„Mindent a szemnek, semmit a kéznek…”
Kenderesi Tamást szexuális zaklatás vádjával állították elő egy kvangdzsui éjszakai bárban történt eset miatt. Maga az úszó is megerősítette, hogy hozzáért egy ott dolgozó lány fenekéhez, de tagadta, hogy ennél komolyabb dolgot tett volna. A hír alá érkező hozzászólások azonban egy nagyon is komoly dologra világítanak rá: Magyarországon van még feladata a feministáknak.
Tavaly ilyenkor Siófokon jártunk a barátainkkal, hogy a hosszú munkahetek, a véget nem érő túlórák után kiengedjük egy kicsit a fáradt gőzt. Aki végigment nyáron a Petőfi-sétányon, az tudja, hogy éjszaka majdnem minden pulton táncol egy lány, akinek a neonszínű bugyijából gyűrött rojtokként lóg ki egy havi minimálbérnek megfelelő összeg. Amikor italt kértem egy szórakozóhelyen, megláttam egy mosolygós szőke lányt, aki éppen egy izzadt, középkorú, mackónadrágos pasasnak rázta a fenekét. A fickó mohón csüngött a lány hátsóján, ásítást imitált és lobogtatta a pénzét, mondván, unja a műsort, „valami villantásra” vágyik. Én a táncos fintorgó arcát néztem, majd odaléptem hozzá. Éreztem, hogy ez jó alkalom a terepmunkára, egy „mini interjúra” így hát meglobogtattam a címletet, majd bedugtam a cérnavékony pánt alá a pénzt, és megkértem, hogy forduljon felém, mert én most nem a riszát kérem, csak beszélgetni szeretnék. Bemutatkozott, majd mesélni kezdett. Elmondta, hogy ő sosem vetkőzött, tehát nem sztriptízes, hanem „erotikus táncos”. Bár voltak durva sztorijai, de alapvetően élvezi, amit csinál, jól keres vele, és nem akarja, hogy „megmentsék.”
Tudja, hogy amit csinál, az erkölcstelen, ugyanakkor a testi kontaktust nem vállalja, mert az neki túl durva. Éppen ezért nagyon zavarja, hogy rendszeresen összekeverik a prostituáltakkal, és megérintik vagy erőszakoskodnak vele.
„Mindent a szemnek, semmit a kéznek” – mondogatta, aztán lejárt az időm, úgyhogy mindenki ment a maga dolgára.
Ennek tükrében egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Kenderesi Tamás fenékfogdosásából a helyi táncos lány problémát csinált. A legtöbb táncos, akivel valaha beszéltem, kifejezetten allergiás a „műsor” és az „akció” egybemosására (nyilván van, aki mindkettőt csinálja, a feltételezés tehát nem alaptalan, de aki meghúzza azt a bizonyos határt, annál ez érzékeny téma). Ez állandó konfliktusforrás az iparban, minden nap megtörténik, persze nem olimpikonokkal, így általában nincs hírértéke.
A hír alatti hozzászólások viszont hol riasztóak, hol nevetségesek. A legtöbben már a sportoló nyilatkozata előtt jobban képben voltak az üggyel, mint a dél-koreai hatóságok. Volt, aki „hableányos bosszúhadjáratnak” vélte a dolgot, mások úgy bizonygatták Kenderesi ártatlanságát, mintha ott lettek volna.
A legdurvább számomra mégis az volt, hogy mennyi hozzászólás nosztalgiázott azon, hogy régen bezzeg nem volt gond a nőknek, hogy megfogdossák őket, csak most, hogy van ez a „mítú”.
Idézek: „Nemrég még elment, hogy egy férfi rácsapott a kolléganője fenekére, és a nőnek jó képet kellett hozzá vágni, akkor is, ha kellemetlen volt neki.” Elárulok egy titkot: SOHA nem ment el, hogy egy férfi kéretlenül rácsapott egy nő fenekére, és soha nem kellett jó képet vágnunk hozzá, ha kellemetlen volt.
Számomra a feminizmus azt is jelenti, hogy az életem nem a férfiak körül forog, ugyanúgy, ahogy a férfiak sem függnek tőlünk. Nem azért veszek fel egy csinos ruhát, hogy a férfiaknak tetsszen, nem azért táncolok, hogy a férfiakat elcsábítsam, és nem azért beszélgetek valakivel egy bárban, mert le akarok vele feküdni.
Ezzel szemben sokan félreértik, kinevetik a feminizmust, és azt hiszik, hogy az egész csak annyi, hogy frusztrált, fiús kinézetű nők férfigyűlölő kiáltványokat fogalmaznak meg, és metoo-t kiáltanak, ha egy férfi megdicséri a ruhájukat.
Sajnos ezen nincs mit csodálkozni, egy csomó önmagát büszke feministának kategorizáló „szabadságharcos” nőtársunk tényleg ezt csinálja, és ezzel befeketítenek egy olyan mozgalmat, amelynek köszönhetően szavazhatunk, tanulhatunk, lehetünk tudósok, űrhajósok vagy bármik, amik csak lenni szeretnénk. Függetlenek lehetünk és szabadon dönthetünk arról, hogy dolgozni akarunk vagy szülni, vagy esetleg mindkettőt.
És lehet az is feminista, aki kilenc gyereket szült és otthon maradt, mert úgy akarta megélni a benne lévő nőt, hogy hivatásos anya lett.
Legyen szabad ezt is kimondani, és azt is, hogy egy igazi feminista szereti és tiszteli a férfiakat, hiszen a mozgalom, amit képvisel, az egyenjogúságról szól.
Szerintem fontos lenne, hogy a férfi-női egyenjogúságra (nem egyformaságra!) ne liberális maszlagként, hanem egy jobb- és baloldaltól független, nemzeti minimumként tekintsünk.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>