Vásár a garázsban

Szeptember elején egy ismerős anyukával kellett találkoznom, aki „természetesen” egész délután a garázsvásáron volt, ahogy – mint megtudtam – a legtöbb közös ovis-sulis ismerősünk is. Már az utca elején hallani lehetett a jó hangulatú zsibongást, a kerítéseken kis plakátok, a járdán pedig graffiti nyilak hirdették, merre kell menni. Már a kapu előtt megállítottak a szörpöt és só-liszt gyurmát árusító gyerekek (az enyémek már ott elkezdtek nyaggatni, hogy vásároljunk valamit), az udvarra belépve pedig hatalmas, színes-zajos kavalkád fogadott. Rengeteg ember és rengeteg tárgy (ruhák, játékok, könyvek és mindenféle használati tárgyak) az asztalokon, fogasokon, kosarakban, dobozokban és a földön. Amikor nagy nehezen eljutottam az udvar hátsó részébe, felfedeztem egy trambulint és egy homokozót tele gyerekekkel, a ház bejáratánál pedig egy önkiszolgáló, becsületkasszás kávéautomatát.

A tömeg, a zaj és a tárgyak iszonyú mennyisége kissé riasztott, ugyanakkor kifejezetten tetszett a közvetlen és vidám hangulat. Mindenki otthonosan mozgott az udvaron, mindenki ismert mindenkit, a gyerekeket is beleértve. Régi és új, ovis és sulis anyatársakat fedeztem fel, így egyre otthonosabban éreztem magam én is. Annyira, hogy amikor pár cuccal nehezebben és párszáz forinttal könnyebben hazaindultunk, a gyerekeimnek megígértem: eljövünk ide tavasszal is. A Minurka használtruha-boltot vezető „lányokkal” beszélgetve is szóba került ez a garázsvásár – ők ketten éppen itt találkoztak először, és itt álmodták saját közös boltjukat –, ezért elhatároztam, hogy felkerestem az ötletgazdát, Szöllőssy Annát.

Annáról kiderült: színháztörténész, a médiában kezdett dolgozni, majd a most 10 és 7 éves lányai mellett részmunkaidőben és rugalmas beosztásban dolgozik – és nemcsak ugyanott, hanem gyógymasszőrként és jógaoktatóként is. A garázsvásár ötlete nem a babaruhák miatt jutott eszébe, hanem a közösségért való tenni akarás kapcsán. „Mindig is elkötelezett közösségépítő voltam. Ez részben szülői minta: anyukám is mindig ilyen volt, és nyilván erősen él bennem az ő példája, így számomra természetes, hogy mindig kell valamilyen társadalmi munkát végeznem.”

Öt-hat évvel ezelőtt, amikor már Magyarországon is népszerűek voltak az Amerikában kitalált garázsvásárok, Anna bekerült egy olyan online közösségi csoportba, ahol rendszeresen megosztották a budapesti garázsvásárok helyszíneit. Akkor jött az ötlet, hogy néhány barátnőjével szervezzenek ilyet ők is, Anna édesanyjának Volkmann utcai házának udvarán (amely azóta már saját lakóhelyük lett). „Mekkora ötlet, gondoltam, hogy ami nekem nem kell, kiteszem, és más elviszi; és én is találok másnál valamit, amire szükségem van, anélkül, hogy kimozdulnék az udvarunkról. Nyilván a gyermekruha a legkelendőbb, de engem inkább a használati tárgyak, például lakberendezési eszközök, szőnyegek, lámpabúrák érdekeltek. Én utálok bármit is kidobni, ugyanakkor nem szeretek gyűjtögetni, tárolni és kerülgetni a lakásban, sem azon problémázni, hogy kinek adjam tovább.”

Az első garázsvásáron még nagyon kevesen voltak, de így is betért jó pár érdeklődő, akiket lelkesen üdvözölt a néhány árus. Mivel a korábban említett budapesti közösségi csoportban is meghirdették az eseményt, a főváros távolabbi részéről is jöttek „tipikus garázsvásárosok”, akik elsősorban nem gyermekruhákat kerestek, hanem „kincsekre”, ritkaságokra vadásztak. Később egyre többen lettek, eladók és vevők is; megtalálták őket kerületi anyukák és távolabbi csoportokból az érdeklődők, így a szűk baráti kört hamar túlnőtték. Tavaly ősszel pedig – ahogy én is megtapasztaltam – már nagyon zsúfolt lett a hely. „A legutóbbi alkalommal, amikor felmentem a házunk felső emeletére, hogy lefotózzam az udvarunkat, ledöbbentem, mennyien lettünk. A 16 órakor késve érkező vásárost már alig tudtam bepréselni két másik közé. Akkor elhatároztam: ha profibbá és üzletibbé nem is, de élhetőbbé tesszük a vásárt azzal, hogy korlátozzuk az árusítók létszámát. Zárt csoportunkban lehet majd jelentkezni, és egy bizonyos létszám felett lezárjuk a jelentkezést.”

Kép: Szöllőssy Anna

Amikor arról kérdezem, miért nem tervezik profibbá, üzleti alapúvá tenni a vásárt, Anna így válaszol: „Nem magam miatt kezdtem el. Engem az tesz boldoggá, hogy sok ismerős összejön, vidáman netwörkölnek az udvarunkon, mindenki jól érzi magát. Az egész egy jó buli, és közben valami hasznosat is teszünk, hiszen sok használati tárgy talál ilyenkor új gazdára. A felesleget pedig összegyűjtjük és elküldjük a rászorulóknak.” A megmaradt ruhákat elviszik a máltaiakhoz vagy a III. kerületi anyaotthonba, hiszen ott biztosan nagy szükség van minderre.

Anna barátnői egy ideje rágják már a fülét, hogy szedjenek be legalább egy jelképes összeget, de Anna továbbra sem akarja üzleti alapra helyezni az ötletét. „Nincs bevételem belőle, nem szedek helypénzt, és nem is tervezem. Ha ugyanis ezt tenném, akkor joggal várnák el tőlem az árusok, hogy kapjanak érte szolgáltatást: legyen asztaluk, tető a fejük fölött, áram meg pisilési lehetőség, én pedig nem szeretnék ilyen irányba elmenni.” Az ő felelőssége a lebonyolítás, de a barátnők segítenek szétosztani, kiragasztani a szórólapokat, meghirdetni az eseményt.

Az online és offline hirdetések jól kiegészítik egymást, sőt, a járdára rajzolt nyilak is sok arra járót bevezettek már hozzájuk. A kerületi anyukák pedig magukénak érzik a vásárt. „Amikor megosztom az eseményt, mindig úgy hívom meg őket: gyertek be egy kávéra – azért is tettem ki a kávéfőzőnket. Nem az a célom, hogy mindenki mindenképen vásároljon valamit, hanem az, hogy mindenki jól érezze magát ezen a közösségi eseményen.” A gyerekek pedig úgy kerültek a képbe, hogy Anna jelezte mindenkinek: az ugrálót és a játszósarkot nyugodtan lehet használni, senkit ne tartson vissza sem az árusítástól, sem a vásárlástól az, hogy épp nem tudja hova tenni a kicsit. Az elején csak kísérőként vagy lelkes vásárlóként voltak jelen, az utóbbi időben már viszik a saját kis cuccaikat, és próbálják eladni azokat egymásnak – ily módon ők is „belenőnek” ebbe a kerületi közösségi csereberébe.

A „versenytársakról” beszélgetve kiderül, a kerületi online vásárterek jól kiegészítik a garázsvásárokat. Van, aki otthonról, a számítógép előtt ülve szeret vásárolni vagy eladni, és van, aki szívesebben ad vagy vesz nagyobb tételben és személyesen. Az értékesebb és szezonális tárgyak (sílécek, babakocsik, gyerekülések, stb.) inkább online kelnek el, a kisebb „örökzöldek” inkább egy vásáron. Anna mosolyogva meséli: kedves emléke, ahogy egy apuka rolleren vitt haza két darab, kétméteres CD-tartót az udvarukból.