– Hogy született meg a műhely ötlete?

– Gabriella: 2008-ban fogalmazódott meg bennünk, hogy a szolgálatunk fontos területe a fiatal nőkkel való foglalkozás. Tíz éve, Tahiban, a Szív Lelkiségi Központban kezdtünk lánytáborokat szervezni. Időközben a hozzánk járó fiatalok felnőttek, mi pedig szerettünk volna nekik további alkalmakat szervezni. A Gyöngyszemek műhelyt ezért indítottuk el tavaly tavasszal, ez a mostani pedig már a negyedik.

– Nyitottak ma a fiatal nők arra, hogy a nőiségükről beszélgessenek imádságos lelkülettel?

– Erika: Tizenöt főt tudunk egy alkalommal fogadni, eddig mindig gyorsan összejött a létszám. 18–38 év közötti fiatal nők kapcsolódnak be a munkába, akik női identitásuk megerősítésén egy bensőséges körben szeretnének munkálkodni, úgy, hogy közben Istennel való kapcsolatuk is mélyül.

Lelkigyakorlat, közösségi elemekkel – valahogy így tudnám röviden jellemezni magunkat.

Mindig van egy előre eltervezett tematika, amit aztán finomra hangolunk a résztvevők egyéni igényei szerint.

– Hogy néz ki ez a gyakorlatban?

– Gabriella: Három alkalommal, havonta egyszer találkozunk. A Szent Ignác-i lelkiség arra hív minket, hogy Istennel a hétköznapi valóságban találkozzunk. Az első alkalom fő kérdése: ki is vagyok én valójában? Milyen kapcsolati hálóba születtem bele, milyen élettörténeti helyzeteket, találkozásokat éltem már meg? Egy másik fontos dolog, hogy észrevegyük, mennyi ajándékot kaptunk Istentől. A létezésünk önmagában is ajándék, de ezen az alkalmon sorra vesszük és hálát adunk az életünk jó dolgaiért. Sokszor csak a hiányosságainkra fókuszálunk, ami nagyon félre tudja vinni a gondolatainkat, ezért elkészítünk egy gyöngyszemekből fűzött kis karkötőt, amelyre rápillantva könnyebben tudatosíthatja mindenki az Istentől kapott ajándékait.

– Könnyen megnyílnak egymás előtt a résztvevők?

– Erika: Egy alapbizalom már az első alkalommal kiépül. A közös imák, a személyes történetek megosztása aztán még jobban megnyitja a lányokat egymás felé. Sokszor nagyon nehéz élethelyzetekkel találkozunk…

– Gabriella: A „súlyos csomagok” cipelőit arra igyekszünk ráébreszteni, hogy épp a nehézségeiknek köszönhetően egy sor értékes tulajdonsággal vérteződnek fel. Ha ezekre megtanulnak ajándékként tekinteni, sikerül megfordítaniuk a fókuszt, más színben láthatják a világot.

Az igazgyöngy is úgy keletkezik, hogy a kagyló testébe egy porszem kerül. Ez nem biztos, hogy kellemes érzés, de azáltal, hogy ez a porszem a helyére kerül, „átdolgozódik” a gyöngyben, valami nagyon értékes dolog születik.

Kép: Gyöngyszemek műhely

– A második alkalommal mivel foglalkoznak?

– Gabriella: A gyűjtőfogalom itt a női identitás. Hatalmas téma, sokáig lehetne beszélgetni róla, mi ezzel kapcsolatban egy külső-belső útra hívjuk a lányokat. Szóba kerül, hogy vajon vannak-e tipikusan női értékek. Megkérdezzük, hogy melyekkel rendelkeznek már ezek közül, és mire szeretnének még szert tenni. Beszélgetünk arról is, hogy milyen női feladataink, szerepeink vannak, és hogy milyen elvárások érkeznek felénk. Fontos kérdés, hogy milyen a testünkkel való kapcsolatunk. Az éppen aktuális szépségideálok határoznak meg bennünket, vagy elhisszük, hogy Isten a testünket az ő szent lelkének a templomává tette?

Sok nőnek komoly nehézséget okoz, hogy nem érzi magát elég vonzónak; fontos tudatosítani, hogy Isten szépnek és különlegesnek látja őket.

– Mivel zárul a műhelymunka?

– Gabriella: A záró alkalmon arról beszélgetünk, hogy nőnek lenni, nőként élni jó. Az egyik fiatal nő, aki egy férfiakból álló csapatban dolgozik, ennek kapcsán megosztotta velünk azt a felismerését, mennyire fontos számára, hogy nőként van meghívva erre a feladatra. Így valami olyat tud hozzáadni a közös tevékenységhez, amire csak ő képes. Ez jó példa arra, hogy ha merem megélni az értékeimet, az biztos, hogy a többieket is gazdagítani fogja. Természetesen beszélünk arról is, hogy nőként mindannyiunkat az élet továbbadására hívott meg Isten, ez szervesen hozzátartozik a női hivatáshoz.

– Mi változik a műhelymunka során a résztvevőkben?                                                          

– Erika: Vannak egyéni és közös gyümölcsök. Mindenki rádöbben, hogy a nőiesség, a női létünk ajándék. Sokan korábban nem tudtak önmagukra így tekinteni.

A műhely után máshogy térnek vissza a világba. Önmaguk elfogadása igazi belső békességet hoz a számukra.

Megmutatkozik ez az élethelyzetekben hozott döntéseikben, több ilyen visszajelzést kaptunk. Az addig rejtve maradt belső szépséghez sikerül hozzáférniük. Olyan ez, mintha egy addig szunnyadó mag életre kelne a lelkükben: látszik az arcukon, ahogy öltözködnek, ahogy jelen vannak.

A Jézus Szíve Társaságát Bíró Ferenc jezsuita alapította 1921-ben. Tagjainak tevékenysége – ahogy küldetésnyilatkozatukban olvasható – a Szent Ignác-i lelkiség jegyében, az Isten–ember–világ harmóniájának előmozdítására irányul, különös figyelmet szentelve a családok szolgálatának. Lelkigyakorlatos és szociális tevékenységük során különös hangsúlyt fektetnek a női lét Istentől kapott sajátos ajándékára.

Különös élmény volt ez. Imádkoztunk a Szent Lélekért, vártuk az isteni erőt, és leszakadt a húsz éve felszerelt polc, pontban 2016. május 14-én 19 óra 5 perckor. Persze mindenki elmosolyodott, mert éppen nem ült senki a polc alatt, ráadásul voltunk elegen ahhoz, hogy eltakarítsuk. Tehát igaziból egy sor pozitívumot sikerült kimazsolázni az eseményből.

Mégis, azóta is foglalkoztat ez a kép: leszakadt a polc a pünkösdre készülő istentiszteleten.

Vannak erők ebben a világban, amiket nem látunk. A gravitáció is egy erő. És jóllehet olyankor, amikor leesik a polc, fájlaljuk, de valójában még a növények sem tudnának fejlődni nélküle! Ez egy jó erő. Sok jó erő van körülöttünk, amiket nem is sejtünk. Én biztos vagyok abban, hogy a Szent Lélek hihetetlen munkával egyben tartja ezt a világot, az embereket – jóllehet mi ezt nem is tudjuk.

A pünkösdi csoda úgy történt, hogy egy erő hatására az emberek egyszerre megértették egymást. De tegyük fel a kérdést: Mi az oka annak, hogy sokszor nem értjük meg egymást? Mi az, ami miatt napról napra azt tapasztalom, hogy a másik ember valami egészen mást hall meg, mint amit én mondok? Bár ugyanazon a nyelven beszélünk – mégsem értjük meg egymást?

Miért valósítjuk meg az antipünkösdöt?

Mostanában számos olyan levelet kellett olvasnom a számítógépen, amelyekbe belesajdult a szívem. Csak úgy írogatunk egymásnak, és nem is gondoljuk végig, hogy a szavaink mit okoznak a másiknak. Ráadásul egy gép mögött ülünk, úgy írunk manapság. A másik ember is egy gép mögött ül, de egészen máskor olvassa azt, amit én egy órával ezelőtt gondoltam. Az illető megdöbben. Szemben ül egy műanyag kijelzővel, gombokkal, és nem érti, hogy gondolhatja ezt a másik!

Valaki mond valamit. Én azt úgy értem, hogy bántani akart. Elkezdek töprengeni: vajon miért… mire utalhatott? Mit mondtam rosszul? Szabályosan kurkászom a szavakat. Pedig a szavaink nem arra valók, hogy azokat rostáljuk, hanem arra, hogy az egységet megéljük!

Van egy rövid utunk a földön azért, hogy a szavainkat és velük együtt magunkat át tudjuk adni egymásnak.

Ha ehelyett nem teszünk mást, mint rostáljuk egymás szavait, akkor célt tévesztünk. De a Lélek mégis egyben tartja ezt a világot.

A bőrtüneteket belső szervi betegségekre lebontva elég nehéz lenne felsorolni, hiszen erről több száz oldalas könyveket találunk az orvosi szakirodalomban. A szélsőséges eseteken kívül, amikor az ember biztosan felkeres egy bőrgyógyászt (fekélyek, gyulladások), érdemes figyelmet fordítani az ártalmatlannak tűnő jelekre is. A túlszőrösödés, vagy a hirtelen elszaporodó pattanások hormonális problémák jelei lehetnek. A túlságosan száraz bőr is utalhat hormonváltozásra, esetleg cukorbetegségre, de jelezheti akár a pajzsmirigy nem megfelelő működését is. Az allergia lehetőségét sem zárhatjuk ki, hiszen előfordul, hogy az allergiás reakciók csak felnőttkorban jelentkeznek. Ha a szakszerű kozmetikai kezelés nem segít a problémánkon, nem árt felkeresni a bőrgyógyászt, aki indokolt esetben a belgyógyászhoz irányít.

A bőrünk jelez

A bőr színének elváltozása intő jel lehet: a sárgás szín utalhat máj- vagy epeproblémára, a sárgásszürke-halvány bőrszín jelezhet daganatos betegséget, vagy „egyszerű” vashiányt. A legfontosabb dolog, hogy szokatlan, kezelésre nem reagáló probléma esetén azonnal szakemberhez kell fordulni, mert egy pontos diagnózis által sok egyéb kellemetlenség kiküszöbölhető.

Egy rossz fog is okozhat gyulladásos bőrelváltozást.

Ilyen esetben a tüneti kezelések (kozmetikai kúra) nem hoznak megfelelő eredményt addig, amíg az oki tényezőt (gyulladt, rossz fog) nem szünteti meg a szakember.

• A pigmentfoltok megjelenése is valamilyen hormonváltozás, májműködési zavar következménye lehet. A legtöbb problémát a helytelen táplálkozás okozza, ugyanis ha a bélcsatornákban nem megfelelő az emésztési folyamat, felhalmozódnak a salakanyagok, amelyek végül a bőrön ütnek ki, akár pattanás, akár hám alatti faggyú-felhalmozódás formájában.
• A kevés folyadék fogyasztása is meglátszik a bőrön: beesett, karikás lesz a szem, és tónustalan lesz a bőr színe. Nyáron, amikor izzadunk, a sejtek elvesztik a nedvességüket, ezáltal zsugorodnak, így az öregedési folyamatok is jobban beindulnak. Viszont az sem jó, ha valaki hirtelen megnöveli a folyadékbevitelt, mert megterheli a vesét, ami szédülést, és vérnyomás-emelkedést okozhat. Érdemes fokozatosan elérni az ajánlott napi két-két és fél liter folyadék elfogyasztását. Arra kell vigyázni, hogy ne legyünk szomjasak, mert az már a szervezet vészjelzése.
• Rendszeresen együnk sok gyümölcsöt és zöldséget, hogy megelőzzük a problémákat. A zöldségeket érdemes picit megpárolni, mert a nyers zöldség felfúj, és lassítja az emésztést. A vitaminokat folyamatosan kell magunkhoz venni, mert ezek egy része kiürül a szervezetből, csak annyi szívódik fel, amennyi szükséges. Édességet is lehet enni, de módjával. Tévedés, hogy magától az édességtől alakulnak ki a pattanások. Ha valaki mértéktelenül eszi a csokoládét, annyira megnehezíti az emésztést, hogy a szervezet nem képes megfelelő módon lebontani, így a bőrön keresztül távozik a salakanyag. Ezt a kozmetikus ugyan kitisztíthatja, de az alapprobléma nem szűnik meg. Az emésztési gondok következménye az elhízás, ami viszont szív- és cukorbetegséghez vezethet, nem beszélve arról, hogy a májnak sem tesz jót.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Életrajzokban általában hangzatos címként áll a kifejezés: Érdemes művész. Ki az érdemes? Mit jelent érdemesnek lenni?
– Egyvalakinek kell megfelelni egész életünkben, aki nem más, mint a Teremtő. Ezzel azt is elmondtam, hogy az „érdemes” jelzőt ki előtt tartom igazán fontosnak. Egy ilyen díj természetesen jólesik annak, aki kapja, örül, hogy észreveszik, elismerik, de tudom, hogy minden díj annyit ér, amennyit az ember abból magában el tud rendezni. Ez az elismerés számomra ugyanolyan felemelő, mint amikor a Prima Primissima közönségdíját megkaptam: álmomban sem gondoltam volna, hogy megillet.

– Következetesen különbséget tesz fotográfus és fotóművész között. Miért?
– Magát az eljárást, a fénykép készítését én megtanulható dolognak tartom. Azt, hogy fotóművésznek lenni miben több, mint fotográfusnak, azoktól kellene megkérdezni, akik az előbbi kategóriába sorolják magukat. Magyarországon minden napra jut egy fotóművész, háromszáz-hatvanvalahányan vannak.

Nem pejoratív értelemben használom a megnevezést, sokan vannak a fotóművészek között, akiket nagyra becsülök. De én a fotográfiát ugyanolyan mesterségnek tartom, mint az asztalosokét, a bognárokét, a molnárokét.

A nagyapáim mind iparosok voltak, a nagybátyám asztalos, édesapám kőműves – már gyerekként befogott culágernek. Engem a lélek velük köt össze inkább, mint a fotóművészekkel. Mindig azt szerettem volna megfogalmazni valahogy, amit nem csak látok, de tudok is egy angyalszoborról, egy feszületről, egy Mária-arcról.

– Sokat tudhat róluk. Itt, az otthonában is jól érzik magukat.
– Mindig szerettem volna közel lenni az angyalokhoz. Ők már közel vannak a Jóistenhez. Ha velük barátságban volnék, talán könnyebb volna elkerülnöm oda, ahová a lelke mélyén minden ember vágyik. Talán már nincs olyan messze az az idő, amikor majd szemtől szemben állunk.

– Mit mond majd nekik?
– Sokáig úgy képzeltem, hogy az a pillanat majd egy angyaldalos díszmenet lesz, amikor elmondhatom, hogy lám, én ennyi képet, könyvet, fotóalbumot készítettem, s ezeket mind megmutatom. De nekem – bolondnak – idővel rá kellett jönnöm, hogy a Teremtő nélkül az ember egy vonást sem képes tenni.

Olasz Ferenc: Piroska néni keze, Alsópáhok, 1966

– Az ön képei, filmjei nemcsak meg- és átörökítik a középkori és a népi vallásos művészet kincseit, hanem azokból táplálkozva új műveket hoznak létre. Lehetséges, hogy a szemlélődés tulajdonképp alkotótevékenység?
– Konzervatív gondolkodású ember vagyok – az értékek megőrzése a legfontosabb számomra –, ezért nem tehetek arról, hogy a megmaradt emlékeket kutatom, s igyekszem azokat a magam lehetőségei szerint jó fényképeken megörökíteni. A manipulációt, az összerakott képeket nem tekintem fényképnek. Nagy elődnek, példaképnek is olyanokat tudok említeni, akik értékeset láttattak fényképeken. Ilyen számomra Orbán Balázs, aki a Székelyföld képes leírását végezte el, vagy a kolozsvári Veres Ferenc fotográfus. Ő a tizenkilencedik század közepén már fotóalbumot készített szülővárosáról. Akkor még egyébként bőrre vagy vászonra nyomták a képeket. Az ő példájukból is következik az, hogy fényképezni kezdtem. Számomra a legfőbb inspirációt azonban a képzőművészet jelentette, Csontváryt és Leonardót előbb ismertem, mint bármelyik fotográfust.

A képzőművészet ismerete határozza meg ugyanis azt, hogy egy kép tartalmilag rendben legyen. A komponálási készségemet is innen lestem, így rögzült, hogy feszesen komponálok. Nem szeretem azokat a képeket, amelyeken sok a fölösleg.

– Azért fordult a múlt kincsei felé, mert a saját korában kevesebb megörökítésre méltó értéket vélt fölfedezni?
– Ma is születnek megőrzésre méltó értékek, a Sziget fesztiválon is lehet jó képeket csinálni. Hogy ezek engem éppen nem érdekelnek, az nem azt jelenti, hogy rosszak. Viszont én már a bölcsészkaron is a középkori irodalomhoz vonzódtam, a középkor művészete foglalkoztatott. Három év tanítás után döntöttem úgy, hogy fényképezni fogok és filmet készítek. Első, „Fejfák” című filmem után úgy alakult, hogy a Magyar Televízió múzeumokat bemutató sorozatában az Esztergomi Keresztény Múzeumról forgathattam egy epizódot. Sikerült, jól is fogadták. Egy kicsit hitbéli menedék is volt nekem a magyar középkor, hiszen nem volt mindig leányálom a televízióban dolgozni: erős volt a cenzúra, megtörtént, hogy egy kolléga karácsonyi filmjéből az összes Kisjézust kivágták.

– A hite nemcsak elkíséri önt, de táplálja is az alkotásait. Előfordult, hogy megélte a lélek sötét éjszakáját?
– Volt egy olyan évem, amit nem értettem. Mintha valamiféle végzet csapott volna az életembe. Egy év alatt vesztettem el az első feleségemet, szüleimet, sógoromat. Sokáig nem is mertem kimozdulni a házból, a legváratlanabb pillanatokban kezdett el csurogni a könnyem. Nagyon sötét időszak volt számomra – de tudom, mindenki a sötétségből indul a fény felé. Hála Istennek, az a fénysugár előbb-utóbb mindig beköszönt. A Jóisten pedig ad annyi erőt, hogy kibírjuk addig.

Olasz Ferenc: A vizsolyi Biblia, 1990

Közvetlenül ezek után, 2000-ben Krakkóban volt kiállításom. Az Arzenálban rendeztük, egy negyven-negyvenöt méter hosszú lovagteremben, aminek a végén kápolna áll, terméskőből. Ott készítettem először keresztet méterszer-méteres Krisztus-arcokból. Másfél napig csináltam, a többi képpel beborítottam a falakat.

Amikor a délutáni sajtótájékoztatóra visszamentem, döbbenetes látvány fogadott: a mélyen hívő lengyelek virágokkal rakták tele a padlót a kereszt mellett, és körben a falak mentén, a fotóim előtt gyertyák égtek… Őrületes, ritka pillanat volt ez az életemben.

– „Európának új aszkézisre van szüksége” – idézi Márai Sándor mondatát a „Kassai polgárok” című könyvből, a kassai székesegyházról forgatott filmjében. Milyen aszkézist ért ezalatt?
– Ezt 1938-ban írta Márai. Félelmetes előrelátással érezte meg azt a sötétséget, ami most ellephet bennünket.

Úgy tanultam, hogy az európai szellem, az európai kultúra három dombra épült: a Kálváriára, az Akropoliszra és a Capitoliumra. Ha ma csak ezt a három helyet tekintem, milyen reményt láthatok az európai kultúra jövőjét illetően?

Az identitásunkat lassan elveszítjük. A szellemet tisztogatni kellene, a lelket pedig ápolni. Mindkettő olyan, mint a tehetség: az ember kapja, de nagyon törékeny, nagyon illékony, törődésre szorul, és könnyen vissza lehet vele élni.

Mindenkinek el kell döntenie azt is, hol áll. Ha az evangéliumi képet nézem, hol találom magam: a főpapok között? A jobb lator vagyok, a bal lator, a keresztet cipelő Jézusnak segítő Simon, vagy János a kereszt alatt?

– Ön hol találta meg a helyét?
– Nekem nagyon szimpatikus ott a kereszt alatt, János mellett.

Zöldy Pállal három éve találkoztam először, éneklős-táncolós-ostorcsattogtatós Férfisátra izgalmasnak, kissé anakronisztikusnak, de mindenképpen hiánypótlónak tűnt. Pali a szűkszavú székely nagyapámra emlékeztetett, talán ezért is gondoltam róla: nem illik a budapesti környezetbe. Meg se lepődtem, amikor kissé gúnyosan így szólt: nincs email-címem, keressen telefonon. Akkor még nem érkezett el az idő a beszélgetésre. Legutóbb az „Apáknak férfiakról” című kisfilmsorozat kapcsán láttam és hallottam őt. Kiderült: már van email-címe, viszont sümegi házában továbbra sincs internet, a szomszédhoz jár levelet olvasni. Nyitott volt, de továbbra is kissé tartózkodó.

Férfisátor

„Nem gondolom, hogy univerzális mondanivalóm lenne az emberiségnek, a magyarságnak, a férfiaknak. Egyszerűen az történt, hogy apaként nem találtam, mi a kotta, mi a hangszer, ezért kezdtem el keresgélni. Összehívtam a barátaimat, hogy megtudjam, miben maradtam el. Ők sem tudták, sőt, amikor már elég sokáig kérdezgettem őket, kiderült: tőlem várják a választ” – kezdett bele a beszélgetésbe.

– Az első találkozáskor, amikor ki mertünk mondani dolgokat: kicsik vagyunk, gyengék vagyunk, hazudunk, nem tudjuk, mi a dolgunk – megkönnyebbültünk. Mindezeket csak azért mondhattuk ki, mert egyetlen nő sem volt ott.

Nagyon mély dolgok hangzottak el, ami testvériessé tette a kapcsolatunkat. Amikor kiderült, nincsenek kész válaszaink, logikusan következett, hogy találkozzunk újra. Aztán az, hogy jó lenne rendszeresen találkozni. Így alakult ki a Férfisátor és a szabályok.”

Azóta minden kedden találkoznak: elmondják, ki mivel érkezett és milyen „kavics” van a cipőjében, táncolnak, énekelnek, íjászkodnak. Húsz év alatt mintegy húsz Férfisátor jött létre szerte az országban. Nem intézményesek, hanem közösségek. Maguktól szerveződnek, s ha úgy adódik, szüneteltetik működésüket.  Amikor arról kérdeztem, miért nincs egy „rendes” honlapjuk, meglepő választ kaptam: „Mi kedden szoktunk találkozni, de vannak, akik szerdán. Egy darabig nekem is a fejemben volt egy országos mozgalom gondolata. De egy ponton rádöbbentem: hagyni kell, hiszen nem látom át, és miért is lenne nekem mindenhol igazam. Nekem ott van igazam, ahol én vagyok.

A húszféle sátor húszféleképpen él. A lényeg, hogy a hat-tizenkét férfi rendszeresen összejön, és nem kell lépést igazítanunk egymáshoz.

A férfi szeret együtt dolgozni másokkal, de megmámorosodik, ha önállóan dolgozhat. Nekem van saját honlapom, az elég.” Nincs tehát közös regiszter és országos találkozók sem. Vannak helyi nomád táborok, amelyeket saját pénzből szerveznek, nem pályáznak, így amennyi pénzük van, olyan tábort szerveznek. Ha jut lovakra, akkor lovagolnak is. Ezen kívül tartanak próbás (beavató) tréningeket férfiaknak és megrendezik a Sümegi Országos Középiskolás Küzdelmet (SOKK) a fiúknak. Ez utóbbiak csapatversenyek, de Pali szerint a legfontosabb, hogy a gyerekek közben megismerkednek, beszélgetnek egymással. A 14–18 éves fiúk nem feltétlenül a férfisátrasok saját gyerekei, hanem helyi iskolákból, gyermekfalvakból hozzák őket. Ennek mintájára hozták létre Szegeden a Szegedi Általános Iskolás Küzdelmet, a SZÁK-ot. „Mi egy elkésett generáció vagyunk, akik nem kapták meg fiatalkorukban ezt a tudást, és amikor rájöttünk arra, hogy ezek egy beavatási szertartás lépései, akkor azonnal felmerült bennünk a kérdés: mi van a gyermekeinkkel?! Ezért vannak a nomád táborok és a SOKK. Mert a mai világban keveset látunk a gyerekeinkből, és mindenfélére akarjuk tanítani őket, miközben azt sem tudjuk, hol tartanak.”

„Elvirágzik, és ez így van jól”

Amikor a férfisátoros gyerekekről érdeklődöm, Pali rezignáltan válaszol: „Az én fiam sem jár Férfisátorba. Létrehozott egy családközösséget, amit Családsátornak nevez, de az nem Férfisátor. Nem tudjuk ezt a formát rájuk kényszeríteni. Majd megtalálják a sajátjukat. Ez a törzsi kultúra alapja. De nincs ezzel gond, az apaságot amúgy is tágabban értelmezzük, mint pusztán biológiai kapcsolatot. Nekünk fontos fogalom, hogy a férfi minden pillanatban „apa”-ként is látható.

Belevaló férfinak lenni életforma, gondolkodásmód, ezért apa lehet egy tanár, egy edző, egy pap is.

Kezdetben volt apa–fia hétvégénk is, de a gyermekek ott nem tudtak egy önálló mozdulatot sem tenni, mert az apák átváltoztak anyává. Ezért tágítottuk ki a kört máshonnan származó fiúkkal.”

Hova vezet ez így? – tettem fel a kérdést. „Elvirágzik. És ez így van jól. Ez nem egy olyan kezdeményezés, amelynek az a célja, hogy terjedjen, és nem is egy mozgalom. Én sosem voltam alapító, sosem lett bejegyezve, sosem pályáztunk pénzért. És nem vagyok guru sem.” És akkor végre megértem a kisfilm-bemutatón osztogatott, „Hétpróbás férfiak – belevaló apák” című szöveg e részletét: „Nem hívhatunk meg mindenkit. Ha megtalálnak bennünket, akik már úton vannak, van remény s együtt meg tudjuk fogalmazni azt a testamentumot, amit minden férfi át kell hogy adjon az utána jövő nemzedéknek. Tán le se kell írjuk, mert az életünket fogják olvasni a fiúk.”

A hétpróba

Hét próba van, amit hét, nomád körülmények között eltöltött, négynapos hétvégén lehet „kiállni”. Az első négy próbán túljutó „öves férfi” lesz, azaz felövezik a többiek, és ő már tarthat előadást, próbás tréningeket. „Ez nem azt jelenti, hogy ő tökéletes férfi, de már végiggondolta anyjával és apjával való kapcsolatát, ki tud engesztelődni, tud dicsérni. Öve csak annak van, aki megszerezte. Nem lehet megvásárolni.”

Az öv tehát a férfivá válás szimbóluma, amelynek megszerzése egy négylépcsős beavatási szertartáson keresztül történik.

A kisfilmek

Hajnal Gergely, Lukácsy György és Pilló Ákos, hasonlóan gondolkodó „öves” férfiak keresték meg Palit – a Védőnőkért, új szülők és újszülöttekért Alapítvány elnökével, Várfalvi Mariannal együtt – azzal a kéréssel: mondja el nekik húsz év alatt „összegyűjtött” tapasztalatait. Szeretnék a tizenöt kisfilmet minél több helyen elérhetővé tenni, bevinni egészségházakba, közösségekbe, oktatási intézményekbe, ahol majd szakemberekkel együtt beszélgetnek róla. Oda vajon bemennek a férfiak? – kételkedtem. „Normális férfi nem megy be, ezért kell jól kitalálni, hogyan szólítjuk meg őket.

A férfinak nem lehet megmondani a frankót, én sem tehetem.

Normális férfi nem jár előadásokra, én sem bízom azokban, akiket anyjuk, feleségük küld. Már az a tudat is egy seb: »ennyire látszik rajtam, hogy kicsi és sérült vagyok, hogy engem el kell küldeni valahová, hogy kikalapálják a horpadásomat?« És nem megy, hanem összegubózik, mint egy sebesült állat. Nekem azzal van sorsközösségem, aki ezt felvállalja. Büszke vagyok azokra a férfiakra, akik eljönnek hozzánk. Én is elmegyek bárhová, ahova elhívnak beszélgetni, lehetőséget adni, hogy a résztvevők megoszthassák egymással gondolataikat. Kifutó széria vagyok, a világ másfele megy, tudom, de én csak így tudok élni.”

A Férfisátor-videók folyamatosan kerülnek nyilvánosságra, az eddig elérhetőket itt láthatják.

– Miért éreztétek szükségét a Szülők Háza megalapításának?

Judit: Ez egy oktatási, kulturális és mentálhigiénés, befogadó szemléletű és közösségformáló program. Az alapötlet onnan jött több mint tíz évvel ezelőtt, hogy sok helyen hiányzik a támogató, tágabb család, amelynek tagjaitól segítséget lehetne kérni a kisgyermekes szülőknek – hiszen tudjuk: szülőnek lenni nem könnyű feladat. A hagyományos közösségek sem működnek mindenhol; sok lakótelepen nem is ismerik egymást a szomszédok, nem beszélve a családi házas környezetről. Ezt a hiányt pótolandó, a Szülők Háza olyan helyi közösségeket hozott létre, amelyben a pedagógusok szakmai módszertan szerint segítik a családokat: közös programokat szerveznek, és a szülőket saját kompetenciájukban erősítik meg.

Mi tehát nem elvesszük a gyerekeket a szülőktől, és aztán visszaadjuk nekik „megnevelve”, hanem segítünk abban, hogy szülőként kihozzák magukból a legtöbbet.

Dénes: A Szülők Háza Központok működését látva örömmel hoztam létre az alapítványt; így könnyebben tudunk támogatásokat eljuttatni jó helyre. Az egész világ tele van gyerekeket támogató megmozdulásokkal, de ezek hatása csak ideig-óráig tart. Azzal, hogy komplexen támogatjuk a családokat, és hosszú távra „sínre állítjuk” őket, nem átmenetileg, hanem remélhetőleg egész életre meg tudjuk oldani a jövőjüket.

– Konkrétan mivel segítetek?

Judit: A pedagógusok speciális oktatást kapnak, amivel olyan támogató beszélgetéseket tudnak folytatni a családokkal, hogy azoknak nem kell feltétlenül szakemberekhez, pszichológushoz fordulniuk. Ugyanakkor vannak pszichológusaink, van kapcsolatunk pszichiáterekkel, jogászokkal, mentálhigiénés szakemberekkel, orvosokkal, fogorvosokkal. A pedagógusok segítik a közösségek működését is.

Úgy működünk, mint egy nagy család: kapcsolatrendszerünkkel segítjük a hozzánk betérő szülőket.

Befogadó közösség vagyunk, a társadalom széles rétegéből érkeznek hozzánk családok, így ők egymást is tudják segíteni. Volt olyan eset, hogy egy rászoruló és egy vállalkozást tervező család nálunk ismerkedett össze, és közösen varrodát nyitottak. Vannak roma származású családjaink, akik nehezen tudnak elhelyezkedni a munkaerő-piacon, viszont nálunk megismerték őket és rájöttek: a munkaadók előítélete abból fakad, hogy nem ismerik egymást, és miután megismerték, munkát adtak nekik.

Kép: Szülők Háza

Dénes: Tapasztaltuk, hogy amikor a sportegyesületek tag- és felszerelésdíj-mentességet biztosítottak rászoruló családok gyermekei számára, azok elkezdtek rendszeresen sportolni. Javult az időbeosztási készségük, majd az iskolai eredményeik. Ezzel párhuzamosan a szülők is elkezdtek „felzárkózni” hozzájuk: rendszeresebben sportoltak, többet dolgoztak. A nyelv- és a zenetanulás is hasonló hatású, de a sport talán többet ad az egészséges életmód és életszervezés terén. Van, hogy a normál iskolai terhelés nem elég egy gyermeknek, de ha van valami extra elfoglaltsága, ami közösséget is formál, az életre neveli őket. Van olyan szintű anyagi nélkülözés, amikor a szülő neki sem fog javítani a helyzetén, annyira reménytelennek látja, inkább ront rajta azzal, hogy elkölti a pénzt másra.

Nem egy ilyen család bejött a központba, ahol találkozott jó körülmények között élő, másfajta krízissel szembesülő családokkal, és egymást gyógyítgatták.

A jobb módú család például már attól jobban lett, hogy megismerte mások problémáit, és segíteni próbált rajtuk.

Judit: Ezen kívül mindenféle mozgásos, zenés gyermekprogramokat szervezünk, amin a szülő a gyerekkel együtt tud rész venni, és így egy kicsit ő is újra gyerek lehet. Vannak rendezvényeink, ilyen például a négy éve tartott Szülők Napja. Útjára indítottuk a Tegyél jót, ülj mellém-programot, amivel nemcsak rászoruló családoknak, hanem családok nélkül élő, állami gondozásban nevelkedő gyermekeknek is segítünk. Kemény Dénes öt éve megalapította az alapítványunkat, és elindultunk gyermekotthonokba (például Cseppkő Gyermekotthon, Bokréta Gyermekotthon, Mónosbél, Csepel, Bicske, Miskolc), megismerkedni az ottani gyerekekkel. Közös programokat, táborokat szervezünk, együtt focizunk a fiúkkal, együtt főzünk és sminkelünk a lányokkal. A lényeg mindig az, hogy személyesen és rendszeresen támogatjuk őket.

Dénes: Nemrég volt egy rendezvényünk Bicskén, amire elvittem egy magyar bajnok focistát, aki mindenféle programot szervezett a gyerekeknek. Látták, hogy híres edzőjük hogy nyúlt a labdához, és mindenki bátrabb lett. Simi, az edző, végül meg is állapította: több gyerek annyira tehetséges, hogy Felcsúton lenne a helyük.

– Miért fontos, hogy személyesen és rendszeresen támogatjátok a rászoruló gyerekeket?

Judit: A Tegyél jót-program a szívünk csücske lett. Az ember függővé válik, annyira megszereti a gyerekeket, hogy mindig velük akar lenni, és mi nem szeretnénk, hogy ez akár a saját család kárára menjen. Épp ezért indítottuk el önkéntes képzésünket, hogy ne sérüljünk, és helyén kezeljük ezeket a kapcsolatokat. Mi egy csapat vagyunk, így bárki megy a nevünkben hozzájuk, a gyerekekben nincs hiányérzet.

Az idők során létrejött egy stabil, 50–100 fős önkéntes kör, amelyben a szállodaigazgatótól a médiamunkáson át a tanárig, sportolóig és színészig mindenki a szakmai tudása mellett az egyik legdrágább kincsét adja ezeknek a gyermekeknek: az idejét.

Jellemzően saját családjukkal jönnek el az otthonokba, így saját gyermekeiknek is megtanítják a be- és elfogadást, és az otthonbeli gyermekek is érzik: fontosak nekünk.

Kép: Szülők Háza

Már több száz gyermekkel vagyunk szoros, személyes kapcsolatban. Amikor budapesti kirándulást szervezünk nekik, a szállodaigazgató befogadja őket, a Fővárosi Önkormányzat pedig különböző városnéző programokat szervez, állatkertbe viszi őket. Ezekre a programokra több otthonból jönnek a gyerekek, akik így egymással is jobban megismerkednek. Előfordult, hogy rég nem látott unokatestvérek ismerték fel egymást. Nagyon meghatóak ezek az élmények, ahogy az is, amikor a gyerekek messziről kiabálva ugrálnak a nyakunkba, ha megérkezünk hozzájuk. Nem tudjuk teljesen megváltoztatni az életüket, de nagyon hiszek abban: minden jó pillanatban nyújtott ölelés és jó szó muníciót jelent a számukra, és egy-egy nehéz élethelyzetben segíteni tud majd nekik.

Mi nem nevelőszülők vagyunk, nem hazavisszük a gyerekeket, hanem odamegyünk hozzájuk – de nemcsak egy alkalommal, hanem folyamatosan: amolyan nagy családi védőhálót akarunk köréjük építeni.

Nagyon fontos számunkra a nevelők elismerése is. Felismertük: az ő lelki egészségük éppen olyan fontos, mint a gyerekeké, ezért velük is foglalkozunk, nekik is tartunk élménynapot.

– A Mobil Szülők Háza program hogy kapcsolódik ehhez?

Judit: Ez a program a szülők támogatásáról szól: olyan mozgalmat indítunk el, amelynek üzenete: „Szülő nélkül nincsen gyerek”. A szülők elismerése, testi-lelki támogatása a gyerekek legfőbb érdeke. Ezt mi a Szülők Házában már sok éve csináljuk, és most elindulunk új helyszínekre. Nagyszerű családszervezetek csatlakoztak hozzánk, hiszen éppen úgy, ahogy egy közösség tagjainak, nekünk is sokkal könnyebb együtt. Ezért a NOE, a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom, az Apa Akadémia, a Kör Dáma Egyesület, a Gézengúz Alapítvány, az ADHD Magyarország és több roma civil szervezet jönnek velünk – akár fizikailag, akár szimbolikusan: elvisszük üzeneteiket, hogy a családok megtalálják őket. Első helyszínünk Tata volt, ahol a Patara adott nekünk helyet – egy gyönyörű város, fantasztikus családbarát kezdeményezésekkel.

A következő Győr lesz, ahol egy kamionos fesztiválon veszünk részt, mert itt főleg az apukákat szeretnénk megcélozni. Ősszel következik Balatonszárszó, egy másik családbarát kisváros, Süsü országa és Csukás István lakhelye, ahol egy szüreti mulatságon fogunk részt venni. Mindenképpen szeretnénk eljutni Debrecenbe, Pécsre és Miskolcra, de nyitottak vagyunk minden további megkeresésre. Ebben a misszióban partnerünk az Emberi Erőforrások Minisztériuma, amely négy éve felkarolta a Szülők Ünnepét, és a KINCS (Kopp Mária Intézet), amely a Mobil Szülők Háza kiemelt partnere.

Relaxálj!

Úgy ítéltem meg, hogy kivételesen egy fürdő is belefér. Annál is inkább, mivel napról napra egyéni csúcsokat döntök zuhanyozási részidőm javításával (ezt főként szurkolótáboromnak köszönhetem, akik nem a bírónak, hanem nekem anyáznak odabentről sürgetően), és csak távoli emlékeimben él, milyen megnyugtató is tud lenni egy forró habfürdő.

Néhány perc után kisfiam jelenik meg az ajtóban, hogy vízi játékokkal lásson el, majd látva, hogy én nem tudok élni a lehetőséggel, titanikosat kezd játszani a „jéghegyek” között.

A hangeffektekre a lányok is kiszállingóznak, ki babát akar fürdetni, ki horgászni szeretne, a fürdőszoba zsúfolt közfürdőhöz kezd hasonlítani, ezért a habfürdőzés gyorsasági rekordját is felállítom, mert biztonságosabbnak tűnik a kád száraz feléről, felöltözve koordinálni az eseményeket.

Szabadulj meg a fölöslegtől!

Miután mindent és mindenkit szárazra törlök, bekapcsolom a tévét, hogy immár magányosan is elvonulhassak a fürdőszobába. Okoz némi vitát, hogy lányom szerint a borotvás gyilkost kellene megnézni, mert azt mondják, az nagyon kúl, de végül a Hófehérke győz (méreggel mégiscsak gyerekbarátabb a gyilkolás). Bemegyek a fürdőszobába, hogy zárt ajtók mögött én is keressek egy borotvát, a már említett szoknyahossz miatt. Drámai hatást váltok ki, amikor negyedórával később belépek a nappaliba, arcomon a zöldes-szürkés pakolással. Ugyanis a képernyőn épp most változik át a gonosz királynő szipirtyóvá.

Kisebbik lányom sikításban tör ki, kisfiam pedig körbetáncol: „Itt a banya!”

Az ezt követő kollektív manikűr és pedikűr hamarosan workshop jelleget ölt. A lányokat főként a körömlakk hozza lázba, természetesen rajtuk is ki kell próbálni, kisfiam pedig azután érdeklődik, hogy most majd kisebb leszek-e, hogy lereszeltem a sarkamból. E tevékenységeket ritkán végzi az ember közönség előtt, az eredményen ez meg is látszik. A manikűrözés véresen komoly lesz, utóbbi miatt kisfiamnak néhány évre el is megy a kedve a körömvágástól.

Pótold, ami hiányzik!

Az arcradír nem tette meg a kellő hatást, de kencéket nem volt időm beszerezni, a hűtőszekrényből remélek segítséget.

Kép: Unsplash

Amikor már épp kikeverem a tuti tojáspakolást, bekukkantó kisebbik lányom olyan csillogó szemekkel kiabálja be a többieknek, hogy „anya sütit csinál!”, hogy végül kuglóf lesz belőle.

Találok azonban egy banánt, ami állítólag szintén csodát tesz, sajnos azonban túl érett lehetett, mert nem a kellő hatást érem el vele. Közben készítek pár szendvicset is, és felszeletelem a kiváló bőrnyugtató és pórusösszehúzó hírében álló uborkát, de mire visszajövök a telefonálásból, hűlt helye. A gyerekek kolbászos szendvicséről kell visszakunyerálnom néhány kissé már fokhagymaszagú karikát.

A sminkelésnél természetesen minden dobozt ki kell nyitni és megmutatni, mi mire való. Hogy ne kerüljenek egyre vastagabb rétegek az arcomra, a kezünkön próbálgatjuk őket (amiről persze később megfeledkezem, de szerencsémre a kesztyűtartóban mindig van popsitörlő).

Az elegancia a részletekben rejlik

Induláskor nagylányom titokzatos mosollyal áll elém, és egy kartonpapírból készült, tűzőgéppel rögzített, ajándékkötöző pánttal ellátott táskát nyújt át, amelyet cicák és virágok díszítenek.

Hallotta, ugyanis, amikor a telefonban azt mondtam a barátnőmnek, hogy nincs táskám a ruhámhoz, hát készített egyet.

A meghatottság jót is tesz kissé erősre sikeredett sminkemnek, én pedig látványosan lecserélem a táskát (férjem csempészi pár perc múlva utánam a sajátomat).

A partin egyébként nagy sikerem volt, kaptam két ajánlatot is, az állásajánlattal éltem is, a másikkal nem. Külön megdicsérték a „különleges parfümömet”. Csak a fokhagyma–banán–popsitörlő kombó lehetett…

Az Ószövetség korában csak egyes embereknek adatott a Lélek: hadvezéreknek, királyoknak és prófétáknak. Az Ószövetségben félni kellett, hogy Isten visszavonja lelkét az embertől, bűne miatt. Gondoljunk Dávid zsoltárára, amit emberöléssel végződő bűnös tette után imádkozott „Ne vess el engem a Te orcád elől,/ Szent lelkedet ne vedd el tőlem!”

Az Újszövetség közeledtével Izrael azonban azt az ígéretet kapta, hogy Isten a Lelket minden emberre ki fogja árasztani Pünkösdkor, ötven nappal Jézus feltámadása után, ez csodálatos módon megvalósult.

Alig két hónappal a golgotai katasztrófa után Péternek bátorsága van arra, hogy életét kockára téve nyilvánosan vallomást tegyen megcsúfolt és kivégzett Mesteréről. Bámulatos, hogy szavaira mintegy háromezren csatlakoznak Krisztushoz. Péter beszéde „mintha szíven ütötte volna őket” – tudósít Lukács evangélista. Ez a Szentlélek munkája! Jézus Krisztus egyháza nem emberi megfontolás, döntés, vállalás, módszerek és szervezés útján jön létre, hanem a Szentlélek kezdeményezésére, embereket megragadó hatalma révén. Emberek bátorságot nyernek arra, hogy keresztényekké legyenek; Krisztus megragadja, és mozgásba hozza őket, amikor Szentlélek kiárad rájuk. Szt. Pál hasonlóképpen fogalmaz: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.”

Isten Szentlelke által van bennünk. „Isten temploma” vagyunk, Isten Lelke bennünk lakik. Ennek a következménye, hogy Jézus azt mondja: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” De legyünk őszinték: ott van bennünk a test meghasonlottsága is; ott van terhes albérlőnk: „már nem én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn”. Ám ekkor sem eshetünk kétségbe, mert a Római levél épp ezen szakasz után beszél a Lélek által Krisztusban újjászületett ember boldogságáról. Hát nem csodálatos, hogy a Szentlélek által legyőztük a meghasonlottságot?!

Isten egészen közel van hozzánk. Nem arról van szó, hogy Isten Lelke kiszorította vagy kioltotta bennünk a bűnre hajló emberi lelket. De lelkünk hangszerén most valaki más játszik. „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk.”

Az isteni természet részesei lettünk. Kétségtelen, hogy van, amikor érezzük, amint Isten igéje megszólít bennünket; vigasztalást és bátorítást nyerünk; késztetést érzünk valaminek a megtételére; meglátjuk valódi helyzetünket Isten és az emberek előtt; reménység tölt el minket; esetleg lelkiismeretünkben felrázva vagy megszabadítva érezzük magunkat. Érezzük a Lelket!

Ám nem csak ez az állapot létezik. Szentlélekkel betöltekezett emberekkel is előfordul, hogy nehézségeik akadnak. Eltávozott volna tőle Isten Lelke? Épp ellenkezőleg! Higgyük erősen, hogy amikor nincs erőnk az imádsághoz, a Lélek maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Talán épp ezért nevezi Jézus „Vigasztalónak, Pártfogónak” a Lelket, amely minket Krisztus követésében megtart.

Jézus azt mondja a szamáriai asszonynak Jákob kútjánál: „Ha ismernéd az Isten ajándékát!” Higgyük erősen, hogy bár már eddig is sok ajándékot kaptunk Istentől, de még annyi minden vár ránk, hogy elképzelni sem tudjuk.

Pünkösdkor kérjük újra a Lélek „alap” adományait, amelyekből minden kibontható!

Szeretetet, Isten lángoló szeretetének élő tűzfolyamát: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által”.

Igazságot: „Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra”.

Bizonyosságot: „Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről”.

Erőt: „Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét”.

Szabadságot: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”.

Az imádság lelkületét: „Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atya!”

Örömöt, békességet és más lelki gyümölcsöket:

„A Lélek gyümölcsei pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”.

Adományokat a hívő közösség építésére: „A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz”.

A cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. 

Újra és újra megnéztem a pillanatot, amikor a temetőbe betört vandálok belülről szétverik azt a székely kaput, amely hősi halált halt elődeink sírjait őrizte méltóságteljesen. Most megalázottan, összetörve, gerendákra és szálkákra hullva jelképezi a temetőgyalázást, aminek nem lett volna szabad megtörténnie az Európai Unióban, amely éppen azért jött létre, hogy a tagjai közötti békét biztosítsa, az állampolgárait pedig megvédje. Fel-alá járkáltam a lakásban, „valamit csak tenni kéne” – mormoltam magam elé. „Pattanjunk kocsiba, és menjünk oda!” – kiáltottam fel. „Babát vársz, és a gyerekünk még csak kétéves” – csitított a férjem. Igaza van, most nem vághatunk neki csak úgy az éjszakának. „Énekeljük el a székely himnuszt!” – javasoltam, hátha attól megnyugszunk egy kicsit.

Kétszer énekeltem a refrént, de nem csitult bennem a bűntudat, amiért nem támasztottam én is minden erőmmel a kaput otthon, Erdélyben, az Úz-völgyében.

Leültem a kanapéra. „Mit is tehetnék?” – kérdeztem magamtól. Aztán kifújtam a levegőt, elővettem egy pakli rovásírást tanító betűkártyát, leültem a kislányom elé törökülésben és felhúztam az első lapot. „Nézd Csengele, így rójuk az A betűt! Az őseid fába, csontba, kőbe és fémbe karcolták a jeleket, de később papírra is vetették, ahogy most mi is tesszük” – magyaráztam, miközben egy üres papírra három vonalat húztam. Ő figyelte egy ideig, aztán színes ceruzát fogott a kezébe, és nagy munkába kezdett. Nem mondom, hogy a firka hasonlított az enyémre, de figyelte, utánzott engem, és legalább megpróbálta. Tudom, hogy ahogy nőni fog, egyre ügyesebben megy majd neki. Rendszeresen olvasok fel erdélyi novellákat, magyar meséket, verseket, továbbadom a legendákat az ősökről, hősökről, és közben saját magamat is művelem. Forgatom Hoppál Mihály Jelképtárát, kutatom a közmondásaink eredetét, nótákat tanulok az internetről, és bár mindig elrontom a túrós puliszkát, de azért próbálkozom.

A magyarság túlélése elsősorban a saját kultúrájának ápolásán múlik.

Ahogy Baktay Ervin festőművész, művészettörténész írja:

„A haza gyökér, melyből életünk fája kisarjadt, az a pont a Föld kerekségén, ahol törzsünk a Föld tápláló, életadó, fenntartó erejét issza legmélyebb gyökérszálain át. Lombba borultan, terebélyes növésben széttárhatjuk messze nyúló ágainkat – más, idegen törzsből fakadt lombok testvéri szövevényeibe kulcsolódva, a rög fölé emelkedett büszke koronával –, ám csak azért, mert ott gyökerezünk abban a rögben, amelyből kinőttünk. Ha elvágják gyökereinket, korhadó hulladék, tűzre vetendő holt anyag lesz belőlünk; matériánkból szerencsés körülmények talán pompás remekműveket faragnak, de eleven, viruló, gyümölcsöző valóságunknak vége.”

Saját magunk szeretete nem kell, hogy együtt járjon mások gyűlölésével! Csak annyit kell tennünk, hogy megmutatjuk utódainknak, melyik rögből sarjadtak ők, hogy akkor is tudják, honnan erednek a gyökereik, ha a virágaik egy másik világba nyílnak.

A temető olyan különleges helyszín az életünkben, ahol nem csupán az elődök iránti tiszteletet és hálát tudjuk kifejezni, hanem a kegyeletadás méltóságteljes körülményei is mindenkor biztosítottak. Halottaink emlékhelyei nem csupán a szűk családunk történetéről tanúskodnak, hanem népünkről, kultúránkról, nemzetünkről, hagyományainkról és civilizációnkról is.

Egy temető szándékos rongálása – legyen szó akár sírok gyalázásáról, akár a saját sírok elhelyezése érdekében sírkövek kiforgatásáról, vagy egyéb tudatos, stratégiai célú kegyeletsértésekről – nem csupán a halott és annak családtagjai ellen elkövetett támadás, hanem egy nemzet megalázása is.

Nézem a Facebookon közvetített élő felvételt, ahogy a román résztvevők tömege áttöri a temető körüli, magyarok alkotta élőláncot. Ahogy piros-sárga-kék lobogókat lengetve betörik a kegyhely kerítését; ahogy letörik a – korábban törvénytelenül felállított – betonkeresztek mellé szimbolikusan elhelyezett, mogyorófa-vesszőkből készült kereszteket; ahogy a felbőszült tömeg skandálja, hogy „ki a magyarokkal az országból”. És sírok tehetetlenül, amiért ez is megtörténhet velünk 2019-ben. Az Európai Unióban. Az uniós elnökséget éppen betöltő tagállam engedélyével.

Sírok, hogy még mindig csak megtűrt nép vagyunk a szomszéd országban, szülőföldünkön. És sírok, mert azt látom, hogy a civilizációnk túl fejlett és túl elfoglalt ahhoz, hogy a kisebbségek kiáltó szavát meghallja, morálisan pedig túl kicsi, hogy tenni tudjon vagy akarjon ellene.

Mindezt pedig alig egy héttel Ferenc pápa romániai, benne erdélyi látogatása után, ami alatt Iohannis Klaus román államfő arról dicsekedett a katolikus egyházfőnek, hogy a román állam milyen példásan bánik a nemzeti kisebbségeivel. A pápának, akinek eltávolították miseruhájáról a magyar feliratot román kérésre, minden bizonnyal ennek a példás, kisebbségekkel szembeni toleranciának a jegyében.

Román résztvevők, miután áttörték a csendőrsorfalat az úzvölgyi katonatemető bejáratánál - Kép: MTI/Veres Nándor

Mi vezetett az indulatok elszabadulásához?

A székelyföldi Csíkszentmártonhoz tartozó Úz-völgyében található Hargita megye legnagyobb és legjelentősebb első világháborús emlékhelye, egy osztrák–magyar katonai temető. Feltételezhető, hogy a magyar hadsereg itt hantolta el a harcokban elesett egyéb nemzetiségű katonákat is. A dokumentáció szerint több mint 1300 katona nyugszik itt, többségükben magyarok, de (elvétve) akad közöttük orosz, román, szerb, olasz és osztrák is. Ezzel szemben a román védelmi minisztérium alárendeltségében működő Hősök Emlékének Országos Hivatala szerint a temetőben 149 ismert és 8 ismeretlen személyazonosságú román katona nyugszik.

A konfliktus idén májusban élesedett ki igazán, amikor a Kárpátokon túli, szinte színromán lakosságú Dormánfalva (Darmanesti) önkormányzata arról döntött, hogy létrehoz egy emlékhelyet az első és második világháborúban elhunyt román katonáknak az Úz-völgyi temetőben.

A bekerített sírkertben egyik napról a másikra állítottak fel 52 betonkeresztet és egy emlékművet, rátelepedve részben a temető sétányára, részben a meg nem jelölt magyar katonasírokra.

A polgármester szerint ez majd újra visszaállítja a temető „nemzetközi jellegét”, amit – véleménye szerint – mélységesen elhanyagoltak az elmúlt évtizedek folyamán. A dormánfalvi önkormányzat döntése többszörösen törvénytelen és közigazgatási szempontból is kifogásolható (a temető nem a moldvai Dormánfalva közigazgatási illetékességi körzetébe tartozik). Ezt a nyilvánvaló hiányosságot úgy lehetett megkerülni, hogy egy döntéssel magánvagyonból közvagyonba tartozónak minősítették át a temetőt. Azt a temetőt, amelyet az elmúlt időszakban kizárólag magyar forrásokból – civil és állami adományokból – újítottak fel. Több román hatóság, sőt, még a védelmi tárca is rávilágított Dormánfalva törvénytelen eljárására, de ezen állásfoglalások minden következmény nélkül maradtak.

Sírt rongál egy férfi az úzvölgyi katonatemetőben - Kép: MTI/Veres Nándor

Látva, hogy helyben másra nem számíthatnak, a magyar civil aktivisták a tettek mezejére léptek. A törvénytelenül felállított román betonkereszteket és síremléket fekete fóliákkal letakarták – ez az akció sajnos mindössze arra volt jó, hogy a becsomagolt keresztek fényképe bejárja a román sajtót, ahol a „román hősök meggyalázása” címszó alatt futótűzként terjedt. Hiába távolították el a fóliákat később a magyarok, az indulatokat már a sajtó felkorbácsolta.

Az Úz-völgyi katonai temető pillanatok alatt nem csupán román zarándokhellyé változott, hanem soviniszta kampányok helyszínévé is.

A rendőrség több házkutatást indított Csíkszentmártonban, hajnalban a magyar alpolgármesterhez is betörtek, hogy – a legsötétebb történelmi korokat idézve – családostól hurcolják el. A helyzet a június 6-ára meghirdetett felavatási ünnepségen hágott tetőfokára.

Június 6-ra hirdette meg a román ortodox egyház az Úz-völgyi temető román parcellájának felszentelését. Ezt nem lehet másként értelmezni, mint a vallási köntösbe burkolt legitimálását egy még mindig tisztázatlan (sőt, törvénytelen!) jogi helyzetnek. Román soviniszta közösségi oldalakon már hosszú hetek óta folyt a hangulatkeltés, a magyarok elleni hergelés. A helyszínen a tömeg áttört a csendőrségen, majd a magyarok alkotta élőláncon is. A székelyhon.ro tudósított az erőszakossá váló eseményekről, ahol kevésen múlt, hogy nem torkollott nagyobb tragédiába a pattanásig feszült helyzet. A magyarok a biztonságuk érdekében végül elhagyták a helyszínt. „Megaláztak. Leköptek. Lökdöstek. Szidtak. A csendőrség mindeközben épp csak annyira védett, hogy áttörjék a vonalat, az élőláncot, s bemenjenek a temetőbe” – írta egy szemtanú az egyik közösségi portálon.

Egy másik szemtanú elmondta a képmás.hu-nak: „Ultrák és focidrukkerek alkották a román csoport nagyobb részét, végig üvöltöttek. Nagy volt a kontraszt. Mi, magyarok, imádkoztunk, csöndben voltunk, a szervezők is megkértek, hogy ne reagáljunk a provokálásra. Csak egy-két alkalommal kellett valakire rászólni mindössze, hogy ne kiabáljon vissza.” Tapasztalata szerint a rendőrök kevesen voltak és minden felszerelés nélkül. „Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy kisfiú bejutott oldalról vagy hátulról, nagy román zászlóval felállt egy szikára vagy az emlékműre, és lobogtatni kezdte a zászlót. Erre mintha megőrült volna a tömeg. Még egy ember bejutott, és ekkor már tényleg elszabadult minden. A magyarokat bekerítők közben fenyegettek minket, és azt skandálták, hogy „menjetek haza, ti hazátlanok”. Végül belülről széttörték a lezárt székelykaput, és betódult a nagy tömeg. A kevés rendőr tehetetlen volt, minket próbáltak kimenteni a kétoldali támadás elől. Viszont amikor tehették volna, nem mentek be sem a kisfiúért, sőt, akkor sem, amikor még csak pár ember volt bent. A temetőt elfoglalók kidobálták a magyar mogyorófa-kereszteket, közben már nagy hangfalakból szólt a román himnusz. Volt még egy kis dulakodás, de már nem volt értelme további ellenállásnak. Elkezdték a szertartásukat. Mi pedig elindultunk az autók felé, távolról néztük a történéseket, és összegyűjtöttük a kidobált kereszteket és transzparenseket a sárból. Hogy mit éreztem? Olyan volt, mint egy durvább focimeccsen, csak itt az egyik fél közben imádkozott hangosan – és volt veszítenivalója. Amit el is veszített. Olyan volt ez, mint Trianon kicsiben.”

Az úzvölgyi katonatemetőbe erőszakkal bejutott románok 2019. június 6-án - Kép: MTI/Veres Nándor

Mit kellene tennie az Uniónak?

Jogos a kérdés: miért van az Európai Unió, ha – egyebek mellett – nem azért, hogy a nemzeti kisebbségek jogait szavatolja? Ha nem azért, hogy jobb belátásra bírja mindazon tagállamait, akik erre fittyet hánynak?

Hogyan lehet fontosabb egy uborka görbülésének jogszabályi meghatározása, mint egy emberi közösség léte?

A válasz sajnos a könnyű „lesöprés”: a kisebbségi kérdés nemzeti (bel)ügy, ezért nem az EU hatáskörébe tartozik. Ez azonban szemellenzős és felelőtlen magatartás. Kétségtelen, hogy hálátlanabb ezzel foglalkozni (mert megosztóbb), s kevésbé gyorsan látható az eredménye, mint az „uborka görbületével” kapcsolatos iránymutatásnak, de ez is feladat. A magyarokat ért Úz-völgyi sérelem egyértelműen az Európai Unió egyezményes kereteibe – például az Alapjogi Kartába – ütköző magatartás, amely érdemi lépéseket kívánna. De Brüsszelben csend van.

Mit tehetünk mi a közös ügy érdekében?

A közös ügy jelen esetben: az európai és a nemzetközi tekintetek ráirányítása az eseményekre, minél több nyelven, higgadt, tényszerű és dokumentált tájékoztatáson keresztül. Éljünk az adott európai és nemzetközi jogi lehetőségekkel! Nem öklöt rázogatva, hőzöngve, szitkozódva, hanem tárgyilagosan – s mindezt úgy, hogy közben tapodtat sem engedünk igazunkból. Minél több csatornán keresztül, minden létező fórumon és közösségi oldalon. Anyaországiként minél gyakrabban el kell látogatni az elszakított területekre. Támogatni kell legalább egy olyan szervezetet, családot, gyermekotthont, szórványgondozó intézményt – bármit, ami az összetartozásunkat erősíti, és ami a közénk húzott földrajzi határok elhomályosításában segíthet.

Összefogni, összezárni, félretenni minden esetleges (politikai vagy egyéb) nézeteltérést a közös ügy érdekében.

Hargita megyei magyarok, akik élőláncot alkotva próbálták megakadályozni, hogy ortodox szertartás keretében felszenteljék a temetőben törvénysértően létesített román emlékművet. Kép: MTI/Veres Nándor

A porszem igazsága

Mellettem az alig kétéves kisfiam szuszog békésen, szívem alatt a pár hét múlva megérkező testvére rugdos. Hogyan is fogom elmondani nekik egy szép napon szülőföldem történetét és jelen helyzetét? Hogyan tudom megmagyarázni nekik – a számtalan mese és példázat után, amelyek igazságosságról, emberségről és felebaráti szeretetről szólnak –, hogy mi is zajlik szemünk láttára az elszakított területeken élő magyar közösségekkel? Hogy ami 99 éve Trianonban történt, nem más, mint egy lassú és kínzó népirtás? Azt kell majd mondanom, hogy nekik is feladatuk van: megmaradni magyarnak, nemzetben, közösségben gondolkodó, erős hitű embereknek. Akik erőt merítenek majd abból a tudatból – Sütő András szavaival élve –, hogy bár porszemnyi az életünk, ennek a porszemnek az igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság.