„Nem a te hibád, tudod, hogy van ez a feszültség a teljes állású tanárok és az óraadók között” – vigasztal együttérző kollégám a megbeszélés után.

„Ugye tudod, hogy ez nem rólad szól? Ő csak saját magát igazolja, muszáj azt éreznie, hogy volt értelme az egész életét a nemzet oltárán feláldozni. Ő csak azt látja, hogy bejössz ide, mindig jó a kedved, csinos vagy, a gyerekek imádnak, viszont sohasem kell helyettesítened meg a rendezvényeken vagy érettségiken ügyelned.

Ő meg mindjárt nyugdíjba megy, se nem jókedvű, se nem jómódú, valahogy muszáj elhitetnie magával, hogy nem ő rontotta el. Abba nem gondol bele, hogy a te fizetésed még az övénél is kevesebb.” – „Tudom, tudom. Nem ő az első.”

Az egész akkor kezdődött, amikor még a tanári tojáshéjjal a fenekemen kiálltam a TEDxDanubia színpadára, azzal a merész állítással, hogy „A tanári pálya márpedig menő!”. Óraadó tanárként egyszerre több gimnáziumban tanítottam már harmadik éve, és mindenhol döbbent érdeklődéssel kérdezték a diákjaim, hogy ugyan miért jöttem tanárnak, és miért nem maradtam az előző munkámnál, a tévénél.

Azt, amit belül biztosan éreztem – hogy végre olyasvalamit csinálok, aminek tényleg van értelme –, senki sem értette. Még a rokonaim is azt gondolták, hogy a televíziós műsorkészítést otthagyni óriási dőreség.

Designed by Freepik

Így hát ebben a hétperces előadásban foglaltam össze ország-világnak, mit is gondolok arról, hogy mi a menő szakma és miért. Az előadásom kapcsán hideget és meleget is bőven kaptam. Mindazonáltal azóta is egyetlen cél lebeg a szemem előtt: olyan tanárokat vonzani erre a pályára, akikkel szívesen dolgoznék együtt. Nemrég pedig egy elképesztő megerősítés landolt az e-mailes fiókomban. Ilyenkor elhiszem, hogy megéri folytatni a munkát.

„Kedves Andrea!

Remélem, nem zavarom nagyon a levelemmel, igyekszem lényegretörő lenni, de rengeteg gondolat van bennem. Másodéves vagyok az ELTE-n biológiatanári szakon. Igen, éppen a szerveskémia‑vizsgámra kellene készülnöm, de belebotlottam Facebookon a néhány nappal ezelőtti interjúba Önnel. Tudja, az elmúlt időszakban rengetegszer elbizonytalanodtam, ami a jövőmet illeti. Az sosem volt kérdés az elmúlt két évben, hogy tanár szeretnék lenni, de egyre többször merült fel bennem, hogy megéri-e... Míg a legtöbb ismerősöm egyetem mellett dolgozik és bulizik, mi heti legalább négy napon reggeltől estig az egyetemen vagyunk... előadások, gyakorlatok, mérhetetlen mértékű szórás, csak kapkodjuk a fejünket még mindig... és nem tudom pontosan, mi a cél, de az első félévben még 120-an voltunk elsőéves biológiatanár szakosok, most már egy kellemes osztályméretű közösségre redukálódott ez. El vagyunk tévedve, ezt a társaimon is látom. De ez a cikk. Ahogy olvastam, egyszerűen nem bírtam leállni, csak ittam a sorokat és a szívemben melegséget éreztem.

Olyan volt ez, mint egy jelzőtábla, amit a sors rakott elém. Rögtön elküldtem a csoporttársaimnak is, ezt mindenkinek látnia kell! Aztán megnéztem a TED videót és őszinte leszek, az első percben hangosan sírni kezdtem, és ez a videó végéig tartott.

Ez a sírás egy olyan emberfeletti boldogságból és felszabadultságból eredt, amilyet talán még sosem éreztem! Megfogalmazta, hogy miért vagyok itt, miért tanulok és miért küzdök! Visszaadta a hitemet a pályában, és kezembe adott egy térképet, hogy merre haladjak. Elmondhatatlanul hálás vagyok Önnek, és csak remélni tudom, hogy ezt olvasni fogja és látja majd, hogy célt ért az üzenet!

Köszönöm!

Egy leendő biosztanár”  

Joós Andrea előadása a TEDxDanubia színpadán: 

A 2019/2020-as tanév első tanítási napja 2019. szeptember 2. (hétfő), utolsó tanítási napja 2020. június 15. (hétfő). A tanítási napok számát 180 napban határozták meg. A nappali oktatás munkarendje szerint működő szakgimnáziumban a tanítási napok száma 178, a gimnáziumokban, szakközépiskolákban és szakiskolákban pedig 179.

A tanítási év első féléve 2020. január 24-én ér véget. Az iskolák 2020. január 31-ig értesítik a tanulókat és szüleiket a félévben elért tanulmányi eredményekről.

Az őszi szünet 2019. október 26-tól (szombat) 2019. november 3-ig (vasárnap) tart.

A téli szünet 2019. december 21-től (szombat) 2020. január 5-ig (vasárnap) tart.

A tavaszi 2020. április 8-tól (csütörtök) 2020. április 14-ig (kedd) tart.

További részletek a tanév menetével kapcsolatban a Magyar Közlöny 116. számában olvashatók.

Örök tél

1944 decemberében orosz katonák nőket gyűjtenek be egy dél-dunántúli kis faluban. Azt mondják, dolgozni viszik őket három hétre. Irén, a sváb fiatalasszony - akinek férje a fronton harcol - kislányát és szüleit hátrahagyva sorstársaival nekiindul az ismeretlennek. Bevagonírozzák őket és egy hosszú és keserves vonatút után a Donyec-medence egyik táborában találják magukat. A svábokat, mint háborús bűnösöket kezelik, és felelőssé teszik őket a német katonák által elkövetett borzalmakért. A táborban, a bányában embertelen körülmények vannak, keveset ér az emberi élet. A lelkileg és fizikailag is összetört Irén megtetszik, egy fogolytársának - a maga szabályai szerint túlélni igyekvő Rajmundnak - akinek az életét is köszönheti. A férfi és a nő között különös kapcsolat szövődik, melynek épp úgy szabályai vannak, mint a túlélésnek. Vajon sikerül-e hazajutniuk? Milyen áron élheti túl az ember a poklot? Beteljesülhet-e egy lágerben született szerelem, ha mindkettőjüket család várja otthon?

A Félvilág és A berni követ alkotóinak, Szász Attila rendezőnek és Köbli Norbert forgatókönyvírónak új filmje a 250 ezer Szovjetunióba deportált magyar állampolgárnak állít emléket, akik közül 100 ezren soha nem tértek haza.

Kapunyitás: 19:00

Cím: 1013 Budapest Ybl Miklós tér 2-6., szárazárok színpad

Kapunyitás: 19:00

Beszélgetés az alkotókkal: 20:00

Vetítés: 22:00

Eleinte a csukott ajtók mögött ajándékrajzok és ünnepi csomagolások készültek (néha persze csínytevések is zajlottak), aztán jöttek a pizsamapartik, az éjjeli csetelések, a szerelmek. És bizony megesik, hogy egy kamasz olyasmit is kipróbál néha a haverjaival, amiről aztán sokat kell vele beszélgetni. Ilyenkor a tapintat és szülői féltés, bizalom és gyanakvás viaskodott bennünk az ajtó másik oldalán, és hosszúra nyúltak az esti imáim.

Néha piszok nehéz nem kinyitni az ajtókat, de nem lehet, mert azokhoz csak belül van kilincs.

Talán közhely, hogy az oviba szoktatás kíméletes szertartásai éppen annyira fontosak az anyáknak, mint a csemetéknek, és hogy milyen üressé tudja tenni a lakást az első nagyinál alvás. Vagy az első olyan tábor, ahonnan nem érkezik üzenet másnap, harmadnap…. Vagy az első este, amikor senki nem nyaggat, hogy csak még egy mesét, vagy hogy nincs holnapra tiszta tornacucc, hogy nem csinálnál-e egy turmixot, nem segítenél-e ruhát választani a randira, tortát sütni a meglepetés szülinapra, nem néznéd-e meg a holnapi beadandót, az esküvői meghívót. Az első éjszaka, amikor nem jön át senki bebújni közétek, mert rosszat álmodott; nem akarja valaki elmesélni fél kettőkor a szerelmi bánatát; nem kell hajnalban benézni a szobájába, megérkezett-e, mert már nem ide érkezik haza. Az első szülők nélküli zsúrra még büszkén visszük a csemeténket, aztán elkezdenek sokasodni a programok, amelyekkel kapcsolatban már csak logisztikai feladataink vannak.

Evidens, hogy egy anyának gáz részt venni lánya lánybúcsúján, nemcsak a 18 plusszos, illetve mínuszos kihívások miatt, hanem azért is, mert nem anyának való látvány, amikor a pici koruktól ismerős barátnők több pálinkát hajtanak föl, mint amennyivel meg tudják őrizni elragadó természetüket. Mégis, miután nagylányom lánybúcsújára hetekig terveztük a programot és napokig készítettük kisebbik lányommal a partikellékeket, éles lett a kapkodás utáni hirtelen csend, és kongó a lakás üressége. Szerencsére a készülődés utáni rendkívüli állapot felszámolása – amelyben a jelek szerint életfogytiglan maradhatok VIP-szereplő –, nem hagyott sokáig csalódott tétlenségben.

Az ember lelkesen tanul bele az anyaszerepbe, ám az örömanyaszerep valahogy sokkal kevésbé komfortos. Talán, mert túl rövid az idő a lánykérés tudatosulása és az anyóssá válás között, meg kell élni a meglepetés, a büszkeség, az ijedtség és elfogadás fázisait. Ezért aztán különösen próbáltam odafigyelni, hogy megfeleljek a szóösszetétel öröm- előtagján keresztül rám helyezett össztársadalmi elvárásnak. Végig is csináltam derekasan a jegyesség nagyjából egy évét édesbús nosztalgia és szívszaggató „elviszik az én kicsi lányom” nélkül.

Kép: Unsplash

Aztán az esküvő másnapján hazaérkezve és betévedve lányom szobájába belém hasított, hogy már soha nem fog ebben a szobában ébredni, odaülni a bögre kávéval a nappaliba, hogy „tudod, mit álmodtam?”.

Nem én leszek az első, akivel a korszakalkotó heti vállalkozásötleteit megosztja, aki megnézi az új tánckoreográfiáit. Na, akkor rám jött a zokogás. Amihez aztán kisebbik lányom is társult, egymásra borulva sírtunk, és a sírás néha másodpercekre nevetésbe csapott át. Aztán megnyugodtam, éreztem, erős vagyok, annyira, hogy elindultam kipakolni a mosogatógépet. Amelyben megláttam lányom bögréjét…na, eddig tartott az erő.

Azt hiszem, kevés dühítőbb mondat hangzik el vigasztalásképpen, mint az, hogy „ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik.” De be kell látnom, a saját történeteim idegesítően igazolják a közhelyeket. Amikor három pici gyerekem mellett voltam otthon, hátrahagytam a tanáraim által fényesre festett irodalomtudományi karriert. Persze magamnak nem vallottam be, de valójában évekig álltam csalódottan egy lassan becsukódó ajtó előtt. És ez a csalódottság ugrásra készen lesben állt, hogy a hosszú, nemalvós éjszakák, a nyűgös gyerekes, „senkivel nem tudok egy értelmes szót váltani” napok után előugorjon.

Aztán egyszer, amikor a 62-es babaholmikat teregettem, megsimítottam a kis emberalakú ruhácskákat, amelyeket hamarosan kinő a másik szobában szuszogó kisfiam, és hallottam, ahogy a nagylányom a nappaliban a kisebbiket tornázni tanítja: „spicc-pipa, spicc-pipa” (akkor még nem sejtve, hogy egyszer tánctanár is lesz), szóval akkor azt gondoltam: ezt semmiért sem cserélném el. És abban a pillanatban elengedtem az irodalmi karrier ajtajának kilincsét. Átmentem a nappaliba, ahol a férjem újságot olvasott, erre ő felnézett és azt mondta: „Hirdetnek egy újságíróiskolát. Nem lenne kedved megpróbálni?” Így lettem újságíró.

Kép: Unsplash

Ahogy elgondolkodom az ajtókon, amelyeket felnőtté váló gyerekeim lassan kinyitogattak, valójában sokkal több van belőlük, mint azokból, amelyek bezáródtak.

Az egyik rögtön pár régi ajtó, amely a férjem és köztem lassan majdnem bezáródott a nagy gyerekzsivajban. És ugyanilyenek azok is, amelyek mögött a barátaink várakoztak türelmesen a kisgyerekes időkben. Aztán ott vannak a gyerekeim párjaihoz nyíló újak. És a sok lehetőség, amely valóságos alternatívává válik, amikor már nem percre, órára (és órarendre) lebontva felelsz valakiért. Egy idősebb kolléganőm egyszer úgy fogalmazott, hihetetlen felszabadító érzés, amikor már akár meg is halhatnál, nem függ tőled senkinek a létezése. Erre persze a gyerekeim azt mondanák, hogy elég para kijelentés. Ezért inkább így fogalmazok: Sosem füveztem, de könnyű lebegést érzek, ha arra gondolok, hogy nem kell reggelente tízórait csomagolnom, tornazsákot ellenőriznem, leckét számonkérnem, este időre hazaérnem. Megengedhetem magamnak, hogy ne legyen otthon tej, hogy edzés után ott maradjak szaunázni, hogy egy esti séta éjfélig, egy beszélgetés hajnalig tartson, és nyugodtan otthon hagyhatom a telefonom (na jó, azt azért nem, hátha hív valamelyik gyerek).

Szóval új ajtók vannak szép számmal, de az alapszabály, hogy berontani nem lehet rajtuk, fokozatosan lehet őket kinyitogatni, ha odabent is így akarják. És mire az ember anyós, sőt nagymama lesz, ebben profinak kell lenni.

Figyelem, nyílnak az ajtók!

Az X generáció legfiatalabb tagjai az elsők, akiknek minden eddiginél fontosabb lenne tabuk nélkül beszélgetni gyermekeikkel nemi identitásról, testiségről, szexualitásról – és nem a méhecskékkel vagy a gólyamesével elhessegetni a kérdéseket.

Beégett képek

Gyermekünknek legtöbbször egy másik gyermek adja tovább a sokszor maga által sem értett „tudást”, ráadásul az okostelefonoknak köszönhetően rögtön széles körben, kép vagy videó formájában.

Ahogy egy negyedikes fogalmazott, amikor megkérdeztem, mit is néztek: „az emberi szaporodást” tanulmányozták, de egy ötödikes például azt mesélte, hogy az év végi kiránduláson, a fiú hálóban nézett online tartalom melegpornó volt.

Kamaszok szexuálpedagógiai prevenciójával foglalkozó szakemberként azt tapasztaljuk, hogy egyre korábban juthatnak a gyermekek a felnőtt tartalmakhoz, ami problémákat okozhat lelkivilágukban és később a valós kapcsolataikban. Persze sokan csak legyintenek erre: „Mi is néztünk meztelen képeket gyerekkorunkban és normális felnőttek lettünk.” Lehet, de annak idején nem 9–11 évesen jutottak hozzá a gyerekek ezekhez az „élményekhez”, inkább 15–17 évesen. Az apa vagy nagyobb fiútestvér rejtegetett szexlapját hosszas tervezgetés után, nem kis bűntudat kíséretében kellett megkaparintani egy-egy titkos megtekintésre. Persze sokszor ebben a korban sincsen még meg a fiatalokban az az élettapasztalat, hogy el tudnák különíteni a filmen látott, megrendezett tartalmakat a valóságtól, de a 3–4. osztályosoknál ez az intenzív képi élmény oly erősen beépülhet, hogy később minduntalan előhívódik a vizuális memóriájukból, nem tudnak tőle szabadulni. Később sokan küzdenek testképzavarral és szexuális zavarokkal, ami a kemény pornó, esetleg szado-mazo tartalom, a megrendezett képek és extrém testmódosításokkal rendelkező szereplők látványának a hatására alakulhat ki.

Sokan nem fognak tudni normális párkapcsolatban élni, mert a látottak alapján tudatukba beépült viselkedésformák messze eltérnek a normál, elfogadott udvarlási szokásoktól.

A szülők élete is nevel

A szexualitás fejlődése már az anyaméhben elkezdődik. A kisbaba már egy olyan környezetbe születik, ahol várják a kisfiút vagy kislányt. Tudatosan készülnek a babaszoba színével, a ruhákkal, játékokkal, a nemének megfelelő névvel. A babákat nemük szerint bizonyítottan másképp kezelik a szülők és a családtagok, ami nem tudatos cselekvés, de mindenképp hat a csecsemőkre. A testbeszéd, a hangsúly, a türelem a gyermek felé sokkal erősebben hat, mint azt gondolnánk, hiszen a baba csak egyéves kora körül kezd beszélni.

Életünk példájával nevelünk a legerősebben. Ha ebben elkötelezetten és tudatosan tartjuk magunkat az elképzeléseinkhez, miközben nyitottak és felkészültek vagyunk a váratlan helyzetekre, akkor tehetünk a legtöbbet gyermekünkért.

Hogyan is működik ez a gyakorlatban? Igyekezzünk olyan élethelyzetet, rendezett, megbízható párkapcsolatot, családot teremteni, ami követhető példa. Ha nekünk nem sikerül, legalább idealizáljunk egy ilyen képet, ne vetítsük ki saját csalódásunkat, hiszen gyermekünknek még sikerülhet.

Az óvodás korban, de később is az egyik legfontosabb nevelési eszközünk a mese. Nemcsak a kis királyfi és a királykisasszony hagyományos történeteivel lehet a nemi szerepeket bemutatni, hanem az eredettörténetek, a saját családról szóló történetek szépen elmesélt anekdotái is erősítik a kisgyermek önazonosságának kialakulását. A gyermek születéstörténete, hogyan várták, mit csinált édesanya, mialatt ő a pocakban volt, hogy vigyázott rájuk édesapa, mennyire örültek, amikor megszületett – ezek mind-mind megerősítik a gyermeket abban, hogy feltétel nélkül, önmagáért szeretjük.

Éljük meg saját párkapcsolatunkat „kifelé” is. Simogassuk meg a párunkat a gyermekek előtt is, adjunk neki puszit, öleljük át. Mutassuk ki szeretetünket odafigyeléssel, segítéssel és hálával. Soha ne felejtsünk el kérni és megköszönni, akkor se, ha a családtagok „úgyis” megteszik, ha nem vagyunk udvariasak!

A gyermekek saját családjukban tanulják meg azt, hogy hogyan viselkedjenek majd a társukkal, hogyan kommunikáljanak, mivel és hogyan kedveskedjenek, hogyan kezeljék a konfliktusokat és mit ne tűrjenek el.

Váratlan helyzetek

A váratlan helyzetekre legyünk felkészülve! Bármikor elhangozhat egy nemiséget, szexualitást érintő kérdés akár a villamoson is. Ilyenkor ott helyben nyíltan, tömören válaszoljunk, és pironkodás helyett mondjuk meg a gyermeknek, hogy erről majd otthon beszélgetünk.

Fontos, hogy tisztában legyenek életkoruknak megfelelő mértékben az intimitás fogalmával. Mi az, amit csak otthon, anya, apa előtt lehet kimondani, és mi az, amit az oviban és az utcán idegenek előtt nem mondunk vagy teszünk, és nem engedünk meg mindenkinek. Érezze, hogy szülei előtt nincsen tabukérdés, anyától, apától mindenre választ kaphat. Nagyon fontos, hogy folyamatosan építsük azt az ősbizalmat, amit szülőként megkapunk, hiszen erre egyre nagyobb szükség lesz, ahogy csemeténk növekszik és a kisgyermekkort elhagyja.

Nagyon nehéz megóvni a világ iránt érdeklődő ovisunkat, alsósunkat a környezeti hatásoktól. Az obszcén beszédet bárhol meghallhatják, és a gyerekek, mint a kis szivacs, mindent megjegyeznek, függetlenül attól, hogy értik-e. A médiában, reklámokban, filmekben egyre nyíltabban alkalmazott hatáskeltés, az erőszak és a szexualitás ábrázolása egyre korábban éri el a mai gyerekeket, ha nem közvetlenül, akkor a közösségen keresztül. Sokszor vicces vagy animációs megjelenéssel adnak el „családi” címkével álcázott, masszív szexuális tartalmakat hordozó sztorikat, amelyeket a szülő figyelem híján nézni enged az ovis korú vagy kiskamasz gyereknek, mondván; „Csak rajzfilm! Biztos gyerekeknek szól!”

Mindig nézzünk meg közösen is néhány részt, hogy biztosan tudjuk, a korhatárajánlás ellenére akarjuk-e, hogy gyermekünk az adott sorozaton szocializálódjon!

Nagyon fontos a szülő jelenléte, hogy elmesélhesse, mi történt vele az óvodában, iskolában, ki mit mondott, csinált. Hiszen az együtt töltött idő egyre kevesebb lesz, amikor a gyereket ért hatásokat „kielemezhetjük”, hogy a tanító vagy óvó néni hogyan oldotta meg a helyzetet, vagy maradt-e függőben egy-egy szituáció. Ha felvetődik egy szexualitást érintő kérdés vagy történet, ne szidjuk meg a gyereket! Ilyenkor kérdezzünk vissza: Mit hallottál Te erről? Neked mi a véleményed? Így egyrészt megtudjuk, hogy mennyire tájékozott csemeténk a témában, másrészt összeszedhetjük gondolatainkat, hogy a megfelelő, éppen elégséges választ adjuk magyarázatként. Ne menjünk elébe a tájékoztatással az érdeklődésnek, de mindig álljunk készen, ha kérdez a gyerek!

A gyerekek születésüktől fogva érdeklődnek minden iránt. Választhatunk, hogy mi adunk magyarázatokat a kérdéseikre, vagy elengedjük ennek lehetőségét, és ő majd máshol (barátoktól, internetről) fogja megkeresni a válaszokat.

Már a legelső novella lehengerlő – persze, hiszen azért került az élre, mert az egyik legkiválóbb, legerősebb írás. Antoní Gaudít, a híres katalán építészt Isten maga elé citálja („magához szólítja” – a szerző tudatosan játszik a kettős jelentéssel), és feladatot ad neki. „Megálmodtam egy templomot” – mondja neki Isten. Felvázol számára egy templomépületet, amelyet Gaudínak kell majd megépítenie. Aranyhangú húrokat pendítenek meg ezek a sorok azokban a kiváltságos sorsú emberekben, akik valaha beléphettek a barcelonai Szent Család-katedrálisba, és pontosan tudják, hogy a világ legkülönlegesebb templomáról van szó. Ugyanakkor Légrádi nem idealizálja szereplőit: a szent építész a székről nehézkesen tápászkodik fel, kiválasztottsága nem fedi el emberi nehézkességét; az őt vezető angyal pedig elbóbiskol küldetése közben.

A többi novella vagy karcolat sem marad el minőségben ettől az erőteljes nyitánytól.

Légrádi Gergely a világ sötét és fénnyel teli oldalára egyaránt fogékony – ez ritka írói (és emberi) erény manapság.

Ráadásul mintha inkább a reménység győzedelmeskedne nála a nehéz emberi helyzetekben: főhősei képesek kivárni, hogy frusztrált helyzetük megváltozzon, a könyvekből is tudnak lelki erőt meríteni (Sorok között) és képesek önmagukat felülmúlni (Penne; Ökomenikus Szeretet Társasága). Ünnepi tapasztalat, hogy a szerető közösség védelmet nyújthat (Napfénytető).

Az író tudja, hogy mindannyiunkban ott él valaki más is: a vágyott vagy az elfojtott én. A levágott lábú koldusban a futóbajnok (A pálcikaember). Az apában a nagyapa, a fiúban az apa, megbonthatatlan generációs kötelékként. (Találkozásaink, A mondat léte, Calvados) A környezet élettelen tárgyai, amelyek ezerszer akadályt állítanak az ember elé, néha életre kelnek, hogy segítsék azt, aki nehéz helyzetbe kerül. A ház, ahol élünk, feltöltődik emberi jelenlétünkkel, és egy nemzedékről nemzedékre örökített használati tárgy is különös erőtérre tehet szert, ha használjuk, érintjük, őrizzük. (Sárgarépa télire) A család akkor is a legerősebb emberi erőtér, ha valamiféle életnagyságú puzzle-darabokból lehet csak a valódi képét kirakni. (Puzzle-darabok, Az ismeretlen férfi) Légrádi Gergely nagyszerűen játszik az egyetlen eseményből elágazó többféle történet lehetőségével, az alternatív cselekményszálakkal, a „mi lett volna, ha” játékos és mégis torokszorító szétszálazásával. (Átúszás)

Szinte minden írásában hitet tesz a szavak teremtő erejéről, hiszen maga is teremtő erővel ruházza fel a szavakat.

Emberi esendőségeinket kendőzés nélkül, ám megértően és szeretetteljesen tárja fel. Tudja, hogy minden valós és jelképes elesésünk a felkeléssel és továbbindulással kap értelmet. (Lábra állni) Hisz abban – vagy legalább is reméli –, hogy a széttörött emberi kapcsolatok időnként újraköthetők, újrafoltozhatók. (Most sem késő) Eljátszik a gondolattal, milyen lehet elfuserált hétköznapi életünkből kilépni és felcserélni egészen más élettérrel és életformával. (Egy kedden) A mosolygás gyógyító erejével szembesít egy frissen műtött beteg lábadozásában. (Mosolyaink)

Légrádi cselekményszövésétől, írói stílusától nem idegen az abszurd, a szürreális képek használata, a szelíd irónia, ugyanakkor a nosztalgikus érzésvilág sem. Egyik legabszurdabb novellájában, amely a „Variációk jelmezbálra” címet viseli, az álarcok és jelmezek szerepekké, majd a főszereplő énjévé válnak.

Ordódi Tamás grafikái kísérik a kötet novelláit, és remekül elkapják a Légrádi-féle képi világot.

Légrádi Gergely: Napfénytető. Jaffa Kiadó, 2019.

Nagytakarításkor kincseinket rendszerint ide-oda helyezgetjük, beljebb toljuk a régi dolgokat, kívülre tesszük az újakat, de a polcok tulajdonképpen ugyanolyan zsúfoltak maradnak. A kiselejtezett darabokat az ember fölviszi a padlásra, lehordja a pincébe, esetleg beteszi a rumliszobába. Hátha szükség lesz még rá. Így gyűlnek körülöttünk a kinőtt gyerekruhák, régi cipők, „kitanult” íróasztalok, megunt könyvek. A szemétre dobás tékozlás, elajándékozni pedig luxus lenne. Persze a legtöbb padláslakó kincs soha nem lesz többé használatban, és évek múltán azt vesszük észre, hogy ruha-, könyv-, és bútorraktárban élünk.

Ruhagyűjtés

Talán a ruhásszekrény az, amit hajlandóak vagyunk néha átnézni, és a kihízott, vagy évek óta nem használt daraboktól meg is válunk. Jó ösztönzők erre a bevásárlóközpontok elé kihelyezett ruhagyűjtő-konténerek. Gondoljunk arra, hogy a rászorulók sem tönkrement, ódivatú, elhordott darabokat szeretnének megkapni, azok a szemetesbe valók. Az adományozás aranyszabálya, hogy csak olyat ajánljunk fel, amit szemtől szembe is felkínálnánk. Tartsuk tiszteletben a szegényebb ember méltóságát!

Mindenre szükségünk van?

Költözködés alkalmával egy barátunk – látva a hatalmas dobozhalmot a szobánkban – megjegyezte, hogy nem irigyli a gyerekeinket, akiknek annak idején majd konténerek tucatját kell elszállíttatniuk a sok felgyülemlett kacatunkkal. Huszonéves fejjel ezt a mondatot megdöbbenve fogadtuk, ám azóta látjuk, hogy barátunknak sok mindenben igaza volt. A tárgyak szép lassan elöntenek minket, és mi meg vagyunk győződve arról, hogy mindegyikre szükségünk van. De nézzünk szét a lakásban, húzzunk ki pár fiókot! Minden egyes apróság olyan fontos?

Ha csak egy-két dolog hasznosságában nem vagyunk biztosak, vegyünk elő egy kartondobozt, és tegyük bele ezeket! Merjünk selejtezni a használati tárgyaink és dísztárgyaink között is! Nem szemétbe-dobásról van szó, csak elkülönítésről. Talán már azt sem tudjuk, kitől kaptuk azt a kisvázát vagy bögrét, ami mindig kiszorítja az újabb, rendszeresen használt darabokat. Ahogy töltődik a szelektálódoboz, érezni fogjuk a lakás frissülését, az újabb és újabb négyzet-tízcentiméterek felszabadulásának örömét. Hiányozni biztosan nem fognak a régi kis porfogók.

Lomokból ajándék

Egyre több szórólap, címzett postai küldemény, és reklám kér pénzt károsultak, rászorulók, szükséghelyzetben lévők megsegítésére, pénzbeli lehetőségeink azonban végesek. Ha a környezetünkben nincs olyan család, ahol komoly megélhetési gondok vannak, szerencsések vagyunk, mert manapság sajnos egyre többeknek a napi élelem is problémát jelent.

Nemcsak olyan rászoruló családok élnek köztünk, akikről lerí, hogy alultápláltak, rendetlen ruhában járnak vagy nincs hol lakniuk. Az albérletben élő dajka néni, és gyermekeit egyedül nevelő, hónapról-hónapra szűkölködő tanárnő, ma már éppúgy felkerül a segélyszervezetek rászoruló-listájára, akár egy hajléktalan. Sokaknak hónapról hónapra azt kell eldönteniük, hogy a villanyszámlát fizessék be vagy inkább kenyeret vegyenek. Ami nekünk selejtezés, nekik lehetőség, ami számunkra kacat, az nekik ajándék. A hónapok óta polcon porosodó tárgyaknak új élete lehet.

Barátaink kiselejtezett cuccai rendszeresen a pincénkben landolnak, a Katolikus Karitász önkénteseként gondoskodunk ezek utóéletéről. Reklámajándék, bőr-pohárkészlet, csillogó delfines falikép… sok minden lapul a ládákban. Aztán ezek jótékonysági vásárokon gazdára találnak, és a befolyt összegből családok tucatjai kapnak ételt az asztalra. A „kincseket” csillogó szemmel vizsgálgató szakadt pólós vásárlók boldogan válogatnak aprópénzért a kínálatból. És a kasszában gyűlik a pénz, nem is olyan lassan. 

Lomcsökkentő-örömszerző tippek
– Rendezzünk csereberét otthon barátnőinkkel, kiselejtezett cuccokból!
– Ha egyben szeretnénk megszabadulni a fölöslegtől, bevihetjük valamelyik közeli szeretetszolgálathoz. Felajánlhatunk dísztárgyat, bútort, lámpát, játékot, és – a szervezettel előre egyeztetve – bármit. Az aranyszabály mindig az, hogy jó állapotú, használható minőségű adomány legyen!
– Érdemes felhívni az önkormányzatok által működtetett szociális vagy családsegítő szolgálatot is, ahol az alkalmazottak jól ismerik a rászorulók mindennapi igényeit. A lecserélt bútorok, konyhai kellékek, háztartási textíliák, szőnyegek nekik valódi kincset jelentenek.
– A gyermekotthonok is állandó forráshiánnyal küszködnek. Nekik pont arra nem jut pénzük, ami a lakhelyet otthonná teszi: faliképek, díszpárnák, szobanövények. De szoktak kérni gyerekzenéket és filmeket, társasjátékokat és bolti csomagolású édességeket is.
– A kiolvasott újságokat, magazinokat sokan szívesen elolvasnák, ha hozzájuthatnának. Ilyesminek egy idősek otthonában például nagyon örülnek.
– Ha közvetlenül szeretnénk támogatni egy családot, érdemes az óvodavezető vagy az iskolaigazgató segítségét kérni. Ők előzetesen fel tudják mérni, mennyire nyitott a rászoruló család a segítség fogadására.

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1958-ban született Brüsszelben, ahol az édesapja, Ernst Albrecht akkoriban európai bürokrataként dolgozott, majd később Alsószászország első kereszténydemokrata miniszterelnöke lett. Az Albrecht-család észak-németországi polgári, evangélikus család, köreikből több száz éve kerülnek ki országvezetők. A dinasztia a porosz selyemmonopólium tulajdonosa volt, az ő nevükhez fűződik az 1828-as selyemszövő lázadás, amelyet Marx a német történelem első munkásfelkelésének nevezett. Von der Leyen polgári nevelésben és képzésben részesült, tanult régészetet, közgazdaságtant, végül orvosként végzett és nőgyógyászati témában doktorált.

1986 óta házas, férjével, Heiko von der Leyen orvossal – aki szintén régi észak-németországi család sarja – hét gyermeket nevelnek.

A családi hagyomány fontos Ursula von der Leyennek, és természetes volt, hogy a CDU színeiben vesz részt az alsószászországi közéletben. A 1990-es években még elsősorban regionális politikával, szociális ügyekkel és egészségpolitikával foglalkozott, de 2003 óta már meredeken ívelt fel politikai pályafutása. Alsószászország szociális, nő-, család- és egészségügyi minisztere lett, majd 2005-ben Angela Merkel kancellár kormányában Németország családügyi, majd szociális ügyi szövetségi minisztereként dolgozott. Párhuzamosan a CDU vezetőségi tagja is lett. Az elmúlt években erős szövetségben állt Merkellel, és 2013-ban Németország első női szövetségi védelmi minisztere lett.

Annak ellenére, hogy történelmi családból származik, és történelmi családba is házasodott, illetve fontos számára saját családjának hagyománya, nem mondható el, hogy családügyi politikusként kifejezetten erősítette volna a hagyományos, konzervatív családmodellt – éppen ellenkezőleg. Az általa bevezetett szülői támogatási rendszert hevesen bírálta a pártja konzervatív szárnya, s jellemzően nagyobb támogatást kapott a balliberális ellenzéktől.

Kritikusai szerint bölcsődei programjának és egyéb ötleteinek is az a célja, hogy a „mindkét dolgozó szülő” mintáját erősítse, így a nevelés kevésbé marad a család feladata, erősen támogatva ezzel a progresszív, balliberális családképet.

Ebbe a képbe illik bele az is, hogy Bundestag-képviselőként 2017-ben támogatta és megszavazta a melegházasságot, német balliberális címkével élve: a „mindenki házasságát”.

Von der Leyen egyébként – nem úgy, mint oly sokan a CDU-ban – nem „tegnap” kezdett e divatosnak vélt témával foglalkozni, évek óta a melegházasság úttörőjeként tartják számon. „A beállítottságom a tapasztalataimból is táplálkozik. Ezt a saját, nagyon nagy és nagyon konzervatív családom is befolyásolta. Van egy homoszexuális unokaöcsém, és soha nem fogom elfelejteni, ahogyan bemutatta nekünk az élettársát. Az idősebb nagynénik is örültek, és mondták, hogy milyen szép, hogy a fiú talált valakit, akivel élete végéig együtt szeretne lenni. Ebből láttam, hogy fejlődtünk” – nyilatkozta korábban. De a migrációt illetően is a progresszív vonalat képviseli.

2014-ben – Gyurcsány Ferenchez hasonlóan, és természetesen élénk sajtóérdeklődés mellett – saját házába költöztetett egy migránst.

2015-ben, amikor Röszkénél a magyar határt védő rendőröket több száz illegális bevándorló támadta meg „Allahu akbart” kiáltva, Ursula von der Leyen elfogadhatatlannak nevezte az erőteljes fellépést. A német hadsereg körében népszerűtlen védelmi miniszter volt, kritizálta ugyanis a katonai hagyományokat, és hiába próbálta technikailag és ideológiailag is modernizálni a hadsereget, ez végül nem sikerült neki.

2016-ban, amikor Donald Trumpot választották az Egyesült Államok elnökévé, Ursula von der Leyen diplomáciai hibát követett el: azt nyilatkozta ugyanis, hogy ez számára egy „súlyos sokk” – ezzel csak azt érte el, hogy a Németország és az USA között eleve meglévő, védelmi kérdésekhez kapcsolódó nézeteltérések újra felszínre törtek. Mind családpolitikáját, mind pedig védelmi miniszteri tevékenységét próbálta kommunikációs cégek segítségével népszerűsíteni, de kevés pozitív visszajelzést kapott miniszteri pozíciója kapcsán. El is veszítette korábban elnyert jelképes „koronahercegnői” címét, és már senki nem tartja a legalkalmasabbnak arra, hogy tovább vigye Merkel politikai örökségét.

Ursula von der Leyen – Kép: Flickr/Arno Mikkor

Mindezek fényében jogosan kérdezhetjük: miért őt jelölték a bizottság élére? E kérdésnek egyrészről német belpolitikai, másrészről európai politikai magyarázata is van. Jelölésével és megválasztásával Németországban végre felszabadul a védelmi tárca, amely nehéz és fajsúlyos terület, többen pályáznak is rá, ráadásul lehetőség nyílik a kormány átstrukturálására is.

Jelölésének európai magyarázata pedig az, hogy Von der Leyen mindenki számára elfogadható, kompromisszumos jelölt.

A liberálisoknak és a baloldaliaknak is, hiszen így a liberálisok szerzik meg az Európai Tanács elnöki posztját. A déliek és a franciák számára is, mert ezzel ők kapják meg a külügyi és biztonságpolitikai főképviselői, valamint a központi banki csúcspozíciókat. A közép-európaiaknak is elfogadható, mert ezzel egy liberálisabb, de mégiscsak konzervatív hátterű német léphet hivatalba, aki, ha nem is barátja a térség tagállamainak, legalább nem ellenséges.

Európai szinten, ha tetszik, ha nem, fontos lesz a kiegyensúlyozott politika, és ezt a kompromisszumos helyzetet talán leginkább Ursula von der Leyen tudja fenntartani. Vele van esély egy kiegyensúlyozottabb, ám kevésbé erős bizottsági politikára, amelynek a haszonélvezői a nemzetek lehetnek, különösen a V4-es államok.

Mivel a támogatásunk nélkül nem jött volna létre ez a kompromisszum, bízhatunk abban, hogy nem fogja támadni a visegrádi országokat.

A Bizottság végre visszatérhet az európai szerződésekben kijelölt helyére, hiszen a Lisszaboni Szerződés szerint nem tölthet be önálló politikai szerepet, csupán a szerződések őre. A valódi politikai döntéshozók pedig a nemzetek megválasztott vezetői.

A történet

Az „Instant család” című film főszereplői, Pete (Mark Wahlberg) és Ellie (Rose Byrne) eddigi életük során nem igazán gondoltak a családalapításra. Minden szabadidejüket kitölti a munka, ami egyben a hobbijuk is: romos házakat vásárolnak meg és újítanak fel, hogy aztán rögtön túl is adjanak rajtuk. Szemfülesek, kreatívak, talpraesettek, szinte mindenben meglátják a lehetőséget. Egy nap mégis felmerül bennük, hogy ha így folytatják, vén szülők lesznek, akik bottal fognak vánszorogni a gyermekük érettségi bankettjén, ezért talán jobb lenne, ha felgyorsítanák a folyamatot, és rögtön egy ötéves gyerekkel kezdenék a gyerekvállalást.

A viccelődésből végül komoly tervezgetés lesz, és kutatásaik során rádöbbennek, mennyi csodálatos gyermek vár szerető családra. Hamarosan beiratkoznak egy tanfolyamra, ahol két igazán rátermett szociális munkás a nevelőszülőségre és az örökbefogadásra készíti fel a házaspárokat. A tanfolyamot pedig egy családi piknikre hasonlító „gyerekbörze” követi a parkban, ahol úgy lehet ismerkedni a nevelőszülőkre vagy örökbefogadásra váró gyerekekkel, mintha csak a szupermarketben válogatnának.

Pete és Ellie kissé feszélyezve érzi magát ebben a helyzetben, de minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy rátaláljanak az általuk elképzelt kis apróságra.

A legmélyebb benyomást azonban Lizzy, a tizenöt éves kamaszlány teszi rájuk, pedig a serdülők általában senkinek sem kellenek, mert túlkorosak, bizalmatlanok és egyáltalán nem cukik.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Lizzy olyan, mint az egyet fizet, hármat vihet akciós csomagok, mert rajta kívül van egy öccse és egy kishúga is. Így történhet meg, hogy Pete és Ellie néhány nap alatt gyermektelen házaspárból háromgyerekes szülőpárrá válik.

Kezdeti lelkesedésüket hamar letöri a könyörtelen valóság: az életük teljesen a feje tetejére áll, miközben megpróbálnak kereteket szabni az állandóan dacoló és ellenkező Litának; fél szemüket rajta tartani a folyamatosan balesetet szenvedő, mindig rémült Juanon; és akkor még nem beszéltünk a bizalmatlan, lázadó, és ellenséges Lizzyről, aki anyatigrisként védelmezi a testvéreit. Egy átlagos szülő szép fokozatosan belenő ezekbe az egyre nehezedő és komplexebbé váló gyereknevelési problémákba, de Pete és Ellie nyakába egyszerre zúdul mindez. Ráadásul az ő küzdelmeik túlmutatnak az átlagos családok gyermeknevelési nehézségein, hiszen súlyos traumákat átélt gyermekeket fogadtak be, akikhez még intenzívebb gondoskodás, erő, hozzáértés és kitartás szükséges.

Kép

Kép: IMDb

Szerencsésnek mondhatják magukat, mert számíthatnak Pete édesanyjára, illetve a szociális munkások által vezetett támogató csoportra, ahol hasonló cipőben járó szülőkkel beszélhetik meg a tapasztalataikat. Útjuk tele van nehézségekkel, és jól láthatóak azok a kételyek és megtorpanások, amin a nevelőszülők keresztül mennek, így Elliéket is megkörnyékezik a feladás gondolatai, a helyzet pedig a biológiai anya felbukkanásával tovább bonyolódik… Mégis mi segít nekik abban, hogy átlendüljenek a holtponton? Milyen tulajdonságokkal rendelkezik egy ideális nevelőszülő, illetve örökbefogadó szülő?

Nevelőszülők és örökbefogadó szülők

A nevelőszülők és az örökbefogadó szülők nagyon sok hasonló kihívással találkoznak, és mindkét esetben nagyon fontos, hogy a jelentkezők érett személyiségek legyenek, akik állandóságot és biztonságot tudnak teremteni a hozzájuk kerülő gyermekeknek. Mindkét esetben olyan gyermek kerül a családba, akit más szülő szült, és aki eddigi élete során valószínűleg mély traumákat élt át – különösen akkor igaz ez, ha már idősebb gyermekről van szó. Az állami gondozásba került gyerekek többségét bántalmazás vagy elhanyagolás miatt emelték ki a családból, sőt, az is előfordulhat, hogy az új otthonuk már a sokadik, ezért hosszú folyamat, amíg teljes szívből bízni tudnak az új szüleikben.

A hasonlóságok mellett a nevelőszülők és az örökbefogadó szülők különböznek egymástól, különböző előírások vonatkoznak rájuk és eltérő a feladatuk is. Míg az örökbefogadás végleges, és az örökbefogadott gyermek minden szempontból vér szerintinek számít, addig a nevelőszülőség átmeneti, a gyermek bármikor elkerülhet a családból. A nevelőszülőknek egyszerre kell mély érzelmi köteléket kialakítaniuk a gyermekkel, és támogatniuk a leválást: elősegíteniük a gyermek kapcsolattartását az eredeti családdal; ha a vér szerinti szülők alkalmassá válnak, akkor segíteniük a gyermek visszakerülését; illetve ha a gyerek örökbeadható, akkor a beilleszkedését az örökbefogadó családba.

Érdemes kiemelni azt is, hogy Magyarországon (a film történetével ellentétben) az alapvető jogok biztosa az örökbefogadás gyakorlatának vizsgálatakor megállapította, hogy örökbeadáskor nem kell előnyben részesíteni a nevelőszülőt, ha a nála elhelyezett gyermekről van szó.

Ezzel együtt itthon sem kizárt, hogy a nevelőszülő fogadja örökbe a gyermeket, ha az egyéni elbírálás alapján ez szolgálja leginkább a gyermek érdekét, és a nevelőszülők megfelelnek az örökbefogadás kritériumainak is.

A kötődés tanulható

A film amellett, hogy bemutatja, mennyi örömet tudnak adni a gyermekek, nem festi rózsaszínűre a nevelőszülőséget és örökbefogadást. Nem rejti véka alá, hogy a vér szerinti szülőtől való elszakadás és az érzelmi elhanyagolás milyen mély trauma a gyermekeknek, és az új családjukhoz kerülve milyen kimerítően és hosszasan teszik próbára a befogadó szülőket, hogy meggyőződjenek róla, alkalmasak a vállalt feladatra, és nem adják fel egykönnyen.

Így próbálják elkerülni, hogy túl hamar bizalmat szavazzanak valakinek, aki ismét magukra hagyhatja őket.

Egyesek, a filmbeli Lizzyhez hasonlóan felveszik a „majd én megcsinálom” szerepet, amellyel távol tudják tartani azokat, akik kapcsolatba szeretnének lépni velük.

Kép

Kép: IMDb

Jean Illsley Clarke és Connie Dawson az örökbe fogadott gyermekekről szóló írásukban azt javasolják, hogy a bizalom erősítésének érdekében az örökbefogadó szülők kutassák fel, hogy nekik maguknak vannak-e olyan lezáratlan ügyeik a magzati időszakból, a csecsemőkorból vagy a gyermekkorból (pl. az anya depressziója, kórházi kezelés, elhanyagolás), amelyek sebeket okoztak nekik, és még nem dolgozták fel. Ez azért fontos, mert a gyerekek ráéreznek erre, feltéphetik a régi sebeket, hogy teszteljék, meddig tart a szülő szeretete és elfogadása. Ennek kezeléséhez elengedhetetlenül fontos, hogy az örökbefogadó szülők meg tudják különböztetni a gyermek sebeit a sajátjuktól, és ne szaladjanak bele a túlzott engedékenység vagy a túlzott kontroll csapdájába.

Fontos téma még az eredeti családdal való kapcsolat. A filmbeli Lizzy, számtalan szörnyűségen ment keresztül, mégis lojális marad az édesanyjához, nehezére esik új szülőket elfogadni, és időre van szüksége, hogy a vér szerinti szülőtől való elszakadást elgyászolja. A nevelő vagy örökbefogadó szülőkhöz kerülő gyerekek identitásának megformálásban a vér szerinti szülők és a nevelő/örökbefogadó szülők is szerepet kapnak. Ezt a folyamatot segítheti, ha összeállítunk egy olyan fotóalbumot a gyermek szüleiről, rokonairól, korábbi nevelőszüleiről, amit a gyerek bármikor nézegethet. Hasonló célt szolgál az élettörténeti könyv, amelyben a gyermek eddigi életének minden számára fontos állomása és alakja szerepel, a terhesség, a szülés, a vér szerinti szülők, a korábbi nevelőszülők, az intézetek, hiszen ez segíthet abban, hogy a gyerek kapcsolódni tudjon a múltjához, feldolgozza a származását, és az élettörténetének különböző állomásait egy elmesélhető történetbe rendezze. Mindez fontos része az identitás megformálásának, a „honnan jöttem és hová tartok” kérdés megválaszolásának is.

A film nemcsak a nehézségekre fókuszál, hanem bemutatja azt is, hogy a kötődés tanult viselkedésmód, lépésről lépésre felépíthető a bizalom, és az instantnak induló kapcsolatok valódi, szoros kötelékké alakulhatnak.  

Az örökbe fogadott gyermekeknek szóló üzenetek
1. Elvégzem a saját részemet, hogy kapcsolatba tudjak lépni veled.
2. Számíthatsz rám!
3. Szabad ellöknöd magadtól, de nem hagyom, hogy tényleg el is lökj!
4. Gondoskodom rólad és magamról.
5. Mindketten mondhatunk igazat és mindketten felelősek vagyunk a saját viselkedésünkért.
6. Támogatlak abban, hogy mindent megtudj, amit szeretnél, a saját múltadról és örökségedről.
7. Szeretetre méltó vagy, úgy, ahogy vagy!
(részlet Jean Illsley Clarke és Connie Dawson „Felnövekedni újra” című könyvéből)

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Kromoszómahiba, nem ver a szíve, nem lehetett volna megelőzni” – ezt mondták. Szomorú, hogy ilyen későn derült ki, de nincs mit tenni. A sok abortusz miatt tele a naptár, úgyhogy várnom kell egy hetet a beavatkozásra. Ez azt jelenti, hogy négy hónapos pocakkal megyek be a kórházba azért, hogy művileg is befejezzenek egy olyan terhességet, amely már réges-régen megszakadt, csak a testem még nem vette észre. Ennyit arról, hogy mi történt, és most jöjjön az a rész, hogy mi lesz ezután: jól leszek, mert eldöntöttem, hogy így lesz.

Persze még fáj, hiszen három másodperc alatt jutottunk el a mennyből a pokolba. Egy ekkora utat ilyen rövid idő alatt csak zuhanással lehet megtenni.

De szeretek úgy gondolni magamra, mint az első piros, pöttyös labdámra, amit a szüleimtől kaptam. Sokat pattogtattam. Egyszer fent, aztán lent. Betont ért és visszapattant. Ezt a tulajdonságát csodáltam ennek a színes, műanyagszagú kis gömbnek a legjobban.

Sosem voltam tisztaságmániás, de napok óta takarítok. Az első éjszaka kimentem a konyhába, ahol hegyekben állt a mosatlan, a pulttól a hűtőig mindenhol csak mocskot láttam. Mosogatni kezdtem, egyik tányért a másik után. Jó volt látni, ahogy minden centiről centire megtisztul, és ekkor elöntött egy jóleső érzés, hogy minden rendben lesz, mert sok jót tehetek még ebben a világban. Ugyanakkor rájöttem arra is, hogy nincs mindenre befolyásom. Már nem próbálok értelmet találni abban, ami történt, csak elfogadom, hogy nem tudok rajta változtatni.

A keleti filozófusok elválasztják a fájdalmat a szenvedéstől. Úgy tartják, hogy az előbbi fizikai, míg az utóbbi mentális. Szerintük aki megbarátkozik az elkerülhetetlennel, az nem szenved, mert ha ismeri is a fájdalmat, az nem töri őt össze.

Kisebb-nagyobb fájdalommal tehát mindenki találkozik élete során, sajnos ez hétköznapi dolog. Pontosan ezért kell a szépre összpontosítanunk, a szeretteink felé fordulnunk. Hálás vagyok a páromnak, akinek ugyanúgy fáj a kis élet elvesztése, mint nekem, mégsem sír, helyette odanyújtja a vállát, és erős marad, hogy én elgyengülhessek. A szerető családnak, akik csak úgy megjelennek az ajtónkban az otthon főzött húslevessel és csokival, hogy legyen mit ennünk. A barátoknak, akik egy ilyen helyzetben ismerszenek csak meg igazán. Arra törekszem, hogy a fájdalmat egyfajta emlékeztetőnek fogjam fel, ami abban segít, hogy jobb társ, anya, gyerek, barát, és ember legyek.

Hiszem, hogy azért születünk erre a világra, hogy megpróbáljuk egy otthonosabb, szebb hellyé tenni, és meglássuk benne a jót, még akkor is, amikor kitartóan kell keresnünk.

Emlékezzünk arra, amit és akit elveszítettünk, de gondoljunk arra is, ami és aki megmaradt, hiszen a veszteségeink tanítanak meg minket arra, hogy igazán értékeljük az életet.