Az orvos-beteg kommunikáció leginkább udvariassági kérdésként kerül szóba, pedig valójában sokkal többről van szó, hiszen e párbeszéd minősége meghatározhatja az egészségmegőrzés és a gyógyulás esélyeit. Konkrét célja a legfontosabb információk megszerzése és a tájékoztatás mellett a páciens együttműködésének kiváltása a sikeres terápia érdekében. „Különleges kapcsolatról, sajátos viszonyrendszerről van szó azt az együttműködést szolgálva, amelynek keretei között a beteg megkaphatja a kért vagy kötelezően járó segítséget” – fogalmazott Oberfrank Ferenc, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) ügyvezető igazgatója. Az évtizedes oktatói múlttal bíró Cserháti Zoltán orvos hozzáteszi: „A betegek megoldást várnak, míg a gyógyítók az együttműködés kiváltásán dolgoznak.”

Türelmetlenség és istenkomplexus

Ideális esetben az orvos–beteg kapcsolat kívül esik a hétköznapok indulatokkal és türelmetlenséggel terhelt viszonyain, de mindenkinek megvannak a maga rémtörténetei orvosi és beteg oldalról egyaránt. A betegek az udvariatlan kommunikáció és „istenkomplexus” miatt stresszelnek már a vizsgálat előtt, míg a gyógyítók a türelmetlen és követelőző betegektől szenvednek, akik szélsőséges esetben képesek fizikai erőszakkal is fellépni a rajtuk segíteni akaró orvosok ellen, a szigorított törvényi szankciók ellenére is.

A kommunikációs képességek fejlesztése – a nemzetközi orvosképzéshez hasonlóan – a hazai orvosi egyetemeken is jelen van, elméleti ismeretek oktatásával és helyzetszimulációs gyakorlatokkal.

Ám a végzett orvosoknak nincsen könnyű dolguk, mert minden kommunikációnak személyre szabottnak kell lennie. Ehhez sokat és érthetően kell kérdezni, míg a páciensek részéről a releváns válaszadás lenne ideális. Ehhez képest egy orvos átlagosan öt percet tud szánni rá. Oberfrank Ferenc is megemlíti az időtényezőt, de a megfelelő rendelő vagy kórterem hiánya is torzítja és akadályozza a bizalmi kapcsolat kialakulását.

„A személyre szabott ellátásra csak adott ideje és emberi kapacitása van a gyógyító személyzetnek, ezen idő alatt kell személyes kapcsolatot kialakítani és tájékozódni, majd meggyőzni a pácienst az együttműködésről még abban az esetben is, ha az ajánlott terápia számára kényelmetlenséget, fájdalmat, vagy akár az életmódjában is változást jelent” – hívja fel a kihívásokra a figyelmet a kutatóorvos. Ráadásul, mivel a találkozásoknak több célja is lehet, a doktorok nem szólhatnak egységes séma szerint a páciensekhez. Betegség hiányában vagy fel nem ismert kór esetén a kommunikáció az egészséges állapot megtartására törekszik, míg panaszok meglétekor azok hátterének felderítése a cél.

Egy kritikus gyógyulási szakaszon túljutva vagy egy éppen zajló drámai folyamat megoldásakor viszont inkább már kríziskommunikációról van szó; egy krónikus vagy előrehaladott stádiumban lévő kór esetén pedig a cél annak elérése, hogy a páciens százszázalékosan az aktuális egészségi állapotához igazítsa a gondolkodását és az életmódját.

Egy jó gyógyítónak a kommunikáció „Paganinijévé” kell válnia.

Az orvos–beteg kapcsolatok esetében tehát nem a hétvégi focimeccs eredményeit megvitató csevelyekről van szó. Oberfrank Ferenc alapvető etikai követelményként említi, hogy az információ átadása kizárólag a jogosultak felé irányulhat, emellett a gyógyító személyzet is csak a jogköreit nem meghaladó és a gyógyulást elősegítő információkat birtokolhat. A személyiség és a magánélet, illetve a szemérem védelme alapvető etikai elvárás, ezért az információk felhasználását csak indokolt esetben lehet engedélyezni.

Diktál a beteg, írja a doktor?

Viták tárgya, hogy mennyire sikerült az orvostársadalom attitűdjéből száműzni az atyáskodó-uralkodó szemléletmódot, a képzések fókuszában azonban már a partneri viszony kialakításának fontossága áll. Viszont Cserháti Zoltán háziorvosi tapasztalatai szerint a páciensek egy része, elsősorban az idősebb generáció tagjai, igénylik az orvos határozott útmutatásait. Ugyanakkor évek óta egyre nagyobb problémát jelentenek az úgynevezett „öntudatos” betegek, akik határozott elképzelésekkel lépnek a rendelőbe azzal kapcsolatban, hogy szerintük mit és hogyan kellene másképp tennie a gyógyító szakembernek, miközben az orvosok a szakmai szempontból legjobb megoldásra törekednek. 

A betegtársadalomban is megjelent az úgynevezett fogyasztói modell: „én fizetek, te szolgáltatsz”.

A szakmai tudást nélkülöző online felületek félretájékoztatják a betegeket, és aláássák a képzett szakemberek hitelességét. „Egy jó szenzorokkal bíró és képzett orvosnak fel kell tudnia mérni, hogy ő maga mennyire hiteles a páciens számára” – állítja Cserháti Zoltán. Az orvos egyfajta véleményvezér is, aki akkor tud hiteles lenni a betegei előtt, ha – ahogyan a példaképpé nőtt sportoló vagy önerőből gazdasági sikereket elérő üzletember – meg is testesíti az általa elmondottakat. Tehát ha úgy szól a dohányzás miatt megbetegedett pácienshez a káros hatásokról és a leszokás előnyeiről, hogy ő maga cigarettaszagú, nagyobb eséllyel vall kudarcot az együttműködésben. „Nem arról van szó, hogy egy egészségügyi dolgozó nem dohányozhat, de a jó példa erősíti és hitelesebb példává teszi” – árnyalja a képet a KOKI igazgatója.

A jó kommunikáció hiánya pénzben is mérhető. Az Egyesült Államokban a műhibaperek közel kétharmada e tényező elégtelensége miatt indul. A jogviták és perek többségének alapja hazánkban is a kommunikációs zavarra vezethető vissza. Ennek súlyos ára van, amelyet az intézmények fizetnek meg, az emberi fájdalom pedig pénzben ki sem fejezhető. 

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Harminc évvel ezelőtt következett be a rendszerváltás, az évforduló alkalmából Emlékképek ’89 néven nyílt kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban. A tárlat a nemzetközi #WeareEuropeforculture projekt magyarországi állomásaként jött létre Sárközy Réka és Füri Katalin kurátorok ötlete alapján. Különlegessége, hogy közösségi gyűjtés (crowdsourcing) révén valósult meg, amelyre korábban nem volt példa a könyvtár történetében: az intézmény internetes közösségi platformokon közzétett felhívására körülbelül ötvenen küldték be a korszakhoz kötődő tárgyaikat, fényképeiket. A kiállítás tehát nem a kurátorok elgondolásait, hanem az átlag magyar ember ’89-hez fűződő viszonyát tükrözi.

A beérkezett tárgyak három téma köré csoportosulnak: utazás és kikapcsolódás, az úttörőmozgalmak és az ellenzékiség.

Az útlevelek, rockkoncertjegyek vagy a fürdődresszes nőt ábrázoló lemezborító mind egy szabadabb élet kezdetének hírnökei, ahogyan szimbolikus jelentéssel bír egy Parlamentről készült „előtte-utána” képpár is. „Amikor reggel munkába indultam, még vörös csillag díszelgett az Országház kupoláján, délutánra viszont eltűnt onnan” – idézi fel Beyer László, a könyvtár Fényképtárának munkatársa, aki maga is több dolgot adott hozzá a gyűjteményhez, mint például a Népszabadság rendkívüli, Ceauşescu kivégzéséről tudósító lapszáma vagy egy német nyelvi társalgási füzet, amellyel megjárta az NSZK-t.

Kép: Füri Katalin és Nagy Blanka

A kiállított tárgyak zöme kellemes nosztalgiára hívja a látogatókat: a floppyk, kazetták, az írógép és az indigó papír megmosolyogtató látvány a digitális technológia korában, a Z-generáció tagjainak viszont már használati útmutatóra van szükségük, ha kipróbálnák azokat. „Bár a divatjamúlt tárgyak retró varázst kölcsönöznek a múltnak, igyekeztünk a rendszerváltásról árnyaltabb képet festeni” – mondja Füri Katalin kurátor, aki a filmszínházak, szórakozóhelyek, gyárak sorozatos megszűnésére emlékeztet. Az ezeknek otthont adó épületek közül sok ma üresen, kihasználatlanul áll, vagy ahogyan azt számos fővárosi mozi esetében láthatjuk, használtruha-üzlet, pékség, drogéria nyílt a helyükön.

Beyer László úgy véli, hogy sok minden, amit akkor áldásként éltek meg az emberek, azóta a visszájára fordult. „A technológia fejlődése a számítógép és később az okostelefon elterjedésével bezárkózáshoz vezetett, ami kihatott a családi életre.”

„Hiába lett több a szabadidőnk, ahelyett, hogy egymással törődnénk, a virtuális térben lebegünk.”

A kinyíló határokon szabadosság áramlott be: a Pulli magazin téli divatanyagát például csókolózó párok képeivel forrósították fel, a zsebnaptárakra lenge öltözetű nők fotóját nyomtatták, 1989 decemberében pedig megjelent a Playboy első magyar kiadása. „Sajnos a felszabadultság érzése nem vezetett el a teljes mértékben elvárt erkölcsi megújuláshoz.”

Kép: Füri Katalin és Nagy Blanka

A változások ugyanakkor nem egyik pillanatról a másikra történtek, a nyugatizáció folyamata fokozatosan ment végbe: a kék nyakkendős iskolások osztályképe vagy az úttörőolimpián szerzett érmek még a diktatúra nyomait hordozzák magukon. Nemhiába találta az egyik látogató a kiállítást nyomasztónak.

„Aki benne élt, azt ambivalens érzések fűzik a nyolcvanas évekhez” – vallja Füri Katalin.

Ezért is érdemes megismertetni a fiatalokat a rendszerváltás korával, akiknek egyetlen emléke sincs erről az időszakról. Habár csupán egy emberöltőnyi idő telt el azóta, számukra 1989 már történelem.

A szülők jelentős része valószínűleg igen nehezen tud mit kezdeni a véleményvezérek vagy más néven influencerek által keltett áramlással, amelynek egyik „tünete” a kontroll elveszítése a gyerekek gondolkodása és értékrendjének alakulása fölött. A szocializáció elsődleges színtere vitathatatlanul a család, majd az élet egyéb színterei, ám napjainkban az internet is megjelent kéretlen „nevelőszülőként”, görcsbe rándítva szülők millióinak gyomrát.

Az influencerek olyan véleményvezérek, akik valamilyen általuk képviselt értékrend vagy téma jobb esetben hiteles képviselői, akik képesek a közösség különböző szintjein hatni a gondolkodásra. Az influencerek a jó és fontos ügyek nagykövetei is lehetnek.

A fiatalok – de különösen a tizenévesek – számára sokszor egy-egy internetes sztár szava és véleménye a döntő, miközben a közvetített értékek nem minden esetben tehetők a „követni érdemes” feliratú dobozba. Nézzünk egy példát a közelmúltból: egy női influencer úgy érezte, hogy egyik vásárlása kapcsán udvariatlan volt vele az üzlet eladója, akire „élő adásban”, majd online felületein is ráuszította sok százezres követőtáborát, amiért több mint tízezer dolláros bírságot kellett fizetnie. Feltűnt már húsevéssel lebukott vegán influencer is, de olyan utazó bloggerekről is hallani, akik miután az adott apartman nem akarta őket fogadni ingyen, sok energiát fektettek abba, hogy a szállásadó renoméját lerontsák.

Fotók, sztorik, termékek

A Be Social mediaügynökség által készített felmérés szerint a megkérdezett tinédzserek 61 százaléka több mint tíz véleményvezért követ az Instagramon, közel egyharmaduk harmincnál is többet. Mintegy 80 százalékuk a fotók, 50 százalékuk a remek sztorik, míg egynegyedük a jó termékek ajánlása miatt követ egy adott influencert. Ahogyan az ügynökség összegez:

Bár tizenévesekről van szó, akik még saját keresettel nem rendelkeznek, az influencermarketing máris hatalmába kerítette őket, hiszen 40 százalékukkal előfordult már, hogy azért választottak egy terméket, mert egy influencer ajánlotta. Minden ötödik tinivel mindez már többször is megesett.

Bizony, az elmúlt évek már az influencer-marketingtől voltak hangosak, hiszen a márkák és a vállalatok is felfedezték maguknak e számos célcsoportot elérő embereket, így a marketingesek csodafegyvereivé váltak.  „Az embernek minden életkorban szüksége van példaképekre, iskolás korig a szülők, a szűkebb családtagok kínálnak modellt, a serdülőkor táján pedig a világ. Ezzel a példaképek köre is kitágul” – hívja fel a figyelmet Geszvein Erika tanácsadó szakpszichológus.

A megismerés mint lehetséges megoldás

Amit nem ismerünk, attól félünk – tartja a mondás, és ez a tétel ebben az esetben is igaz, tehát önmagában a tiltás és a korlátozások különböző formái inkább csak ronthatnak egy adott esetben eleve rossz helyzeten. „Valószínűleg nem az lesz a leghatékonyabb, ha a szülők szűrőprogramokat állítanak be a gyerekek eszközein; sokkal eredményesebb lehet, ha igyekeznek megismerni a követett véleményvezéreket és azt a világot, amiben a gyerekeik nap mint nap jelen vannak” – hívja föl a figyelmet Forgács Mariann. A Be Social alapítója szerint:

Fontos, hogy a fiatalok körében legyenek olyan „normális értékrenddel” bíró felnőttek, akikkel közösen meg lehet nézni és véleményezni, átbeszélni az adott influencer tartalmait.

A szakpszichológus Geszvein Erika úgy látja, hogy hosszabb távon az az eredményesebb, ha a gyereket a kezdetektől fogva önállóságra nevelik a szüleik úgy, hogy lehessen saját, akár a szülőkével nem egyező véleményük a világról. „Ha nem ítéljük meg és minősítjük őket, akkor megteremthetjük a légkört az őszinte családi beszélgetésékhez. Így mi is egy »hatás« maradhatunk, miközben mégis le tud válni, önálló identitást tud kialakítani, majd érett felnőttként újra kapcsolódni tud hozzánk.”

Kép: Designed by Freepik  

Úgy tűnik, hogy a szülők nem spórolhatják meg ezt a munkát, ha szeretnének valamennyire képben lenni azzal kapcsolatban, hogy a gyerekeik gondolkodását kik és hogyan formálják, ne akkor kapjanak a fejükhöz, amikor már baj van.

Magas a felelősségi szint

Mivel ma már egy influencer-karrier elindításhoz elég egy mobiltelefon, a felelősség kérdésköre „hivatalosan” nem terjeszthető ki minden egyes véleményvezérre, ám ha már üzletté válik a dolog, akkor az etikus viselkedést szerződéssel lehet kikövetelni és garantálni. Forgács Mariann is megerősíti, hogy a tartalmak sokfélesége miatt nem áll rendelkezése egységes policy, így az ügynökségek minden esetben egyedi (etikai)megállapodásokkal törekednek a biztonságra. Mérlegelni kell a hirdető márkának, az ügynökségnek és az influencernek is, hogy a megállapodásba erkölcsileg mi fér bele és mi nem. Azt azért tegyük hozzá, nem csak a fiatalok vannak „hatás” alatt, az idősebb generációk értékrendje és döntési folyamatai sem „függetlenek”.

„Ahogyan a reklámok, a politikusok, a hírességek mondatai hatnak mindenkire, úgy az influencerek is képesek hatni minden korosztályra, ha az adott csoport problémáit az ő nyelvükön, az ő számukra a leginkább ösztöntő módon közvetítik”

– mondja Geszvein Erika.

Korunk egyik legnépszerűbb foglalkozása: a véleményvezér

Miközben a fiatalok jelentős része tisztában van azzal, hogy az influencerek élete sem csak csillogás, egynegyedük mégis szeretne véleményvezérré válni. A Follow Me Influencer Marketing Agency és az ArvaliCom kutatása szerint is az Y és Z generációs válaszadók negyven százaléka dédelget influencer álmokat. Pedig ennek az életmódnak valóban vannak árnyoldalai is, hiszen főleg fiatalkorban az ezzel járó nyomás – van-e elég lájk, eléggé nagy-e a nézettség, mit írnak a kommentekben? – még egy már kialakult felnőtt személyiséget is felőrölhet.

A számokban mért „siker” vagy „sikertelenség”, a folyamatos – gyakran a négy fal között zajló – tartalomgyártás a kiégés, a depresszió, a szociális bezárkózás táptalaja lehet. A népszerűség illékony dolog, így Farkas Dániel, a Star Network Influencer Ügynökség vezető menedzsere arra inti az influencereket, hogy érdemes fenntartani a lehetőséget arra is, hogy legyen visszaút a civil életbe.

Ugyanakkor a véleményvezérek nem az ördög cimborái, lehetnek a jó ügyek nagykövetei is akár az életmód, a sport, a szülői lét vagy az élet más területein.

Geszvein Erika szerint „egy nemes cél felvállalása és hirdetése, az azokhoz csatlakozók keresése és aktivizálása fontos lehet.”

Nem félni kell tehát a véleményvezérektől, hanem meg kell ismerni őket.

A jó étel és élet titka

Egyedül talán a főzés volt az, ahol én is olyan laza tudtam lenni, mint ő, és kényelmesen elboldogultam pontos receptek, időzítők és patikamérleg nélkül. Talán ezért is volt olyan felszabadító számomra, amikor kezembe került Polcz Alaine-nek, a magyar onkopszichológia egyik jeles alakjának a szakácskönyve, ami más szakácskönyvektől eltérően nem receptek gyűjteménye, hanem egy igazán játékos, mesés és olvasmányos könyv, amelynek társaságában az ember szívesen leül, hogy elmélyedjen az étellel és étkezéssel kapcsolatos szokásokban, rítusokban és mondákban.

Mindeközben felfedezi, hogy az étel nem lesz jobb vagy rosszabb attól, ha másképp készítjük, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, csupán csak más. A zöldséget felkarikázhatjuk, csíkokra vághatjuk, felszeletelhetjük hosszában, de egészben is belefőzhetjük a levesbe. Egészen biztos, hogy a leves íze más lesz, de jó ízű és egészséges marad minden verziójában.

Nincsenek kőbe vésett szabályok, nincsenek mindenkinek megfelelő receptek.

Ez számomra felszabadító felismerés volt: az élet az ételhez hasonlóan működik, nem kell görcsösen másolni, pontos recepteket követni, élhetsz úgy, ahogy neked és a körülötted élőknek a legjobb, de fontos, hogy törekedj arra, hogy harmonikus, kiegyensúlyozott, másokon segítő és egészséges életet élj. Az életben sem lépegethetünk öntudatlanul, várva, hogy valaki kézen fogjon és vezessen. Persze bizonyos kérdésekben érdemes előre tájékozódni, alapelveket megismerni, úgy, ahogy az ember főzés előtt megismerkedik egy-egy alapanyaggal, de az élet fontos kérdései, a házasság, a gyereknevelés, a barátság, a céljaink megtalálása és megvalósítása nem tanulhatóak meg a tankönyvekből.

Nagyanyáink bölcsessége

„Nagyon okosak lettünk, csak a bölcsességet veszítettük el” – írja Polcz Alaine a szakácskönyvében a modern, színes-szagos, gyönyörű fényképes receptgyűjteményekre utalva. Nem ugyanezt tapasztaljuk női szerepeink más területein is? A könyvespolcunk tele van gyereknevelési szakkönyvekkel, házassági tanácsadással foglalkozó irodalommal, nem beszélve a női szépséggel kapcsolatos tartalmakkal, amelyek úton-útfélen szembejönnek velünk a különféle magazinokban és az interneten.

Mindezek közül kiemelkedik az anyaság, amely különösen érzékeny terület, hiszen egy másik emberi lényről kell gondoskodnunk, és a felelősségvállalás gyakran jár együtt a kétely, az aggodalom, a lelkiismeretfurdalás, sőt, a bűntudat érzésével.

Annyi társadalmi elvárás nehezül az édesanyákra, annyi információ lelhető fel az anyasággal kapcsolatban, annyira sokféle szerepnek kell nőként megfelelni, hogy ne csodálkozzunk azon, ha egy anya frusztrált és kétségek gyötrik.

Régen az egész nagycsalád segítette ezt a folyamatot, amelyben a dédiknek és nagymamáknak kiemelkedő szerep jutott: ők látták el bölcs, megszívlelendő tanácsaikkal az újdonsült szülőket, és jelenlétükkel mintát nyújtottak, hogy az ismereteket miként lehet a gyakorlatba átültetni. Ezek a pozitív családi minták, illetve a valódi érzelmi támasz az, ami húsbavágóan fájdalmasan hiányzik a mai világunkból.

Tanács vagy kritika?

Ugyanaz a három dolog szükségeltetik az életben való boldoguláshoz, ami Polcz Alaine szerint a jó étel elkészítéséhez is kell: az alapszabályok ismerete, némi gyakorlat és fantázia. Ha ezt a játékosságot, kreativitást és örömet megtapasztaljuk az életfeladatainkkal való birkózás során is, akkor talán rugalmasabban tudunk a gyerekneveléshez is közelíteni, és grammra kimért összetevők helyett nagyanyáink bölcsességével legyintünk, hogy „annyi víz, amennyit felvesz.”

Bármennyire lazák is vagyunk, az alapelvek felett nem hunyhatunk szemet. Ezek nem konkrét tanácsok, sokkal inkább kapaszkodók, hogy jobban megérthessük gyermekeink viselkedését és megfelelően tudjunk reagálni rá. Ugyanakkor egyre gyakrabban lehet találkozni azzal a jelenséggel, hogy az emberek olyan általános igazságokat is kritikaként értelmeznek – és védekezéssel, illetve támadással reagálnak rájuk –, amikor a szakemberek fejlődéslélektani alapelveket fogalmaznak meg.

A virtuális világ térnyerésével olyan érzésünk lehet, mintha mindenki mindig tökéletes lenne, és ez folyamatos önigazolásra készteti az embert.

De jó, ha tudjuk, hogy mindenki, még a szakemberek is elkövetik a saját hibáikat. Mindnyájunknak szüksége van jóindulatra, elfogadásra és elismerésre. Attól, mert nem vagyunk tökéletesek, még nem vagyunk rosszak.

Hogyan adjunk tanácsot?

A fentebb leírtak ellenére gyakran várunk konkrét tanácsot, amikor nem találjuk a kiutat egy-egy kilátástalan helyzetből. A konkrét tanácsok viszont a legritkább esetben működnek.

 • A tanácsadói kudarc egyik oka, amikor a tanácsadó úgy tesz, mintha az ő kezében lenne az egyedüli helyes recept, és ezzel olyan érzetet kelt, mintha kritikát fogalmazna meg, ami védekezésre és ellentétes viselkedésre sarkallja a tanácskérőt. Hasznosabb egy olyan bizalomteli, egyenrangú kapcsolatot kialakítani, ahol a tanácskérő nincs alárendelt szerepben, és biztonságban érzi magát ahhoz, hogy kockázatot vállaljon és új dolgokat bátran kipróbáljon.

 • Rutinszerű megoldási javaslatok helyett érdemes közös problémamegoldó folyamatot kialakítani. Ha a tanácskérő nem érzi a sajátjának a javaslatunkat, nem fogja megvalósítani, vagy úgy hatja végre, hogy biztosan kudarccal végződjön. Érdemes együtt felkutatni a megoldás útját. Ezzel azt is elkerülhetjük, hogy a tanácskérő és tanácsadó teljesen mást értsen a megfogalmazott javaslatok alatt.

Tanácsadói munkám során én is belecsúsztam hasonló hibába. Egy esetben a hozzám forduló édesanya nagyon szeretett volna konkrét tanácsot kapni azzal kapcsolatban, hogy miként vegye rá óvodáskorú gyerekeit együttműködésre a reggeli készülődésben. Mivel a tapasztalatom szerint ilyen esetekben jól alkalmazhatóak a különböző viselkedésterápiás eszközök a gyermek viselkedésének formálására, ezért egy jutalmazási rendszert dolgoztam ki közösen az édesanyával, aki nagy lendülettel vetette bele magát a megvalósításba. De ahogy az igen gyakran megtörténik, amikor kívülről jövő tanácsokat és szabályokat igyekszünk megvalósítani, az anya elkezdte a saját szemléletmódjához alakítani a megbeszélteket. Amikor a kislányai nem működtek együtt, végül már feketeponttal és különféle büntetésekkel fenyegette őket. A gyermekei féltek a büntetéstől, ezért megtették, amit kért, így ő azt hitte, jó úton halad. Szerinte csak továbbfejlesztette a megbeszélteket, valójában azonban szöges ellentétét tette annak, mint amit megbeszéltünk.

 • Túl sokszor „osztjuk az észt”, holott nem az információhiány jelenti a problémát, hanem a megvalósításához szükséges készségek hiányoznak. Ilyenkor hasznos lehet, ha modellt nyújtunk a kívánatos viselkedés megvalósításával, és megerősítjük a tanácskérőt, ha neki is sikerül megvalósítania a célját. Esetleg szerepjátékokkal gyakoroljuk a megfelelő viselkedést.

 • Előfordulhat, hogy mind az információ, mind a készségek együttállnak a megvalósításhoz, ezért csak megerősítésre és érzelmi támogatásra van szüksége azzal kapcsolatban, hogy képes a kívánt változás elérésére.

 • Bizonyos esetekben a tanácskérőnek a szükséges információ is a birtokában van, és rendelkezik azokkal a készségekkel, valamint egészséges önbizalommal is, amelyek a megvalósításhoz szükségesek lennének – de érzelmileg túlságosan megérinti a helyzet ahhoz, hogy objektív tudjon maradni. Ezekben az esetekben nagyon fontos a külső segítő szakember szerepe, aki segít az akadályt jelentő tudattalan konfliktus feldolgozásában.

Támogassuk egymást!

David Cooperider amerikai menedzserszakértő AI (elismerő értékelés) modelljében amellett érvel, hogy minden cégben, szervezetben van valami, ami jól működik, amire építhetünk. Amikor folyamatosan a negatív dolgokat hánytorgatjuk fel, akkor a tanácskérő úgy érezheti, hogy képtelen elég jó lenni, megfelelni, ezért bezárkózik, és nem tudja a saját erőforrásait mozgósítani, a saját megoldásait megtalálni. Ugyanígy van ez a családok esetében is: a gyengeségek helyett érdemes az erősségeket, pozitívumokat és erőforrásokat feltérképezni! A különböző javaslatok, tanácsok elhangzásakor is fontos az elismerő értékelés alapelveit alkalmazni. A modell négy különféle reakciót különít el, aszerint, hogy destruktív vagy konstruktív, illetve negatív vagy pozitív válaszról van-e szó.

A diktátor (destruktív és negatív válasz) igen egyszerűen zárja rövidre a felvetést: „Nem!”

A hibakereső (destruktív és negatív reakció) válasza így hangzik: „Igen, ez jó ötlet, de...”

A tanító (konstruktív, de negatív reakció) azt mondja „Nem, az ötlet nem jó, mert…”

Az elismerő értékelés avatott szakértője viszont pozitív és konstruktív választ ad, ami így néz ki: „Igen, és azt is megnézhetjük, hogy…”.

Kritika helyett adjunk inkább alternatívát, ítélkezés helyett támogatást. Jane Nelsen után szabadon: „Honnan vettük azt a bolondos ötletet, hogy ha azt akarjuk, hogy valaki jobban viselkedjen, ahhoz az szükséges, hogy először rosszul érezze magát?”

A bűntudat és a szorongás még soha senkit nem segített hozzá, hogy jobb ember, jelen esetben, hogy jobb anya legyen. Ami viszont biztosan segít, az az empátia, az érzelmi támasz és az egyén vagy a család saját megoldásainak feltérképezése.  

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A sokszínűséget nyelvileg leképező politikai korrektség is megváltoztatta érveléseinket: ritkulnak a fekete-fehér kijelentéseink, a jó és a rossz határa elmosódott, hisz minden attól függ, épp milyen nézőpontból tekintünk rá. Új szempontként nehezedik ránk a kívülről sugallt öncenzúra, amely fontosabbnak tartja mások sérthetetlenségét az igazság, esetenként pedig a valóság kimondásánál is.

Önazonosságunk is darabokra cincálható és tetszőlegesen összerakható: a határok nemcsak az országok között légiesültek, de a korábban kőbe vésettnek vélt természeti törvények is felülírhatóvá váltak: érezhetjük magunkat nőnek, férfinak vagy valami másnak, sőt, az orvostudomány fejlődésével testünket is szabhatjuk aktuális érzéseink vagy vágyaink szerint: nemet váltva vagy „csak” az idő múlásával dacolva.

Eközben a lelkünkért is sokan versengenek: a csendben hívogató keresztény templomaink mellett jelen vannak távoli civilizációk hittérítői, nagy világvallások tanításait ötvöző új egyházak képviselői, ilyen és olyan pszichológiai irányzatok hirdetői és persze szélhámos vajákosok hada.

De vajon mennyiben segít mindez a sokféle lehetőség bennünket, itt és most?

Könnyebb-e ebben a folyton változó keretrendszerben élve személyes életünket jól kormányozni? Könnyebb-e vajon így párt keresni, gyermeket nevelni vagy hivatást választani, hitre találni?

Korábbi történelmi korok társadalmai ha nem is determinálták, de nagyrészt megjósolhatóvá tették, milyen életutat jár majd be valaki, ha beleszületett egy adott közösségbe. Kicsi volt az esélye, hogy mondjuk, a világ valamely távoli pontján keresse meg majd a kenyerét; megjövendölhető volt, hogy körülbelül milyen életkorban nősül vagy megy férjhez, s hogy lesz-e majd gyermeke. Az egyén születésétől a haláláig vallási előírások, világi törvények, társadalmi elvárások és tradíciók által kijelölt út vezetett, amiről letértek ugyan néhányan, a többségnek azonban esze ágában sem volt felrúgni a rendet. Mindenki megmaradt a maga társadalmi helyzetének adottságai között, és ez részükről nem megalkuvás volt csak, hanem sokkal inkább személyes biztonságuk forrása.

Ma, ha megszületik egy gyermek, aligha merne bárki fogadást kötni, hogy a világ mely pontján él majd felnőttként, ahogy azzal kapcsolatban sem, vajon lesz-e utódja, férje, felesége, s ha igen, huszonévesen vagy negyven felett válik-e szülővé. Az sem jelent semmit, hogy valaki minek tanult: a jogászból lehet természetfotós Dél-Amerikában, ahogy a mérnökből is tetováló szalon recepciósa Londonban.

Mindenki válthat, változtathat könnyedén, azt az illúziót hirdetve, hogy egy életbe több sors is beleférhet. Ez ma nem kivétel, hanem lassacskán új szabály a szabálytalanságban.

A szabadság, a korlátlanság ma tapasztalható magas foka egyfelől lehetőséget, másfelől bizonytalanságot teremt – de a kettő egyenlege mostanra érezhetően a bizonytalanság javára billen el.

Mert ki mondja meg a sok lehetőség közepette, hogy biztos-e, hogy a mellettem lévő társ a legjobb számomra? Biztos-e hogy épp most kell igent mondanom rá? Jó-e az, ha gyerekeket szülök? És jó-e, ha itthon élem le az életem? Kihez forduljak, miben bízzak, ha netán elvesztettem a kontrollt életem felett? Szülőként pedig hogyan, mire neveljem a gyermekeimet, ha még magam sem vagyok biztos semmiben, az interneten válaszokat keresve pedig minden és mindennek az ellenkezője is ott van a találatok között?

Személyes sorsunk legfontosabb problémái ezek, amelyeket egyénileg igyekszünk megvívni, a közösség érdemi iránymutatása nélkül. Mert az emberi közösség ma nem ad egyértelmű válaszokat, ha pedig egyes politikusok határozottabb álláspontot képviselnek a társadalmilag preferált életmodellek kapcsán, a házasságot és a gyermekvállalást ösztönözve, borítékolható a zsigeri ellenállás: „Szálljanak ki a méhünkből!”, „Mi közük az életünkhöz?”.

Pedig igenis van közünk egymás életéhez. Sőt, felelősség is terhel bennünket egymás iránt.

Egy közösség sokáig nem maradhat meg értékválasztás, tagjainak orientálása nélkül, mert ennek hiányában széttartó érdekek, individuumok elegye lesz csak. Ha túl sok ösvényen indulunk el, túl sok lehetőséget kipróbálunk, vagy épp csak döntéseinket halogatjuk, életutunk legfontosabb állomásai maradhatnak el.

Pedig egy valami biztos: az időnk véges! Meggyőződés, elköteleződés, elhatározás és cselekvésképesség a maszatolás, a trendivé lett gyengeség, a kavargás helyett – talán ez volna ma az orvosságunk. Kár volna elbizonytalankodni az egyetlen földi életünket.

„Ahhoz, hogy gyermeke lehessen az embernek, nagyon sok idő és nagyon sok pénz kell” – olvashatjuk Aldrich: „És lámpást adott kezembe az Úr” című könyvében. Isabelle mondja ezt édesanyjának, Abbie Dealnek, amire ő így válaszol: „...méghogy nem engedhetitek meg magatoknak! Én azt nem értem, hogy engedhetitek meg magatoknak, hogy lemondjatok a gyermekekről! A kis gyermek puha, meleg testéről, pici kezecskéjéről... az anyaságról!” Egyik kedves olvasmányom.

Sok időre valóban szükség van az anyasághoz, és ez az, amiből soha sincs elég. Bár én annak idején itthon maradtam hét gyermekemmel, mégis ezt a szívfacsaró levelet is őrizgetem:

Micsoda érzelmi csapás volt ezeket a sorokat olvasni! Önvizsgálatra kényszerít még ma is, kire, mikor, hogy szánom az időmet.

Néha belém nyilall, mennyi hibát követtem el e téren. Hétgyermekes édesanyaként az idő beosztása ugyanis állandó kihívás volt.

Mindenki mosakodjon, felöltözzön, reggelizzen, fogat mosson, s időben elérjen az óvodába, iskolába... Aztán a délutáni Mama-taxi üzemmód következett: szolfézsról furulyára, hegedűre, csellóra, szaxofonra, vadászkürtre, fagottra, fuvolára, majd tornára vagy úszásra, triatlonra napi szinten hajnalban, nyelvórákra vagy cserkészetre, Regnumra. És persze nem maradhatott el a közös esti ima, az esti mese, mindenkinek az esti puszi, s az ágy szélén ülve néhány perc beszélgetés, amibe gyakran hétszer aludtam bele…

Mindegyik gyermekem életéről, az első hónapokról, évükről kis naplót vezettem, itt sorakoznak. Későbbi emlékeik, rajzaik, okleveleik, ellenőrző füzeteik, s minden, ami életüket kísérte, mappákban és dobozokban rendszerezve van. Igyekeztem 18. születésnapjukra albummal meglepni őket, ami az életükről szól. Óvodaváró házikója is és iskolaváró házikója is volt mindegyiküknek, néhányukat magam készítettem föl az elsőáldozásra, esküvőjük közeledtével az esküvői ruhát megvarrtam annak, aki kérte, sőt, még a négy-öt koszorúslány ruháját is.

Ma visszatekintve az életünkre csodálom, hogyan tudtunk mindenre időt, szeretetet, türelmet kapni. Csak úgy, hogy volt, aki föntről gondunkat viselte. S voltak családtagok, barátok, akik segítettek, mindig a megfelelő módon és pillanatban.

S hogy mennyi pénzbe került mindez? Sokan kérdezték már: „Hogy tudtatok egy tanári fizetésből hét gyermeket fölnevelni?”

A választ nem tudtuk megadni, csak annyit, hogy Isten tenyerén éltünk és élünk, s mindig – ha az utolsó pillanatban is és sok izgalom után – megadatott a szükséges dolgokra a pénz. Környezetünknek nagy hálával tartozunk ezért. Természetesen mi is igyekeztünk nagyon takarékosan élni, varrtam, befőztem, sütöttem, főztem, étterembe nem mentünk, helyette kirándultunk sokat, még külföldre is szinte évente elmentünk, mert a közös élmény a családdal az anyaság fontos része. A nyári szünidőben a gyerekek is segítettek, a házimunkát, kerti munkát beosztottuk, pontok gyűjtésével lehetett „fagyijegyekre” szert tenni. Szép volt látni igyekezetüket, ma is őrzöm ezeket a táblázatokat.

Ma a férjem és én, hét gyermekünk, négy szeretetre méltó vőnk és hat unokánk együtt alkotjuk családunkat. Éppen egy híján húszan! Hadd idézzem ifjú asszonylányunk esküvő után írt búcsúleveléből: 

„Köszönöm, hogy olyan színes és boldog gyerekkorom volt Veletek, mint senki másnak. Köszönöm, hogy szeretitek egymást, és köszönöm a testvéreimet!”

Őszintén elmondhatom: édesanyának/nagymamának lenni a legnagyobb öröm, egy jó édesapával karöltve!

– Miért van szükség katolikus családszervezetekre?
– A különböző családszervezetek különböző típusú családok érdekeinek képviseletére jöttek létre, mint például a vasúti dolgozók vagy a nagycsaládosok szervezetei. Mi úgy gondoltuk, a katolikus egyház idevágó tanítása a legjobb kiindulási pont, mert lefed mindent, mindig lehet rá hivatkozni és nem kell megváltoztatni. Mi gyakorlatias emberek vagyunk, és ezekből a tanításokból nagyon egyszerű, világos és praktikus következtetéseket tudunk levonni. Így nem kell vitatkoznunk azon, hogy ki, mit, miért mondott, mert mindannyian egyetértünk abban, hogy mi a kiindulópontunk. Szoros kapcsolatban állunk az egyházzal, de mi a családokat képviseljük. Ennek sok előnye van: mindenki komolyan vesz minket, még a más vallásúak és az ateisták is. A katolikus egyház tanítását közülük is sokan tartják koherensnek és értékesnek.

– Mi a hozzáállásuk a nem katolikus családok képviseletéhez?
– Ami katolikus, az egyetemes, így mindenkire vonatkozik; arra is, aki nem hisz benne vagy egyenesen elutasítja. Ez utóbbiaknak azt szoktuk mondani: lehet, hogy te nem osztod a mi nézeteinket, lehet, hogy te nem akarsz velünk együttműködni, de mondd meg: konkrétan mi nem tetszik abban, amit csinálunk, mi nem vonatkozik rád a javaslatainkból?

Ugyanis amit a FAFCE tesz, az nemcsak a katolikus családokra vonatkozik, nemcsak őket támogatjuk, hanem minden családot, egy nagyon világos szempont, a katolikus egyház tanításai mentén.

16 európai uniós ország 26 családszervezete tartozik hozzánk, és folyamatosan várjuk soraink közé azokat a jóindulatú nőket és férfiakat, akik számára fontosak a katolikus tanok a mindennapi életben, például a gyermeknevelésben.

– Milyen értékeket védenek és miért?
– Nagyon fontos: mi nem védjük a családokat, hanem támogatjuk őket. Mi nem védjük az értékeket, hanem megmutatjuk az erényeket. És próbáljuk megértetni a vezető politikusokkal, hogy a család egy rejtett kincs, amit fel kell mutatni, mert látjuk a hatalmas különbséget a demográfiai tél valósága és az emberek vágyai között.

Mi úgy gondoljuk, hogy a család nincs válságban a világban, ellenkezőleg: modern megoldást jelent egy válságban lévő világ számára.

– Ezért hozták létre a kiáltványt. Hogy állnak az aláírásokkal?
– Több célunk is van vele: tematizálni az európai parlamenti és az általános közbeszédet, vitákat, beszélgetéseket ösztönözni, helyzetbe hozni a képviselőjelölteket, hogy kiderüljön: kik támogatják valóban a családokat; tájékoztatni az embereket arról, kikre számíthatnak igazán. Végül a választások után szeretnénk azokkal a megválasztott képviselőkkel, akik alárták a kiáltványt, mielőbb összeülni és létrehozni egy családi frakcióközi csoportot. Előző két európai kezdeményezésünkkel – Egy közülünk (One of us) és az AnyaApaGyerekek (MumDadandKids) – a Európai Bizottságot céloztuk meg, most azt szeretnénk elérni, hogy a parlamenti képviselők köteleződjenek el a családok támogatása ügyében. Az első aláírók a lengyelek voltak. De volt olyan francia képviselőjelölt is, aki már azelőtt aláírta, hogy megkerestük volna. Természetesen jó lett volna minden képviselőt egyenként megkeresni, de ez kivitelezhetetlen, hiszen egyes országokban akár tizenöt lista is van, ezért a listákat összeállítókat kerestük meg.

– Előadásában röviden érintette a nyilatkozat tíz pontját. Melyiket tartja a legfontosabbnak?

– A manifesztum úgy van felépítve, hogy az elején vannak a „könnyen aláírható“ pontok, a végén az egyre nehezebbek.

Az első hatot valószínűleg bármelyik képviselőjelölt aláírná, az utolsó négy pont vállalása már kérdéses. Mindegyik pont fontos, de külön felhívnám a figyelmet a hatodikra és a hetedikre. A munkaerő-piacot nem kizárólag gazdasági és pénzügyi szempontok szerint kell megítélni. Az Európai Unió elkötelezett a gazdaság és a kereskedelem iránt, mégis tömeges munkanélküliséget eredményező gazdaságot hoztak létre, és a következményekkel nem foglalkoznak érdemben. A tartós magas munkanélküliség azt jelenti: rengeteg család hosszú időn át függ az állami segélyektől. Fontos lenne az is, hogy a munkarend kialakításakor elsősorban a család szempontjai legyenek a meghatározók, hogy a családtagok több időt tölthessenek el együtt. Ez hozzájárul a népesség dinamikájának fenntartásához, másrészt szolgálja a társadalmi kohéziót.

A FAFCE a Szavazz a családra!-nyilatkozat politikus-aláíróit május 15-én, a Családok Nemzetközi Napján teszi közzé, segítve ezzel is az európai parlamenti választás családbarát szavazóit.

A Jane Goodall Intézet, az Afrikáért Egyesület és a Védegylet ezért kampányt indított „Passzold vissza, Tesó!” néven, mindenkit a már nem használt telefonok leadására ösztönözve. A programhoz a KÖVET Egyesület is csatlakozott, amely zárt pontokon gyűjti a készülékeket. Ezidáig hat intézmény és vállalat jelentkezett gyűjtőpontok felállítására, többek között a Hilton Budapest és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Kara, de a helyszínek száma folyamatosan bővül.

„A résztvevőket arra kértük, hogy olyan helyre állítsák a mobiloknak kihelyezett dobozokat, ahol nem éri azokat víz, eső, és szem előtt vannak, például a recepción, a portán vagy a bejárat mellett” – tudjuk meg Bíró Imolától, a KÖVET Egyesület kommunikációs munkatársától. – A dobozokba az okostelefonokon kívül régi típusú mobilokat, tabletet és GPS-t is tehetnek. Az sem akadály, ha a készülék törött, fontos viszont, hogy leadás előtt eltávolítsanak arról minden adatot, és semmi ne folyjon ki a telefonból.”  

A gyűjtőpontok ezen a linken érhetőek el.  

2001 augusztusában Csíklázárfalva fürdőjének felújítására szerveződött az első csapat. Az itteni források gyógyhatású vizét és a környezetükben feltörő gázokat (mofettákat, vagyis „gázferedőket”) ősidők óta használták, a 20. század első felére pedig jelentős helyi fürdővé is vált, ám a 21. századra gazdátlanul tönkrement, szinte eltűnt. Magyarországi és helyi lelkes önkéntesek csapata újrafoglalta a forrást, megépítették a borvizes fürdőt a hozzá tartozó híddal, lépcsőkkel, ösvényekkel és komposzt-toalettel. A mofetta építéséből helyi kőfaragók vették ki a részüket. A kaláka nemcsak az építés terén volt eredményes, hanem csodálatos emberi találkozásokban is. A visszaemlékezők szerint a kalákások buszát a helyi rézfúvósok búcsúztatták, és könnyezve köszöntek el egymástól a házigazdák és az önkéntesek. Megtapasztalták, milyen felemelő élmény és mennyire hatékony a vidám, önzetlen munka és az összefogás.

A csíklázárfalvi kaláka persze nem a semmiből jött létre. Az 1990-es években már intenzíven kutatta a természeti, kultúrtörténeti kincseket a Csíki Természetvédő és Természetjáró Egyesület Jánosi Csaba geológus vezetésével. 1997 és 2000 között, a rendszerváltás utáni első székelyföldi térségfejlesztési stratégia tervezésekor már felmerült a „népi fürdők” megmentésének igénye. Ezek a munkák megvalósíthatók kisebb erőforrásokból, így adódott a kalákák ötlete, amely Székelyföldön valaha hagyományos munkavégzési forma volt.

Mikó István és Gryllus Vilmos - Kép: Páczai Tamás

A szervezést Magyarországon az Ars Topia Alapítvány végzi: pénzforrásokra pályázik és egyetemistákat, fiatalokat szervez a nyári alkotótáborokba. A 7–10 nap folyamán a helybéliek adják a szállást, az ételt, és együtt dolgoznak a „vendégkalákásokkal”. 50–70, több esetben 100 hazai és külföldi fiatal vesz részt egy-egy ilyen vállalkozásban. A létszám tekintetében kiemelkedő volt 2006-ban a Csíksomlyóhoz tartozó „Barátok feredőjének” felélesztése, ahol 150-en is dolgoztak egy-egy nap. Közösségi szempontból kiemelt jelentőségű a napi háromszori közös étkezés, és a szervezők mindig gondoskodnak esti, nyilvános programokról: előadásokról, művészi produkciókról, táncházról. A megépített létesítményt avatóünnepség keretében adják át. Nagyon figyelnek arra, hogy a fürdők természetes anyagokból, a helyi adottságokhoz illő módszerrel és díszítéssel újuljanak meg.

Ez azonban magában rejti az állandó karbantartás szükségességét is, amely csak akkor valósul meg, ha a helybéliek erre figyelmet, időt, munkát és pénzt áldoznak. Ebből a szempontból sok a sikertörténet, de több kalákás alkotás azóta újra romlásnak indult.

A kalákák hajtómotorja az Ars Topia Alapítvány elnöke, Herczeg Ágnes tájépítész, aki lelkesen szervezi az alkotótáborokat, és maga is részt vesz bennük. Motivációjáról sokat elárul az, amit a 10. jubileumi év tiszteletére kiadott képes album bevezetőjében ír: „A kalákák során értettem meg, hogy mit is jelent a tanítóimtól annyit hallott állítás: a művészet legmagasabb megnyilvánulási foka a szociális élet művészetté emelése.”

Kép: Páczai Tamás

A Fürdő- és Közösségépítő Kaláka működésének első tíz évében 14 Hargita megyei és két magyarországi helyszínen teremtett újjá régen lepusztult fürdőket, közösségi kerteket. Az utóbbi években Kovászna megye területére tették át működésük súlypontját, de dolgoztak a Vajdaságban és a Felvidéken is. A kalákázás mára mozgalommá vált, az egykori kalákatagok maguk is szerveznek hasonló közösségi megmozdulásokat szűkebb környezetükben: házak, terek, kertek jönnek létre kezük munkája nyomán. „Sokan megkérdezték tőlünk: miért kalákáztok? – írta Herczeg Ágnes a jubileumi kötet bevezetőjében. – Egyszerű a válasz: mert kalákázni jó.”

Idén, 2018-ban kaláka szerveződött Felvidéken, Egyházasbást településén a Mogyorós-kút feredő megépítésére, valamint Erdélyben, Zabolán a Csipkés-feredő kialakítására.  

A cikk a Képmás magazin 2018. szeptermberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ugye rögtön a jellegzetes látványosságokra gondolunk, amelyek látogatók ezreit vonzzák? A látnivalók mellett, között, közelében azonban nagyon érdekes emberek élnek, sajátos szokásokkal, érdeklődéssel. Először akkor figyeltem fel Jordániára, amikor hazánkban is turnézott az ismert jordán keresztény kórus, a Fountain of Love Choir. Körbejárta az internetet kedves kisfilmjük, amely az irántunk érzett tiszteletről és szeretetről szól.

Mi köt össze minket ezzel a gyönyörű országgal?  

A turizmusnál is fontosabb összekötő kapocs az oktatás.

A Jordániában praktizáló orvosok nagy része magyarországi egyetemeken végzett. Többen házasodtak magyar lánnyal.

Amikor egy jordániai orvos magyarul beszél, elámul a látogató, de még jobban kikerekedik szeme, amikor kiderül, hogy gyermekei, sőt, unokái is remekül beszélik nyelvünket. Ha pedig magyar dalt hall tőlük, például nemzeti ünnepeinken, meghatódik.

A Jordániában hosszasan tartózkodó magyar diákok lelkesen meséltek nekem élményeikről, jó tapasztalataikról, az első pillanatban szokatlan, aztán természetessé váló életvitelről. Ezek a fiatalok olyan egyetemisták, akik tanulmányaikat egy ideig a fővárosban, Ammanban folytatják.  Mindegyikük azt mondja, a jordán emberek befogadók, segítőkészek, nyitottak és barátságosak. Elegánsan berendezett kollégium és igen magas színvonalú oktatás várja a messziről jött tanulni vágyókat. Vegyes baráti körök alakulnak, amelyek kíváncsiságon, elfogadáson, és előzékenységen alapulnak. Egy szorosabbá vált barátság már családi látogatásokat is jelent, részvételt az ottani családok életében.

Kedves információközlőm, Anna második félévét tölti Ammanban. Jól ismeri már a várost és lakóit. Csodás ez az internet, a Skype: csak húsz centiméterre, mégis kétezer kilométerre vagyunk egymástól, így beszélgethetünk.

– Milyen vendéglátó egy jordániai család?

– Nagyon nehéz szavakba önteni. Úgy fogadnak, mint egy családtagot. Meghívnak bőségesen megterített asztalukhoz, ahol rengeteget kell enni. Mindenki beszél, mégpedig szaporán és hangosan, ez a lehető legjobb nyelvgyakorlás a világon. Folyamatosan kínálgatnak, mintha előzőleg éheztél volna. Rettenetes sértés visszautasítani az ételeket, amelyek nagyon ízletesek, fűszeresek. Van némi hasonlóság az otthoniakkal, de elkészítésük sajátos. Leginkább baromfi- és birkahúsból készül a legtöbb étel, ehhez köretet kínálnak, leggyakrabban kuszkuszt és zöldségféléket. Az édességek is nagyon finomak. Utána teát, kávét, üdítőket adnak, alkoholt nem isznak. A kávé nagyon erős, otthon törökösen főzött kávénak ismerjük.

Kép: Veres Gabriella

– Milyen alkalomból hívtak meg?

– Leginkább a közös otthoni tanulás a program, persze ez nem könnyű, ha előtte gömbölyűre tömnek. Tanulótársaim igen jól beszélnek angolul, ez a közvetítő nyelv köztünk. Így alaposan megdolgoztatom a fejem, amit szeretek, de szükségem van segítségre. Egyik barátnőmmel meséket olvasunk angol és arab nyelven, ez bővíti a szókincsünket. Van, akivel a nehezebb szövegek fordítását gyakorlom. Barátaim meghívásai tehát többet jelentenek egy egyszerű látogatásnál.

Legutóbb az anyák napi családi összejövetelre hívtak el. Ez kimondhatatlanul megtisztelő! Felejthetetlen!

– Anyák napi összejövetel? Mi virágot veszünk az anyukánknak, és szép ajándéktárgyakat készítünk az iskolában. Vajon Ammanban is ilyen?

– Nem! Olyan ceremóniára kell gondolnunk, mint Magyarországon egy lakodalom. Ez nem túlzás! Március 21. valóságos népünnepély. Az egész országot megmozgatja.

Hogy jobban megértsük az ünnep tartalmát, tudnunk kell, hogy a jordán emberek életében is a család az első. A legfontosabb személy pedig az édesanya. Bizony, az édesanya! Az ő szava szent. Hatalmas tisztelet övezi. Ő a megmondóember.

Elképzelhetetlen, hogy valaki ne szóljon tisztelettel az édesanyjához, szemtelenül válaszoljon kérdéseire. Ezért az ünneplése rendkívül fontos! Már az előkészületek is felpezsdítik a várost. Hatalmas a forgalom, nagyobb, mint bármilyen más napon. Pedig itt mindig nagy a tömeg, gyakoriak a dugók. A közlekedési szabályokat sajátosan értelmezik.  A tömegközlekedés szemmel alig érzékelhető, ezért a legtöbben saját autóval vagy taxival közlekednek.

A tortaboltokban, ahol tényleg csak tortát lehet venni, nyüzsögnek az emberek. Ha valaki időben akar vásárolni, érdemes előre rendelni. Az utcán mindenkinek a kezében torta és ajándékot rejtő táska van. Az ajándékok  értékesek, akár drága ékszer, parfüm vagy mobiltelefon is lehet. Az anyagi lehetőségeihez képest mindenki igyekszik gálánsan édesanyja kedvében járni. A nagy napon az édesanyát minden gyermeke köszönti, ez a nap csak az övé. Számtalan gyönyörű dal szól arról, mennyire szeretik gyermekei az édesanyát, milyen hálásak, és személyesen tapasztalom, hogy ez a valóságban is így van.  

A kapcsolat az anyák és gyermekeik között nem formális, hanem kölcsönös szereteten alapuló és erős.

Az ételek ünnepiek, a terített asztal roskadozik a finom falatoktól. Ezeket természetesen nem az édesanya készíti, ő „a vendég”. Együtt esznek – a tortákat is.  Hihetetlen jó és oldott a hangulat, a már jóllakott gyermekek szaladgálnak, a felnőttek kávéznak, beszélgetnek, minden derűs, zajos, családias.

Anna fotója egy húsos fogásról – Kép: Veres Gabriella

– Feltételezem, hogy az iskolákban nem ünneplik őket.

– Dehogynem! Tornacsarnokok, óvodai és iskolai rendezvénytermek telnek meg a becses látogatókkal, ahol leginkább látványos táncos bemutatókat tartanak, muzsikálnak és énekelnek. Külön a kislányok és külön a kisfiúk. Izgatott anyukák ülnek a nézőtéren, és mobillal veszik gyermekeik produkcióját, pontosan úgy, mint nálunk.

Ha szabadban tartják az ünnepélyt, még a kerítésen is  rokonok ülnek, az összes hozzátartozó családtag énekli az ismert dallamokat. Az egész egy felfoghatatlanul nagy színes népünnepély. Boldog vagyok, hogy a részese lehettem!