Profilkép zöldségekkel

Van a férjemmel egy titkos, szombat reggeli programunk (na jó, nehogy megsértsem a koránkelőket, valójában délelőtti). Ilyenkor a péntek estétől megfáradt gyerekeink (na jó, igazából már felnőttjeink) még alszanak, édeskettesben megreggelizünk, majd csendben becsukjuk magunk mögött az ajtót ééés… irány a panelházak közé ékelt óbudai piac! A kocsiban ránézek a telefonomra, életem párja megjegyzi, hogy biztos már megint fészbukozom, mi értelme, hogy ennyi ismerősöm van, a többségükről alig tudok valamit.

Kép: Unsplash
Kép: Unsplash

Kép: Unsplash

A piacon Sanyi (egyedül az ő nevét tudjuk) már órák óta villámkezekkel pakolja az árut és szolgálja ki a vevőket; még csak a sorban állok, de már int, hogy inkább másik avokádót válasszak. Mögöttünk egy idős úr, látva, hogy a cukkinit mustrálgatom, megkérdezi, mire jó ez. Megosztom vele a kapros krémleves receptet. Sanyi tudja, hogy krumplival és hagymával indítunk, s miközben pakolja nagy szatyrunkba, szokás szerint elismétli: „Tudom, tudom, nem kérsz nejlonzacskót. Ez magyar krumpli. Tegnap itt volt a királylány.” (A lányunkat hívja így.) Igen, mondom, biztos bejött edzés után egy kis gyümölcsért. Közben a férjem már az autószerelővel poénkodik, a foci a téma, meg hogy a nőknek miért nem mindegy, milyen krumpli a krumpli. Amikor végeztünk, Sanyi utánam szól, kell-e valami a szomszédból (ott a felesége árul), akkor nem kell ott is sorban állnom. Dehogy! Egyszer élünk, piacozunk!

Szeretek a magok, aszalt gyümölcsök, tészták között gasztronómiai terveket szövögetni, amíg várok a soromra; sőt, bevallom, már-már élvezettel figyelem a fürge ötvenes-hatvanas eladónőt is, ahogy rezegnek a fülében az arany fülbevalók, a haja festői lezserséggel feltűzve.

Mindenkit úgy fogad, mintha csak azért kelt volna ma föl hajnalban, hogy rámosolyoghasson. Előttem egy fiatal muszlim pár kisgyerekkel. A férfi akcentussal megszólít: „Bocsanat, melyik a maak?” Keresgetem a chiamag meg a chinoa között, de valahol hátul van, próbálom hát elmondani, hogy apró szürkésfekete gömböcskék, darálva, édesen eszik, tésztára meg süteménybe teszik, bejglibe… Mintha hirtelen megvilágosodna, nagyot bólint, de úgy látom egyelőre maradnak a kesu- meg a paradiónál.

Közben férjem visszaér a tojásos nénitől. Ez az ő külön küldetése. Minden alkalommal eljátsszák, hogy az asszony neheztel rá, a férjem meg egy nagy kópé, mert egyszer nem ment vissza a félretett tojásért, pedig záróráig várta, a minap meg „épp hogy csak el nem ütötte parkolás közben”. Rendszerint „István, maga sírba visz!” felkiáltással fogadja, engem is név szerint ismer, bár ritkán zavarom megszokott duettjüket, általában sorban állok, amíg elintézik a húsztojásos bizniszt.

Kedvencem a káposztás család pultja. Három nővér lehet, aki itt, a pultban serénykednek, meg az egyikük férje. Nagyon hasonlítanak egymásra, derűsek, kedvesek, poénkodnak. Még a karácsonyi harmincméteres sor idején sem láttam rajtuk rosszkedvet. Láthatóan élvezik a munkát és egymás társaságát.

Aztán megyünk a két vicces henteshez. Ha nem veszem kilószámra az árut, megkérdezik: „Valaki elutazott otthonról?”, ha pedig sokat veszek: „Esküvő lesz?”

Ezt nyilván rendszeresen elsütik a legjobb vevőkörnek számító éltesebb családanyáknál, ennek a fajtának így lehet a bizalmába férkőzni, ha a gyerekekről, a családról esik szó.

A hentesekkel, a piac hangadóival nem könnyű, meg kell velük küzdenie a fiatalasszonynak, ha sovány húsból akar pörköltet főzni, vagy ha még ennél is égbekiáltóbb kérésre vetemedik: ledaráltatja a sovány sertéscombot vagy csirkemellet. De ezeken az életfeladatokon már túlvagyok.

A sajtosnál valaki megérinti a vállam: „Gratulálok az unokádhoz, nagyon édes!” Az egykori ovis anyukatárs, akit tíz éve nem láttam, kifaggat a részletekről és elárulja, hogy ő mindig itt veszi a parmezánt is, jobb és olcsóbb, mint a szórós bolti. A férjem csodálkozik, hogyan ismertem meg ennyi év után. „Hát a profilképéről.”

Lassan indulunk a kocsi felé, a mézes bácsinál még megállunk, ott újra gratulál az unokánkhoz egy házaspár, akiket a templomban szoktunk látni. Férjem elképed: „Mintha nem is Óbuda közepén lennénk, hanem egy falucska piacán. Honnan tudnak ezek az egyhetes unokánkról?” „Hát a Facebookról” – felelem életem párjának, aki számára a kifejezés valóságos szitokszó.

Pedig a mi szombati piacunk is egy organikus közösségi felület.

Szereplőiről keveset tudunk, valószínűleg a legjobb arcukat ismerjük, talán nem minden élethelyzetben ilyen kedélyesek, mint a pár perces szóváltás alatt, amíg árujuk gazdát cserél. Nem terhelik a kapcsolatokat be nem váltott ígéretek, figyelmetlenségek, elvárások. Vagy ha mégis, egy standdal arrébb mehetünk vagy elviccelhetjük, ahogy a tojásos asszony. Chatelünk tét nélkül, offline. (Pontosabban nem is egészen tét nélkül, hiszen végtére is nem mindegy, milyen kovászos uborkát vagy spenótot tudsz beszerezni a családi asztalra.) És ha egy-egy szombaton kimarad a bevásárlás, már-már elvonási tüneteim vannak.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti