A Szerencsejáték Zrt. 2015-ben csatlakozott az európai nemzeti lottótársaságokat tömörítő European Lotteries és az Európai Fogyatékosügyi Fórum közös megállapodásához, amely a fogyatékossággal élők társadalomba való beilleszkedésének elősegítését határozta meg kiemelt céljaként. A csatlakozás után konkrét vállalásokat is tett arra, hogy az elkövetkezendő években miként támogatja a nemes ügyet.

A Nagykarácsony sorsjegyeken elhelyezett érzékenyítő üzenetekkel a vállalat célja a teljes társadalom megszólítása volt, az országszerte megépített játszóterek átadása azonban a legkisebbek bevonását szolgálja, hiszen a szemléletváltás folyamata akkor a leghatékonyabb, ha az már gyermekkorban megkezdődik.

Kép: Szerencsejáték Zrt.

A Nagykarácsony sorsjegy bevételéből 75 millió forint gyűlt össze a befogadó játszóterek létrehozására, a Szerencsejáték Zrt. most a harmadik ilyen fejlesztést adta át Miskolcon az Éltes Mátyás Óvoda, Általános Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményben. A tavaly ismét kibocsátott sorsjegynek köszönhetően a kezdeményezés 2019-ben tovább folytatódik, így a lottótársaság idén további öt befogadó játszótér megépítését tervezi országosan, hármat Budapesten, a XVIII., VIII. és IV. kerületben, illetve egyet-egyet Sopronban és Pécsett.

„A befogadó játszótereket nem csupán a fizikai akadálymentesség teszi különlegessé, hanem a szemlélet is, amely mögötte van: az együttműködés és a képességek sokfélesége. Ezek a játszóterek épp úgy a csapatjátékra, a kooperációra építenek, mint ahogyan mi is a Szerencsejáték Zrt.-nél. Bízom benne, hogy a miskolciak és az Éltes Mátyás Módszertani Intézmény tanulói is örömmel használják majd. Mert vannak ügyek, amelyeket nem bízhatunk csak a szerencsére…” – hangsúlyozta dr. Czepek Gábor, a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója.

Ki jogosult nagyszülői gyedre?

A jogszabály-tervezet a szülő jogán a biztosított nagyszülő is jogosulttá válhat gyermekgondozási díjra, ha

- a nagyszülő a gyermek (vagyis az unoka) születését megelőzően legalább 365 napon át biztosított volt,
- a gyermek közös háztartásban élő mindkét szülője, egyedülálló szülő esetében pedig a gyermeket gondozó szülő dolgozik,
- a gyermeket a szülő saját háztartásában neveli, és onnan a gyermek csak átmeneti jelleggel, napközbeni időszakra kerül a nagyszülőhöz,
- a gyermek mindkét szülője, egyedülálló szülő esetében pedig a gyermeket gondozó szülő írásban nyilatkozik arról, hogy egyetért a gyed nagyszülő általi igénybevételével - ezt a nyilatkozatot több gyermek esetében is csak egy és ugyanazon nagyszülő vonatkozásában lehet megadni,
- a gyermek után gyerekgondozást segítő ellátást (gyes) nem folyosítanak.

Nem jár a nagyszülői gyed akkor, ha

- a nagyszülő dolgozik (és nem marad otthon a gyermekkel), kivéve ha a keresőtevékenységet otthonában végzi,
- ha a gyermeket bölcsődében vagy más napközbeni ellátást biztosító intézményben helyezik el,
- ha a nagyszülő öregségi nyugdíjat, özvegyi nyugdíjat, szolgálati járandóságot, korhatár előtti ellátást, táncművészeti életjáradékot, átmeneti bányászjáradékot, megváltozott munkaképességű személyek ellátását, vagy ápolási díjat kap (1993. évi III. törvény 4. §
(1) bekezdés i) pontjában meghatározott rendszeres pénzellátások), kivéve, az otthonában végzett keresőtevékenység után járó táppénzt, baleseti táppénzt, a csecsemőgondozási díjat, valamint a különböző korú gyermek jogán járó gyest és gyedet,
- ha a szülő gyedre való jogosultsága megszűnik.

A nagyszülői gyed összege

A nagyszülői gyed összegét a nagyszülő fizetése alapján állapítják meg. A gyermekgondozási díj összege a naptári napi alap 70%-a, de legfeljebb havonta a mindenkori minimálbér kétszeresének 70%-a. Ha a nagyszülő több gyermek után jogosult egyidejűleg gyermekgondozási díjra, úgy az összeget gyermekenként kell megállapítani.

Ha a nagyszülőnek megállapítják a gyed-et, a szülő már nem lesz jogosult ugyanazon gyermek után gyedre vagy más pénzbeli ellátásra, kivéve a táppénzt és a gyermekápolási táppénzt.

A nagyszülői gyed a februárban bejelentett Családvédelmi akcióterv egyik intézkedése.

„Nagyon sok kerékpáros nem veszi komolyan, hogy ők is ugyanúgy a közlekedés részei, mint autós vagy gyalogos társaik. Hajlamosak csak a nagy szabadságot érzékelni, pedig feszült figyelmet igényel, hogy ne okozzunk balesetet. Ráadásul a bringás védtelen, ugyanis nem veszi körül a vaskasztni, amit autózás közben megszokhatott” – fogalmaz az új generációs kerékpárosokról Munyi, a Recikli kerékpárszervíz „parancsnoka”.

A Londont, Spanyolországot és Budapestet végighajtó veterán biciklis futár még este 9-kor is egy ügyfél fékpofáit állította, mert tavasszal rengeteg a munka a szerelőműhelyekben. „Szerencsére egyre többen veszik komolyan azt az egyértelműnek tűnő szabályt, hogy csak üzembiztos járművel kerékpározzunk. A balesetek nagy részét ugyanis az okozza, hogy sokan felületesen vizsgálják át biciklijüket. Ami álló helyzetben jónak tűnik (fog a fék, kellően feszes a bovden, alig nyikorog a lánc) az 30 kilométeres sebességre felgyorsulva teljesen megváltozhat és könnyen veszélyes helyzetben találjuk magunkat.”

Kisgyermeknek ne az ár alapján vásároljuk biciklit, hiszen gyorsan kinövi, de az alkatrészek minőségére figyeljünk.

Gyorsan kopó alkatrészek

A szerelő azt tanácsolja, hogy keressünk egy nyugodt, kereszteződésmentes útszakaszt és menet közben vizsgáljuk meg a fékeket, a lánc tartását. Ne finomkodjunk az ellenőrzéssel, „sokkal jobb, ha ilyenkor szakad el a bovden, mint egy meredek lejtő aljában”.

A kisebb javításokért ne rohanjunk rögtön a szervizbe, hiszen „bovdent imbuszkulccsal megfeszíteni nem probléma egy felnőttek” – mondja Munyi, de  hozzáteszi, hogy a kinyúlt lánchoz és az elállítódott abroncshoz már komoly szerszámok és szakértelem kell.

Napjainkban a biciklik többsége gyorsan kopó alkatrészekből készül, így a legfontosabb alkatrészek cseréjét évente végre kell hajtanunk. Célszerű ezt tavaszra időzíteni, „a legtöbb szerviz a létfontosságú javításokat pár ezer forintért csinálja, és a teljes felújítás is megúszható 1-2 BKV bérlet árából”.

Kamasznak ne a nagyáruházban vegyünk biciklit, mert ezeken sajnos a fékek és a hajtásrendszerek nagyon megbízhatatlanok. Kerékpárüzletben vásároljunk, ahol segítenek, hogy méretben és minőségben megfelelő, biztonságos biciklit vásároljunk.

Bizalmi kapcsolat

Munyi szerint „a bicikli az a jármű, ami az életed segíti, eljutsz vele a-ból b-be és ha beválik, akkor nagyon sok időt fogsz vele eltölteni. Túlzás nélkül az életed múlik azon, hogy milyen állapotban van a járgányod, éppen ezért bizalmi kapcsolat a szerelés.”

Nem könnyű azonban megtalálni „A” szervízt: „a kerékpárszerelők nagy része Budapesten elég bogaras, sokukkal nehéz megtalálni elsőre a közös hangot”. Mégis próbáljuk meg, ha egyedül nem megy, akkor egy „öregbringás” baráttal, rokonnal látogassunk végig egy-két műhelyt. A jó kapcsolat a kölcsönös bizalmon fog alapulni, hiszen a szerelőnek érdeke megbízható biciklit adni a használója alá, ha meg szeretné őrizni vevőkörét. Ugyanez sajnos nem igaz a sarki hipermarketekre.

Járdán ne!

„Én is apuka vagyok, pontosan tudom, hogy a csöppségek mozgása kiszámíthatatlan, ezért szoktam felháborodni, amikor kétméteres középkorú hegyomlások a járdán tanulnak biciklizni. Menjenek el a Fertő-tóra vagy egy földútra tanulni ha nem biztosak magukban, ne a gyalogosok életét veszélyeztessék!”

A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az Európai Unió furcsa nemzetközi szervezet: államszövetségnél kevesebb, puszta nemzetközi együttműködésnél több.

Létrejötte annak köszönhető, hogy alapítói a tagállamok közti gazdasági együttműködéssel, a kölcsönös gazdasági függés fokozásával és a nemzeti gondolat háttérbe szorításával szerették volna kiküszöbölni egy újabb háború lehetőségét a második világégés után.

Természetesen már ekkor, 1957 körül is sokan álmodoztak az Európai Egyesült Államokról mint végső célról.

Az EU végrehajtó, vagyis kormányzó szerve az Európai Bizottság, döntéshozó szerve pedig a tagállamok minisztereinek egyeztetési fóruma, az Európai Unió Tanácsa. Részben döntéseket hoz az Európai Parlament is, ugyanakkor a különféle döntéshozatali eljárásokat felsorolni igen sok bekezdésbe telne. Az Európai Parlament szívesen bővítené saját jogköreit, minthogy így gyorsabb lehetne a döntéshozatal, mint a kompromisszumokat kidolgozó, államközi egyeztetésen alapuló tanácsban.

És persze gyakran hallunk az EU demokratikus deficitjeiről is, ami a választók szintje és a felsőbb szintek közti törést jelenti, például hogy nem közvetlenül a választók választják a biztosokat, a bizottság elnökét és más tisztviselőket. A közvetlen demokrácia hívei számára az Európai Parlament hatalmának növelése a kézenfekvő megoldás. Ám tudnunk kell, hogy az EP hatalmának növelése föderatív, szupranacionális irányba tolná el az EU-t, minthogy a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása és a nemzeti hatáskörök megtartása inkább az államközi egyeztetés előnyben részesítését jelenti.

Az EP-ben 751 képviselő ül, akiket 1979 óta közvetlenül, nemzeti választásokon választanak meg öt évre. A jelenlegi ciklus 2014-ben kezdődött.

Jelenleg az EP legnagyobb ereje az Európai Néppárt, a nagy kereszténydemokrata-konzervatív jobboldali tömb. Az Európai Parlament frakciói viszont nem nemzeti frakciók, hanem pártpolitikai, ideológiai frakciók.

Mindebből látszik, hogy az EP-ben „kormánypártinak” és „ellenzékinek” lenni nem feltétlenül világnézeti pozíciót jelent.

A tagállamokat nem népességarányosan képviselik küldöttjeik az Európai Parlamentben; azért, hogy a nagyok érdekérvényesítő képessége kisebb, a kicsiké pedig nagyobb legyen, a kis nemzetek arányuknál valamivel több, a nagyok arányuknál valamivel kevesebb képviselőt küldenek. (Az Amerikai Egyesült Államok tagállamai esetében ezt a dilemmát másképp oldották meg: a kongresszusba népességarányosan, a szenátusba egyenlően két-két képviselőt küldenek a tagállamok.)

Az EU-t mindig a francia–német tandem uralta, vezető politikusai viszont általában a Benelux-államokból kerültek ki.

Jelenleg a legérdekesebb fejlemények az EU-s politika területén: Emmanuel Macron több Európai Uniót proponáló mozgalma és a jobboldali „populizmus” előretörése. Ez a populizmus viszont, amihez a Fideszt is sorolni szokták, nem biztos, hogy annyira új jobboldali jelenség.

Az európai pártok világnézeti határai elmosódtak

Mi történt ugyanis a Néppártban? A fősodratú nyugat-európai néppártok, amelyek egykor a pragmatikus kereszténydemokráciát képviselték, mára meglehetősen távolra sodródtak eredeti álláspontjuktól. Középen lavíroznak, egyes kérdésekben jobbosabb, másokban balosabb álláspontot foglalnak el, s önkéntelenül behódoltak a liberális-baloldali politikai nyelvezetnek, a folyamatosan szélesedő emberi jogok, az emancipáció és egyenlőség nyelvének. A nyugat-európai középjobb pártok legjobb esetben is mára technokrata liberális pártokká váltak. Ugyanígy a szociáldemokraták is eljellegtelenedtek.

Kép: European Union 2017 – European Parliament

A középpártokat ma csak annyi különbözteti meg, hogy a jobboldaliak kicsit kapitalistábbak és kicsit nemzetibbek, mint a baloldali megfelelőik. De Brüsszelben és Strasbourgban mindannyian ugyanazt a bürokrata nyelvet beszélik.

A közép-európai jobboldali középpártok, köztük a Fidesz csatlakozása a Néppárthoz egy idő után megzavarta a nagykoalíció és a „pax technocratia” működését, mert kiderült, hogy ezek a pártok a legtöbb kérdésben jobbra állnak nyugati társaiktól, legyen szó nemzeti gondolatról, kereszténységről, családról, genderről vagy bevándorlásról. Ezzel párhuzamosan az utóbbi években megerősödtek a jobboldali középpártoktól valamiképp jobbra álló pártok is Európában, ezeket azonban bajos volna egységesen szélsőjobboldalinak, nacionalistának vagy populistának nevezni. Nem ugyanaz a torykból kivált Farage Brexit Pártja, mint a francia Nemzeti Front; vagy a kormányon lévő Svájci Néppárt és az úgyszintén kormányzó Dán Néppárt, mint a Jobbik vagy épp a spanyol Néppártból kiváltak által alapított Vox.

Vannak pártok, amelyek pusztán megelégelték a tehetetlenkedést, és markánsabb konzervatív politikát szerettek volna folytatni, mint mainstream társaik (UKIP, Brexit Párt, Vox és más kiválók); vannak nemzeti liberális-jobboldali pártok (Dán Néppárt, Svájci Néppárt); egyesek jóléti államot akarnak, mások neoliberálisabb, adócsökkentő politikát; és persze vannak szélsőjobb formációk is (például a brit BNP). Sőt: számos „szélsőjobboldalinak”, „radikális jobboldalinak” titulált párt (például a holland Geert Wilders Szabadságpártja) inkább jobboldali nemzeti liberális pártnak tekinthető, amelyek szembe helyezik a melegjogokat a bevándorlással.

Tegyük hozzá: időnként egy-egy nyugati kereszténydemokrata párt új erőre kap, kicsit markánsabb konzervatív politikát kezd folytatni – mint a Spanyol Néppárt az utóbbi időszakban Pablo Casado és a „szégyentelenek” vezetése alatt –, ám ekkor a progresszív média rögtön populista hatást és fasizmust kiált.

E sorok szerzője szerint az „újjobboldali populizmus” ugyanakkor semmi más, mint a régi konzervativizmus, a határozott jobboldaliság – annak elfáradt, felismerhetetlenné vált, magát „középen állónak” tartó, technokrata változatával szemben.

A „populizmus” itt nem jelent mást, mint az odafigyelést az emberek, a választók, a nemzetek problémáira, egyfajta jobboldali pragmatikusságot és a demokrácia felújítását annak liberális-technokrata lenézésével szemben. Az „újjobboldali populizmus” valójában: régi értékek új tálalásban.

Mik a tétek?

A Néppártban jelenleg harc folyik afelett, hogy az alakulat inkább balra vagy inkább jobbra nyisson. Ha a Néppárt balra nyit, akkor tovább tolódik balra, és megszűnik az autentikus jobboldaliság, kereszténydemokrácia, konzervatív gondolat képviselőjének lenni. Ekkor megnyílik az út az EU további föderalizációja, államszövetséggé tétele felé, amelynek keretében a progresszívek a maguk képére akarnák formálni a közép-európai államokat, illetve a szolidaritást hangoztatva rájuk erőszakolják, hogy részt vállaljanak olyan problémák – például a bevándorlás – kezelésében, amelynek létrejöttében nem bűnösek. Ez a „szolidaritás” igazából azonban a felelősség terítése. Miért is kellene kvótákat átvállalnunk, hiszen nem mi támogattuk a bevándorlást, és nem nekünk volt gyarmatbirodalmunk?

Balra nyitás esetén az „európai értékek” a progresszív, baloldali és liberális „értékeket” jelentenék, amelyek már így is túlsúlyban vannak a brüsszeli politikai közbeszédben. Ne feledjük: ez a választás öt évre szól. Az pedig nemcsak az EU számára, hanem a saját életünkben is nagy idő.

– 1970-ben még azt hittem, véletlenül kerültem Sándor együttesébe. Versenytornász voltam, magyar-francia szakos gimnáziumba jártam, és semmi közöm nem volt a néptánchoz. Rábai Miklóst ismertem a tv-ből, és úgy gondoltam, minden táncos így néz ki: borízű hang, nagy bajusz, mint egy pásztor a nyája nélkül. A tanulás mellett nem tudtam tovább folytatni a tornát, de nem szerettem volna feladni a mozgást és a versenyszellemet – a néptáncpróbák viszont délután kezdődtek. Későbbi sógorom vitt el a felvételire. Nos, Sanyi nem hasonlított Rábai Miklósra, és a bemelegítéstől sem voltam elájulva, ezért hazamentem. Másnap persze visszacibáltak: „Hát mégis, milyen dolog ez, még nem is ismered őket!” – mondták.

– A Bartók Béla Táncegyüttes a legnagyobb amatőr együttesek közé tartozott, innen indult a magyar néptánc megújulása, a táncházmozgalom. Hamar beilleszkedett egy teljesen más világba, átélte az erdélyi gyűjtőutakat – amiről akkor az iskolákban még nem beszéltek –, Sebő Ferenc, Halmos Béla, Sipos Mihály indulását, a Tímár-módszer kibontakozását.

– Sanyi volt az egyetlen, aki képes volt megfejteni a néptánc improvizatív jellegét. Olyan ez, mint a nyelvoktatás: meg kell tanulni a nyelvtant, utána mindenki saját maga alkothatja meg a táncát. Segítőtársa és legjobb barátja Martin György volt, de sok nevet sorolhatnék, mint például Csoóri Sándor vagy Nagy László, aki verset írt „Táncbéli tánc-szók” címmel. Fantasztikus időszakba csöppentem!

Miután Sándor rájött, hogy a pedagógiához is van érzékem, rám bízta az utánpótlás tanítását – 17 éves voltam, minden rám bízott táncosnál fiatalabb. Még érettségi előtt megkérte a kezem, 26 év korkülönbséggel.

– Milyen hatása volt ennek a korkülönbségnek akkoriban?

– 1974-ben botrányosnak számított, de kitartottunk: hétfőn leérettségiztem, és kedden férjhez mentem. Manapság az emberek túl sokat gondolkodnak, vannak, akik 10 évig élnek egymás mellett, de nem egymással. Nekem is rengetegen mondták: „De hát nem is éltél még!” Engem viszont egyáltalán nem érdekeltek az olyan dolgok, mint „a karrier és család közötti egyensúly”. Előbbivel sosem foglalkoztam, mégis lett, a gyerekeim pedig születtek szép sorban, és ez nem gátolt meg semmiben. A legidősebb fiam révén hét unokám van.

Szerintem ma a fiatalok hihetetlenül félnek az elköteleződéstől, a házasságtól, de minél tovább húzzák, annál inkább ijesztő lesz.

A Kossuth-díjas Timár Sándort (Tímár Böske férjét) köszöntik a Csillagszeműek, 2014,

Tímár Sándor mindeközben a másik szobában pihen. 84 éves koráig nem is járt orvosnál. Két betegsége után azonban most sokat kell pihennie. A családból valaki mindig mellette van, Böske is épp az óráját nézi, mikor kell majd ébresztenie.

– Sándor asszisztense voltam 12 évig. 1981-ben kinevezték az Állami Népi Együttes élére művészeti vezetőnek és koreográfusnak, és persze én is vele mentem – onnantól kezdve 16 éven keresztül színpadi szólótáncos és tánckarvezető voltam. Ezekben az időkben rengeteg nehézséggel járt Sándor szakmája, mert sosem volt párttag, azt mondta, vagy kell a szakmai tudása, vagy nem. Pozsgai Imre, akkori kulturális miniszter ki is nevezte őt, azonban ha a legfelsőbb szinten el is fogadták, alacsonyabb szinteken még sokáig megnehezítették az életét. Sanyi már ekkor kérvényezte, hogy a táncosok tanuljanak más szakmát is, de elutasították – mostanában azt tapasztalom, pont az a legnagyobb gond a gyermekek táncoktatásában, hogy olyan kiöregedett táncosok is elszegődnek tanárnak, akiknek nincs is érzékük hozzá.

A budapesti gyermektáncoktatás elindítója Tímár Böske volt. Kidolgozták férjével együtt a Tímár-módszert, illetve az évek során rengeteg tapasztalata gyűlt össze. Egészen kicsiknek – előbb 5, majd 3 éves kortól – létrehoztak egy gyermekegyüttest. 1993 őszén 50 fővel indultak, a létszám júniusra 150-re nőtt, így nem maradhattak az Állami Népi Együttesben. Ezek után Böske megalapította a Csillagszeműeket.

– Miért pont Csillagszeműek?

– Olyan nevet szerettünk volna, ami illik és méltó a gyerekekhez, és képviseli a népi vonalat. Nem én találtam ki, a sógorom volt a „keresztszülő”: hárman vagyunk lánytestvérek, idősebbik nővérem férje Mészáros Géza festőművész. A Csillagszemű kapcsolódik a csillagos éghez, a világmindenséghez és a népi kultúrához is. Sándor mindenben támogatott, ma már mind az öt gyerekem részt vesz a működésében: hárman tanárként dolgoznak, Sári lányom lett a fotósunk, miután abbahagyta a táncot, Matyi operatőrként és rendezőként segíti a munkánkat. Gergő pedig, a legkisebb, a papa nyomdokaiba lépett, ő a Táncművészeti Egyetemen tanul.

A Tímár gyerekeknek így rengeteg csillagszemű „testvére” lett, és szüleikkel sokszor a próbákon találkoztak. Tímár Böske szerint jól viselték, sosem voltak egyedül, a turnék során gyermekőrzők és a nagyi vigyázott rájuk – de ez is talán inkább neki, anyaként volt rossz érzés. Nem gondolta volna, hogy az ötlete később egy több tízezres holdudvarral rendelkező mozgalommá alakul.

– Én 25 évvel ezelőtt csak azt szerettem volna, ha minél több gyerek részesülhetne ebben Budapesten, és ez sikerül. Úgy gondolom, hogy a gyerekek minden irányban nyitottak, ezért kell kicsi korban elkezdeni a tanításukat, és nagyon nagy a felelősségünk, milyen példát mutatunk.

A módszer lényege a már nem létező néphagyomány, a paraszti társadalom rendje szerinti gondolkodás: a nagyközösségek, óriáscsaládok biztonságot adtak, az adott értékrend természetes módon hatott – a tánc, az ének is naponta jelen volt.

A gyermekjátékok is úgy alakultak ki, hogy a gyerekek ellesték, eltanulták a lépéseket és formákat – lakodalmakban, bálokban szívták magukba a táncnyelvet. Például az eladósorban lévő fiataloknál egyértelmű jelzés volt, ha valaki már negyedszer kért fel egy lányt. Sokan ma egy-egy szalagavató táncnál meg sem merik fogni a lányok derekát.

Zichyújfalui szüreti felvonulás, 2011. Kép: Wikipedia

Tímár Böske szerint a gyerekeket csakis úgy lehet tanítani, ha egyenrangúként kezeljük őket, és mindig annyit kapnak a táncból és a nevelésből, amennyi pont elég számukra. A tanárpár áll középen, és ők utánozzák a mozdulatot. Magyarázni nem szabad, maximum vezényelni: így akár egy óra alatt alapszinten megtanulják például a dunántúli ugróst, lassú és friss csárdást. A különleges tehetségekkel egy másik rendszerben, a Tímár Akadémián foglalkoznak, ide már válogatás során kerülnek a táncosok, míg a Csillagszeműekhez bárki bármikor csatlakozhat.

– Mi az, ami elengedhetetlenül fontos a gyerekek tanításakor?

– Szerintem rendkívül egyszerű: szigorú szabályokat állítottam fel, amiért a gyerek nem haragszik, hiszen biztonságot ad neki. Téves gondolkodás, hogy szabadságra van szükség, sokkal inkább a biztonságra, arra, hogy tudják, mit kell tenniük, és közben érezzék, hogy nagyon szeretik őket. Városi körülmények között is ki lehet aknázni azokat a lehetőségeket, amik ránk maradtak a régmúltból – nem mindegy, hogy valaki a múzeumban látja a sárközi viseletet, vagy rajta van a színpadon. A 25 éves jubileumon 400 ovisom lépett fel úgy, hogy a színpad mögött, amíg várakoztunk, a légy zümmögését is lehetett hallani. A rend, fegyelem és a sok vidámság meghozza az eredményét, ezek a gyerekek nem is ismerik a lámpalázat. Rengeteg sikerélményt kapnak itthon és külföldön is, hiszen császári palotában, rangos fogadásokon lépünk fel, rengeteg állami kiküldetésen vehetünk részt.

Mindig azt mondom nekik, ha valahol megjelennek, emeljék fel a fejüket, húzzák ki magukat, és ne úgy álljanak ott, hogy „bocsánat, hogy élek”, hanem úgy, hogy „megérkeztem” – ez az életben is elengedhetetlen.

A Csillagszeműeknél nincs harag, durvaság és káromkodás, nincs is rá szükség, egyszerűen meg kell tanulni a szabályokat. Ezek a szülőkre is vonatkoznak, akik legfeljebb négy alkalommal mehetnek be a próbaterembe, de ott mobilozni, beszélgetni nekik sem szabad.

– Miben más most a helyzet, mint 25 évvel ezelőtt?

– Minimum háromszor annyi időt kell fordítani egy gyerekre, mint azelőtt. A legnagyobb változás ugyanis a szülői háttérrel történt: az utóbbi 10 évben felduzzadt a válások száma. Emellett azt veszem észre, a tekintély, a fegyelem egyre inkább eltűnik: kiscsoportos ovisok káromkodnak, az éttermekben az egész család lóg a telefonján, a kicsi pedig egy tableten. Azt mondta a fiam: „Mama, aki nincs a Facebookon, az nincs is.” Hát én akkor nem vagyok (nevet). Viszont minden munkatársam az általam képviselt szellemben nőtt fel, amire nálunk szükség van. Sajnos a mi szakmánkban sem mindenki angyal, de igyekszünk megtartani az alapértékeket.

– Mi az, ami segít ebben és a mindennapokban?

– Én hívő ember vagyok, aki nem ijed meg az élet nehézségeitől, mert tudom, hogy Isten a támaszom, nem fog magamra hagyni. Olyan keveset kér tőlünk, csak annyit, próbáljunk jók lenni, és még sok esetben ezt sem tudjuk megtenni.

Ha már megpróbáljuk, az is elég. Szerintem Jézusnál liberálisabb ember nem volt a Föld kerekén: ő tényleg mindenkit elfogadott úgy, ahogy van, és mindent megbocsátott. Emellett a kitartás és a kemény munka elengedhetetlen.

Nem szeretem például a nevelés szót, én úgy hiszem az életünkkel kell példát mutatni, és nem kell erről annyit beszélni. Mindent a legegyszerűbben kell megközelítenünk, és akkor működik: a felesleges, rápakolt dolgok zavart és bizonytalanságot okoznak.

Csillagszeműek a Virányosi Közösségi Házban, 2013. Kép forrása: Wikipedia

– A próbákat, találkozókat, magánéletet csak egy igazán jó koordinátor tudja egyben tartani. Ön az?

– Kellett a művész férj mellé valaki, aki ellátta a gyakorlati dolgokat is. Mindig is korán keltem, mindennap főzök reggel – bár sokáig nem tudtam, hiszen folyamatosan úton voltunk. Általában ezután valamilyen tárgyalás, ügyintézés következik, háromtól pedig próbák, különböző helyszíneken.

– Hogy viszonyulnak a Böske névhez a tárgyalásokon, hivatalos rendezvényeken?

– Sokan megkérdezik, nem sértődök-e meg esetleg, ha így hívnak. Vagy csak azt mondják: „Nem így képzeltem magát”.

Amikor először találkoztam anyósommal, közölte, hogy a tehenét hívták Böskének, de megnyugodtam, mert a lovát pedig Zsófinak.

Nagyon szerettem piciként királykisasszonyt játszani, Bettinek, Lizának hívattam magam, mire megszólalt a nővérem: „Nem Betti vagy te, hanem Böske!” Innentől pedig rám ragadt a név, hiszen a testvéreim megelőztek az iskolában. Amikor először – a teljes nevemmel – bemutatkoztam Sanyinak, rám nézett: „Akkor hát te vagy a Böske.” – „Honnan tetszik tudni, hogy Böske vagyok?” – kérdeztem. – „Rád van írva!” – mondta.  

Móni tanárnő, egyik tanítványa kórházba került, haldoklott, de a fiú barátnője ezt nem nagyon akarta elfogadni, folyamatosan fotókat posztolt a kórházból, például a srác születésnapja alkalmából. A képeken látszott, hogy a fiú nagyon beteg, szinte már nincs is magánál. „Úgy éreztem, hogy a lány így próbált kapaszkodni az életbe. A fiú Facebook-profilja megmaradt a halála után, a szülei gyakran onnan posztolnak vele kapcsolatos információkat. Nekem ez nagyon furcsa” – mesélte.

Kivédeni a kötelező köröket

A közösségi oldalak megjelenésével számos új jelenséghez kell hozzászoknunk, például az online gyászhoz is. Dr. Zelena András, a Budapesti Gazdasági Egyetem Társadalomtudományi Intézetének docense már több felmérést végzett a témában. „A Facebook felületein kapott visszacsatolásokat vizsgálva – reagálások, kommentek, különböző válaszadások emotikonokkal –, egy nagymintás kutatás során azt találtam, hogy az egyén veszteségélménye közösségivé válik.

A társak együttérzése, osztozása a fájdalomban segíti a gyászmunkát.

Azonban fontos megemlíteni egy szintén magyar kutatópáros megállapítását is: »Az interneten keresztül megnyilvánuló intimitás egyre nagyobb teret kap, azaz a magánéleti problémákat kontroll nélkül megosztja bárki akár az egész világgal.« S ez a kitárulkozás elgondolkodtató: hová tűnhet így a magánélet?” – tette fel a költői kérdést a szakember.

Dr. Zelena András az online gyász mögött húzódó motivációra is rávilágított.  „Ha a bennünket körbevevő világ nem jelent igazi lelki támaszt, akkor társas magányról beszélünk. Tehát van is társ, de nincs is igazán. Ilyenkor viszont a Facebook felületén közzétett hírre záporoznak a reakciók, és közösségbe kerül az elmagányosodott felhasználó. Van egy másik magyarázata is a jelenségnek: ha az internetes felületen osztom meg a gyászomat, akkor a »kötelező beszélgetéseket« el tudom kerülni, hiszen sok hozzátartozót retraumatizál a sokszori »Mi történt? Hogyan történt?«- kérdésekre adott válasz.”

Azt gondolhatnánk, hogy az online gyász leginkább az ifjabbakra jellemző, azonban a szakember a kutatásában éppen az ellenkezőjére jutott.

„Mivel a fiatal korosztály kortársait legtöbbször balesetben vagy fiatalkorban gyakori betegségben veszíti el, ők inkább emlékezővideókat készítenek fájlmegosztó oldalakra, ezzel emléket állítva elhunyt barátjuknak. Az idősebb korosztály tagjai viszont ismerőseikkel ritkán találkoznak személyesen, ezért ők bátrabban posztolnak halálhíreket a közösségi média felületein” – tudtuk meg dr. Zelena Andrástól. 

Jót tesz, ha posztolunk?

Az egyetem docense úgy véli, ezek a virtuális visszacsatolások bár segítik az elmagányosodott, bezárkózott gyászolót, de semmiképpen sem helyettesítenek egy baráti ölelést, egy tea- vagy kávémeghívást. Utóbbit persze a gyászoló visszautasíthatja, de mégis kialakul benne az az érzés, hogy „valaki kíváncsi rám, nem vagyok teljesen egyedül”.  A szakember kiemelte, a virtuális részvétnyilvánítás egy gombnyomás, kissé felszínes, és hiányzik belőle a gyász valódi rítusa, a közös emlék felidézése vagy a hátramaradottak biztosítása a támogatásukról.

Sokszor nemcsak szeretteinket gyászoljuk a közösségi oldalakon, hanem rajongott személyeket is.

Gondoljunk csak arra, hogy például Carrie Fisher, David Bowie, Koós János vagy Andy Vajna halálakor mennyi róluk szóló videó, fotó, klip lepte el az üzenőfalunkat. A szakember szerint ezek a megnyilvánulások inkább a közösségnek és a saját ismerősi bázisnak szóló gesztusok, a rajongás bizonyos megnyilvánulása. Ha ismeretlent gyászolunk nyilvános posztban, akkor valami olyasmit üzenünk vele: „Van egy népesebb családom, egy tábor, amelynek tagja vagyok, s mi mind ugyanazt érezzük, elveszítettük az idolt, a rajongott személyt.”

Minden veszteség és minden gyász más és más. Nincsenek alapigazságok vagy meghúzható szakaszhatárok abban a kérdésben, hogy mi az, ami még egészséges, és mi az, ami már nem.

„Azonban, ha a gyász intenzitása egy-két éven keresztül mit sem enyhül, s ennek nyomait látjuk egy ismerősünk üzenőfalra közzétett posztjaiban, akkor ajánlatos szakember segítségét kérni.”

„Hasonló a helyzet gyermek elveszítésekor vagy hirtelen haláleset kapcsán: ilyen egy baleset, illetve, ha egy hozzátartozó önkezével vet véget életének. Ilyen esetekben különösen fontosnak tartom önsegítő csoportok felkeresését” – hangsúlyozta dr. Zelena András.

Kép

Kép: Mitch Hodge/Unsplash

A Facebook-profil hagyatéknak számít

Egy-egy haláleset után várhatnánk, hogy eltűnik az adott személy Facebook-oldala, hiszen rendkívül morbid, amikor megjelenik a jól ismert üzenet, hogy „ma van a szülinapja, köszöntsd fel!” Dr. Zelena András tapasztalata szerint felzaklató reakciót vált ki az elhunytak megmarad Facebook-profilja.  „Nem etikus, továbbá fájdalmat is okozhatunk vele más ismerőseinknek, ha az elhunyt Facebook-profiljára belépve azt tovább használjuk mi, hátramaradott hozzátartozók. Szerencsésebb ennél az emlékoldallá alakítás. Azt sem tartom jó megoldásnak, ha a haláleset után, belépve az elhunyt rokon profiljára, az ő nevében tesszük közkinccsé a halálhírét, temetési időpontját – ez is felzaklathat másokat, hiszen az elhunyt nevében posztoljuk saját halálhírét.”

Facebook-profilt töröltetni csak úgy lehet, ha az adott személy már életében rendelkezett erről – tudtuk meg Klausz Melinda social média-szakértőtől.

„Halálunk után alapvetően semmi nem történik a Facebook-profilunkkal. Már biztos nem fogunk posztolni, de adott esetben ugyanúgy megjelenik a szülinapunk, az üzenőfalunkra pedig ugyanúgy lehet hozzászólásokat írni, mint addig, ez pedig fel tudja tépni a sebeket. Ezért szoktuk javasolni, hogy ha valaki visszaigazolt családtag, akkor kérvényezze az elhunyt emlékoldallá nyilvánítását” – mondta Klausz Melinda. Ha viszont nincs visszaigazolt családtag, akkor meg kell küldeni a halotti anyakönyvi kivonatot, vagy a temetésről szóló gyászjelentést a Facebooknak. Ha egy profilt emlékoldallá alakítanak, akkor a személy neve mellett megjelenik az „emlékére” szó. Az elhunyt által megosztott tartalmak, például fényképek, bejegyzések megmaradnak, és láthatók lesznek továbbra is azok számára, akikkel eredetileg megosztotta. Az emlékoldallá alakított profilok nem jelennek meg olyan nyilvános helyeken, mint például a „Kit ismerhetek?” funkció, a hirdetések és a születésnapi emlékeztetők.

„A profilunkról már előre is gondoskodhatunk. Ugyanúgy, ahogy végrendeletet írhatunk már életünkben, meg tudjuk jelölni a digitális hagyatéktartónkat is, vagyis azt a személyt, aki halálunk után intézkedik a profilunkkal kapcsolatban.”

„Ebben az esetben be tudjuk állítani, hogy hány napi inaktivitás után kapja meg az illető a hozzáférést, illetve azt is meg tudjuk határozni, milyen jogosultságai lesznek a fiókunkkal kapcsolatban.”

Mindenkire érvényes, jól bevált szabályok tehát nincsenek, azonban az online gyászban is érdemes tartani a mértékletességet.

– Egy világszinten is zajló folyamat aktív részese a Budapest Bábszínház mint Közép-Európa legnagyobb és Magyarország legrégebbi professzionális bábszínháza. Az elmúlt negyedszázadban ugyanis

paradigmaváltás zajlott az európai és a magyar bábművészetben, amely egyre inkább integrálja a társművészeteket, és ezzel párhuzamosan egyre gyakoribb, hogy klasszikus színházi és táncelőadások alkotói is használnak bábos elemeket.

A Budapest Bábszínház megújulása Meczner János igazgatóságával kezdődött. Először a társulatot újította meg, folyamatosan frissítve a Színház- és Filmművészeti Egyetemről.

– Ezzel párhuzamosan zajlott, zajlik a repertoár megújulása is.

– Játszunk klasszikusokat, például a Csillagszemű juhászt, a Bambit, a Nyúl Pétert vagy a 80 nap alatt a Föld körült, amelyet 2019-ben mutatunk be. Ugyanakkor egyre több a kortárs darabunk, például a Boribon és Annipanni, a Csomótündér, a Gengszter nagyi vagy a mostani évadbeli Coreline. És egyre több az ifjúsági és a felnőtteknek szóló előadásunk is, például a Semmi vagy a „befalazva” – In memoriam Ország Lili, a Képzelt beteg vagy a szep­tember végén bemutatott A vihar. A korosztályi kínálat bővítése egyébként izgalmas szakmai kérdés: miért szükségesek a korhatárok, kell-e külön gyermek és ifjúsági, illetve ifjúsági és a felnőtt előadás, van-e létjogosultsága a felnőtt bábelőadásoknak.

– Mi a Budapest Bábszínház álláspontja ebben a kérdésben?

– Ezt világosan tükrözi a szlogenünk: A báb nem korosztály, hanem műfaj. Hiszünk abban, hogy a báb műfaja minden korosztálynak különleges élményt nyújt. A jó bábszínház egyszerre szórakoztat és nevel, és az igazán jó gyerekelőadások a szülőket és pedagógusokat is képesek megszólítani. A repertoár összeállításánál az irodalmi és művészeti értékeken túl pedagógiai és gyermeklélektani szempontokat is figyelembe veszünk. Különböző korosztálynak szóló produkcióink vannak, ezért is nagyon fontos a korosztályi besorolás. Minden előadásunk esetében körültekintően alakítjuk ki, kinek ajánljuk, és ezt jelezzük a műsorfüzetünkben és a honlapon.

– A korhatárok egyszerűsítése ellenére még mindig legalább hat besorolás van. Nem sok ez?

– Egyáltalán nem.

Tudjuk, hogy egy többgyermekes család esetében nem mindig megoldható a besorolások betartása, ugyanakkor nagyon szeretnénk, ha minél több szülő és nagyszülő figyelembe venné azokat, hiszen a különböző korosztályoknak egészen más a befogadó rendszerük.

A háromévesek számára nem lehet bonyolult történetet mesélni, nem szeretik a sötétséget, sem az erős fény- és hanghatásokat, és nem tudnak sokáig egy helyben ülni. A hatévesek már edzettebbek, de náluk is vigyázni kell, hiszen még ők is elég kicsik. A korosztályok szerint nemcsak a történetmesélési, előadási módok változnak, hanem a választott téma is. Ahogy nőnek, lehet bonyolultabb, feldolgozást igénylő témákat is előhozni, mint például a válás, a kirekesztés, a halál. Nézőink mintegy 80 százaléka óvodába, általános vagy középiskolába jár, azaz közönségünk döntő többsége tőlünk kapja első színházi élményét, itt éli át először a színház által nyújtott közösségi érzés varázsát, itt szocializálódik a színházra. Legfontosabb feladatunknak ezért a gyerekek színházi érdeklődésének felkeltését, a műfaj megszerettetését, valamint színházi ízlésük kialakítását érezzük.

– Az igazán jó gyerekelőadások a szülőket és pedagógusokat is képesek megszólítani – állítod. Hogyan éritek ezt el?

– Gyerekeknek szóló előadásaink „dupla fenekű” előadások. A kicsiknek szólnak, de benne van a felnőtteknek szóló mondanivaló, humor is. Ezért egész másképp működik egy előadás hétvégén, amikor családosan jönnek a gyerekek, és hétközben, amikor csak gyerekek jönnek néhány pedagógussal, és pontosan tudjuk, hol fognak felnevetni a gyerekek és hol a felnőttek.

Érdekes egyébként, hogy a gyerekek sokkal visszafogottabbak, amikor szüleikkel vannak, és sokkal erősebben reagálnak, amikor csoportban jönnek; ilyenkor valódi energiabombát kapunk tőlük.

Célunk az is, hogy a gyerekeket kísérő felnőttek előadás közben ne nyomkodják a telefonjaikat. Látjuk, hogy sok esetben már kezdés előtt előveszik, aztán örömmel észleljük, hogy elteszik, mert felfedezik: az előadásnak van egy olyan szintje is, ami nekik szól.

– Új az arculat, és van egy új játszóhely is. Miért volt ezekre szükség?

– A régi arculat nem tükrözte a változásokat. Friss és lendületes külsőt akartunk, és azt, hogy aki belép az előcsarnokunkba, kézbe veszi a kiadványainkat vagy körülnéz a honlapunkon, egységesnek lásson bennünket. A hajdani Vörösmarty utcai bábraktárt pedig olyan helyiséggé alakítottuk át, ami kifejezetten az intimitást igénylő, legfeljebb negyvenfős előadásoknak tud helyet adni. Ez a terem a Csomótündér című, válásról szóló egyszemélyes előadással nyílt meg. Erre az érzékeny témájú és intim hangvételű produkcióra és annak feldolgozására – az előadás után mindig van drámapedagógiai foglalkozás – kitűnően megfelel az új színtér. A második bemutatónk a három év alattiaknak szóló Pipp és Polli volt. A négyszáz fős színpadtermünk nem egy-másfél éveseknek való, a Kemény Henrik‑teremben viszont ők is nagyon otthonosan érzik magukat.

– Az idei évad kulcsszavai: hagyomány és kísérletezés. Hogy fér össze a kettő?

– A báb szerintem az egyik legősibb műfaj, és közben elképesztő frissesség van benne. Több száz vagy ezer éves technikákra építve is felveszi a versenyt a XXI. század vizuális ingereivel. Olyan kettősséget és megújulási lehetőséget hordoz magában, ami izgalmassá és intenzívé teszi a szakmát. Nagyon szeretjük a klasszikus paravános játékokat, de legalább annyira szeretünk előbújni a paraván mögül. Például a már kultikussá vált Semmi című darabban a fiatalokat formázó bábfigurákat a nézők számára látható színészek mozgatják, akik a bábok idősebb énjét képviselik, és ez rettentő izgalmas tartalmi mondanivalót hordoz magában.

Vagy például ott vannak a tárgyjátékok: a Csomótündér című előadásban két tornacipővel játszom el a válást.

Tizenhat éve vagyok a pályán – bábszínészként kezdtem, egy ideje rendezek, tanítok és igazgatok, szóval sok mindent láttam már –, de még mindig meg tud hatni, amikor valaki úgy tud egy kockacukrot megfogni, hogy az életre kel a kezében. A holt anyag megemelése, hogy annak lelke és egyénisége legyen, még mindig csodálattal tölt el; ezért is szenvedélyem ez a szakma.

– A bábszínésznek ezek szerint több lehetősége van, mint egy színésznek?

– A bábműfaj akkor is képes újabb színpadi kifejezésmódokra, amikor az élőszínház már megreked. A színész és a báb viszonya rengeteg pluszlehetőséget ad akár dramaturgiailag, akár mondanivalójában. A bábszínészeknek pedig helyt kell állniuk színészként és bábmozgatóként is. Az egyetemi képzés ezért is játszik nagyon fontos szerepet a bábszínház megújulásában. Huszonhárom éve van ilyen képzés, ami a Színház-és Filmművészeti Egyetem több mint százötven évéhez képest kevésnek tűnik, de nem az. A magyarországi bábszínházi igazgatók szerint nagy az igény a végzett bábszínészekre és bábrendezőkre, tehát arra, hogy ne csak ötévenként induljon új évfolyam. Nagy közös álmunk válna valóra, ha lenne egy önálló bábművésztanszék Magyarországon.  

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Hit és Fény közösségben egészséges és sérült emberek együtt keresik Istent. Az a közösségi tapasztalatuk, hogy valójában nincs is olyan nagy különbség köztük emberségünkben.

A találkozón Varga László püspök tartja az előadásokat. Éneklés, sok játék keretezi majd a 2019-es Katimavikot!

Várják minden érdeklődő jelentkezését a [email protected] címen.

Közösségi oldalukon figyelemmel kísérheti a szervezést.

Tatabányára utaztam. Tél vége volt, már nem kellett nyakig begombolkozni, de azért jól esett a meleg a vonatban. A két fiú, tizenhat-tizenhét éves, bejáró diák, Kelenföldön szállt fel. Az egyik nyurga, vékony, az a mindenre mozdulós, a másik testes, lassú, megfontolt, olyan tudósféle. Ott maradtak az ajtónak dőlve. Beszélgettek. Ha nem akartam volna, akkor is hallottam minden szavukat. A testes srác kérdezett.

– Az a vörös?

– Az. Hosszú csizmában jár.

– Nem ciki, hogy vörös?

– Még jó is. Nem szeretem a kopírozott csajokat.

– És amúgy milyen?

– Azon még nem tudok elmenni. A lányok olyan komplikáltak.

Kicsit hallgatnak, aztán megszólal a vékonyabb.

– Elmondtam neki, hogy nem bírom a testemet. Hogy nincs izmom, meg ilyenek. Hiába súlyzózok. Mire rögtön elmesélte a barátnőjének. Normális? Ez egy belső dolog.

– Minek dumáltál?

– Mert zavar. Gondoltam, megérti. Ez is zavar, meg hogy a bőröm fehér. Nyáron tiszta gáz, mindenki csoki, én meg világítok. Erre az első telefonban eldumálja…

– Furák a csajok…

Megint hallgatnak, a tudósféle megoldást keres. Meg is találja.

– Ne vedd le a trikód…

– Azt csinálom. A Balatonon abban is fürdök. Anyám megőrül. Nem ért semmit. Egész nyáron ez a téma.

– Anyád is nő…  

Lányok érkeznek a peronra, vihognak, fesztelenek, feltűnők. A két fiú végképp elhallgat. A vékony érdeklődve figyeli őket, társa tüntetőleg kinéz az ablakon. Vissza-visszafordul, de hosszabb pillantást nem enged magának.

Érd után szállnak le, az ablakból még látom, ahogy kezet fognak aztán elmegy a két férfi, ki-ki a maga útján.

***

Hetek múltak el, a két fiú még mindig előttem van. Talán mert annyira ott volt bennük a leendő férfi. Az odaadásukkal, a bizonytalanságukkal, a próbálkozással, a csalódással, a keresés vágyával. Egy régi kép úszott elő az emlékezetemből. Egy hasonlóan bizonytalan, próbálkozó, csalódott és kereső férfi képe. De ő már nem gyerek volt. És nem voltam gyerek én sem. Csak nagyon fiatal. Ahogy most visszagondolok, olyan ez a történet, mint egy megfejthetetlen, mégis sokat sejtető mese.

„A lány megvárta, míg üres lesz a kiállítóterem. Csak aztán ment oda a kép elé. Kicsit oldalt állt, hagyta, hadd vesszen el az alak az olaj csillogásában. Utána fordult úgy, hogy minden zavaró tényező nélkül, teljes egészében láthassa.

A zöldessárgás héttérben a nehéz, fekete kabátba burkolt, vékony női test, mint egy feszület. Télikabátos corpus.

Állt a kép előtt, sokáig, csöndben, gondolatok nélkül. Hálás volt, hogy a megnyitó közönségéből nem jár arra senki. Érezte, hogy egyszer csak meleg hullám önti el a fejét, az arcát, a nyakát, aztán a forróság végigzúdul a mellén, a hasán, az egész testén. Hagyta. Most nem haragudott a testére, mint sokszor máskor, hogy meglepetésszerűen, ellenőrizetlenül kiszolgáltatja.

Nézte a képet. És eszébe jutott az a régi délután.

Annak a nyárnak a közepén költözött el otthonról. Hétvégenként hazajárt, ha nem ment, küldött egy lapot. Akkor már több hónapja dolgozott, talált egy albérleti szobát, olyan volt, mint egy villamos, hosszú és keskeny, talán ezért is festette valami jókedvű piktor az egyik falát sárgára. Kevés időt töltött a szobában.

Egy este, már nem emlékszik honnan összeverődött társasággal, elhatározták, hogy nekivágnak, átmennek a Lánchídon, onnan föl a Várba, csavarognak egyet. Hideg volt. Abban az időben egy bordó színű, viharvert motoros bőrdzsekit hordott, ez volt a kedvence. A hídon fújt a szél, átfagyott mire Budára értek. A lépcsőkön, föl a Halászbástyáig, versenyfutást rendeztek, kimelegedett. Fönt jutott eszébe valakinek, hogy a közelben lakik egy festő ismerőse, nézzenek be hozzá.

A festő nem volt szívélyes. Amikor kinyitotta az ajtót, morgott valamit, ők betódultak, rosszkedvűen intett, hogy itt maradhatnak, aztán bement egy ajtón, onnantól színét se látták. Bort ittak, valaki talált egy fél üveg rumot, azt körbeadták. Egy lánynál almák voltak, meg jókora darab, zsírpapírba csomagolt birsalmasajt, azt ették. Nem volt hangulat, hogy eltűnt a házigazda, még a nagyszájúak is elcsöndesedtek. Ment volna már haza, körbenézett, hátha megtalálja a vécét. Nagyon kellett pisilnie, már akkor érezte az ingert, amikor átvágtak a hídon. Benyitott egy ajtón. A szeme nehezen szokta meg a homályt. A festő állt föl a sötétből, és megfogta a karját. Szájára tette az ujját.

– Pszt!

– A vécét keresem – suttogta, akaratlanul is átvéve az idegen irányítását. A férfi megfogta a vállát, egy benyíló felé fordította. Amikor visszajött, valamennyire már tudott tájékozódni. A műteremféle helyiségben a festő a fal mellett állt. Ránézett.

– Maradj itt – mondta.

Most is suttogott. Borszag érződött a leheletén.

– Nem ismerlek.

– Azért.

– Miért mondod ezt?

A férfi hallgatott. Sokára szólalt meg.

– Ha ismernél, nem maradnál.

Leült. Két kezével fogta a karosszék két karfáját, és meg se moccant. Így súgta újra.

– Az istenre kérlek, maradj most velem.

Később se, soha nem tudta magának megmagyarázni a viselkedését. Se azt, hogy miért félt, se azt, hogy mégis miért guggolt oda a lábához, és miért mondta a férfinak gondolkodás nélkül.

– Itt maradok.

***

Állt a kép előtt, érezte, hogy fázik. Fogvacogtatóan, kiszolgáltatottan fázott a nőalak is a képen. Ennyire tudta volna, hogy nekem ott nem volt jó? – kérdezte magában, és visszaidézte a pillanatot, amikor ott maradt a műteremben.

***

Két napig nem mozdultak ki a szobából. Két napig szerette, ölelte, takargatta a festőt. Először úgy, mintha a gyereke lenne. Vigasztalta, ha sírt, megsimogatta, ha félt. Betakarta, ha fázott, enni adott neki, ha éhes volt. Akkor nézte meg magának először alaposan, amikor elaludt. Vékony, elgyötört arcú férfi volt a festő, csodálkozó kisfiús szemekkel és darabos mozdulatokkal. Amikor felébredt, már nem suttogott. Látta, hogy a lány ébren ül mellette. A műteremben hideg volt.

– Te fázol.

Felkelt, odament a benyílóhoz. Fölállította, és a mezítelen hátára borította a hatalmas fekete férfikabátot. Kedvtelve nézegette. Aztán leguggolt. Összekuporodott, ahogy ő bújt oda tegnap a férfihoz. Átfogta a lábát, és megcsókolta a két térdét. Halk volt, éber, gondoskodó, nyoma sem volt tegnapi önmagának.

– Egyszer lefestelek. Lány, nagykabátban. Mit szólsz?

Bólintott, belebújt a kabátba. A festő átölelte.

– Nem tudod, mit köszönhetek neked…

A lány hallgatott és visszaölelte. Másnap a festő hiába tartóztatta. Amikor kilépett az ajtón, tudta, nem fog találkozni többé vele. Nem szabad, mondta magának, ahogy jött lefelé a macskaköves lépcsőkön.

Nem szabad, mert ha még egyszer eljövök, itt maradok. Itt akarok majd maradni örökre…”

A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az imádott és gyűlölt miniszterelnök az első nő volt, aki a szigetország kormányát vezethette, elegáns, személyes márkavédjegyként viselt kosztümjeiben és kalapjaiban a sok öltönyös, nyakkendős férfi között.

A 87 évesen, 2013-ban elhunyt Margaret Thatcher kora egyik legjelentősebb politikusaként irányította 1975-től 1990-ig a brit Konzervatív Pártot, s kormányozta 1979 és 1990 között az Egyesült Királyságot. Miniszterelnöksége alatt, 1980-tól 1986-ig futott az angol tévében az Igenis, miniszter úr! (Yes, Minister!) című, nálunk is vetített szituációs komédia, amely a politika és az államigazgatás bugyrairól festett kacagtató, ám sok tekintetben nagyon is valóságos képet.

Azt tartják, hogy a jó humorérzékű Thatcher kedvenc tévéműsora volt, a legenda szerint még írt is egy részt hozzá.

Ez is mutatja, hogy maga is kritikával tekintett a politikai élet kortárs szereplőire, ahogy mondta: „Régen tenni akartunk valamit, ma már a miniszterek inkább csak valakik akarnak lenni".

1925-ben született egy angol kisvárosban, ahol édesapja vegyesboltot vitt, majd polgármesterként városvezetői szerepet is vállalt. A kis Margaretet metodistának keresztelték, keresztény-konzervatív nevelésben részesült. A középiskola befejezése után vegyésznek tanult Oxfordban, ahol már megnyilvánult közéleti érdeklődése: az egyetem konzervatív egyesületének elnöke lett. A diploma megszerzése után kutatóként dolgozott brit élelmiszeripari cégeknél, miközben 26 évesen házasságot kötött Denis Thatcherrel, egy jómódú üzletemberrel. 1953-ban egy ikerpárnak adott életet.

Az 1959-es választásokon jutott be először a Parlament alsó házába. 1970-ben a konzervatív Heath-kormányban oktatási miniszterként dolgozott, majd 1975-ben – nem kis meglepetésre –megválasztották a párt elnökének. A válságos időszakát élő Nagy-Britannia helyzetének megoldására olyan politika mellett kötelezte el magát, amely az állami és szakszervezeti beleszólás csökkentésével a szabad magánvállalkozásokat támogatta, szemben a Munkáspárt elképzeléseivel.

Az 1978-79-es sztrájkhullámok időszakában népszerűsége olyannyira megnőtt, hogy vezetésével a konzervatív Párt alakíthatott kormányt 1979-ben: Margaret Thatcher először léphetett be saját jogon, nőként a Downing Street 10-be.

Kép

Margaret Thatcher 1950-ben

1983-ban a sikeres Falkland-szigeteki háborúnak köszönhetően újraválasztották, így tizenegy éven keresztül, 1990-ig kormányozta Nagy-Britanniát. Nem volt a kompromisszumos politika híve, inkább következetesen ragaszkodott elképzeléseihez, s ha kellett, erőt is mutatott. Így volt ez a sztrájkok és zavargások letörésénél éppúgy, mint az argentinokkal vívott háborúban, vagy a kommunizmus elleni kérlelhetetlen küzdelemben. Nem véletlen, hogy 1984-ben ír terroristák merényletet kíséreltek meg ellene, s az sem, hogy a szovjetek Vaslady-nek keresztelték, és ezt a nevet nem kis büszkeséggel viselte.

1990-ben vonult vissza a politikától, bár a Lordok Házának Linconshire megye bárónőjeként továbbra is tagja maradt. Élete végén több szélütés is érte, éveken át szenvedett időskori demenciában, majd 87 évesen érte a halál.

Thatcher aktualitása azonban nem kopott. Az önálló nemzeti gondolatok letörését egyre markánsabban képviselő Európa döntéshozói és közvéleménye számára is érdemes felidézni 1988-ban elmondott híres beszédét, amelyben az Európai Közösség jövőjét latolgatta:

A Thatcher által megfogalmazott, nemzeteket eltörölni kívánó és valamiféle kulturális, vallási olvasztótégelyt szorgalmazó európai politika ma is létező veszélyt rejt az öreg kontinens nemzeteire. Az identitásunk védelme most, amikor templomaink kiürültek, gyermekeink száma megfogyatkozott, és más kultúrák fiataljai árasztják el nagyvárosainkat, aktuálisabb, mint valaha.

Bizonyos, hogy ha élne, Margaret Thatcher istenhívő családanyaként, büszke brit hazafiként és európai polgárként is teljes erőbedobással harcolna a nemzetek Európájáért.

Lehet, hogy ezzel a felfogással ma nem az európai mainstreamhez tartozna, de ez még nem jelenti azt, hogy nem neki lenne igaza. Ahogy annak idején maga is javasolta: „Ne kövesd a sokaságot azért, mert nem mersz más lenni, magadnak kell eldöntened, hogy mit tegyél; ha kell, hagyd el a sokaságot, ne érd be pusztán a követésével.”