„Belealudt bűncselekményébe az autótolvaj” – Kik rejtőznek a budapesti rendőrfőkapitányság vicces posztjai mögött?

Azt feltételeztem, hogy a rendőri szókészletnek és nyelvezetnek kötelezően tartalmaznia kell olyan kifejezéseket, mint „helyszíni szemle”, „bizonyításra kerülő tény”, „érvénybe lépés” vagy „szolgálati maroklőfegyver”. Vagyis muszáj, hogy olyan érzésem legyen, mintha energetikai tanúsítványt vagy műtéti leírást olvasnék, meg kell küzdenem azért, hogy megértsem a lényeget. Mi történt 2018-ban? Érkezett olyan kérés a kommunikációs csoporthoz, hogy legyenek a megosztások szórakoztatóbbak, kicsit könnyedek? Hogyan állt fel a héttagú csapat?

D.K.: Előtte is volt Facebook-oldalunk, de tudatosan ezzel foglalkozó csapat 2018-tól állt össze az oldal szerkesztéséhez. Én előtte sajtóügyeletes voltam, majd, amikor összeállt a csapat, onnantól foglalkoztam teljes egészében a közösségi médiával. Folytattuk a korábbi munkát, mégis új perspektívát, arculatot tudtunk adni az oldalnak, csapatként ötletelve és működve. 

Sz.A.: Én 2018-ban még javában a Zsaru Magazinnál, civil újságíróként vertem a klaviatúrát. Akkor már négy éve igyekeztem a zsargonokat megszelídíteni befogadható, érthető, urmabocsá’ élvezhető olvasmányokká. Így visszagondolva, fokozatosan ment végbe az a folyamat, hogy megtaláljam, minek a sarkosságából, szögletességéből lehet lefaragni, melyik szakmai kifejezést lehet kiváltani valami általánosan használatos köznyelvi kóddal anélkül, hogy a beszámoló – kötelezően – egzakt mivolta ennek kárát látná. 

Ezt ott, akkor senki nem kérte, viszont nem is tiltotta, próbáltam saját magam megtalálni az üdvös arányokat.   

Egyikőtök állatorvosnak készült, a másik még civilben arról álmodott, hogy egyszer csíkos trikóban, „tök szenesen” egy nosztalgiamozdony fűtőjeként tengeti majd a napjait. Melyikőtök készült fűtőnek? Volt ebben egy kis Rejtő Jenős romantika?

Sz.A.: Természetesen én akartam szeneslapáttal kérgesíteni a tenyeremet. Persze, hogy van benne romantika – apai nagyapám egyébként vasutas volt, és én még emlékszem a nyolcvanas évek legelejéről valódi mozdonyfüstre, legalábbis valamiért így rémlik. Ha nagyon belemegyek, ez az elképzelés, vágy ugyanakkor leleplez egyfajta kishitűséget, szűklátókörűséget is; elég sokáig frankón azt gondoltam, hogy a melónak szükségszerűen nehéznek, koszosnak, kicsit talán utálatosnak kell lennie, ebből kiviláglik, hogy nem is igen tekintgettem értelmiségi pálya felé.   

Van egy úgynevezett riaszos kolléga. Ez mit jelent? Miből áll és hogyan osztjátok fel ezt a feladatot?

D.K.: A riaszos kollégánk, Ancsa nem hivatásos rendőr, hanem rendvédelmi alkalmazott. Ő szervezi az életünket, és ezt szó szerint lehet érteni. Nélküle nem lennének gördülékenyek a tervezett forgatások, fotózások, rendezvények, meg úgy egyáltalán semmi. Attila a kommunikáció felől érkezett a rendőrséghez, én a rendőri munkából a kommunikációhoz. 

Az irodában is ilyen vidám a hangulat? Segítetek egymásnak a munkáitok során? 

Sz.A.: Én biztos, hogy kaptam Katától is, a korábbi megszólalóimtól is rengeteg segítséget ahhoz, hogy megértsem egy-egy szolgálati terület sajátosságait, összefüggéseit.   

D.K.: Természetesen mindenben segítjük egymást, azonban a munka ránk eső részét, főleg, ha írásról van szó, egyedül csináljuk. Abban nem lehet segíteni a másiknak, hiszen van egy kifejlett stílusod, eszközkészleted, maximum szóamnézia esetén szólunk oda a másiknak, hogy segítsen megfejteni, mire is gondoltunk. 

A bevezetőben említett esethez például íródott egy líraibb hangvételű mű is: 

„Lábára lehajtja fejét,

alszik a tolvaj, mert piás,

vele alszik a bűnözés -

álmából kelti az elfogás.”

Hosszú út vezetett odáig, hogy mára szinte teljesen megváltozott a rendőrségről alkotott társadalmi kép. A ti munkátok is hozzájárul ahhoz, hogy már nemcsak a rendőrruhát látjuk, hanem az embert is a ruhában. Könnyedebb nyelvezet hoztatok be a szakmaiság megtartása mellett. Cél volt, hogy a tevékenységetek közelebb kerüljön a lakossághoz, hogy értsék, értékeljék a törekvéseiteket? Az oldottabb stílus hogyan tudott beférkőzni a nehezen érthető terpeszkő-kifejezések helyére? 

Sz.A.: Sok szempontból rendkívül dinamikusan változó korszakot élünk, a kommunikációs trendek szerintem különösképp gyorsan jönnek-mennek, úgy platformokban, mint az éppen az új felületek által létrehozott kifejezésmódokban. Amikor én elkezdtem újságot írni, még volt rendes printelt sajtószegmens, mondjuk, hogy akkortájt nyiladozott a monitorokon a Facebook, de még nem tudtunk Instagramról, TikTokról. 

Ezek az átalakulások óhatatlanul más médiaalkotói magatartást, hozzáállást követelnek, tartósan a rendőrségi sajtó sem barikádozhatja el magát az avíttság fellegvárában. 

Mik azok a félmondatok, amik egy hírben vagy jelentésben megragadják a fantáziátokat? Mi a merítési bázis, amiből dolgozhattok? Az ebédlőben hallott történetek is hozhatnak egy posztot?

D.K.: Olykor maga az egész történet, de van, hogy például a gyanúsított vallomása tartogat valami érdekességet, vagy a kollégáink elbeszélése ad valami pluszt. Posztötlet pedig szinte bárhonnan jöhet, nálunk is érvényes az a főszabály, hogy gyakran a téma az utcán hever. Emellett persze vannak olyan fajsúlyú esetek, jelentős közérdeklődést kiváltó ügyek, amikről muszáj kommunikálni, legyen az egy emberölés vagy egy súlyos közlekedési baleset.

Vannak olyan szereplők, akikre vissza kell térnetek, mert a közösségetek kíváncsi rájuk. Van, amiből már mémek sokasága, mesék, reklámanyagok készültek. Sanyi, az Állatkertből kisétált pingvin története még mindig lázban tartja a BRFK oldal rajongóit.

D.K.: Bár történetből valóban van egy kötetre való is, könyvet nem tervezünk. Van, amikor mi is úgyszólván nosztalgiázunk, vagy egy anyag újra aktualitást kap, de leginkább a jelen történéseit dolgozzuk fel.

Mi lett Sanyival? Igaz a pletyka, hogy ő „kijárós lakó”?

D.K.: Sanyi nemcsak, hogy elfogadta, hogy jobb neki a pingvintársai és a szerető gondozói körében, de valódi sztár lett az állatkertben. 

Mi pedig, ha már nyakon csíptük a világ körüli útra készülő pingvint, örökbe is fogadtuk, szóval Sanyi azóta a BRFK védence is. 

Nem minden témához lehet viccesen közelíteni. Gyönyörű és bensőséges visszaemlékezéseket olvashatunk rendőri veszteségekről, szolgálat közben életüket vesztő rendőrökről. 

D.K.: Az unokázós csalás egyike azoknak az írásoknak, ahol van demarkációs vonal. Ugyanúgy az erőszakos bűncselekményeknél, emberi tragédiáknál, de még ha nem is erőszakos egy bűncselekmény, akkor is az áldozati oldalt nézzük. Egy unokázós csalásnál például hatalmas sokkot szenvednek el az áldozatok, akiktől mondjuk kicsalták minden megtakarításukat. Ilyenkor nem viccelünk, még akkor sem, ha olyan fordulat van az ügyben – akár az elkövetői oldalon –, ami teret engedhetne a könnyedebb stílusnak.

Ha pedig egy kollégánkkal történik valami, az egy egészen másik helyzet; ilyenkor mi is úgy érezzük, hogy meg sem tudunk szólalni, de közben „működnünk” kell. Hitelesen, az eljárás érdekeit és a kommunikációs hatáskörünket figyelembe véve muszáj megszólalnunk. Emellett, mivel a társunkról van szó, a bennünk lévő gondolatokat is megírjuk, méghozzá úgy, hogy tükrözzék az összes rendőrünk érzéseit, gondolatait.    

A főváros rendőrsége egy kis ékszerdoboz a számos rendőrségi bázis között, sokan keresik fel a közösségimédia-oldalát. Már kissé bennfentesnek érezzük magunkat, mert a szereplők egyéniséget, arcot kapnak. Nehéz rábírni a rendőröket, hogy kicsit kitárulkozzanak, fotózkodjanak? Rólatok mit lehet tudni?

Sz.A.: ORFK-s és BRFK-s tapasztalatom, tehát országos és fővárosi érvényű merítésem, hogy a rendőrök ebből a szempontból pont olyanok, mint a lakosság egyéb csoportjai. Vannak extrovertáltabb és kicsit zárkózottabb alkatok, nekünk az a jó, ha egy egység heterogén közeget képez. Ha mindenki szerepelni szeretne, akkor elborulnának az arányok, ha viszont egy kollektívából senki sem akarja megmutatni magát, akkor az a terület rútul alulreprezentálódik. 

Létezhet szakmai oka, amikor valaki nem, vagy nem szívesen adja az arcát egy sztorihoz: olyan feladatkörben dolgozik vagy fog dolgozni reményei szerint, ahol nem szerencsés, ha agyonpromózzuk a fizimiskáját. 

Tudni kell bánni a szélsőségekkel: volt dolgom annyira zárkózott kollégával, aki a saját totál egyszemélyes rablófogását is le akarta passzolni másnak elmesélésre. Pár kapitánysággal arrébb akadt univerzálisan használható munkatárs, aki viszont bármelyik fedett, tehát nem megjeleníthető nyomozó sztoriját szívesen narrálta, akár önmaga csekélyebb érintettsége esetén is.     

Sokan látták a Facebookon, hogyan menekített ki a rendőrség egy kiskutyát, akit az év egyik legforróbb napján egy reklámszatyorban lóbáltak. Hogyan alakult Bojt további rendőrségi pályafutása? Szoros rendőrkézben maradt? Kollektív dögönyözés áldozata lett?

D.K.: Bojt nagyon is rendőrkézben maradt, egyik kollégánk fogadta örökbe. Azóta, ha találkozunk vele, ha akarnánk, se tudnánk elmenni mellette, mert következetesen begyűjti mindenkitől a simogatásadagját. Nála elég kérdéses, hogy ki az áldozat. 

A Budapesti Zsaruk Podcast szintén nagyon közkedvelt rendőrségi oldal. Van kapcsolatotok velük?

D.K.: Azt is mi csináljuk, mármint a közöségi médiás csapat. Maga a podcast a főnökünk, Nothoff Ingrid rendőr őrnagy ötlete és gyermeke, ő volt az, aki megálmodta, stúdióstól, műsorvezetőstől együtt. A stúdiófelvételeket és a vendégeket is főleg Ingrid szállítja, Ancsa pedig itt is a fő szervezője a műsornak.

Milyen rendezvényen lesztek kinn legközelebb? 

Sz.A.: A Szív Bajnokai Alapítvánnyal lesz egy közös rendezvényünk. Az alapítvány szívrendellenességgel született gyerekeket támogat, és már több közös programunk volt velük is. Nagyon fontos számunkra a társadalmi felelősségvállalás, és szeretjük is ezeket a közös projekteket. 

Mi hogyan tudjuk segíteni a ti munkátokat? Milyen visszajelzéseknek örültök, és mi szomorít el titeket? Hogyan tudunk szolgálni és védeni titeket? 

D.K.: Elszomorodni nem szoktunk, de olykor fejtörést okoz, hogy mivel tudjuk jobb belátásra bírni az embereket, például baleset-megelőzés terén. Ebben akár egészen drasztikus módszerekig is elmegyünk. Például volt olyan filmünk, amit halálos balesetek helyszínein forgattunk. Sokkoló volt a visszajelzések szerint is, ám ha ennek hatására akár egy ember is meggondolja, hogy mennyire nyomja a gázt, amikor beül az autóba, már megérte.