– Honnan jött az ötlet, hogy jogászkarrier után vagy mellett ilyen intenzitással ruhamárkát indíts?

– Egyelőre mellette, mert bár hosszú távon nem akarom az ügyvédi praxist is fenntartani, a folyamatban lévő munkákat még befejezem. A divat ugyanakkor egészen a gyerekkoromig vezethető vissza. Nagymamám volt hivatásos varrónő, de fogorvos édesanyám is rendszeresen varrt három lányának. Benne volt a családi kultúránkban, hogy ha szeretnénk valami egyedit, elkészítjük magunknak. Tizenhárom éves koromra már én is kosztümöket varrtam. Huszonéves végzett jogász voltam, amikor a SKY NEWS Fashion Channel adását néztem szombatonként, ahol a London-, Milánó-, New York Fashion Weekről adtak tudósítást. Arról gondolkodtam, hogyan tudnék én is ezeken a bemutatókon saját kollekcióval szerepelni.

A kreativitás része volt az életemnek a jogi munka mellett is: sokat varrtam magamnak, játékokat készítettem a kislányomnak. Beiratkoztam Londonban a KLC School of Design lakberendező szakára.

Bútorokat, kiegészítőket akartam tervezni, de megvizsgálva a piacot a férjemmel megállapítottuk, hogy ezt csak nagyon nagy tételben érdemes művelni. Közben a lányom is megnőtt, már nem volt szüksége játékokra. A férjem tanácsára kezdtem ruhákat tervezni. Ez 2017 márciusában volt.

– Hogyhogy egyből külföldön mutatkoztatok be?

– A férjem ötlete volt, hogy Monte-Carlóban kellene bemutatkoznunk. Az a szerencsém vele, hogy bár műszaki ember, rendkívül jó érzéke van ehhez is. Ő az a férfi, akit el lehet küldeni egyedül vásárolni, hogy válasszon nekem egy estélyi ruhát, hozzá cipőt, parfümöt, ékszert, és amit ő hoz, tökéletes. Miközben helyszínt kerestünk Monte-Carlóban, rátaláltunk a helyi Fashion Weekre. Két hét volt a bemutatóig, és oda jelentkezni kell portfólióval, képekkel, miközben nekem még a ruhák sem voltak készen. Felhívtam a szervezőket, hogy csak most kezdtem el tervezni, ezért még nincs portfólióm, de nagyon szeretnék ott lenni. Mondták, semmi gond, küldjek képeket a meglévő ruhákról, megnézik. A fél kollekció volt nagyjából kész, befotóztuk, elküldtük, és válaszoltak, hogy menjek.

– Mindez 2017-ben történt?

– Igen, márciusban merült fel a gondolat, és júniusban már be is mutattunk.

– Hihetetlen. Úgy, hogy nem is ismertek?

– Igen, bár ezek fizetős dolgok, de kvalifikálni is kell. Már az előbíráló bizottságnak is nagyon tetszettek a ruháim, és a bemutató is rendkívül jól sikerült. Rögtön utána egy helyi üzlet elkezdte árulni, és a mai napig forgalmazza a ruháimat.

– Nagyon sok helyen jártál azóta, és világszínvonalú divatmédiumokban jelent meg a márka.

– A Vogue Italy internetes felületén az egyik ruhámat a nap képeként mutatta be, jártunk idén és tavaly a Milanó Fashion Weeken, Londonban, New Yorkban, Kuala Lumpurban, tavaly Monte-Carlóban kilencszer mutattunk be, idén ismét részt vettünk a Monte Carlo Fashion Weeken.

– Miért sikerülhet az az Anita Pasztor márkának, ami Magyarországról szinte senkinek, vagy nagyon keveseknek?

– Sokat számít az, hogy tökéletesen beszélek angolul, és az üzleti nyelvet is jól ismerem: bárkivel bármit letárgyalok, a szerződéseket is megírom. A Buckinghamshire-i Egyetemen üzleti diplomát szereztem, emellett nemzetközi üzleti jogász vagyok. Így nem akadályoz semmi sem, nagyon gyorsan tudunk haladni.

– Az anyagokat a ruháidhoz honnan szerzed be?

– Sokat utazunk a férjemmel, és mindenhol megkeressük az anyagboltokat is. Nagyon szépeket találtam Velencében, Rómában, Dubaiban, Milanóban, de itthon is szoktam venni nagykereskedésekből. Számomra fontos, hogy az anyag különleges legyen.

– Úgy érted, az anyag adja neked az inspirációt?

– Pontosan! Nem rajzolok előre, az anyagot megnézem, és abból alakul, hogy mit fogok belőle készíteni. Ezen túl az inspiráció bárhonnan érkezhet. Legutóbb egy 400 forintos antik bögre adott ihletett, hogy egyik ruhámat egy másik színkombinációban is megvalósítsuk.

– Mindezt úgy, hogy tervezést soha nem tanultál?

– Valóban nem, de van egy belső szépérzékem. Sokat számít az is, hogy tudok varrni, és azonnal tudom, hogy a kívánt formában melyik anyagot hogyan lehet kivitelezni. Mivel egyetlen varrónővel dolgozom, csak így tudott megvalósulni az, hogy 2017 márciusa óta száz ruhát már megvarrtunk.

– Egy ruhából hányat készítesz, mennyire egyedi?

– Egyelőre mindenből csak egyet. Volt két ruha, amelyekből készítettem 40-est és 38-ast, de ezek kivételek. Része a márka imidzsének, hogy minden darab egyedi.

– A márkát couture-nek, illetve luxusnak pozicionálod?

– Igen. Így indultunk, és az adódó lehetőségeket is ebbe az irányban mozgatjuk. Jelenleg egy olasz képviselettel tárgyalunk, akik a nemzetközi piacokon menedzselnek márkákat, és véleményük szerint két éven belül Los Angeles vörös szőnyeges eseményeire juttatják el a ruháimat.

Ebben az évben terveztem prêt-à-porter és luxus sportkollekciót is, utóbbit egy olasz cég megkeresésére, amely bio anyagokat gyárt. A luxus sportkollekciót is Monte-Carlóban mutattam be.

– Jelenleg hol forgalmaztok?

– Monte-Carlóban két üzletben, valamint Cannes-ban, illetve New Yorkban vagyunk jelen. New Yorkban egy luxushotelben rendezett eseményen mutatkoztam be, ami után a szálloda azonnal bevette a ruháimat a saját üzletébe. A Galerie Lafayette hálózatával folytatunk most tárgyalásokat, Abu Dhabiba, Kínába, Szingapúrba szeretnénk a márkát eljuttatni a hálózaton belül.

– Engem ámulatba ejt, hogy alig egy év alatt mennyi mindent értetek el.

– Ez a kapcsolatépítésnek is köszönhető. Férjemnek van egy olyan képessége, hogy mély, szívbéli barátságokat tud kötni. Így alakult a Galerie Lafayette lehetőség is. Amikor a bemutatókra kivisszük a gyerekeinket, meglepődnek, hogy a szüleiket mennyien ismerik és szeretik.

– Az a hihetetlen, hogy a hét fős család menedzselése mellett mindkettőtöknek van egy komoly szakmája, plusz még a márkára is jut idő.

– Nekem nagyon sok energiám van, azért tudok ennyi mindennel foglalkozni. Férjemnek ez gyakran sok, de ő is szívesen csinálja, még ha a gyerekek nevelése jórészt rám is marad. Viszont a háztartási munkákat ő is elvégzi, ha szükséges, szóval mi jól össze tudunk dolgozni. Azért egy ekkora család életét nem lehet másként szervezni, csak ésszel!

– Mi a cél a márkával?

– Ez a második lábunk. Az ügyvédkedésre nem hiszem, hogy lesz időm, szeretnénk még kisbabát. Nekem a család fontosabb, mint a karrier. A jogászpályámon sem voltam karrierista, erre sem így tekintek. Szükséglet, hogy kreatív lehessek. A tervezést elsősorban művészetnek tekintem, de mivel sokat dolgozunk rajta, szeretnénk jól meg is élni belőle. Tervezzük a folyamatos bővülést, de a gyártást nem akarom kiadni a kezemből később sem. Az utolsó öltésig ellenőrzöm a ruháimat, hogy minden úgy legyen, ahogy én szeretném. Attól tud ez a minőség megmaradni!  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT!

Egy forró júliusi nap végén ültünk a Balaton egyik északi parti strandján, éreztük a vihar közeledtét, hiszen a szél egyre nagyobb és nagyobb hullámokat vetett. Éppen azon gondolkoztunk, hogy még utoljára bemenjünk-e a vízbe, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy két tizenéves vízimentő egy eszméletlen nőt hoz ki a vízből. Egyikük a fejénél, másikuk a lábánál fogta. Ijesztő és megrendítő volt a látvány, az előbb még vígan fürdőző nő hirtelen egy magatehetetlen testté vált. A két fiú rögtön tudta mit kell tenni, megemelték a lábánál fogva, közben két „vöröskeresztes” lány ellenőrizte, hogy lélegzik-e, van-e pulzusa, majd stabil oldalfekvésbe helyezték.

Kánikula ide, kánikula oda, a strandon megfagyott a levegő, mindenki feszült figyelemmel kísérte a nő megmentését. A szülők azonnal kihívták a gyerekeiket a vízből, a nagyok pedig önszántukból menekültek a vad hullámok elől. Mindenki megijedt. Közben megérkezett a mentő, a nőt intubálták. Ahogy ledugták a csövet a torkán, megmozdította a lábát, mindenki fellélegzett egy kicsit. A mentők folytatták a dolgukat, stabilizálták a nő állapotát, majd elszállították.

A vízimentőkhöz pedig sorra mentek oda a strandolók, hogy elismerésüket fejezzék ki, ők pedig csak annyit mondtak: tették a dolgukat. Lenyűgöző látvány volt, hogy nem estek kétségbe, határozottan és gyorsan cselekedtek, és ahogy ilyen fiatalon és magabiztosan látták el a feladatukat. Egy élet múlt rajtuk.

 

Segíteni vágyó fiatalok

A vízimentés rendkívül összetett tevékenység, hiszen nemcsak fizikailag, de szellemileg is komoly felkészülést igényel. Egy középiskolás aligha találhat magának ennél komolyabb hivatást nyárra. A vízimentés a határozottságot, a jó kommunikációs készséget és a szociális érzéket fejleszti leginkább, mondta Andréka Áron, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának oktatója.

Évente körülbelül 100 fiatal választja a vízimentést nyári munkaként, általában a segíteni vágyók, vízi sportot űzők és egészségügyi pályára készülők szeretnének vízimentők lenni. „A tanfolyamra jelentkezés feltétele a befejezett nyolc általános, a betöltött 16. életév és az orvosi alkalmassági vizsgálat, és 400 méter folyamatos úszás 11 perc alatt. Akik ezeknek a kritériumoknak megfelelnek, egy összetett, elméleti és gyakorlati részből álló, kilencnapos tanfolyamon vesznek részt, amelynek a végén komplex (elméleti és gyakorlati) vizsgát tesznek” – mondta el az oktató.

A leendő vízimentők az elméleti oktatáson többek között a vizek veszélyeiről, a megelőzésről, a fürdőzési szabályokról, a vízi balesetek okairól is tanulnak. Kommunikációs képzésben is részesülnek, hiszen nagyon fontos, hogyan szólnak a bajbajutott strandolókhoz. A tanfolyam része az egészségügyi oktatás is, ahol többek között megtanulják a különböző vérzések ellátását és az újraélesztést.

A gyakorlati oktatáson az önmentési és társmentési technikákat tanulják meg, rengeteget úsznak (körülbelül napi öt–hét kilométert), és elsajátítják a rádiós kommunikáció szabályait.

„A gyakorlati vizsga utolsó feladata, hogy bemutassanak egy szimulált mentési gyakorlatot. A képzés szervezői ezt a feladatot azért tették a gyakorlati vizsga legvégére, hogy lássák, a leendő vízimentők szellemileg és fizikálisan elfáradva is képesek-e teljesíteni mentési helyzetben” – ismertette Andréka Áron a képzés jellemzőit.

 

Dóri már a második napján újraélesztett

A 21 éves Farkas Dóra nyarait 2016 óta a Balaton partján tölti vízimentőként. Korábban sportoló volt, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia a versenyzést, ezért édesanyja javasolta neki, hogy menjen el úszómesternek. „Úszómester szerettem volna lenni, azonban az oktatóim látták bennem a lehetőséget, és azt mondták, válasszam inkább a vízimentést” – meséli Dóra. Igaz, a nyílt víz veszélyesebb, egy vízimentőnek sokkal nagyobb terepet kell figyelnie, többet kell úsznia.

Az első hét rengeteg kihívást tartogatott számára: négyszer mentőt kellett hívnia különböző esetekhez. Már a második napján újraélesztett, de volt, aki betörte a fejét vagy aki elájult. Azonban a fiatal lányt ez sem tántorította el, nem ijedt meg még az életmentéstől sem.

„Abban a pillanatban nem gondolkodik az ember, hanem megy és csinálja. Ez a hét erőt adott, azt éreztem, meg tudok oldani szinte bármit, és nagyon jó érzéssel töltött el, hogy többeken is segíthettünk.”

A legijesztőbb esete az volt, amikor egy hároméves német gyerek eltűnt. „Este hét óra és másodfokú viharjelzés volt, úgyhogy már kiürült a strand, amikor odajöttek hozzám a szülők, hogy nem találják a kislányukat, utoljára pedig a kis vízben látták játszani. Hívtuk a környékbeli vízimentő kollégákat, és jött egy mentő is, a kollégákkal megterveztük a csatárlánc felállítását, ami nem volt könnyű feladat egy szinte teljesen üres strandon. Kerestük a kislányt. Hatalmas volt az ijedtség, hiszen a víz közelében láttuk utoljára, most pedig nem találtuk sehol. Nagyon rossz érzéssel töltött el, hogy a strandomon eltűnik valaki. Szerencsére jól végződött az eset: kiderült, hogy a kislány, mivel nem találta a szüleit, elment a nyaralójukba, mert tudta, hogy ott van a bátyja.”

Dórinak általában jó tapasztalatai vannak a strandolókkal. Előfordul ugyan, hogy néhányan nem „fogadnak szót”, de szerinte nagyon sok múlik a kommunikáción. Kedvesen, udvariasan, de határozottan szól a fürdőzőkhöz, és nagyon fontos a magabiztos fellépés. „Sokszor kerülünk döntéshelyzetbe, amikor gyorsan kell jó döntéseket hozni, és fontos, hogy tudjunk együttműködni, csapatban dolgozni. Korábban nagyon pánikolós voltam, de a vízimentés segített abban, hogy lehiggadjak. Itt hamar felnő az ember. Ha valaki eleinte nem is veszi annyira komolyan, hamar rájön, hogy ez nem egy sima nyári munka, hanem nagy felelősséggel jár. Hiszen, onnantól kezdve, hogy valaki megveszi a jegyet és bejön a strandra, a mi feladatunk, hogy vigyázzunk rá.”

 

A telefonok, okoseszközök és az online közösségi oldalak világában nehezen tudjuk elképzelni, hogy másképp is alakulhat egy átlagos nap. Pedig volt idő, amikor ezek közül egyik sem létezett. Most viszont annyira szerves részévé vált a mindennapjainknak, hogy észre sem vesszük, mennyire meghatározza az életünket, a gondolkodásmódunkat és a hangulatunkat.

Szinte folyamatosan használjuk az okoseszközeinket, mert nem akarunk lemaradni a világ híreiről, tudni szeretnénk, hogy mi történik a barátokkal és ismerősökkel, és mert úgy érezzük, soha nem lehetünk elég tájékozottak. Ezt az érzést nevezzük FOMO jelenségnek.

A FOMO egy angol mozaikszó, a „Fear of Missing Out” rövidítése, amely annyit jelent: félelem attól, hogy le- vagy kimaradunk valamiből. A jelenség főként a közösségi média térhódításával vált elterjedtté, ahol a folyamatosan megjelenő új információk miatt néha úgy érezzük, nem tudunk lépést tartani a világgal. Egyfajta hiányérzet alakul ki bennünk, ha nem nézhetünk rá a telefonunkra, nem ellenőrizhetjük az üzeneteinket és értesítéseinket – mert félünk, hogy lekésünk valamiről.

Az online létnek megvannak a maga előnyei, viszont a hátrányokkal is szembe kell néznünk. Be kell látnunk, hogy a folyamatos böngészéssel sokszor értékes időt veszünk el magunktól, amelyet akár másra is fordíthatnánk. Ráadásul az a torzított világkép, amely a közösségi oldalakról visszaköszön, szorongást is kelthet bennünk. A bejegyzések és a szép képek láttán az az érzésünk, hogy másoknak minden jobban megy: ők élvezik az életet, nyaralnak, kirándulnak és mindig mosolyognak, mi pedig minden jóból kimaradunk. Persze, senkitől nem várható el, hogy kütyümentesen éljen, ne használjon közösségi oldalakat és ne olvasson híreket, de ha szeretnénk elkerülni az ezzel kapcsolatos negatív érzéseket vagy gondolatokat, akkor meg kell tanulnunk tudatosan élni az online életet.

 

A FOMO érzéstől nem könnyű megszabadulni, de nem is lehetetlen.

A következő tippek segíthetnek abban, hogy kikerülj a telefonod és a közösségi oldalak fogságából, és jobban koncentrálj az offline történésekre és a jelen pillanatra.

Fontos, hogy ne próbálj meg minden tanácsot egyszerre megfogadni. Válassz ki közülük néhány olyat, ami szerinted megvalósítható, és fokozatosan szoktasd hozzá magad a kiegyensúlyozottabb, tudatosabb és egészségesebb életstílushoz.

• Indítsd és zárd a napot telefon nélkül! A reggeli impulzusok erőteljesen befolyásolják a napodat, ezért fontos, hogy minél kevesebb negatív inger vagy hír érjen a nap első felében. Ha reggel felébredsz, ne az legyen az első dolgod, hogy a telefonodhoz nyúlsz. Este pedig ugyanúgy figyelj arra, hogy lefekvés előtt ne használd, mert csak így lesz kellemes és pihentető alvásban részed.
• Kapcsold ki a wifit és a mobilnetet! Az interneten töltött idődet úgy tudod szabályozni, ha nem hagyod állandóan bekapcsolva a telefonodon a wifit vagy a mobilnetet. Ellenkező esetben folyamatosan kapod majd az értesítéseket, és csak hosszú percek után veszed észre, hogy újból Facebookozol és jobbnál jobb Insta-képek után kutatsz.
• Töltsd tartalmasan az időd: olvass, sportolj és mozdulj ki a barátaiddal! Vegyél a kezedbe egy új (vagy régi) könyvet, lapozgasd, élvezd az illatát és a papír fogását, zárd ki a környezeted és mélyedj bele az olvasásba. Ha sportolsz, akkor add át magad a mozgás örömének, koncentrálj az adott feladatokra és a helyes kivitelezésre, a pihenőket pedig valódi pihenéssel töltsd. Baráti társaságban, ha lehet, ne használd a telefonod, inkább figyelj arra, hogy mit mondanak a többiek.
• Kirándulások és nyaralások alkalmával használd csökkentett üzemmódban a telefonodat! Élvezd a családdal és a barátokkal együtt töltött időt, mert ezek azok a pillanatok, amelyek igazán számítanak az életben. Hidd el, semmi sem fog történni, ha pár órát vagy egy-két napot nem leszel online. A közös képeket később is fel tudod tölteni, a hírfüggőséged pedig nyaralás után is tudod csillapítani.
• Ne telefonozz evés közben! Ha reggelizel, ebédelsz vagy vacsorázol, ne legyen előtted a telefonod, mert akaratlanul is elkezded majd nézegetni az újdonságokat, ez pedig elvonja a figyelmed az evéstől. Bármi is az, amire kíváncsi vagy, ráér 10–15 perccel később is megnézni. Inkább élvezd a finom ízeket és illatokat.
• Készíts hála-listát! Ha úgy érzed, hogy kevés jó történt veled az elmúlt időszakban, ülj le és gondolkozz el azon, melyek azok a dolgok, amelyekért igazán hálás lehetsz. Készíts róluk egy listát, amelyet bármikor elővehetsz és elolvashatsz. Meglátod, jóleső érzéssel fog eltölteni, ha a problémás helyzetekben a pozitív eseményekre koncentrálsz.
• És végül: FOMO helyett járjon át a JOMO érzése!

A JOMO, vagyis a Joy of Missing Out a FOMO ellentéte, és a lemaradás örömének megélését jelenti. Ez elsőre furcsának és nehéznek tűnhet, de megéri megtapasztalni az érzést.

Ilyenkor próbáld meg kizárni a külvilágot, fókuszálj a belső valódra, és hagyd, hogy közben kiürüljön az elméd. Hidd el, felszabadító érzés lesz olyan dolgokra összpontosítani, amelyekre eddig kevés időt vagy energiát szántál. És közben ne feledd, hogy csakis rajtad múlik, milyen tartalommal töltöd meg a szabad perceket.

 

 

„A díjat olyan egyéneknek és házaspároknak szánjuk, akik saját céljaik elérése mellett azoknak a kisebb vagy nagyobb közösségnek a boldogulását is fontosnak tartják, amelyekben egyéni sorsuk kovácsolódik. Ez a jóakarat kölcsönösen működtethető, hiszen mint ahogy Kopp Mária és Skrabski Árpád pszichológus kutatók többször is megállapították, a család és az egyén boldogsága nagymértékben azon múlik, van-e olyan közösségük, amelyben a kiegyensúlyozott élethez megfelelő lelki környezetet találnak, ahol segítenek másnak és ők is kapnak segítséget" – mondta Engler Ágnes, a zsűri társelnöke.

A kuratórium egy személyt és egy párt díjaz, mindkét esetben 500.000 forinttal. Ezenkívül egy személy és egy pár közönségdíjban is részesül, amelynek díja nyertesenként 300.000 forint.

A közönségdíj egyik jelöltje Szám Katalin, a Képmás magazin főszerkesztője. Szám Kati „15 éve a Képmás Magazin főszerkesztője. Munkássága alatt a Képmás Magazin a médiában elterjedt általános trendekkel szemben, az igaz értékekre hívja fel olvasói figyelmét. Felfigyelt arra a lehetőségre hogy a Képmás nem csak egy kommunikációs csatorna, hanem egy közösség, amelynek fókuszában a család, az európai értékek állnak, és amelynek ereje és lehetősége is van véleményének érvényesítésére. A tartalmakat úgy állítja össze, hogy a Képmás egyfajta hídként összekösse az embereket és felekezeteket, de összekötő kapocs legyen a tudomány, a művészetek és a hétköznapi élet között is. A 13 éves Média a Családért-díj alapítója és az Alapítvány elnöke volt, amellyel nemcsak a közönségre, hanem a médiára is tudott hatni" – olvasható a jelölés indoklása a közönségszavazás oldalán.

A közönségszavazás augusztus 14. és szeptember 15. között zajlik. A szavazatok leadására a http://www.haromkiralyfi.hu/kopp-skrabski-dij-szavazas oldalon van lehetőség. Az egyéni jelöltekre és a párokra egy-egy szavazat adható le.

A díjak átadására 2019. októberében ünnepélyes keretek között kerül sor.

Az első T a tudományos. Ami tudományos, az szent. Még akkor is, ha változó, ha megcáfolt, és sajnos akkor is, ha ál. Amit nem lehet megmérni, adatolni, az vagy nincs, vagy nem fontos.

A karra erősíthető digitális egészségőrök megmondják, hogy rendben vagyunk, akkor is, ha épp a lelkünk sajog. Az algoritmusoktól azt várjuk, hogy eldöntsék, mi igaz és mi nem – helyettünk.

Az orvos is sokszor intenzívebben „vizsgálja” a számítógép képernyőjén a véradatainkat, mint a testünket. Megtanultuk számokban, ismerősben és lájkban mérni a kapcsolatok jelentőségét és a mondanivalónk sikerét. Minden ami tudományosan igazolt, az vitathatatlan – de ha mégis vitatnánk, az is legyen tudományos! A szcientifizmus kordivat, és lassan már nem az adatnak, hanem az adatban hiszünk.

A második T a terápiás. Mintha csak a tudományos korérzet kitermelte volna a maga lelki ellenpontját. A pszichológia hosszú évszázada bevezette a maga nyelvét a hétköznapjainkba. A könyvesboltok top 10 terméke közül nem hiányozhatnak az olyan önsegítő opuszok, mint az „Önbizalom”, a „Hogyan legyünk magabiztosak?”, a „Hogyan engedjük el félelmeinket?” címűek. A politikust a motivációiról kérdezi a riporter – mert azok jóval érdekesebbek, mint a tettei.

Az árucikk már élményt és önmegvalósítást hoz. A jóga, a mindfulness, a flow – mind-mind arról beszélnek, hogy gyógyítani, ápolni, érteni és szeretni akarjuk magunkat, és elviselni az életet.

A harmadik T a türelmetlen. A Google felmérései szerint az okostelefonra történő letöltéseknél 2 másodperc után veszítjük el a türelmünket. Stresszforrásként azonosították a nehezen kinyitható csomagolások okozta dühöt és türelmetlenséget – a csomag-haragot. A szolgáltatások fejlesztése érdekében végzett kutatások azt bizonyítják, hogy az ügyfél várakozása az egyik legnagyobb probléma. Még akkor is, ha azt, amire várni kell, értékesebbnek látjuk. A türelmetlenség érzése mögött az „itt és most”-ba sűríthető életelv áll.

Az, hogy a várakozást „hibaüzenetnek” tekintjük. Legyen szó tanulásról, konfliktusról, ünnepről. A februári húsvéti nyulak és az októberi Mikulások korában nem venni, hanem várni – bolondság.

Nyár van. Lelassító hőség. Tudni kellene, érezni kellene, miként kell pihenni – nem tudományosan, terápiásan, és nem türelmetlenül. Önök hogy csinálják? Ajánljanak egy negyedik T-t, kérem…

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. júliusi számában jelent meg. Fizesse elő a lapot ITT. 

A kápolnásnyéki Halász-kastélyban tartott Képmás-estünkön Miklósa Erika operaénekesnő volt a vendégünk, a zenei élményt pedig a székesfehérvári Hermann L. Zeneművészeti Szakgimnázium és AMI növendékei adták. A beszélgetést Szám Kati, a Képmás főszerkesztője vezette.

– A tanulás a gyerek feladata – mondják sokan, mégis ott ülnek mellettük mindennap. Miért?

– Valóban, a tanulás nem a szülő feladata és felelőssége, és az együtt tanulás nagyon megterhelheti a szülő–gyermek kapcsolatot. Gyermekünket támogathatjuk, de nem vehetjük át a felelősséget, mert onnantól kezdve keverednek a szerepek: a szülőnek lesz egyre fontosabb a teljesítmény, a házi feladat, a dolgozat eredménye, egyre többet fog beletenni az iskolai munkába, a gyermek pedig egyre kevesebbet. A gyermek gyámoltalanná, önállótlanná válik, és szép lassan teljesen átadja a tanulás felelősségét a szülőnek. Azzal tehetünk a legtöbbet, ha visszaadjuk a tanulás felelősségét gyermekünknek – még akkor is, ha rövidtávon visszaesést eredményez.

– Kinek a feladata megtanítani a gyermeket tanulni?

– Az iskoláé. Az alsós tanárok többsége viszonylag jól meg is teszi, tanulásmódszertani eszközöket, lépéseket, analógiákat mutatnak – az alapkészségek fejlesztésénél mindez tantervi feladat: előveszed a füzeted, aláhúzod a kérdést, hogyan írj vázlatot egy történetből, hogyan állj hozzá egy matematikafeladat megoldásához. A felsősök viszont magukra maradnak: a tananyag mennyisége miatt sokszor a szaktanárok csak azzal foglalkoznak, hogy a tárgyukat valamilyen szinten leadják – még azt sem mondhatni, hogy megtanítják. Elvesznek a módszertani lépések, a vázlatok esetlegessé válnak, a gyermekek elkezdenek „elveszni”. 

– Még valamit az iskolák számlájára kell írnunk...

– …az iskolák ugyanis csak egyféle metódusban gondolkodnak, miközben a gyerekek különbözőképpen tudnak tanulni. A gardneri intelligencia nyolcféle, az iskolarendszer ebből csak kettőre, a verbális képességekre és a logikai-matemaikai készségekre alapoz.

A mai gyermekek zöme nem ezen a két csatornán tanul, hanem a vizualitást és a mozgást tekinti elsődlegesnek. Egy cselekvő intelligencia fele haladunk, és az iskolák ezzel még nem tudnak mit kezdeni.

Pedig sokszor apró trükkök nagyon szép eredményeket hoznak. Nagy élmény egy gyermek számára, amikor kiderül: nincs vele baj, csak más intelligenciatípus. Amikor leesik neki (és a szüleinek), hogy azért izeg-mozog állandóan, és azért kell a kezébe fognia mindig valamit, mert mozgásos intelligenciája van. Sokkal sikeresebb lesz, ha fel-alá sétálhat vagy labdadobálással tanul verset, esetleg ritmizál vagy elénekli, mintha egyhelyben ülve tanulna. Nagyon fontos megtalálni minden gyermek saját tanulási csatornáját, erősségeit, mert különben rengeteg energiát és időt veszít a nem hatékony tanulással, és nem marad kapacitása elmélyülni abban, amit szeret.

Aki rendszeresen több mint két órán át tanul, ott biztosan érdemes megvizsgálni: vajon megfelelő módszertannal tanul-e, mert valami biztosan nem hatékony.

A másik nagyon fontos dolog: ebben a korban még nem tudják beosztani az idejüket.

– És azt kinek kellene megtanítania nekik?

– Kisiskolás korban a legtöbb gyermek napközis, ott beosztják helyettük az időt, megmondják, mit és milyen sorrendben kell megtanulni, sőt, legtöbbször együtt tanulnak a napközis pedagógussal, tehát elvileg kapnak módszertani segítséget. A felsősök viszont ritkábban napközisek, sokszor eljátsszák a délutánt, és fogalmuk sincs, egyes leckék elkészítéséhez mennyi időre volna szükségük. A különórák miatt vannak napok, amikor esélytelen a tanulás, ők mégis azt hiszik, belefér. Nincsenek eszközeik: heti tervező, napirend. Mi ebben segítünk nekik, és ebben tud a szülő is.

– Konkrétan miben tudunk nekik segíteni?

– Először is a megfelelő környezet megteremtésével. Ezalatt a testi-lelki aspektust értjük: idegesen, éhesen-szomjasan, kimerülten nem lehet tanulni. Tudunk segíteni bizonyos rutinok megtanításával: megbeszélni vele, hány órakor tanuljon, együtt megnézni, milyen feladatai vannak, melyik sürgős, melyik nem, melyik készül el gyorsan és melyik igényel több időt, és eszerint felállítani egy sorrendet.

Kezdetben tehát segíthetünk megtervezni a tanulási időt, akár naponta és feladatról feladatra, mindaddig, amíg nem megy önállóan.

Úgy, ahogy korábban megtanítottuk, hogyan pakolja be mosogatógépet vagy elsősként az iskolatáskáját: először megmutatjuk, majd együtt csináljuk, utána fokozatosan átadjuk neki a feladatot, és mi csak leellenőrizzük, majd teljesen rábízzuk. És ha néha hiányzik valami, akkor gyermekünk szembesül azzal: legközelebb érdemes jobban odafigyelnie.

– Dolgozatírásra, vizsgákra felkészülésben hogyan tudunk segíteni?

– Mi olyan technikákat szoktunk tanítani nekik, amit a szülők is meg tudnak mutatni nekik: olvassa végig a kérdéssort, először azt oldja meg, amit biztosan tud, majd azt, aminek a legnagyobb a pontértéke, stb. Mindig húzza alá a kérdést, hogy utána visszanézze: mire válaszolt. Arra is biztatjuk őket: folyamatosan tanuljanak, ne kampányszerűen. Nagyon szeretjük a gondolattérképet – a legtöbb gyermeknek segít. Minden leckénél javasoljuk ennek elkészítését és azt, hogy utána szabaduljon meg a tankönyvi szövegtől. Témazárónál is csak azt vegyék elő, nem kell újra elolvasniuk az egész tankönyvet. Az iskolában sajnos az írásbelik vannak túlsúlyban, kevés a felelés, ezért a szóbeli vizsgahelyzetekre is mindenképpen fel kell készíteni őket.

Fontos: ne tegyünk nagyobb terhet a gyermekre, mint ami egyébként is van rajta. Óhatatlanul van vizsgadrukk, de a helyén kell kezelni. Alsóban még a szülők, tanárok kedvéért tanulnak a gyerekek, és a szülői, tanári ambíciók nagyon megterhelőek tudnak lenni. Ekkor is nagyon fontos a megfelelő környezetet biztosítani, a drukk csökkentése érdekében pedig szorongáscsökkentő eszközöket, lazító technikákat is megtaníthatunk.

– És mi az, amit semmiképpen ne tegyünk?

– Ne erőltessünk. A szülő alapvetően nem korrepetitor, hanem anya és apa. Én sem tudtam soha tanulni a fiammal, nem voltunk kompatibilisek, túl sok érzelmet tettünk bele és pillanatok alatt összevesztünk. Egy érzelmileg feszült helyzetben pedig nem marad energia a tanulásra.

Van, aki apával, van, aki anyával tud tanulni, és van, aki egyikkel sem, mert nem tudja elviselni, hogy az anya-apa szerepből tanítóvá váltunk.

Ilyenkor szükség van külső személyre. Ha valaki anyagilag nem tudja megengedni a magántanárt, akkor keressen egy rokont, ismerőst vagy nagyobb gyereket.

– Hasonló címmel és témában írt már egy könyvet. Mi a lényegi különbség az akkori és az új kötet között?

– Részben a saját élettapasztalataim. Miután az elsőt megírtam, rengeteg helyre meghívtak, ahol valamiféle tragédia történt. Sajnos a hazámban számtalan helyen történnek tömeges gyilkosságok, iskolai lövöldözések, de jártam például Japánban is, a földrengés után. Egy dolog olvasni a fájdalomról és elméleti-filozófiai értekezést írni róla, ami inkább jellemző az első könyvemre, és egy másik dolog találkozni a fájdalommal, és megpróbálni gyakorlati választ adni rá.

– Az elméleti megközelítéshez is tett hozzá valami újat?

– Talán azt, hogy a fizikai fájdalom egyfajta „szükséges” rossz, olyan jelzőrendszer, ami az életben maradásunkat szolgálja. A leprásokról szóló részekben írok arról, hogy milyen problémákhoz vezet, ha az ember nem érzékeli a fájdalmat. Különbséget teszek a fizikai fájdalomérzet mint a szervezet hasznos jelzőrendszere, és az érzelmi fájdalom mint lelki teher között. Fiatalabb koromban könnyűnek tűnt a fájdalmakat erősségük szerint rangsorolni: egy törött láb kisebb fájdalommal jár, mint egy rákos megbetegedés, de egy többezer embert sújtó földrengés még ennél is rosszabb.

Ma már máshogy látom ezt: annak, aki éppen szenved, mindenfajta fájdalom nagyon is erős és valóságos, függetlenül attól, hogy depressziótól szenved, rákkal küzd vagy épp a drogfüggő gyermeke miatt aggódik.

A fájdalom nem olyan dolog, amit egy univerzális képlettel megragadhatunk. Amit viszont biztosan megtanultam, és amire ebben a könyvben koncentrálok, hogy miként segíthetünk elviselhetőbbé tenni a küzdelmet egymás számára, és mi az, amivel csak még nagyobb terheket rovunk a másikra.

– Van-e egyéb olyan téma, amit időszerű lenne másként kezelni vagy megközelíteni nekünk, keresztényeknek?

– A könyveim többsége két téma körül forog, az egyik a már említett szenvedés, a másik a kegyelem. A kegyelem Isten szeretetének, az ember iránti végtelen együttérzésének gyönyörű üzenete, keresztényekként ezt kellene terjesztenünk és képviselnünk. Helyette azonban gyakran lenézünk másokat, erkölcsileg felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat, vagy épp egymás közt marakodunk. Jézus nem erre hívott minket, nem ilyen példát adott nekünk. Sajnos olyan egyházi környezetben nőttem fel, ahol ezeket a fontos témákat nem kezelték hitelesen. Egy időre el is távolodtam az egyháztól, és velem együtt nagyon sokan választják ezt az utat. De végül visszatértem.

Szeretnék pozitív képet festeni az egyházról és a kereszténységről, de hiszem, hogy ennek egyetlen járható útja, ha őszintén magunkba tekintünk, és foglalkozunk azokkal a dolgokkal, amikben változnunk kell.

– Mi térítette vissza?

– A hitnek akkor van értelme, ha azt érezzük, hogy a tartalma az igazságot, a valóságot tükrözi, visszhangozza.

Amiben felnőttem, az az életet és Istent is eltorzult formában mutatta be: e földi hon nem a mi hazánk, csak jussunk át összeszorított foggal a „túloldalra”, és közben lehetőleg minél kevesebb kapcsolatunk legyen a világgal. Én ezzel szemben egyre inkább rácsodálkoztam a világ szépségére és jóságára. Rájöttem, hogy mindez Isten remekműve, és vágytam arra, hogy megismerjem a mögötte rejlő Művészt.

Isten azt akarja, hogy átéljük e világ szépségét, az élet nyújtotta örömöket, és nem ráncolja össze a szemöldökét, amikor ezt tesszük. Arra buzdít, hogy bontakoztassuk ki magunkban mindazt, amiért egyáltalán megalkotta az emberi fajt. Isten eltorzított képe helyett ráleltem a szépség, a magasztosság, a hála és a szeretet Istenére. Ezt az Istent pedig Jézus testesítette meg a legtökéletesebben, és én az ő követője akartam lenni.

Újságíróként nagyon sokféle emberrel találkoztam, beleértve sztárokat, hírességeket, akik a magazinok címlapjain szerepelnek, és minél inkább beleláttam az életükbe, annál kevésbé irigyeltem őket. A legtöbb nagyon szerencsétlen, nyomorult életet él. Ezzel szemben mély benyomást tettek rám azok az emberek, akik a rivaldafényen kívül szolgálnak másokat, legyen szó leprás betegekről vagy az emberkereskedelem áldozatairól. Úgy tűnik számomra, hogy ezek az önzetlen segítők teljes életet élnek, ők tudják, mi az igazi életöröm és elégedettség. Szóval az hozott vissza, hogy megláttam a különbséget egy torzított istenkép és a valóságban csodálatosan megmutatkozó Isten között.

– Ezek szerint, ha kényelmes az életünk, nem szenvedünk szükséget, akkor lelkileg nagyobb veszélyben vagyunk?

– Visszatekintve gyakran azt látom, hogy az élet igazságtalan. Az én helyzetem nagyon különbözhet a tiédtől, óriási különbségek származnak abból, hová születünk földrajzilag, vagy a családi és anyagi körülményeinket tekintve. Ezek fölött nincs hatalmunk, egyszerűen csak megtörténik velünk. Vannak, akik gyönyörűnek vagy okosnak születnek, és vannak, akik nem. Vannak, akik alapítanak egy céget, és milliárdosokká válnak, és vannak, akik belebuknak. A lényeg, úgy gondolom, hogy mindenkinek azzal kell sáfárkodnia, amit Isten rábízott. Úgy tűnik, vannak emberek, akiknek megadatik, hogy az örömmel és élvezettel sáfárkodjanak, míg másoknak a fájdalommal és a szenvedéssel kell kezdeniük valamit, mint például azoknak a szülőknek, akiknek beteg gyermekük születik, és egész életüket ennek áldozzák, gyakran anélkül, hogy tudnák, az a beteg gyermek felfog-e bármit a sok törődésből és gondoskodásból.

A tapasztalataim mindenesetre azt mutatják, hogy azok az emberek, akiknek a szenvedésből, a kudarcból jut ki inkább, hajlamosabbak Isten felé fordulni, mint azok, akiknek a sikerből és az élvezetből. Az Ószövetség is erről szól. Prosperáló, békés időkben a zsidó nép rendszeresen megfeledkezett Istenről, hiába a próféták állandó figyelmeztetése. Aztán jöttek az ínséges, háborúkkal sújtott vagy rabságban töltött idők, amikor újra eszükbe jutott Isten. Talán ez a magyarázat arra, miért olyan üresek a templomok mostanság Európában, és persze az Államokban. Manapság egy csomó csábító lehetőség adódik a vasárnap délelőtt elütésére, semmint misére vagy istentiszteletre menni. Az önkényeztetés sokkal népszerűbb, mint mások szolgálata. Isten viszont nem erőszakolja magát ránk, ő oda megy, ahol hívják, ahol szükség van rá.

Újságíróként sok ilyen helyre eljutottam, például Dél-Amerikába vagy Afrikába, ahol az emberek képesek akár az életük kockáztatása árán is szolgálni. Isten kárpótolni tudja az embert az átélt fájdalomért, de a megúszott fájdalomért nem.

A szenvedő ember imája olyan intenzív, hogy előbb-utóbb meghallgatásra talál, és amikor utólag visszatekint a nehéz, megpróbáltatást jelentő időkre, rájön, hogy akkor fejlődött a legtöbbet. Az emberek többsége vallja, hogy a kríziseikből nőttek ki a legértékesebb dolgok, mert ezek elvezették őket Istenhez.

– Megosztaná velünk egy olyan személyes tapasztalatát, ami közelebb vitte Istenhez?

– Volt egy életveszélyes sérülésem 2007-ben. Éppen egy könyvemmel turnéztam, és kanyargós hegyi utakon jártam, amikor az autóm lefordult az útról és ötször megpördült maga körül.

Amikor megvizsgáltak, kiderült, hogy a látható sérüléseken túl szilánkosra tört az egyik nyaki csigolyám, méghozzá úgy, hogy egy csontszilánk életveszélyesen közel került az egyik nyaki ütőérhez. A helyi kisváros orvosa azt mondta, Denverbe kéne szállítaniuk a sebészetre, de ha az a csontszilánk átfúrta az eret, nem érek oda élve. Újabb vizsgálatot kért, amit Ausztráliába küldtek ki analízisre, hogy megállapítsák a csontszilánk pontos helyét, illetve, hogy lássák, az ér megsérült-e.

Hét órát töltöttem sínbe rögzítve, tudva, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Utólag azt gondolom, mindenkinek át kéne élnie valami hasonlót, mert az élet dolgai más megvilágításba kerülnek, addig súlyosnak tűnő problémák teljesen jelentéktelenné válnak. Három kérdést tettem fel magamnak abban a néhány órában, az első az volt, hogy kiket szeretek, melyek a legfontosabb kapcsolataim. A második kérdés az volt, vajon mit értem el életemben, visszatekintve mit tartok igazán értékesnek. A harmadik pedig, hogy készen állok-e arra, ami rám vár.

Rájöttem, hogy életem hátralévő részében minden napomat e három kérdés fényében kellene megélnem. Annyira el tudja vonni a lényegről a figyelmünket, hogy hogy áll a frizuránk, elég csinos-e a ruhánk, vagy mennyire jó az autónk. Engem sokszor az izgatott, hogy hány könyvet adtam el, idén kevesebbet, mint tavaly, ajjaj! De amikor egy hajszál választ el a haláltól, ezek a kérdések értelmetlenné válnak. Végiggondoltam a házasságomat, és a problémák, amelyek egykor megmászhatatlan hegynek tűntek, visszatekintve csak vakondtúrások voltak. Ezért a tapasztalatért utólag nagyon hálás vagyok.

– Mik az írói tervei?

– Azt hiszem, az írók nem mennek nyugdíjba soha, de azért lelassultam kissé. Elhatároztam, hogy bár van vagy húsz másik téma a fejemben, egy könyvre fogok koncentrálni ezután, és az egy memoár lesz, vagyis annak foglalata, hogy milyen nyomokat szeretnék hagyni magam után. Két éve kezdtem, és elég messze jutottam már vele, de ez egy új műfaj nekem, ezért sokat kell dolgoznom rajta. A másik pedig, hogy tudatosabban választom meg, hova megyek, mivel töltöm az időmet. Évente négy nemzetközi utat vállalunk a feleségemmel, az alapján döntünk, hogy hol találjuk meg leginkább Istent, és hol tehetnék leginkább neki tetsző szolgálatot.

Szeretem Kelet-Európát, úgy érzem, az én kissé szkeptikus attitűdöm és üzenetem sokkal inkább táptalajra talál itt, mint az Államokban, ahol írók ezrei hirdetik a „légy mindig boldog” spiritualitást, amit én magam nem igazán tartok hiteles tapasztalatnak az életben.

– Mi a benyomása Magyarországról, a magyar emberekről, van-e valamilyen speciális üzenete számunkra?

– Magyarország nagyon gyorsan változik, Ukrajnából és Fehéroroszországból ideérkezve sokkoló a különbség, a kívülálló számára teljesen felzárkózott a Nyugathoz. A magyarok élvezhetik a szabadságot, úgy, ahogy az említett országokban élő emberek nem. A szabadság nagyszerű dolog. Ugyanakkor a Nyugat felé fordulásnak is megvan a veszélye. Kultúránk az élvezetről, a hírnévről, a gyarapodásról szól. Az üzletek már itt is tele vannak luxuscikkekkel, amelyek arra kísértenek, hogy elhiggyük, ezek a legfontosabb dolgok az életben.

Pedig valójában azért vagyunk itt, hogy jóban legyünk magunkkal, hogy másokat szolgálhassunk, és hogy terjeszthessük Isten üzenetét szeretetről és együttérzésről.

Ezeket az üzeneteket nem találjuk meg a médiában, amely teljes egészében uralja a nyugati kultúrát, és az önkényeztetésről meg a társadalmi megosztottságról szól. Azt gondoljátok, a politika megosztja a társadalmatokat? Nálunk, Amerikában ugyanez a helyzet. Szóval azt tanácsolnám, hogy ne kövessétek vakon a Nyugatot, mert az zsákutca. Jézus az evangéliumokban többször, többféleképpen kifejezi, hogy ha egyre többet és többet akarsz az életből, elvéted a lényegét, ha azonban kész vagy odaadni másokért, megtalálod.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. decemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra  ITT. 

A kiállításhoz készült meghívón Eszter édesapjának ajánló sorait olvasom: „Miért koromsötét az űr, amikor telis-tele van fénylő csillagokkal? Ha a világegyetem végtelen, akkor éjszaka is mindenfelé világosnak kellene lenni! Ez az Olbers-paradoxon, amire a tudomány nem tudja a választ. A művészeknek meg nem dolguk, hogy válaszokat keressenek. Elég, ha fényt tartanak a sötétségben.” (Varga Szilveszter)

Nem vagyok műértő, művészettörténész. Egy vagyok a millió emberből, aki megáll egy kép előtt, és ott helyben érzéseire hallgatva gyönyörködik vagy halad tovább. Eszter festményei kíváncsivá tesznek. Elképzelem a képek születését, a tervezést, vázlatokat, a festékeket, azok illatát, szinte látom magam előtt Eszter mozdulatait.

– Hogyan jött létre ez a különleges témájú kiállítás? Tudom, hogy kisgyermekkorod óta szívesen és szépen rajzolsz, festesz, szobrászkodsz.

Finom mozdulatokkal igazítja meg haját, ahogy gondolatait rendezi.

Mindig mosolyog, ahogy beszél, derűje ragadós, jókedvem növekszik.

– Az ötlet, hogy több embernek megmutassam azt, amivel foglalkozom, pár hónapja született meg. Egy idő után már annyi képem készült, hogy többen kérdezték, tervezek-e kiállítást. Addig csak legyintettem rá egyet, de amikor már több barátnak is készítettem képeket, elgondolkodtam: lehet, hogy valakit tényleg érdekel, amit csinálok? Így elhatároztam, hogy megmutatom az alkotásaimat.

– Nem lehetett egyszerű a kiállításod megszervezése.

Most kicsit felnőttesebbé válik, de vidám macskaszeme csillog.

– Így van, ezt most tanulom. Nem jöhetett volna létre barátaim és családom segítsége nélkül. Ők az én támogatóim és első kritikusaim. Amikor vázlatokat készítek, majd megfestem a képet, nekik mutatom meg először.

– Modell után dolgozol?

– Kezdetben fotókat használtam, másoltam. Vonzanak a különleges arcok, arckifejezések, tekintetek. A portrék és kéztanulmányok érdekelnek leginkább. Szépen lassan alakult ki az önálló alkotás, egy bennem felderengő kép vászonra festése. Sok tanulmányrajz előzi meg a végleges művet, türelmesnek és alaposnak kell lennem. Ha kezemben lesz a biológusdiplomám, festészeti és grafikusi ismereteimet is szeretném tanulmányokkal megerősíteni.

– Hogyan találtad meg ezt a kellemes hangulatú helyet?

– Ez sem véletlen! Anyukám szeret itt vegán ételeket vásárolni – nagyon finomak –, mondhatnám, törzsvendég. Ő álmodta meg, hogy itt a falakon legyenek a festményeim, és a tulajdonosok azonnal beleegyeztek. A barátaim szépítették meg a megnyitó napját, Mira és Dominik adták az igényes zenei hátteret. Fantasztikusan oldott hangulat volt. Mindenki eljött, aki fontos nekem, mesélhettem a képeimről, érzéseimről. Szép este volt.

– Ugye jól tudom, hogy nem ez volt az első kiállításod?

Eszter felélénkül.

– Nem bizony! Az első Biatorbágyon volt, egy csodás helyszínen. Életem nagy élménye! Riport készült velem, és több festményem is elkelt. Ezután következett egykori iskolám, a Fasori Evangélikus Gimnázium.

– Hogy fogadták egykori diákjukat?

– Mindenki gratulált, és a rólam készült riport megjelent az iskolai újságban, amelybe valaha én is írtam cikkeket. Különös érzés volt, amikor egy olyan lány gratulált nekem, aki hatodikos volt, amikor én végzős, és emlékezett rám. Egykori tanáraim, iskolatársaim visszajelzései fontosak nekem. Meleg szeretet vett körül.

– Hol lehet megnézni eddig elkészült alkotásaidat?

– Az ismert közösségi oldalakon bárki megtalál, aki keres, mindenkinek nagyon örülök. Létrehoztunk egy virtuális galériát is, ahol a most kiállított képeimet is láthatják az érdeklődők.

– Mi az, ami a festészeten kívül foglalkoztat?

– Nagyon érdekel a ruhatervezés, varrás, díszítés. Terveim közt szerepel, hogy legközelebb én tervezem meg és készítem el zenész barátaim fllépőruháját.

– Hogyan oldod meg, hogy ennyi érdekes tevékenység közt ne vesszél el?

– Fontos a helyes sorrend felállítása és a jó időbeosztás. Csak ennyi a titok.

– Milyen közeli terveid vannak?

– Januárra tervezek egy új kiállítást, ez még meglepetés. Szeretném minden eddig elkészült munkámat bemutatni.  Remélem, több közülük gazdára is talál. Közben dolgozom, hiszen festékre, vászonra van szükségem, és nem titok, hogy az igényes megjelenést nyújtó keretezés sem olcsó. Természetesen szorgalmasan tanulok, hogy az álmaim valóra válthassam. Fontos, hogy kedves barátaimmal is minél több időt töltsek. Hálás vagyok mindenkinek, aki széppé és tartalmassá teszi az életemet.

Eszter elköszön, fontos megbeszélésre megy. Azon kapom magam, hogy fülig érő szájjal szinte ugrándozom a trolimegállóig. Feltöltődtem.

A magzat az anyaméhben töltött utolsó három hónapban már meghallja a különféle „zajokat”, beszédet, zenét. Az erős hanginger már a 28–29. terhességi héttől, úgynevezett tájékozódási reakciót hoz létre benne, vagyis megmozdul, rúgkapál. Ez a terhesség utolsó hónapjaiban rendszeresen megfigyelhető. A méhen belül a magzat hallja édesanyja hangját, szívverését, és mire világra jön, már ismerősek számára ezek a hangok.

Születéskor az újszülött hallása majdnem olyan teljes, mint egy felnőtté, hallásküszöbe viszont alacsonyabb, ezért a váratlan, ismeretlen hangoktól megriad, ám nyugodtan alszik a hangos, de állandó zajok között. Az újszülöttek szívesen hallgatnak ütemes, monoton zajokat, lágy dallamokat, melyek nyugtatóan hathatnak rájuk. Szabályosan ismétlődő ingerre, a kezdeti mozgást, nyugtalanságot követően megszokási reakció alakul ki. Ezért sokszor a mosógép, a hajszárító, a porszívó zúgására akár álomba is ringathatja a gyermeket. Természetesen azért sokkal jobb, ha a monoton „zaj” inkább lágy, andalító muzsika, egyenletes beszéd vagy énekhang. Nem véletlen, hogy az altató dalok, mesék megnyugtatják, álomba segítik a gyermeket.

A kisbaba egyébként reagál minden hangra, figyeli, ha beszélünk hozzá, éneklünk neki. Ha lassan, magasabb hangon és ritmikusan beszélünk, még élénkebben figyel ránk.

A kisbaba mások hallgatásán keresztül jut el korai szókincsének megformálásához, de már jóval azelőtt megérti a szavakat, hogy ő maga képes lenne utánozni azokat.

Árulkodó jelek

A hallásmagatartás egészséges fejlődésének ismerete, nyomon követése a nagyothallás, esetleges süketség felismerésben rendkívül fontos. Ezért már az újszülött osztályon megtörténik az újszülött hallás vizsgálata. Ennek ellenére a későbbi hetekben a szülőknek is figyelniük kell, hogyan reagál a csecsemő a különböző hangingerekre; fordítja-e a fejét a zajok irányába. A „pislogó reflex” segítségével is megbizonyosodhatnak gyermekük hallásáról. Ha csettintenek, vagy tapsolnak a csecsemő füle mellett – elkerülve, hogy maga a mozgás megzavarja a kicsit –, azonnal pislogással válaszol a hangra. Egy másik könnyen elvégezhető teszt; álljon gyermeke mögé, úgy hogy ő ne lássa önt, és zörgessen papírt, vagy kulcscsomóval keltsen zajt. A gyermeknek erre meg kell fordulnia, keresnie kell a zajforrást. 

Mivel a szülők vannak állandó kapcsolatban a csecsemővel, leggyakrabban ők veszik észre, vagy feltételezik a hallás zavarát, amikor öt-hat hónapos csecsemőjük keveset, vagy egyáltalán nem gügyög, nem fordítja a fejét a hang irányába, és úgy tűnik, hogy viszonylag erős zajok sem zavarják.

Magatartása közönyösnek, egykedvűnek tűnik. A gagyogást, gügyörészést – mint reflextevékenységet – a nagyothalló csecsemő is elkezdi, de hangja fokozatosan elszíntelenedik, elsivárosodik. A beszéd kialakulása rendszerint késik. A halláscsökkenésben szenvedő gyermek inkább vizuális beállítottságú, feltűnően keresi, figyeli a beszélő szájmozgását. A lassan kialakuló beszéd akusztikailag is eltér a megszokottól, jellemző rá a monotónia, a rossz szóhangsúly, a magas hangszín, a halk vagy túl hangos beszéd. A kiejtés zavara is megfigyelhető, elsősorban a sziszegő hangok helytelen képzése észlelhető, gyakori a selypítés. A nagyothalló kisgyermekek viselkedése, magatartása gyakran megváltozik, zárkózott, mogorva, máskor makacs, figyelmetlen benyomást keltenek.

A hallászavarok formái

A nagyothalló gyermek kivizsgálásával, kezelésével és gondozásával az audiológia foglalkozik. A gyermekek mintegy 3%-a kezelésre szoruló nagyothalló. A hallászavaroknak két formája ismeretes.

Vezetéses zavarban a hanghullámok átvezetése, továbbítása, ill. felerősítése károsodott. Az elváltozás a hallójáratot, a középfület érinti. A leggyakoribb okok a hallójárat-elzáródás (csontkinövés, fülzsírdugó) idült középfülgyulladás, fülkürthurut, vagy tartós fülkürt elzáródás (nagy orr, -garatmandula). Vezetéses hallászavar esetén a szakorvosok gyógyszeres vagy műtéti úton törekszenek a hallás javítására (orrcseppek, a garatmandula eltávolítása, a középfülgyulladás és az orrmelléküregi kóros folyamatok kezelése, fülműtét, hallásjavító műtétek).

Idegi eredetű nagyothallás esetén a belsőfül, a hallóideg vagy a központi pályák károsodnak. Öröklött, máskor toxikus okok idézik elő. Méhen belüli fertőzés, a szülés során vagy a fejlődés korai szakaszában elszenvedett fertőző és egyéb betegségek következménye is lehet. Idegi eredetű nagyothallás esetén főleg a magas hangok, a súgott beszéd hallása zavart. Az ilyen jellegű halláskárosodás esetén hallókészülék adása és logopédiai úton való hallásfejlesztés javasolt.

A hallászavar legcsekélyebb gyanúja esetén, késedelem nélkül feltétlenül meg kell vizsgáltatni a csecsemőt egy fül-orr-gégésszel. A korai felismerés nagyon fontos, mert jó hallás nélkül a gyermek nem tanul meg beszélni.

Az orvosi vizsgálat hallótesztekkel történik, illetve megalapozott gyanú esetén eszközös hallásvizsgálatot is kell végezni. Amennyiben a hallászavar igazolódik, minél korábban hallókészülék alkalmazása szükséges.