Szabó Borbála: Besúgott vaníliáskifli

Nagymama leemelte orráról az olvasószemüveget, kikapcsolta a tévét, és egészen váratlanul így szólt:

– Egy nagyon rossz dolgot csináltam egyszer – mondta, és el is sírta magát.

– Micsodát? – kérdeztem csodálkozva. Nagymama nem volt az a pityergős fajta, már tudtam, hogy ez komoly dolog lesz.

– Én... beárultam a Klárikát!

– Milyen Klárikát?

– Hát a Klárika nénit! Emlékszel rá, az a jópofa nő volt a hivatalban, akivel egy asztalnál könyveltünk.

Persze, már be is ugrott. Kiskoromban gyakran meglátogattam nagymamát a munkahelyén. Hatalmas darab, kedélyes hölgy volt a Klári néni, velem is sokat viccelődött. Még azon se sértődött meg, amikor egyszer azt mondtam neki – tündéri kisgyermek voltam –, hogy szőrös a lába és kövér.

– Igen. Ő volt az én legjobb barátnőm – folytatta gyászosan a nagymama. – És én beárultam! Klárika tudniillik valami nemesi családból származott. De olyan hülyeségeket kérdezgettek, hogy mit tudom én, hiszünk-e Istenben, meg hogy mi a véleményünk a pártról. De hát ezekről nekünk nem volt véleményünk! Őszintén szólva én nem is értettem, hogy mit akartak.

– De kik, nagymama?

– Hát az ávéhások!

És akkor nagy szipogva elmesélte. Huszonegy éves volt, másfél éve dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumban, amikor egy nap lehívták a pártirodára. Megzsarolták, hogy beteg édesanyját elbocsátják a munkahelyéről, sőt, elveszik a kis szolgálati lakásukat is, ahol az apuka öngyilkossága óta ketten éltek – ha nem lesz hajlandó jelentéseket írni a Párt számára. Nagymama úgy érezte, nincs más választása, mint engedelmeskedni.

A tartótiszttel mindig egy eszpresszóban kellett találkoznia, körülbelül kéthetente. Itt adta át nagymama a teli oldalakat, a Klárikával való beszélgetéseinek lejegyzett változatát. De a tartótiszt nem volt megelégedve a nagymamámmal, aki bár rengeteget írt a maga apró, precíz gyöngybetűivel, de mindig csak olyan dolgokat, hogy:

„És akkor Klárika megkérdezte tőlem a vaníliás kifli receptjét. Én meg diktáltam neki, hogy: 30 dkg sima liszt, 20 dkg vaj, 10 dkg porcukor, 2 tojás sárgája. Ezt jól összegyúrni, hideg helyre tenni. Aztán 60 darab kis gombócot formálni, azokat később kiflivé sodorni...” stb.

A tiszt a fejét csóválta.

– Lenke, gondolkodjon már! Nem mond soha olyasmit, hogy templomba jár például?

– Nem.

– És a politikai vezetés? Nincs valamilyen, bármilyen véleménye róla?

– Nincs. Minket az olyan nem érdekel.

És ez így ment két hónapon át. Ezalatt az idő alatt a nagymama számtalan receptet és keresztszemes hímzésmintát súgott be az ÁVH-nak, de semmi olyan dolgot, ami rossz fényt vetett volna Klárikára. Közben pedig annyira nyomasztotta az egész, olyan nehezére esett ez a kettős élet, hogy az egyik eszpresszóbeli találkán eltörött a mécses.

– Kérem szépen, én eztet nem bírom tovább! Hát nem mond semmi olyasmit ez a Klárika, amit maguk akarnak, tessék már elhinni, az olyan rendes nő, engemet meg annyira bánt, hogy árulkodni kell...

A tartótiszt kezdett feszengeni, mert a kis hölgy egyre hangosabban zokogott, krokodilkönnyei potyogtak az eszpresszó fekete-fehér kövezetére. 

– Na jó, tudja, mit, Lenke? Hagyjuk egymást békén! – mondta végül. – Mától nem tartozik jelentéssel. Felejtse el a fedőnevét! És erről az egészről senkinek egy szót se, vagy az édesanyja elveszíti az állását! Érti?

– És mi volt a fedőneved? – kíváncsiskodtam.

– Elfelejtettem! – mondta őszintén. Mert ilyen engedelmes volt ő mindig.

És mégis, neki két hónap alatt sikerült az, ami sajnos keveseknek akkoriban: a nagymamám megtörte a tartótisztjét.

A múltkor egy vendégségben egyébként az övéhez kísértetiesen hasonló vaníliás kiflit tálalt föl a háziasszony.

Átfutott rajtam egy furcsa gondolat.