Ami miatt az anyák ölre mennek: szoptatás, de meddig?

Azzal kezdeném, hogy tápos gyerek vagyok. Amikor anyukám szült (ez sajnos már igen rég, 1975-ben történt), korántsem preferálták úgy a szoptatást, mint manapság. Zakatolt a tápszeripar, s anyukámnak is hamar vissza kellett mennie dolgozni mellőlem, úgyhogy babaként nem részesültem az anyatej áldásaiból, csak az első egy-két hónapban kaptam a „gyűjtőből” tejet. Azért szépen megnőttem, sőt, lelkemben kutakodva igazán traumát sem tudok felfedezni a szop(tat)ás elmaradása miatt.

A babatáplálás problematikája az anyukákat így vagy úgy, de szinte mindig megviseli, és könnyen lelkiismereti kérdéssé válik, hogy tud-e, s ha igen, vajon meddig tud/akar valaki szoptatni.

Nemrég babalátogatóban voltam egy tündér-aranyos néhány hetes babánál és anyukájánál. Az etetés gyönyörűséges cuppogó, nyeldeklő, dünnyögő hangjai felidézték azt a valamivel több mint két évet, amit szoptatásban töltöttem, s ezzel kapcsolatos szép és szorongással teli élményeim is előjöttek.

Visszatekintve már látom, hogy az én szervezetem hat-hét hónap szoptatásra volt kalibrálva, mind a négy gyerekemnél féléves korukra kipurcantam: a gyerekvárás–szülés–nem alvás–szoptatás fárasztó dinamikája menetrend szerint ekkorra juttatott el egy testi-lelki hullámvölgybe, s az apadó tejecskét szipákoló, méltatlankodó babáim örömmel álltak át a bőségesebb „asztalt” kínáló pépes ételekre és a mellé kínált, komolyabb mennyiségű tápszerre.

De minden ilyen alkalommal átéltem a „nem vagyok elég jó anya” nyomorúságos érzését, pláne, ha összefutottam egy-egy ismerős anyukával, aki lazán számolt be arról, hogy hároméves „kicsikéje” reggel és este hogyan tépi fel a pólóját. A különbség égbekiáltó volt, s azt sugallta, nem tudom megugrani a jó anyaság mércéjét.

Mert mostanság meg az a trend, és akkor nagybetűs ANYA valaki, akkor adja lehető legtöbbet gyermekének, ha minél tovább szoptat. Ahogy harminc-negyven éve nem tartották fontosnak a csecsemőtáplálás e természetes módját, most a fordítottja az igaz. Az irány persze jó, hiszen nincs ennél egyszerűbb és egészségesebb táplálási módja a fogatlan kis manóknak, nem kell szilikoncumikkal bajlódni, sterilizálni, csomómentesre kutyulgatni (és fizetni, mint a katonatiszt). Kéznél az anya melege, hipoallergén, s nincs is szebb, mint egy mellen pihegő, jóllakottra „szopott” kisbaba közelsége.

Egyszóval szoptatni fontos és jó – ha megy! De senki ne érezze magát szörnyszülöttnek és alkalmatlan csődtömegnek, ha nem megy, vagy csak három hónapig, mert hulla fáradt, hullik a haja, fáj a háta, vagy egyszerűen „csak” kimerült. Nem vagyunk egyformák!

És ami még ennél is fontosabb, ne ítélkezzünk egymás szoptatással kapcsolatos gyakorlata felett, legfeljebb csendesen bíztassuk anyatársainkat. A szélsőséges tanácsokkal vagy sugallatokkal pedig bánjunk csínján, mert sok kezdő (és akár rutinos) anyuka küszködik komoly lelkiismeret-furdalással, önértékelési zavarral egy amúgy is összezavarodott időszakban.

Szoptatni akkor lehet a legjobban, ha az anyuka magabiztos, ha szeretettel teli légkör veszi körül, és van módja, ideje ráhangolódni arra a csodára, hogy a köldökzsinór elvágása után, pihegő kisbabáját magához ölelve is képes saját testével táplálni kicsinyét. Mindenki, aki benne van, és azok, akik most még előtte állnak, csakis erre a belső hangra figyeljenek, ne az elvárásokra és ítélkezésre.

Egyébként pedig éljen a szoptatás világnapja!