A tavaly útjára indított Kávéházak Éjszakája fő célja, hogy kortárs formában elevenítse fel a múlt századi budapesti kávéházi kultúrát, megmutassa Budapest szépségét, és rávilágítson arra, hogy a szeretteink társaságában eltöltött idő ebben a rohanó világban az egyik legfontosabb értékünk – mondta a rendezvény főszervezője, Serfőző Krisztina a nagy múltú Centrál Kávéházban megtartott sajtótájékoztatón. Hiszen a kávéházak mindig is kiemelkedő szerepet töltöttek be Budapest történelmében: a 19–20. század fordulóján a polgári érintkezés legfontosabb helyszínei és találkozási pontjai voltak, olyan kulturális terek, ahol a szellemi és az irodalmi élet is felpezsdült.

Az olasz presszó magyar atyja

Az idei programsorozat bővelkedik történelmi, zenei, színházi, és irodalmi eseményekben, de sok érdekességet hallhatnak az érdeklődők a kávéházak történetéről és magáról a kávéról is, például az olasz presszó magyar származású atyjáról, Illy Ferencről, aki olyan technológiával forradalmasította a kávéfogyasztást, ami lehetővé tette, hogy a pörkölt kávé a bogyók illékony zamatának megőrzésével jusson el a háztartásokba és presszókba.

Nezvál Máté, akit a világ legjobb negyven pörkölőmestere közé választottak, az elmúlt évek során igazi kávépörkölő-univerzumot hozott létre, amelynek számos kávézó és étterem élvezi gyümölcsét. Kifejezetten magas minőségű arabica-fajtákkal foglalkozik, például az ő nevéhez kötődik a dr. Csernus Imre Depresso kávézójában kóstolható különleges, Big Blue névre keresztelt kávécsalád is. A pörkölőmester a Coffe42-ben várja a látogatókat kóstolásra, azaz cuppingra, ahol beavatja az érdeklődőket a kávékészítés folyamatába, s beszél arról az útról, amelyet a kávé bejár a messzi ültetvényektől a csészéig. További érdekességekről és tévhitekről a Bookline Móriczban is értesülhetünk – itt végre lehull a lepel arról, hogy egészséges-e a kávé vagy sem, illetve, hogy pontosan mi is van a kapszulás kávékban. A Károly körúti Cafe Freiben pedig maga a névadó, Frei Tamás és pörkölőmestere, Melis Tamás tart előadást egy kolumbiai ültetvénylátogatásról, exkluzív kávékóstolással egybekötve.

Néhány korty irodalom

Turek Miklós színművész, a Versszínház alapító-vezetője tavaly is részt vett a programsorozaton – idén a Párisi Cafe Lotz-termében lép fel a Makám együttessel: egy Ady költészetét megelevenítő, személyiségét felvillantó verszenei előadást láthatunk-hallhatunk tőlük A föl-földobott kő címmel. Mint azt a színművész a sajtótájékoztatón elmondta, a verszenei est előfutára az ősszel debütáló Ady-monodrámának. (Az eseményen Nágel Kornél versillusztrációs kiállítása is megtekinthető). Ady élete és költészete másutt is reflektorfénybe kerül: az Ibolya presszóban a költőgéniusz és Csinszka kiadatlan levelei alapján Zeke Zsuzsanna irodalomtörténész tart előadást az Ady100 sorozathoz kapcsolódva. A Centrál Kávéházban szintén magyar költőóriásoké lesz a főszerep: Arany János és Petőfi Sándor levelezéséből Kamarás Iván és Fenyő Iván olvas fel, a Café Smúzban pedig Így szerettek ők címmel Pető Kata, Porogi Ádám és Zayzon Zsolt szemezget József Attila szerelmének, Kozmutza Flórának írt leveleiből. Mindeközben a Gerbaud-ban megemlékezést tartanak a nemrégiben elhunyt John Lukácsról, aki úgy maradt meg az utókor emlékezetében, mint aki igazán szeretett élni – a Pulitzer-díjra jelölt, magyar származású amerikai történész könyveiről Botos Máté és Antalffy Péter történészek beszélgetnek.

Kávé mellé zenei kíséret

A Kávéházak éjszakáján – a Budapest Music Centerrel kötött együttműködésnek köszönhetően – több mint tíz helyszínre jazzfellépőket is szerveznek. Az éjszaka hangulatát a Kávéházak éjszakája CD örökíti meg, amelyen a fellépő zenekarok és énekesek (többek között Kökény Attila, Gájer Bálint, az Éles Gábor-Trió, Pátkai Rozina, Elza Valle, a Sebő-együttes) legjobb dalai szerepelnek; a kiadványt meg lehet majd vásárolni a helyszíneken. Gereben Zita jazzénekesnő quintetjével a Centrál Kávéházban lép fel, saját szerzeményeket adnak elő angol, illetve magyar nyelven. A koncert gerincét jazz-standardek alkotják, de kalandoznak könnyebb műfajok és új kifejezési formák felé is. A rendezvénysorozathoz tematikus városi séták is kapcsolódnak, lesz közöttük olyan is, amelyik a százéves Bauhaus nyomába ered. Az EspresSOUL-ban pedig Erdős István okleveles kutyaoktató avat be a kávéházi kutyaetikettbe, ami arról szól, hogyan viselkedjük négylábú kedvenceinkkel kávézókban.

A szervezők idén hat–nyolcezer érdeklődőre számítanak, a programokon részt lehet venni előzetes regisztráció nélkül is, viszont a korlátozott helyek száma miatt fontos előre érdeklődni, esetleg asztalt is foglalni a kiszemelt helyszíneken.

A Kávéházak Éjszakájához csatlakozó kávézók teljes listája és a programok ITT olvashatók.

„A nő a boncteremben is legyen nő”

Az első rendezvény előadójának, Prof. Dr. Reglődi Dóra neuroanatómusnak, a PTE ÁOK dékánhelyettesének és az Anatómiai Intézet igazgatójának rendkívül eseménydús szakmai életpályáját kutatások, publikációk, külföldi munkák alkotják, de mindenekelőtt az oktatást szereti. Lánya születése után hamar visszament dolgozni, amit persze sokan nem néztek jó szemmel, és sok megjegyzést kapott miatta, mivel itthon ez nem bevett modell.

Azonban ő tudta, hogy nem lesz jobb anya attól, ha csak otthon marad, így inkább ahova csak tudta, vitte magával a kislányát is – aki egyébként az előadáson is velünk volt, immár fiatal felnőttként.

Férfitársaitól is kapott bőven hideget-meleget sikeres neuroanatómusként, egyikük jótanácsát adta tovább nekünk, miszerint „a nő a boncteremben is legyen nő”.

Dr. Kocsis Marianna növénybiológus szőlészetben dolgozik, a PTE TTK Biológiai Intézetének kutatója. Ő is szerzett külföldi szakmai tapasztalatokat, közben pedig megfigyelte például, hogy Svédországban feltűnően sok édesapa tologatja a babakocsit munkaidőben. Kiderült, hogy ott a szülés után járó 480 nap fizetett szabadságból 60 nap kizárólag az apáé, ha ő nem él vele, akkor elveszik. A szülési szabadságot a szülők úgy oszthatják föl egymásközt, ahogy akarják, akár egyszerre is kivehetik, és minél egyenlőbb ez a felosztás, annál nagyobb bónuszt kaphatnak még az államtól, így támogatják a nemek közötti egyenlőséget. Ezáltal az édesapa jobban belelát a gyermeknevelésbe, szorosabb viszony fűzi gyermekéhez, és többre értékeli ezt a feladatot. Ettől jelentősen eltérő példát is látott Amerikában, ahol gyermeke születése után hat héttel munkatársa már visszatért dolgozni, mert ott csak ennyi a fizetett szabadság.

Marianna kihasználta a gyermekével otthon tölthető teljes időtartamot, neki erre volt szüksége, bár kutatóként ez több időkiesésnek felel meg, mint amennyi valójában volt. A visszatérése sem volt egyszerű, de nem bánja a döntését.

Kocsis Marianna – Kép: Némethné dr. Somogyi Ildikó

„Egy-két sípszó után már elfogadják, hogy én vagyok a bíró”

Harmadik előadónk, Fóris Renáta, a Pécsi Tudományegyetemen sportszervező szakon végzett. Labdarúgó, futsal játékvezető, és a nemzetközi Teqball-szövetség koordinátora, ezt a sportot népszerűsítve járja a világot. Az előadás végén a közönség is feltehette a kérdéseit, és többen kíváncsiak voltak arra, hogyan éli meg, hogy munkája során legtöbbször férfiak veszik körül, különösen, amikor pályára lép játékvezetőként. Úgy tapasztalta, ha a meccs legelején még nem is veszik komolyan, egy-két sípszó után már elfogadják, hogy bizony ő a bíró. Tisztában kell lennie azzal, hogy ki a „hangember” a csapatban, akire oda kell figyelni; és természetesen ki kell alakítania magában egyfajta magabiztosságot, a sértő beszólásoknak le kell peregnie az emberről, másképp nem megy.

Állásinterjúi során vissza-visszatérő kérdés volt, hogy mikor akar családot – pedig az erre adott válasz gyakran eldöntheti az interjú végkimenetelét.

„A férjemtől kértek engedélyt, hogy elmehessek velük vacsorázni”

Április 16-án a rendezvénysorozat második alkalmát szintén a Café Paulusban tartották kávé, limonádé és pogácsa mellett, újabb három különleges nő előadásával. Dr. Balázsi Katalin fizikus, az MTA Energiatudományi Kutatóközpont vékonyréteg-fizika laboratóriumának vezetője, az egyetlen női vezető az intézményben körülbelül negyven fős kutatócsoport élén. Kutatócsoportjával részt vettek Gripen harci gépek fejlesztésben, tojáshéj felhasználásával készülő csontimplantátum létrehozásában is.

Egy felvidéki faluban nőtt fel, édesanyja varrónő, édesapja asztalos, aki beíratta egy villanyszerelő szakmát adó középiskolába, ahol nem volt lány osztálytársa. Tanulmányait Pozsonyban folytatta a műszaki egyetemen, ahol 1200 fiú mellett kilenc női hallgató volt. Utazásai során eljutott Algériába, szembesült a nők ottani elnyomott helyzetével. Koreában, az egyetemen nők legfeljebb technikusok vagy nővérkék lehetnek, de kutatók nem. Szakmabeli férjétől megkérdezték, eljöhet-e velük vacsorázni Katalin, miközben ő maga ott állt mellettük, mégis a férjétől várták a választ. Két fiuk mindig ment velük az utazásokra, a nagyszülők Felvidéken és Erdélyben élnek, bébiszitterük nincs. Tapasztalatai alapján azt vallja, hogy lehet karrier és család egyidőben, de jól meg kell szervezni. Nem mindegy, mikor vállal gyereket az ember, rá kell készülni.

Támogatni kell azokat a nőket, akik fél év után szeretnének részmunkaidőben visszatérni, és azokat is, akik csak három év után szeretnék folytatni a munkát, hogy ne essenek ki a kutatásból.

A 2008-ban alakult Nők a Tudományban Egyesület elnökeként segítik a nőket, visszatérő anyukákat a műszaki, informatikai és mérnöki pályákon, „Nők a Tudományban Kiválósági Díj”-at adnak át az MTA-n különböző kategóriákban. Fontosnak tartja, hogy a tudomány, innováció területén ne az legyen lényeges, hogy valaki nő vagy férfi, hanem a tudás, mert a tudománynak nincs neme.

Sok férfi között egyedüli nőként

Prof. Dr. Medvegy Gabriella építész, a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Karának dékánja és oktatója gyakran kapja meg azt a kérdést, hogy nőként milyen ebben a pozícióban, ezen a területen dolgozni. Az építészet számára olyan szakma, önkifejezési mód, amely a kooperációra buzdít; az építészek egyszerre mérnökök és művészek is. Olyan projektek köthetők hozzájuk, mint a Szentágothai János Kutatóközpont megtervezése, az ókeresztény temetőegyüttes rekonstrukciója, amely egyben a mestermunkája is volt; a pécsi autóbuszpályaudvar ügyfélcentrumának belső építészi munkálatai (amelyért Junior Príma-díjat kapott építőművészet kategóriában), a Modern Városok Program keretén belüli projektek, az Általános Orvostudományi Kar új épületének tervezése. Egy fényképen, amelyen a magyar építészképző intézmények vezetői láthatók, egyedüli nőként szerepel – ez jól szemlélteti a nemek arányát itthon ezen a területen.

Pályája során azonban nem tapasztalta, hogy férfikollégái kevésbé vennék komolyan, bár természetesen azt ki szokta kérni magának, ha „dékán úr”-nak címzett levelet kap.

Prof. Dr. Reglődi Dóra – Kép: Némethné dr. Somogyi Ildikó

Dr. Orsós Zsuzsanna biológus, egyetemi adjunktus, a PTE ÁOK Orvosi Népegészségtani Intézet munkatársa egy Tolna megyei kis faluban nőtt fel, hat testvére van, édesanyja nem tud írni-olvasni, édesapja is csak kevéssé. Pécsett szerzett vegyésztechnikusi végzettséget, majd az egyetemet is elvégezte a TTK biológia szakán. Mindig önerőből finanszírozta tanulmányait. Doktori képzésre az Orvosi Népegészségtani Intézetbe jelentkezett, és megnyerte az MTA által akkor először meghirdetett roma PhD-ösztöndíjat, a roma lakosság magasabb megbetegedési-halálozási mutatóit vizsgálta. Alapkérdése az volt, hogy vajon áll-e genetikai háttér ezen megbetegedések mögött. Vizsgálati eredményeiből kiderül, hogy azok a genetikai tényezők, amelyeknek biztosan szerepük van a daganatok kialakulásában, a hazai cigány lakosság körében ugyanolyan arányban fordulnak elő, mint a többségi lakosság körében. Kizárásos alapon az életmódbeli tényezők maradtak felelősként, így egy egészségfejlesztési projektbe kezdett, előadásokat tart.

A hagyományőrző cigány közösségekben nagyon nehéz nőként tanulni, és azt mondani, hogy nem a gyermekvállalás az első, hanem először megalapozzák az életüket, iskolába járnak.

Kulcsszerepet tulajdonít az édesanyáknak, mert ha a nagyobb döntéseket az apa hozza is meg, ő dönti el, mi kerül az asztalra, és hogy a gyerekek járjanak-e iskolába. Kihangsúlyozta, hogy a cigány származás nem lehet akadály a magunk elé kitűzött célok elérésében. Nem csodálkozhatunk hát, hogy beválasztották a tavaly megjelent könyvben szereplő 50 elszánt magyar nő közé. Férje egyben a munkatársa is, így együtt utazhattak a szakmai fórumokra, kislányukat mindenhova vitték magukkal.

„Miért megy még mindig csodaszámba?”

Az előadás végén a közönség soraiból érkezhettek a kérdések, így volt szó még arról, mikorra érdemes időzíteni a gyermekvállalást, mert az otthon töltött három év egy kutató életében nagyon sok idő.

Lehetőleg előtte kell elvégezni a kutatás gyakorlati részét, amely esetleg laborhoz kötött, hogy otthon végezhető feladatok, például a szakirodalmazás maradjanak erre az időszakra.

Komoly kérdésként merült fel, hogy miért megy még mindig csodaszámba, amit Orsós Zsuzsanna eddig elért, amikor ennek már régen természetesebbnek kéne lennie. Elmondta, hogy több cigányok lakta faluba még a vezetékes víz sincs bevezetve, és olyan állapotokat látott, amiket el sem tud mesélni. Ahhoz, hogy a cigányoknak csak 1,3 százaléka diplomás, nagyban hozzájárul az is, hogy tanáraik gyakran kiégettek, és megpecsételik diákjaik sorsát egy-egy ilyen kijelentéssel: „Ezt nektek nem tanítom meg, úgysem fogjátok használni soha.” A gyerekek elhiszik, hogy mivel cigányok, esélytelenek is, ezért kellenek olyan emberek, akik felébresztik bennük a hitet.

A másik nagy közönségtéma a „nőként vezetői szerepben” volt.

Dr. Balázsi Katalin elmondta, hogy felettese helyét átvéve nem volt kérdés: szakmailag alkalmas a poszt betöltésére, de neki is meg kellett találnia az egyensúlyt, hogyan legyen empatikus, de határozott vezető. A különböző cégekkel tárgyalva gondolták már róla, hogy ő a titkárnő, és címezték a leveleket „Kedves Uraim”-nak, ám az első tárgyalás után már partnerként kezelték.

Mindenki saját utat jár be élete során, nincsen „tuti recept”, ami majd mindenkinek beválik. Az azonban biztos, hogy tanulhatunk az előadáson hallott élettörténetekből, hálásak lehetünk a megosztott tapasztalatokért.

– Mit jelent az alapítvány neve?
– A VONESZO egy mozaikszó, a „Volt Nevelők Szolgálata” szavakból tevődik össze. Volt nevelőkként fogalmaztuk meg, hogy a nevelőknek ordító szüksége van a segítségre. Végül én voltam az, aki hittem abban is, hogy erre egy szervezetet lehet építeni, így megalapítottam a VONESZO-t, és meghívtam több volt nevelőt.

– Hogyan jött az ötlet?
– Nevelőként dolgoztunk a feleségemmel, amikor rájöttünk, hogy ez nem alkalmas életforma, ha saját családot szeretnénk. Legalábbis nekünk nem. Ám amikor elhagytuk a hivatásunkká vált nevelőséget, azt is éreztük, hogy kapcsolatban szeretnénk maradni ezzel a közeggel. Így született meg az alapítvány gondolata. A sokadik gyerekalapítványnak csak úgy van értelme, ha tiszták és hiánypótlók a célok.

Négy dolgot tudtam: rendszeres, kiszámítható, személyes és több fókuszú adományozási rendszerre van szükség, ilyet akartam kiépíteni. Elegünk volt a karácsonyi, értelmetlen adományokból.

– Miből áll ez a szolgálat?
– Elsősorban a nevelőkkel foglalkozunk, de ez is a gyermekek érdekében történik, hiszen ők is, mi is és az adományozók is a gyermekekért akarunk tenni. Négy alappillére van szervezetünknek. Az első a rendszeresség. Rendszeresen adományozunk, mert decemberben hegyekben állt a sok ajándék, utána januárban nincs pénz fűtésre. Karácsonyra a gyerekek fejenként akár három távirányítós autót is kaptak, de januárban már nem volt pénz bele elemet venni. A karácsonyon és a nyári szezonon kívül alig adakoznak. Ebből levezethető a második alapvető probléma is: az adományozók nem kérdezik meg, mire van szükség. Második alappillérünk tehát a kiszámíthatóság. Megkérdezzük, hogy mire van szükség, valós szükségletekre reagálunk. Rossz beidegződés, hogy szinonimaként élnek az emberekben ezek a szavak: adomány, alamizsna, fölösleges dolgaim, ajándék, segély, lom, kacat. Sajnos.

Gyakran hívnak engem, hogy „van valakinek egy nagyon szuperül működő huszonnégy éves mosógépe, nem kell valakinek?” Nos, nem.

Jelenleg éppen laptopokat gyűjtünk a digitális fejlesztéshez. Egy gyermekotthonos gyermeknek pontosan arra van szüksége, amire egy nem gyermekotthonosnak. Egy gyermekotthonnak pontosan ugyanolyan új hűtőre vagy mosógépre van szüksége, mint bárkinek. Szokták kérdezni, „Bandi, most megyek egy gyermekotthonba, mit vigyek nekik?” Azt felelem, hogy kérdezd meg őket. Ennyi. Kérdezd meg! Valódi szükségletekre valódi segítség, ez a mi hitvallásunk. Hála Istennek, a helyzet azért javul, ha lassan is.

A harmadik alappillér a többfókuszú segítés. Mi a gyerekeket úgy támogatjuk elsősorban, hogy a nevelőikkel foglalkozunk. Ahhoz, hogy ők részt tudjanak venni a VONESZO foglalkozásain, nekünk le kell kötnünk a gyerekeket is. Ezért is gyűjtünk most egy kisbuszra, amibe belefér a tréninget tartó két ember és az önkénteseink, akik a gyerekekkel tudnak foglalkozni, összesen kilenc fő.

A személyesség áthatja munkánkat. A zsoboki Bethesda Gyermekotthonba szinte már hazajárunk. Ismerjük a helyi vezetőséget, a faluból több lakót. Mindenkivel megbeszéljük, hogy mire van szükség. Először természetesen azt adjuk, amit kérnek, csak aztán tudjuk azt adni, amire szükség van – ezt Virginia Satir fogalmazta meg, nagyon szeretem a munkásságát.

Rendszeresség, kiszámíthatóság, személyesség és több fókuszú adományozás – ezek a mi alapelveink, és nagy álmom, hogy így változtassuk meg az adományozási rendszerszemléletet.

– Hogyan telnek a foglalkozások, mit csináltok a nevelőkkel?
– Csepregi Kingával ketten foglalkozunk a nevelőkkel, csoportos formában. Integráljuk a pszichodramatikus játékokat, a coachingot és egyéb tréningelemeket. Készülünk témával, de rögtön elhagyjuk, ha úgy látjuk, hogy a nevelőknek inkább esetmegbeszélésre lenne szüksége.

A legfontosabb, hogy feltesszük nekik a kérdést: „Hogy vagy”?

A gyerekekkel pedig sokáig „csak” játszottunk, de most már lehetőség nyílt arra is, hogy az otthonban élő fiatalok digitális kompetenciáját fejlesszük.

– Hogyan készültök fel a gyermekotthonokban tartott foglalkozásokra?
– Dreiszker Zsóka szervezi az önkénteseinket. Egy-egy gyermekotthonos megjelenés előtt legalább két találkozón beszéljük meg, honnan hová szeretnénk eljutni, mi legyen a lényege az alkalmaknak. Igyekszünk felkészülni, persze az önkénteségből fakadóan szűkösek a lehetőségeink: vannak, akik nyolc-tíz óra munka vagy egyetem után vesznek részt a találkozókon.

– Hogyan látod a gyermekotthonok helyzetét, mivel lehetne szerinted jobbá tenni?
– A „jobbá tenni” kifejezés azt sugallja, hogy valami „rossz”. Ezer és egy féle otthon van ma Magyarországon és a magyarlakta területeken, így összességében nem lehet kimondani, hogy mit lehetne jobbá tenni. Mondhatjuk, hogy ahány otthon, annyiféle beosztás, szokás, létszám, környezet, vezetőség, támogatói bázis.

Ami sajnos mindenütt probléma: a nevelők leterheltek, és a kiégés rettenetesen fenyegeti őket.

Ezzel kell foglalkozniuk a fenntartóknak, támogatóknak, mert ez közös érdekük. Mi erre kínálunk egyfajta választ.

Lassan megszűnnek a gyermekotthonok; az a törekvés, hogy minden gyermek családokban nőjön fel, mert az a legjobb hely számukra. Éppen ezért ma a nevelőszülői hálózat erősítését kell célba venni, és ehhez is segítséget nyújt a VONESZO. Szívesen együttműködünk a nevelőszülőket segítő szervezetekkel.

A nyugati társadalomban az elmúlt száz év a nők számára öntudatra ébredést és társadalmi felemelkedést hozott mind politikai, mind hétköznapi szinten. Ezt a folyamatot a férfiak egy része presztízsveszteségként, kenyérféltésként, sérelemként éli meg, miközben egy jelentős részük irányt vesztve próbál megfelelni a sokféle régi-új szerepelvárásnak. A nők pozitív diszkriminációja néhány területen egyre nagyobb ellenkezést vált ki a férfiak csoportjaiból.

Egyik feszültséggel teli terület a válóper, amely anyai részrehajlásával mélyíti az ellentétet férfiak és nők között. Az ellehetetlenülés szülőként és anyagilag férfiak egyre nagyobb tömegét érinti és egyre nagyobb elkeseredését váltja ki – nem véletlen, hogy a magyarországi férfimozgalmak támogatóinak jelentős része éppen ebben az élethelyzetben él. Több aktivistát a düh vezérel, mert úgy vélik, életük kálváriáját nők, gyermekelhelyezési perek, bíróságok és feministák okozták.

Az egyes férfimozgalmak nagyon eltérnek egymástól hangvételükben, céljaikban, taglétszámukban, átláthatóságukban. A most következő körkép az önközléseik, publikált adataik és célkitűzéseik alapján készült, és nem mentes a szubjektív benyomásoktól, értelmezésektől. Nem helyettesít egy tudományos kutatómunkára épülő elemzést, csupán a tájékozódáshoz ad támpontokat.

Férfiak Klubja

A Férfiak Klubja 2013-ban indult férfimotivációs mozgalomként és vállalkozásként, alapítója Bedő Imre közgazdász, volt banki szakember és vállalati vezető, vállalkozó. 140 ezer fő támogatását és részvételét bíró mozgalma legalább két ok miatt sikeres és vonzó. Egyrészt csak pozitív célokat tűz ki: nem a nők ellen, hanem az egészséges önbecsülésű férfiakért és a gyümölcsöző férfi–nő kapcsolatokért szállnak síkra. Cél a férfiak személyiségépítése folyamatos tanulás és a férfiközösség példamutatása által, amely a városi létformában modellezi az egykori vidéki, természetközeli közösségek felnőtt férfivá válási útját. Jelszavai: társadalmi misszió, erkölcs, hit, felelősségvállalás, elköteleződés, példamutatás.

Hatóerejének másik oka a profi marketingtudás, amellyel Bedő Imre közössége programját felépíti és hírét terjeszti. Modern weboldal, közösségi médiafelületek, videók, játékok, díjak, társadalmi (nem politikai) kezdeményezések, szimbolikus akciók, folyamatos médiajelenlét segítik a Klub üzenetének és kapcsolódó rendezvényeinek célba érését. Célközönségét elsősorban a középosztály és felső középosztály felelősségvállalásban példamutató tagjai alkotják, az ismert közéleti személyiségekkel együtt ők a mozgalom díjazottjai és „arcai”. Jelentős, több tízezres női támogató csoport kíséri működésüket, akik számára fontosak a hagyományos férfi és női értékek és a nemek közötti harmonikus együttműködés – ez a gyakorlati összefogás is növeli e mozgalom pozitív kisugárzását.

Férfisátor

A legrégebben, 1998-ban alakult Férfisátor-mozgalom pozitív eszmeiségét és nemi szerepfelfogását tekintve a Férfiak Klubjával rokonítható, ám külsőségeiben, felépítettségében és médiavisszhangjában tudatosan jóval visszafogottabb, nem törekszik semmiféle civil intézményesülésre. Itt is egy nagy hatású alapító-vezető áll a középpontban, a mozgalom „szellemi atyja”, Zöldy Pál szociálpedagógus, TCI-tréner. Baráti-ismerősi körével indult a mozgalom, mára kb. húsz csoportjuk működik. Egyik ihletőjük Richard Rohr munkássága, de a jungi eszmék is fellelhetők szellemiségükben. „Elvonulásaik” tulajdonképpen közösségi tréningek, a lelki-testi feltöltődést, személyiségformálást, egymás megerősítését szolgálják. Témáik például a csapathoz tartozás, a munka, a nők mint anyák és feleségek, az apák és az apasebek, a virtus.

Fontos számukra a hagyományőrzés, a beavatás; használják az ősmagyar múlt férfias tárgyi jelképeit: a karikás ostort, az íjászatot, a magyar táncokat és dalokat, a dobokat. Áldozati-beavatási szertartásokhoz hasonló rendezvényeik is vannak, bár deklaráltan keresztény mozgalomról van szó (a mise is része rendezvényeiknek). Egyik jelmondatuk: „Arccal a család felé” – amely számukra nem hátország (mivel az a férfiközösség), hanem feladat; a nőket nem versenytársaknak, hanem a férfiak létfontosságú szövetségeseinek tekintik. Zöldy Pál élettapasztalatát – a Férfisátor-tréningek témáit – újabban az „Apáknak férfiakról” című videósorozatban osztja meg az érdeklődőkkel.

Férfihang

A korábban ismertetett mozgalmak ellenpólusának is tekinthető a Férfihang Civil Társaság mint férfijogi szervezet és internetes lapja, a Férfihang.hu, amelynek öndefiníciója: közéleti, kulturális és életmódmagazin férfiaknak (mások szerint: antifeminista férfimagazin). Főszerkesztője Csuzi Attila, aki egyben a Társaság elnöke is. A Férfihang hangnemét és témaválasztásait a harcias érdekvédelem, feminizmusellenesség (időnként a nőellenesség is) jellemzi. A nők társadalmi és családon belüli térhódítását érdeksérelemként, frusztráló jelenségként élik meg. Politikai pártpreferenciájukat a férfiakkal, apákkal szembeni „emberséges bánásmód” alapján határozzák meg. Keményen kritizálják a kormány kizárólag nőknek kedvező családtámogató intézkedéseit.

A magazin stílusa nagyon hasonlít a szélsőséges feministák megnyilvánulásaira: ahogyan ők minden egyéni és közösségi, nőket ért hátrány hátterében a patriarchális társadalmi berendezkedést vizionálják, e cikkek szerzői minden férfiakat érő hátrányért a nemzetközi feminizmust (és az államfeminizmust) okolják. Az „üvegplafon” meglétét mítosznak nevezik és ellenpéldákkal cáfolják, illetve „üvegpadlót” emlegetnek, amely a férfiakat hozza hátrányba. A női kvótákat „numerus sexus” néven a zsidótörvényekkel állítják párhuzamba. A Férfihang ellenállásra mozgósít a „gender ÁVH”-val szemben. Kiemelt hatást értek el az Isztambuli Egyezmény szövegének férfi érdekvédelmi szempontú elemzésével, amelyet elküldtek a parlamenti képviselőknek – talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy némileg ez is közrejátszott az egyezmény ratifikálásának elhalasztásában.

Valódi Egyenlőséget!

A Valódi Egyenlőségért Civil Társaság és online magazinja, a Valódi Egyenlőséget! hangneme és témafeldolgozásai átmenetet jelentenek a Férfiak Klubja és a Férfihang szellemisége között. Kevésbé pozitívak, mint a Klub, jobban érzékeltetik a hátrányos helyzetű férfiak elkeseredését, akik sérelmeket szenvednek el a társadalom részéről. Úgy látják, hogy a nemek egyenlőségét célzó politikai intézkedések ma többnyire csak a nők kedvezőbb esélyeit teremtik meg, és nem mindkét nem egyenjogúságát. 

Kép: Pxhere

Elkeseredettek, de nem nőgyűlölők, hanem a nemek közötti egyenlőség előmozdításáért küzdenek cikkeikkel, társadalmi kezdeményezéseikkel és demonstrációikkal. A Társaság elnöke Toplak Zoltán (aki a közelmúltig a Férfiak Lapját, a „keresztény, patriarchális férfimagazint” szerkesztette és írta), alelnöke pedig Szujó Flórián, akinek cikkei a Valódi Egyenlőséget! oldalán olvashatók. Úgy érzékelik, hogy a nemekkel foglalkozó politika ma inkább szembeállító – ők azonban a nők és a férfiak közötti kölcsönös szolidaritást hangsúlyozzák. Kiemelt céljuk, hogy a döntéshozók vegyék figyelembe a férfiakkal foglalkozó civilszervezetek álláspontját is, és tűzzenek ki a fiúk és férfiak helyzetét (oktatás, apák helyzete, egészségügyi hátrányok, erőszak, férfiszerepek szorítása) javítani kívánó társadalompolitikai célokat is.

Elvált apák egyesületei

A következő három egyesület közös jellemzője, hogy mindkét szülő egyenlő szülői felügyeleti jogáért küzdenek, és az apákat hivatottak segíteni a válás okozta hátrányok leküzdésében. A férfiak ugyanis nemcsak szembe kerülnek a – többségükben a válást kezdeményező – feleségükkel, hanem apaként is jogi hátrányt élnek meg: Magyarországon jóval többször ítélik az anyáknak a gyermek felügyeletét, mint az apáknak. Ez nehézséget okoz a férfiaknak éppen abban a két szerepben, amelyet a társadalom elvár tőlük: apaként és gazdasági eltartóként. E három szervezet valószínűleg néhány száz fős tagsággal rendelkezhet összesen. Célcsoportjukat azok a szerényebb anyagi helyzetű férfiak alkotják, akiknek nincs lehetőségük válásuk során drága jogi támogatás igénybevételére, ezért egymást segítik információkkal. Külső szemlélő nehezen lát különbséget közöttük, ezért én is együttesen tekintem át mindhármat.

A legrégebbi apajogi szervezet az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesülete, amelynek Hegedűs István az elnöke. Az Apaszív Egyesület elnöke Kiss Csaba, alelnöke Demény-Nagy Kristóf. Az Apák az Igazságért Egyesület 2014-ben asztaltársaságból, majd Facebook-csoportból alakult társadalmi szervezetté a gyermekeket és a férfiakat veszélyeztető társadalmi igazságtalanságok ellensúlyozására. Elnöke Szaniszló Csaba, titkára Jaczó András. Ez utóbbi egyesület a szó legszorosabb értelmében nem csak férfitársaság, mivel tagságuk 15 százalékát nők alkotják. Elő akarják mozdítani, hogy a külön élő szülő is azonos módon részt vehessen gyermeke életében. A férfiaknak segítséget nyújtanak a gyermektartási díjjal kapcsolatos és gyámhivatali eljárásokban. Az új törvényi változásokat követve fő céljuk ma az osztott szülői felügyelet megismertetése és előnyeinek terjesztése, külföldi hatástanulmányok megismertetése.

Távlati céljuk a nemek közötti egyenlőség, a férfiak, apák és gyerekek (jog)biztonsága. E célok érdekében nem idegen tőlük a politikai kiállás: demonstráltak és több kemény hangú petíciót küldtek az illetékes kormánytagoknak. Szerintük Magyarországon váláskor a gyermekre koncepciós, rendszer-szintű elapátlanítás vár, az apát gyakorlatilag egy távoli ismerős minőségébe kényszeríti a családjogi gyakorlat. Ezzel szemben tőlünk nyugatabbra és északabbra általában együttműködésre késztetik a szülőket.

Apa Akadémia

Az Apa Akadémia egy társadalmi szemléletet formáló motivációs vállalkozás, amelyet 2017-ben hozott létre Léder László pszichológus, aki 20 éve foglalkozik az apaság kérdéseivel. Itthon tudományos oldalról ő hívta fel a figyelmet leghangsúlyosabban az apahiányos társadalom veszélyeire, ő vezette be itthon az Apa-tudomány fogalmát, amely mindazon ismereteket jelöli, amelyek egzakt kutatások alapján mutatják be a férfiak apai ösztöneit, a gyermeknevelésben betöltött fontos szerepüket, az apátlan társadalom krízisjelenségeit. Keresi az együttműködést társszakmákban dolgozó szakemberekkel.

Léder László előadásai, workshopjai, egyéni tanácsadásai az apaszerep pozitív megélésére ösztönzik a férfiakat, szeretet-szövetségben a nőkkel, és ehhez nem csupán biztatást, hanem tudományos hátteret is ad. Szellemiségében a Férfiak Klubjával rokonítható leginkább, közösségépítő jellege kevésbé érvényesül, nagyobb szerepet kap viszont az ismeretterjesztés.

A keresztény felekezetek lelkiségi mozgalmai és a kisegyházak közül több is kiemelt figyelmet fordít a férfiak lelki megerősítésére, támogatva mind a hagyományos férfiszerepek, mind a modern kor kihívásainak teljesítését.

– A keresztény alapon szerveződött Európában a családdal kapcsolatos felfogás a Szentíráson, az egyházi tanításokon és a társadalom ezekből fejlődő erkölcsi normarendszerén alapul. Mi képezi a hagyományos kínai családfelfogás szellemi-történeti alapjait?
– A kínaiak a meglévő források szerint már a neolit korban is a családot tekintették a legfontosabb értéknek, amit Konfuciusz az ókorban csak megerősített.

A tanításait értelmezve a családdal kapcsolatos két kulcsszó a hierarchia és a kötelességtudat, és ez máig érvényes.

Amíg mi a szeretetet tekintjük központi gondolatnak a családok kapcsán, a kínaiaknál a hangsúly a kötelességtudat felé billen el: a szülők és gyerekek egymással szemben fennálló kötelességei képezik a családfelfogás alapját. Egy hagyományos kínai család hierarchikus berendezkedésű, a családapának, vagyis a legidősebb férfinek lényegében teljhatalma van, és mindenkinek megvan a maga helye a családon belül.

– Milyen helyzete volt a nőknek a hagyományos kínai családban?
– Minden nő férjhez ment, hiszen ez és az anyaság volt életük legfontosabb feladata. A házasság megkötésétől kezdve a nő a férfi családjához tartozott, az eredeti család hierarchiájából kiesett. Megvolt a szabott ideje, hogy mikor látogathatott haza a szüleihez, egy évben mindössze egyszer, a holdújév egyik napján volt erre módja.

Persze egy lánygyereknek a saját szülei mellett sem volt túl nagy szava, a férje mellett viszont, különösen, ha fiúgyermeket szült neki, nagyobb tekintélynek örvendhetett.

Kínai családok egykor és ma - Kép: Wikipedia

A családváltás akkor jelentett inkább sokkot, ha rossz házasságba kényszerítettek valakit, mondjuk egy hercegnőt barbár törzsfőnökhöz adtak, vagy egy gazdag család fogyatékos fiával boronálták össze, akik kifizették érte a menyasszonypénzt.

– Mennyire volt gyakori a többnejűség?
– Elvi lehetőségként létezett, de mivel a társadalom 80-90 százaléka szegény parasztember volt, csak a gazdag kereskedők, hivatalnokok, földbirtokosok engedhették meg maguknak a többnejűséget, és elsősorban akkor, ha nem született fiúutód az első házasságból.

– Miképp változott mindez a kommunizmus alatt, és mennyire hatott a nyugati kultúra?
– Először az 1910–20-as években találkozott a kínai elit a nyugati felfogással, köztük a női egyenjogúsági eszmékkel. Kínában a nők véleménye semmit se számított. Amikor pedig 1949-ben hatalomra kerültek a kommunisták, az egyik első dolguk volt, hogy új házassági törvényt vezettek be: mindkét házasuló félnek bele kell egyeznie a házasságba, s bevezették az egynejűséget és a válást is. Természetesen beletelt néhány évtizedbe, amíg ezt úgy-ahogy átvette a társadalom…

– Beszélhetünk egyáltalán egy kontinensnyi méretű ország esetén egységes kínai társadalomról?
– A kínai a világ talán „legtorlódottabb” társadalma: még ma is vannak olyan helyek, ahol császárkori szokások élnek, például az elrendezett házasság a gyerekek két-hároméves korában, ugyanakkor a nagyvárosokban sok az öntudatos szingli – a két szélsőség között pedig minden előfordul.

Az elmúlt száz évben olyan gyorsan és egyenlőtlenül változott a politika, a gazdaság, a kultúra, hogy valóban nem tekinthetünk a kínaira egységes társadalomként.

– Mit gondolnak a terhességmegszakításról egy olyan országban, ahol kőkeményen beleszól az állampárt a családok életébe?
– Nem tekintik vallási alapon se szentnek az emberi életet, mint a mi kultúránkban, bár egy hívő buddhista vagy keresztény kínai nyilván elítéli az abortuszt. Ugyanakkor Kínában az állam mindig mindenható volt, a vallási szabályok felett állt. Az állam túlhatalmát megszokta, elfogadta a kínai nép, és ha az volt a szabály, hogy nem születhetett meg a második gyermek, alkalmazkodtak ehhez. Vagy kiskapukat kerestek, de nyíltan nem lázadtak.

Salát Gergely

– Más a szülő–gyermek kapcsolat is, mint nálunk? Az intimitás, a féltő, gondoskodó attitűd ugyanolyan hangsúlyos a szülők és a gyerekek között?
– A családok döntő többségében egy, maximum két gyermek van, és a szülő–gyermek kapcsolatnak mindig van egy olyan aspektusa, hogy ki kell taníttatni a gyereket, hogy érvényesülni tudjon és eltarthassa a szülőket, mivel csak most épül a nyugdíjrendszer. Egyébként ez a szülők iránti kötelezettség az alkotmányban is rögzítve van. Emiatt aztán kettős a gyerekhez való viszony: egyfelől mindent megkap, amit csak lehet, mert befektetésként tekintenek rá: pár évesen drága mobiltelefonja van, a legjobb vitaminokat kapja és a legnívósabb zongoratanárt fogadják mellé. Ugyanakkor óriási nyomás is nehezedik rá: szeretnék, ha nyolcévesen zongoraversenyt nyerne és bekerülne az elit iskolákba. A gyerekekkel töltött minőségi idő nem szempont, sokkal inkább a képzésükre, előmenetelükre, fizikai igényeik ellátására figyelnek.

Kína versenyre épülő társadalom: egy meghirdetett állásra, egyetemi helyre sok ezren jelentkeznek, minden lehetőségért riválisok tömegeivel kell megküzdeni, ami hihetetlen nyomást jelent! Emiatt aztán pragmatikusan állnak a gyerekneveléshez is.

Természetesen ez a gyerekek szempontjából nem jó, sokat cikkeznek is erről a kínai lapok. Tudok olyan Magyarországon élő családról is, akik azért vettek letelepedési kötvényt, mert épp ez alól a nyomás alól akarták kiszabadítani a gyereküket. A pszichés következmények nehezen mérhetők, mert a nyugati emberekre jellemző pszichologizálás náluk teljesen új jelenség, a nyolcvanas évekig nem is létezett a pszichológia diszciplínája.

Egy rendes kínai a kötelességeivel törődött, nem azzal, hogy depressziós-e.

– A kínai anyákat milyen ellátórendszer segíti?
– Nagyon rövid ideig lehetnek csak otthon a baba születése után, a gyerekek néhány hónapos korban bölcsődébe kerülnek. Ezen a ponton ellensúlyozódik egyébként az elkényeztetettség, mert hiába a család szeme-fénye az egyke, ha a napja nagy részét hatvan másik idegen gyerek társaságában tölti és verseng a többiekkel.

– A fiú- és lánygyerekek között ma is tesznek különbséget?
​​​​​​​– Óriási a különbség, vidéken még ma is a fiúgyermek az értékesebb, sok az emiatt végzett abortusz. Országosan egészen katasztrofális a fiú–lány arány: 115 fiú csecsemőre jut 100 lány, ami leginkább a vidékre jellemző szelektív abortusz gyakorlatára vezethető vissza. Ennek persze előnye, hogy minden lány elkel, és nő a lányok-asszonyok társadalmi megbecsülése.

De közben van mintegy 35 millió olyan kínai férfi, akinek egyszerűen nem jut nő.

Ezt a helyzetet ráadásul még fokozza a hipergámia jelensége: a nők felfele, náluk magasabban kvalifikált férfival házasodnak, ezért a legmagasabb státuszú nők és a legalacsonyabb státusú férfiak sem találnak maguknak párt. Új jelenség a városokban, hogy ha ott egy lány születik, akkor őt kezdik el taníttatni, képezni, ő megy egyetemre, aminek az a következménye, hogy elnőiesedőben vannak a felsőoktatási intézmények.

Kép: Unsplash

– Kína népessége ma 1,4 milliárd fő körül van, ezzel a világ legnépesebb országa. Meddig tart még ez az elsőség?
– Körülbelül öt–tíz évig még, valamikor a 2020-as években India fogja lehagyni, és ezzel körülbelül egyidőben elkezd csökkeni a lakosság abszolút száma is. Ennek az az oka, hogy a születésszám a nyolcvanas évek elejétől drasztikusan visszaesett Kínában, ekkor vezették be az „egy gyerek-politikának” nevezett szabályozást, ami nem helyes kifejezés, mert a városok esetén jelentett ez csak egy gyermeket, vidéken puhább volt a szabály – ha az első gyermek lány volt, vállalhattak a párok második gyermeket is. A kínaiakat nem aggasztja, hogy 2100-ra legfeljebb valamivel 1 milliárd fő alá esik a lakosságszám. Az igazi probléma a társadalom elöregedése. Gőzerővel építik az általános nyugdíjrendszert, mert ez eddig nem létezett.

Kína a világtörténelem első olyan országa, amely előbb öregszik el, mint hogy meggazdagodna.

– Mikor lett hivatalosan vége az „egy gyerek-politikának”?
– 2016-ban szűnt meg, pedig legalább húsz éve meg kellett volna lépni. Ma már mindenki, korlátozás nélkül vállalhat két gyermeket, sőt, egyes városokban, kerületekben az elmúlt néhány hónapban gyermekvállalást propagáló kampányok is indultak, születésösztönző politika bevezetése várható. Csakhogy a városi párok közül sokan már a korábbi, egy gyermekes kvótát sem használták ki…

– Ez már a nyugati életfelfogás terjedésének a következménye?
– Igen. A hivatalos adatok szerint az 1979 és 2016 közötti születésszabályozásipolitika következtében közel négyszázmillió gyermek nem született meg, ennyivel lennének többen az intézkedések nélkül. De valószínűleg a születésszám a politika nélkül is zuhant volna, a piacgazdaság bevezetésének, az urbanizációnak és vele a modern-posztmodern életforma terjedésének köszönhetően.

Nem véletlen, hogy azt tartják, a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló. Úgy tűnik, ez a világ minden pontján így van, és Kína is ezzel a jelenséggel kénytelen szembesülni.

Bár kommunista párt vezeti az országot, de nem söprik szőnyeg alá a problémákat, nyíltan beszélnek a demográfiai kihívásokról is, tevékenyen dolgoznak a válaszok keresésén.

„Hernádkakot tán már idén lecserélem Orfűre,
minimum egy napra.
Rábírhat-e arra a helyiek szerelme, hogy elhagyjam érte?
A medvehagyma nevet,
s biztat: elhull, ami rág, eliramlik az élet.
Addig is lesz még néhány érzelgős vers, tán nem csak négy,
nem túlzás jópárnak nevezni,
csöpög belőlük a lángsugarú nyál, virít bennük egész északkelet.”

(Medvehagymás vers – részlet)

Vass Tibor ő, és általa a medvehagyma Vass-tartalma is igen megnövekszik. Ebben a versben benne van minden, ami ő. Szójáték, szófacsarás, hagyományos pesztó Petőfi-módra, medvehagymával, északkeletiesen. Merthogy költőnk azon a tájékon él és alkot, tyúkokat tart, kakasszóra ébred, és az internet áldásának köszönhetően Hernádkakról főszerkeszti a „Spanyolnátha” című folyóiratot. Ha tüsszent egyet, az áthallatszik Miskolcra, és megrezeg tőle a városi könyvtár ajtaja.

Kertje olykor fesztiválhelyszínné alakul, különösen akkor, amikor a magyar költők borgőzös kipárolgásaikat a Tokaji Írótábor után az ő kertjében szelídítenék ihletté. Hiszen kultúrszervező is egyben, és talán az egyetlen élő magyar költő, akiről még senki nem mondott nekem rosszat.

Talán szeretik őt a magyar írók, akik néhány tízezer forintnyi állami támogatásért egymás véréből tunkolnak a vasárnapi ebéd mellé? Igen, szeretik.

Ne legyen ez a kérdés költői, és egyébként is válaszolnának rá a kommentelők. Akik nem viccelnek.

Vass Tibor viszont viccel, és olyan szinten, hogy nem tudjuk eldönteni, ez avantgárd-e vagy pop. Legyen akkor popantgárd! Miért ne lehetne népszerű a szürrealizmus a költészetben? Mert Vass Tiborból úgy folyik a szó, mint Salvador Dalinál az idő. Egy idő után mindenki megszereti, hogy úgy játszik a hagyománnyal, mintha gyurmázna. Csak ő lefényképezi, mielőtt tovább gyúrná.

„Ahogy tetszikelek, ahogy lájkolok.
Ahogy csókolok, gyilkolok, markolok, titkolok.
Ahogy szívház az egész világ.
És ahogy szívész benne minden vérfi és rettenő.
És ahogy negyvenhárom béres lettem én.
És ahogy felfekvés az ölt remény.
És vérfi lettem és nő, és a sebek ahogy szebbek,
ahogy feszesebbek, mint valaha.”

(Színmáz – részlet)

Vass Tibor tudja, érzi és írja, hogy egy költőnek még a feje is költőien fáj. Életes alkotó ő, akár József Attila, akinél az érzékszerveken át beszüremkedik a világ az agyba, és az alkotószerveken át távozik. Ami ronda és pusztító, az nála megszépül. Nem csoda, hogy a „Spanyolnátha” lett főszerkesztett folyóiratának címe, hiszen a betegség éppen az egyik legnagyobb szürrealistát, Apollinaire-t ölte meg. A magyar Vass-ember viszont föltámasztja őt, és még sokakat, egyengeti a magyar irodalom torzulásait, közelebb hozza egymáshoz a komolyzenét és a még komolyabb betűvetést a miskolci Bartók Plusz Operafesztivállal, ahol a program irodalmi kínálatát színesíti. Ez a költő nem csak költő, egy menedzser nem veszett el benne. Mint ahogy egy képzőművész sem.

Vass Tibor – Kép: Vass Nóra

Egy költőt, főleg, ha nem egy költőnek, hanem A költőnek (vagy a Költőnek) érzi magát, nem hagyja hidegen saját kora sem. Például reagál arra, milyen is az egészséges életmód, és ő hogyan iszonyul mindehhez, a fittséghez meg a halálhoz.

„Pezsgő-
tablettákkal iszom a szénsavmentes ásványvizet, szelet
ne csináljon folyton. A szelet
kenyér, amit reggelire eszek, hétmagvas. Fahéjas a tea
hozzá mostantól és repcemézzel csurgatott.

El ne szóljam magam, figyelek
az egészségesebb életmódra, hogy nagyobb esélyem legyen
tovább életben maradni.

Rohamokban jön rám az életmódra figyelés.

A barátom, aki autóbalesetet szenvedett,
nem tudom, mit reggelizett.
Evett-e egyáltalán, mielőtt letakarták azzal a vastag nejlonnal,
ami alól kilógott a cipője.”

(Másfelé figyelő – részlet)

Receptet kerestem a neten, és a hernádkaki Kassák életművében találtam magam. Így nem lett medvehagyma-krémlevesem, de lett helyette popantgárd sziesztám. Fogyasszuk egészséggel!

Nevelési problémák esetén gyakran kapjuk azt a tanácsot, hogy legyünk a türelmesek a gyermeki gyengeséggel – mindig van remény, hogy kinövi és megtalálja a helyét a világban.

Na de mi van azokkal, akiknek muszáj elviselni egy apró zsarnokot?

A buszok utasairól, a bolti vásárlókról, a szomszédokról, rólunk beszélek. Nem oktathatjuk ki az anyukát, és nem ripakodhatunk rá a gyermekre. Ez még soha nem vált be. Tehetünk valamit, segíthetünk? Van hozzá közünk? Zolika esete a halogatás jó vagy rossz példája. Mindenki eldöntheti. Nekem fájó pont.

Zolika, aki csak négyéves, próbára teszi idegrendszerünket. Születése óta ismerjük és szenvedünk tőle. Elkerülhetetlenül találkozunk vele, például hétfőn a buszon. Anyuka fáradtan kapaszkodik fel a buszra szarvasként szökellő kisfia után. Csak egy megállót kell utazniuk, de az éppen elegendő, hogy a busz naiv utasainak a gyermeki ártatlanságba vetett hitét megtépázza.

– ÉN akarok először leszállni! – áll az ajtóhoz, és olyan utálattal néz rám, hogy beleborzongok. Felébred bennem a versenyszellem, nem tágítok. Régebben állok az ajtónál, mint ő. Idősebb is vagyok 46 évvel. Zolika miatt nem vonulok vissza. Oh, mily borzalmas dolog, már jeleztem is, emiatt elkésve ütögeti apró öklével a gombot. Tessék nekem elhinni, hogy nem volt a részemről szándékos provokáció.

A megállóban Zolika ordít, mert nem teljesült a vágya. Rajtam nem töltheti ki mérgét, már eltrappoltam, így a busz oldalát rugdossa. Anyuka tehetetlenül szemléli kisfiát, fáradtabb annál, hogy erélyesebb legyen.

– Zolika, kelj fel, kicsim, hideg a föld!

Zolikát ez nem érdekli, az arra járók nagy ámulatára fetreng a megállóban. Ingyencirkusz. Anyuka rángatja, húzza maga után, és hajtogatja a varázsmondatot:

– Nyugi, kicsim, gyere, kicsim, ha szépen jössz, kapsz egy kis jégkrémet!

Én is fáradt vagyok, és én is szeretnék jégkrémet kapni, de nem vállalom a hempergést érte. Sajnálom az anyukát, érzem, hogy tudja: elrontotta az egészet.

Zolika a csörgővel egyidőben ragadta magához a királyi pálcát, azóta diktál neki.

Nem termett ő rózsafán, apukája is van. Ő a Láthatatlan Ember. Reggel eloson gyermeke ébredése előtt, és késő délután vagy este ér haza. Gondolom, nyers tojáson és köhögős cukorkán él, hogy hangja edzésben legyen. Esténként látjuk elsuhanni a futópálya felé, mintha menekülne otthonról.

Kedvetlen és lehangolt anyukának a gyermeke sem mosolyog. Vajon miért ilyen nyúzott mindig Zolika anyukája? Van segítsége, vagy csak kritikusai vannak? Tudnék-e neki segíteni? Na és kicsit önző módon magunknak is. Zolika műsorszámai közös udvarunkon nagyon idegesítők. Én csak a nyitott ablakon át hallgatom, de a lent játszani vágyó kiskorúak és hozzátartozóik fülközelből.

A legbosszantóbbak az erkélyen rendezett hisztipartik. A negyedik emeletről sok érdekes tárgy repült már a kert gyepszőnyegére.

Néha előfordul, hogy Zolika szépen homokozik, hintázik, futóbiciklizik, mint a többi kisgyermek. Ritka és megbecsülendő órák ezek. Júliusban előfordult párszor. Ha jól emlékszem, decemberben is volt egy-két nap, amikor békésen játszott a többiekkel. Meg most, áprilisban, amikor olyan finom meleg volt. Ilyen napokon megegyezünk a szenvedő lakótársakkal, hogy nem valami testi probléma gyötri a gyermeket, hanem csak anyukája fejére nőtt. Ovis csoporttársak anyukái megerősítik: Zolika semmivel sem rosszabb az oviban az átlagosan elkényeztetett gyerekeknél. Ez egy új fogalom – „átlagosan elkényeztetett gyerek” –, megtanulom.

Csütörtökön késő délután a boltban találkozunk. Feltűnik Zolika különös nyelvhasználata: fejedelmi többesben, kijelentő módban beszél.

– Most megvesszük ezt a karamellát. Nem kell nekünk az a szalámi, az rossz. Másikat veszünk.

Amíg anyuka szolgai módon másik csomagolt szalámi után szalad, Zolika apró mutatóujjával döfködi a joghurtok fóliás fedelét. Már a harmadiknál tart. Nem bírom tovább a rongálást. A dorgálás semmit sem érne, mégsem az én Zolikám (de jó!), elkapom a kezét, és megpróbálok a figyelemelterelés ősi eszközével élni:

– Nézd, Zolika, egy aranyos kutya áll a bejáratnál!

Zolika szeme összeszűkül, apró fogacskáival vicsorít. Beavatkoztam az ő jól eltervezett munkájába. Ujjáról csöpög a joghurt, hadonászik.

– EZ meg mit akar? – ordít, és felém mutogat. Olyan az egész, mint egy jelenet a gyermekek bántalmazásáról szóló oktatófilmből, ahol persze én vagyok a gonosz.

Kép: Unsplash

Ha nem lennék megedződve az ifjúság kiszámíthatatlan viselkedésétől, még meg is rémülnék. A boltos is felbukkan, követeli a joghurtok árát. Zolika anyukája megijed, sarokba szorul, sírva fakad.

– Maguk a hibásak, miért teszik olyan alacsonyra ezeket a joghurtokat, véletlenül beszakadhat a tetejük!

Tudja, hogy butaságot mond, szemmel láthatóan nagy feszültség tombol benne, ezeknek sem tud már parancsolni, Zolikának sem. Zokogni kezd, szemfestéke lefolyik az arcán, pulóvere ujjával próbálja könnyeit felitatni. Fülbevalója kinyílik, ott lóg a pulóveren, sírva rángatja.

Zolika, a kis anarchista élvezi a helyzetet. Megvetően néz anyukájára, a boltosra, rám is (nem felejtette el a buszos dolgot), és kilép a konfliktushelyzetből.

– Most hazamegyünk! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően.

Megsajnálom az anyukát. Nem először. Kislányos alkatú, vékonyka nő, szája úgy görbül le, mint a kisgyerekeknek, szeme könnyes. Kezében ridikül, macis hátizsák, fél fülbevaló és a kosár.

Elveszem a kosarát, amiben a szalámi van és a karamella.

– Ismerjük egymást, majd felcsengetek a szalámi meg a joghurtok áráért, menjen nyugodtan haza.

Anyuka szipogva bólogat, elfogadja a zsebkendőt. A karamellát tüntetően a kosárban hagyom, a szalámit az anyuka kezébe nyomom. Zolika szólószámot indít a „mi karamellánkért”, de a közért felbátorodott vásárlóiban nem talál pártfogót. Nem tépi ki a csemegét a kezemből, csak utálattal néz rám. Mert tudok ám én is csúnyán nézni! Tessék megkérdezni a tanítványaimat! Zolika nem is mer kiabálni velem. Megfogja az anyuka vállán lógó táska fülét, és morogva követi.

Míg fizetek, a lakótelep népe hosszasan kitárgyalja Zolika rémtetteit. Pszichológus, nevelési tanácsadó, nádpálca, makarenkói pofon szavak röppennek fel. Nem elegyedek velük beszélgetésbe, nem látom értelmét. Este felcsengetek, apuka jön le a pénzzel. Melegítőben van, homlokpántja nedves, valószínűleg mostanában jött meg az esti futóedzéséről. Nem siet, a kapuban áll. A blokkot hajtogatja.

– Köszönjük a segítséget! Nagyon kiborult a feleségem, tudja, a munkahelyén van valami, és hát gyengekezű Zolikával.

Mindent értek, elveszem a pénzt, és megkímélem apukát bölcs mondásaimtól, tanácsaimtól. Tudnék mit mondani, de nem a kapualjban, és nem most. Szombaton pedig jönnek a költöztetők, és Zolika a világnak egy másik helyén folytatja környezete idegeinek borzolását. Elkéstem, és őszintén sajnálom.

A szanaszét idézett Magyar Telekom-reklám egyébként elvileg a napi személyes kapcsolat, legalább négy virtuálisan együtt töltött perc fontosságára hívná fel a figyelmet, de ez kevésbé jött át belőle. Az viszont hangsúlyosan, hogy a munka és a család közötti kifeszített kötélidegpályán egyensúlyozó anyák nem szánnak elég minőségi időt a csemetéikre.

A Magyar Telekom abszolút sikerként kommunikálja a kampányt, mint írják, örülnek annak, hogy sikerült beszélgetést generálniuk – ehhez a sikerhez csak „gratulálni” tudunk.

Mindeközben a Mandiner szemlézte a német Edeka kereskedelmi cég apa- és férfigúnyoló reklámját, amelyik nem csupán kétbalkezes idiótáknak állítja be az apákat, hanem még kimaxolja a korosodó, lottyadó, szőrös apukatest gusztustalanságán való csámcsogást is, undorító disznónak állítva be a korosodó férfiembereket – ami egészen biztosan nem píszí. (Itt pedig – Skinny to fat by hoover – egy női testtel vicceskedő, feledhetetlen reklám az egyenjogúság jegyében.) Ráadásul nélkülöz minden szeretetet, megbecsülést és együttérzést, ami a családi élet alapja kellene hogy legyen. Anyák napi kedveskedésként tálalták ezt az egészet, természetesen.

Pedig beteg gondolatmenet az, amelyik úgy akar valakit felmagasztalni, hogy közben valaki mást a sárba döngöl – én csak úgy lehetek jó, ha te rossz vagy?! Hová vezet ez?

És hová vezet a bűntudatkeltés? Milyen ideált, célt, mércét fogalmaz meg és állít az anyák elé a Telekom reklámja, és mégis, kinek a nevében teszi mindezt?

Miközben önsegítő pszichológiai könyvek garmadája szól arról, hogy nem szabad a tökéletességet hajszolni, elég csak „elég jónak” lenni, és nem érdemes arra törekedni, hogy mások elvárásának, ideáljainak megfeleljünk, a Telekom és az Edeka reklámja mindezt lazán felülírja. Különösen fájó ez azért, mert az anyák legnagyobb részének egyszerűen nincs vagylagos választási lehetősége család és munkavállalás között, és kár ebbe a megmaradásért folytatott küzdelembe a karrier szót belekeverni. Nagyon sok jó intézkedés született persze az elmúlt években a családi adókedvezménytől a főállású anyaságig, ami enyhíti ugyan a nyomást, de meg nem szünteti.

Az anyák többsége ugyanis nem szórakozásból, unaloműzésből vagy karriervágyból folytat kereső tevékenységet, hanem azért, hogy hozzájáruljon a család megélhetéséhez.

És bizony nagyon sok esetben a nők, anyák, asszonyok a családfenntartók – mert ezt dobta az élet, és kész. Van, ahol a munkanélkülivé vált apuka jár a szülői értekezletre, adja a pelenkát a gyerekre, még ha kezdetben fordítva is – miért is kellene ezért őt megszégyeníteni? És van, ahol az anya vállal négy állást, mert annyira izgatja a szellemi kihívás, miközben az édesapa vágyik arra, hogy otthon maradhasson mosni-főzni-meséli, mert ebben leli örömét, nem a munkahelyi taposásban. Mi a baj ezzel?! Nem éppen erről szólna a sokat emlegetett, újragondolt társadalmi munkamegosztás?

Mind a két reklámmal a legfőbb baj az, hogy idealisztikus mércéket állít fel, semmibe veszi az erőfeszítést, bűntudatot kelt és megszégyenít.

Márpedig amitől a család kényes egyensúlya jól működhet, az a másik szeretetteljes elfogadása, értékrendjének tiszteletben tartása, az egymás megbecsülése, a kölcsönös tisztelet, a társas támogatás. Igaz a mondás: a szülők egymásnak nyújtott szeretete a legnagyobb ajándék, amit a gyerekeiknek adhatnak. Hol jelenik meg mindez ezekben az anyák napi reklámokban?

Jön a gyereknap, júniusban pedig apák napja, lehet korrigálni!

A napsütötte domboldalban Balázsné Krasznai Orsolya, a Tabáni Spartacus edzője, az MTFSZ elnökségi tagja fogad. Még nincsenek sokan a regisztrációnál, így van ideje kalauzolgatni. Elsőként arról mesél, hogy a tájfutás honosítását egy festőnek és atlétának, Ripszám Henriknek köszönhetjük, aki az első világháború után, hadifogságból hazafelé Skandináviában látott svéd és norvég katonákat terepen, térképpel a kezükben. Bár 1925-ben már itthon is rendeztek versenyt, a kezdeti lelkesedés elhalt. Azután az 1950-es években a kalandvágyó, természetet szerető fiatalok rátaláltak a tájfutásra. Akkoriban még szögmérővel és vonalzóval kellett berajzolni, majd megkeresni egy-egy pontot a megadott koordináták alapján. „Ez ma már egyáltalán nem ilyen bonyolult – magyarázza Orsi. – Gyere, megmutatom! Látom, sportcipő van rajtad, lefutjuk együtt a kezdő távot. Négy állomás, semmi az egész.”

Egy gyors regisztráció után megkapom az elektronikus chipet, azaz a dugókát és a térképet. Elindulunk, egyelőre sétálva, mert úgy is lehet, és így könnyebb beszélgetni.

„A tájfutás igazi családi sport. Idősek, fiatalok rendszerint együtt jönnek. Vannak futótársaim, akik itt találtak egymásra, majd a gyerekeik is tájfutók lettek. Ott jön egy apuka, aki úgy ragadt itt, hogy a gyerekét hordta edzésre, és a tétlen várakozás helyett úgy döntött, ő is beáll.” Érkezik épp egy háromgenerációs család, nagymama, anyuka és négy gyerek. „Nem pusztán a különböző életkorok, a szabadidő- és élsport is megjelenik ugyanazon a versenyen: a kezdő gyerekek, tinik, a magyar tájfutó válogatott tagjai és a szórakozásból sportoló szeniorok is itt vannak a megfelelő nehézségű pályán. A legjobbak országos és nemzetközi szinten is hozzák az eredményeket. Ugyanakkor a tájfutást felfoghatjuk életmódsportként is, nem kell feltétlenül a jó helyezés. A pontmegtalálás öröme is jutalom. Emellett a gyerekek fantasztikus környezetben nőnek fel: erdőn-mezőn, tavasztól őszig kint. A mesefigurás pályán együtt sétálnak végig, ahogy most mi is, előre egyeztetett munkamegosztásban: a szülő olvassa a térképet, a gyerek dugja a chipet.”

Kép: Páczai Tamás

Orsi mutatja az irányt, én követem. Az első állomásnál nekem jár a jutalom, a dugókával megkeresem a bokorban felállított készüléket. Pittyenés, gyerünk tovább!

„Az erdő homogén látványt nyújt, ezért ott kell a tájoló is – magyarázza Orsi, még mindig ő vezet engem. – Egy városban elég a térkép. Az útvonalat mi magunk választjuk ki. A valóságnak megfelelően álljon a térkép, és a hüvelykujjadat mindig told rajta, hogy tudd, hol jársz! Komoly odafigyelést igényel a feladat. Ha elkalandozik a gondolatod, perceket vesztesz. A tájfutás fejleszti a koncentrációt, az önálló döntési képességet, hisz folyamatosan választani kell. Ráadásul, ha valaki belelát a szervezésbe, és megtanulja mozgatni a szálakat, ennek a képességnek más területen is hasznát veheti. Intelligens sport a mienk! Az utóbbi időben a gimnazista korosztályt is bevonjuk a rendezésbe a közösségi szolgálat keretében. ”

Közben elérjük a második pontot is. Dugóka, pittyenés. Orsi átadja nekem az irányítást, azt mondja, innentől már én is boldogulok. És bár elsőre az jut eszembe, hogy néha még az egyenes úton is eltévedek, összeszedem magam.

„Ne aggódj, nekem sincs tehetségem a tájékozódáshoz – nevet. – Én jó példa vagyok arra, hogy el lehet sajátítani. Voltam országos bajnok is, tehát adottságok híján is meg lehet tanulni ezt a sportot. Ha kell, tájolóval, lépésszámlálással. Aki gyorsabb, két pont között menjen arra, amerre az út viszi, akinek viszont a tájékozódás az erőssége, az menjen egyenesen, árkon-bokron át!”

Kép: Páczai Tamás

Az ujjam a papíron, egyik szememmel a harmadik állomást keresem a térképen, a másikkal a talajt pásztázom.

Felemelő emberi pillanatai is vannak a tájfutásnak, Orsi meséli, hogy a senior világbajnokságon Komló belvárosában egy 95 éves versenyző megfogta az utolsó pontot, majd futott tovább a cél felé, ám hirtelen lassulni kezdett, és egy méterre a célkaputól szédelegve megállt. Ahányan csak voltak a környéken, egy emberként kezdték biztatni, kiabáltak, integettek. Sikerült beérkeznie. Óriási üdvrivalgás fogadta.

A kerítés sarkánál egy játszótér, itt elkapjuk a kanyart. Megvan az újabb pont! Dugóka, pittyenés. A lépcsőtöredéknél keresztezünk egy utat, szerintem így gyorsabb. Messziről látom az utolsó ellenőrző pontot a bokorban. Futásra kapcsolunk, mindjárt ott is vagyunk.

„A Családok éve támogatásával hamarosan létesítünk állandó pontos pályákat, amiket egy mobilos applikáció segítségével bárki, bármikor megkereshet, és a kirakott objektumon lévő QR‑kód segítségével igazolhatja, hogy megtalálta. Kicsit olyan, mint a most divatos geocaching. Az a cél, hogy családi kirándulásoknak is jó célpontot adjunk, és ha valakinek megtetszik, be is kapcsolódhasson a versenyrendszerünkbe. Ugye, hogy könnyű megszeretni? Szeretnénk átadni ezt az örömöt másoknak is. Ezzel is hozzájárulhatunk egy testileg-lelkileg egészségesebb nemzedék felneveléséhez.”  

www.tajfutas.hu

Katonaként érettségiztél, de nem lettél hivatásos katona, matek-fizika szakra mentél, de nem lettél tanár. Amikor pedig már beköszöntött volna a jól menő íróság, inkább elmentél bridzsbajnoknak. Bridzskönyved egy amerikai lista szerint a világ harmadik legjobb bridzskönyve. Öt évig vadásztam rá, hogy ezzel legyen teljes az Ottlik-gyűjteményem. Amikor végre a kezemben tarthattam, rájöttem, hogy soha egy szót nem fogok megérteni belőle, mert közöm sincs a bridzshez.

Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy már zölden, éretlenül, törik-szakad a Nyugathoz akartál tartozni, közben jól tudtad, micsoda romantikus, gyerekes vágyálom ez, se műveltséged, se különös tehetséged, se témád, mondanivalód, semmid nincs hozzá. „Hogy végül ez teljesült, az volt a csoda.” Nem említed, de tudjuk, hogy kellett hozzá egy katonaiskola, kellett hozzá az ott eltöltött végtelenül hosszúnak tűnő három év. Minden ember egy sajátos prizma, és soha nem tudhatja, hogy a nehézségek, amiken keresztül megy, csodaként vagy tragédiaként vetődnek-e le benne.

Az Iskola a határon azért egy csoda, mert a katonaiskolai mindennapi terrorral szemben ott mutatkozik a létezés minden fokán elérhető csoda lehetősége.

Néha ez egy tál lencse bevagdalt kolbásszal, szabad kézirajz szerda délután vagy a szabadság eszelős érzése, amikor az ember kilép a zárt rendből vizelni a szombathelyi országúton, és felnéz az ólomszürke égre. Ez a legfontosabb tulajdonsága az embernek: a képzelet szabad, nem lehet elvenni tőle. Hiába él lelkileg vagy fizikailag bezárva, a csillagos ég akkor is ott ragyog felette: „…az ember lelkét a legteljesebb elnyomásban sem lehet elpusztítani, mert teremt magának egy könyökteret, mozgáslehetőséget, mintegy a létezés új dimenzióját, ahol örökre szabad lesz”. Ez a te morálod, belső tartásod, nem lehet vitatkozni vele, nyertél ebben is.

De ne is az Iskoláról beszéljünk, hanem Budáról. A kőszegi évek leteltek, és visszakerültél Budára! Személyes történelmünk Budával összeér, én is a Fehérvári úton voltam gyerek, sőt, mi több, a Lágymányos lecsapolt mocsarán, a BEAC sportpályán is versenyeztem, csak nem 1926-ban, hanem 1990-ben. Kerületi verseny volt vagy belső házi, nem érdekes. De emlékszem, halálfélelmem volt, utáltam futni. Alig kaptam levegőt. Azóta megtanultam lélegezni, sőt, futni is. De igazad van, az ember őrzi a jó és a rossz sportteljesítményeit, a vereségeket talán jobban, mint a győzelmeket. Később, évekig napi kétszer húzott el a villamosom az Akadémia előtt. Sokszor gondoltam rád, a 8-as hálóteremre, a nagy szerencsédre, hogy egy szobába kerültetek újra Medvével és Szeredyvel. Képzeld, még az Egyetem téren is laktam, három kapualjjal arrébb, mint édesanyád, Éva. Most meg az Attila úton lennénk szomszédok. Tudom, hogy nincsenek véletlenek.

Ottlik Géza – Kép: Wikipédia

A gyerek felnő, befejezi az iskolát és felnőtt életet kezd. De a belső gyerek tovább él, kommentálja és gyűjti az emlékeket mint kacatokat. A felnőtt ezen próbál úrrá lenni, rendszerezi őket. Mivel író, újra írni kezd. Próbálja számba venni élete eseményeit, de rájön, hogy a múlt – hiába múlt – sosincs lezárva, emlékeink folyton alakulnak hangulatunktól függően. A múlt csak akkor záródik le, amikor meghalunk, amíg élünk, semmi sem végleges. Ezért nehéz az életről írni, mert kell hozzá az ember halála.

Saját halálunkat nem tudjuk megírni, hiszen, akkor már nincs, aki megírja. Nehéz így regényt írni. Te mégis megpróbáltad. Erről szól a Buda. 

Az ember egész életében küzd az idővel. Ha nincs idő, nincs halál. A Buda mégis megugrotta ezt a transzformációt. A mű a haláloddal fizikailag lezárult, több betű nem kerül bele. Mégis, folyamatosan alakul bennünk, olvasókban. Nem lehet kétszer ugyanúgy olvasni, mindig másról szól. Éppen úgy, mint az élet. Hogy csináltad Cipi bácsi? Egyszer el kell meséljed nekem!

Isten éltessen, szeretettel gondolunk rád.

Ivády Nóra