágnessel a várandósságról, a szülésre való felkészülésről, a hivatás és a család összeegyeztetéséről is beszélgettünk. Az interjú másik részét itt olvashatják.

Azóta hívtuk már Képmás-estre, készítettem vele interjút is. Minden alkalommal kicsit többet tudtam meg róla, és eközben arról, mennyi mélység és magasság beleférhet egy emberi életbe. Hogy a lélek – vagy ha úgy tetszik, személyiség – fejlődésének nincsenek előre megrajzolt határai. Ezt ma már nemcsak Orsolics Zénó saját példája igazolja, hanem a fiataloké is, akikkel foglalkozik.

Pár hete megjelent könyve valójában ennek a története: egyszuszra elmesélt igaz sztori a lakótelepi kulcsos gyerekről, aki megjárta a cigitől a kemény drogokig vezető utat, egészen a bűnözés és a hajléktalanság mélységéig, aztán a kegyelem, a szeretet, az akarat erejével lassan, nagyon lassan elindult felfelé.

Ma már családos ember, fiatalokat rehabilitáló addiktológiai tanácsadó. aki „kamaszszervízt üzemeltet”. De emlékszik még rá, milyen volt családban, mégis magányosan élni vagy a társadalomból kivetve vegetálni úgy, hogy az élet csak a napi adag megszerzéséről szól. Tudja, mekkora erőfeszítés ellenállni, milyen érzés visszaesni, s hogyan lehet megbocsátani – másoknak és magunknak.

A könyvet mindenkinek ajánlom, akinek a közelében kamaszok, fiatalok élnek. És nemcsak a mumusnak tartott drogtéma miatt, hanem mert szerzője képes tárgyilagosan beszélni személyes drámáról, patetikus felhangok nélkül említeni Istent, kioktatás nélkül segíteni azon, aki úgy érzi, rajta már senki sem tud.

Orsolics Zénó: Flashback – Visszatértem a függőségből. Harmat, 2018.