– Győzz meg, kérlek, engem, aki alapvetően nem érdeklődik a foci iránt, hogy szombat este leüljek a TV elé!
– Nem vagyok az a győzködős típus. De annak, aki nyitott rá, szombaton egyértelművé fog válni, hogy a női foci létezik, színvonalas és élvezetes. Az lett volna a legjobb egyébként, ha a stadionba jössz ki, hiszen az élmény a helyszínen, testközelből az igazi.

– Lehet még jegyet venni? 
– Nem, minden jegy elkelt a szombati Lyon–Barcelona döntőre. A Lyon ugyebár a címvédő, ott játszik a magyar származású Marozsán Dzsenifer, aki bár Németországban nőtt fel, Budapesten született, ezért a szívének nagyon kedves, hogy itt játszhatja a döntő mérkőzést. Miatta, bevallom, én is a Lyonnak szurkolok egy kicsit, de külön elismerésre méltó a Barcelona teljesítménye is, hisz először jutottak be a döntőbe.

– Nálunk milyen a női foci megítélése?
– A foci itthon eddig egyet jelentett a férfi labdarúgással. Elindultunk egy úton, de a női szakág a férfihoz képest még gyermekcipőben jár.

Az lenne egyébként a szerencsés, ha a női csapatokat, legyen szó kézilabdáról, kosár- vagy vízilabdáról, nem a férfiakhoz viszonyítanánk, hanem önmagukban értékelnénk.

A férfi labdarúgás hagyományai több mint egy évszázadosak. Ehhez képest a női foci bő három évtizeddel ezelőtt jelent meg, és az utóbbi időszakban indult csak el a professzionalizálódása. Valójában az elmúlt éveket érzem igazán meghatározónak, előtte ez a szakág itthon szinte láthatatlan volt. A Bajnokok Ligája döntő viszont egy kiváló alkalom arra, hogy a szélesebb közönség is megismerkedhessen vele, és megtapasztalja, hogy a lányok játéka mögött is micsoda teljesítmény áll. A nézettségi adatok is egyébként azt mutatják, hogy folyamatosan növekszik az érdeklődés: egy Fradi–MTK meccs miatt már akkor is sokan leülnek a tévé elé, ha történetesen nők játszanak.

– Mit jelent számodra, hogy te lehetsz a női BL döntő nagykövete? Milyen feladataid vannak?
– Hatalmas megtiszteltetés. Eleinte picit furcsa volt, hogy átkerültem a mikrofon másik oldalára, és most engem kérdeznek, de élvezem nagyon ezt a feladatot is. Egyrészt meg kell ismertetnem a külföldi érdeklődőket a magyar női labdarúgás helyzetével, a BL döntő helyszínével, Budapesttel. Egy picit tehát Magyarországot is képviselem, ez a kommunikációs feladatok egyik része, a másik pedig, hogy itthon népszerűsítsem az eseményt, a csapatokat. A szervezési feladatokból is kiveszem a részem valamelyest. Szombaton is sok kísérőprogram lesz a döntőt megelőzően, a meccs előtt pedig bemutatjuk a BL trófeát is a nézőknek. Azért nem tudok teljesen kibújni az „M4 sportos bőrömből” sem: valamilyen formában bekapcsolódom majd a közvetítésbe is.

 

– Honnan ered ez a szenvedélyes fociszereteted?
– Édesapám nagy focidrukker. Három lánya született, de ez őt egyáltalán nem fogta vissza, rendszeresen vitt minket is a mérkőzésekre.

Gyerekkoromban babáztam és fociztam is, a kettő szerintem nem zárja ki egymást.

Az általános iskolában sem néztek rám ferde szemmel, ha együtt rúgtam a bőrt a fiúkkal az udvaron, a gimnáziumban pedig már lett egy női csapatunk. A kerületek közti teremfoci-bajnokságban nagyon szép eredményeket értünk el. Már akkor érlelődött bennem, hogy nagypályán is szeretném kipróbálni magam. Aztán nyolc évig játszottam NBI-ben, majd NBII-ben. Az egyetem alatt is aktívan sportoltam, de munka mellett már egyre nehezebben ment.

Többször abbahagytam, majd újrakezdtem, állandóan hívogatott a gyep.

Még múlt ősszel is voltam edzeni, de versenyszerűen sportolni csak úgy lehet, ha az ember rendszeresen ott tud lenni, és a meccseken is stabilan lehet rá számítani. Az utolsó időszakban többször kérdéses volt, hogy munka után vajon be tudok-e esni egy adott meccsre. Ezt így, félgőzzel nem akartam és nem is lehetett folytatni.

– Ahogy a női focinak is egy hosszú utat kell bejárnia az elfogadásig, nőként a sportriporteri pályán boldogulni sem lehetett egyszerű. Mit tapasztaltál?
– Az eleje talán tényleg nehezebb volt.

Először azon kell sokaknak túllépniük velünk kapcsolatban, hogy nők vagyunk, és csak ezt követően jön az, hogy mit is tudunk. Egy férfinél rögtön az a kérdés, hogy mit tud.

Nem akarok persze mártírt csinálni magunkból, pláne azért, mert ma már abszolút előnyét is érzem annak a munkámban, hogy nő vagyok. A női empátiának, megközelítési módnak szerintem ebben a szakmában is vannak előnyei. Ha például fiatal sportolók jönnek a stúdióba, akik még soha nem ültek kamera előtt és meg vannak szeppenve, igyekszem mindig segíteni őket abban, hogy minél kevésbé feszengjenek. A pályaszéli interjúknál pedig egy edzővel vagy egy sportolóval verseny után, meccs végén, sokszor nagyon szélsőséges hangulatban, lelkiállapotban kell tudni beszélgetni.

 

A kapcsolatfelvételben is lehet előny, ha valaki nő, de csak akkor, ha ez felkészültséggel, hitelességgel társul.

Ma már tudom azt is, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, ezért elsősorban a szakmai kritikákra figyelek, nagyon fontosak számomra egyes kollégák visszajelzései. Hálás vagyok, hogy végigjárhattam a ranglétrát. Kezdtem gyakornokként, interjúkat vágtam, figyeltem a forgatásokat. Ez adott egyfajta magabiztosságot, és bízom benne, hogy a nézők is elsősorban a felkészültségemért, a stílusomért jegyeznek meg. Nekem egyébként a közvetítés a legkeményebb pálya, borzasztó nehéz egy egész meccset végigbeszélni jó ritmusban, élvezetesen. Rengeteg még a tanulnivalóm ezen a téren, de épp ez a kihívás is inspirál.

– A stílusodon változtattál a kezdetekhez képest?
– Eleinte rettenetesen görcsös voltam, nagyon akartam szakmailag bizonyítani. Már sokat finomodtam ezen a téren, de továbbra is egy karakán karakter vagyok, azt hiszem, nem pedig egy negédes, bratyizós típus. Persze a bizalom és hitelesség megszerzéséhez mégiscsak kell egyfajta közelség az adott sportághoz, sportolókhoz.

– Ki tudsz kapcsolni a nap végén?
– Sportesemény mindig van. Ezt nem lehet befejezni, csak félretenni, ha pl. tudatosan azt mondom, hogy na jó, ezt a mai meccset most már tényleg nem fogom megnézni, menjünk inkább végre el egy színházba. Csak így lehet.

Egy időben mindent a munka mögé helyeztem, de ma már nem így csinálom. A család sok mindent felülír.

– Amikor felkértek nagykövetnek, már lehetett tudni, hogy gyermeket vársz?
– Én tudtam. (nevet) Szerencsére nagyon pozitívan állt hozzá mindenki a csatornánál és a BL-döntő szervezői körében is. Amikor kiderült, hogy kislányom lesz, sokan viccesen meg is jegyezték, hogy ennek milyen jó üzenete van. Aztán persze megértették, hogy direktben nem szeretném „reklámozni” a várandósságomat. Sokkal szívesebben beszélek szakmai érdekességekről, mint a magánéletemről. Ez utóbbi nem is hiszem, hogy a családomon kívül bárkinek is izgalmas lehet.

– Hogy vagy? Második trimeszterben jársz, jól saccolok?

– Igen, teljesen jól vagyok, köszönöm, a 26. héten járunk. Igyekszem kímélni magamat, amennyire lehet, de elég nehezen engedem el a munkát. Június elején lesz a női labdarúgó bajnoki döntő, azt még szeretném megcsinálni. Pontosan tudom, hogy egy merőben más, de csodálatos időszaka következik az életemnek, az agyamat viszont még nem tudtam teljesen átprogramozni. (nevet) Amikor megtudtuk, hogy jön a baba, kiszámoltam, hogy a nyári vizes világbajnokságra már nem fogok tudok kiutazni, a 2020-as olimpiára viszont szeretnék visszatérni.

 

– A férjed, nem szakmabéliként, el tudja fogadni a sokszor hektikus időbeosztásodat?
– Mindenben támogat. A kapcsolatunk elején különösen sokat voltunk távol egymástól. 2016-ban egy hónapot a férfi labdarúgó EB miatt töltöttem külföldön, aztán újabb egy hónapot az olimpia miatt. Kis túlzással egész nyáron nem találkoztunk. Akkora könnyebbséget jelentett, hogy bízott bennem, hogy nem nyaggatott, hogy miért nem vagyunk többet együtt, hanem átérezte, hogy ezek a feladatok nekem most nagyon fontosak, mondhatni mérföldkövek! Kifejezetten büszke arra, ha pozitív visszajelzéseket kapok szakmai berkekből vagy a szurkolóktól.

– Édesapád református lelkipásztor. Neked milyen a kapcsolatod Istennel?
– Hálás vagyok a jó Istennek az ajándékaiért.

Hálás vagyok a munkámért, a feladataimért, az egészségért és természetesen a családomért. Mindig mellettem állnak. Ez egyáltalán nem egy magától értetődő dolog.

A neveltetésem, a gondolkodásmódom, hozzáállásom a munkához, az élethez a szüleim és testvéreim érdeme, ők szolgálnak mintául a saját életükkel, és én is a tőlük kapott értékeket szeretném majd továbbadni.

A főváros, a galéria és a Fortepan közös kiállításának megnyitóján Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes kiemelte, hogy ezen a helyszínen sport témájú kiállítás még nem volt, ám mivel Budapest idén Európa sportfővárosa, az eseménysorozatba illik a múlt sportéletét felidéző tárlat.

„A képeket elnézve megállapítható, hogy régen is olyan izgalmakat éltek meg az emberek egy-egy sporteseményen, mint napjainkban. Ezeken a fotókon a város olyan arcát, pillanatait láthatjuk, melyeket tévéműsorokban nem" - mondta a főpolgármester-helyettes.

Török András, a Fortepan menedzsere hangsúlyozta, ezek a képek a sportnál többről szólnak: korhű dokumentumok, amelyek ábrázolják az adott időszak divatját is. A kiállított képeken látható például az atlétikai eseményeken és labdarúgó-mérkőzéseken telt házas Népstadion, a Csepel Vas- és Fémművek gyereknapi sportrendezvénye, az augusztus 20-i víziparádé dunai kajakosai, vagy a kilencedik kerület egyik terén sakkozó férfiak.

A kiállítás július 15-ig, keddtől szombatig 12 és 18 óra között ingyenesen látogatható.

Az Unió 2008-ban döntött úgy, hogy a rossz energiafelhasználású fényforrásokat folyamatosan kivezeti a piacról, ami érthető törekvés, ma már a mozdonyokat sem 12 százalékos hatékonyságú gőzgépekkel hajtják. „A halogénlámpák kivezetése alapvetően pozitív, hiszen korszerűbb, kevesebb energiát igénylő technológiára állunk át, a dolognak azonban több vetülete is van. Számít a piac egésze, a gyártók érdeke, a vevők igényessége, a színvisszaadás, a Föld energiamérlege és a felhasználók pénztárcája mind az energiafogyasztást, mind az izzók beszerzési árát tekintve” – sorolja a szempontokat dr. Ábrahám György, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki Karának professzora, az MTA doktora. Hozzáteszi, hogy ha valaki a technikailag legkorszerűbb dolgokat preferálja, akkor az a LED mellett dönt. A legkorszerűbb viszont nem jelenti azt, hogy minden szempontból a legjobb.

„Az energiafogyasztásbeli különbségek valóban a LED mellett szólnak, de naiv, aki azt hiszi, hogy az átállás pusztán magasztos zöld gondolatok miatt történt. Több olyan terület is van, amelyhez a környezet védelme érdekében hozzá kellene nyúlni, de nem teszik, mert nincs mögötte olyan erős lobbi, mint az izzóknál.

A helyzet környezetterhelési szempontból sem egyértelmű, mert a fényforrások közt érdemi különbség nincs, ha begyűjtik őket, valamennyit újra lehet hasznosítani” – mondja szakértőnk. Ha nézzük a különböző fényforrások árát és élettartamát, élettani hatását, a dolog még bonyolultabb.

Egy kis történelem

140 évvel ezelőtt jöttek rá, hogy ha áramot vezetnek át egy volfrám vagy szén izzószálon, akkor az fölmelegedik és fölizzik, színe pedig annál fehérebb, minél melegebbre izzítják. Edison 1879 karácsonyán bemutatta az első szénszálas izzót. Mivel a fényforrás rengeteg hőt is termelt, a levegő oxigénje miatt pedig hamarabb kiégett, az izzószálakat kis üveggömbbe kellett helyezni. Idővel a szén- vagy volfrámszálat körülvevő üveggömbbe gáz is került. Bródy Imre például az 1930-as években fejlesztett ki kriptontöltésű izzólámpát, amelynek a fénye sokkal szebb volt, és az élettartama is megnőtt.

A következő lépést a halogénizzók jelentették, amelyekben a vékony izzószálat a jobb hatásfok és a hosszabb élettartam érdekében halogénnel töltött pici üvegburkolatba foglalták, később pedig az egységesség kedvéért az egész bekerült egy hagyományos villanykörtébe. Ezek azért adnak a régi villanykörtéknél szebb színt, mert magasabb hőmérsékletre izzították őket: a volfrámot 2700 fokosra melegítik, a halogén 3200 fokos. Energiafelhasználása ennek ellenére az utóbbinak jobb, 20–30 százalékkal gazdaságosabb a volfrámnál. Ugyanis a hagyományos villanykörte elsősorban hőt fejleszt, és csak másodlagosan, az energia 5 százalékából jön létre fény. Noha a hatékonyság a halogéneknél jobb, a hagyományos technológia a fogyasztók számára így is nagyon olcsóvá vált: a kínaiak már 300 forint alatti áron árulják ezeket az izzókat.

Az európai gyártók nem bírták a versenyt, kevésbé tudták eladni magasabb árú halogénjeiket, ezért elkezdtek lobbizni a hagyományos izzók európai betiltásáért, fő érvük pedig az energiapazarlás elkerülése volt.

Viszlát volfrám

Hagyományos volfrámizzók már évek óta nem kaphatók, az uniós határozat nyomán 2009-ben abbahagyták a gyártásukat. Először a 100 wattnál nagyobb teljesítményűeknek intettünk búcsút, majd eltűnt a 60 és a 40 wattos is: 2012-től már utóbbit sem volt szabad gyártani, csak a már meglévő készleteket lehetett eladni. A lakásokból lassan minden ilyesmi kikopott, maradtak a halogénizzók és a fénycsövek. „Az persze látszott, hogy a folyamat itt nem áll meg, hiszen Kína is elkezdett halogénizzókat gyártani, nagyon leverve az árakat: ma már 400 forintnál olcsóbban is lehet ilyen fényforrást kapni.

Hogy mi ilyenkor a következő lépés a gyártók részéről? Lobbizni, és átállni olyan technológiára, amelyben Kína még nem versenyképes, így még nem töri le az árakat” – folytatja szakértőnk. Ez lett a LED-lámpa, amelynek darabja 1800–2000 forinttól indul.

Ezekhez drága alapanyagokat, galliumot, foszfort, indiumot használnak, a diódákhoz ezekre van szükség. A korszerűtlenebb, nem mellesleg kevésbé megtérülő, Kínával már nem versenyképes halogénizzók gyártását idén szeptemberben abba is hagyták, már csak a raktáron lévő készletet szabad eladni.

Pénzt vagy éveket?

Persze a halogéneket kiszorító LED-ek valóban hatékonyabbak, előrefelé például már nem adnak le hőt, csak látható fényt. Egyedül hátsó részük melegedik, tokjukat azért kell bordákkal hűteni, hogy a lámpatest ne károsodjon. Viszont a felvett energiának már így is 14 százalékából állítanak elő fényt, áramfogyasztásuk pedig ötször jobb a halogénekénél. Ugyanakkor ebben sok újdonság nincs, ilyen fényforrás már korábban is létezett: a fénycső, amiből van energiatakarékos is, és amelynek szintén ötször jobb az áramfelhasználása, mint a hagyományos halogénizzóké. Fogyasztásban ez tulajdonképpen a LED versenytársa, a halogént e tekintetben mindkettő lekörözi. A halogén viszont színvisszaadásban veri mind a LED-et, mind a fénycsöveket.

 

Amiben a LED egyértelműen a jobb, az az élettartam, hiszen akár 50 ezer órát garantálnak rájuk, míg a halogének esetében 1–2 ezer, a fénycsöveknél pedig általában 5–15 ezer óra a maximum. Ez nagy különbség, viszont egyetlen LED árából rengeteg izzót, illetve fénycsövet lehet venni. Anyagi szempontból tehát nem feltétlen ez a jobb.

Minden relatív

„Mondhatnánk, hogy a drágább LED-eket ritkábban kell megvenni, viszont ez a szegényebb embereket vásárláskor jobban megterheli. Másrészt a gyártóknak az aktuális bevétel számít, pláne, hogy Kína zárkózik fel, előbb-utóbb pedig ismét letöri az árakat. Már készítenek is LED-eket, csak a minőségük még nem megfelelő: élettartamuk nem éri el az 50 ezer órát, fényerejük hamarabb csökken. Előbb-utóbb viszont ezen a téren is felzárkóznak, a nyugati gyártók pedig bajba kerülnek” – jósolja szakértőnk. És hogy mi a jövő?

A fejlődés nem állt le, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) mérnökei például már bejelentették, hogy ugyan a halogénlámpa kivonását megkezdték, de ők épp azon dolgoznak, hogy köré olyan különleges kristálycsövet tegyenek, amely visszatükrözi a meleget az izzószálba, és abból újra fényt csinál.

Már most folyik a fejlesztés. Kár lenne ugyanis a halogénlámpa napfényhez jobban hasonló, szebb színű fényéért, folyamatos, árnyalatokat jól visszaadó spektrumáért. A takarékos LED-ek ugyanis rosszabb minőségű fényt produkálnak.  

Elvesztett éjszakák

Ha a színvisszaadást nézzük, akkor azt látjuk, hogy az a halogénnél nagyon jó, az úgynevezett RGB LED-nél viszont nem az igazi. Ennek oka, hogy a LED-ek alapvetőn vörös, zöld és kék (erre utal az RGB jelző: red, green, blue) színből állítják elő a fehéret, becsapva az ember szemét. Létrehoztak fehér LED-et is (ma már világításra nem használnak RGB LED-et), amilyenből már kétféle is forgalomban van: az egyik a meleg fehér, a másik a hideg fehér. Ezek spektruma viszonylag folyamatos, mindenféle szín megtalálható benne, nem csak a három alapszín.

Ugyanakkor – noha nem vesszük észre – a fehér LED önállóan is tartalmazza a kék fényt. Ez a szemnek nem árt, amiatt viszont rossz, hogy aki este azzal világít, az nehezebben álmosodik el, mert a kék fény jobban ébren tartja az embereket.

Magyarán ilyen lámpák használatakor könnyen fölbillen a napszakokhoz igazodó biológiai ritmus. Emiatt a fehér LED-et nem szerencsés olvasólámpaként használni, jobb az energiatakarékos fénycső, vagy amíg még árulják, a halogénlámpa.

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Míg másoknak klassz vidéki nagyszüleik voltak, az enyémek két-, illetve ötháznyira laktak ugyanabban a zuglói utcában, mint mi. Ennek ellenére (vagy éppen emiatt) nem volt igazán jó a kapcsolatunk, de erről más alkalommal, ugyanis még az okok megfejtésének folyamatában vagyok.

Apai nagyanyám huszonegy évesen házasodott: klasszikus múlt századi történet a harmincas évekből.

A vidékről feljött cselédlány férjhez megy, no nem a háziúr gazdag fiához, hanem a legalább olyan szegény nagyapámhoz, aki egy szoba-konyhában lakik szüleivel és két felnőtt testvérével. A folyóvizet összesen egy darab hidegvizes csap biztosítja, a fűtés egy kicsi vaskályha, vécé az udvaron.

Nagyapám állítólag okos volt; a Szent István Gimnáziumban érettségizett, ami akkoriban – 1925 táján – elég rangos dolognak számított. Mégsem tanulhatott tovább, mert dolgoznia kellett, így lett pincér. Negyvenöt évesen halt meg, a tizenkét éves kori skarlátból szerzett szervi szívbajától nem teljesen függetlenül. Özvegy nagyanyám még négy évig viselte elhalt ura nevét, majd – gondolom, afféle levezetésként – újra férjhez ment, és amint az abban az időben természetes volt, felvette második házastársa nevét. Negyvenhat évet éltek le együtt, míg nyolcvannyolc évesen el nem hunyt. Huszonegy évig hívták tehát Gálnak, ugyanennyi ideig Ungvárynak és negyvenhat esztendeig Zsuborinak.

Mégis, amikor haldoklott, és a kiérkező ügyeletes orvos megkérdezte a nevét, azt motyogta, szinte öntudatlanul: Ungváry… Vajon kiesett neki az utolsó fél század, vagy mindig is egyszem fia családjához tartozónak érezte magát, és a maradék negyvenhatra valóban csak „levezetésként” tekintett?

Nevelő nagyapámról én csak hat–nyolc évesen tudtam meg, hogy nem az igazi, de mindig annak tekintettem, ahogy ő is unokáinak tartott minket; ő vitt focimeccsekre, a Népstadion kettős rangadóira. Ő tanította meg öcsémet sakkozni, és egészen addig mindig türelmesen játszott vele, mígnem a hat–hét éves gyerek le nem győzte. Akkor lesöpörte a bábukat a tábláról, és többet nem játszottak. Nem tudom, jelen volt-e az orvos és a felesége közötti kérdés-válasznál, és ha igen, vajon rosszul esett-e neki, amikor negyvenhat évnyi házasság után megfeledkeztek róla. Tény, hogy három hónap elteltével követte nagyanyámat. Nem csoda, képtelen lett volna nélküle létezni. A ruházkodását, az étkezéseit nagyanyám felügyelte, a házimunkákat ő végezte, a kávét is ő tette nagyapám elé. Nem mintha az öreg lusta lett volna; nyolcvanévesen is három ház kertjének gondozását vállalta, ahol füvet nyírt, gereblyézett, sepregetett, locsolt.

De a hétköznapokat nem tudta egyedül megoldani. És hát negyvenhat év, bármennyire is zárójeles, „arra a kis időre” szolgáló megoldás, azért nagyon mély nyomot tud hagyni az emberben. 

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Kétszer találkoztam vele személyesen, amikor egyik szervezője lehettem annak a lelkigyakorlatnak, amelyet ő tartott. Mackó termete ellenére soha nem tűnt úgy, hogy rá a magasba kell néznem. A beszéde is ilyen volt: teológiai absztrakciókra kiélesedett fülem számára finom és egészen újszerű. Például az, ahogyan elnevette magát, amikor körülírta Zákeus személyiségét: Jézus szeret beleállni nevetségesnek tűnő helyzeteinkbe. Nem rajtunk, hanem velünk kacag, amikor csimpaszkodunk egy fán.

A Bárkának, az általa alapított, fogyatékkal élőkkel életközösséget vállaló otthonnak a szíve a megbocsátás – vallotta, hiszen a sérült emberek a lelkünket szólítják meg. Eric, akivel Jean Vanier együtt élt, szorongott. Látszott tekintetén az a rémséges élmény, hogy őt eldobták. Nem volt jó senkinek, mert fogyatékos. Ezt az élményt akkor is cipelte magával, amikor szeretettel vették körül, hiszen az emberben mély gyökeret ver létének elutasítása. Vele élve a szorongás, mint valami sugárzó erő, mindenkire hatott. Volt, aki hiperaktív módon állandóan segíteni akart neki. Volt, aki agresszívvá vált, és elkezdett csapkodni. De Ericnek arra lett volna szüksége, hogy igazán jelen legyenek mellette.

Jean Vanier sokszor elmondta: a sérült emberek kincsek, ha készek vagyunk jelen lenni számukra, mert olyankor a mi sérültségünket gyógyítják. Akkor észrevesszük, hogy mindketten ugyanahhoz a megsebzett emberiséghez tartozunk.

De mindketten ezzel együtt növekedhetünk, mert bízunk, mert kapcsolódunk, mert Isten szeretete fényének kitesszük magunkat. Ezt mondta: „Saját szegénységem és sebeim felismerése arra kényszerít, hogy leszálljak a magas lóról. Nincs többé gondozó és gondozott. A falak kezdenek leomlani.”

Ebben a folyamatban napvilágra kerül a bennem élő gyermek: Ez vagyok igazán! Elkezdek játszani, és már nem kell elsőnek lennem! Ez a létállapot a megbocsátás tere. Ezen a téren kívül bármi baj történik az életben, a másik embert riválisnak tartjuk, aki elveszi az időnket, a kedvünket… Gépek mellett ülünk, elszigetelődünk, és félünk egymástól. De ha azt mondják: „Bár nem mozog a kezed és a lábad, bár nem teszed magad hasznossá, mert nem tudsz beszélni, de kincs vagy” – akkor ez a türelmes és erős szeretet engem, a vélt egészségest is igazán értékessé tesz. Akkor nem a siker, valamilyen képzelt pulpitus lesz az identitásom, hanem maga a bizalom.

Ez a Bárka Közösség kiváltságos ösvénye, ahol a fogyatékos emberekben saját emberségünket fedezhetjük fel!

 

Most mi is együtt élünk egy lánnyal, Marcsival, akit a magyar szociális rendszer hálójából fogtunk ki. Ma éppen azzal kelt fel, hogy „márpedig én ebben az időben nem megyek sehova. Alszom, és kész!” Aztán mégis elment, kapott egy jó hallókészüléket, boldogan mutatta, és most éppen simogatja az ő kedvéért ideköltözött kiscicát. Valami különleges finomság és őszinteség költözött be hozzánk azzal együtt, hogy sokat nevetünk és idegeskedünk is. De vele azok vagyunk, akik igazán vagyunk, az biztos! Soha nem lenne itt Marcsi, ha Jean Vanier-től nem tanultam volna annyi mindent.

2019. május 16-án 18:00 órakor közös hálaadást tartanak a Párbeszéd Házában (Budapest, Horánszky utca 20.) a kereszténység meghatározó kortárs alakjának, a Bárka Közösség és a Hit és Fény alapítójának temetése napján, amely a franciaországi Trosly-Breuil-ban lesz. Szeretnék kifejezni hálájukat e közös együttléttel.

„A politikusok, akik a fegyverlobbi által pénzelt székekben ülnek, azt állítják, hogy nem lehetett volna megelőzni az iskolai lövöldözést. Szerintük egy fegyveres jófiú képes leszedni a fegyveres rosszfiúkat, és a lőfegyver egy ugyanolyan eszköz, mint a kés, de ez mind baromság. A gyilkos nem tudott volna ennyi gyereket bántani egy sima késsel” – mondta elkeseredetten Emma Gonzalez, akinek nem jutottak olyan nyugalmas gimis évek, mint nekünk, amikor óra előtt próbáltuk befejezni a házi feladatot, vagy amikor az ebédszünetben jóízűt csacsogtunk, miközben majszoltuk a kevéssé jó ízű menzás makarónit, és izgultunk a matek nagydolgozat miatt. Emma Gonzalez és kortársai, ahogy sok amerikai iskolás, mindennap fémdetektorokon mennek át becsengetés előtt. A tinédzsernek tavaly februárban azért kellett felszólalnia, mert a szeme láttára mészárolta le tizenhét társát egy tizennyolc éves fiú, egy félautomata fegyverrel. A gyerekek és a szülők nem ok nélkül félnek.

Tavaly volt a legtöbb iskolai lövöldözés Amerikában, összesen 113 ember veszítette életét vagy sérült meg iskolai fegyveres támadásokban. – írja a BBC.

A fegyvertartás az amerikai kultúra szerves része

Európaiként nehéz megérteni az amerikaiak fegyverekhez fűződő viszonyát, az USA-ban ugyanis a fegyverbirtoklás 1791 óta alapvető állampolgári jog. Abban az időben a fegyverviselés jogának alkotmányos garanciáját az élet, a tulajdon és a szabadság védelme indokolta. Az őslakosok meg akarták védeni területüket, ezért gyakran támadtak amerikai telepesekre, és az élelemszerzéshez is nélkülözhetetlen volt a puska vagy pisztoly. A 18. században ráadásul az USA-nak még nem volt hivatásos katonákból álló reguláris hadserege, ezt a szerepet akkor a fegyverforgató civilek töltötték be.

A fegyvertartással kapcsolatos kérdések ma már élesen megosztják a társadalmat. Az amerikai szavazók fegyverpárti része az egyre gyakrabban előforduló terrorcselekmények és lövöldözések miatt félnek, a fegyverlobbi pedig dollármilliókat fektet abba, hogy elhitesse velük, hogy a fegyver jelenti számukra a biztonságot. Az inkább demokrata szigorításpártiak ezzel szemben abból indulnak ki, hogy ha megfelelő lenne az ellenőrzés, és szigorúbb lenne a szabályozás, nem halna meg sok ártatlan ember lövöldözésben.

Az Amerikai Egyesült Államokban egyébként évente kétszer annyi kiskorú halálát okozzák fegyverek, mint a rák, nagyjából háromezer gyerek hal meg fegyvertűzben.  

Az ötvenmillió dolláros üzlet

A belföldi keresletből és a fegyverek exportjából származó bevételek a magas profit mellett hatalmat is adnak a fegyverlobbi kezébe. A legnagyobb és legbefolyásosabb szervezet a Nemzeti Lőfegyverszövetség, vagyis az NRA. A társulás vadászatokat és lőgyakorlatokat rendező hobbiszervezetnek indult az 1970-es években, mára azonban (saját bevallása szerint) több mint ötmillió tagja van, és az Egyesült Államok egyik legerősebb lobbista csoportjaként tartják számon.

Az NRA iskolai osztályzatokhoz hasonlóan, nyilvánosan A-tól F-ig értékeli a kongresszus tagjait annak fényében, hogy mennyire fegyverbarát a politikájuk. A legaktívabb támogatókat „A” minősítésben részesítik, a szigorúbb szabályozásért küzdő szenátorok pedig „F”-et kapnak (vagyis megbuknak). A Business Insider listázta azt a tíz politikust, akik egész karrierjük során a legtöbb pénzt kapták a kongresszusban a Lőfegyverszövetségtől.

A listát a tavaly elhunyt republikánus John McCain vezeti, összesen közel nyolcmillió dollárt adományozott neki a fegyverlobbi.

Válságban a Lőfegyverszövetség?

Az NRA 30,3 millió dollárt költött arra, hogy Donald Trump kerüljön hatalomra. Nem csoda, hogy a tavalyi konferenciájukon az elnök biztosította támogatásáról a szervezetet, és ígéretet tett arra, hogy amíg ő az elnök, megőrzi a fegyvertartás jogának jelenlegi formáját. Az NRA ügyvezető igazgatója, Wayne LaPierre egyenesen azzal hencegett 2017-ben, hogy Trump színrelépésével van nyolc évük arra, hogy mindent visszacsináljanak, amit az Obama- adminisztráció megváltoztatott az országban. Ennek tudatában nem meglepő, hogy az NRA idei indianapolisi konferenciáján Trump bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép az ENSZ fegyverkereskedelmi egyezményéből. A világ első olyan szerződését, amely szabályozza a hagyományos fegyverek globális kereskedelmét, még az előző amerikai elnök, Barack Obama írta alá, az amerikai szenátus azonban soha nem ratifikálta. Az NRA a kezdetektől fogva ellenezte a világszervezet egyezményét, amely nem csupán szabályozza a hagyományos fegyverek óriási üzletet jelentő világkereskedelmét, hanem egyúttal figyeli azt is, hogy ilyen fegyverek ne kerülhessenek emberi jogokkal visszaélők kezébe. A Lőfegyverszövetség álláspontja szerint azonban mindez aláássa a belföldi fegyverkereskedelmet és ezzel a szabad fegyverviselés alkotmányban rögzített jogát.

Hiába az elnöki támogatás, az NRA befolyását belső hatalmi harcok és pénzügyi problémák gyengítik. A Lőfegyverszövetség bevételei a közelmúltban sokat csökkentek a tömeges lövöldözések és a fegyvertartás szigorítása mellett kampányoló csoportok tevékenysége miatt. Furcsán hangzik, de amióta a Lőfegyverszövetség esküdt ellensége, a demokrata Barack Obama távozott az elnöki posztról, a fegyvereladás erősen megcsappant, mert a fegyverpártiak biztonságban érzik magukat a republikánus Donald Trump kormányzása alatt.

Ez azt jelenti, hogy mivel a fegyverviselésessel és -tartással kapcsolatos jogok Trump elnöksége alatt nincsenek veszélyben, a civilek kevesebb figyelmet szentelnek a fegyverkezésnek.

Tovább rontott az NRA helyzetén annak az orosz nőnek a tárgyalása is, akit idén áprilisban ítélték el azért, mert beavatkozott az amerikai választásokba. A vádirat szerint Marija Butyina szexet ajánlva próbált meg hálójába vonni republikánus politikusokat és közéleti szereplőket, köztük az NRA több tagját.

Oliver North, a Szövetség elnöke a napokban úgy nyilatkozott, hogy az NRA válságban van. A The Economist szakújságírója azonban óva int attól, hogy leírjuk a fegyverlobbit. Wayne LaPierre már 1990-ben szert tett egy befolyásos ellenségre, George H. W. Bush személyében és már akkor is azt rebesgették, hogy a Szövetségnek befellegzett. Akkor sem így történt, és szakértők szerint az NRA bőven tartogat még meglepetéseket. Hogy mekkora a tényleges hatalma a fegyverlobbinak, jövőre kiderül, amikor újra választások lesznek Amerikában.  

Este van, Péter már az ágyban olvas, Viki a szekrény előtt áll, és a ruhákat mustrálja. Sorra rakosgatja az ágyra az újabb és újabb darabokat, de egyikkel sincs megelégedve. Végül gondterhelten odaszól Péternek.

– Szerinted mit vegyek föl holnap az előadásomra?

Péter fölpillant, de már ismét a könyvbe mélyed, amikor válaszol:

– Te úgyis mindenben csinos vagy.

– Legalább segíthetnél választani!

Viki felcsattanása jelzi, hogy valami kezd félremenni. Erre nehéz jól reagálni: Péter választási lehetőségei szűkülnek. Vagy behódol és belemegy a ruhaválogatásba, vagy a támadásra reagál és védekezik, esetleg visszatámad. A beszélgetés mindegyik esetben megreked, és már nem arról szól, ami fontos lett volna Vikinek, fontos lehetett volna kettőjüknek.

– Jóóó (némi sóhaj), akkor vedd föl a pirosat! - mondhatja Péter kelletlen hangsúllyal, csak hogy megszabaduljon Vikitől.

Viki pedig bosszúsan feladhatja, vagy nyaggathatja tovább párját, de ebben az irányban ebből sok jó már nem sül ki.

De még rosszabb lenne, ha Péter a Vikiben meglévő, ki nem mondott vádra reagálna – ami Péter számára valahogy így szólhatott: Nem segítesz nekem! És erre Péter vissza is támadhatna, talán így:

– Hagyj békén, nem érdekelnek a ruháid! Mindig engem kell bosszantanod?

Egy ilyen válasz már szinte hadüzenet: kezdődhet a veszekedés a szokott forgatókönyvek szerint (ebben sokat „segít” a „mindig” szócska beszúrása). Szóval el lehet rontani a helyzetet még jobban is, nem vitás.

De Viki felcsattanása lehet a figyelmeztető jel is, hogy érdemes megállniuk: valamit kezdenek elrontani, érdemes lenne visszamenni a beszélgetés elejére és újrakezdeni. Vagy legalább megpróbálni. Valószínűleg Viki és Péter is – hasonlóan legtöbbünkhöz – azt tanulta meg felnövekedése során, hogy egy beszélgetésből, ha csak lehetséges, hagyják ki az érzelmeket. Érveljenek higgadtan, beszéljenek a tények. A vélemények és ítéletek megengedhetők, hiszen ezeket alá lehet támasztani érvekkel. De az érzelmek?

Ha Viki felcsattan, akkor elrontotta a beszélgetést. Pedig ez a nem is nagyon indulatos megjegyzés csak annak a jele: nem a lényegről beszélnek.

Hogyan hangozhatna az előző párbeszéd, amikor Viki arról beszél, ami igazán benne él? Gondterhelt, türelmetlen, és valószínűleg egyre jobban kezd arra vágyni, hogy valaki segítsen neki. Hogy Péter segítsen neki. A szavak nélküli közlés is kifejező: csak pakolja, csak pakolja, lassan Péterig érnek a ruhák az ágyon. Hogyan kezdjen bele, hogy a szavai is elérjenek Péterhez? Előszőr is meg kellene szólítania.

– Péter, akkor most figyelj kérlek egy pillanatra …

Viki így adja meg az esélyt Péternek arra, hogy a figyelmüket „szinkronba hozzák”. Ki tudja, hol van éppen Péter figyelme. Talán érzékel valamit Viki türelmetlenségéből, talán nem. Vikinek figyelemre van szüksége? Akkor mondja ki: Péter, figyelj, kérlek!

 

Persze nehéz lehet erre figyelni, amikor stresszes éppen a helyzet. Ha Vikit (vagy Pétert, vagy bárki mást) valami nyomasztja, akkor könnyebben indulnak el benne olyan ősi reakcióminták, amelyek a kisgyerekkorból származnak. Vedd már észre, hogy bajom van! Segíts nekem akkor is, ha nem mondom meg pontosan, hogy mit szeretnék! Ezek a gyermeki vészreakciók bármelyikünkben könnyen feltámadhatnak. Most éppen Viki kezdett ebbe belecsúszni. Ha észreveszi ezt, akkor fordíthat a beszélgetés menetén:

– Péter, figyelj kérlek egy pillanatra! Teljesen begörcsöltem azon, hogy mit vegyek fel holnap az előadásra. De a legjobban igazából attól tartok, hogy …

És itt Viki (ha látja, hogy Péter tényleg figyel) elmondhatná azt is, ami tényleg nyugtalanítja. Most már sokkal természetesebb lesz, ha azt kéri: Tudom, hogy sok a dolgod, de szeretném, ha eljönnél, megnyugtatna.

Persze Viki akkor igazságos, ha Péternek is meghagyja a lehetőséget, hogy a maga oldalát képviselje, és a beszélgetés újraindításakor próbálja meg azt mondani, ami valóban benne van. De az újfajta kezdés, amit Vikitől hallott, valószínűleg rá is más hatással lesz. Könnyebben hallja meg benne a kérést, azt, hogy Vikinek tényleg szüksége van most rá, és valószínűleg nem vádat, vagy követelést ért ki belőle.

– Viki, szeretném elolvasni ezt a pár sort, nagyon benne vagyok. Aztán szívesen figyelek rád.

Miért nem sikerül sokszor így odafigyelni magunkra, az érzéseinkre, az igényeinkre, azt mondani, ami tényleg bennünk van, és egyúttal megadni az esélyt a másiknak is, hogy ugyanezt tegye?Miért nem sikerül sokszor, hogy ebben találkozzunk azokkal, akik igazán fontosak a számunkra?

Mintha folytonos előadásban élnénk, rosszul betanult szerepeinkkel és közben nem lenne időnk a próbára, a megszólalásaink csiszolgatására, egymáshoz hangolására.

Viki és Péter rövid beszélgetése példa arra, hogy akkor is érdemes próbálkozni és valami újjal kísérletezni, ha már elindult az előadás. Próba szerencse.

A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A lengyel-ukrán-litván-magyar-olasz koprodukcióban készült Éter története az első világháború előtt játszódik az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Egy lengyel orvos (Jacek Poniedzialek) mániákusan kísérletezik az éterrel, a kvintesszenciával, amely megfosztja pácienseit szabad akaratuktól, tudatuktól, ugyanakkor teljesen megszünteti fájdalomérzetüket. Amikor egy fiatal nő belehal egy kudarcos kísérletébe, halálra ítélik, de a bitófától az utolsó pillanatban megmenekül. Az orvos a monarchia hadseregébe kerül, ahol parancsnoka jóváhagyásával katonaorvosként folytatja a kísérletezést, minden morális gátlás nélkül manipulálva az embereket.

Krzysztof Zanussi az MTI-nek elmondta: a film a saját lelkét az ördögnek áruba bocsátó tudós, Faust történetének az újragondolása. Mint elárulta, mindig is nagyon érdekelte a tudomány, mielőtt filmkészítésre adta a fejét, fizikát tanult négy évig a Varsói Egyetemen. Azért hagyta abba a tanulmányait, mert - mint fogalmazott - rájött, hogy a fizika iránti szerelme viszonzatlan maradt. „Ambiciózus voltam, ezért be kellett látnom, hogy soha nem lesz belőlem Nobel-díjas tudós" - hangsúlyozta, hozzátéve, hogy Éter című új filmje fiatal kori tanulmányainak az egyik emléke is.

Krzysztof Zanussi megjegyezte, hogy mindig is közel álltak hozzá az egzakt tudományok és a barátai között is sok tudós van.

Véleménye szerint az egzakt tudományok világa sokkal előrébb tart ma, mint a humanista világ: a humanizmus a 19. századi állapotában maradt, a determinisztikus világképben. De manapság a világ nem tekinthető determinisztikusnak, a mai világ szerinte probabilisztikus. „És ez kinyitja a rejtélyek kapuját és a vallási dimenziókat, ez sokkal modernebb felfogás, mint ami annak idején volt" - tette hozzá.

Mint mondta, azért is helyezte a történetet az első világháború előtti időszakba, hogy megmutassa a humanizmus fájdalmát ebben a büszke és nagyszerű korban. A tudomány abban az időszakban Európában a világ összes problémájára megpróbált választ adni. A 19. század a nagy illúziók és csalódások időszaka volt és közben elfelejtkeztek a lélek létezéséről - 
hangsúlyozta.

A Faust-mítosz az utóbbi időben kicsit háttérbe szorult, ezért szerette volna feleleveníteni újra ezt a történetet, hogy az emberek miként képesek eladni a lelküket például a korrupciónak vagy más gonosz erőnek - mutatott rá.

Kifejtette, hogy a tudomány a 19. század folyamán megpróbálta helyettesíteni a vallást, de mára kiderült, hogy ez nem lehetséges. „Tudjuk, hogy a misztériumok léteznek és azt nem tudja helyettesíteni semmi más, még a tudomány sem, ami sok mindent adott az emberiségnek, többek között a kényelmes életet" - magyarázta.

Az Éter szereplőgárdája nemzetközi, a főszerepet Jacek Poniedzialek alakítja, az elöljárót pedig László Zsolt játssza. Zanussi elmondta, hogy nagyon elegáns és tehetséges színésznek tartja László Zsoltot, akivel könnyű volt együtt dolgozni, mert nagyon jól megértették egymás gondolatait.

Zanussi a Saul fia sikerei miatt kereste meg a Sipos Gábor, Rajna Gábor, Stalter Judit producerek vezette Laokoon Filmgroup produkciós céget, hogy vegyenek részt a közös munkában. Stalter Judit, az Éter magyar koproducere elmondta, hogy a világhírű lengyel rendező a produkciós cégen keresztül találta meg László Zsoltot, aki mellett epizódszereplőként több fiatal magyar színész is feltűnik, köztük Sztarenki Dóra vagy Spak Polett. A forgatás 2017 novemberében kezdődött Budapesten, a fővároson kívül Magyarországon Esztergomban forgattak még.

Az öt ország koprodukciójában készült filmet Lengyelországban, Ukrajnában és Olaszországban már bemutatták, de nemsokára Litvániában és Magyarországon is látható lesz. Kiemelte, hogy eddig mindenhol sikerrel vetítették, Ukrajnában például száz mozi tűzte műsorra a filmet, amelyet több fesztiválon is bemutatnak majd Zanussi közelgő 80. születésnapja alkalmából. Az Éter elkészítését a Magyar Nemzeti Filmalap 58,5 millió forinttal támogatta. 

A települési körbe az olyan ötezer lélekszám alatti helységek tartoznak, amelyek népessége 2003-2018 között csökkent, továbbá azok, amelyek a leghátrányosabb helyzetű járásokban találhatók. Ez összesen 2486 település. 

A most megjelent részletszabályozás az általános csok-rendeletet egészíti ki, július 1-jétől hatályos, egyelőre három évre szól, de folyamatosan ellenőrzik a falusi csok hatásait, és legkésőbb három év múlva döntenek arról, folytatódjon-e a rendszer, bővüljön-e a települési kör - közölte Gyopáros Alpár.

A kormánybiztos az általános csoktól eltérő szabályokat ismertetve elmondta: ha valaki a falusi csokot akarja igénybe venni használt lakás vásárlására, egyidejűleg korszerűsítésére, illetve bővítésére, akkor ugyanazt a támogatási összeget kaphatja, mint az általános csoknál új ház építésére.

Vagyis egy gyermek esetében 600 ezer forint, két gyermeknél 2,6 millió, három gyermek esetében pedig 10 millió forint a vissza nem térítendő támogatás. Az esetleges árfelhajtó hatás csökkentése érdekében ugyanakkor ingatlanvásárlásra ezeknek az összegeknek legfeljebb a fele fordítható, a fennmaradó rész pedig bővítésre vagy felújításra.

A falusi csok - az említett támogatási összegek fele - meglévő lakás korszerűsítésére, bővítésére is igényelhető - tájékoztatott Gyopáros Alpár.

Ezen felül kettő, három vagy több gyermek vállalása esetén állami kamattámogatású hitelt is felvehetnek a családok: kombinált vásárlás és korszerűsítés, illetve bővítés esetében két gyermeknél 10 millió forintot, legalább három gyermeknél 15 millió forintot igényelhetnek, meglévő ingatlan korszerűsítésére pedig az összeg ezek fele, azaz 5 millió, illetve 7,5 millió forint lehet - közölte.

Arról is beszámolt, hogy a falusi csok országosan elérhető lesz minden tanyán, ahol van lakóingatlan.

A visszaélések kiszűrése érdekében erkölcsi bizonyítvánnyal szükséges bizonyítani a büntetlen előéletet, közeli hozzátartozótól, saját cégtől nem lehet ingatlant venni falusi csokkal, és bővítik a jegyzők hatáskörét, hogy ellenőrizhessék a szerződésszerű teljesítést.

Részletesen ismertette, mi tekinthető korszerűsítésnek, így például közműszolgáltatás bevezetése, fürdőszoba, mosdó létesítése, központi fűtés kialakítása - beleértve megújuló energiaforrások használatát is -, épületszigetelés, nyílászárócsere, tetőfelújítás, kéményépítés, illetve -korszerűsítés, belső terek felújítása, valamint melléképület felújítása és kerítés építése, korszerűsítése.

Kérdésre közölte, úgy számolnak, hogy a falusi csok éves költségvetési hatása több tízmilliárd, de akár százmilliárd forintos nagyságrendű is lehet.

„Beszélj keveset, hallgass sokat, mondj éppen eleget! És mindig nézz az emberek szemébe!” – adja mintegy használati utasítás gyanánt a film elején szavait a főszereplő, Ferenc pápa. És noha azt mondja, inkább figyelni szeretne, mint beszélni, a rendező inkább a szavaira helyezi a hangsúlyt. A film eredeti címe A Man of His Word – vagyis „szavainak embere” – azt sugallja: nem kell ide a szó szoros értelmében vett életrajzi film, elég csak Ferenc pápa üzeneteire támaszkodni. Wenderst Dario Viganò, a Szentszék akkori kommunikációs referense kereste meg a film ötletével, amit a rendező először visszautasított. Győzött azonban a kíváncsiság, azt azonban továbbra is fenntartotta: „Nem a film számít, hanem az ő szavai. Megpróbálom megmutatni, miért olyan fontosak ezek manapság egy olyan világban, ahol sok a töltelékszó.”

Ferenc pápa mondanivalója valóban szuggesztív, a film azonban vizuális műfaj.

Ha mégoly fájó is, adja magát az összehasonlítás a rendező korábbi filmjével, A föld sójával. A brazil fotós, Sebastiao Salgado munkásságát és gondolatait bemutató 2014-es alkotás nagyban hasonlít ehhez a filmhez, mint ahogy hasonló a két film főszereplőjének karaktere is. Viszont míg a fotós az objektíven keresztül mutatta meg a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, a gazdagok kizsákmányoló természetét és úgy általában a veszélyben lévő teremtett világot, úgy itt ugyanezt Ferenc pápa a szavaival teszi – és a tetteivel, hitével. De amíg a fotók önmagukért beszélnek, addig a pápáról készült archív felvételeket elmondott gondolatokkal kell kiegészíteni, és itt ezek az erőteljesebbek.

„Amíg az Egyház a reményét anyagi javakba helyezi, Jézus ott nincs jelen. Addig az csak egy jótékonysági vagy kulturális civil szervezet, egy NGO; de nem Jézus egyháza” – mondja például kétszer egymás után a film egy pontján, mélyen a kamerába nézve.

A forma és a tartalom egyaránt mellbevágó, és eszünkbe juttatja mindazt, amit Ferenc pápáról az elmúlt évek híradásaiból megtudhattunk: hogy ő az első nem európai egyházfő, akinek forradalmár megnyilvánulásai miatt megosztó a személyisége, akire jellemző a felhajtást kerülő egyszerű életvitel és a szegényekkel való azonosulás. (A filmben szerepel az a mára ikonikussá vált jelenet is, amikor az amerikai delegáció óriási páncélozott autói között egy kicsi, „Mr. Bean-kocsi”-nak csúfolt járgánnyal hajtott végig.) Instant legenda lehetősége rejlik benne, látszott ez már 2013-as megválasztása idején is.

Mindez csak a felvezetése volt annak, amiről a pápa a megválasztása óta eltelt hat évében a világhoz szólt. Ahogy a rendező mondja, 2015 júniusában rendkívüli dolog történt: a főpap nyilvánosságnak szóló levelét, a Laudato Sí enciklikát olvashatta az egész világ, ami alcíme szerint közös otthonunk gondozásáról szól. A globális témát a rendező is fókuszba állítja, és megmutatja, hogyan gondolkodott az egyházfővel együtt az ENSZ vagy az amerikai szenátus. Utóbbi képsorok különösen hatásosak: republikánusok és demokraták tapsolnak állva a pápa egyszerű, de világos, hídépítő szavai után. Szegények, menekültek, más vallásúak és a világ nagy döntéshozói szerepelnek az írásában – mindazok, akik előtt Krisztust szeretné képviselni. Mégis, mi újdonság van ebben? Jogos a felvetés: semmi.

A pápa szavai, megnyilatkozásai azonban kétségtelenül nyomot hagynak.

Ferenc pápát egyszerűségében és hatásában Assisi szentjéhez hasonlítja a rendező. A Szent Ferencre való utalás többször is megjelenik a filmben, sugalmazva a hasonlatosságot. A nézőben pedig megfogalmazódik a kérdés: talán újra változásokra van szüksége az egyháznak? Netán az egész világnak?