Örülni az életnek, kitárni a szívünket – Tusványosi üdvözlet

A Tusványos ennél nyilvánvalóan jóval több – ezért is van az, hogy rengeteg programjával és sajátos hangulatával évről évre több embert vonz.

De mi a jó ebben az egészben?

Először is: miután megérkeztünk, körülbelül három percen belül két ismerősbe is belefutottunk.

Az egyik már minket keresett, pont törzshelyemről, a Csíki Anyák Sátrából jött. A Tusványoson nem tudsz úgy végigmenni egy folyosón, hogy ne találkozz ismerőssel – általában olyannal, akinek nagyon örülsz.

Mert a meggyőződés, hogy Székelyföldön fesztiválozni jó, a medve pedig nem játék, meglehetősen erős közösségképző. Szóval itt örülnek neked, és ettől jókedved lesz.

Másodszor: ha viszed a gyerekeidet, nem hátrányba kerülsz, hanem kifejezetten előnybe.

Sokak szemében lehetetlen küldetésnek tűnik három kicsi gyereket végighúzni a fél Kárpát-medencén, pláne egy szabadegyetemre – amiről ugye „az újság” megírta, miről szól minden évben. Nyilván mindenhol gondoskodnunk kell róluk, de még ha pontosan ugyanazt is csinálnánk a Tusványoson, mint Budapesten, az otthonunkban, akkor is ebben a formációban mennénk, hiszen teljesen másfajta ingerek érnek minket itt, mint otthon. A gyerekek nem a politikai vitákon sínylődnek, hanem jellemzően kézműveskednek – törzshelyük a Hagyományok Házának standja, biztonsági bázisuk pedig a Csíki Anyák sátra –, játszanak, bandáznak a helyiekkel, és esténként nem akarnak hazajönni.

Tusványoson mindenki megtalálja a számítását, aki egy kicsit is akarja, a gyerekek egyszerűen imádják, és a Székelyföldre akarnak költözni – de ehhez mi, pestiek nem vagyunk elég vagányak, ezt mindig megállapítjuk.

A gyerekek révén is rengeteg embert ismerhetsz meg. Ma például megtudtam Emeséről, akinél a lányaim étlen-szomjan nemezeltek négy napon keresztül (elláttuk volna őket, tényleg, csak nem voltak hajlandók eljönni onnan enni sem), hogy néhány hónap budapesti, majd egy év svédországi („mert azért mégiscsak lássunk világot!”) kitérő után jöttek vissza a Székelyföldre, mert „haza kell jönni”. Na, ez a valami, gondoltam magamban.

Kép: Páczai Tamás – Kattintson a galériáért!

Harmadszor: Itt tényleg jó enni, ami nálunk kardinális kérdés. Isteni étkek és borok voltak az idén debütáló Krúdy-udvarban, ahol mindig akad társaságod.

Olyan magyarországi éttermek települtek ki ide a Magyar Turisztikai Ügynökség jóvoltából, amelyek nemcsak kifogástalan ízvilágot alkotnak, hanem elhivatottak a magyar gasztrokultúra és az ezt feltételező vidék iránt is. (A gasztroudvar egyik főszervezője, Bánffy Farkas neve hallatán kisebbik lányom eufóriába került – mint kiderült, azt hitte, a medve után már a farkasok is bejárkálnak a táborba.) A sátrak túloldalán pazar szendvicseket, sült krumplit és hot dogot is lehetett vásárolni, a bejárathoz közelebb eső részen pedig kürtőskalácsot és lángost is.

A szervezők nem engedtek abból, hogy a fesztiválra látogatók a (kevesebb vagy több) pénzükért vitán felüli minőséget kapjanak.

Na jó, volt jégkása is, piros, hupikék és neonzöld színekben – efelett szemet hunytam, amikor észleltem, hogy végre van Csíki Sör is, nem csak Ursus.

Negyedszer: olyan előadók jöttek el a Tusványosra, akiknek a munkássága a politikai szekértáborok felett álló értékmentés – XXI. századi módra! Akikről politikai hovatartozásra való tekintet nélkül elmondhatjuk, hogy tanítanak minket szépen élni.

Itt volt Kádár Annamária, Léder László, Böjte Csaba, Pál István Szalonna, Barabási Albert-László, Urbán Erik OFM, csak hogy az én személyes kedvenceimet említsem.

Ötödször: Székelyek közt járva-kelve úgy érzed, hogy még a levegőnek is íze van. A székelyek józanok, jóindulatúak és életigenlők – és szeretik a gyerekeket. Ezek szerintem határozottan feltételezik egymást, legalábbis itt kereknek tűnik ez a rendszer.

És nyitottak: a családról szóló témákon legalább annyi férfi volt, mint nő. Progresszívek a székely apák, úgy tűnik!

A tábor résztvevőinek jelentős része egyetemista – ők jellemzően éjszaka buliznak, ezért a magamfajta öregasszonyok nappal csak a sátrukból éppen kikecmeregve, kávéért sorban állva vagy a mosdóban találkozhatnak velük. Soha, egyszer nem tudtam úgy elvinni a kislányomat a mosdóba, hogy ne legyen hozzá ezeknek a bulizástól megfáradt fiatal lányoknak egy kedves szavuk, de legalább egy nyitott tekintetű, tényleg szeretetteljes mosolyuk. A tizen-huszonéves pultos fiúk is kértek általában legalább egy pacsit a kisfiamtól, viccelődtek vele. Amikor feltartotta a sort egy kijáratnál, és a mögöttem lévő apuka észlelte, hogy készülök megemelni és szabaddá tenni neki az utat, rám szólt, hogy

„csak nyugodtan, itt senki nem siet sehova, hadd intézze a dolgot a kisfiú maga”.

Előfordult, hogy a kicsik szimultán elkezdtek visítani egy szabadtéri kerekasztal mellett a délutáni alvás helyett, próbáltam őket külön-külön arrébb vinni meg csitítani, míg a férjem odaér. Kicsit ciki is volt már, mit szépítsem – nem az, hogy sírtak, hanem hogy nem tudtam hirtelen kivinni őket és biztosítani a hallgatóságnak a teljes nyugalmat. Egy rosszalló pillantást sem vetettek felém, inkább együttérző tekintettel néztek rám és a gyerekekre is. Az volt a légkörben, hogy ez teljesen természetes, hiszen a gyerek néha sír, ilyen ez a popszakma, a felnőttek meg kibírják azt a fél percet, amíg kicsit jobban kell fülelniük, hogy értsék az előadót.

Kép: Páczai Tamás – Kattintson a galériáért!

Hatodszor: a tusványosozók nem szemetelnek, a mellékhelyiségeket pedig majdhogynem kifogástalan állapotban hagyják maguk után.

Nem éppen emelkedett téma, tudom, ám vállalom, hogy számomra fontos, és az ilyesmiből messzemenő következtetéseket szoktam levonni.

Hetedszer: a Székelyföld álomszép! Egy ékszerdoboz a Kárpátok kanyarulatában.

Egyébként évről évre több holland és brit turistát látunk, akik nagy lelkesedéssel keresik fel a hazatérő erdélyi arisztokrata családok által üzemeltetett kúriákat, és láthatóan élvezik ezt a varázslatos világot. Budapestről kilenc óra alatt ide lehet érni autóval, itt az ideje felfedezni, igaz-e?

Molnár-Bánffy Kata best of listája az idei Tusványosról:
– a völgyre ereszkedő ködben felsejlő fenyőborította hegycsúcsok az első délutánon
– hogy olyan barátok is felbukkantak, akik még sosem, és persze olyanok is, akik mindig
– a Gulyás–Schiffer vita a rendszerváltás kapcsán; a Liu fiúk humora („én szépen korcsolyázom, a tesóm komolyan”); az úzvölgyi anyakönyvi kivonatok, s hogy néha három embernek is érdemes volt beszélgetést tartani, mert ott volt a legszemélyesebb a tartalom
– hogy a harmadik Képmás-délután közepén a Budapestről szürke öltönyben megérkező Gianni elsírta magát, ahogy hallgatta a csíkmadarasi molnár unokájának, Gáll Tímeának a valóban megindító meséjét nélkülöző gyerekkorról, a nagymama receptjéről, az élet igazi ízeiről és értékeiről
– hogy a tízéves lányom két napot segített az ELTE Karrierpont standjánál. Látni, ahogy okosan, buzgón, kötelességtudóan csinálja, de mindenekelőtt ÉLVEZI a munkát, hogy hasznos, amit tesz
– hogy a fiaim nem családi programként, hanem „saját jogon" vettek részt (ők éjjel, mi nappal) a saját Tusványosukon, csinos csíki lányok gyűrűjében, újabb és újabb barátokat szerezve
– hogy az idén debütáló gasztro- és borudvarban (Krúdy-udvar) volt Carassia pezsgő, a kedvencem – és amikor elfogyott a teljes készlet, és azt hittem, másnap nem lesz, feltöltötték
– hogy a lányom utolsó este, félálomban még azt mondta, sose felejti el azt a hangsúlyt, ahogy egy székely kislány megkérdezte tőle a medencében vele pancsoló keresztfiunkra mutatva: „Testvérkéd-e a fiúcska?”