„Töröld ki szemedből a csipát!” – Gondolatok adventre

És tényleg nem látunk jól!

Az ember legnagyobb baja az, hogy a látása megromlott. A látás mint metafora végigkíséri az emberiség vallásos tapasztalatát.

A Biblia első lapján olvassuk, hogy Isten legelőször is világosságot teremtett, a fényt hozta el ebbe a világba.

Számos korai egyházatya ezt úgy értelmezi, hogy az első napon a lelki, a spirituális világot teremtette meg Isten, amit csupán „nem földi” szemünkkel észlelhetünk. A platóni elgondolás szerint a Nap minden jó és a világos látás forrása. De ha csak a Hold fényében – azaz a testi valóság szerint – szemléljük a dolgokat, akkor homályosabb képet kapunk a világról.

És tényleg így van ez.

Többféleképpen láthatunk mindent.

Beülünk egy templomba. Az egyik ember csodálkozik, a másik dühöng, a harmadik gondolkodik. Azután kijövünk a templomból, és lehet, hogy éppen a dühöngő segít majd valakin, míg a csodálkozó vakká válik a kinti világban. Ezerféleképpen élünk meg mindent, és valaki az egyik rendszerben jól eligazodik, míg a másikban egy kavicsot sem vesz észre.

De mi is lelki szemünkön az a csipa, ami megakadályozza látásunkat? A jelenben való „áttetszőség” hiánya.

Amikor munkahelyemről feszülten hazavánszorgok, majd belépve az előszobában észreveszem gyerekeim szétszórt cipőit, és látom, hogy nincs vacsora, aztán valamelyik szobából üvöltő gitárszóló rezegteti meg a dobhártyámat – ez az a pillanat, amikor nem tudok a jelenben áttetszővé válni. A munkahelyem érzéseiben vagyok még, de a valóságban az előszobában. A gyerekeim pedig a szobájukban keresik önmagukat, és szintén nincsenek jelen a család számára. Sok szétszabdalt pici jelenlét, amely nem találja meg egymást, és ezért könnyen összecsattan.

Sok kicsi, fallal körbezárt, úszó sziget vagyunk, és nem látjuk egymást. Óhatatlanul is ütközünk.

Mivel nem tudunk egymás számára áttetszően jelen lenni, ezért rossz esetben én vagyok az, aki hiányomat úgy fejezem ki, hogy kiabálok.

Emlékszem, egyszer egy Fülöp-szigetekről érkezett szerzetes háromnapos kommunikációs tréningjére jelentkeztem.

Befizettem a díjat, szépen elhelyezkedtem a karosszékben az első reggelen. Vártuk a nagy okosságokat. Majd a külföldről érkezett vendégelőadó a következőt mondta: „Nem szeretnék semmilyen előadást tartani, mert ennek nem látom értelmét. Mindenki kiáll egy-egy pulpitusra és mondja a nagyon okos dolgokat, aztán megtapsolják, és elmegy. Miért tudnék én többet, mint bárki más?

Én most egyszerűen jelen szeretnék lenni. Veletek együtt jelen lenni. Ez a célom.”

Aztán hallgatott. Mindenki megdöbbent. Különösen az, aki szervezte a programot és beszedte a pénzt. Hogyan tegye most már számunkra „eladhatóvá” a kurzust? Elkezdett beszélni, igyekezett provokálni az előadót, de mindhiába. Jó pár óra eltelt, mire mindenki megértette, hogy most csakis ez a magatartása taníthatott minket. Az az ősz hajú ember, a maga szelíd jelenlétével hihetetlen tanítást adott. Mert a csipa, ami miatt nem látunk jól, éppen ez: beszélünk-beszélünk, megmutatjuk magunkat, csak éppen nem vagyunk jelen áttetsző módon.

Advent van, a várakozás kiemelt ünnepe.

Azt tanulgatjuk, hogy a Szeretet – és ezzel azonosította Isten önmagát –, csak akkor jöhet el, ha képesek vagyunk a csipát kitörölni a szemünkből, ha megérkezünk abba a valóságba, ami valóban van.

A testté levés értelme az, hogy csakis a realitásban kereshetjük az Istent.

Hálás vagyok azért, ha néha képes vagyok én is úgy jelen lenni, hogy nem korábbi frusztrációimat vetítem a családomra, miközben állok az előszobában, hanem igazán rájuk, no és magamra is figyelek. Ha ez sikerül, akkor kitöröltem a csipát a szememből.