Vándor Éva, a hvg.hu újságírója kesereg azon, hogy négy amerikai államban szigorították az abortusz feltételeit. Felismeri (amit az életpárti aktivisták már rég), hogy ez egy kultúrharc része, amelyben a kifejezések használata stratégiai fontossággal bír. Ezért az ír írónő nyelvújítási leleményeit igyekszik átültetni a magyar nyelvre: használjuk a „terhes” helyett a „megtermékenyített” szót, a nem kívánt terhesség helyett pedig a „beleegyezés nélküli terhesség” kifejezést. Mi a szerző célja? A hazai, szinte teljesen szabad AB-lehetőségekkel is elégedetlen? Vagy arra számít, hogy majd a magyar nyelvhasználat begyűrűzik az amerikai angolba, és gátat szab az ottani pro life-aktivizmusnak? Magyarul igen nevetségesen hangzik ez a „beleegyezés nélküli terhesség”: kivel nem egyezett meg a nő, a férfival, akivel szexuális kapcsolatba lépett, vagy annak hímivarsejtjével, netán a saját petesejtjével, amely megtermékenyült, vagy azzal az embrióval, aki – jobb híján – az ő méhébe kapaszkodott az életben maradásáért?

Ez a kultúrharc persze nemcsak a kultúra harcmezején zajlik, hanem sokkal inkább a morál terén.

Ameddig az a típusú erkölcs, erkölcsi érzék létezik, amely a saját érdekek mellett mások, a közösség érdekeit is fontosnak ismeri el, a választáspárti (abortuszt megengedő)–életpárti (abortuszellenes) küzdelem mindig ez utóbbi javára dől el. A gyakorlati életben ez persze nem ilyen egyértelmű: joggal számíthatnak az abortuszpártiak a széles tömegek kényelmes élet iránti vágyára („Ugye, nem várod el tőlem, hogy lemondjak a terveimről egy gyerek felneveléséért?”), problémahárító hajlamára („Tele van az életem megoldandó feladatokkal, most nagyon nem hiányzik még egy nehézség”), konformizmusára („A főnöknőmnek is volt abortusza, meg még négy ismerősömnek, ez természetes dolog, ha ennyien élnek vele”).

Ám a morális érzék és a logikus gondolkodás pontosan tudatja az emberekkel, hogy az abortusz egyenlő egy ember meggyilkolásával. Még az is tudja ezt, aki a beágyazódott „sejtcsomót” nem tekinti embernek – ugyanis teljesen logikus, hogy annak a sejtcsomónak az elpusztításával a potenciális felnőtt is meghal.

Használhatunk eufemikus, a drasztikus valóságot eltakaró kifejezéseket: „egészségügyi beavatkozás a nő érdekében”, „elengedik a babát”, „megszakítják a terhességet” – a lényeg: egy kezdeti stádiumban élő ember erőszakos halált hal. A pro choice-aktivisták egy olyan választás (a gyerek kihordásának vagy élete elvételének) lehetőségéért küzdenek, amely sok esetben egyfajta kiutat jelent a szülő egyéni válságából, más esetekben az okként megjelölt válsághelyzet ellenőrizhetetlen. A pro life-aktivisták a legkiszolgáltatottabb állapotban lévő emberek életéért – az élethez való jogért – harcolnak. Míg a válságterhességek nehézségei megoldhatók társadalmi összefogással, segítségnyújtással – az élet megszakítása soha nem hozható helyre.

A morál terén tehát nem lehet kétséges, hogy melyik fél képvisel nagyobb egyéni és társadalmi értéket, érdeket.

A gyakorlat pedig hol ennek a nyomában jár, hol a morális iránymutatással ellenkező irányba tart. Az életpártiaknak sok esetben potenciális szövetségesei azok a választáspártiak, akiknek vannak gyermekeik: bár a szülőség nem zárja ki, hogy támogassák a liberális törvényi szabályozást, ám nem tudják nem-embernek tekinteni a magzatot; érzelemmentes és magától értetődő megoldásnak tekinteni a művi terhességmegszakítást.

Kép: Ulrike Mai / pixabay.com

Az emberiség egyre nagyobb hányada fér hozzá információkhoz, és számukra egyre világosabb, mekkora hitelességi deficittel rendelkeznek azok az abortuszpárti aktivisták, akik a liberális szabadságjogok harcosainak, a hátrányos helyzetű közösségek védelmezőinek vallják magukat.

A magukat progresszívnek valló, liberális szabadságjogokért küzdő abortuszpártiak hitelességi válsága egyre nő.

Ezt persze lehet tompítani vagy eltussolni ideig-óráig az „én méhem, az én döntésem”-hez hasonló, jól hangzó, ám tartalmilag nagyrészt üres szlogenekkel, ködösítő szóhasználattal, a mindenkiben meglévő önzésre építéssel. Ám egyre több gondolkodni tudó ember döbben rá ezeknek a törekvéseknek a valódi mibenlétére: az életet, szülőséget, emberséget kikezdő mivoltára, ami rövid távon kényelmes lehet, ám hosszabb távon bizonyosan nem szolgálja az emberi közösséget.

Az írónő és a hozzá hasonlók megdöbbentő szavai, amelyekkel az önzés nyelvére lefordítják az anyaságot, a várandós állapotot és a szülést, a csecsemő kötődését, nagyon hasznosak lehetnek egy olyan életpárti ember számára, aki esetleg kompromisszumokra hajlana a nők és férfiak kényelme, az okok sokfélesége, a válsághelyzetek megértése és a szülői felelősség csökkentése érdekében.

Az ilyen szövegek bepillantást engednek abba a feneketlen önzésbe, ami a választáspárti lelkület mélyén van. Amellyel kiegyezni nem lehet.

Fontos végiggondolni, mielőtt nekiállnánk bármin változtatni: Milyen életmódot élünk? Egyedülállók, kisgyerekesek vagyunk, vagy már felnőtt gyerekünk van? Milyen környezetben élünk? Van-e a környéken olyan bolt, ahol tudnánk csomagolásmentesen, kimérve vásárolni? Mi számunkra a legértékesebb tényező? Az ár, a kényelem, az idő, a minőség? Felkerestem olyan embereket, akik próbálják csökkenteni a szemetüket. Megkérdeztem tőlük, mi a legnehezebb számukra, és találtak-e rá megoldást.

Andi (Székesfehérvár)

Két kutyával és egy cicával élek egy lakásban. A nekik vásárolt konzervek, tápok, jutalomfalatok mind előre vannak csomagolva. Azonban megtaláltam azt a boltot, ahol kimérve tudom venni a tápokat és a jutalomfalatokat is. Így legalább nemcsak egyfélét kapnak, hanem vehetem keverve is. A másik komoly fejtörtést a macskaalom okozta. Akinek van cicája, tudja, milyen büdös tud lenni, ezért én is mindig nejlonszatyorba raktam a használtat, míg a szomszédnál meg nem láttam az ötletet, hogy ő dobozba önti az újat, onnan adagolja, a használtat pedig visszaönti az eredeti zsákba, lezárja, és amikor megtelt, leviszi a kukába.

Dorka (Budapest)

Nekem a logisztika és a tudatosság a legnehezebb. Sokat és sokáig dolgozom, megszoktam, hogy utána beugrom egy nagyobb áruházba és megveszem, ami éppen tetszik. Ez nagyon kényelmes, de rájöttem, milyen értelmetlenül pazarló. Sajnos az általam kedvelt áruházakban minden előre van csomagolva. Ha csökkenteni szeretném a hulladékot, új „lelőhelyeket” kell keresnem, ami itt a környéken nem könnyű. Úgy próbálok ezen változtatni, hogy hetente csak pár alkalommal vásárolok, ilyenkor piacra megyek, előtte összeírom, mire van szükség, és ehhez mérten viszek magammal zsákokat, dobozokat. Amit éppen nem használok fel, a fagyasztóba kerül. Nehéz, mert nem így nőttem fel, meg kell tanulnom.

Péter (Solymár)

Eleinte teljesen bolondnak néztek a pékségben, amikor megkértem, hogy a zsömlét, a kiflit és a kenyeret mind egy textilzsákba tegyék. Az eladó hölgy értetlenül, elbizonytalanodva nézett. Viccesen próbáltam mondani, nem vesznek össze a zsákban. Nehéz másnak lenni! Kilógni, főleg, ha az „extra kívánságom” feltartja a mögöttem állókat. Azonban azt tapasztaltam, hogy idővel mindenhol megszokják, és már nem okoz fennakadást. Kitartónak kell lenni.

Helga (Budapest)

Számomra nagyon fontos a tisztaság, főleg a ruháké. Amikor elkezdtem csökkenteni a hulladékot, sor került a hatalmas ballon mosószerre, öblítőre, vízlágyítóra is. Fontos megjegyeznem, hogy nem dobtam ki a régieket, amíg a neten talált sok-sok tipp közül megtaláltam a számomra jót. Ma már mosószer helyett mosószódát, öblítő és vízlágyító helyett citromsavat használok, és ezekhez adok pár csepp mosóparfümöt. A fehér ruháknál pedig boldogan láttam, hogy az öko fehérítő por sokkal hatékonyabb, mint elődei.

Lőrincz Ágnes, aki családjával közel húsz éve él környezettudatosan, és előadásokat is tart ebben a témában, úgy látja, „Törekedni kell a nulla hulladékra, de mindenki a maga lehetőségeihez mérten tegyen erőfeszítéseket! Én azt szoktam javasolni, hogy negyedévente egy dolgon változtassanak. Akkor tartósan működni fog.”

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az ingyenes esemény fókuszában a generációk összekötése áll, amelyet a szervezők a sport és a közös játék fontosságának hangsúlyozásával szeretnének elérni, megerősíteni. A cél, hogy minden résztvevő és minden család megtalálja a számára legmegfelelőbb mozgásformát, és azt a továbbiakban beépíthesse a mindennapokba. Ennek fényében számos olyan programmal találkozhatnak, amelyek minden korosztály számára szórakoztató, maradandó élményt nyújtanak.

Rengeteg rekreációs tevékenységet és különböző típusú mozgásformát, sportot próbálhat ki az, aki eljön szombaton; van, amit családdal, vagy csapatban, de akad olyan is, amiben egyénileg vehetnek részt. A Családi Sportnap lényege a csapatszellem és a generációk közös aktív és tartalmas időtöltése. Ezen a napon a gyerekek, szülők, nagyszülők, de akár a dédszülők is egy közös célért dolgoznak, miközben mindenki jól érzi magát és tesz az egészségéért, a fittségéért. Az aktív programok mellett számos zenei koncert, előadás és egészségügyi tanácsadás is elérhető lesz a rendezvényen. 

Az eseményt végig kíséri egy pontgyűjtő füzet, amelyben a családok és a barátok közösen gyűjthetnek pecséteket, amelyeket végül a helyszínen ajándéktárgyakra válthatnak be. 

Sportos programok: Aerob sportok, családi- és szabadidős sportok, kajakozás és evezés, rekreációs és szabadidős sportok, labdajátékok, extrém- és küzdősportok, közösségépítő sportok és megannyi izgalmas aktivitás vár minden érdeklődőt.

Sportoljunk együtt a családdal a margitszigeti Nagyréten május 25-én, 10.00-18.00 óráig!  

Színpadi programok:

10:00-10:30 Reggeli torna Katus Attilával
10:30-10:50 Megnyitó
11:30-12:15 Major Eszter és barátai
12:30-13:00 Benji koncert (a Budapest Dal 2018 közönségdíjas)
13:00-13:30 Gravity Academy Extreme Sports Show
14:00-14:50 Bergengóc Zenegóc gyerekkoncert
15:00-15:20 Zumba
15:20-15:50 Mága Jennifer és Burai Krisztián koncert (a Budapest Dal 2019 nyertes)
17:00-18:00 Pápai Joci élő koncert

Műsorvezető: Vágó Piros

Bővebb információ az eseményről:  https://bit.ly/2Hsyus9

„»Biztosan nagyon vártad már a mai napot, Lejla« – mondta a szomszéd lány, majd leült mellém. Nem tudtam mire gondol, hiszen nem aznap volt a születésnapom. Amikor kérdőn néztem rá, elmondta, hogy hamarosan meg fognak vágni. Valaki felsikított a házban. Felismertem a nővérem hangját, aki azért üvöltött, mert éppen akkor csonkították meg. Amikor végeztek, hallottam, ahogy a nevemet mondják: »Lejlán a sor, hozd Lejlát!« Megijedtem. Futni kezdtem, de mivel csak hétéves voltam, nem jutottam messzire. Elkaptak, az asztalra tepertek, lefogtak a családtagok és a barátok, majd megtörtént. Még éreztem, ahogy a húsomba vágnak, azután elájultam.”

Bár Szomália, ahol Lejla Husszeint alávetették a kegyetlen beavatkozásnak, közel hatezer kilométerre van Magyarországtól, a bevándorlásnak köszönhetően a női nemi csonkítás problémája közelebb került hozzánk, mint gondolnánk.

A közelmúltban ítéltek el Londonban egy ugandai származású nőt, aki hároméves kislányán végzett rituális csonkítást. Svédországban eddig három személyt ítéltek el nemi csonkítás vádjával – ami meglehetősen kevés szám, tekintettel a hatóságok becslésére, miszerint mintegy 38 ezer nő él az országban, akit alávetettek a brutális gyakorlatnak. Az érintett, szociális ügyekért felelős hatóság szerint „nem lehet kizárni”, hogy Svédországban is előfordulnak hasonló beavatkozások. Egy hasonló francia felmérés szerint a nemi csonkítást gyakorló országokból származó bevándorlók gyermekei közül több mint minden tízedik kislány érintett. A tanulmány hangsúlyozza, hogy különösen azok vannak kitéve a veszélynek, akik korai (vagy serdülő) éveik alatt meglátogatják származási országukat szüleikkel együtt. Angliában csak tavaly októbere és decembere között 18 éven aluli lányokon elvégzett nemi csonkítás több mint 1700 új esetét azonosítottak be az egészségügyi hatóságok.

Visszafordíthatatlan megnyomorítás

Egyes történészek szerint az ókori Egyiptomból származhat a beavatkozás, az itt fellelt női múmiákon hasonló nemi csonkítások jeleit azonosítottak be régészek. Mások szerint a szolgakereskedelem útvonalának mentén alakulhatott ki a gyakorlat, vagy pedig arab kereskedők hozták magukkal Afrikába a Közel-Keletről.

A gyakran használt „női körülmetélés” egyébként durva torzítása a valóságnak, hiszen itt nem amolyan kisebb beavatkozásról van szó, mint amikor a fiúknál eltávolítják az előbőrt.

Bár az érintett közösségek előszeretettel hivatkoznak vallási okokra (főleg az iszlámra), bizonyítottan egyik érintett vallás hivatalos írásai sem térnek ki erre a rettenetes gyakorlatra.

A londoni székhelyű 28toomany nevű szervezet élen jár a női nemi csonkítás elleni küzdelemben, az általuk kidolgozott stratégiákat egész Afrikában széles körben alkalmazták az FGM-ellenes törvények megalkotásakor. A szervezet kommunikációs menedzsere, Emma Lightowlers a Képmás.hu-nak kifejtette:

„A kegyetlen gyakorlat célja egyértelműen a női szexualitás ellenőrzése és korlátozása, ami tovább fokozza a nemek közötti egyenlőtlenséget ezekben a patriarchálisan szerveződő társadalmakban”.

A lányok általában még tizenöt éves koruk előtt átesnek a rituálén. A csonkítást gyakran végzik több kislányon egyszerre, ráadásul ugyanazzal a borotvapengével, ezért az elvérzés mellett a fertőzések (HIV-vírus átadása, tetanusz – csak két gyakori példát említve) jelentik a legnagyobb veszélyt. A visszafordíthatatlan károk között ott van a nemi élet gyakorlása és szülés közben fellépő súlyos fájdalom, az élethosszig tartó vizeleti és menstruációs zavarok, a hüvely- és méhfertőzés, valamint hosszútávon ciszták és fájdalmas tályogok is kialakulhatnak.

Kép: UNICEF

A fizikai gyötrelmekhez ráadásul olyan lelki trauma társul, amely végigkíséri a csonkításnak kitett nők egész életét. Annak ellenére, hogy a gyakorlatot már az érintett országok egy része nemzetközi nyomásra betiltotta, ez sokszor inkább azt eredményezte, hogy már nem orvosok végezték a műtétet, hanem a higiéniai viszonyokra fittyet hányó bábák vagy borbélyok.

Hol van ilyenkor az anyai ösztön?

Teljesen jogosan merülhet fel a kérdés a női nemi csonkításról szóló vitában, hogy ki az az édesanya, aki önként veti alá lányát egy ilyen fájdalmas és helyrehozhatatlan károkat okozó beavatkozásnak.

Egyáltalán, hol van ilyenkor az anyai ösztön? Hiszen a legtöbb szóban forgó édesanya is átesett már ehhez hasonló brutalitáson, és minden valószínűséggel ismeri az ezzel együtt járó életre szóló gondokat, fájdalmakat. A londoni szakértő szerint éppen ebben rejlik a válasz: az esetek többségében ugyanis pont az édesanyák és rokonok tartják fent ezt a kegyetlen gyakorlatot a közösség rosszallásától és kirekesztésétől való félelem miatt.

Mit tehetünk?

Emma Lightowlers szerint a női nemi csonkítás körülményei rendkívül változók, éppen ezért nincs olyan átfogó megoldás, ami véget vethetne ennek a szörnyű rítusnak. „Kulcsfontosságú, hogy a csonkításellenes helyi programok és kampányok igazodjanak az adott körülményekhez, és helyi aktivisták, valamint civilszervezetek bevonásával dolgozzunk a női nemi csonkítás eltörléséért. Persze jó, ha a kormányok jól kidolgozott stratégiával és törvényekkel lépnek fel a gyakorlat ellen, ugyanakkor a törvények önmagukban semmit nem érnek. A legfontosabb feladatunk, hogy valahogy megváltoztassuk a közösség hozzáállását ehhez a borzalmas tradícióhoz. Ehhez elengedhetetlen a vallási vezetők bevonása, akik gyakran maguk is elhiszik, hogy a csonkítás vallási követelmény.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a férfiaknak milyen fontos szerepe van a társadalmi hozzáállás megváltoztatásában. Amíg ők megkövetelik a feleségüktől a csonkítást, nem lesz változás az érintett közösségekben.

A tájékoztatásban nagyon nagy segítséget jelentenek az olyan eltökélt aktivisták, mint Tony Mwebia, aki vezető szerepet tölt be a férfiak bevonásában, Kenyában. Ugyanakkor komoly problémát jelent a jóval elszigeteltebb, vidéki közösségek elérése, akik ráadásul még kevésbé fogékonyak a változásra” – fejtette ki a londoni szakértő.

Az Egyesült Királyságban egyébként már több olyan klinikát is létrehoztak, amelyek a megcsonkított nők ellátására szakosodtak. Bár ez a vérfagyasztó rituálé viszonylag kevés médiafigyelmet kap, a szakértők nem győzik hangsúlyozni:

Nem fordíthatjuk el a fejünket többé, mert a női nemi csonkítás mára Európában is fontos, megoldásra váró problémává vált.

A Tisza-tó hazánk legnagyobb mesterséges tava, saját ökoszisztémával és rendkívül sokszínű programlehetőségekkel. Érintetlensége, természetes bája egyre több turistát, családot, kikapcsolódásra vágyót vonz. Sokan azért szeretik, mert évről évre egyre több kiemelkedő színvonalú vendéglátóhelyet, strandot, szálláslehetőséget kínál, a felkapott helyekre jellemző tömeg nélkül. Íme 6 ok, amiért érdemes ide ellátogatni!

1. Biciklis paradicsom a Tisza-tó körül

A Tisza-tavat körbebringázni különleges természet-élmény és remek mulatság, mert nem csak könnyű a terep, de laza tempó mellett is rengeteg látnivalót bele lehet sűríteni egy-két napba. A biciklis út a tavat körbeölelő gáton fut végig, így egész utunk során gyönyörködhetünk a páratlan atmoszférájú, nagy vízfelületben. Családoknak a kényelmesen, nagyjából 4 óra alatt teljesíthető kis kör végigtekerése ajánlott, amely azt jelenti, hogy nem tesszük meg a teljes kört a tó körül, hanem Poroszló és Tiszafüred között a 33-ason levágjuk az utat. Nyáron, nagy melegben megmártózhatunk az egymás után sorakozó - körei, dinnyésháti, sarudi, poroszlói vagy abádszalóki, tiszafüredi - pompás strandok valamelyikén.

Tipp: Aki nem tudja megoldani a kerékpár szállítást, a Tisza-tavi Kerékpáros Centrumban bérelhet az egész családnak, de ide annak is érdemes betérni, akinek van sajátja, mert itt minden van, amire a bringásoknak szüksége lehet.

2. Az elsüllyedt falu

1876. március 24-én az akkori Tisza morotvájában lévő Árpád-kori kis falut, Tiszahalászt és rajta kívül még 23 községet elöntött a gátját átszakító Tisza. A 800 éves falu megsemmisült, de az emberek szerencsésen megmenekültek és a sarudi gát megépítésével új életet kezdhettek.

A Tisza-tó rejtélyes, elárasztott faluját felkeresni valódi élmény a kalandokat, természetet kedvelők számára. Az út az Óhalászi-Holt Tiszán át vezet, mely a tó egyik legszebb területe hatalmas, gyönyörűen virágzó tündérrózsa mezővel. Érdemes ellátogatni a sziget kilátó tornyához, melyről körbetekintve az egykor virágzó kis település maradványait pillanthatjuk meg.

Tipp: Fogadjunk szakképzett túravezetőt, aki a térség olyan helyszíneire is elvisz bennünket, amelynek a létezéséről csak nagyon kevesen tudnak.

3. A nyugalom szigete – A Kiskörei Hallépcső

Immár 5 éve került átadásra az az ökológiai szempontból kulcsfontosságú Kiskörei Hallépcső, melyet azért hoztak létre, hogy biztosítsák a folyamatos kapcsolatot a Tisza-tó és az olykor akár 10 méterrel is alacsonyabb vízszintű Tisza folyó között. A másfél kilométer hosszú csatorna 37 vízlépcsőből és zsilipből áll, melynek partján sétálva, a halakat szemlélve, a zubogó vizet hallgatva, teljesen magunk mögött hagyhatjuk a város zaját, az idegeskedést, rohanást.

Tipp: A Hallépcsőhöz érdemes biciklivel vagy gyalog menni, mert autóval nehéz a parkolás.

Tisza-tavi Ökocentrum, – Kép: Páczai Tamás

4. Feledhetetlen élmények a családnak – A Tisza-tavi Ökocentrum

Ez az a hely, amit egyszer minden magyar embernek látnia kell! Amikor ott jártunk a családommal, nem akartuk elhinni, hogy az a rengeteg halfajta, élőlény, mind ott él. Némelyikről azt sem tudtuk, hogy egyáltalán létezik. Az ökocentrum interaktívan, játékosan tárja a látogatók elé a Tisza-tó és a Tisza-völgy természeti kincseit, bemutatva a folyót és gazdag élővilágát. Fő attrakciója Európa legnagyobb édesvizű akváriumrendszere, a Tisza-tó és a Tisza összes halfajával, de élőben is meg lehet csodálni a növény- és állatvilágot: az ökocentrum kikötője a bemutató vízitúrák és a kishajós kirándulások kiindulópontja. Ezen kívül láthatunk testközelből vidraetetést, simogathatunk dámszarvast, vagy felmászhatunk a hét emelet magas kilótóba, ahonnan az egész Poroszlói-medencét belátni. Ha gyerekekkel megyünk, számítsunk rá, hogy még napokig erről fognak beszélni.

Tipp: Poroszlón ne hagyjuk ki a Rétesház fenomenális réteseit és a Füzes Sajtműhely sajtkülönlegességeit!

5. Csónaktúra a holtágakon – A Tiszafüredi Madárrezervátum

Az Európában is unikumnak számító Tiszafüredi Madárrezervátum a Világörökség részeként számon tartott Hortobágyi Nemzeti Park legszebb területe. A 2500 hektárnyi természetvédelmi terület a nemzetközileg elismert vízimadár-élőhelyek egyike, természetbúvárokat és madárkutatókat ámulatba ejtő, egyedülálló faunával, változatos élővilággal. Maradandó élményben lehet részünk, ha befizetünk egy holtágak és nádasok mentén vezető, szervezett csónaktúrára. Utunk során láthatunk gémet, kócsagot, kerecsensólymot, kormoránt, bakcsót vagy barna kányát és olyan különlegességek tárulnak szemünk elé, mint a tündérrózsa, vízitök vagy a tündérfátyol.

A Tisza-tó csodáit nem csak csónakkal, hanem gyalog is megtekinthetjük. A Tisza-tavi Vízi Sétány másfél kilométer hosszú fahíd-rendszerét bejárva - mely körbefut egy kis belső tavon és elvezet két madárvártához és egy megfigyelő toronyhoz is -, úgy érezhetjük, mintha vízen járnánk, miközben megismerhetjük a Tisza-tó növény-, és állatvilágát.

Tipp: Akinek van távcsöve, feltétlenül vigye magával, megéri!

6. A kisvasutak szerelmeseinek - Halastavi kisvasút

A kisvasút lehetőséget biztosít arra, hogy a turisták kényelmesen elérhessék a halastórendszer távolabbi részeit is, és gyönyörködjenek az egyedülálló tájban, valamint a belső tavak gazdag madárvilágában. A kisvasút a halastavak belső gátja mentén tesz meg egy kb. 5 km-es távot, a végállomásnál leszállva egy 460 méter hosszú pallóúton gyalogosan végighaladva betekintőkből, magaslesről csodálhatjuk meg az elképesztően gazdag növény- és állatvilágot.

Kép: Páczai Tamás

+ 1 Tipp: Gasztrotúra a Tisza-tó körül

Érdemes a Tisza-tó körüli kirándulásainkat egy-két kulináris élménnyel is gazdagítani. Aki szereti a halászlevet és a valóban friss halból készült ínyencségeket, feltétlenül térjen be a poroszlói Fehér Amúr Halászcsárdába vagy Tiszafüreden a Hello Hal halfalatozóba! Aki pedig inkább az édességeket részesíti előnyben, el ne menjen anélkül, hogy meg nem kóstolta volna a tiszafüredi Korona Cukrászda desszertjeit vagy a poroszlói Rétesház utánozhatatlan réteseit.

Tématámogatás. Készült a Magyar Turisztikai Ügynökség megbízásából.

Indulj el és hagyd, hogy minden út egy újabb csodához vezessen! További inspirációért látogass el a hellomagyarorszag.hu weboldalra és oszd meg te is saját kedvenc helyeidet másokkal.

Erika: Nem az a lényeg, hogy mennyi ideje vagyunk együtt, hanem hogy tudunk-e ennyi idő után is örülni egymásnak. A közös 46 év eredménye, hogy szeretni tudjuk egymást, még most is.

Gábor: Én sosem mentem máshova szórakozni, mindig hazajöttem, ha jól akartam érezni magam, ha a legjobb társaságra vágytam. (Erikára mosolyog)

1973. március 4-én, vasárnap este, nyolc óra körül láttam meg őt egy buliban, ahova mindketten valaki mással érkeztünk. Az este végére viszont már egy párt alkottunk, és együtt is távoztunk. Szóval szerintem létezik szerelem első látásra. (nevet)

Nem szoktam ilyesmire emlékezni, de kivételesen tudom, hogy nagyon mini hasított bőr szoknyát viselt, és hihetetlenül karcsú dereka volt, vállig érő szőke hajjal és bájos, nagy, szétálló fogakkal.

Erika: Akkor érettségiztem, én 19 éves voltam, ő pedig 18 – innentől kezdve nem telt el nap, hogy ne találkoztunk volna. Közben az egyetemi felvételire készültem, mert matektanár szerettem volna lenni. Az is lettem, csak tíz évvel később… (nevet)

Gábor: Márciusban ismerkedtünk meg, szeptemberben pedig már össze is házasodtunk. Úton volt az első kisfiunk. Erika szülei nagyon ellenezték a dolgot, és így utólag meg is értem, hiszen én még érettségi előtt álltam.A bátyámtól kértem kölcsön pénzt a jegygyűrűkre. Hazamentem, és bejelentettem, hogy megnősülök. A szüleim szólni sem tudtak, azt hitték, teljesen elment az eszem. Felmerült a kérdés, hogy miből fogunk megélni. Azt válaszoltam, „bízzatok bennem”. Semmit sem tudtam nyújtani Erikának, semmim se volt, csak a szeretetem és a hitem, hogy együtt rendben leszünk. Vannak szituációk, amikor nem szabad az eszünkre hallgatni.

Erika: Én bíztam benned! Azon a nyáron a radiológiai laborban kezdtem el dolgozni, és nagyon jól kerestem. Úgy döntöttünk, hogy az én fizetésemet félretesszük, és Gábor keresetéből fogunk élni, így összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy tudtunk venni egy lakást. Ketten együtt megteremtettük az első otthonunkat. A hetvenes években persze egészen más árak voltak, mint most, de még ma is emlékszem az érzésre, felemelő volt. Először éreztem a boldogság és a büszkeség megnyugtató erejét.

Gábor és Erika

Gábor: A nyugalom hamar véget ért. A fiunk születése után Erika mindössze négy hónapot volt otthon, mert a lakás fenntartása érdekében elkezdtünk váltva, három műszakban dolgozni.

Felváltva vigyáztunk a kisfiunkra, így muszáj volt megtanulnom nekem is mosni, főzni, takarítani, pelenkázni, sőt egészen jól dajkáltam is.

Az egész napos hajtás után rendkívül becsültük az estéket – ezek voltak azok a lopott órák, amikor végre együtt lehettünk, csak ő meg én. Mivel egyik napból estünk át a másikba, így azt éreztem, hogy sosem kapok eleget belőle. (mosolyog)

Erika: A kisfiunk kétévesen már sokat volt bölcsődében, mert a munkabeosztásunk miatt időnként egyikünk sem tudott vigyázni rá. Tudom, hogy ezzel kapcsolatban sokaknak van rossz érzése, de én így voltam nyugodt. Szükségem volt a tudatra, hogy Gáborral anyagilag is talpra tudunk állni, és meg tudjuk valósítani mindazt, amit adni szeretnénk a fiunknak és magunknak is. Még így is hét évbe telt, mire berendeztük a lakásunkat. Az első bútorunk egy gyerekágy és egy piros, kihúzható ülőgarnitúra volt – Gáborral ezen a kis ágyon aludtunk, jól elfértünk és boldogok voltunk. 

Gábor: Az de jó is volt! Olyan szűkös volt az ágy, hogy nem tudtunk nem ölelkezve aludni. Minden párnak ajánlom, mert akkor is kénytelen vagy átölelni a kedvesed, ha épp haragszol rá.(nevet)

Erika: A kis garnitúrát és a gyerekágyat két festmény követte. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy legyen valamilyen kép a falon. (nevet) Ez a két festmény végigkísérte az életünket, és bár a lányunk születése után sokat költözködtünk, ez a két alkotás mindig jött velünk. Azóta nemcsak festmények, hanem fotók is díszítik a falainkat, olyan fotók, amik egyáltalán nem profik, hanem számunkra kedves pillanatokat örökítenek meg.

Gábor: Mindketten nagycsaládban nőttünk fel, Erikának és nekem is három testvérem van, így természetes volt, hogy mi is nagycsaládot szeretnénk. Három gyerekünk van, és most már hat unokánk is. Szeretjük, ha mind itt vannak, mert akkor nagy élet van körülöttünk.

Erika:

A gyerekek csodálni valók. A tisztaságuk, az örülni tudásuk, az életszeretetük. Persze rengeteg átvirrasztott éjszakát, aggódást és idegeskedést is okoznak.

Én például kisgyerekes anyukaként végtelennek tűnő órákat töltöttem a kórházban, hol a sebészeten, hol más osztályokon. Emlékszem, a legkisebb fiunknál úgy éreztem, hogy nekem már szinte bérletem van a traumatológiára. Közös életünk legrosszabb időszakai a gyerekek sérüléseihez köthetők. Két évvel a kislányunk születése után szinte állandóan kórházban voltam egy kivitelezhetetlennek tűnő baleset következtében, majd később a legkisebb fiunkkal is történt egy baleset. Ilyenkor a szülők elkezdik saját magukat hibáztatni: biztos nem figyeltem eléggé, az én hibám. Ez a gondolat rombol, lelkiismeret-furdalást okoz és gyötör. Ezeken az időszakokon nagyon nehezen léptem túl, és a gyógyulások után gyakran túlféltettem őket. Gábor sosem hibáztatott, mindig jó anyának tartott, és segített visszaszerezni az önmagamba vetett hitemet.

Gábor: Pedig szigorú voltam és igazságtalan. (nevet) Ha a gyerekek szerettek volna valamit, először mindig az anyukájukhoz mentek. Az unokákat viszont kényeztetem. Úgy érzem, őket nem nekünk kell nevelni. Velük a játéké és a szórakozásé a főszerep. Szerintem egy nagyszülőnek az a dolga, hogy az unoka számára olyan legyen, mint egy játszótér. Jó, túlzás, tudom, de most más a szerepünk, és mi ezt élvezzük.

Erika:

Szerintem az a jó anyós, aki olyan, mint egy okos majom: „Nem lát, nem hall, nem beszél.” (nevetnek) Nem szólunk bele a gyerekeink életébe.

Mi ketten egymással mindig mindent, tabuk nélkül megbeszélünk, de hagyjuk, hogy a gyerekeink maguk döntsenek. Tanácsot adunk, véleményt mondunk, de többnyire csak akkor, ha kérik. A lényeg az ő békességük.

Gábor és Erika

46 éve vagyunk együtt. Elengedhetetlen motívuma a házasságunknak, hogy mindig meg tudjuk adni a másiknak a szabadságot. Nem mindegy persze, hogy kinek mit jelent és mekkora ez a szabadság. Volt egy álmom, hogy matematikatanár leszek. A férjem tudta, hogy ez mennyire fontos nekem, de azzal is tisztában voltunk, hogy három gyerek mellett ez nem lesz egyszerű. Az ő biztatása nélkül sosem tudtam volna elkezdeni a főiskolát. Először a tanító-, majd a tanárképzőt végeztem el. 28 évesen, háromgyerek édesanyjaként kezdtem el tanulni, és 35 éves voltam, amikor elkezdtem tanítani.

Gábor nem hagyta, hogy lemondjak arról, amire vágytam, nem engedte, hogy azt érezzem, elérhetetlen álom, hogy én valaha is taníthassak. Segített a céljaim megvalósításában, sokszor erején felül is.

Így hát nálam fordítva történtek a dolgok, mint ma szokásos: előbb a gyerekek, aztán a karrier – de ez csakis akkor lehetséges, ha van egy olyan társad, férjed, aki képes néha háttérbe szorítani a saját vágyait azért, hogy a tieidet segítse. Ha kellett, éjszakázott, virrasztott a gyerekek mellett, amíg én tanultam. (meghatódik) Azóta persze jóval makacsabb lett. (nevet)

Gábor: Te is elfogadtad az én kis dilijeimet. (nevet) Nagy motor- és autógyűjtő vagyok, illetve sokáig nem bírtam megmaradni egy helyen, így gyakran költözött a családunk. Dunaújvárosból indultunk, ide is tértünk vissza, de közben megjártuk Paksot és Kunszállást is.

Erika: Az én szüleim elváltak, amikor hétéves voltam, így én egész fiatalon megfogadtam, hogy sosem fogok elválni. Hála Istennek,  nem kellett megszegnem a fogadalmam. (Gáborra mosolyog)

Gábor: Vannak olyan szokásaink, amelyekhez a mai napig ragaszkodunk, még azután is, hogy kirepültek a gyerekek a családi fészekből. Ilyen például, hogy minden este hattól hétig leült a család, és közösen vacsoráztunk. Esténként sosem ettünk külön, megvártuk egymást, és elmeséltük az aznap történteket.

Erika: Ha kinn van a kertben, mindig kikiabálok: „Gábor, vacsora!” (nevet)

Gábor: Egy nyitja van a házasságnak: egyszerre csak az egyik lehet bolond. (nevet) Közhely, de az életünket meghatározza, hogy kivel „utazunk” együtt. A 46 év nemcsak az enyém, hanem Erikáé is, nekem ő az útitársam, felelősek vagyunk egymás életéért. Szerettünk volna mindent kihozni a megadatott időből, energiából, vágyakból. Volt, ami nem úgy sikerült, ahogy elterveztük. De én már a harmadik gyerekünk születésénél úgy éreztem: mindenem megvan.

Eszter: Bea, a művészetedben nagyon gyorsan teret kap, ami aktuálisan a magánéletedben foglalkoztat. Amikor gyereket vártál, rögtön dalba kéredzkedett a várandósság; amikor Lili kicsi volt, született egy „Altatok” című lemez; most, hogy válsz, még abban az évben koncertanyaggá vált a válás…

Bea: Én már annyira rég vártam és készültem az anyaságra, hogy elöntötték az agyamat a szavak meg a dallamok, úgy, hogy nem tudtam aludni, csak dőlt belőlem kifelé. Nemrég a gyerekekkel újrahallgattuk, összebújva, és annyira jó volt visszarepülni öt évvel ezelőttre, érezni azt az erőteret, amiből azok a dalok születtek! Most, a válásnál nagyon más energia hatott.

Eszter: Nekem sokkal több idő kell ahhoz, hogy kívülről tudjak ránézni a történetemre és színpadra vigyem. Van például egy fontos téma, ami öt éve foglalkoztat, de nem tudok hozzákezdeni, amíg nincs meg a megfelelő távolság.

Bea: Én az alkotói folyamatot használom ennek a távolságnak a megteremtésére. Akkor kell megcsinálni valamit, amikor érzed.

Ha egy téma helyet kér bennem, nem gondolkodom rajta, hogy meg kell-e írni, mert előfordul, hogy testi tünetekkel jelentkezik: remegés, hőérzet, emelt pulzus, nemalvás... És akkor ki kell adni magamból.

Én a világnak ezt tudom adni. Néha ilyen, néha olyan, kicsit tökéletlen – de nagyon sok embert tud táplálni. És persze ott van a saját gyógyulásom is mint tét. Két gyereket nevelek egyedül, minél hamarabb meggyógyulok a válásból, annál jobb. A művészet terápia is: nekem gyógyító és másoknak is.

Eszter: Vannak, akik erősen elválasztják a színpadi, közönségnek szánt létezésüket a magánéletüktől. És vannak, akik a magánéleti élményeiket dolgozzák művekké. Beán látszik, hogy amikor dolga van valamivel az életben, akkor a művészeten keresztül megy a mélyére, fogalmazza meg, és az alkotás segítségével dolgozza fel. Dani, nálad a hétköznapi valóság nem érhető tetten ilyen azonnalian az írásaidban.

Dani: Pedig azért de. Szerelmes verseskötetem, a „Szívdesszert” úgy született, hogy egy nagy szerelmi csalódás után kiírtam terápiásan magamból. El is múlt ettől minden, mintha elvágták volna. Neked is így működik, Bea?

Bea: Persze. Elmúlik a fájás, ha kiírom. De aztán előfordul, hogy hirtelen visszamosolyog az egész történet. Például a „Hálaének volt szeretőmnek” dalnál éreztem, hogy ehhez kicsit még korán van, de akkor is meg kell csinálnom, mert magamat akarom ezzel terelni. A dal visszamosolygott előbb rám, és csak aztán kezdtem a melegségét ténylegesen is érezni, segített nekem a lépést a valóságban is megtennia feldolgozás felé.

Dani: Én sokáig csak jókedvemben tudtam írni. Ha valami bántott, egyáltalán nem volt kedvem leírni. Mostanában viszont az indulatok nagyon inspirálnak, a dühösen írt verseim általában jók lesznek. Nem érdekel különösebben, hogy az aktuális érzéseimet papírra vessem, sokkal jobban foglalkoztat, hogy például a gyerekeket szórakoztassam.

Egyszer azt mondta a magyartanárom, hogy „a költészet nyilvános sztriptíz” – pláne, ha az ember alanyi költő, akkor a pucér lelkét mutogatja. De én egyre kevésbé rakom ki magam szívesen, egyre kevésbé hiszem, hogy ez mást érdekelne.

Bea: Érdekes, amit mondasz, mert most, amikor a válásról írtam a dalokat, ilyen pőrén még sosem álltam ott a dalokban –, mégis, közben azt éreztem, hogy sokkal jobban tartom a határokat, mint valaha. Az elmúlt hónapjaim leginkább az új határaim megszilárdulásáról szóltak, a válás miatt pedig a másik határait is tartani kellett. Kicsit olyan volt az egész alkotási folyamat – a te hasonlatoddal élve –, mintha azt próbálgatnám, hogyan tudok úgy sztriptízelni, hogy közben nem sztriptízelek.

Eszter: Foglalkoztok írás közben azzal, hogy ami megjelenik, annak milyen emberi következményei lesznek, esetleg megbánt-e valakit?

Dani: A „lírai én” és a „versbéli kedves” mögé el lehet bújni – de én pont azt a költészetet szeretem nagyon, ami ennek a határait feszegeti. Nagy kedvencem például Somlyó Zoltán, aki annyira alanyi költő, hogy már-már kínosan kitárulkozó. Amikor megbántva ír például arról, hogy nem kapott meg valami díjat, az szerintem rendkívül bájos és csodálatos. Engem nagyon érdekel, hogy hol van ennek az önkitárulkozásnak a határa.

Kárász Eszter, Varró Dániel, Palya Bea – Képek: Páczai Tamás

Bea: Szerintem ott van, ahol te érzed.

Eszter: Szerintetek hol a határ egy művésznél az öncélú magamutogatás és a valódi művészet között? Hol válik a „ki akarom írni magamból, mert az nekem jó” egy másoknak is segítő, őket is építő művészeti alkotássá?

Dani: Én szeretem, ha a műalkotás formája kapcsolódik hagyományokhoz, visszautal és párbeszédben van régi versekkel.

Bea: Szerintem is attól függ a különbség, hogy formailag mennyire van kidolgozva a mű. Igaz, én nem költő vagyok, hanem dalszerző. Amikor a „Ribizliálom” könyvem írtam, akkor jobban dolgozott bennem ez a kérdés, ott tanultam meg határt tartani, hogy mit mondok el magamról és mit nem. Másodszor pedig most, a válás-albummal.

Bár úgy tűnhet, hogy teljesen kiadom magam, de valójában rengeteg titkom van. A közönségnek nem is kell ismernie az én pontos történetemet, mert csak a mondanivalója és hatása a fontos.

Dani: Te nem szoktál régi szövegeidre mai szemeddel ránézni és átírni, hogy jobb legyen? Én alakítgatom, átírom a verseimet. Régen megírtam fél óra alatt, és úgy éreztem, készen van. Aztán ez egyre inkább tolódott, alszom rá egyet, még átírom, még javítom. Egyre nehezebben engedem el a szövegeimet.

Bea: Én nagyon szeretem a régi lemezeimet, úgy, ahogy akkor kigurultak, és eszembe se jutna az akkor és ott komponáltat újraírni. Tudom szeretni az akkori esetlenségeimet, tökéletlenségeimet. A mostani lemezeimen viszont van sok rájátszás, a „Hazatalálok” dalom például egyértelműen egy „Szabadon”-parafrázis. Ugyanazokat a témákat viszik tovább, de már egy másik életfázisban.

Eszter: Példaképek, mai szóval „influencerek” vagytok. Ez inkább inspirál vagy inkább gátol? Cél, hogy hassatok, vagy csak akaratlan velejárója annak, hogy kiírjátok magatokból, ami kikívánkozik?

Bea: Az alkotás során a saját érzeteim vezetnek, azután van egy pont, amin túl már számít a külvilág. Én egy komplexusos falusi lányként indultam, és sokáig nem tudtam, hogy amiket írok, egyáltalán valakit érdekelhet. Egy ideig csak nyomott sokminden belülről, amit lávaszerűen kiengedtem. Aztán egyszer csak épült körém egy közösség, akik elkezdték megosztani a saját történeteiket is velem, aztán elkezdtek egymás között is beszélgetni, egymásnak segíteni. Azt láttam, hogy ők most olyasmit élnek át, mint amikor én anno mondjuk Weörest olvastam, ugyanúgy hatok rájuk és megmozdítom őket, változtatok az életükön, mint rajtam egykor például a Psyché. És ha én ilyen hatást érek el, akkor ez egy szolgálat is. Egy idő után mindegy lesz, hogy mi az én pontos történetem. A lényeg abban a rétegben van, ahol az én élményem és hallgatóé összeér. Persze mindezzel magamat is gyógyítom, de az egész végülis egy közösséget szolgál. Hosszú évek alatt alakult ez így.

Eszter: Hol fordult át a falusi kislány „lehet-e ezt nekem”-érzése oda, hogy ez egy szolgálat?

Bea: Egyszer csak azt éreztem, hogy ezt nekem csinálni kell. Én egy szélsőséges és rebellis ember vagyok, a dalszerzés és éneklés művészetterápiás kiút is volt a forrongó személyiségemből. Az alkotás adott az életemnek struktúrát és határokat.

Dani:

Engem nagyon megijeszt, ha kiderül, hogy amit írok, az hatással van a másik ember életére.

Volt, aki azt mesélte, hogy a barátnője az én versemmel szakított vele. Tudok olyan kislányról, aki Maszat Janka-figurám miatt kapta a Janka nevet. Nekem ijesztő, hogy a verses mesekönyvem hatására egész életében így fogják hívni; hogy amikor én az asztalnál rímeket fabrikálok, annak mások életére ekkora hatása van. Persze tudom, hogy ez hozzátartozik az alkotáshoz, de nem tudom megszokni.

Képek: Páczai Tamás

Alapvetően szorongó alkat vagyok, régebben nem szerettem a nyilvános megjelenéseket. Sokszor elmondtam már, viccesen: azért lettem író, hogy ne kelljen szerepelnem. De mostanában ez sokat változott: amióta gyerekeim vannak, egyre jobban élvezem a szerepléseket. És egyre jobban tudok örülni annak, ha valaki odajön azzal például, hogy belőlem érettségizett.

Bea: Régen sokszor éreztem magam egyedül, kívülállónak, kilógónak. Másmilyennek. Soknak. Amikor tapasztaltam, hogy hatok, és jól hatok, akkor kicsit megszűnt ez a kívülállóság. Azt éreztem, hogy végre értenek, és én is tartozom valahova.

Dani: Amikor elkezdtem verset írni, csak az volt a célom, hogy megmutassam, milyen csodálatos a költészet. Sokáig rejtőzködtem, például műfordítások mögé. Azt gondoltam, hogy bennem nincs sok érdekesség, de amit valaki már megírt, az jól tudom magyarítani. Ma már jobban merek olyat írni, amiben igazán benne vagyok.

Bea:

Végeredményben a művészet, az alkotás a kapcsolódásról szól: fölfelé, egymáshoz vagy magunkhoz.

A kapcsolódás adja azt a megnyugtató érzést, hogy van helyem a világban, nem vagyok egyedül. Kicsit olyanok vagyunk, mint az énekes a törzsi társadalmakban: bár személyes, lelki szűrőjén át énekel, de az valójában egy közösségért szól.

Kellemetlen következmények

Ha egy kilogramm ruha mesélni tudna, elmondaná, hogy az előállítása 23 kg üvegházhatású gáz kibocsátásával és egy kilogramm vegyszer, valamint több ezer liter víz felhasználásával jár. Döbbenetes számok, ugye? A meghökkentő tények itt viszont még nem érnek véget.

Azokban az országokban, amelyekben virágzik a textilipar, a gyárak kezeletlenül engedik szennyvizeiket a folyókba. Az ólom, a higany vagy az arzén nemcsak a vízi élőlényekre káros, hanem arra a több millió emberre is, akik szennyezett folyók, tengerek partján élnek.

Apropó, víz! A divatipar évente 1,5 trillió liter vizet emészt fel.

Maga a gyapot is rendkívül vízigényes növény. Egyetlen kilogramm gyapot megtermeléséhez 20.000 liter vízre van szükség. Felvetődik hát a kérdés, hogy mennyire etikus mindenféle tudatosság nélkül ruhaneműket vásárolnunk, majd kihajigálnunk, amikor a világon 750 millió ember nem jut tiszta ivóvízhez. Pontosabban fogalmazva, aránylag tiszta vízhez.

Merthogy a szintetikus anyagokból, mint a poliészter vagy a nylon, minden egyes mosás során kb. 1.900 mikroszál oldódik ki. Éves szinten ez 190.000 tonna mikroszálat jelent, amely egytől egyig az óceánokban végzi. Mivel a tengeri élőlények ezeket tápláléknak nézik, a műanyag megállíthatatlanul kerül be a táplálékláncunkba.

Ráadásul a textilipart jellemző pazarlás az élelmiszeriparra is rányomja a bélyegét. Mivel a kasmírkecskék és a gyapjukért tartott juhok tövig legelik a legelőket, a vegyszerek pedig tönkreteszik a talajt, húsz év múlva 30 százalékkal csökkenhet a megtermelt élelmiszerek mértéke.

Félelmetes adatok ezek, és a ruhaiparban dolgozók munkakörülményeiről még nem is beszéltünk.

Használt ruháké a jövő

Mielőtt új ruhadarabokat vásárolnánk, gondoljuk végig, valóban szükséges-e gardróbunk bővítése! Ha a válaszunk igen, döntsünk a legkézenfekvőbb megoldás mellett, és fedezzük fel, mennyi kincset rejt a saját ruhásszekrényünk! Kísérletezzünk bátran különböző szettek, kombinációk összeállításával!

Ha a saját holmijaink közül már mindent mindennel variáltunk, családon belüli vagy munkahelyi ruhacseréken, garázsvásárokon, bolhapiacokon, secondhand üzletekben tegyünk szert új darabokra! Ne riadjunk meg attól, hogy más levetett holmijába bújjunk!

Amikor ugyanis használt ruhaneműt választunk, elkerülhetjük, hogy új termékek előállítására kelljen pazarolni az ivóvizet, a tiszta levegőt vagy a termőföldeket.

Bár a magyarok egy része viszolyog attól, hogy turkálókban vásároljon, világviszonylatban egyre inkább feljövőben van ez a szektor. A világ legnagyobb, használt ruhákkal kereskedő piactere, a Thredup jelentése szerint 2008-ban gardróbjaink három százalékát tették ki a másodkézből származó ruhák, 2033-ra viszont ez a szám el fogja érni a 30 százalékot. Bár a használt ruha leginkább az Y-generáció és a baby boomerek számára vonzó, a prognózisok szerint idén minden harmadik Z-generációs vesz majd secondhand ruhákat, hiszen ezekkel hetente új ruhadarabokhoz juthat, valamint vásárlásai során előnyben részesítheti a fenntartható, környezettudatos márkákat.

Kép: Pixabay

A Thredup arra az eredményre jutott, hogy ha évente egyszer mindenki vásárolna használt terméket, jelentős energetikai és anyagi megtakarításokra tehetnénk szert. Egész pontosan ez annyit tenne, mintha félmillió autót kivonnánk a forgalomból, 141 évig kivilágítanánk az Eiffel-tornyot, valamint megelőznénk, hogy 203 ezer tonna hulladék keletkezzen és elpazaroljunk 94 milliárd liter vizet.

A használt ruha-biznisz egyetlen szépséghibája csak az, hogy hazánkban a hagyományos turkálók kínálata szinte kivétel nélkül külföldről, elsősorban Angliából származik.

Mivel a ruhák országokon keresztül utaznak, jelentős szénlábnyommal rendelkeznek. Üdítő kivételek azonban mindig akadnak.

„Lassú vásárlási élmény” magyar módra

Hazánkban is találunk olyan üzleteket, amelyek nem a fastfashion márkáktól megszokott, meggondolatlan költekezésekbe hajszolnak minket, hanem lassú vásárlási élményt nyújtanak, miközben körforgásban tartják a magyar fogyasztók használt ruháit. Ezekben a kiskereskedésekben a divat szeretetén túl a zöld gondolkodás is összeköti a vevőket és a tulajdonosokat.

Lendvai Lilla stylist például tavaly októberben olyan üzletet és webshopot hívott életre, ahol ő maga is aktívan tehet a divatipar környezetromboló hatása ellen. Amikor Nagykovácsiban létrehozta a RUHÁ-t, vagyis a RecycledFashionStore-t, lehetőséget teremtett arra, hogy megvalósuljon a gardróbok közötti adás-vétel anélkül, hogy új darabok kerülnének a rendszerbe. Mindenkinek vannak szép, de kihasználatlan ruhái, cipői, kiegészítői. A RUHÁ-ban ezeket fogadják és adják tovább új tulajdonosaiknak.

Így valósul meg a körforgásos divat, a közösségi gardrób.

Lilla üzletében azonban nemcsak a környezettudatosság kap kiemelt szerepet, hanem egymás megismerése is. Amikor vevők és eladók egy kávé vagy egy tea mellett ráérősen igyekeznek megismerni egymást, garantáltan mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbb darabokat.

Hasonló élményben lehet részünk Fritzson-Bajdor Tünde használtruha-cserével foglalkozó üzletében, a Swappis-Ruhaforgóban is, amelynek története 2014-ben Svédországban kezdődött. Akkoriban Tünde még a skandináv országban élt. Vásárlói zöme a húszas-harmincas korosztályból került ki.

Sokan kerestek nála ruhákat beöltözős bulikhoz, a svédek ugyanis bolondulnak a tematikus partykért. Itthon leginkább a harmincas-negyvenes korosztály vásárol náluk.

Törzsvásárlóik számára – svédeknek és magyaroknak egyaránt – fontos a környezettudatosság, a sokszínű kínálat, a Swappis-hoz társuló közösségi érzés és a közvetlen hangulat. Tünde szeretné a használt ruhát szorosabban összekapcsolni a tudatosság és a környezeti hatás fogalmával. Ennek érdekében egyfajta pontrendszert vezetett be. A leadott ruhákért pontokat adnak cserébe, amelyeket felhasználva a vásárlók feleannyiért vásárolhatnak az üzlet kínálatából, mint a pontokkal nem rendelkező vevők.

Stílus és zöld szemlélet tehát nem zárják ki egymást.

Ha ruhatárunkat szívesen gazdagítanánk egyéni, személyre szabott darabokkal, csupán némi utánajárásra és tudatoságra van szükségünk. Ezt a csekélyke fáradozást pedig vállalnunk kell, hogy elkerülhessük az eljövendő nemzedékek szemrehányását, amiért nem vigyáztunk eléggé mindannyiunk otthonára, a Föld nevű bolygóra.

– Miért látta fontosnak a kathTreff.org létrehozását?
– Sok olyan okos, szép és céltudatos embert láttam a környezetemben, akinek kihívást jelentett párt találni, olyan társat, akivel később összekötheti az életét. Beszélgetéseim során egyre inkább azt tapasztaltam, hogy ez szélesebb körben is nagy probléma. A társadalmunk egyre sokszínűbb, ebből fakadóan az élet fontos kérdéseire is nagyon eltérő válaszok születnek. Nem könnyű olyan emberekkel találkozni, akikkel hasonló vágyaink és elképzeléseink vannak a jövőről, a családról.

Azt gondolom, hogy a hit a legfontosabb közös alap egy párkapcsolatban. Ha ez jelen van, akkor könnyebb más különbségeket áthidalni, például egy kulturális különbséget, amennyiben a pár tagjai különböző országokból származnak.

A cathTreff.org-ot azért hoztuk létre 2005-ben Németországban, hogy egy olyan online találkozási felületet biztosítsunk katolikusoknak, ahol hasonló gondolkodású emberekkel ismerkedhetnek. Később ennek mintájára jött létre a magyarországi párKatt is.

– Jelenleg hány felhasználójuk van?
– Németországban jelenleg több mint háromezer. Ez a szám nem magas, ám ehhez képest jelentős az ebből házasságot is kötők aránya. Az oldal jelenleg tíz különböző nyelven érhető el.

– Mik lehetnek az előnyei és hátrányai az itteni megismerkedéseknek?
– Három előnyt szeretnék kiemelni: az első, hogy az internet a radikális esélyegyenlőség világa. Például egy nyitott lelkületű, kapcsolatokat könnyebben kialakító lánynak vagy fiúnak ugyanannyi esélye van, mint egy visszahúzódó, félénk embernek, mert e-mailen keresztül kommunikálnak.

A második a rugalmasság, időben és térben egyaránt. Mindenki szabadon eldöntheti, hogy mikor használja. Amikor egy esős, hideg téli estén az embernek nincs kedve kimozdulni otthonról, távol is lakik a várostól – mégis lehetősége van arra, hogy másokkal beszélgessen. Áthidalja a távolságot. A harmadik az információszerzés lehetősége arról, hogy megvan-e a másik emberrel a közös alapunk – anélkül, hogy furcsának tartsanak bennünket.

Egy párkapcsolat nemcsak a kölcsönös vonzalomra épül, hanem fontos az is, hogy a pár tagjai egyirányba nézzenek és haladjanak.

Például amikor elmegyünk egy klubba, nehéz kitalálni, hogy ki az, akivel hasonlóan gondolkodunk, kivel van meg az a közös alap, amire később a kapcsolatunkat építhetjük. Ha egy ilyen találkozásból később randi lesz, akkor is több időre van szükségünk, hogy erre a kérdésre választ találjunk. Senki sem teszi fel a legelső randin azt a kérdést, hogy például hány gyermeket szeretne a másik. Ez nevetséges lenne. De amikor rendelkezésre áll egy online profil, akkor elsőre sok mindent megtudhatunk a másik emberről: Hogyan képzeli el az életét öt év múlva? Mi az, ami fontos számára egy házasságban? Mi fontos neki egy családban?

Martin Kugler - Kép: Profimedia

A hátrányok pedig nem kifejezetten a cathTreff.org-ra, hanem összességében az internetes ismerkedésre vonatkoznak. A leggyakoribbat említeném: megvan az esélye annak, hogy a levelezéseken keresztül valaki szerelmes lesz, pedig még csak képeken látta a másik embert. Különösen fennáll ez a veszély, amikor két ember messze lakik egymástól, és csak hosszabb idő után tudnak személyesen találkozni. Amikor pedig találkoznak, annak ellenére, hogy nagyon jó embernek tartják egymást, nem éreznek vonzalmat. Ilyenkor nagyon csalódottak tudnak lenni. Éppen ezért mi azt tanácsoljuk azoknak, akik az oldalunkon keresztül ismerkednek, hogy mielőbb találkozzanak egymással. Amennyiben erre valamilyen okból nincs lehetőségük, az is sokat segíthet, ha telefonon vagy Skype-on keresztül beszélnek. Az már egy fokkal személyesebb. Egyébként igyekszünk sok hasznos tanácsot adni még az ismerkedni vágyóknak a weboldalon.

– A kathTreff.org tevékenysége másra is kiterjed?

– A weboldalunkat nemcsak párkeresők számára ajánljuk, hanem azoknak is, akik szeretnék jobban megérteni a keresztény értékrendre épülő párkapcsolatot, családot. Ami egyébként semmiben tér el attól, ahogyan ezekről a kérdésekről felmenőink vagy akár Arisztotelész is gondolkodott.

Ennek érdekében különféle tartalmakat ajánlunk az oldalra látogatónak. Ugyanakkor ahelyett, hogy odacsábítanánk őket, inkább arra biztatunk mindenkit, hogy ne töltsön el sok időt az oldalon. Ez persze üzleti szempontból nem jó, de nem ez motivál minket.

– Itt, nálunk azt tapasztalom az egyetemisták körében, hogy az online társkeresőkre mint utolsó esélyre tekintenek. Ön mit gondol erről?
– Sajnos ezzel a jelenséggel már én is találkoztam, nem könnyű megváltoztatni ezt a fajta gondolkodást.

A szabadidőnk 30 százalékát az interneten töltjük – ebből az időből kizárni életünk egyik legfontosabb projektjét,a párválasztást, azt gondolom, hiba.

Miért ne használhatnánk az internetet ismerkedésre is? Kevésbé véletlenszerű, mint bármely másik program, ahol lehetőségünk nyílhat az ismerkedésre. Úgyis lehetne rá tekinteni, mint egy helyre, ahol hasonló gondolkodású emberekkel ismerkedhetünk. Szerencsére sokan így gondolják és élnek is a lehetőséggel: az elmúlt évtizedek statisztikái azt mutatják, hogy a netes ismerkedés élre tört a megismerkedési módok és helyszínek között.

A helyzetet nem javítja, hogy kevés a visszajelzés és a jó élmények továbbadása. Amikor elmegyünk egy jó étterembe, akkor megosztjuk az ismerőseinkkel, hogy milyen fantasztikus helyet találtunk. Az online felületeken keresztül értékelünk, megosztunk olyan dolgokat, amiket jónak tartunk. Ha a barátnőnket vagy barátunkat társkereső oldalon ismertük meg, azt valószínűleg nem fogjuk megosztani a közösségi médiafelületeken. Nem hirdetjük, így kevesebb esély van arra, hogy népszerűvé váljanak a társkereső oldalak.

– Hogy látja, mi az, ami segíthet a párválasztás folyamatában?
– Ma a fiatalok az internet által nyújtott korlátlan lehetőségek ellenére sokkal magányosabbnak érzik magukat, mint szüleik generációja. A magány pedig, azt gondolom, az énközpontú hozzáállásból fakad.

Ami a leginkább segíthet, ha nem akarunk elszigetelten élni, azaz, ha túljutunk ezen és ki merünk lépni a magányunkból.

– Mire utal a kutatás neve, és milyen előzményei vannak?
– A kohorsz szó emberek olyan csoportjára utal, akik egyidőben élnek meg egy-egy életeseményt; a mi esetünkben ez az egy évben született gyermekeket jelöli. A vizsgálat tehát nemcsak egy pillanatnyi állapotot, hanem időbeli változásokatis vizsgál, magzati kortól a felnövekedésig, több szakaszban. Európában az első nagymintás, multidiszciplináris kohorszvizsgálat 1958-ban indult Nagy-Britanniában, és még ma is folyamatban van. Ezt számos kutatás követte Európa-szerte, de legtöbbjük ma is Angliához köthető. Minden ország mást helyez a fókuszba: Dániában inkább az egészségügyi helyzetet, Ausztráliában a szocializációt, Új-Zélandon a kulturális hátteret vizsgálják kiemelten.

A magyar kutatás alapvető kérdése átfogó: milyen ma felnőni Magyarországon?

Sok szempontot vizsgálunk: hogyan alakul a baba állapota fizikailag, mentálisan és pszichésen, és ennek milyen pszichológiai, társadalmi, demográfiai és gazdasági háttértényezői vannak; milyen ellátásokat tudnak igénybe venni a szülők, mennyiben segíti őket a képzési-egészségügyi rendszer, milyen értékeik vannak. Célunk egy olyan kutatás, amely összevethető a külföldi eredményekkel is, ugyanakkor magyar sajátosságokat is vizsgál, mint például a koraszülést, válást.

– Hogyan zajlanak a vizsgálatok?
– Az első szakasz 2018. január 1-jén indult és nemrég zárult. 8.500 körüli, 7. hónapban járó várandós kismama válaszolt, így minden tízedik babáról tudni fogjuk, hova várták a szülei, hogyan zajlott a születése, milyen korai hatások érték, és hogyan fejlődik hároméves koráig. Közben az első babák félévesek lettek, így elindult a második szakasz. Az utolsó két szakasz másfél és hároméves korban méri fel őket, és közben végzünk kiegészítő kutatásokat is. Most indul például az egyévesek vizsgálata a Dél-Dunántúlon: néhány száz babát vizsgálunk, hogy még pontosabb képet kapjunk a gyermekek érzelmi és megismerő képességeinek fejlődéséről, és az ezekre hatást gyakorló tényezőkről. A későbbiekben vizsgáljuk majd az apákat is.

Már most is sokat tudunk róluk az anyák révén, de szeretnénk ezt kibővíteni: a másfél évesek édesapját is megkérdezzük, hogyan élték meg a baba születését és az azt követő időszakot, hogyan tudják összeegyeztetni a munkát és magánéletet, hogyan látják a családon belüli munkamegosztást.

Az első szakaszban 650 védőnő segítségével kérdeztük ki a várandósokat egy 45 perces kérdőívben, amihez társult egy önkitöltős füzet is. Ez nagy munka volt, óriási gesztus, amit azzal köszönünk meg a válaszadóknak, hogy gyakran közöljük a friss eredményeket, hogy mielőbb kapjanak visszajelzést, és érezzék: volt értelme. A vizsgálat jellege miatt nagyon fontos „mintában tartani” őket; ha idővel jelentősen lecsökken a számuk, a kutatás sokat veszít értékéből: nem lesz elég információnk a tervek megvalósulásáról. Várandós és kisbabás anyákat kérdezgetni érzékeny dolog, ezért nagyon fontos a védőnők szerepe: nekik bizalommal válaszolnak, és csak ők tudják, kik várandósok. Leterheltségük ellenére kiváló munkát végeztek, nagyon jó adatbázist tudtunk létrehozni, jól tudunk együtt dolgozni. A féléves vizsgálatokat is velük, a másfél és hároméveseket pedig kérdezőbiztosokkal bonyolítjuk le.

– Az előzetes eredményeket folyamatosan közlik a honlapjukon és a Facebook-oldalukon. Mennyire megbízhatóak ezek a számok?
– A kutatás egy lassú műfaj, ezért közlünk a közvélemény és az érintett anyák számára érdekes előzetes eredményeket az első 1000, majd 5000 válasz beérkezése után. Az első szakasz végleges eredményei idén ősszel várhatóak. Mivel ezek az anyukák statisztikailag csak abban különböznek egymástól, hogy máskor szülnek, elég jól tudunk dolgozni az előzetes adatokból is.

Kép: Kohorsz ’18

A publikált eredmények csak kis részét jelentik annak a rengeteg témakörnek, amit vizsgálunk, és amivel kutatóként még sokat fogunk foglalkozni a későbbiekben.

De igyekszünk a válaszadó kismamákat és a közönséget minél gyakrabban és „emészthetőbb” formában tájékoztatni a legfontosabb, számukra legérdekesebb eredményekről.

– Ön mit tart a legmeglepőbb eredménynek?
– Meglepő volt a táppénzes várandósok magas aránya: egyharmaduk már az első trimeszterben otthon maradt, további egyharmaduk a várandóság félideje előtt, a többiek a 21. hetet követően ment táppénzre. Nem meglepő módon, a későbbi munkavégzéstől és az anya háttérkörülményeitől (hányadik gyermek, életkor, iskolázottság) erősen függ a bölcsődei tervek alakulása: a várandósok közel fele (45%) tervezi, hogy gyermekét bölcsődébe adja, jellemzően a gyermek kétéves kora körül. A szülők egy része nem tart a bölcsődétől, de nem kevés azok aránya (26%), akik külső, jellemzően anyagi, munkahelyi kényszerből tervezik annak igénybevételét.

Figyelemre méltó a lakhatási kérdések és a várandósgondozás alakulása. A várandós anyák 44%-a saját ingatlanban, 36%-uk lakik partner vagy rokon ingatlanában, 14%-uk bérelt ingatlanban él. A sajátlakás mögött azonban sok esetben hitel is áll: közel felük vett fel ingatlanfedezetű jelzáloghitelt.

A várandósgondozásban meglepően magas az egészségügyi magánellátások igénybevétele: a várandósok 36%-a kizárólag társadalombiztosítás által finanszírozott, 34%-uk csak magánrendelést, 30%-ukmindkettőt vett igénybe.

A laborvizsgálatok döntő részét (82%) a társadalombiztosítás finanszírozta, az ultrahang-vizsgálatok nagy részét viszont magán ellátórendszerben végeztetik a kismamák.

– A féléves előzetes eredményeket már össze tudták vetni az előzőekkel. Mire jutottak?
– A várandósok és a féléves babával rendelkezők partnerkapcsolatai közötti összkép nem változott, a nők nagyobb része házastársával él együtt: a várandósság 7. hónapjában 54%, a gyermek féléves korában 57%; míg élettársával a várandósok 42%-a élt, a baba születése után fél évvel pedig 39%-uk. A partnerként, de külön élők (látogató kapcsolat) és az egyedülálló nők aránya mindkét felméréskor 2% volt. A kapcsolatok tehát a gyermek születése utáni időszakban elmozdultak kissé a házasságkötés felé.

Az egyszülős gyermekvállalás alacsony számú, az egyszülős családok többsége csak később alakul ki.

A szoptatási tervek többnyire megvalósultak. A várandósok 92%-a tervezte a kizárólagos szoptatást, további 6% szintén szoptatni akart, de a tápszer használatát sem zárta ki; csak 0,5% volt az, aki nem tervezett szoptatni. A félévesek táplálásának vizsgálata során kiderült, hogy a terveknél kicsit magasabb (6%) azon babák aránya, akik egyáltalán nem kaptak anyatejet, viszont még így is magas a szoptatott csecsemők aránya: 90%-ukat szoptatták, 4%-uk más módon kapott anyatejet. A tervektől eltérően viszont a babák 15%-a már születése óta kap tápszert (is).