– A keresztény alapon szerveződött Európában a családdal kapcsolatos felfogás a Szentíráson, az egyházi tanításokon és a társadalom ezekből fejlődő erkölcsi normarendszerén alapul. Mi képezi a hagyományos kínai családfelfogás szellemi-történeti alapjait?
– A kínaiak a meglévő források szerint már a neolit korban is a családot tekintették a legfontosabb értéknek, amit Konfuciusz az ókorban csak megerősített.

A tanításait értelmezve a családdal kapcsolatos két kulcsszó a hierarchia és a kötelességtudat, és ez máig érvényes.

Amíg mi a szeretetet tekintjük központi gondolatnak a családok kapcsán, a kínaiaknál a hangsúly a kötelességtudat felé billen el: a szülők és gyerekek egymással szemben fennálló kötelességei képezik a családfelfogás alapját. Egy hagyományos kínai család hierarchikus berendezkedésű, a családapának, vagyis a legidősebb férfinek lényegében teljhatalma van, és mindenkinek megvan a maga helye a családon belül.

– Milyen helyzete volt a nőknek a hagyományos kínai családban?
– Minden nő férjhez ment, hiszen ez és az anyaság volt életük legfontosabb feladata. A házasság megkötésétől kezdve a nő a férfi családjához tartozott, az eredeti család hierarchiájából kiesett. Megvolt a szabott ideje, hogy mikor látogathatott haza a szüleihez, egy évben mindössze egyszer, a holdújév egyik napján volt erre módja.

Persze egy lánygyereknek a saját szülei mellett sem volt túl nagy szava, a férje mellett viszont, különösen, ha fiúgyermeket szült neki, nagyobb tekintélynek örvendhetett.

Kínai családok egykor és ma - Kép: Wikipedia

A családváltás akkor jelentett inkább sokkot, ha rossz házasságba kényszerítettek valakit, mondjuk egy hercegnőt barbár törzsfőnökhöz adtak, vagy egy gazdag család fogyatékos fiával boronálták össze, akik kifizették érte a menyasszonypénzt.

– Mennyire volt gyakori a többnejűség?
– Elvi lehetőségként létezett, de mivel a társadalom 80-90 százaléka szegény parasztember volt, csak a gazdag kereskedők, hivatalnokok, földbirtokosok engedhették meg maguknak a többnejűséget, és elsősorban akkor, ha nem született fiúutód az első házasságból.

– Miképp változott mindez a kommunizmus alatt, és mennyire hatott a nyugati kultúra?
– Először az 1910–20-as években találkozott a kínai elit a nyugati felfogással, köztük a női egyenjogúsági eszmékkel. Kínában a nők véleménye semmit se számított. Amikor pedig 1949-ben hatalomra kerültek a kommunisták, az egyik első dolguk volt, hogy új házassági törvényt vezettek be: mindkét házasuló félnek bele kell egyeznie a házasságba, s bevezették az egynejűséget és a válást is. Természetesen beletelt néhány évtizedbe, amíg ezt úgy-ahogy átvette a társadalom…

– Beszélhetünk egyáltalán egy kontinensnyi méretű ország esetén egységes kínai társadalomról?
– A kínai a világ talán „legtorlódottabb” társadalma: még ma is vannak olyan helyek, ahol császárkori szokások élnek, például az elrendezett házasság a gyerekek két-hároméves korában, ugyanakkor a nagyvárosokban sok az öntudatos szingli – a két szélsőség között pedig minden előfordul.

Az elmúlt száz évben olyan gyorsan és egyenlőtlenül változott a politika, a gazdaság, a kultúra, hogy valóban nem tekinthetünk a kínaira egységes társadalomként.

– Mit gondolnak a terhességmegszakításról egy olyan országban, ahol kőkeményen beleszól az állampárt a családok életébe?
– Nem tekintik vallási alapon se szentnek az emberi életet, mint a mi kultúránkban, bár egy hívő buddhista vagy keresztény kínai nyilván elítéli az abortuszt. Ugyanakkor Kínában az állam mindig mindenható volt, a vallási szabályok felett állt. Az állam túlhatalmát megszokta, elfogadta a kínai nép, és ha az volt a szabály, hogy nem születhetett meg a második gyermek, alkalmazkodtak ehhez. Vagy kiskapukat kerestek, de nyíltan nem lázadtak.

Salát Gergely

– Más a szülő–gyermek kapcsolat is, mint nálunk? Az intimitás, a féltő, gondoskodó attitűd ugyanolyan hangsúlyos a szülők és a gyerekek között?
– A családok döntő többségében egy, maximum két gyermek van, és a szülő–gyermek kapcsolatnak mindig van egy olyan aspektusa, hogy ki kell taníttatni a gyereket, hogy érvényesülni tudjon és eltarthassa a szülőket, mivel csak most épül a nyugdíjrendszer. Egyébként ez a szülők iránti kötelezettség az alkotmányban is rögzítve van. Emiatt aztán kettős a gyerekhez való viszony: egyfelől mindent megkap, amit csak lehet, mert befektetésként tekintenek rá: pár évesen drága mobiltelefonja van, a legjobb vitaminokat kapja és a legnívósabb zongoratanárt fogadják mellé. Ugyanakkor óriási nyomás is nehezedik rá: szeretnék, ha nyolcévesen zongoraversenyt nyerne és bekerülne az elit iskolákba. A gyerekekkel töltött minőségi idő nem szempont, sokkal inkább a képzésükre, előmenetelükre, fizikai igényeik ellátására figyelnek.

Kína versenyre épülő társadalom: egy meghirdetett állásra, egyetemi helyre sok ezren jelentkeznek, minden lehetőségért riválisok tömegeivel kell megküzdeni, ami hihetetlen nyomást jelent! Emiatt aztán pragmatikusan állnak a gyerekneveléshez is.

Természetesen ez a gyerekek szempontjából nem jó, sokat cikkeznek is erről a kínai lapok. Tudok olyan Magyarországon élő családról is, akik azért vettek letelepedési kötvényt, mert épp ez alól a nyomás alól akarták kiszabadítani a gyereküket. A pszichés következmények nehezen mérhetők, mert a nyugati emberekre jellemző pszichologizálás náluk teljesen új jelenség, a nyolcvanas évekig nem is létezett a pszichológia diszciplínája.

Egy rendes kínai a kötelességeivel törődött, nem azzal, hogy depressziós-e.

– A kínai anyákat milyen ellátórendszer segíti?
– Nagyon rövid ideig lehetnek csak otthon a baba születése után, a gyerekek néhány hónapos korban bölcsődébe kerülnek. Ezen a ponton ellensúlyozódik egyébként az elkényeztetettség, mert hiába a család szeme-fénye az egyke, ha a napja nagy részét hatvan másik idegen gyerek társaságában tölti és verseng a többiekkel.

– A fiú- és lánygyerekek között ma is tesznek különbséget?
​​​​​​​– Óriási a különbség, vidéken még ma is a fiúgyermek az értékesebb, sok az emiatt végzett abortusz. Országosan egészen katasztrofális a fiú–lány arány: 115 fiú csecsemőre jut 100 lány, ami leginkább a vidékre jellemző szelektív abortusz gyakorlatára vezethető vissza. Ennek persze előnye, hogy minden lány elkel, és nő a lányok-asszonyok társadalmi megbecsülése.

De közben van mintegy 35 millió olyan kínai férfi, akinek egyszerűen nem jut nő.

Ezt a helyzetet ráadásul még fokozza a hipergámia jelensége: a nők felfele, náluk magasabban kvalifikált férfival házasodnak, ezért a legmagasabb státuszú nők és a legalacsonyabb státusú férfiak sem találnak maguknak párt. Új jelenség a városokban, hogy ha ott egy lány születik, akkor őt kezdik el taníttatni, képezni, ő megy egyetemre, aminek az a következménye, hogy elnőiesedőben vannak a felsőoktatási intézmények.

Kép: Unsplash

– Kína népessége ma 1,4 milliárd fő körül van, ezzel a világ legnépesebb országa. Meddig tart még ez az elsőség?
– Körülbelül öt–tíz évig még, valamikor a 2020-as években India fogja lehagyni, és ezzel körülbelül egyidőben elkezd csökkeni a lakosság abszolút száma is. Ennek az az oka, hogy a születésszám a nyolcvanas évek elejétől drasztikusan visszaesett Kínában, ekkor vezették be az „egy gyerek-politikának” nevezett szabályozást, ami nem helyes kifejezés, mert a városok esetén jelentett ez csak egy gyermeket, vidéken puhább volt a szabály – ha az első gyermek lány volt, vállalhattak a párok második gyermeket is. A kínaiakat nem aggasztja, hogy 2100-ra legfeljebb valamivel 1 milliárd fő alá esik a lakosságszám. Az igazi probléma a társadalom elöregedése. Gőzerővel építik az általános nyugdíjrendszert, mert ez eddig nem létezett.

Kína a világtörténelem első olyan országa, amely előbb öregszik el, mint hogy meggazdagodna.

– Mikor lett hivatalosan vége az „egy gyerek-politikának”?
– 2016-ban szűnt meg, pedig legalább húsz éve meg kellett volna lépni. Ma már mindenki, korlátozás nélkül vállalhat két gyermeket, sőt, egyes városokban, kerületekben az elmúlt néhány hónapban gyermekvállalást propagáló kampányok is indultak, születésösztönző politika bevezetése várható. Csakhogy a városi párok közül sokan már a korábbi, egy gyermekes kvótát sem használták ki…

– Ez már a nyugati életfelfogás terjedésének a következménye?
– Igen. A hivatalos adatok szerint az 1979 és 2016 közötti születésszabályozásipolitika következtében közel négyszázmillió gyermek nem született meg, ennyivel lennének többen az intézkedések nélkül. De valószínűleg a születésszám a politika nélkül is zuhant volna, a piacgazdaság bevezetésének, az urbanizációnak és vele a modern-posztmodern életforma terjedésének köszönhetően.

Nem véletlen, hogy azt tartják, a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló. Úgy tűnik, ez a világ minden pontján így van, és Kína is ezzel a jelenséggel kénytelen szembesülni.

Bár kommunista párt vezeti az országot, de nem söprik szőnyeg alá a problémákat, nyíltan beszélnek a demográfiai kihívásokról is, tevékenyen dolgoznak a válaszok keresésén.

„Hernádkakot tán már idén lecserélem Orfűre,
minimum egy napra.
Rábírhat-e arra a helyiek szerelme, hogy elhagyjam érte?
A medvehagyma nevet,
s biztat: elhull, ami rág, eliramlik az élet.
Addig is lesz még néhány érzelgős vers, tán nem csak négy,
nem túlzás jópárnak nevezni,
csöpög belőlük a lángsugarú nyál, virít bennük egész északkelet.”

(Medvehagymás vers – részlet)

Vass Tibor ő, és általa a medvehagyma Vass-tartalma is igen megnövekszik. Ebben a versben benne van minden, ami ő. Szójáték, szófacsarás, hagyományos pesztó Petőfi-módra, medvehagymával, északkeletiesen. Merthogy költőnk azon a tájékon él és alkot, tyúkokat tart, kakasszóra ébred, és az internet áldásának köszönhetően Hernádkakról főszerkeszti a „Spanyolnátha” című folyóiratot. Ha tüsszent egyet, az áthallatszik Miskolcra, és megrezeg tőle a városi könyvtár ajtaja.

Kertje olykor fesztiválhelyszínné alakul, különösen akkor, amikor a magyar költők borgőzös kipárolgásaikat a Tokaji Írótábor után az ő kertjében szelídítenék ihletté. Hiszen kultúrszervező is egyben, és talán az egyetlen élő magyar költő, akiről még senki nem mondott nekem rosszat.

Talán szeretik őt a magyar írók, akik néhány tízezer forintnyi állami támogatásért egymás véréből tunkolnak a vasárnapi ebéd mellé? Igen, szeretik.

Ne legyen ez a kérdés költői, és egyébként is válaszolnának rá a kommentelők. Akik nem viccelnek.

Vass Tibor viszont viccel, és olyan szinten, hogy nem tudjuk eldönteni, ez avantgárd-e vagy pop. Legyen akkor popantgárd! Miért ne lehetne népszerű a szürrealizmus a költészetben? Mert Vass Tiborból úgy folyik a szó, mint Salvador Dalinál az idő. Egy idő után mindenki megszereti, hogy úgy játszik a hagyománnyal, mintha gyurmázna. Csak ő lefényképezi, mielőtt tovább gyúrná.

„Ahogy tetszikelek, ahogy lájkolok.
Ahogy csókolok, gyilkolok, markolok, titkolok.
Ahogy szívház az egész világ.
És ahogy szívész benne minden vérfi és rettenő.
És ahogy negyvenhárom béres lettem én.
És ahogy felfekvés az ölt remény.
És vérfi lettem és nő, és a sebek ahogy szebbek,
ahogy feszesebbek, mint valaha.”

(Színmáz – részlet)

Vass Tibor tudja, érzi és írja, hogy egy költőnek még a feje is költőien fáj. Életes alkotó ő, akár József Attila, akinél az érzékszerveken át beszüremkedik a világ az agyba, és az alkotószerveken át távozik. Ami ronda és pusztító, az nála megszépül. Nem csoda, hogy a „Spanyolnátha” lett főszerkesztett folyóiratának címe, hiszen a betegség éppen az egyik legnagyobb szürrealistát, Apollinaire-t ölte meg. A magyar Vass-ember viszont föltámasztja őt, és még sokakat, egyengeti a magyar irodalom torzulásait, közelebb hozza egymáshoz a komolyzenét és a még komolyabb betűvetést a miskolci Bartók Plusz Operafesztivállal, ahol a program irodalmi kínálatát színesíti. Ez a költő nem csak költő, egy menedzser nem veszett el benne. Mint ahogy egy képzőművész sem.

Vass Tibor – Kép: Vass Nóra

Egy költőt, főleg, ha nem egy költőnek, hanem A költőnek (vagy a Költőnek) érzi magát, nem hagyja hidegen saját kora sem. Például reagál arra, milyen is az egészséges életmód, és ő hogyan iszonyul mindehhez, a fittséghez meg a halálhoz.

„Pezsgő-
tablettákkal iszom a szénsavmentes ásványvizet, szelet
ne csináljon folyton. A szelet
kenyér, amit reggelire eszek, hétmagvas. Fahéjas a tea
hozzá mostantól és repcemézzel csurgatott.

El ne szóljam magam, figyelek
az egészségesebb életmódra, hogy nagyobb esélyem legyen
tovább életben maradni.

Rohamokban jön rám az életmódra figyelés.

A barátom, aki autóbalesetet szenvedett,
nem tudom, mit reggelizett.
Evett-e egyáltalán, mielőtt letakarták azzal a vastag nejlonnal,
ami alól kilógott a cipője.”

(Másfelé figyelő – részlet)

Receptet kerestem a neten, és a hernádkaki Kassák életművében találtam magam. Így nem lett medvehagyma-krémlevesem, de lett helyette popantgárd sziesztám. Fogyasszuk egészséggel!

Nevelési problémák esetén gyakran kapjuk azt a tanácsot, hogy legyünk a türelmesek a gyermeki gyengeséggel – mindig van remény, hogy kinövi és megtalálja a helyét a világban.

Na de mi van azokkal, akiknek muszáj elviselni egy apró zsarnokot?

A buszok utasairól, a bolti vásárlókról, a szomszédokról, rólunk beszélek. Nem oktathatjuk ki az anyukát, és nem ripakodhatunk rá a gyermekre. Ez még soha nem vált be. Tehetünk valamit, segíthetünk? Van hozzá közünk? Zolika esete a halogatás jó vagy rossz példája. Mindenki eldöntheti. Nekem fájó pont.

Zolika, aki csak négyéves, próbára teszi idegrendszerünket. Születése óta ismerjük és szenvedünk tőle. Elkerülhetetlenül találkozunk vele, például hétfőn a buszon. Anyuka fáradtan kapaszkodik fel a buszra szarvasként szökellő kisfia után. Csak egy megállót kell utazniuk, de az éppen elegendő, hogy a busz naiv utasainak a gyermeki ártatlanságba vetett hitét megtépázza.

– ÉN akarok először leszállni! – áll az ajtóhoz, és olyan utálattal néz rám, hogy beleborzongok. Felébred bennem a versenyszellem, nem tágítok. Régebben állok az ajtónál, mint ő. Idősebb is vagyok 46 évvel. Zolika miatt nem vonulok vissza. Oh, mily borzalmas dolog, már jeleztem is, emiatt elkésve ütögeti apró öklével a gombot. Tessék nekem elhinni, hogy nem volt a részemről szándékos provokáció.

A megállóban Zolika ordít, mert nem teljesült a vágya. Rajtam nem töltheti ki mérgét, már eltrappoltam, így a busz oldalát rugdossa. Anyuka tehetetlenül szemléli kisfiát, fáradtabb annál, hogy erélyesebb legyen.

– Zolika, kelj fel, kicsim, hideg a föld!

Zolikát ez nem érdekli, az arra járók nagy ámulatára fetreng a megállóban. Ingyencirkusz. Anyuka rángatja, húzza maga után, és hajtogatja a varázsmondatot:

– Nyugi, kicsim, gyere, kicsim, ha szépen jössz, kapsz egy kis jégkrémet!

Én is fáradt vagyok, és én is szeretnék jégkrémet kapni, de nem vállalom a hempergést érte. Sajnálom az anyukát, érzem, hogy tudja: elrontotta az egészet.

Zolika a csörgővel egyidőben ragadta magához a királyi pálcát, azóta diktál neki.

Nem termett ő rózsafán, apukája is van. Ő a Láthatatlan Ember. Reggel eloson gyermeke ébredése előtt, és késő délután vagy este ér haza. Gondolom, nyers tojáson és köhögős cukorkán él, hogy hangja edzésben legyen. Esténként látjuk elsuhanni a futópálya felé, mintha menekülne otthonról.

Kedvetlen és lehangolt anyukának a gyermeke sem mosolyog. Vajon miért ilyen nyúzott mindig Zolika anyukája? Van segítsége, vagy csak kritikusai vannak? Tudnék-e neki segíteni? Na és kicsit önző módon magunknak is. Zolika műsorszámai közös udvarunkon nagyon idegesítők. Én csak a nyitott ablakon át hallgatom, de a lent játszani vágyó kiskorúak és hozzátartozóik fülközelből.

A legbosszantóbbak az erkélyen rendezett hisztipartik. A negyedik emeletről sok érdekes tárgy repült már a kert gyepszőnyegére.

Néha előfordul, hogy Zolika szépen homokozik, hintázik, futóbiciklizik, mint a többi kisgyermek. Ritka és megbecsülendő órák ezek. Júliusban előfordult párszor. Ha jól emlékszem, decemberben is volt egy-két nap, amikor békésen játszott a többiekkel. Meg most, áprilisban, amikor olyan finom meleg volt. Ilyen napokon megegyezünk a szenvedő lakótársakkal, hogy nem valami testi probléma gyötri a gyermeket, hanem csak anyukája fejére nőtt. Ovis csoporttársak anyukái megerősítik: Zolika semmivel sem rosszabb az oviban az átlagosan elkényeztetett gyerekeknél. Ez egy új fogalom – „átlagosan elkényeztetett gyerek” –, megtanulom.

Csütörtökön késő délután a boltban találkozunk. Feltűnik Zolika különös nyelvhasználata: fejedelmi többesben, kijelentő módban beszél.

– Most megvesszük ezt a karamellát. Nem kell nekünk az a szalámi, az rossz. Másikat veszünk.

Amíg anyuka szolgai módon másik csomagolt szalámi után szalad, Zolika apró mutatóujjával döfködi a joghurtok fóliás fedelét. Már a harmadiknál tart. Nem bírom tovább a rongálást. A dorgálás semmit sem érne, mégsem az én Zolikám (de jó!), elkapom a kezét, és megpróbálok a figyelemelterelés ősi eszközével élni:

– Nézd, Zolika, egy aranyos kutya áll a bejáratnál!

Zolika szeme összeszűkül, apró fogacskáival vicsorít. Beavatkoztam az ő jól eltervezett munkájába. Ujjáról csöpög a joghurt, hadonászik.

– EZ meg mit akar? – ordít, és felém mutogat. Olyan az egész, mint egy jelenet a gyermekek bántalmazásáról szóló oktatófilmből, ahol persze én vagyok a gonosz.

Kép: Unsplash

Ha nem lennék megedződve az ifjúság kiszámíthatatlan viselkedésétől, még meg is rémülnék. A boltos is felbukkan, követeli a joghurtok árát. Zolika anyukája megijed, sarokba szorul, sírva fakad.

– Maguk a hibásak, miért teszik olyan alacsonyra ezeket a joghurtokat, véletlenül beszakadhat a tetejük!

Tudja, hogy butaságot mond, szemmel láthatóan nagy feszültség tombol benne, ezeknek sem tud már parancsolni, Zolikának sem. Zokogni kezd, szemfestéke lefolyik az arcán, pulóvere ujjával próbálja könnyeit felitatni. Fülbevalója kinyílik, ott lóg a pulóveren, sírva rángatja.

Zolika, a kis anarchista élvezi a helyzetet. Megvetően néz anyukájára, a boltosra, rám is (nem felejtette el a buszos dolgot), és kilép a konfliktushelyzetből.

– Most hazamegyünk! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően.

Megsajnálom az anyukát. Nem először. Kislányos alkatú, vékonyka nő, szája úgy görbül le, mint a kisgyerekeknek, szeme könnyes. Kezében ridikül, macis hátizsák, fél fülbevaló és a kosár.

Elveszem a kosarát, amiben a szalámi van és a karamella.

– Ismerjük egymást, majd felcsengetek a szalámi meg a joghurtok áráért, menjen nyugodtan haza.

Anyuka szipogva bólogat, elfogadja a zsebkendőt. A karamellát tüntetően a kosárban hagyom, a szalámit az anyuka kezébe nyomom. Zolika szólószámot indít a „mi karamellánkért”, de a közért felbátorodott vásárlóiban nem talál pártfogót. Nem tépi ki a csemegét a kezemből, csak utálattal néz rám. Mert tudok ám én is csúnyán nézni! Tessék megkérdezni a tanítványaimat! Zolika nem is mer kiabálni velem. Megfogja az anyuka vállán lógó táska fülét, és morogva követi.

Míg fizetek, a lakótelep népe hosszasan kitárgyalja Zolika rémtetteit. Pszichológus, nevelési tanácsadó, nádpálca, makarenkói pofon szavak röppennek fel. Nem elegyedek velük beszélgetésbe, nem látom értelmét. Este felcsengetek, apuka jön le a pénzzel. Melegítőben van, homlokpántja nedves, valószínűleg mostanában jött meg az esti futóedzéséről. Nem siet, a kapuban áll. A blokkot hajtogatja.

– Köszönjük a segítséget! Nagyon kiborult a feleségem, tudja, a munkahelyén van valami, és hát gyengekezű Zolikával.

Mindent értek, elveszem a pénzt, és megkímélem apukát bölcs mondásaimtól, tanácsaimtól. Tudnék mit mondani, de nem a kapualjban, és nem most. Szombaton pedig jönnek a költöztetők, és Zolika a világnak egy másik helyén folytatja környezete idegeinek borzolását. Elkéstem, és őszintén sajnálom.

A szanaszét idézett Magyar Telekom-reklám egyébként elvileg a napi személyes kapcsolat, legalább négy virtuálisan együtt töltött perc fontosságára hívná fel a figyelmet, de ez kevésbé jött át belőle. Az viszont hangsúlyosan, hogy a munka és a család közötti kifeszített kötélidegpályán egyensúlyozó anyák nem szánnak elég minőségi időt a csemetéikre.

A Magyar Telekom abszolút sikerként kommunikálja a kampányt, mint írják, örülnek annak, hogy sikerült beszélgetést generálniuk – ehhez a sikerhez csak „gratulálni” tudunk.

Mindeközben a Mandiner szemlézte a német Edeka kereskedelmi cég apa- és férfigúnyoló reklámját, amelyik nem csupán kétbalkezes idiótáknak állítja be az apákat, hanem még kimaxolja a korosodó, lottyadó, szőrös apukatest gusztustalanságán való csámcsogást is, undorító disznónak állítva be a korosodó férfiembereket – ami egészen biztosan nem píszí. (Itt pedig – Skinny to fat by hoover – egy női testtel vicceskedő, feledhetetlen reklám az egyenjogúság jegyében.) Ráadásul nélkülöz minden szeretetet, megbecsülést és együttérzést, ami a családi élet alapja kellene hogy legyen. Anyák napi kedveskedésként tálalták ezt az egészet, természetesen.

Pedig beteg gondolatmenet az, amelyik úgy akar valakit felmagasztalni, hogy közben valaki mást a sárba döngöl – én csak úgy lehetek jó, ha te rossz vagy?! Hová vezet ez?

És hová vezet a bűntudatkeltés? Milyen ideált, célt, mércét fogalmaz meg és állít az anyák elé a Telekom reklámja, és mégis, kinek a nevében teszi mindezt?

Miközben önsegítő pszichológiai könyvek garmadája szól arról, hogy nem szabad a tökéletességet hajszolni, elég csak „elég jónak” lenni, és nem érdemes arra törekedni, hogy mások elvárásának, ideáljainak megfeleljünk, a Telekom és az Edeka reklámja mindezt lazán felülírja. Különösen fájó ez azért, mert az anyák legnagyobb részének egyszerűen nincs vagylagos választási lehetősége család és munkavállalás között, és kár ebbe a megmaradásért folytatott küzdelembe a karrier szót belekeverni. Nagyon sok jó intézkedés született persze az elmúlt években a családi adókedvezménytől a főállású anyaságig, ami enyhíti ugyan a nyomást, de meg nem szünteti.

Az anyák többsége ugyanis nem szórakozásból, unaloműzésből vagy karriervágyból folytat kereső tevékenységet, hanem azért, hogy hozzájáruljon a család megélhetéséhez.

És bizony nagyon sok esetben a nők, anyák, asszonyok a családfenntartók – mert ezt dobta az élet, és kész. Van, ahol a munkanélkülivé vált apuka jár a szülői értekezletre, adja a pelenkát a gyerekre, még ha kezdetben fordítva is – miért is kellene ezért őt megszégyeníteni? És van, ahol az anya vállal négy állást, mert annyira izgatja a szellemi kihívás, miközben az édesapa vágyik arra, hogy otthon maradhasson mosni-főzni-meséli, mert ebben leli örömét, nem a munkahelyi taposásban. Mi a baj ezzel?! Nem éppen erről szólna a sokat emlegetett, újragondolt társadalmi munkamegosztás?

Mind a két reklámmal a legfőbb baj az, hogy idealisztikus mércéket állít fel, semmibe veszi az erőfeszítést, bűntudatot kelt és megszégyenít.

Márpedig amitől a család kényes egyensúlya jól működhet, az a másik szeretetteljes elfogadása, értékrendjének tiszteletben tartása, az egymás megbecsülése, a kölcsönös tisztelet, a társas támogatás. Igaz a mondás: a szülők egymásnak nyújtott szeretete a legnagyobb ajándék, amit a gyerekeiknek adhatnak. Hol jelenik meg mindez ezekben az anyák napi reklámokban?

Jön a gyereknap, júniusban pedig apák napja, lehet korrigálni!

A napsütötte domboldalban Balázsné Krasznai Orsolya, a Tabáni Spartacus edzője, az MTFSZ elnökségi tagja fogad. Még nincsenek sokan a regisztrációnál, így van ideje kalauzolgatni. Elsőként arról mesél, hogy a tájfutás honosítását egy festőnek és atlétának, Ripszám Henriknek köszönhetjük, aki az első világháború után, hadifogságból hazafelé Skandináviában látott svéd és norvég katonákat terepen, térképpel a kezükben. Bár 1925-ben már itthon is rendeztek versenyt, a kezdeti lelkesedés elhalt. Azután az 1950-es években a kalandvágyó, természetet szerető fiatalok rátaláltak a tájfutásra. Akkoriban még szögmérővel és vonalzóval kellett berajzolni, majd megkeresni egy-egy pontot a megadott koordináták alapján. „Ez ma már egyáltalán nem ilyen bonyolult – magyarázza Orsi. – Gyere, megmutatom! Látom, sportcipő van rajtad, lefutjuk együtt a kezdő távot. Négy állomás, semmi az egész.”

Egy gyors regisztráció után megkapom az elektronikus chipet, azaz a dugókát és a térképet. Elindulunk, egyelőre sétálva, mert úgy is lehet, és így könnyebb beszélgetni.

„A tájfutás igazi családi sport. Idősek, fiatalok rendszerint együtt jönnek. Vannak futótársaim, akik itt találtak egymásra, majd a gyerekeik is tájfutók lettek. Ott jön egy apuka, aki úgy ragadt itt, hogy a gyerekét hordta edzésre, és a tétlen várakozás helyett úgy döntött, ő is beáll.” Érkezik épp egy háromgenerációs család, nagymama, anyuka és négy gyerek. „Nem pusztán a különböző életkorok, a szabadidő- és élsport is megjelenik ugyanazon a versenyen: a kezdő gyerekek, tinik, a magyar tájfutó válogatott tagjai és a szórakozásból sportoló szeniorok is itt vannak a megfelelő nehézségű pályán. A legjobbak országos és nemzetközi szinten is hozzák az eredményeket. Ugyanakkor a tájfutást felfoghatjuk életmódsportként is, nem kell feltétlenül a jó helyezés. A pontmegtalálás öröme is jutalom. Emellett a gyerekek fantasztikus környezetben nőnek fel: erdőn-mezőn, tavasztól őszig kint. A mesefigurás pályán együtt sétálnak végig, ahogy most mi is, előre egyeztetett munkamegosztásban: a szülő olvassa a térképet, a gyerek dugja a chipet.”

Kép: Páczai Tamás

Orsi mutatja az irányt, én követem. Az első állomásnál nekem jár a jutalom, a dugókával megkeresem a bokorban felállított készüléket. Pittyenés, gyerünk tovább!

„Az erdő homogén látványt nyújt, ezért ott kell a tájoló is – magyarázza Orsi, még mindig ő vezet engem. – Egy városban elég a térkép. Az útvonalat mi magunk választjuk ki. A valóságnak megfelelően álljon a térkép, és a hüvelykujjadat mindig told rajta, hogy tudd, hol jársz! Komoly odafigyelést igényel a feladat. Ha elkalandozik a gondolatod, perceket vesztesz. A tájfutás fejleszti a koncentrációt, az önálló döntési képességet, hisz folyamatosan választani kell. Ráadásul, ha valaki belelát a szervezésbe, és megtanulja mozgatni a szálakat, ennek a képességnek más területen is hasznát veheti. Intelligens sport a mienk! Az utóbbi időben a gimnazista korosztályt is bevonjuk a rendezésbe a közösségi szolgálat keretében. ”

Közben elérjük a második pontot is. Dugóka, pittyenés. Orsi átadja nekem az irányítást, azt mondja, innentől már én is boldogulok. És bár elsőre az jut eszembe, hogy néha még az egyenes úton is eltévedek, összeszedem magam.

„Ne aggódj, nekem sincs tehetségem a tájékozódáshoz – nevet. – Én jó példa vagyok arra, hogy el lehet sajátítani. Voltam országos bajnok is, tehát adottságok híján is meg lehet tanulni ezt a sportot. Ha kell, tájolóval, lépésszámlálással. Aki gyorsabb, két pont között menjen arra, amerre az út viszi, akinek viszont a tájékozódás az erőssége, az menjen egyenesen, árkon-bokron át!”

Kép: Páczai Tamás

Az ujjam a papíron, egyik szememmel a harmadik állomást keresem a térképen, a másikkal a talajt pásztázom.

Felemelő emberi pillanatai is vannak a tájfutásnak, Orsi meséli, hogy a senior világbajnokságon Komló belvárosában egy 95 éves versenyző megfogta az utolsó pontot, majd futott tovább a cél felé, ám hirtelen lassulni kezdett, és egy méterre a célkaputól szédelegve megállt. Ahányan csak voltak a környéken, egy emberként kezdték biztatni, kiabáltak, integettek. Sikerült beérkeznie. Óriási üdvrivalgás fogadta.

A kerítés sarkánál egy játszótér, itt elkapjuk a kanyart. Megvan az újabb pont! Dugóka, pittyenés. A lépcsőtöredéknél keresztezünk egy utat, szerintem így gyorsabb. Messziről látom az utolsó ellenőrző pontot a bokorban. Futásra kapcsolunk, mindjárt ott is vagyunk.

„A Családok éve támogatásával hamarosan létesítünk állandó pontos pályákat, amiket egy mobilos applikáció segítségével bárki, bármikor megkereshet, és a kirakott objektumon lévő QR‑kód segítségével igazolhatja, hogy megtalálta. Kicsit olyan, mint a most divatos geocaching. Az a cél, hogy családi kirándulásoknak is jó célpontot adjunk, és ha valakinek megtetszik, be is kapcsolódhasson a versenyrendszerünkbe. Ugye, hogy könnyű megszeretni? Szeretnénk átadni ezt az örömöt másoknak is. Ezzel is hozzájárulhatunk egy testileg-lelkileg egészségesebb nemzedék felneveléséhez.”  

www.tajfutas.hu

Katonaként érettségiztél, de nem lettél hivatásos katona, matek-fizika szakra mentél, de nem lettél tanár. Amikor pedig már beköszöntött volna a jól menő íróság, inkább elmentél bridzsbajnoknak. Bridzskönyved egy amerikai lista szerint a világ harmadik legjobb bridzskönyve. Öt évig vadásztam rá, hogy ezzel legyen teljes az Ottlik-gyűjteményem. Amikor végre a kezemben tarthattam, rájöttem, hogy soha egy szót nem fogok megérteni belőle, mert közöm sincs a bridzshez.

Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy már zölden, éretlenül, törik-szakad a Nyugathoz akartál tartozni, közben jól tudtad, micsoda romantikus, gyerekes vágyálom ez, se műveltséged, se különös tehetséged, se témád, mondanivalód, semmid nincs hozzá. „Hogy végül ez teljesült, az volt a csoda.” Nem említed, de tudjuk, hogy kellett hozzá egy katonaiskola, kellett hozzá az ott eltöltött végtelenül hosszúnak tűnő három év. Minden ember egy sajátos prizma, és soha nem tudhatja, hogy a nehézségek, amiken keresztül megy, csodaként vagy tragédiaként vetődnek-e le benne.

Az Iskola a határon azért egy csoda, mert a katonaiskolai mindennapi terrorral szemben ott mutatkozik a létezés minden fokán elérhető csoda lehetősége.

Néha ez egy tál lencse bevagdalt kolbásszal, szabad kézirajz szerda délután vagy a szabadság eszelős érzése, amikor az ember kilép a zárt rendből vizelni a szombathelyi országúton, és felnéz az ólomszürke égre. Ez a legfontosabb tulajdonsága az embernek: a képzelet szabad, nem lehet elvenni tőle. Hiába él lelkileg vagy fizikailag bezárva, a csillagos ég akkor is ott ragyog felette: „…az ember lelkét a legteljesebb elnyomásban sem lehet elpusztítani, mert teremt magának egy könyökteret, mozgáslehetőséget, mintegy a létezés új dimenzióját, ahol örökre szabad lesz”. Ez a te morálod, belső tartásod, nem lehet vitatkozni vele, nyertél ebben is.

De ne is az Iskoláról beszéljünk, hanem Budáról. A kőszegi évek leteltek, és visszakerültél Budára! Személyes történelmünk Budával összeér, én is a Fehérvári úton voltam gyerek, sőt, mi több, a Lágymányos lecsapolt mocsarán, a BEAC sportpályán is versenyeztem, csak nem 1926-ban, hanem 1990-ben. Kerületi verseny volt vagy belső házi, nem érdekes. De emlékszem, halálfélelmem volt, utáltam futni. Alig kaptam levegőt. Azóta megtanultam lélegezni, sőt, futni is. De igazad van, az ember őrzi a jó és a rossz sportteljesítményeit, a vereségeket talán jobban, mint a győzelmeket. Később, évekig napi kétszer húzott el a villamosom az Akadémia előtt. Sokszor gondoltam rád, a 8-as hálóteremre, a nagy szerencsédre, hogy egy szobába kerültetek újra Medvével és Szeredyvel. Képzeld, még az Egyetem téren is laktam, három kapualjjal arrébb, mint édesanyád, Éva. Most meg az Attila úton lennénk szomszédok. Tudom, hogy nincsenek véletlenek.

Ottlik Géza – Kép: Wikipédia

A gyerek felnő, befejezi az iskolát és felnőtt életet kezd. De a belső gyerek tovább él, kommentálja és gyűjti az emlékeket mint kacatokat. A felnőtt ezen próbál úrrá lenni, rendszerezi őket. Mivel író, újra írni kezd. Próbálja számba venni élete eseményeit, de rájön, hogy a múlt – hiába múlt – sosincs lezárva, emlékeink folyton alakulnak hangulatunktól függően. A múlt csak akkor záródik le, amikor meghalunk, amíg élünk, semmi sem végleges. Ezért nehéz az életről írni, mert kell hozzá az ember halála.

Saját halálunkat nem tudjuk megírni, hiszen, akkor már nincs, aki megírja. Nehéz így regényt írni. Te mégis megpróbáltad. Erről szól a Buda. 

Az ember egész életében küzd az idővel. Ha nincs idő, nincs halál. A Buda mégis megugrotta ezt a transzformációt. A mű a haláloddal fizikailag lezárult, több betű nem kerül bele. Mégis, folyamatosan alakul bennünk, olvasókban. Nem lehet kétszer ugyanúgy olvasni, mindig másról szól. Éppen úgy, mint az élet. Hogy csináltad Cipi bácsi? Egyszer el kell meséljed nekem!

Isten éltessen, szeretettel gondolunk rád.

Ivády Nóra

„Gergő szüleivel egyetértésben arra jutottunk, el kell érnünk, hogy kötelező felszerelés legyen a mentőgyűrű, minimum öt méter hosszú felúszó kötéllel” – mondta el korábban portálunknak Bagyó Sándor, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának elnöke, hozzátéve: az ügy a Balatoni Fejlesztési Tanács Közbiztonsági Tanácsadó Testülete elé került. A szakszolgálat és a vízirendőrség vezetősége kialakított egy közös szakmai álláspontot: a cél az, hogy a fogyasztóvédelmi rendelet vonatkozó része módosuljon a nyári szezonkezdetig. „A felterjesztést a Balatoni Vízirendészeti Rendőrkapitányság is továbbította, jelenleg a döntéshozókra várunk” – fogalmazott.

A nyílt levél:

Tisztelt Döntéshozók!

Engedjék meg, hogy nyílt levélben forduljak Önökhöz, reménykedve abban, hogy eljut azokhoz, akik tenni tudnak kérésünk pozitív elbírálásának érdekében!

Majdnem kilenc hónappal ezelőtt a borzalmas tragédia után, ami minket ért, csak azzal az erős hittel élhettünk tovább, hogy Gergő fiúnk halálának értelmet találunk.

Bezárkózhattunk volna, beleburkolózhattunk volna abba a mélységes fájdalomba, amit csak az érezhet, aki temette már el a gyermekét.

Nem tettük. Nem tettük, mert tudtuk, ha ez a következő nyáron egy másik családdal ugyanígy megtörténik, elsősorban magunkat fogjuk hibáztatni, hogy miért nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt azért a családért.

Ez a tenni akarás motivált arra, hogy fiúnk halála után három héttel pontosan 19 helyre küldjek el egy levelet, kezdve a Köztársasági Elnök úrral, egészen a helyi Polgármester úrig, és azt kértem, tegyenek valamit az ügyben, hogy a vízibicikliken legyen mentőfelszerelés!

Annál jobban, mint akkor, most sem tudnám megfogalmazni a kérésemet, így szeretném ezt a 2018. augusztus 27-én kelt levelemet ide mellékelni.

„2018. augusztus 11-én szeretett fiúnk, Krista Gergő 15 évesen életét vesztette egy vízibiciklis balesetben.

Csend van. Hatalmas csend. Napok óta társam. Ülök egy széken, hallgatom az óra másodperc mutatóját, és tompán érzékelem az elmúlt perceket. Lassan múlik az idő. Aztán felállok. Húz egy ismeretlen erő. Húz befelé egy kis szobába, ahol nem is olyan régen még fény volt, zongoraszó és élet. Ma csend van. sötétség és döbbenet. Éppúgy, mint a szívünkben. Megállok egy fénykép előtt. Nézem. Egy gyönyörű, fiatal arc néz rám a ballagási fényképről, teli hittel, teli tervekkel, azzal a huncut félmosollyal, amit csakis én ismerek. Őszinte barna tekintete belefúródik az enyémbe. Hosszan nézem. Hallom a hangját. Szinte érzem, ahogy az a magas, esetlen kamasz megölel, és belefúrva fejét a nyakamba, azt mondja: Szeretlek Anyuci!...

Hatalmas űrt érzek, amit aztán lassanként betölt a fájdalom. Leülök az ágyra, és némán vezetem végig tekintetem az elárvult tárgyakon. Mindegyik mesél valamiről. Csak nekem, csak én tudom, mit jelentenek. Olyan emberek hagyhatnak ekkora hiányt maguk után, akik nyomot hagytak. Nem voltak hatalmas, látványos eredményei, sikerei. Egyszerű, jó gyerek volt. A mi fiúnk.

Egy fiú. Akinek most a tanszereit kellene kiválasztanunk és nem a koporsóját. Akinek az ünnepi ruháját kellene magára vennie és nem a szemfedőjét. Akinek a tankönyveire kellene felírni a nevét és nem a fejfájára. Nehéz… Csak az sejtheti meg mi ez a fájdalom, akinek gyermeke van, és csak az tudja, aki elveszítette már.

Nem akarom, hogy más is átélje ezt! Az üres mindennapokat, a lakásban lassan osonó csendet, a hihetetlen magányt. A gyászában mindenki egyedül marad. Bár így csonkán is, de megpróbálunk összekapaszkodni, egymás lépéseit vigyázni, segíteni, de mindenkinek egyedül kell ezt végig járnia. Hiszem azonban, hogy Gergő mindannyiunkkal ott van, és felsegít, azzal a bizonyos félmosollyal az ajkán, amit úgy szerettünk.

Senkit nem vádolunk, nem keresünk felelősöket, nem mutogatunk hibást keresve. Hívő emberként segíteni szeretnénk azokon, akik ma olyan gondtalanul és boldogan élik életüket, mint mi, akár három héttel ezelőtt. Boldog mindennapjaiban könnyen megfeledkezik mindenki a rá leselkedő veszélyekről, könnyelművé válik, ha nem éli át személyesen is ezt a leírhatatlan fájdalmat. Hiszem, hogy Gergő fiúnknak az volt a küldetése itt a földön, hogy felébressze az embereket, hogy végre tenni kell valamit! Tenni azért, hogy mással ez ne forduljon elő!

Ha a vízibiciklin lett volna mentőöv, vagy fel kellett volna vennie egy mentőmellényt, Gergő még ma is élne.

Önök, akik olyan felelős beosztást képviselnek, bízom benne, hogy tenni tudnak ezért.

Kérem Önöket, hogy mielőbb hozzanak olyan rendeleteket, amelyek megmenthetik a magukra még vigyázni nem tudó, ma még boldog fiatalokat!”

Erre a levélre kisvártatva jöttek is a reagálások, egészen októberig kaptunk egy-egy részvétnyilvánító, illetve biztató levelet, hogy kérésünket továbbítják az illetékeseknek.

Sajtóorgánumokból értesülve bizakodtunk, hogy talán sikerül véghezvinni a mentőgyűrű és a felúszókötél kötelező tartozékként való elrendelését a vízibicikliken már ebben a szezonban.

Most azonban megint csend van. A nyári szezon, pedig a küszöbön. Tudom, hogy rengeteg, ennél talán fontosabbnak ítélt ügy hever az illetékes minisztérium asztalán, de ha már tényleg csak egy aláírás hiányzik egy papírról, amely hosszútávon biztosan megment jó pár fiatal életet, akkor én megint tisztelettel szeretném kérni, hogy legyenek szívesek ez megtenni!

Köszönettel és tisztelettel: Kristáné Soós Melinda

Ságvár, 2019. május 6.

A nyílt levél Kristáné Soós Melinda Facebook-oldalán jelent meg.

Van már választásunk!

A szülés–születés–szoptatás kapcsán is nagy változásokra van igény, erről a kepmas.hu is írt már. Ami viszont a női ciklust és az arról való kommunikációt illeti, több nagyszerű kezdeményezés is segíti: az egyik a Ciklus Show, amely kiskamasz lányoknak mutatja be nyíltan és érdekesen, hogy mi is történik a testükben a ciklus során. A másik a hormonmentes fogamzásgátlás–családtervezés vonala, amelynek már egyre több irányzata és oktatója elérhető Magyarországon is. Például a Creighton-módszer és a FEMM, ez utóbbinak applikációja is van, amellyel nyomon követhetik a nők a bennük zajló folyamatokat; vagy a Hormonmentes weboldal és YouTube-csatorna, amelynek a működtetője, Cserháti-Herold Janka nem kisebb feladatott ki tűzött ki maga elé, mint hogy Magyarország teljes lakosságát felvilágosítsa a ciklus normális működéséről és a hormonmentes fogamzásgátlásról. Minden ehhez kapcsolódó dologról tabuk nélkül beszél: hogyan működik a női és a férfi test, s hogy mit csinál a „tabletta“ és a többi hormonális fogamzásgátló szer. Csatornáján bemutatja a test és a ciklus természetes folyamatait, hogy rácsodálkozhassunk annak a szépségére, amilyenek vagyunk: egyediek, beskatulyázhatatlanok, szépek így is, úgy is.

Mivel valahogy eddig nehezünkre esett nyíltan beszélni erről, sokaknak még ma sem világos, hogy a menstruációs ciklus folyamatában a középpontban nem a vérzés, hanem az ovuláció áll, amely összetett hormonális folyamatok összjátékával eredményezi a termékenységet. És mindezt meg lehet ismerni!

A termékenységtudat arról szól, hogy minden nő megtanulhatja, melyek azok a testi jelek, amelyek jelzik a termékenységet vagy a menstruáció idejét.

És amikor mindezekről széles körben nyíltan tudunk majd beszélni, akkor talán bekerül a köztudatba az is, hogy a menstruációnál nem normális, hogy fáj. Hogy a szeretkezésnél sem normális, hogy fáj. Hogy a testünk az emberi méltóságunkhoz tartozik, és semmi szégyellnivaló nincs benne.

Mosható betét, intimkehely, intimtorna

A hulladékmentes kezdeményezéssel kapcsolatban ismertem meg először a mosható betétet, majd az intimkelyhet is, amelyek kapcsolódnak a témához, mivel gyakorlatilag a nehezen lebomló, eldobható tampont és intimbetétet váltják ki. A mosható betét talán a mosás miatt nem való mindenkinek (noha nem bonyolult), a kehellyel azonban három legyet is üthetünk egy csapásra: jelentősen csökken a hulladékunk, anyagilag is sokkal jobban járunk vele, harmadrészt pedig sok egyéb előny mellett (nem büdös, egyszerű használni, kb. 12 óránként kell csak cserélni) sokan ilyenkor szembesülnek életükben először a menstruációs vér színével és állagával, ami nagyon sok információt elmondhat az egészségügyi állapotunkról. És mellesleg gyönyörű színe van.

A szülés kapcsán jöttem rá az intimtorna – sőt, már a gyermekágyi torna – fontosságára is: hogy a testünknek az a része, amelyre nincs igazán jó szavunk, csak orvosi latin vagy vulgáris, milyen érzékeny, milyen nagy terhelésnek van kitéve a mindennapokban is, a várandósság és szülés kapcsán pedig különösen. S hogy ezt is meg lehet ismerni, erre is vigyázni kell és tornáztatni, ugyanúgy, ahogy a testünk többi részét – másképp előbb vagy utóbb inkontinencia vagy más probléma útján megérezteti velünk, hogy elhanyagoljuk.

Van választási lehetőségünk. Lehetünk ebben is tudatosabbak.

Raguleves mint görcsoldó

Egyszer hallottam, hogy úgy lehet megelőzni a görcsölést, hogy elkerüli az ember az epret, a dinnyét, az avokádót. Elgondolkodtam, hogy vajon miért van ez. Azóta már tudom, mert beleástam magam az ötelemes konyhába, s nagy aha-élmény volt felfedezni a keleti embernek az ételekhez való hozzáállását, az ételek energetikai szemléletét, amit a Távol-Keleten mindennap használnak:

Vannak ételek, amelyek lehűtenek, s vannak, amelyek felmelegítenek.

A hagyományos kínai ötelemes táplálkozásról két remek magyar blog is van: Farkas Viktória és Molnár Klára blogja, és ez a fajta étkezés határozottan segíthet a premenstruációs szindróma okának felszámolásában, ezt saját tapasztalatomból tudom. Sokaknak ismerős lehet a menstruációt megelőző ingerlékenység, egyéb kellemetlen tünetek, majd a görcsös alhasi fájdalom. Az orvosok általában görcsoldót írnak fel, jobb esetben meleg vizes palackot javasolnak. Az ötelemes konyha azonban azt tanácsolja: belülről melegítsd a „közepedet“!

Magyarul: figyelj oda az étkezésedre, és különösen, amikor megfigyeled magadon, hogy jön a menstruáció, egyél melengető ételeket: húslevest, ragulevest, kompótot, főtt zöldséget, hosszan sült, rakott ételeket.

Ha tehát az ember ilyenkor nem hűti le a szervezetét olyan ételekkel, amelyeket általában nyáron fogyasztunk éppen a hűtő hatása miatt (paradicsom, saláták, nyers dolgok, cukor, déli gyümölcsök, tej, kávé), hanem inkább melegítő ételeket fogyaszt, akkor ebben az érzékeny időszakban, amikor a hormonok irányítása különösen erősen érzékelhető, elkerülhetjük a nyugati világban általános kellemetlen tüneteket is.

Ismerjük meg és szeressük a testünket!

Ha megismerjük a ciklusunkat, akkor már teljesen normálisnak tartjuk, hogy a ciklus szakaszaiban teljesen máshogy viselkedünk:

– a menzesz alatt inkább bekuckózunk, befelé fordulunk, pihenünk, megengedjük magunknak, hogy ne ugyanolyan százszázalékosan teljesítsünk, mint máskor;

– ovulációkor viszont megfigyelhetjük a belőlünk fakadó ragyogást és kirobbanó, kreatív energiát, ami annyi mindenben megnyilvánulhat, ha hagyjuk.  

Ha megismernénk a testünket, meg is szeretnénk azt, és könnyebb lenne az emberi és női méltóságunkat is felismerni és megvédeni, ha szükség van arra.

Ha mindnyájan megismernénk a ciklusunkat, talán kevesebb abortusz lenne és kevesebb nem kívánatos gyermek születne, s az is lehet, hogy több olyan, akire igazán vágynak. Lehet, hogy egészségesebbek lennénk, mert megtanulnánk figyelni a testünk jelzéseire, és hamarabb észrevennénk, ha valamit mondani akar. Ha mindezt a tudást minden lány és minden nő megkapná, hiszem, hogy egészségesebb, tudatosabb és emberhez méltóbb világot építhetnénk magunk köré.

Az első tanítási napon kihirdettem az új szabályokat. Hiszen egész nyáron ezen dolgoztam. Jegyek helyett pontok, kötelező felelés és dolgozatok helyett szabadon választható feladatok, kiselőadás, saját maguk által összeállított röpdolgozat, videofelelet, kreatív feladatok, esszé stb. Két fix dolog van, a hónap végi határidő és a ponthatárok: 0–5 pont = 1-es, avagy ősleves, 6–8 pont = 2-es, avagy amőba, és így tovább felfelé: gyík, kacsacsőrű emlős, oroszlánkirály, és aki még az ötösnél is több pontot szerez: hegyi gorilla (az év végi átlagban 5,5-tel számolok).

Mindenki megálmodhatja, hogy milyen jegyet szeretne a hónap végére, és ennek megfelelően annyi feladatot végez el, amennyi az adott érdemjegyhez szükséges.

Egy kiselőadás 5 pontot is érhet, egy maxpontos témazáró 10-et. Egy kreatív munkával 3 pontot is kaphat egy diák, így esett, hogy piros cukormázzal bevont fánkokat (azaz vörösvértesteket) falatozott az osztály aznap, amikor a vér összetételéről tanultunk. Ha röpdolgozatot írna, ő maga is összeállíthatja a 10 kérdést, és ha jóváhagytam, megírja óra elején. A videofelelet szintén 5 pontos: három percig összefüggően beszél egy kamerába a választott témáról, bemutat egy saját készítésű ábrát, és elküldi nekem a videót. Csapatmunkát is lehet választani, ez esetben fejenként 5 pontot kap, aki modellezi az emberi szervezetet: így készült el PET-palackból az emberi csontváz.

Úgy tűnik, a diákok számára a legnehezebb az idejük beosztása. Mivel megszűnt a külső elvárás, csakis magukat okolhatják, ha nem gyűjtenek elegendő pontot, és így rossz jegyet kapnak a hónap végén.

Ezért bevezettem a gyorsasági jutalompontot: aki a hónap első két hetében végez el bármilyen feladatot, eggyel több pontot kap érte. Ez persze a hónap végi beadandó cunami ellen is önvédelem – bár ne gondoljuk, hogy minden diák él vele, sőt. Körülbelül 30 százalékuk használja ki a lehetőséget. Ha nagyon elcsúsznak, akkor lehet lízingelni is: legfeljebb 2 pontot kérhet, aki jobb jegyet szeretne, így a következő hónapban -2 pontról indul.

A diákoknak a rendszer eleinte izgalmas, aztán amikor rájönnek, hogy a biológiával való foglalkozás nem spórolható meg, csupán a magolás hullott ki a rendszerből, elkedvetlenednek. Ekkor egy jól időzített ponthatárcsökkentés újra meghozza a kedvüket, sőt, belejönnek és megszeretik a rendszert. Szerencsére mára már egyre jobban terjed ez a módszer, hála Prievara Tibor és Barbarics Márta munkájának. Az érdeklődőknek szívesen ajánlom a „Gamification a magyar oktatásban” nevű Facebook-csoportot vagy Márti előadását a Mindenki Akadémiáján (YouTube-on elérhető).  

Néhány visszajelzés a diákoktól:

„100 százalékig biztos vagyok abban, hogy az idei évről több mindent viszek tovább, mint a tavalyiról. Idén a feladatok széles palettája közül választhattunk, mindig olyat, ami a leginkább érdekelt minket. Azokról a dolgokról tanultam, amik érdekelnek is – így megmaradt a beadandóírás és kiselőadás-készítés alatt megszerzett tudás.”

„Nem stresszes, ha elfogadod azt a szomorú tényt, hogy ha nem csinálod időre a dolgokat, akkor megszívod. :D”

„Nem érzem magamon a stresszt, választhatok, hogy mit szeretnék csinálni. Végre valami, ami nem magolásból áll.”

„Én azt még hozzátenném, hogy noha ugyanannyit foglalkoztam a biosszal, mint tavaly, de idén sokkal hasznosabbnak éreztem a befektetett időt. Őszintén szólva, a tavalyi évről nehezen emlékszem vissza bármire is, ami biosz, míg az idei évben azért sok minden megragadt – még talán a szeptember-októberi első levelből is tudnék válaszolni kérdésekre. Szóval, szerintem ez alapján a rendszer hasznossága eléggé egyértelmű.”

„Életemben először nem utáltam a biosztanárt ... sőt. És végre úgy érzem, lehetek jobb, mint 2-es.”

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

– Mi az Otthon Segítünk Alapítvány küldetése? Kikért van?
– Célunk a kisgyerekes családok segítése. A szülők mellé állunk, hogy a kisebb nehézségeik ne hatalmasodjanak el, ne menjenek a lelki egészség rovására. A kezdeményezés Angliából indult el Home-Start néven: Margaret Harrison alapította 1973-ban, aki arra jutott, hogy mindenkinek szüksége van segítségre, és az a legjobb, ha otthon kapja meg, ahol a méltóságát legjobban meg tudja őrizni, és ahol a nehézségekkel szembesül.

Magyarországon 2001-ben indult az Otthon Segítünk Alapítvány, akkor szerveződött az első koordinátori csapat. A családsegítés előfeltétele az, hogy a szervezőcsapat tagjai önkénteseket toborozzanak helyben, akik aztán ki tudtak menni a családokhoz. Az önkéntesek felkészített, de laikus szülők; csak bizonyos mértékű gondok esetén tudunk segíteni, nem akkor, amikor már nagy nehézségek vannak, és az egész állami hálózat belebonyolódott a család életébe.

Az alapítványnak nincs vallási vagy politikai kötődése. Az a fontos, hogy a családok érdekében tudjunk együtt dolgozni, és ehhez jobb kívül hagyni a világnézeti szempontokat.

– Vagyis az alapítvány elsősorban átlagos kisgyerekes családokat segít?
– Persze. Mondok pár példát: a fiatal szülők frissen költöztek a településre, nincs még kapcsolati hálójuk, a nagyszülők még javában dolgoznak, nem érnek rá segíteni. Gyakran fordulnak hozzánk egyszülős családok, illetve van, ahol a szülő vagy a gyerek fogyatékossága a fő ok. Vagy például új gyerek születik a családba, és az anya nem tud eleget foglalkozni a nagyobbakkal – ilyenkor az önkéntes, mondjuk, dajkálja, babakocsiban ringatja a kicsit, hogy az anya a nagyobbakkal lehessen.

Alapvetően hetente egyszer jár az önkéntes egy családhoz, kettő-négy órát van ott, attól függően, hogy miben kérik a segítségét. Ügyeket intézni mennek együtt, vagy például kórházba látogatni, és az önkéntes a gyerekekkel megvárja a szülőt.

Fontos, hogy együtt végzett tevékenységről van szó, az önkéntes nem bébiszitter.

Nagyon sokféle helyzetben tud segíteni valaki, aki ügyes, és aki olyan értelemben is felkészített, hogy sokat dicsér. Fontos feladat ugyanis a szülők megerősítése a szülői szerepben. Az önkéntes semmiképpen sem fog kritikusan fellépni, épp ellenkezőleg. Nekünk az a fontos, hogy miután az önkéntes már elment, ugyanolyan jól menjenek a dolgok, mint ővele, vagy még jobban; azt gondoljuk, hogy ezt a pozitív megerősítéssel elő lehet mozdítani.

– Honnan tudja egy szülőpár, hogy ők tényleg „segítségre szorulók”? Mi az a fok, amitől már „beleférünk”?

– A társadalom ma azt sugallja, hogy a kisgyerekről való gondoskodást meg kell tudni oldani egyedül – holott a történelem során sosem kellett ezt egyedül megoldani.

Azt látjuk magunk körül, hogy a kisgyerek ellátása és a háztartás egyemberes, jó esetben kétemberes feladat – de teljesen érthető, ha azt érzi az anya, hogy ezt így nem bírja. Az ember társas lény, és az első év az első kisbabával, sok gügyögéssel és játékkal még nem elég ahhoz, hogy mi is jól érezzük magunkat. Egyénileg különböző, mikor jutunk el oda, hogy itt változtatni kell. Van, aki saját maga érzékeli, és elkezd keresgélni, van, akinek például a védőnő javasolja a megkeresésünket, látva, hogy nincs jól.

Nehéz, hogy a szükségleteinket is felismerjük, ne csak a kötelességeinket. Pedig akkor tudunk elég jó anyukák lenni, ha mi is kapunk valahonnan.

Ezért szoktuk azt mondani, hogy a szülőnek akarunk segíteni, hogy még jobb szülő lehessen; nem az anya kezéből vesszük ki a gyereket, hanem őt erősítjük.

– Az ember nem könnyen szánja el magát arra, hogy segítséget kérjen, hiszen ehhez be kell látnia, hogy valami nem megy…
– Szerencsés esetben egy nagycsalád, nagy baráti kör veszi körül az anyát. Jó, ha van körülötte olyan, aki megkérdi, miben segíthet, nem pedig ajtóstul ront a házba, és megmondja, mit is kell ott csinálni, vagy netán mindjárt neki is fog. Ha nincs, aki így támogatná, teljesen érthető, ha kívülről kér segítséget.

Vannak anyák, akikben dúl egyfajta maximalizmus is, de természetes, hogy gyerekekkel nem tudunk megcsinálni mindent, amit gyerek nélkül tudtunk. Kell egy kis lazaság, elengedni dolgokat – ez nem mindenkinek könnyű. Van, ahol állandó ütközés tárgya a rend és rendetlenség. Persze, kell valamennyi rend körénk, de nem rendezhetünk teljes őrületet abból, hogy állandóan pakolunk. A játék és a rend ugye általában ellentétes fogalmak… Nagyon fontos, hogy az anya ebben a munkában meg legyen becsülve, ne még bírálva, hogy miért nincs háromfogásos vacsora.

– Tehát mondhatjuk, hogy az alapítvány a kisgyerekes lét természetes krízisét segít feldolgozni?
– Igen! A pszichológia normatív krízisnek hívja ezt, amit ha meg tudunk oldani, megerősödve jövünk ki belőle. De mégis csak krízis, egy megterhelő helyzet; ha nem tudjuk egyedül megoldani, körül kell nézni, hol találunk segítséget.

Kép: Flickr / Bread of the world

Ezek a szülők egészségesek, de fontos, hogy azok is maradhassanak. Keveset beszélünk a mentális egészségről, pedig meghatározó. Ma nagyobb szabadságot élvezünk, nem vesznek körül azok a normarendszerek, mint korábban; de az, hogy kialakíthatom a saját életem, újra meg újra előhozza a kérdést is, hogy jól csinálom-e. Nyilván egyszerűbb volt, amikor mindenki ugyanúgy csinálta; most sokkal kevesebb a kapaszkodó, vállalni kell, hogy ha másképp alakítjuk az életünket, mint a szüleink, az ellentéteket is szül.

Amit mi nyújtunk, átmeneti segítség. Nem az a cél, hogy valaki évekig járjon a család otthonába, beépülve a család rendszerébe, csak eljutni segít odáig, hogy jobban guruljon a szekér.

Sokszor egész kis segítség is elég ehhez. Van, hogy kisgyerekes anyaként csak arra vágyunk, hogy leülhessünk, és ölbe tehessük a kezünket, hogy ne kiélezve legyen minden idegszálunk. Néha már az elég, ha elmehetünk egyedül hajat mosni.

– Hol lehet segítséget kapni?
– A honlapon megtalálható a térkép; általában a nagyobb városokban tudunk segíteni, de célunk, hogy egyre nagyobb legyen a lefedettség. Jelenleg tizennyolc városban vagyunk ott, és Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben is elindultak a helyi szolgálatok. Szeretnénk, ha minél több segítségkérőnek tudnánk igent mondani. Folyamatosan várjuk az önkéntesnek jelentkezőket az önkéntes csoportokba. Nagy szükség van rájuk, mert bizonyos helyzetekben, például a hármasikres családoknál a heti két-három óra segítség nem elég, ilyenkor két-három segítő is kijár. Hamarosan indul az újabb önkéntes felkészítő tanfolyamunk.

– Hogyan tudja biztosítani az alapítvány, hogy a családokhoz megfelelő emberek menjenek segíteni?
– Alapvetően szülőket keresünk. Amikor jelentkezik valaki családsegítésre, az önkéntes-koordinátor elmegy hozzá az otthonába, ahogy majd ő fog a családokhoz. Ehhez a feladathoz rendezett háttérre van szükség – nem lehet annyira leterhelt az önkéntes a saját gondjaival, hogy arra a néhány órára, amíg a családhoz kimegy, ne tudja őket háttérbe szorítani, és csak a másikra figyelni.

A felkészítés egy 10–12 alkalomból álló, 50 órás sajátélmény-alapú tréning önismereti részekkel. A jelentkezőnek esélye nyílik, hogy felmérje magát, hogy csakugyan ilyen feladatot szeretne-e ellátni, és az önkéntes-koordinátornak is, hogy megismerje az önkéntest.

Ha éppen azt látná, hogy valakit sehogy se tud megtanítani arra, hogyan segítünk „Otthon Segítünk-módra” – például ha valaki nagyon tanácsadó, kinyilatkoztató –, más feladatok felé tereli. Ő lehet remek önkéntes máshol, de nálunk nem lesz jó…

Ez azért elég hosszú és alapos kiválasztás, hogy biztosan olyan emberek legyenek a csapatunkban, akiket bátran tudunk egy-egy családhoz irányítani. Sokszor jeleznek vissza a családok, hogy „annyira jó ember jött hozzánk”, vagy az önkéntesek, hogy „annyira jó volt náluk segíteni”. Nyilván ez egy feladat, de benne van a bizalom, egymás elfogadása, egymás tisztelete. Az önkéntes sosem magas lóról közelít; ő egy szülőtárs, aki segít a másik szülőnek.

– Beszélne kicsit az alapítvány jelenlegi helyzetéről, távlati céljairól?
– Örömmel mondanám, hogy az alapítványnak nagyon stabil a helyzete, nem függünk pályázatoktól, projektektől, és biztos az anyagi hátterünk… Ezt nem tudom így kijelenteni. Jó lenne, ha legalább három évre előre tudnánk, hogy a működéshez szükséges források megvannak, de most nagy szó, ha fél-egy évre látunk előre.

Sok energiát elvisz az aggodalom, hogy mennyire férünk bele pályázatokba, nyerünk-e.

Nyilván jó lenne több magánadományt, 1%-ot kapni, mert hiába ingyenes szolgáltatást nyújtunk, van bőségesen működési költségünk, a képzések, továbbképzések biztosítása… Az önkéntes-koordinátorok más országokban fizetett munkatársak, nálunk önkéntesek kisebb megbízási díjakkal.

A fenntarthatóságban hiszünk, hiszen 18 éves az Alapítvány, tudjuk, hogy egy jó ügyért dolgozunk, sokan sok önkéntes munkával, lemondással – de nyilván örülnénk, ha biztosabb lábakon állhatnánk.