Neked elmesélem – A házasságunk titka bennünk rejlik

István: 33 évvel ezelőtt, pontosan 1985. április 28-án délután 4 órakor láttam meg őt először, Kőbányán, egy táncklubban. Ekkor tértem vissza a katonaságból, közben megszakadt a kapcsolatom a táncpartneremmel. Szenvedélyem volt a tánc, teljesen más világba kerültem mentálisan, lelkileg és fizikailag is, amint megszólalt a zene. Katonaság előtt rendszeresen lejártam edzésekre – azért mondom, hogy edzésekre, mert versenyszerűen űztem a tánc bizonyos műfajait.

Marianna: Én egy kispesti lány vagyok. A húgom meglátott egy hirdetést: társastánc tanfolyam indul egy hozzánk közel lévő klubban, hát belevágtunk.

István: Tudod, mit néztem, amikor kiválasztottam Mariannát? A csípőmagasságát. (nevet) A versenytáncban fontos, hogy a két pár csípőmagassága azonos szintben legyen – az ő csípője magassarkúban kifogástalanul illett az enyémhez.

Marianna: Odajött hozzám és egyenesen, határozottan közölte velem, hogy ő táncpartnert keres ahhoz, hogy újra versenyezhessen. Én egy elég belevaló csajszi voltam, viszonylag jó ritmusérzékkel megáldva, és táncolni is szerettem. Kezdetét vették hát az órák…

István: Az első közös táncunk után megkérdeztem tőle: „Kedden jössz órára? – Nem! –…és csütörtökön? – Akkor sem.” Nem is kérdeztem, hogy miért nem, egyszerűen tudomásul vettem. Vasárnap viszont újra feltűnt, és én örültem neki.

Marianna: Egy színházi társulatban énekeltem, emiatt keveset voltam itthon: hétfőtől csütörtökig jártuk a vidéket, ugyanis az ország legkisebb falvaiba is elvittük az előadásokat. Emiatt csak vasárnaponként volt lehetőségem táncórára járni.

István: Nyáron viszont színházi szünet volt – akkor rengeteget gyakoroltunk. 1985-ben vettünk részt az első versenyen. Utána beültünk egy kis bisztróba, rendeltünk egy vörösboros kólát, koccintottunk és órákon keresztül beszélgettünk.

Többször volt „igen-élményem” – vagyis minden szavával, gesztusával, véleményével azonosulni tudtam.

István és Marianna 

Marianna: Csak egy tabutémánk volt, de az sem tudatosan: a magánéletünk. Munkakapcsolat volt köztünk, amelyből barátság alakult ki. Majd István kórházba került, és én rendszeresen látogattam őt. Nyáron pedig már a strandra is együtt mentünk. Fel sem tűnt nekünk, de egy idő után már nemcsak a táncparketten töltöttük együtt az időnket, hanem mindenhol máshol is. (nevet) Elutaztam Bulgáriába, és ott ért a felismerés! A Balkán-félsziget gyönyörű tájain döbbentem rá, hogy hiányzik, hogy mindent, ami szép, amit látok, meg akarom mutatni neki, meg akarom osztani vele.

István: Már az utazása előtt volt egy gesztusa, ami miatt két hétig agyaltam és rágódtam… Egyik este, edzés után hazafelé tartottunk, felszálltunk a buszra és szorosan kapaszkodtunk egymásba. Majd az utolsó kanyarnál, mielőtt leszállt volna, úgy intézte, hogy az a szokásos puszi, amit adni szoktam neki búcsúzóul, ne az arcára kerüljön... Mint utólag megtudtam, ez csöppet sem volt véletlen.

Marianna: Igen, akkor már éreztem valamit. Nagyon vert a szívem. Amikor Bulgáriából hazajöttem, egyből felhívtam, és úgy tettem, mintha mi sem történt volna: „Szia! Itthon vagyok!” Kerülgettük a mindkettőnkben ott bujkáló kérdést: mi is volt az a csók? Vártam, hogy rákérdezzen.

István: Féltem és zavarban voltam. De mivel másra sem bírtam gondolni, az egyik táncóra után, amikor ismét estig beszélgettünk, színt vallottam. Néhány hónap múlva el is jegyeztem őt. „Igen, hozzád megyek! Egy fontos dolgot viszont tudnod kell: nem szeretek főzni!” – ez volt az egyetlen kikötése. Válaszul átöleltem, és azóta remek fogásokat készítünk együtt. (nevet)

A házasságunk titka Mariannában rejlik: jobban ért hozzám, mint én saját magamhoz. Lehet, hogy jobban is ismer.

Tudja mikor, mire van szükségem. Én is nagyon figyelek, hogy mindennap, de különösen egy fárasztó, átdolgozott nap után legyen egymás felé egy kedves gesztusunk, szavunk. Én például minden reggel ágyba viszem a kávét. Egyszerű a recept: felkelünk egy kicsit korábban, röviden átbeszéljük az aznapi teendőket és megisszuk a kávét – ez a pár perc boldogan indítja a napot.

Marianna: Szeretem ezt a reggeli néhány percet, ami csak a miénk. Mi mindig hagytuk egymást szabadon élni, ez szerintem nagyon fontos. Nem gátoljuk és nem korlátozzuk a másikat a különálló szabadidő eltöltésében. István számára nem gond, ha több napra elutazom a legjobb barátnőmhöz a Balatonra. Ha pedig István szeretne elmenni katonai vagy repülős találkozóra, szabad az út… Ha távol vagyunk egymástól, akkor is a szívünkben hordozzuk a másikat. Az meg különösen jó érzés, amikor boldogan hazatér és mesél.

Marianna és István

Marianna: A titok nem csak bennem, benned is ott van! István mindent elmond, mi bántja, mitől fél, mitől tart, mi a vágya. Nem kell harapófogóval kiszednünk egymásból a gondolatainkat.

Nagyon vonzó és intim, amikor a másik minden rossz és jó gondolatával szembesülhetsz, amikor annyira bíztok egymásban, hogy minden hibátokat felvállalva álltok egymás előtt. A tökéletlen nagyon is szerethető.

Amikor István megkérte a kezemet, hozzátette: „Ha igent mondasz, úgy tedd, hogy szó szerint ásó, kapa, nagyharang! Az összes válóperes ügyvéd éhen halhat tőlünk!” (nevet)

István: Nagyon komolyan veszem a házasságot, és rendkívüli módon bízom kettőnkben. Mariannáért sajnos a szüleimmel is konfrontálódtam. Az én szüleim ugyanis egyáltalán nem támogatták a kapcsolatunkat. Édesapám el sem jött az esküvőnkre, nem fogadta el őt. A színházi közegről, ahonnan Marianna jött, édesapám nem sok jót gondolt, és arra nem adott lehetőséget, hogy megváltoztathassuk a véleményét. Egy ideig próbálkoztam, majd úgy voltam vele, hogy vagy együtt fogadnak el minket, vagy sehogy.

Marianna: Sajnos emiatt István szülei sosem ismertek meg igazán, de azt hiszem, hogy a saját fiukat sem ismerték eléggé.

István: Sosem mondtam ellent a szüleimnek, egyedül Mariannával kapcsolatban mertem ezt megtenni. Féltettek, és biztos vagyok benne, hogy jót akartak, de soha, semmiben nem voltam annyira biztos, mint abban, hogy Mariann az a nő, aki nekem kell. Ő a társam, és jól tettem, hogy kiálltam mellette, mert a mai napig szilárd a hitünk egymásban.

Az őszintesége, az életszeretete és angyali nyíltsága páratlan – sajnálom, hogy a szüleim nem ezt látták.

Májusban, a harmincadik házassági évfordulónkon meg is erősítettük a házassági fogadalmunkat.

Marianna: Sokáig bántott, hogy miattam vesztél össze a szüleiddel, de én sem tudtam elengedni a kezedet. Veled sosem kellett taktikázni, szerepet játszani. Minden természetes módon áramlott köztünk. Nem voltak játszmák, harcok, kételyek. Ma sincsenek, mindkettőnknek ugyanaz a mobilkódja is. A lányunktól tudom, hogy ez ma már nagy szó. (nevet). A saját példánk alapján mindenkinek jó szívvel ajánlom, hogy házasodjon bátran. Ha csak fele annyira lesz jó nekik, mint nekünk, nem hal ki az ember ezen a földön… (mosolyog)