„A báb misztériuma csupa titok és gyönyörűség” – Fabók Mancsi egyetemi szinten is átadhatja kivételes bábművészeti tudását
Miközben nem csitulnak a viharok az SZFE-körül, és szerveződik egy árnyékegyetem is, napvilágot látott az anyaintézmény leendő tanárainak névsora. Szóba került a bábszínész osztály tanáraként Fabók Mariann, azaz Mancsi neve is, akinek színháza egyaránt elvarázsol felnőttet és gyereket. A báb misztériumáról és a tanítás kihívásáról is beszélgettünk vele.
– A bábművészek hogyan vészelik át ezt a színház, produkció és fesztivál nélküli, ínséges időszakot?
– Sajnos a mi szakmánkban az ínséges idők még tartanak, hiszen a színházak egyelőre nem nyithattak meg, kulturális, közösségi programokra még nincs lehetőség. Nem látni, hogy mikor állhat vissza a régi rend. Lassan egy éve áll a vándorszekerünk. Csendesebben vagyunk. De természetesen nem tétlenkedünk: két előadás próbafolyamata is zajlik. Én a magam részéről derűsen viselem a visszahúzódást. Tudomásul veszem, hogy tél van – minden szempontból –, s várom a tavaszi rügyfakadást.
– Színészként kezdte a pályáját, csak később lett fontos az ön számára az absztrakt, áttételes közlés, a bábművészet nyelve – miért?
– Valóban színészként kezdtem a pályámat, de a tanulmányaimat nem. Érettségi után a Kolibri Színház stúdiójába kerültem. Nem akartam kifejezetten megismerkedni a báb műfajával, de első mestereim, Szívós Kari és Török Ági olyan finom érzékenységgel vezettek be a bábozás világába, hogy a stúdió elvégzése után már nem is a prózai színészi szakra, hanem kifejezetten a színész szak bábszínész tagozatára jelentkeztem. Az egyetemen tovább mélyült bennem az elköteleződés a műfaj felé. Bábos hallgatóként a mi osztályunk volt „az örökkön utazó”. Több külföldi fesztiválon megismerhettük Európa egyetemistáit és a különböző nemzetek nagy bábosait. Néhány kortársam úgy nyilatkozik, hogy nem sokat tanult az egyetemen, inkább magát bontotta ki. Lehet, hogy az ő esetükben így volt, de én nem így értékelem ezt az időszakot.
Nagyon jó tanárok kezébe kerültem, és megtisztelő számomra, hogy közülük néhányan azóta is mestereim maradtak.
Nánay István, Lénárt András, Meczner János és Csizmadia Tibor a mai napig figyelemmel kísérik a munkáimat. Tanácsuk, véleményük nagyon fontos a számomra. Bár az egyetem elvégzését követően a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtem színészként, s hat évadot szolgáltam a társulatban, már a második évad elején, 2009-ben bemutattam első önálló bábelőadásomat „A halhatatlanság országa” címmel. A darab fogadtatása minden várakozásomat felülmúlta, s megerősített az alkotásban. Évről évre újabb és újabb önálló előadások születtek, s kicsit kezdték szétfeszíteni a társulatos létezésem kereteit. 2014-ben pedig eljött a pillanat, hogy válasszak a „két lábam” között. Férjemet, a zsámbéki kötődésű Keresztes Nagy Árpádot megismerve nem volt kérdés, hogy elengedem prózai színészi mivoltomat, s otthagyom Miskolcot.
– Előadásaiban a népi hagyományt ötvözi az intellektuális tartalommal. Mennyire tudatosan keveri az arányokat?
– Ezen még nem gondolkoztam. Számomra a népi kultúra önmagában bölcsességgel és intellektussal teli. Persze, igyekszem egy-egy gyűjtést, anyagot a saját szűrőmön áteresztve megmutatni, vagy úgy egymásba szőni az egyes elemeket, hogy lehetőség szerint a létrejött egész túlmutasson az egyes gyűjtések alapüzenetén. Azért alázatosan végzem mindezt, hiszen évszázadok alatt letisztult tartalmakból építkezem. Az arányok számomra is láthatatlan módon rendeződnek.
– A báb, a maszk talán felerősíti a közlendőt - miért és hogyan?
– A báb misztériuma csupa titok és gyönyörűség. Szeretem az olyan színházat, ahol a néző nem mindent kap készen. Szeretem, amikor a színpadi látványt, történést a befogadónak a saját képzeletével kell kiegészítenie, belefolyva az alkotásba. Ha egy jól mozgatott báb megjelenik a színpadon, a felhívás a keringőre már meg is történt.
Mindenki tudja, hogy egy élettelen tárgyat lát, de az előadás idejére elfogadja, s még el is hiszi, hogy az élettelen anyag átlelkesült, személyiséget kapott. Lenyűgöző varázslat!
Egyik kollégám mondta egyszer: „Mancsi, én abban a jelenetben teljesen úgy láttam, hogy Kupolyi bábfigurája elmosolyodott.” Csudálatosak ezek a visszajelzések, mert így biztossá válik, hogy az előadás alatt közönség és színész egyként dolgozik. Nem is jogos a végén egyoldalúan learatni a tapsot.
– Ismerői úgy jellemzik önt, mint olyan színpadra termett egyéniséget, aki jó az interakciókban, rendre kiszól a nézőkhöz – ez a tulajdonság pedig az utcaszínház sajátja. Hogyan kapcsolódik az utcaszínház műfajához?
– Olyan mesterek is léteznek, akik nem tanórák keretében tanítanak, hanem a saját példájukkal. A MárkusZínház előadásai meghatározó élményeim voltak már az egyetemi években és azóta is. Nem őket másolva indultam útnak, de színpadi létezésük, a közönség felé forduló gesztusaik példaértékűek voltak számomra. Megpróbáltam hát „kirúgni” a dobozszínpadom negyedik oldalát, s közvetlenül kapcsolatba kerülni a nézőkkel. Az improvizatív gesztusok azóta is minduntalan előcsalogatják a közönség válaszreakcióját, s nagy örömömre minden alkalommal megindul a már említett közös játék.
– Olykor belebújik a bábba, szinte eggyé válik vele. Mesterien adja elő a „kint is vagyok, bent is vagyok, én is vagyok, más is vagyok” játékot, miközben soha nem keveri össze az élőszereplős játékot a bábbal. Nagyon is jól tudja, hogy éppen mi érdekli, mit akar – ugye?
– Ezt a különös egyszemélyes bábjátékot, ahol a bábosnak a maga által mozgatott báb válik játékostársává, nemigen műveli más az országban.
Engem nagyon érdekelnek az effajta játékban rejlő lehetőségek. Bár előadásról előadásra más- más bábtechnikákat próbálok ki, mégis mindig ebben a témában merülök el. S remélem, hogy a végigjárt munkafolyamatokon keresztül tudásom is gyarapszik.
– Úgy tűnik, mintha azokat az életállapotokat, témákat dolgozná fel az előadásaiban, amelyek éppen foglalkoztatják: talán a saját vágyakozásai, változásai tükröződnek a színpadon?
– Ha belegondolok, tényleg van valami összhang a darabok jellege s az életem alakulása között. Első bemutatóm, „A halhatatlanság országa” előadása idején, amikor a Halál elől menekülő királyfit (is) alakítottam, éppen életem első szerelme hagyott el. „A székely menyecske meg az ördög” idejére rendeződtem újra a tengelyembe. S igen, a pajzán előadásunk próbafolyamata alatt estünk szerelembe Árpáddal. Alig hangzott fel tizedszer a „Vitéz László és Vas Juliska” című előadás végén, amikor László és Julis a malomban megőrölt lisztes zsákban megpillantja a kis Lacit: „László, hirtelen lett egy zsák gyerekünk!”, amikor kiderült, hogy Borókánkat a szívem alatt hordom. A 2020. február 8-án bemutatott „A fekete kakas” című előadásban pedig így kezdi Mikszáth a bevezetőt: „Úgy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerős betegség egyszer csak eltűnik, és soha többé nem látják az orvosok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül, s mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál szépen visszahívja, mint a rokkant katonát. Aztán persze küld helyette egy másikat, egy jó erőset. A halál is váltogatja a maga szolgaszemélyzetét.” A bemutatót követő harmadik előadás után már be is zártak a színházak a koronavírus első hullámában. Mindezek tükrében érdemes alaposan eltöprengeni, hogy mi is legyen a legújabb bemutató anyaga… (mosolyog)
– A bemutatót a Nemzeti Színház fogadta be, és műsorára is tűzte.
– Nagy jelentőségű dolognak érzem ezt, hiszen így a felnőtt színházba járó réteg is megismerkedhet a báb műfajával.
S megtiszteltetés volt, amikor kiderült, maga Vidnyánszky Attila is nagyra értékeli az előadást. Még most is fülembe csengenek a szavai: „Az előadás színházilag megkérdőjelezhetetlen.” Nagy áldásnak tartom, hogy nyáron dolgozhattunk együtt, s megismerhettem munka közben. A színháza eddig is lenyűgözött, de amikor emberként is megismertem, világos lett számomra: újabb mestert küldött nekem a Mindenség.
– Amikor kiderült, hogy tanítani fog az SZFE-n, kapott hideget-meleget – de inkább hideget. Pedig az ön helyzete különös, hiszen óraadó tanár, vendégelőadó lesz, és tulajdonképpen nem csinál mást, mint amire az előző vezetés idején felkérték. Hol itt a „hiba”?
– Az előző szemeszterben Meczner János tanár úr kért még fel az egyetemen egy kurzus megtartására a bábszínész osztályban. Évek óta hívott tanítani, ami nagyon megtisztelő volt számomra, de nem éreztem úgy, hogy a tarisznyámban van elég tudás, amit a diákok elé tárhatnék. Ez az alkalom azonban egészen különleges volt: még korábban mentorának választott egy bábrendező szakos hallgató, Hanna, s végigkísérte „A fekete kakas” főpróba időszakát. Nekem nagyon jólesett a jelenléte, sokat segített a darab születésének véghajrájában, a „kitolási szakaszban”. Az ő közvetítésével aztán az egész bábosztály régi tanáraimmal együtt testületileg megjelent „A fekete kakas” egyik zsámbéki előadásán. Szóhoz sem jutottam. Amikor Meczner tanár úr később a felkéréssel megkeresett, elmondta, hogy a diákoknak a következő félévben az lesz a feladata, hogy önállóan hozzanak létre egy egyszemélyes bábelőadást, nekem tulajdonképpen ezt kellene előkészítenem. Tolmácsolta, hogy a diákok is kíváncsiak rám, s örvendenének a kurzusnak… Ez volt számomra az a pont, amikor nem lehetett nemet mondani. A fiatalok nyitottsága végtelenül megtisztelt.
Elvállaltam, de a kurzus a járványhelyzet miatt elmaradt. Megbeszéltük hát, hogy ebben a szemeszterben pótoljuk.
Majd Vidnyánszky Attila keresett meg, s felkért, hogy továbbra is tanítsak az egyetemen. Azt mondta, szeretné, ha azt, amit tudok, továbbadnám. Mind Meczner János, mind pedig az ő bizalmát bírva elvállaltam a felkérést, s maradtam az egyetem óraadó művésztanára. Néha azt gondolom, nagy bolond vagyok, hiszen békeidőben annyiszor megfutamodtam a feladat elől, s ím, e háborús időkben mondok igeneket. De aztán eszembe jut az is, hogy az életemben mindig dolgom volt az általam nem keresett, de mégis minduntalan velem szembejövő helyzetekkel. Talán a tanítással is így lesz. Lassan a negyvenedik évemet taposom, néhány utat bejártam. S remélem, van már mit továbbadnom. Kérem a Teremtő segítségét, hogy megfelelhessek a nem kis feladatnak. És eszembe jutnak azok a fiatalok is, akik jelen pillanatokban is készülnek a felvételire, mert az az álmuk, hogy ezt a mi gyönyörűséges mesterségünket tanulják, diplomát szerezzenek, s a jövő bábművészei legyenek. Ezért gondolom, hogy pusztán a nehéz helyzet miatt nem szabad megfutamodni a feladat elől. Tanárokra szükség van. Hiszen hol is lennék, ha különböző élethelyzeteimben nem találkozom segítő mestereimmel?!
– Szerveződik egy árnyékegyetem, amelyiknek egyelőre kérdéses az akkreditációja. Mit gondol erről a meghasonlásról?
– Ez ügyben egyáltalán nem látok tisztán. Mélyen elszomorít az, hogy ide jutottak az események, és bízom abban, hogy mindenki számára megnyugtatóan fog rendeződni a konfliktus, és begyógyulnak az egymáson ejtett sebek.
Én a magam részéről igyekszem energiáimat az alkotás felé irányítani. Soha nem hagytam, hogy politikai csata megérintsen.
Előadásaimat az egész ország számára készítem, s elszomorít, ha olyan színházzal találkozom, ami aktuálpolitikai kiszólásokkal megsérti a fél nemzetet. Egy ideje megtanultam, hogy csak olyan ügyben érdemes megnyilatkozni, amivel kapcsolatban személyes tapasztalat útján van véleményünk. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy mind régi oktatóim, mind pedig Vidnyánszky Attila felé nagy tisztelettel vagyok. S örvendek, hogy tanulhattam, tanulhatok tőlük.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>