Beetetés – csak lazán

Soha nem fogom elfelejteni azt a jelenetet, amikor a kisfiam megszületése utáni második napon a kórházi szobánk három ágyának három szélén ültünk két szobatársammal. Mindegyikünk kezében egy-egy kis újszülött, és noszogatva, duruzsolva próbáltuk rávenni őket arra, hogy egyenek. A szituáció valahogy groteszk és életszerűtlen volt. Hangosan elnevettem magam.

Kép: Unsplash
Kép: Unsplash

Kép: Unsplash

Hogy lehet az, hogy az állatvilágban annyira magától értetődő, hogy a kicsinyek születés után rögtön enni akarnak, sőt, több testvér esetén egyenesen küzdeniük kell azért, hogy táplálékhoz jussanak – az embercsecsemő viszont ennyire tétlen? Hova tűnt belőlünk az életösztön? Kezdetben természetesnek vettem, hogy a testem megszületése után is képes lesz gondoskodni arról a kis lényről, akit kilenc hónapig ellátott mindenfajta erőfeszítés nélkül. Aztán amikor a szülés témakörében kezdtem olvasgatni, és egyre több cikk és tanulmány jött szembe – a szoptatás fontosságát, folyamatát, nehézségeit és különféle pózait taglalva –, akkor jöttem rá, hogy ez nem is olyan egyszerű.

Lelkiismeretes kismamaként kutakodni kezdtem, hogyan is kell ezt jól csinálni.

Az ismerősi körömből sokféle verziót hallottam, az igény szerinti szoptatástól kezdve – ez nem összekeverendő a „nyikkanásra cicit a szájába” módszerrel – a háromóránkénti etetésig (ez utóbbit főleg szüleink generációja preferálja). A tejtermelés beindulásának elmaradásáért többen hibáztatták a kórházban töltött napokat, az ott sürgő-forgó nővérek hozzáállását, mások a sok pihenésnek és a segítő közegnek tulajdonították a sikereres szoptatást. Ijesztgettek mellgyulladással, kisebesedéssel, hogy azért nem szabad sokáig szoptatni a babát, mert felázhat a mellbimbó, és azzal is, hogy ha nem szoptatom elég sokszor és sokáig, nem lesz elég a tej.

Ember legyen a talpán, aki össze tudja egyeztetni mindezt azzal, amit a saját kis porontya szeretne.

Néhány hete került a kezembe az én egykori védőnőm által kiállított babakönyvem, amelyben egy hozzátáplálási útmutató-betétlapot találtam. Azt javasolja – és anyukám bevallása szerint ez több volt puszta javaslatnál, mert a védőnő kíméletlenül számonkérte –, hogy a hat hetes(!) csecsemőnek citromlevet, almalevet és narancslevet kell adni. És ez még csak a kezdet, mert hathónapos korára – amikor a mai szoptatott babák még csak az anyatej kellemesen édeskés melegét ismerik – az én korosztályom már vígan szürcsölte az őszibaracklevet, a paradicsomlevet, sőt a tehéntejből főzött kakaót is; majszolta a sajtot, túrót, májat, húst, kelkáposztát, sóskát, és még sorolhatnám. (Lásd a táblázatot 1992-ből.) Feltéve, ha az anyuka betartotta az ajánlást.

Kép forrása: Rácz-Lakatos Lilla

 

Amióta rábukkantam erre a 27 éves dokumentumra, kevésbé rágódom azon, vajon jól csinálom-e. Az embergyerekek táplálásáról meglehetősen mást gondolnak ma, mint a mi gyerekkorunkban vagy még korábban. Ma a WHO ajánlása szerint a szoptatott csecsemőknek kizárólag anyatejet kell adni hathónapos korig, és amíg így szépen gyarapodik, nagy baj nem lehet, a többin pedig még ráérek aggódni. Addig van még legalább két hónapom, egy hetem és három nyugodt napom. Legalábbis, ami az etetést illeti.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti