Szülők és gyerekek a ringben: kezdődnek a felvételik!

Már a villamoson, uszodában is hallom, hogy a felvételiről beszélnek a gyerekek. A nyolcadikosok izgulnak jobban, mert ők mindenképp iskolát váltanak szeptemberben. A negyedikesek és hatodikosok számára csak egy lehetőség, hogy most iskolát váltsanak, ők inkább kíváncsisággal tekintenek a felvételire, vagy a nagytestvérüket szeretnék követni.

A szülők pedig… a szülőknél azóta forró a téma, hogy a gyerekek megmelegedtek az általános iskolában.

Egészen eltérő, hogy ki milyen vágyakat, reményeket és félelmeket pakol bele ebbe az eseménybe: a család presztízsének erősítését, saját kudarcok kompenzálását, a szorongást a jövőtől; más viszont csak egy lehetőséget, kihívást lát a változásban. Lehet, hogy egy rossz közösségből mentené ki a gyereket egy új iskola, vagy éppen egy szellemileg nem inspiráló közegből.

Nekünk, magyaroknak már maga a szituáció is szédítő, hogy hozzáférünk egy lehetőséghez, amivel változtathatunk a sorsunkon, illetve jelen esetben a gyerekünk sorsán. Nem lehet azt mondani, hogy a mai szülői nemzedék abban az életérzésben nőtt volna fel, hogy a lehetőség mindig terem, mint a banán. Sokkal jobban jellemez minket az a pánik, hogy le ne maradjunk a kevés kínálkozó alkalomról.

Most, hogy én is belekerültem a felvételi körüli pörgésbe, látom, hogy milyen fontos azt mutatni a gyerekeinknek, hogy az életben lehet bízni. Lehet, hogy az egyik gyümölcs, amiért nyúltam, az orrom előtt a földre pottyan, de terem még másik is azon a fán. Nem ugyanaz, de terem. Nem jó az a végletesség, amibe egyesek hajszolják magukat – bár valóban jelentősége van, hol telnek a középiskolás évek.

Talán jobb, ha úgy fogalmazunk: nagyon fontos, hogyan telnek a középiskolás évek, de ennek csak egyik eleme az, hogy melyik iskolában.

Voltaképpen mi a tétje annak, hogy melyik iskolába kerül valaki?

Tizenéves korban kellene a gyerekeknek begyűjteni azokat az élményeket, amiket már nem a családjuk generál, amik által kialakul a saját identitásuk, erkölcsi állásfoglalásuk, szellemi elköteleződésük – épp azáltal, hogy a külső hatásokat ütköztetik a családból hozott mintával. Ez a mély barátságok korszaka és a világmegváltó beszélgetéseké. A szerelem, a hülyülés és az álmodozás kora. A kamaszokban megszületik a nagy társadalmi és erkölcsi kérdések iránti érdeklődés, és jó, ha ilyenkor hiteles felnőttekhez tudnak kapcsolódni, akik nem a szüleik, és nem pont ugyanazt gondolják, mint a szüleik. Ebben a korban meghatározó lehet egy könyv vagy egy film, és maguk a fiatalok is magas színvonalú alkotásra képesek. Meghatározó, hogy milyen inspirációkat és milyen válaszokat kapnak ekkor, vagyis annak van nagy jelentősége, hogy kikkel tölti el a fiatal ezt a néhány évet, és nem annak, hány sportpályája van a sulinak és milyen nyelveket oktatnak.

Ebben az a jó, hogy az iskola csak az egyik lehetőség arra, hogy megtaláljuk az inspiráló felnőtteket és a jó kortárs kapcsolatokat. Én például egy jó nevű középiskolába jártam, egy kevésbé jól sikerült osztályba, és igazán „csak” a két legjobb barátomat köszönhetem a giminek, a többi fontos dolog máshol történt.

A nehézség pedig az, hogy a szülő odafigyelése, energiája és pénze nélkül nehezen talál el a gyerek a jó közösségekhez: sportolni, szakkörbe, ministrálni, rajzolni, színjátszó körbe, robotot építeni, zenélni, túrázni vagy a cserkészetbe, a sort a végtelenségig folytathatnám.

Azoknak a gyerekeknek lenne a legfontosabb, hogy jókor jó suliba kerüljenek, akiknek a szülei a legkevésbé igényesek ebben kérdésben. A többiek családja inkább képes arra, hogy kompenzálja egy kevésbé jó iskola hiányait.

Hogy is lehet bekerülni az áhított középiskolába?

Először is meg kell írni a központi írásbeli felvételit. Ez egy matematika és magyar feladatlap lesz, amelyeket egyenként 45 perc alatt kell kitölteni. A feladatok nem annyira tárgyi tudást tesztelnek, mint a készségeket és képességeket mérik fel. Fontos a szövegértés, a nyelvhelyesség és a logika. Itt annak a felvételizőnek van nagyobb esélye, aki begyakorolta ezeket a feladattípusokat, ez pedig megint a szülői odafigyelésen múlik. Azt gondolom, nem mérhető az aránya azoknak a gyerekeknek, akik egészen maguktól letöltik a korábbi évek feladatsorait, gyakorolják a 45 perces szintidőt és ellenőrzik a megoldásokat. És mindezt rendszeresen. Ha a gyerekünk nem ennek az elképzelt típusnak a megtestesítője, akkor vagy nekünk kell a felkészíteni, vagy ki kell fizetnünk a nem olcsó előkészítőt, esetleg magántanárt.

Mi az előkészítőt választottuk, mert egy kamasszal annyi lehetőség van konfrontálódni, hogy nem akartam még a felvételi nyüstöléssel is terhelni a kapcsolatunkat. Ezen kívül az előkészítőn azt is módja van felmérni, hol áll a többi gyerekhez képest. Nem baj, ha a felvételi megírása előtt már a gyerek és a szülő is felmérheti az esélyeket. Aki az előkészítőkön rendszeresen 60%-os tesztet írt, az ne várja el magától, hogy élesben majd mindenképp 80%-ot teljesít. Ha az idei feladatsor véletlenül könnyebb lesz a megszokottnál, számítani lehet rá, hogy a többiek is jobbat fognak írni.

A konkrét, választott iskolákba már az írásbelik eredményének ismeretében kell beadni a jelentkezést, az esélytelen helyeket ki is hagyhatjuk. Én azt is megszívlelendőnek tartom, amit a lányom osztályfőnöke mondott: Nem mindenki érett arra, hogy tizenkét évesen átlépjen abba a körbe, ahol a 16–18 évesek is mozognak (ez fokozottan igaz a tízévesekre). Nem mindenkinek kell most az a terhelés, amit a jellemzően erős hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumok jelentenek, nem mindenkinek jó, ha felnőttesebb közegbe kerül.

Ha nem veszik fel a gyereket, azt tekintsük úgy, hogy nem érett rá.

A nyolcadikosok esetében pedig reméljük, hogy mindenki megtalálja a neki való sulit.

Hajrá, gyerekek! Szülők, relax!