– Hogyan éltétek meg az örökbefogadást megelőző várakozás éveit?
– 2011-ben házasodtunk össze, és már a kezdetektől nyitottak voltunk a gyermekvállalásra. Telt-múlt az idő, de nem érkezett a várva várt magzat. Mindenképpen csak olyan történésbe akartunk belemenni, ami az életet védi. Pár éve jutottunk arra az elhatározásra, hogy örökbefogadó szülőknek jelentkezünk. Hét évig voltunk baba nélkül házasok. Kimondva nagyon hosszúnak tűnik ez az idő, de visszatekintve nagyon gyorsan elszállt. Igyekeztünk ezalatt sok időt tölteni gyerekek között, akik feltöltöttek bennünket, és nagyon sokat kaptunk és tanultunk tőlük. Igyekeztünk vigyázni arra, hogy vidám szülők legyünk majd, ha megérkezik a gyermekünk, és ne keseredjünk bele a várakozásba. Éltük az életet, és vártuk azt, aki hozzánk akar érkezni.

– Mit szóltak a szüleitek ahhoz, hogy így érkezik az unokájuk?
– Nyitottak voltak és elfogadták a döntésünket. Tele voltak kérdéssel, de tiszteletben tartották, hogy mi így döntöttünk.

– Milyen érzés volt, amikor a telefon másik végéről azt hallottad, hogy nemsokára megszületik a baba?
– Tudtuk, hogy előbb-utóbb várható egy ilyen telefon. A szülés előtt kétszer indultunk el, mert a baba először „meggondolta magát”, és téves riasztást adott. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy ugyanakkora várakozást éreztünk, mint a biológiai anya. Ettől aztán még izgalmasabbá váltak ezek a napok. Az igazsághoz tartozik, hogy volt bennem félelem is, de így utólag úgy látom, hogy csak az ismeretlentől féltem. Többször elképzeltem, milyen lesz az út a kórházhoz, hogy fogunk ráhangolódni erre a helyzetre. Amikor megcsörrent ismét a telefon, és elindultunk végül a kórházba – a kismama azt szerette volna, ha bent vagyok a szülésnél –, olyan volt, mintha egy érzelmi hullámvasútra szálltunk volna fel, cikáztak bennünk a kérdések: vajon jó döntés volt-e, vajon tényleg ez a mi utunk? Amikor megérkeztünk a kórházhoz, ott nem mondhattunk semmit, hiszen mi még nem voltunk senkik ebben a történetben.

Izgultam, hogy milyen lesz a szülés, ahol egy édesanya szüli az én gyerekemet, hogy fogom ezt a helyzetet kezelni...

A Gondviselésre bíztam az egészet, és imádkoztam, hogy annyit kapjak, amennyit elbírok. Végül úgy alakult, hogy éppen nem volt olyan szülőszoba, ahol bent lehettem volna, ezért nem tudtam jelen lenni a szülésnél. Nagyjából tíz perccel később mehettem be a szülőszobába, ahol az életet adó anya a karjában tartotta a babát. Úgy fogadott engem, hogy ez a baba nektek született. Akkor ott, abban a helyzetben végig próbáltam jelezni felé, hogy most még meggondolhatja magát, és hogy ez a szabad döntése kell hogy legyen. Erre azt válaszolta, hogy ennek így kell lennie, és higgyem el, hogy ez a baba nekünk született.

Nagyon mély pillanat volt ez, úgy éreztem, hogy megállt az idő, amikor átadta a babát nekem.

– Miért tartottad fontosnak hangsúlyozni, hogy még meggondolhatja magát, miután kimondta, hogy ez a baba nektek született?
– Mert nem akartam másnak a gyerekét elvenni, a saját gyerekemet akartam nevelni. Ha ez a baba tényleg nekünk született, és ezt Isten is így tervezte, akkor be akarom fogadni a családomba, sajátomként szeretni, nevelni, óvni, védeni. Mindig tisztán akarok a szemébe nézni, tudva, hogy senkinek nem vettem el a gyerekét. Nagyon szerettem volna édesanya lenni, de nem minden áron. Ezt a szabadságot szerettem volna végig megőrizni. Erre nagyon törekedtünk a férjemmel együtt.

 

– És most nincs benned feszültség ezzel kapcsolatban?
– Nem, mert pár nappal később érkezett egy üzenet az életet adótól: „Ennek így kellett lennie, mert ilyen nyugalmat még sohasem éreztem a lelkemben.” Ez olyan nagy megerősítés volt számunkra, hogy azóta azt gondoljuk, ez a mi kisbabánk, és hozzánk kellett érkeznie.

– A gyámhivatali procedúrát követően hazaérkeztetek a babával. Milyen érzés volt?
– Ismeretlen és izgalmas. Egy nagy utazás vette kezdetét. A hat hét miatt sokan szoktak aggódni (a szülést követő hat hétben ugyanis a vér szerinti szülők visszavonhatják lemondó nyilatkozatukat), de ettől mi nem féltünk. Ha arra vagyunk meghívva, hogy hat hétig őrizzünk meg egy életet, akkor ez volt a feladatunk. Nyilván nehéz lett volna, mert egy nagyon cuki kisbabát kaptunk, de azt is tudtuk, hogy nem kapunk nagyobb terhet annál, mint amit elbírnánk. Érzelmekkel teli napok voltak. Lépésről lépésre derült ki számomra, hogy minden rendben volt úgy, ahogy volt.

Később jöttem rá, hogy ezek a hullámzó érzések az anyává válás folyamatának részei voltak, és mindenkinél előfordulnak, akár vér szerinti, akár örökbefogadott gyermekről van szó.

Nagyon fontos szerintem, hogy ilyenkor a férjeink stabil hátteret tudjanak biztosítani. Hálás vagyok a családomnak és a barátainknak, hogy hímes tojásként bántak velünk, és szeretetteljes, elfogadó környezetet adtak nekünk. Abban mindannyian hiszünk, hogy ha az anyuka és az apuka jól van, akkor a baba is jól van. Sok meseszerű emlék maradt meg az első hetekből, de bizony voltak rázósabb pillanatok is. Az első éjszakán például két percet sem aludtam az izgalomtól: vesz-e levegőt, nem éhes-e, kell-e pelust cserélni... A szülővé válás erről is szól.

– Ha üzenhetnél az életet adó anyának, akkor mit mondanál neki?
– Hálás vagyok, hogy az életet választotta, ez nagy bátorság volt tőle. Jó, hogy tudta szeretni abban a kilenc hónapban ezt a babát, és hiszem azt, hogy most is szeretettel gondol rá.

Ahogy caplattunk felfelé a hegyoldalon a tetőtől talpig vízálló felszerelésbe bújtatott gyerekekkel, fokozatosan derült fel az ég. Délre óriási esőt jeleztek, ehelyett előbújt a nap. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy mindenre fel voltunk készülve – mind az időjárást, mind a pápa szentbeszédét illetően –, mégis a legjobbat kaptuk mindenből.

Jóval az utazás előtt, otthon eldöntöttük, hogy ha már végighúzzuk három kicsi gyerekünket és szegény fejünket a fél Kárpát-medencén, akkor azt nem elvárásokkal és előítéletekkel tesszük. Megállunk, és egyszerűen csak örülünk annak a nyilvánvalóan a székelyek felé irányuló gesztusnak, hogy a pápa romániai körútján meglátogatja az ő történelmi szent helyüket is. Ezt az egy gondolatot próbálta egyébként közvetíteni több-kevesebb sikerrel a pápaellenes gyűlölködő hangok közepette Böjte Csaba testvér is, aki nyilván hamar átlátta, hogy érvelni felesleges, és bizonyos szint alatt méltatlan is.

Vajon akik a székelyeket és a magyarokat a pápa ellen hergelték, azok tisztában lehetnek azzal, hogy milyen pozitív érzésektől – megkockáztatom: kegyelemtől – zárták el az olvasóikat?

 

Bizonyára nehéz lehet kilátni a spirálból, de a felelősségük nem kicsi, hiszen a kezdeti riadalom után teljesen egyértelmű volt, hogy ez a látogatás egy gesztus lesz a székelyek felé, és lehetett volna egy felhőtlenül szép ünnep is valamennyiük számára: magyar nyelvű mise volt Csíksomlyón, a magyarok és székelyek búcsújáró helyén, ráadásul Kodály-mise, a végén a Himnusszal.

A folyamatos ellenségkép-keresés és elméletgyártás, amiből nem szűkölködünk, elzár tőlünk temérdek jót. Muszáj néha kinézni ebből a hangzavarból, a csíksomlyói Máriánál tett látogatás pedig csodálatos alkalomnak bizonyult erre.

„Édesanyánk, tanítsd meg nekünk, hogyan varrjuk egybe a jövőt!” – mondta Ferenc pápa, és aztán megismételte ezt a mondatot.

Nem tett igazságot, nem kedvezett senkinek, nyoma sem volt annak, hogy megfelelni akarna a politikai korrektség önmaguk által felkent papjaitól kapott intelmeknek, akik óvták őt a „bevándorlásellenes aktivistáktól”, „jobboldali populistáktól”. Egyszerű szavakat használt, amelyek teljesen egyértelmű üzenetté álltak össze, semmi szükség további értelmezésre. Minden egyes székely és román a saját lelkiismerete alapján el tudja dönteni, hogy mennyit kell belőlük magára vennie.

Prekoncepciók és sértettség nélkül, tiszta fejjel és nyitott szívvel hallgatva egyértelmű: a pápa csíksomlyói szentbeszéde maga a színtiszta evangélium. Megállt volna kétezer évvel ezelőtt is, és megáll ma is.

Aki ezen felháborodik, az bizonyára hamarosan megtalálja a kákán az újabb csomót.

A pápaság kétezer, a ferencesek nyolcszáz, a jezsuiták ötszáz éve alatt mindig voltak, akik jobban ismerték az egyedül helyes utat. Most jellemzően azok vélik úgy, hogy ennek a tudásnak a birtokában vannak, akik a rendszerváltáskor váltak kereszténnyé vagy akik a katolikusokat egyébként megvetik, de Ferenc pápát (vélt vagy kívánt szabadelvű megnyilvánulásai miatt) kortárs celebként kezelik.

Mindenesetre a víz szalad, a kő marad.

Kedves Doktor Bori!

Ne haragudjon, tudom, hogy a férjem, Benedek, éppen ma írt Önnek, de úgy érzem, nekem is muszáj. Félek, hogy ő egyedül nem lesz elég erős hozzá, hogy tönkretegye a csodálatos életünket! Fogalmam sincs, mitévő legyek. A kolléganőim gyűlölnek. Egyikük, akinek a férje is ugyanott dolgozik, tegnap sarokba szorított a kézszárító automata mellett: 

– Hé, ti hányszor vagytok együtt hetente a férjeddel, he? 

Amikor megmondtam a választ, ő megragadta a kosztümöm gallérját, a falhoz kent és megfenyegetett: ha ezt a mennyiséget elárulom Elemérnek (a férjét hívják így), akkor kitépi az összes hajamat. (Elemér egyébként aznap tényleg feltette nekem a kérdést, amire én azt feleltem, hogy csak félévente–évente… Szégyellem, de féltettem a szép, dús hajamat!!!)  

Olyan fura ez az egész. Tudja, kiskoromban minden nőrokonom azt tanította, hogy a szex valami nagyon rossz dolog lesz: kellemetlen, gusztustalan és állatias. Miért van az, hogy nekem ilyen jó?! Valami nagy baj lehet velem! 

Segítsen, hogyan múlhatna el a férjemből és/vagy belőlem is végképp a vágy? 

Nagyon bízom Önben. Rendszeresen olvasom a rovatát, és mindig annyira lehangol! Halálosan nyomasztóan ír, miközben nyilvánvalóan egy rendkívül öntelt és hiú ember, aki a bizonytalanságát arroganciával igyekszik leplezni.  

Annyira irigylem! Ön a példaképem!  

Ha valaki, hát Doktor Bori tud majd nekem segíteni. 

Üdvözlettel: Andrea  

Kedves Andrea! 

Először is köszönöm hízelgő sorait – gyarlóság, de néha nekem is jólesik a megerősítés. Jó tudni, hogy nem hiába küzdök társadalmunk zsíros, rózsaszínű mételye, a boldogság ellen. (Állítólag nagy költőnk, József Attila is találkozott már vele, és neki se volt szimpatikus: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa” – írja „Eszmélet” című versében.) 

Nos, de térjünk is a tárgyra!

Benedeket múltkori levelemben arra biztattam, hogy helyezze üzleti alapokra házasságukban a szexualitást: várja el, tegye kötelezővé. Az a javaslatom, hogy ha már a férje úgyis üzletet csinált a szexből, akkor Ön használja bátran a valutát, amit bevezetett! Éljen vissza vele! Zsarolja, adagolja, jutalmazza vele, mint lovat a kockacukorral!

Amennyiben Benedek

1. nem keres elég pénzt,

2. nem beszélget eleget Önnel izgalmas témákról (úgymint a gyerekek óvónőváltása, egy nemrég olvasott recept vagy az Ön másodunokatestvére barátnőjének újonnan diagnosztizált autoimmunbetegsége),

3. nem matekozik a gyerekeivel,

4. nem mosogat eleget,

5. egy éve nem fúrja fel a fürdőszobapolcot,

akkor Maga bizony nem adja meg őkelmének, amit ő akar! Ebben az esetben legördül a szerelem-roló. Bezár a hancúr-bazár. Úgy kell neki, túrós peti!

Hiszen, valljuk be, a szexualitáson kívül kevés más eszköz van a mi kezünkben, amivel elérhetjük céljainkat. Például hiába is fenyegetőznénk azzal, hogy ha férjünk nem lesz figyelmesebb, akkor mi meg majd jól nem veszünk virágcsokrot gyermekünk osztályfőnökének a születésnapjára, vagy nem mossuk ki kéthavonta a nappaliszoba sötétítőfüggönyét – ettől ő sajnos egyáltalán nem fog megrettenni. Szerinte ugyanis tök fölösleges a tanárok születésnapjára bármit is adni, a sötétítőfüggönyt meg elég tízévente kimosni.

Ezenkívül van egy másik termékeny lehetőség is a szexuális életük tönkretételére, ami homlokegyenest ellenkező tézisből indul ki, mint a „Szex mint üzlet”-módszer, de hasonlóan hatékony lehet. Intézze el, hogy a férje ne kívánja többé Önt! Hanyagolja el magát, de gyorsan! Kezdje a szőrzettel: festesse be a haját, aztán hagyja több centire lenőni. Ritkán mossa csak meg, akkor is korpásodás elleni kénes samponnal! Ne szőrtelenítse a lábát! Ha alkata engedi, hízzon el. Ha sovány típus, váljon teljesen gebévé. Hordja nyugodtan a kinyúlt szoptatós melltartóit – nehogy már újabbakat vegyen, amikor még jó a régi is! Nézze le azokat a nőket, akik csinosan öltözködnek és sminkelik magukat:

– Jééézuskám, kinek akar ez ennyire tetszeni? – kérdezze hangosan, gúnyos félmosollyal. – Hiszen már férjhez ment!

Néha, nagy ritkán, nézzen ki remekül, de csakis, ha vendégségbe, munkavacsorára vagy osztálytalálkozóra indul a férje nélkül!

Elképzelhető, hogy Benedek egy idő után végre megcsalja majd Önt – ekkor legyen végtelenül dühös, csalódott, és ne értse, hogy mehetett hozzá egy ilyen érzéketlen szörnyeteghez.

Vagy, ha olyan típus, csalja meg Ön a férjét – ekkor viszont tekintse úgy, hogy joga volt hozzá, hiszen otthon elhanyagolták, és ne értse, hogyan mehetett hozzá egy ilyen érzéketlen szörnyeteghez.

Ha minden jól megy, hamarosan el fognak válni. Ön előtt pedig végre megnyílik az út az egész életen át tartó önsajnálathoz.

Sok sikert mindehhez,

és a legrosszabbakat kívánja Önöknek:

Doktor Bori

A cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A negyed elhelyezkedéséből még ma is látni, hogy eredetileg nem volt Budapest része, s csupán a II. világháború után csatolták a fővároshoz: széles préri választja el a Fehérvári út panelrengetegétől. A régi Budafok a nyugatra emelkedő dombok és a Duna közötti síkságon terül el. Elődjét, Promontor falut a 18. század elején maga a nagy törökverő, Savoyai Jenő herceg alapította és telepítette be németekkel. A későbbiekben a német telepesek több hullámban érkeztek, a falu pedig nőni kezdett egy nyugat-kelet irányú hosszú, keskeny völgyben, a mai Péter-Pál utca nyomvonalán. Első virágkorát Mária Terézia uralkodása alatt élte. A lakosok legfontosabb tevékenysége a szőlőtermesztés és a dombok mészkövének bányászata volt. Érdekesség, hogy Budafokon még a 20. században is laktak kőbe vájt barlanglakásokban.

A második virágkor azonban a szőlőtermesztésnek köszönthető, jobban mondva a szőlőből készült italnak, a pezsgőnek.

Törley József, egy magyar származású, Franciaországban gyárat alapító üzletember ugyanis az 1880-as évek elején vásárolt szőlőt és présházat Promontoron. Fantáziát látott a kis sváb faluban, mivel hamarosan ide telepítette franciaországi üzemét, és francia technológiával megkezdte annak a márkának a gyártását, amelynek neve mind a mai napig minden magyar ember számára ismerősen cseng. Egy húszezer négyzetméter alapterületű, háromszintes pincét vájatott a dombba, ami felett megépült a híres pezsgőgyár.

 

A sikeres üzlettel és a hírnévvel azonban reprezentációs igények és kötelességek is jártak főleg az után, hogy a millennium alkalmából I. Ferenc József király Törleyt magyar nemességben részesítette, valamint a kitüntető császári és királyi udvari szállító címmel is megadományozta. Az újdonsült nemes úr hamarosan rangjához méltó épülettel állított emléket magának: Ray Rezső Vilmos építésszel a 19–20. század fordulóján elkészíttette budafoki lakhelyét, a gyár fölött magasodó Törley-kastélyt. A kor ízlésének megfelelően az épület a történelmi múltat idézi: csipkés tornyaival, szabálytalan tömegalakításával és gótikus részleteivel a középkori várakat juttatja eszünkbe. Egy újgazdag, sikeres üzletember ősi múltat felelevenítő lakóhelye, a középkori nemesek dicsőségét az építtető jelenébe hazudó alkotás.

Mindemellett nagyon színvonalas épületegyüttes, ami kiválóan beleillik Budafok hegyvölgyes, kissé sejtelmes, romantikus természeti környezetébe. Sőt, a Törley-kastély ki is domborítja, meg is koronázza a kis falu romantikáját.

A múlthoz azonban nem csak az építészeti idézet köti: az alatta lévő gyár kapujára a két világháború között Törley József utódai felhelyezték Savoyai Jenő nem sokkal korábban lerombolt budafoki kastélyának címertartó oroszlánjait. A Törley család tehát nem csupán a középkor, hanem Budafok alapítója szellemét is magáénak érezte, és a híres pezsgőmárkán túl építkezéseivel is beírta nevét a történelem lapjaira.

– Kifejezetten magyar ásványvizet kért a pincértől a beszélgetéshez, pedig évtizedek óta a tengerentúlon él, amerikai állampolgár is. A Golden Globe kikötés nélküli, egyszemélyes, szóló földkerülő vitorlásversenyt is amerikai lobogó alatt futotta végig. Miért olyan fontos akkor, hogy az ásványvíz magyar legyen?
– Amikor csak tehetem, magyar terméket választok. Végtére is magyar vagyok! Célba érkezésemkor is a magyar zászlót fogtam a kezemben. Futottam volna én magyar lobogó alatt, csakhogy nem kaptam hozzá támogatást. Támogatott a kisnyugdíjas és a 17 éves középiskolás, de egyetlen cég, sem az állam nem állt mellém. 1994-ben hagytam el egyébként az országot, mert visszaszavazták a szocialistákat.

– Édesapja hamvait magával vitte a földkörüli útjára, és a Horn-foknál vett végső búcsút tőle. Második generációs tengerész tehát?
– Édesapám fél-, én pedig negyed évszázadot szolgáltam a MAHART-nál. A hajózás minden szeletébe belekóstoltam, hiszen még a kétéves katonai szolgálatomat is a flottillánál töltöttem. A Helkát, a Balaton legöregebb hajóját, amely sokáig partra vetetten állt, édesapám tett újra vízre. És mivel két részre osztottam a hamvait, egyik részét a Horn-foknál, a többit pedig a Balatonon, a Helka fedélzetéről bocsátottam utolsó útjára – a viharos keszthelyi öbölben. Én mindaddig tengerész voltam, amíg csak létezett magyar tengerhajózás – illetve, egy kicsivel előbb abba kellett hagynom egy családi tragédia miatt.

Hazarepültem Szingapúrból, és létrehoztam az első cégszerűen bejegyzett vitorlásiskolát a Balatonon. Mindez még bőven a vasfüggöny mögött történt.

Egy osztrák partnerrel alapítottunk egy charter-céget, Franciaországból importáltunk vitorlásokat, így aztán a nyugatnémetek a keletnémet rokonokkal a mi hajóinkon találkoztak a Balaton közepén. Beindult az üzlet, ami persze a veszprémi pártbizottságnak nem tetszett. A telefonomat lehallgatták, a kocsimat követték, házkutatást rendeltek el, az osztrák partnerem nem hagyhatta el Balatonalmádit. Le akarták foglalni a hajóinkat. Aztán ejtették az ügyet, amikor látták, hogy mindent legálisan csináltunk. Viszont tönkrevágták az üzletet, hiszen mindez a szezon kellős közepén zajlott, haza kellett utaztatni a hajóbérlőket. Ekkor fogtam bele az első földkerülés előkészületeibe, ami 1991-ben realizálódott.

 

– Mi volt az első földkerülés tanulsága?
– Miután hazatértem, elveszett embernek éreztem magam. Kétszer négy hónap kikötés nélkül, magányosan, folyamatos küzdelem az életben maradásért – átalakul az ember. Úgy voltam, mint a háborús veteránok, akik nehezen tudnak visszailleszkedni a normális életbe. Az egész értékrendünk átrendeződik. Egyébként egy kicsit most is ezt tapasztaltam meg, csak most már számítottam rá.

– Hogyan sikerült visszailleszkedni a civil életbe?
– Amikor 1991-ben visszaérkeztem, mínuszban voltam anyagilag. Én, aki nemrég még a Horn-fokot kerültem, bikinimodelleket furikáztam reklámfilmek forgatására a Balatonon, meg németeket sétavitorláztattam, hogy az adósságaimat rendezni tudjam.

– 1994-ben pedig már Amerikában kezdett új életet. Hogyan?
– Egy vietnami hajóhegesztő segédjeként, tizenkét dolláros órabérért, mivel nem ismerték el a diplomáimat. Aztán hamar megtaláltam a helyemet a hajógyárban, ahol vagy négyszázan dolgoztunk, és szépen araszoltam fölfelé. Két éven belül már egy négy-ötszáz hajóból álló flottának voltam a felelőse.

Aztán legális kalóz lettem: az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb hajólikvidáló cégéhez kerültem, amelyik a banki kölcsönre vásárolt hajókat vette vissza a nem fizető adósoktól.

A mi ügynöki hálózatunk derítette fel a hajó hollétét, és hozta el az éjszaka leple alatt. Én ezekben az akciókban csak speciális esetekben vettem részt. Egyszer például hét magyar tengerészt szerződtettem egy orosz jégtörő üzemeltetésére, amit földkerülő luxusjachttá alakítottak át. Ennek a hajóflottának voltam a menedzsere mintegy tíz évig. A Golden Globe előtti öt évben pedig egy patinás New-York-i yachtklub vitorlás igazgatója voltam, ám fel kellett adnom ezt a pozíciómat, mivel nem lehetett egy évig tartani. 2018. április végén hagytam el ugyanis New York-ot, és habár 2019. március 21-én lett vége a versenynek, a díjkiosztót április 22-én tartották, tehát kerek egy évet vett igénybe csak a verseny, nem is beszélve az előkészületekről. Mintegy háromezer munkaórát dolgoztam a hajón a két kezemmel.

– A történet legszebb része viszont a feleségével kapcsolatos. Igaz, hogy ő kezdeményezte, hogy adják el a házukat annak érdekében, hogy indulhasson a versenyen?
– Mondtam Évinek, hogy én ugyan meg tudok jelenni a versenyen, de nem tudok benevezni, csak a versennyel párhuzamosan vitorlázni, annyira magasak a verseny költségei. Erre mondta, hogy akkor adjuk el a házat, amit meg is tettünk. Ebben nemcsak az volt kihívás, hogy el kellett adni és jóval kisebbe költözni, hanem az is, hogy mindez időt és energiát vett el a felkészüléstől. Eladni, másikat találni, közben raktárban élni… a korábbi versenyeimre fizikailag és mentálisan is fel tudtam készülni, most viszont hulla fáradtan estem be a rajthoz.

– Egy talált hajóval, a Puffinnal, ugye?
– Ez a hajó volt elérhető, úgy anyagi, mint földrajzi szempontból. Az első tulajdonosa nevezte el Puffinnak egy kedves kis tengeri madár után, és én nem szeretek nevet változtatni. Mind a tizenhárom hajó, amelyik nevet változtatott, kiesett a Golden Globe versenyből.

– Ez valami tengerészbabona?
– Hogyne. Van néhány. Pénteken például soha nem hagyjuk el a kikötőt.

– A Golden Globe retro, vagyis historizáló verseny volt, de mennyiben kellett rekonstruálni az 1968-as állapotokat? Mi lehetett a hajón, és mi nem?
– Mivel rádió volt már ’68-ban is, a rövidhullámú rádiót engedélyezték. Nem lehetett viszont a fedélzeten GPS, radar, robotkormány és vízkészítő berendezés sem. Egy kézi vízkészítőt lehetett éppen vinni végszükség esetére, de elvben nem volt szabad használni. Nem használhattunk karbon árbocot, sem mai, korszerű vitorlaanyagokat, amelyek már nem is vásznak. Még CD-lejátszó sem lehetett a hajón, csak kazettás magnó. Eleinte úgy volt, hogy digitális kamerát sem vihetünk, a szupernyolcas filmhez kellett volna visszatérni, de ebből aztán engedtek. Go-prot is lehetett vinni – ám én sajnos nem tudtam használni, hiszen folyamatos javításokkal voltam elfoglalva, mert a pénzszűke azt eredményezte, hogy nem tudtam úgy felszerelni a hajót, amint azt szeretetem volna. A szólóvitorlázásnál a legfontosabb alkatrész talán a szélkormány, és pont ebben kötöttem kompromisszumot, belementettem egy szponzori ügyletbe. A szélkormány aztán folyamatosan gondot okozott – ennek köszönhető a negyedik helyem. Soha nem lett volna esélyem az első két helyre, mert ők olyan gyors hajókkal versenyeztek, amelyek naponta 24 mérföldnyi előnyre tettek szert a Puffinhoz képest.

Csak annyi volt a célom, hogy célba érjek, és nem hiszem, rajtam kívül bárki be tudott volna futni ilyen körülmények között. Posztolták is egypáran azt a pillanatot, amikor a verseny rendezője engem fogadott: „Itt jön a bajnok” – mondta, meg lehet nézni, a felvétel fent van a Facebookon.

 

– Ezért mondta, hogy úgy érezte, ön volt az egyetlen hagyományos értelemben vett szólóvitorlázó a mezőnyben? Egyszer talán borult is, ugye?
– Majdnem mindenki borult. Általában nagyobb sebességnél történik az ilyesmi, úgy csapódik a hajó a vízbe, mint a betonba. Ilyenkor többnyire rudazatot veszítenek vagy elsüllyednek. Körülbelül négyszáz liter víz került a kabinom belsejébe, ami tönkrevágta a rövidhullámú és az ultrarövid hullámú rádiót, az akkumulátort és az ellenőrző műszereket, a rádió-iránymérő készüléket is. Ami mindvégig működött, az a műholdas nyomkövető. A déli üvöltő negyvenesek és hatvanasok uralta övezetben, szüntelen viharzónában pedig nem lehetett a hajót kiszárítani, erre legközelebb csak az Egyenlítő felé araszolva volt esély. Mindenen megtelepedett a penészgomba, ami persze átvándorol az emberre is.

– Hogyan tájékozódott?
– Csillagászati navigáció segítségével, szextánssal, kronométerrel. Rádióamatőr barátom Debrecenből szolgáltatta nekem a pontos időt egy negyvenöt méteres antenna segítségével, amely a kronométer beállításához, a hosszúsági fokok számításához nélkülözhetetlen volt. Egyáltalán nem tudtam az útvonalamat meteo-taktika segítségével úgy megtervezni, mint például Fa Nándor a Vendée Globe-on, vagy az előttem haladó francia és holland versenyzők, akik megkapták ezeket az előrejelzéseket.

– Váltsunk kicsit témát: a szemetet nem volt szabad az óceánba dobni, vissza kellett hozni a szárazföldre.
– Még le is mérték: nekem 120 kilogramm jött össze. Ha most állnék az út előtt, mindenképpen vinnék magammal szemétösszenyomó prést is.

– Élelemben szenvedett hiányt? Az ön előtt hajózó észt a hírek szerint majdnem éhen halt.
– Élelemből rengeteg van a hajón még most is, még egyszer meg tudnám kerülni vele a Földet. Szívesen átadtam volna belőle az éhező észtnek… jobban tette volna, ha megvár!

– Látta a globális felmelegedés jeleit? Úszó szemétszigeteket, olvadó jéghegyeket?

– Nem hiszek a globális felmelegedésben, szerintem ez csak politikai fogás. Vannak földtörténeti ciklusok: melegebb időszakok és jégkorszakok váltakoznak – a vikingek az életben nem mentek volna át Amerikába, ha Grönland egy időben nem lett volna zöld.

A környezetszennyezés viszont elképesztő mértékű, olyannyira, hogy a tengeri vitorlázás többé már nem vonzó számomra, mert rossz érzés egyvégtében szemétben hajózni.

– Összevetve az első földkerülésével?
– Óriási a különbség e tekintetben sajnos! A műanyagszemét mindenütt jelen van. Cápát sem láttam egyáltalán, és a bálna is lényegesen kevesebb volt. Az időjárás sokkal kiszámíthatatlanabb, az úgymond uralkodó szélrendszerekben a viharok sokkal rövidebbek és gyakoribbak, mint régen, ráadásul sűrűn váltják egymást a szélcsendekkel, ami hajózási szempontból nagyon megterhelő.

– Üljön föl valaki 263 napra egy hullámvasútra, gyűjtsön esővizet – tényleg így lehet összefoglalni az útját?
– A képzeletbeli hullámvasút mehet akár Budapesten is. A négy évszak váltakozásával képzelje el valaki, hogy 263 napig a hullámvasútban, egy kétrózsás gáztűzhelyen főzi meg az ételét, ott intézi el a személyi higiéniáját, miközben esetleg még a sebességet és irányt is neki kell szabályoznia.

– Nekifutna még egyszer?
– Nem. Befejeztem. Jönnek az újabb kihívások.

Most a magyar tenger megmentéséért küzdök.

– Miért kell megmenteni a Balatont?
– Mert megszűnik tónak lenni. A tónak ugyanis van egy természetes feltöltődése, tehát folyamatosan kotorni kell – csakhogy hová tesszük a hordalékot? Közúton gazdaságosan nem szállítható el. Az édesapám befejezetlen projektje a Sió egész éves hajózhatóvá tétele volt, és én ezt megörököltem.

 

A Sión jelenleg két zsilip van. Amikor még működött a füredi hajógyár, és törökországi exportra építették a hajókat, magas vízállásnál feltöltötték a Sió medrét, és miután kihajózott az összes exportos hajó, lezárták Siófoknál a zsilipet, a Dunánál pedig megnyitották, és kisiklottak a hajók a folyóra. Ez működött, igaz, azon az áron, hogy 122 kilométer hosszan fel kellett tölteni a Sió-csatornát. Azért, hogy elkerüljük az ezzel járó tetemes vízveszteséget, még négy zsilipet kellene építeni, s akkor egész évben hajózható lenne a Sió. Uszállyal el lehetne szállítani a hordalékot, amit jól lehetne hasznosítani a mezőgazdaságban. Csatornahálózatot lehetne ráépíteni, amely termékenyebbé tenné Somogy, Tolna es Baranya megyét, és még az evezős sport is több teret kapna, ami aztán a turizmust is fellendítené: épülhetnének vendégházak, nyithatnának éttermek.

Erre sokan szívesen ráharapnának persze, a zsilipet viszont nem akarja senki megépíteni, mint ahogy a medret sem kotorni, mert a zsilip nem térül meg egy generáció alatt, és senki nem gondolkodik az unokák életében. Vannak, akik ehelyett szigetet képzelnek el a Balatonban, mások pedig hidat akarnak építeni Szántód és a Tihany-rév között. Édesapám 2001-től a haláláig küzdött ezért az ügyért, megszervezte a Sió-menti települések szövetségét is, de a „tűzfalon” soha nem jutott át. Most én keresem a bejutást Orbán Viktorhoz, mert ha nem tudom neki röviden elmondani, hogy Széchenyiként tudna egy nemzeti ügyet szolgálni, a dolog elveszett. A földkerülés adta népszerűséget arra szeretném fölhasználni, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a Sió-csatorna kiépítése nemzeti ügy.

 

Nemcsak feltűnt, hanem berobbant a köztudatba dr. Jordan B. Peterson több milliós nézettségű YouTube-előadásaival, valamint könyveivel és vitáival. Néhány napja a Brain Bar meghívására Budapesten, a Bazilika előtt tartott előadást, zömében fiatalokból álló nagyközönség számára. A pszichológus professzor akkor vált ismertté, amikor kijelentette, hogy nem engedelmeskedik annak az új kormányrendeletnek, amely szabályozza a transznemű emberek újfajta megszólítását hazájában, Kanadában. Tiltakozását azzal indokolta, hogy szerinte az államnak nem kellene előírnia az emberek szóhasználatát.

A híres és megosztó előadót Böszörményi Nagy Gergely, a Brain Bar alapítója egyenesen Mr. Exceptionnek, vagyis Kivétel(es) úrnak nevezte, és feltette a nagy kérdést: „Hogyan lehet, hogy most, a Tinder, a transzneműség, a dizájnerdrogok és a militáns ateizmus korában egy őszes hajú, fehér, észak-amerikai, konzervatív világnézetű, erkölcsi rendről és vallásról beszélő egyetemi oktató egyszeriben a YouTube kiemelkedő történetmesélőjévé és korunk egyik legbefolyásosabb gondolkodójává lépjen elő? Ki látta, hogy ez bekövetkezik?”

Kíváncsian vártam, hogy az előadás közelebb vigyen annak megértéséhez, miért is oly népszerű Peterson a millenniumi generáció körében, amely kiábrándult a posztmodern eszmékből, és válaszokat keres az élet értelmére.

Az előadást moderáló 18 éves Kohán Mátyás, győri bencés diák hibátlanul vezette az angol nyelvű beszélgetést. Kérdésére, hogy milyen érzés Magyarországon lenni, Peterson úgy fogalmazott: nagyszerű látni, ahogy az ország egyre emelkedik ki a 20. század borzalmas katasztrófáiból, és újjáéled a szabadság. Majd így folytatta: „Most van egy második esélyetek, Istennek hála. Csodálatos fővárossal, lenyűgöző történelemmel, egyedi kultúrával, tanult, intelligens emberekkel és reményteljes jövővel rendelkeztek, amit, remélem, a legjobban ki is használtok majd. Én szurkolok nektek!(...)Egy kaland hív benneteket, ami lehetővé teszi, hogy építsetek, újjáépítsetek valami csodálatosat. Remélem, részt vesztek ebben teljes szívvel, és elértek valamit, ami nemcsak a ti sikeretek, hanem kihatással lehet az egész világra.”

A magyar közönség hatalmas ovációval köszönte meg a méltató szavakat. Közülük többen az előadó hazánkban is megjelent könyvét, a 12 szabály az élethez című bestsellerét szorongatták a kezükben. Azonban Petersont nem mindenki fogadja ilyen pozitívan, sokan megbotránkoztak markánsan konzervatív elméletein – olyannyira, hogy megkapta már a „rasszista”, „nőgyűlölő”, sőt, még az „alt-right” bélyeget is. A Peterson-pártiak viszont küzdenek az ellen, hogy a baloldali hangadók verbálisan a jobbszélre szorítsák őt.

Önmagát a kanadai professzor olyan klasszikus angolszász liberálisként definiálja, akibe keveredik némi konzervatív attitűd is. Az előadás meggyőzhetett mindenkit arról, hogy nem is kevés.

A moderátor már a legelején nekiszögezte a kérdést: „Hogyan kezeli a gyűlöletet?” Peterson nem tagadta, hogy mint „nem politikailag korrekt nézeteket valló embert” támadják. Mi több, karrierjét és hírnevét is tönkre akarták tenni, de ő igyekszik ezt távol tartani magától. Más szempontból az élete elképzelhetetlenül pozitív és sikeres: csak az elmúlt évben 150 várost látogatott meg feleségével, ami nagy kaland volt, mindenhol több ezres vagy több tízezres tömeg előtt beszélt, és az emberek többsége pozitívan fogadta, odafigyeltek a mondanivalójára, mint itt, Budapesten is.

Az erkölcsi kötelességekre is felhívta a figyelmet, hangsúlyozva, hogy van társadalmi és egyéni felelősségünk. „Ha nem csinálod azt, amit tenned kellene, az belül kínoz téged, mert nem cselekszel a legbelső éneddel összhangban. Azt szeretném megértetni, hogy ha nem állsz fel és teszed azt, amit a felelősségvállalás diktál neked, akkor a világ kevesebb és kegyetlenebb lesz. Ha nem élsz önzően, akkor a dolgok működnek, nemcsak a magánéletünkben, hanem a családunkban és az országunkban is.” Majd a Bazilikára mutatva az igazságról kezdett beszélni: az nem egy metafizikai dolog, hanem amit előttünk már sokan megláttak, felfedeztek. „Az igazság az, ami fenntartja a világot” – emelte ki.

 

Isten nagyságáról is úgy beszélt, mint ami teremtő, igazságos szóként, beszédként nyilvánult meg a világ teremtésében, amelyben az ember Isten képmását viseli. Bár magát nem vallja hívőnek, de nem ez volt az első alkalom, hogy előadásában a Bibliát mint a nyugati civilizáció alapdokumentumát pszichológiai-filozófiai szempontok alapján feldolgozza.

Peterson szerint tehát az embernek van képessége arra, hogy jobbá tegye a világot, ha kimondja az igazságot és felvállalja személyes felelősségét is ebben. Ha viszont ezt elszalasztja, akkor a dolgok rosszabbra fordulhatnak:

„Lyukat ütünk a valóság szövetén, és valami pokoli dolog fogja betölteni ezt az űrt. Fontos elmondanunk és meg is tenni azt, amiről azt gondoljuk, igaz. Ha ezt nem értitek meg az elmúlt 100 év történelmi tapasztalatai után, akkor nem értitek az egész történelmet. Ha helyes etikai döntéseket hozunk, akkor a világot jobbá tehetjük. És nektek ezt kell megtennetek! Ez az életetek értelme, törekedjetek erre a lehető legszorgalmasabban!”

Mint elmondta, ő maga is sok időt tölt a 20. század eseményeinek tanulmányozásával, és sohasem az áldozat vagy a hős szerepébe helyezkedve olvas a történelemről, hanem az elkövető szemszögéből. Azt javasolja, így érdemes a történelmet megérteni: „Azon gondolkodtam, lehetséges-e úgy élni az életünket, hogy amikor eljön a kísértés arra, hogy elkövetővé váljunk, elegendő erkölcsi tartásunk legyen a visszautasításához.”

A mai korban kisebb, hétköznapi erkölcsi döntéshelyzetek formájában kell megvívnunk saját csatáinkat.

Peterson reménykedik, hogy nem ismételjük meg a 20. század bűneit, és egyre jobb jövő felé haladunk. Figyelmeztetett arra, hogy ma még nem tudjuk megjövendölni, jó vagy rossz irányú lesz-e a technológiai változások rohamos áradata, ezért tudatosnak és bölcsnek kell lennünk ezzel kapcsolatban is.

Ő volt az első férfi az életemben.

Olajosan fénylő barnás bőre volt, tavasszal hamar megkapta a nap, barna szeme, dús szemöldöke. Egyenes szálú fekete haját hátrafésülte, szépen metszett szája fölött bajuszt hagyott. Nem emlékszem, hogy borotválatlanul láttam volna. De. Idősebb korában. Reggelente. Idegen volt arcán a szürke borosta. Karja, mellkasa nem volt csupasz, talán ezért volt furcsa, amikor később szőrtelen férfiakkal találkoztam.

Mindig meleg volt a keze. A kézfogása erős.

Tanított, lagymatag módon nem fog az ember kezet soha. Nézz szembe mindenkivel és legyen fogása a kezednek, mondta.

Emlékszem, a tenyere mindig puha meleg. Hogy szerettem kislány koromban kézen fogva menni vele.

Mennyire szerettem, hogy férfias, hogy mutatós férfi. Nem hiszem, hogy a kislány, aki voltam, ezt valaha is megfogalmazta. De a biztonságon túl, olyan jó, büszke érzés volt vele lenni.

És ha bicikliztünk! Szórakozásból, sportból, ahogy mostanában – soha. Mindig valami dolog szülte a bicikli-utakat.

Egy tizenhatos női kerékpárunk volt, egyszer elmesélte, hogyan szerezte vissza egy orosz katonától. Ő maga is meglepődött, hogy rá mert kiabálni, ez az enyém! Az meg visszaadta. Apu gyorsan felült rá és hazatekert.

Erre a biciklire a váz helyére faragott egy keskeny deszkát.

Maga elé emelt és arra ültetett. Mint valami fészekben, úgy utaztam az ölelésében.

 

Egyszer, sose felejtem el, a falutól messzi biciklizett, anyanyulat venni ment. Elvitt magával.

Nyár volt, délután. Még nem jártam iskolába, elöl ültem a biciklin és olyan boldog voltam, amilyen csak egy nyitott szívű kislány tud lenni.

Izzadt kézzel szorongattam a kormányt. Apám beleszuszogott a hajamba, én néztem, hogy szaladnak mellettünk az eperfák. Hallgattam aput. Lassan beszélt, mintha csak magának mondaná. Milyen szép a kukorica. Látod, a Jakusék már kaszáltak. Hány boglyát raktak, meg tudod számolni? Nemsokára cséplés lesz, hallod-e. Jól ülsz, gyerekem…?

Az árnyékok már megnyúltak, és én soha nem ültem jobban.

Mohón szívtam magamba a ritka délutánt, benne apámat, a hangját, ismerős dohányszagát, a poros eperfákat, a bicikli kattogó küllőinek hangját, szinte el is felejtettem, amiért indultunk, a nyulat.

De ott volt, és kiválasztottuk. Én egy fehérnek jobban örültem, volna, de hát mindegy, apám azt mondta, kisnyulai lesznek és a vadasbarna az nem olyan kényes.

Már alkonyatba hajlott a délután, mire visszaindultunk. A lekaszált rét fölött finom nyáresti ködök ültek, egy gondosan összekötözött szatyorban lapult az anyanyúl, nemsokára gyerekei lesznek. Arra gondoltam, egyet oda kell majd adni a Magdi néniéknek, hallottam, amikor apu megígérte. Ha rajtam múlik, nem adok egyet sem. De elterelte a gondolataimat az utazás, apámnak jó kedve volt, dúdolgatott, amikor egyszer csak furcsa zötykölődést éreztem, mintha macskaköveken döcögnénk. Apám megállt, leszálltunk, megnézte a gumikat. Hát ez kilyukadt, mondta bosszúsan, szerelünk, gyerekem!

Jaj de jó, mondtam, ennyi váratlan kalandról nem is álmodtam. Mi ebben a jó, dörmögött apu, a nyergére fordította a biciklit, fogtam a csavarokat, tartottam a belsőt, ő meggyújtotta a sallert, a folt megragadt, visszarakta a kereket, rendben volt minden.

Amikor készen lettünk, törölte a kezét, én másztam az árokba, ahová a szatyrot tettem a nyúllal. Jaj, a vadasbarna anya, jaj!

Belereszkettem az ijedtsége. Üres volt a szatyor. Kucorogtam az árok mélyén, nem volt erőm visszamászni. Jó sokára apám hangját hallom. Ne sirasd már, mondta. A vadasbarna elél a mezőn, a kisnyulai meg vadnyulak lesznek. Szabadok. Látod, mégiscsak jó, hogy nem fehéret hoztunk…

Fölemelt a deszkára, fölém hajolt megint, úgy tekerte a kilométereket.

 

Emlékszem, mintha ma lett volna. Arcomon a könnyeket hűvösre szárította a sebesség, szorítottam a kormányt, kezemmel hozzáértem a szép férfikézhez, a fejemet finoman odanyomtam apám erős mellkasának. Egyetlen vágyam volt. Hogy soha ne érjen véget a poros úton az utazásunk.

Ez volt a mi szerelmes időnk. Felnéztem apura, minden férfiembert hozzá viszonyítottam, tökéletes volt előttem, hiba nélkül való.

Esténként a közös szobában hallgattam a szuszogását, követtem lélegzetvételének ritmusát, míg el nem aludtam.

Tragédiákkal, gondokkal, ritka, halk örömökkel vágtattak az évek. Apuval már nem bicikliztünk, a hozzám intézett beszédeit prédikációnak éreztem.

A figyelő, rajongó kislány szótlan, kritikus kamasz lett. Ekkoriban egy átíró tömböt adott, indigóval. Arra kért, írjak egy naplót, melynek első oldalát kitépi, az az övé lesz, így ismerni fogja a gondolataimat, és szavak nélkül is tudunk majd beszélgetni. Két oldalt írtam, csupa érdektelen történést. Utána üres maradt az átíró tömb.

Elveszítettük egymást.

Hosszú-hosszú évekig minden férfiben őt kerestem. Az elsőt, az igazit, az életre szólót… Azt mondják, minden lány így van az édesapjával. Nem tudom… Amikor újra megtaláltam, fájt minden. A hiány, az emlék, a sáncaim, amiket építettem.

Miért mentél el olyan hamar apu…? Olyan váratlanul? Miért nem vártad meg, hogy benőjön a fejem lágya, és beszélgetni tudjunk. Senkivel sem vágytam beszélgetni, csak veled. Ültünk volna a fehér padon a konyhában, emlékszel? Föl lehetett hajtani a fedelét, a szennyest tartottuk benne. Amikor szombatonként megjöttél a vasútállomásról, leültél a fehér padra, én fölmásztam az öledbe, aztán mögéd álltam, és elkezdtem fésülni a hajadat. Beleszagoltam a Kossuth cigaretta, a vonatszag, és a bőröd kipárolgásának elegyébe, és tudtam, egyszer újra megtalállak. És kérni foglak, hadd üljek melléd…

Már nem kérdezem, miért nem vártad meg, hogy beszélgethessünk. Jó lett volna, elég, csak hogy hallgathassalak.

Már nem csökönyös szótlanságban, hanem újra a kinyílt szívemmel. Nem, mint egy gyerek, hanem mint egy felnőtt. Egy nő, aki egyáltalán nem véletlenül, a te lányod…

Volt nemrég egy álmom. Boldog ébredést hozott. Soha nem álmodtam még veled, soha. De most ott álltál napsütötte barnán, fehér ingben. Néztél melegen és azt mondtad: Visszajöttem…

Az interjú a Képmás magazin 2013. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

Eredeti tartalmuk szerint ezek a szentelmények a hivőknek a lelki hatás kifejtésében segítenek, nem pedig tárgyaink és viszonyaink átalakításának vagy oltalmazásának technikái. Aki keresztet vet, harangot kongat, rózsafűzért perget vagy éppen szerzetesi fogadalmat tesz, nem a külső valóságot, hanem saját belső világát alakítja át rövidebb vagy hosszabb időre; hitét idézi fel, erősíti vagy vallja meg a hétköznapok múló pillanataiban.

De a tárgyait megszentelő ember, a szentelést végző pap akkor sem varázsol, amikor lakást, autót, ételt szentel, hiszen ezekben az aktusokban nem a jármű, az otthon vagy a táplálék, hanem az autós, az egy fedél alatt élő család vagy az ünnepi asztal öröme az, ami megváltozik.

Alapvetően téved az, aki azt hiszi, hogy a házszentelés nem más, mint valamilyen mágikus lakásbiztosítás; igazi értelme szerint nem a falaknak, hanem a közöttük élőknek, a családnak szól, nekik ad lelki feltöltődést, azt erősíti meg bennük, hogy ott nem csupán laknak, hanem valóban otthon vannak, a szentelés nem a tulajdont védő óvintézkedés, hanem lelki otthonteremtés.

Csúfot is lehet űzni belőle, hiszen ha január elejétől, amint az régi szokás, az ajtófélfán ott virítanak a szentelés szimbólumai – az évszám által közrefogott C, M és B betűk, alattuk azonban a perpatvar, a szeretetlenség az úr, babonáról és képmutatásról beszélhetünk, lelki hatásról azonban aligha. Modern időkben szokás szentelni autót is, de ennek sem valami lelki Casco megkötése, baleset vagy trafipax elleni bűbájos óvintézkedés a lényege, hanem az, hogy aki ezek után a volán mögé ül, nagyobb lelki nyugalommal, magabiztossággal és józan felelősséggel járja a maga útját. Ha ezek után csak őrült módjára száguld, akkor a középtükrön fityegő rózsafüzér lelki hatások híján csak díszlet.

Sokak fantáziáját, a média világát is élénken foglalkoztatja az ördögűzés, az exorcizmus rítusa, amely az őskereszténység idejétől maga is a szentelmények körébe tartozik. Jobb, ha beletörődnek a horror vagy az okkult titkok után sóvárgók is, hogy itt sem másról, mint lelki megerősítésről és kegyelmi adománykérésről van szó, ami a megszállottságot, a lelki-szellemi rendellenességet elhárítani segíthet, de nem helyettesítheti azt, amit az orvos vagy a pszichológus dolga hozzátenni a gyógyulás folyamatához.

 Az ismert katolikus hittudós, Herbert Vorgrimler írja: „A szentelmények értelmes és alapjában véve hiteles vallási cselekmények, amelyek felértékelik a tárgyi és a testi valóságot, ezért az egyház tanítása szerint nem elvetendők, használatukról azonban – amely nem kockázatmentes: babonás és mágikus elképzeléseken is alapulhat – az egyén és a személyes hit dönt.”

Ezek a példák is azt bizonyítják, hogy

a kereszténység a maga szentelményeivel, áldásaival és szenteléseivel nem valamiféle varázsvilágot kínál az embereknek, hanem olyan, meggyőződése szerint isteni eredetű vagy rá hagyatkozó lelki impulzusokat, amelyek a szentelményekkel élő ember belső világában, nem pedig a dolgok őt körülvevő külső rendjében fejtik ki a maguk hatását.

Ezek a hétköznapok népi vallásosságában különös bőséggel felbukkanó jelek, ha helyesen értjük őket, olyan eszközök, amelyeket nem arra kapunk, hogy a külvilágot rendezzék át helyettünk a mi kényünk-kedvünk szerint, hanem hogy hitet és erőt meríthessünk általuk életünk kis és nagy dolgainak szebb, jobb, boldogabb megéléséhez.

Az áldásaiban és szenteléseiben az ember arra képes, hogy kérjen és megköszönjön, miközben néha már-már úgy tűnik, hogy ez a két alapvető emberi tett szinte már kiveszett a világból.  

A cikk a Képmás magazin 2012. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

Hasonlóan tökéletes apákról olvashatunk az újságokban is: ők a napi gürcölés után fürdetésre mindig hazaérnek, nem mulasztják el a mesélést, és hétvégén megtanítják a fiuknak, miképpen lehet uszadékfából és acéldrótból kutyaólat eszkábálni. Közben pihenésképpen zongorán gyakorolnak a lányukkal a karácsonyi koncertre.

Engem ezek a történetek mindig módfelett nyomasztottak, mert ugyan igazán sok időt töltök a gyerekeimmel (ha csak az óvodába-iskolába elvitel-elhozatalt összeadnánk, valószínűleg évek jönnének ki), de ezt az irigylésre méltó, jófej apát sohasem tudtam prezentálni. Külön fájdalmam, hogy íróemberként keveset meséltem nekik, főleg a kisebbeknek.

Szerencsére ők talán mégsem a hollywoodi minta alapján ítélnek meg, és az együtt töltött percek vízesés, biciklitúra és a helyszínen megtekintett Barca-Real meccs híján is kapcsolatépítőnek bizonyulnak.

A múltkor például Zsombi (aki lassan hároméves, vagyis eléri azt az életkort, amikor megfigyeléseim szerint legaranyosabbak a gyerekek) rákérdezett, mi az az egyirányú utca. Mint élő KRESZ tankönyv, jobb kezem előre mozgatásával (mintha csak parolázni készülnék) megmutattam, hogy csak „ebbe az irányba lehet haladni”. Ha szembe jönnének, akkor összeütköznének az autók. „És milyen táblát tesznek ki?”, kérdi. Mondom, egyirányú utca táblát, ami kék alapon fehér nyíl. És a másik oldalra, hogy onnan senki se hajtson be, mit gondolsz, milyen táblát tesznek ki? Nem tudta. Mondom, behajtani tilost. Nagyjából ennyi a történet. Azóta azonban minden este, elalvás előtt el kell mesélnem az egyirányú utcát. Pontosan bemutatva jobb és bal kezem szembeállításával, mi lenne, ha valaki betévedne a tiltás ellenére.

A kérdésre pedig, hogy az utca másik végén milyen tábla van, már nem magamnak kell felelnem, mert rövid hatásszünet és pajkos mosoly után ő kiáltja a megfejtést: „Behajtani piros!”

Próbálom magam abba az illúzióba ringatni, hogy szép gyerekkoruk lesz így is, hiszen a szeretet, a harmonikus kapcsolat nem a külső csillogáson múlik. Az egyirányú utca méltán népszerű története nem vetekedhet a vadvízi evezéssel, de talán szép emlékeket hagy a fiamban. S ha majd a saját csemetéi kérdik tőle, megtanultad apu a nagypapától, hogyan lehet varsával csukát fogni, vagy hogy miképpen készíthetünk uszadékfából és acéldrótból kutyaólat, mosolyogva azt feleli: nem, fogalmam sincs róla, de szívesen elmesélem nektek, mi az az egyirányú utca. 

Az interjú a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

Reggel negyed nyolc van, amikor megérkezem az iskolába. Finom kávéillat lengi be az előteret, az ügyeletes Timi néni meglepetése. A sorban érkező gyermekek lassított felvételként érkeznek. Van, akitől megkapom a szokott ölelést, ezek egyre elnyújtottabbak, mert van, aki sokáig marad, és megjegyzi: „De jó puha vagy, Gabi néni!” Most beindul a mosolyautomata. A tanévből csak napok vannak hátra.

Tanulás? Az meg mi?

Mi, tanítók és az alsós gyermekek szimbiózisban élünk, ezért kéréseik, kívánságaik és a hozzájuk kötődő javaslatok hasonlóak.

Lássunk néhányat!

Tanácsok tanulóknak

1. Jobban jársz, ha hagyod, hogy a tanító néni reggel lepakolja a holmiját!
A táskák, hátizsákok, kijavított füzetekkel teli szatyrok, szemléltetők, otthonról hozott társasjátékok, esőkabát és más terjedelmes holmik cipelése gátolja tanítódat abban, hogy igazságot tegyen két torzsalkodó gyermek közt, akik valószínűleg egy ceruzahegyező méretű tárgyon vesztek össze (tapasztalat).

2. Engedd, hogy osztályfőnököd a 7.15-től a 7.19-ig terjedő időben elkortyolja kávéját!
Megéri!

3. Különleges kéréseiddel még a jelzőcsengő előtt jelentkezz!
Ha ritka típusú kipihent gyermek vagy, akkor néhány alagúttá összetolható szék, dominók, építőkockák használatának engedélyezése lehetséges. (Utána becsszóra elpakolás.) Ha vonalnyira kinyitható szemmel érkeztél, akkor a tornazsákod párnaként való alkalmazásához nem kell engedély.

4. Ne bosszantsd fel a tanító nénit addig, amíg beállítja az asztali számítógépet és a vetítőt!
Neked minden bizonnyal nagyobb gyakorlatod van a gép használatában, szerezz neki örömöt azzal, hogy nem is említed!

5. Tanév vége felé közeledve már megengedhető pár poén.
Például a hátralevő tanítási napok említése a hetesek jelentésébe szőve. Ezek a csökkenő számok izgalmasan hangzanak a tanítók számára is.

6. Az utolsó előtti tanítási napon is mutass egy kis érdeklődést a vidámnak szánt, rejtvényes feladatlap rejtelmei iránt!
Ennyit igazán megérdemel szegény tanítód. Légy elnéző gyengeségei iránt! Annyit dolgozott vele! Hidd el, tudja, hogy a díszítésnek szánt katicának nem hét lába van!

7. Az osztálykirándulás napján ne jól felpakolt iskolatáskával gyere!
Tíz perc kevés arra, hogy anyukád lecserélje az egész rakományt.

8. Az utolsó előtti napon eljött az alkukötések ideje, a „csak most, és soha többet” pillanata!
Egy nyugalmas, játékos matekóra jutalma lehet például egy szabad játékkal eltöltött tornaóra. Vágyakozó tekintettel vagy sűrű szempillaverdeséssel a hatás fokozható!

9. Fogadd elnéző mosollyal a fáradtságodat meg nem értők beszólásait.
Például a szomszéd bácsi epés megjegyzéseit arról, hogy a diák nem fárad el, mert egész nap ül.

10. Ha az utolsó tanítási héten eltűnik…
…a matematikafüzeted, amelyben az elkészített házi feladatod van, azt egészen biztosan egy űrlény ragadta el. Vagy egy megvadult lámacsorda. Valamelyik variáció biztosan bejön.

+1. Az utolsó tanítási napon sem tanácsos
- letekerni minden tekercs vécépapírt a mosdókban,
- halálos ellenséggé tenni a szomszédot a labdák átrugdosásával,
- eltüntetni a lányok hajcsatjait,
- a rajzlapok mögé dobálni a rugós foci golyóit,
- hintának használni a sötétítőfüggönyt.

Tanácsok tanítóknak

1. Kávét! Bocsánat… Kávét kérünk!
Ez a mindent megelőző kérés kizárólag a tantestület tagjaira érvényes, közülük is csak arra, aki nem ügyeletes. Ő ugyanis már kerek szemmel várja a bejáratnál a lomhán érkező, tudásra kevéssé szomjazó ifjúságot.

2. Eljött az alkukötés ideje, a „csak most, és soha többet” pillanata! (tanítói variáció)
Egy szabad játékkal kecsegtető testnevelés óra megér egy fegyelmezett matekos tanév végi összefoglalást!

3. Próbálj jó arcot vágni…
…a júniusban még a fogason csüngő télikabát, bundás nadrág, kötött sapka látványához! Soha nem lesz meg a gazdájuk.

4. Ne légy türelmetlen tanítványoddal az utolsó napokban sem!
Akkor se, ha káosz van a tolltartójában, és a radírját is sasok ragadták el! Az órarend szabad értelmezése is tanév végéhez köthető életkori sajátosság.

5. A fénymásológép is érzi a tanév végét, kizárólag ezért szorul bele a színező másolt példánya.
Egy tapasztalt tanító képes ilyenkor is rögtönözni, például… Na, mindjárt eszembe jut!

6. Ha eltűnik egy nagy kupac gondosan kijavított, ám az elektronikus naplóban nem rögzített témazáró az asztalodról…
…az nagy valószínűséggel valami marslakó műve, vagy teleportálás útján kerül kolléganőd asztalára. Bizonyítható tény.

7. Ha azt olvasod este tízkor egy kitűnő tanuló környezetismeret témazárójában, hogy a madárnak két pár összetett csőre van, az csak a véletlen műve.
Olvasd újra, biztosan te láttad rosszul, vagy nem vetted észre, hogy a tudomány fejlődik.

8. Minden tizenegy számjegyű oktatási azonosító helyes bejegyzése a bizonyítványokba jutalmat érdemel.
Jogod van pacsizni a kollégákkal, ez mindennél többet ér!

9. Fontold meg egy kódexmásoló tanfolyam elvégzését, ha huszonöt tanítványodnak kézzel írod meg jutalomkönyveit, okleveleit!

Mindenkinek:
Az eső nem a tanulóifjúság és a pedagógustársadalom büntetése, tekintsük kihívásnak!