„A parasport nem élethalálharc, de az értéke ugyanaz”

– Milyen személyes motiváció vezette a fogyatékkal élő sportolókkal végzett munkához?
– A Testnevelési Főiskolán vívószakedzői képesítést szereztem, de akkor még csak nem is hallottam olyasmiről, hogy kerekesszékes vívás. Amikor 1991-ben Szekeres Palit baleset érte, szembesültünk a nagy kérdéssel, hogy hogyan tovább. Batizi Sándor mesteredző segítségével – aki akkor a német válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott – Pali elindult a parasport irányába, hét hónappal a balesete után Eb-t is nyert.

Ekkor Sanyi bácsi felhívott engem, aki azt sem tudtam, mi fán terem a parasport, és lépésről lépre elkezdtük megvalósítani. Az épek edzése mellett Palival is dolgoztam, a kerekesszékes vívás így belső indíttatássá vált bennem. Megtanultam a kerekesszékes vívás szakmai részét, ami egyébként nem volt nagy különlegesség: a szellemiség, a taktika és a technika ugyanaz, csak a rögzített pást és a lábmunka hiánya jelent eltérést. Megszerveztük a Magyar Paralimpiai Bizottságot. A szakmai életemben a kétfajta edzés azóta is teljesen egyenrangú, csak együtt működik.

– Van-e különbség abban, hogy milyen edzői kvalitásokat, hozzáállást követel meg a két terület?
– Az hiszem, ebben nincs különbség. Az emocionális részét tekintve van: én valahogy még jobban is érzem magam a kerekesszékes vívás világában. Ez inkább hasonlít egy baráti társaságra, és más a tét is.

Egy olimpián vagy világbajnokságon borzasztó nyomás nehezedik a sportolókra, hatalmas az elvárás, mindenképpen nyerni kell – míg ha két sérült versenyez egy paralimpiai döntőbe jutásért, ahogy legutóbb Krajnyák Zsuzsa is tette kínai ellenfelével, a később készült közös fotón az látszik, hogy őszinte örömmel ölelik egymást, és mindkettőnek könnyes a szeme, a győztesnek is.

A parasport nem élethalálharc, de az értéke ugyanaz, a barátság pedig nemcsak a csapattársak, de a nemzetek viszonyát is jellemzi. Nekünk a legnagyobb ellenfeleink a kínaiak, és egyszerűen nem lehet beléjük kötni: nagyszerű iskolájuk van, kedvesek, jó fejek – ha ki is kapunk tőlük, az sem esik olyan rosszul. Emberibb közeg a kerekesszékes, és tagadhatatlanul érzelmesebb is.

– Eltanulható-e a parasportolóktól ez a fajta küzdőszellem, amely elfogadással társul? Érdemes volna-e – legalább egy ideig – az épeknek is parasportolóktól tanulniuk?
– Igen. Hajmási Évi története sokat mond: ő elvégezte a főiskolát, szakmai gyakorlatra utazott Görögországba, motorozott, elütötte egy autó, és amputálni kellett az egyik lábát. Borzalmas trauma az, ha egy csinos fiatal lány elveszti az egyik lábát. Mígnem találkozik Szekeres Palival, aki azt mondja neki: nem biztos, hogy olyan nagy tragédia ez, és az sem, hogy vége mindennek. Majd lehozza a vívóterembe. Ez a tüneményes lány nem is hallott a vívásról előtte, ma viszont szakmailag olyan tudás birtokában van, amelynek csak nagyon kevesen. Az épek és a sérültek közti érzelmi, hangulati és hozzáállásbeli különbség igenis pozitívan hat az épekre. Nem véletlen, hogy miután Feczer Viktort kinevezték az ép vívók női szakága élére, hamarosan a legmagasabb, válogatotti szintre emelődött épek és kerekesszékes vívók közös munkája.

Olyan örömmel ülnek be a székbe az ép gyerekek, hogy a társaikkal edzhessenek, amit színlelni, megjátszani nem lehet.

A kerekesszékes vívósportnak olyan kiváló és szerethető egyéniségei vannak, mint például Hajmási Évi, Krajnyák Zsuzsa, Osváth Ricsi – az ő sportágszeretetük, szakmai tudásuk és kisugárzásuk az épeket is bátorítja.

– Mi az, amiből edzőként nem enged egy jottányit sem?
– Egy edzőnek egyetlen értéke a tanítványa. Emberi és szakmai érdemeit az határozza meg, hogyan dolgozik a sportolóival. Felfogásom szerint a tanítványom szinte a lányom vagy a fiam; az edzői munka huszonnégy órás szolgálat. Ez a tanítvánnyal folyamatos kapcsolatot jelent, amely más sportágakban ritkán ennyire erős. Egy ilyen kapocs, ha jól működik, egy életen át tart: mellettem is megmaradt sok tanítványom. Szekeres Palival 1976-ban kezdtünk együtt dolgozni, ma ő a Törekvés SE szakosztályvezetője, Nagy József is nálam vívott, ő most a vezetőedzőnk. A vívók között olyan családi közösséget tudtunk létrehozni, ahol az integrált vívás nagyon jól működik, és azt is elősegíti, hogy kerekesszékes sportolóink a világ elitjéhez tartozzanak.

Beliczay Sándor – Kép: Peter Zsolnai Photography

– Sportja a vívás, klubja a Törekvés – mindkét kifejezés a küzdelmet idézi. Ahogy a parasportolók a székben, rögzített páston, valamilyen módon mindannyian a saját fogyatékosságaink szabta határok között éljük az életünket. Önnek mivel kellett megvívnia?
– Az olimpiai érmek, paralimpiai ezüstök, világversenyen elért eredmények csak a két fiam mögött jönnek a sorban: ők életem legnagyobb teljesítménye. De az, hogy ők oda jutottak, ahol ma tartanak, az abszolút a feleségem érdeme. Én mindig más gyerekeit neveltem, Ida pedig az enyémeket.

Edzőnek lenni egyfelől gyönyörű hivatás, másfelől viszont nagyon nehéz életforma, mert elviszi az embert a családjától: edzőtáborok, versenyek, vébék, Eb-k, paralimpiák során kell jelen lenni.

A tanítványaimnak természetesen jót tett, hogy én ott voltam, de Krisztiántól [Beliczay Krisztián kosárlabdaedző – a szerk.] megkaptam, hogy „Fater, azért elég sokat voltál távol”. Mindemellett nagy öröm nekem, hogy sikerült jó példát is mutatnom a fiaimnak. A nehéz részt viszont a feleségem vállalta, ez nyilvánvaló.

– A Törekvés SE paralimpiai központban olyan technikai környezetet és légkört teremtettek, ahol ép és kerekesszékes sportolók együtt edzhetnek. Ilyen közegre máshol is lenne igény – és nem csak a sport területén. Mit lehetne tenni ennek érdekében?
– A parasportnak végre van súlya és publicitása, megjelenik a hírekben, díjátadó gálákon, paralimpiai közvetítésben vagy a parasportolók életjáradékában, valahogy mégis nagyon kevesen vagyunk.

Ha valaki megsérül, a gyógyítását követő rehabilitációnak még mindig nem alapvető faktora a sport. A gyógyításnak kiemelt területe kellene hogy legyen a mozgás!

Akár mi is szívesen elmennénk oda, ahol szükség lenne ránk – de miért, amikor itt, a Törekvésben minden eszköz rendelkezésre áll ahhoz, hogy egy sérült ember vívni tudjon? Szerintem állami feladat lenne az, hogy a juttatások és egészségügyi támogatások rendszerének szerves részévé váljon a sport. Ez az az eszköz, amellyel egészségre, örömre és társaságra, sőt, sikerélményre is találhat valaki…

–...és erre az épeknek is égető szüksége van.
– Mindenkinek. Van egy olyan fogyatékkal élő tanítványom, aki a sérültsége miatt a tőrt is alig tudja megfogni, de minden héten eljön. Vidékről! Én pedig soha nem mondom, hogy ne gyere, mert mindez már önmagában gyógyító. Az elszenvedett sérülés óriási trauma – mesélhetnék, mi mindenen mentünk keresztül együtt, amikor Palival a balesete után egy szobában aludtunk a versenyeken –, egy jó közeg pedig felbecsülhetetlen segítséget jelent.

– Egymás után harmadszor nyerte el az Év fogyatékos sportolókkal foglalkozó edzője címet. Mi a titka?
– Számos ilyen elismerést őrzök abból az időből is, amikor még nem ilyen nagy nyilvánosság előtt díjazták a sportembereket – de most is nagy boldogság. Csak azért állhattam ott az idei gálán is, mert tanítványaim vannak. Az egyetlen bánatom, hogy versenyekre már nem tudok utazni, mert 2003 óta pacemakerrel élek, és tartok attól, hogy nekiinduljak – közben pedig nagyon hiányzik.

Kamuti Jenő, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke (b2) gratulál Beliczay Sándornak, aki átvette az ​​​​​​​év fogyatékosokkal foglalkozó edzője díjat az M4 Sport - Év sportolója gálán 2019. február 14-én. Mellettük Kőbán Rita kétszeres olimpiai bajnok kajakozó. Kép: MTI/Illyés Tibor

– Nem kell már sokat várnunk a 2020-as tokiói paralimpiára. Teljesülhet az álom, hogy Szekeres Pál után újra paralimpiai bajnokunk legyen kerekesszékes vívásban?
– Osváth Ricsi Londonban bronz-, Rióban ezüstérmes volt. Ha minden összejön, és sérülésmentes lesz, akkor… Borzasztó erősek a kínaiak. Az esély inkább ott van, de tény az is, hogy Ricsi a kezében lévő tudással és tapasztalattal abszolút nyerhet. Hihetetlen lendületet adna ez a kerekesszékes sportnak! Az nem kérdés, hogy Ricsi mindent megtesz, és az sem kérdés, hogy én is. Ha a Londonban megkezdett sorozat méltóképpen fejeződne be, hát az volna a csúcspont.