Szeretettel üdvözlöm a kedves Olvasót!

Dr. Szabó Borbála vagyok, vagy ahogy a barátaim szólítanak: Doktor Bori. Hivatásszerű önsorsrontással foglalkozom immár közel negyven éve. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy valóságos művésze lettem a hivatásomnak: ma már nincs az az előnyös helyzet, amelyből én ne tudnék hátrányt kovácsolni!

Hosszú évek gyakorlásával sikerült eljutnom oda, hogy egy termálfürdő kellemesen meleg vizében, egy díjkiosztó gálán, ahol én vagyok a díjazott, vagy akár szeretteim ölelő karjában is képes vagyok egy nyomorult, szánalmas és boldogtalan senkinek érezni magam.

És hogy mire jó ez nekem?

Nos, egyszerű a válasz: soha nem érhet kellemetlen meglepetés! Én ugyanis mindig a legkellemetlenebb dolgokra számítok. A „boldogság” eszméje, amelyre a legtöbb ember felteszi az életét, csupán csalogató délibáb. Legjobb, ha el sem indul az irányába – vagy ha már elindult, gyorsan távolodni kezd tőle, mielőtt még beszippantaná. Hiszen mi következhet a boldogság után? Csakis valami rosszabb állapot. Csalódás. Zuhanás. Fájdalom.

Amint erre az alapigazságra rájöttem – úgy hároméves korom körül, mivel nagyon érett gyermek voltam –, máris hozzáfogtam tudományos kísérleteimhez. Az oviban elkezdtem magam azon frusztrálni, hogy nem tudok lemenni hídba, mint a többi lány. Általánosban direkt rövid hajat vágattam magamnak, hogy fiúnak nézzenek, és ne legyen belém szerelmes senki; a gimnáziumban pedig két tárgyból megbuktam év végén, hogy ne mehessek nyaralni, és egész nyáron egy kövér különtanárhoz jártam ki Kőbányára.

A legbüszkébb mégis a tizennyolcadik szülinapi bulimra vagyok, amit sikerült több mint ötven, engem őszintén szerető ember gyűrűjében egy sarokba húzódva, keserűen és magányosan eltöltenem.

De nem akarok dicsekedni: tudom, hogy nem mindenki ilyen született tehetség. Mégis azt mondom, egy kis gyakorlás csodákra képes! Ha mindennap csak egyetlen kis problémát nagyít fel, ha naponta csak egy bolhából csinál elefántot, már azzal is szépen halad a kitűzött cél felé. Egy a lényeg: ne nyomja el magában egészséges öngyűlöletét! Használja ezt az ősi energiát!

Persze néha előfordul, hogy hirtelen, borult égből csap le ránk a boldogság. Olyan váratlanul és agresszíven süt ki a nap, hogy az ember teljesen tehetetlen.

Egy percig nem figyelünk oda, és máris azon kapjuk magunkat, hogy férjhez mentünk egy remek fickóhoz, csodálatos gyerekeink születtek, és vészesen kezd szorulni nyakunk körül a hurok…

A múltkoriban sétáltam családommal, remek férjemmel és három minőségi gyermekemmel, amikor a legkisebb felnézett rám és így szólt:

– Mama! De hát én már tízéves vagyok, és ti még nem is traumatizáltatok! Nem hanyagoltok, nem terrorizáltok, nem vetítitek ki rám elrontott életetek minden frusztrációját. Mi lesz így belőlem?!

Elfutotta a könny a szememet. Istenem, hiszen igaza van a kis ártatlannak! Milyen önző is voltam eddig! Csak magamra gondoltam, csak a saját boldogtalanságomat tartottam szem előtt!

Ekkor határoztam el, hogy felhalmozódott tudásomat közkinccsé teszem. Nemcsak az önsorsomat, de az Ön sorsát is segítek elrontani!

No de hol is kezdjem el a missziómat? – tűnődtem. Ekkor jutott eszembe a Képmás, ahol mindig olyan életvidámnak, csinosnak és sikeresnek tűnnek a munkatársak, és amelynek a borítóján még én is egész jól néztem ki tavaly szeptemberben.

Felhívtam Szám Kati főszerkesztőt, aki egyetértett velem abban, hogy náluk tényleg nagy szükség lenne páratlan tudásomra. Neki is vészjóslóan jó napja volt, így rögtön beleegyezett, hogy legyen egy boldogtalanító tanácsadó rovatom a lapban. (Engem hirtelen elfogott az aggodalom: mi lesz, ha sikeres lesz a rovat, és ez az érzés megemeli majd az életminőségemet? De Kati megnyugtatott, hogy ez az egész egy akkora nagy emeletes hülyeség, hogy a kutya se fog levelet írni, és a végén majd a szerkesztőknek kell ál-íméleket összetákolniuk a rengeteg más dolguk mellett, úgyhogy mindenki teljesen meg fog utálni engem.)

Megnyugodva indultam haza. Szerencsém volt: esett az eső, húsz percig nem jött a busz, aztán nyakig befröcskölt sárral, így üdítően keserű szájízzel térhettem meg rendkívül régen felújított hajlékomba.  

Kedves Olvasó! 
Kérem, írjon ímélt nekem! Panaszolja el, ha túl jó az élete! Ha boldog, ha rendben van minden!  
Segítsen rosszabb hellyé tenni a világot! 
Előre is csalódottan várja leveleit  
a [email protected] címre:  
Doktor Bori 

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!

– Igaz, hogy a nők általában hamarabb vágynak gyerekre, az „apai ösztön” pedig inkább csak később, a születés után kezd éledni a férfiakban?

– Ennek sokféle mintázata van apáknál, anyáknál egyaránt. Az, hogy egy férfi mikor jut el odáig gondolatban, vágyakban, hogy gyereket szeretne, nagyon összetett kérdés. Függ az adott társadalom szokásrendszerétől, de nyilván a saját családi tapasztalataitól is. Férfiak és nők között lehet ezen a téren valamiféle különbséget tapasztalni, de tudományosan nem egyértelműen bizonyított, hogy a nők hamarabb vágynának gyerekre. Inkább arról lehet szó, hogy fiatal nők körében ez sokkal inkább beszédtéma, mint a férfiak között. De a vágyak szintjén ugyanúgy jelen lehet, sőt, nem egyszer tapasztalom a munkám során, hogy a férfiban előbb érkezik meg a vágy, mint a nőben.

– A nőket a babavárás kilenc hónapja alatt hormonális változások is segítik, hogy átálljanak az anyaszerepre. A férfiakat mi segítheti az apává válásban?

– A nőknél sem evidens, hogy önmagában a hormonális változások magukkal hozzák az anyaság új szerepkörének kialakulását. Rendkívüli jelentősége van itt is a tanult, „otthonról hozott” mintáknak.

A férfiaknál azt látjuk, hogy akik a várandósság ideje alatt testi-lelki közelségben vannak a párjukkal, azoknál szintén megjelenik ez a fajta hormonális változás.

A párválasztás során még az emelkedett tesztoszteronszint segíti őket, a gyermek fogantatásával viszont ez lecsökken, és megemelkedik a prolaktin- és cortisolszintjük, amelyek a válaszkész gondoskodás, az utód gondozásának alapvető hormonjai. Az ún. feromonok által a szagláson keresztül tudják „levenni” a férfiak ezeket az impulzusokat a női test változásáról, ami aztán a tanult mintákkal együtt segíti őket abban, hogy már a várandósság alatt gondoskodjanak születendő gyermekükről. Ezt a kedvező, válaszkészséget segítő hormonális szintet aztán a kisbaba illata, az a bizonyos „babaszag” és a vele való szoros kapcsolat segít majd szinten tartani. Ezért is nagyon fontos teret hagyni az apáknak, hogy minél előbb bevonódjanak a gyerekkel kapcsolatos teendőkbe.

– Akinek rendes, szerető apukája volt, az maga is jó apa lesz? Ilyen egyszerű a képlet?

– Inkább azt mondanám, hogy akinek jó minták lebegnek a szeme előtt, annak nem lesznek hatalmas küzdelmei. Sokkal nehezebb helyzetben vannak, akik csak a tagadásból tudnak elindulni, és csak abban biztosak, hogy mit nem akarnak úgy csinálni, mint a szüleik.

– Fordítsuk akkor meg a kérdést. Akinek nem volt rendes, szerető apukája, abból is lehet kiváló édesapa?

– Természetesen. Akár egy nagypapa, egy nagybácsi vagy egy családi jóbarát, de egy edző, egy pedagógus is közvetítheti az apamintát. Több olyan páciensem is volt, akik előtt korábban nem járt elöl egyetlen férfi sem jó példával, ők mégis meg akarták alkotni a saját maguk által definiált apaszerepet. Számomra ők igazi hétköznapi hősök, mert ez egy nagyon nehéz, rengeteg belső munkát igénylő folyamat. Egy jó párkapcsolat, egy após vagy egy kellő tapasztalattal rendelkező barát is sokat tud ebben segíteni.

Andrek Andrea – Kép forrása: Andrek Andrea

– Mitől lesz valaki jó apa?

– Nagyon lényeges, hogy a szülő el tudja fogadni: bizony nem tökéletes. Az egyik legfontosabb dolog, ami a gyerek biztonságos kötődéséhez szükséges, a szülők érzékeny, válaszra kész jelenléte.

Az a fajta érzékenység, amivel a szülő oda tud fordulni a gyerekéhez, és lehetőleg minél gyorsabban, és pontosabban képes „olvasni” a szükségleteit, érzéseit, majd ezekre kielégítő választ is tud nyújtani. Egy „elég jó” apa elég jól tudja értelmezni a gyermeke jelzéseit. Ami még nagyon fontos, az az, amit a pszichológia „elmeolvasási képességnek” nevez. Egy jó apa úgy játszik a gyerekével, hogy bele tud helyezkedni a kicsi gondolatvilágába. Na, ezek a pillanatok fantasztikusak egy gyerek számára: azt tapasztalja meg, hogy pontosan érti a szülő, hogy benne éppen mi zajlik. Így lesz képes aztán később ő is az emberekre figyelni.

– Az anya–gyerek kapcsolat fontosságáról rengeteget lehet olvasni, az édesapák szerepének jelentősége koránt sincs ennyire hangsúlyozva. Miért alakult ez így?

– Ennek nagyon prózai oka van: az iparosodás időszakától a férfiak eltűntek a családokból, egyszerűen „kivonódtak” a gyereknevelésből, az anyákra hárult a továbbiakban ez a feladat. Bár ezen a régi családmodellen sok lazulás, változás történt az elmúlt huszonöt évben, még ma is gyakran hallom anyukáktól, hogy „olyan kedves a férjem, segít a nevelésben”. Még mindig nem evidens sok családban, hogy apa és anya együtt gondoskodnak. Rengeteget lendített ezen a folyamaton, hogy a kilencvenes évektől kezdve már az apukák is bent lehettek a szülésnél. Aki már a kezdetekben bevonódik, az jó eséllyel később is aktívan részese kíván lenni a gyerekek életének.

– A munka–magánélet összehangolása nekik is akkora nehézséget okoz, mint az anyukáknak? A férfiakkal kapcsolatban erről megint csak kevesebbet beszélünk.

– Az ő életükben is komoly probléma, különösen azoknál a férfiaknál, akik igazán szeretnének jelen lenni a családban. Amíg ugyanazt a munkát a férfiaknál jobban megfizetik, addig az lesz a racionális döntés, hogy apa dolgozik, anya pedig otthon van a gyerekekkel. Sokkal mélyebbre ható gazdasági, társadalmi átalakulásra van szükség ahhoz, hogy ezen a téren jelentős változás történjen.

– Léder László pszichológust idézve ma „csendes apaforradalom” zajlik. Mi a jelentősége annak, ha mindkét szülő aktívan részt tud venni a gyereknevelésben?

– Azoknak a gyerekeknek van optimális fejlődési pályájuk, ahol mindkét szülő támogatóan jelen van.

Már a legkisebbeknél is érezhető a mindennapos apai jelenlét pozitív hatása. Jó hatással van a mozgásfejlődésre, az érzelmi és a kognitív fejlődésre, ha egy kisgyereknek szoros a kapcsolata az apukájával. Nagyon más az az ingervilág, amit a férfiak tudnak nyújtani.

Egy apa teljesen máshogy gondoskodik a gyerekéről, mint egy anya. Egyre több olyan kutatás van, ami azt igazolja, hogy az „elég jó” apáknak komoly protektív, védelmi szerepük van gyermekeik fejlődésében. Azok a lányok például, akik aktívan jelen lévő apákkal nőnek fel, később kezdenek menstruálni, később válnak éretté nemileg, és ez is védelmezőleg hathat rájuk.

– Vajon apák napján mire vágynak az „elég jó apák”? Elismerő szavakra, apró figyelmességekre, vagy egy jó sörözésre a barátokkal?

– Midig van abban valami faramuci, ha egy nő akarja megmondani, hogy mi lenne jó a férfiaknak. Őket érdemes megkérdezni, hogy mire vágynak! Ez a fajta törődés szerintem férfiaknak, nőknek egyaránt nagyon jólesik, és nem csak egy-egy jeles napon.

Nemrég zárult kutatásomban is foglalkoztam azzal a témával, hogy az anya és az apa a várandósság idején akkor tud leginkább odafordulni a magzatához, ha a párkapcsolatában észleli a másik gondoskodását.

Feltételezem, hogy ez később is megmarad. Közhely, de nagyon igaz, hogy boldog gyereket csak boldog szülők tudnak nevelni.

Ahogy nekünk is jólesik az anyák napi figyelmesség, az apák napja is jó alkalom arra, hogy külön is elismerjük az édesapák értünk és gyermekeinkért tett erőfeszítéseit, úgy, ahogy az nekik a legkedvesebb.

Az APA-füzet innen letölthető.

Nehéz feladat ez, hiszen részinformációk, első benyomások alapján kell döntenünk. Könnyű mellényúlni, ezért csakis olyan könyvet célzok meg, amiből olvashattam már részletet, vagy amit megbízható ismerősök ajánlottak. Így kevesebb az esélye annak, hogy a reklám, a marketing, a dizájn határozza meg a döntésemet. Erre azért is van égető szükség, mert idén is több mint 300 új kiadvány jelent meg a 90. Ünnepi Könyvhétre.

Anyakönyvek

Ha Tóth Krisztinának új kötete kerül piacra, akkor a feleségemnél mindig ő az első a listán.

Az írónő új könyvéről, a Fehér farkasról (Magvető Kiadó) ráadásul azt suttogják egymásnak az oktatók a szegedi bölcsészkar folyosóján, hogy „ez a nő ilyen jó könyvet még sosem írt”.

Bár évente elhangzik ez a szófordulat, most talán újra igazzá válik, hiszen a Tóth Krisztina-könyvek fokozódó érzelmi brutalitása mindig olyan katartikus erővel hat a feleségemre, hogy bizonyságot nyer: a mi családunkkal minden rendben van. Más ember vagy a nemzet nagy traumái mellett eltörpülnek a mindennapok piszlicsáré zökkenői. Azt hiszem, hogy a Tóth Krisztinát olvasó nők megtanulnak befelé sírni és kifelé jobban örülni. A férfiak pedig jobban megértik a befelé síró nőket.

A Fehér farkas mellett szükség van valami könnyed és különleges újdonságra is, hogy az ember megtanuljon befelé és kifelé egyaránt mosolyogni. Már akkor tudtam, hogy feleségem rajong a modern festészetért, amikor udvaroltam neki. Klimt-, Salvador Dali- és Csontváry-plakátok díszelegtek a szobájában (sehol egy Bravo- vagy IM-poszter), a pólóján, a telefonja és a számítógépe háttérképeként. A nappalink most is a szecessziót idézi, de Csontváryt közös megegyezéssel levettük a falról. Nyomasztott. Ebből adódóan sohasem hittem volna, hogy ennyire szeretném megajándékozni őt vele.

Kálmán Áron viszont olyan képregényt rajzolt és szerkesztett Kosztka Tivadar önéletrajza alapján (a könyv címe: Csontváry, Scolar Kiadó), ami műfajilag, ötlet szintjén és remélhetőleg megvalósításban is kiemelkedik a hagyományos biográfiák közül.

Már csak azért is megveszem neki, hogy én is elolvashassam.

Kép: unnepikonyvhet.hu

Apakönyvek

Nekem nem könnyű könyvet választanom, mert szeretem a rendhagyó kísérleteket. Szeretem azt, ami nem divat, amit nem vesznek észre, ami feszegeti a határokat. Ezért is figyeltem fel Lackfi János Istennel történő beszélgetéseire a Facebookon, amelyek fontos kérdéseket tárnak elém a saját hitemmel kapcsolatban is. Mióta vallásos iskolában tanítok, nagyon hiányzott ez a kereszténységünkre rákérdező hang a kortárs megszólalások közül. Vagy csak nem jutott el eddig a fülemig? 

Ezt pótolja most Lackfi János Van tüzed? – Istenes versek című kötete. Ezért biztosan útnak indulok a legnagyobb forróságban is.

Istenes verseket írni egy hitehagyott korban? Szenzáció! Főleg úgy, hogy ezen kívül Lackfinak négy kötete debütál a Könyvhéten. Talán ez a legárvább közülük, amit örökbe fogadnék.

Prózából általában olyat olvasok, ami igényesen szórakoztat (pl. Fehér Béla regényei), vagy ami szétrobbantja a prózáról alkotott hagyományos elképzelésemet - utóbbiba gyakran beletörik a bicskám.

Most mégis esélyt adok a vajdasági Patócs László Vezeti a népet (Forum Könyvkiadó) című kisregényének, amelynek a híre múlt héten jutott el hozzám.

Azt írta levében az egyik ismerősöm: olyan ez a könyv, mintha „egy képernyők pulzálásától elgyötört, vizuális és virtuális hazugságoktól telített szem süvítene végig a városon, akár az éjszakába vaktában kilőtt golyó, különösen az említett első ötven oldalon, de a későbbiekben tempót váltó, helyenként akciófilmes, máskor kémdrámákat idéző zsánerelemekbe torkolló szöveget is ennek a sodrása tartja meg medrében”. Meggyőzött.

Kép: unnepikonyvhet.hu

Gyerekkönyvek

A legnehezebb gyerekkönyvet választani, mert kislányaink tudattalanját megpróbáljuk óvni mind a túláradó gonosztól, mind a megnyugtató csodáktól, mind pedig a stilizált hétköznapoktól. Szeretnénk, hogy a mese neveljen, a jelen problémáiról beszéljen.

Mészöly Ágnes A fiú, akit elvarázsolt a zene (Naphegy Kiadó) című könyve úgy mesél a tehetség kibontakoztatásáról, a művészet fontosságáról, hogy közben egy híres magyar életével ismerteti meg az 5-8 éves gyereket.

Hús-vér példaképeket, egykor élt, szorgalmukkal elismerést szerző hősöket mutathatunk így óvodásoknak, kisiskolásoknak, jelen esetben Bartók Bélát. Mészöly Ágnes mai nyelven varázsol mesehősöket híres magyarokból, akik nem fegyverrel vagy hatalommal, hanem a szellem erejével érvényesültek.

A szorgalmassá nevelés mellett a tudatossá formálás is fontos küldetés nálunk.

Ezért egészen biztosan beszerezzük Mészöly Ágnes és Molnár T. Eszter közös munkáját, amely Az Emberek Országa címmel jelenik meg a Pozsonyi Pagonynál.

2646-ba és egy olyan helyre kalauzolja el a gyerekeket a könyv, ahová a Harmadik Háború és a klímaváltozás után menekültek a túlélők. Mert valljuk be őszintén, ma a környezetszennyezés, a klímaváltozás az emberiség egyik legégetőbb problémája. A gyereket időben kell ráébreszteni arra, hogy ha felnőttként tovább pusztítja a Földet, akkor nem lesz itt nép vagy nemzet, nem lesz itt semmi. Mert nem lesz, ahol lehetne. Az Emberek Országa nálunk egyelőre egy fölső polcra kerül (talán a Csontváry-kép mellé), hiszen ehhez még nőni kell a gyerekeinknek.

A fenti hat friss könyvből válogatunk a családi nyaralásra, bár megeshet, hogy a tavalyi szüret termései kiszorítják majd őket az utazótáskából. Sebaj. Könyvet nem azért vásárolunk, hogy azonnal elolvassuk, hanem azért, mert most van itt az ideje. Aztán karácsonykor indul a következő kör.

Egy friss hír szerint a My Little Pony „Varázslatos barátság” című rajzfilmsorozatának egyik epizódjában (The Last Crusade) egy olyan „családmodellt” is megjelenítenek, ahol egy iskolába járó ifjú pónit két kanca nevelget, Lofty és Holiday nagynéni, akik nem két rokon póni asszonyság, hanem egy boldog, szerelmes kancapár.

A Pride időszakára ütemezett animáció valóban a szivárványos gondolat jegyében fogant, és a legifjabb, még a szexualitás felfedezése előtt álló generációt célozza.

A szélsőséges liberalizmus kottáját játszva ugyanis nem lehet elég korán kezdeni az „érzékenyítést”. Így készülhetett homoszexuális átirata klasszikus meséknek, ahol a hercegnő kegyeiért harcba szállva a két vetélytárs ifjú rájön, hogy mégis inkább egymást szereti, és így születhetett meg a póniipar e remeke is. De nem lehet ma már kamaszoknak szóló mesesorozatot, például Harry Potter-előzményrészt se forgatni meglebegtetett homoszexuális vonzalom nélkül.

A cél minden ilyen esetben a gyerekek s velük a szülők érzékenyítése a másság elfogadására, s ezzel együtt a hagyományos erkölcsi és társadalmi értékek, a „bigott konzervativizmus” utolsó csökevényeinek letörése – lassan már a szülőágytól kezdve.

A kérdés csak az: szülőként meddig tűrjük, hogy a gyerekeinket immár nem csak esztétikai érzékükben, de szexuális fejlődésükben is manipulálják úgy, hogy közben ezt a propagandagépezetet mi tartjuk fenn pénzünkkel, kattintásainkkal, pónis zoknik, csatok és műanyagpoharak megvásárlásával.

A normalitás (a természeti törvények, a teremtés rendje) létezik, akkor is, ha ez sokaknak terhes. A normalitástól eltérni lehetséges, de ez önmagában nem erény; ellenben a normalitástól gyerekeket eltéríteni: társadalmi bűn!

Egymás elfogadása sosem adhat felhatalmazást a propagátori szerepkörre, ahogy a gyerekek sosem lehetnének eszközei felnőttek ideológiai harcának, személyes frusztrációinak.

A póni-ügy nem játék, mert kislányaink szépérzékét még csak helyrebillentheti az idő és a következetes nevelés, de ha az ovi bokrai közt kipróbálják, milyen két lánynak csókolózni, mint a pónis mesében, az már akár életre kiható következményekkel is járhat.

A játékipar részvétlen moguljainak pedig mutassuk már meg, hogy ez nem játék – nem kéne eljutni a pónipornóig vagy a „2 Ponys’ And The Princess’ Journey to Sodomy” típusú lehetséges rémtettekig.

A messziről is jól látható Főapátságot a Bakony és a Kisalföld találkozásánál elterülő, közel 300 méter magas dombra építették. Országunk egyik leghíresebb és legértékesebb történelmi nevezetessége alapításának 1000. évfordulóján (1996) kiérdemelte felvételét az UNESCO Világörökségi Listájára. Felfedezését a fővárosiak már Budapesten elkezdhetik a Benedictinus Apátsági Termékek boltjában (1053, Károlyi utca 19.), a szerzetesek gyógy­teáin, csokoládékülönlegességein vagy borain keresztül; az ottani munkatársak segítségével pedig alaposan megtervezhetjük apátsági látogatásunk szinte minden pillanatát, így a helyszínen már nem kell például katalógusbeszerzéssel, szálláskereséssel foglalkozni.

Az apátság júniusban reggel 9-től este 6-ig látogatható a hét minden napján. A felnőtt belépőjegy ára 2400 forint, de számos csomag közül választhatunk, amelyek tartalmazhatnak tárlatvezetést, pincelátogatást, gyógynövénykerti látogatást, hogy csak a fontosabbakat említsük.

Kép: Páczai Tamás

A részletekről a www.pannonhalmifoapatsag.hu-n tájékozódhatunk. A remekül szerkesztett honlapon bőséges információt találunk szálláshelyekről, programokról és gasztronómiai lehetőségekről is. Idén pünkösd és úrnapja is júniusra esik, érdemes látogatásunkat úgy időzíteni, hogy részt vegyünk az ünnepi liturgikus eseményen a 13. században épült Szent Márton-bazilikában. A turisták számára is szabadon látogatható napközi imaórák 13 órakor kezdődnek.

2019 a csend éve a pannonhalmi szerzeteseknél: a monostor belső, zárt tereiben azt keresik a szerzetesek, miként élhető át a csend mint az Istenre figyelés, az önref­lexió és a belső töltekezés tere. Látogatóknak szervezett programjaik is erre reflektálnak, így az Apátsági Galériában a magyar származású Lucien Hervé fotós „Az építészet csendje” c. kiállítása látható, pünkösdvasárnap pedig siketeket és nagyothallókat várnak közös szentmisére és beszélgetésre. Koncerteken is a csend témája és szerepe kerül középpontba a Pannonhalmi Jazzteraszon (június 7.), a VIATOR Jazzvacsorán (június 21.) vagy a Gyógynövénykertben a Margaret Island koncertjén (július 6.).

Kép: Páczai Tamás

Gyalog, vízen, két keréken

A Pannonhalma körüli dombokon és erdőkben mi is elmerülhetünk lelkünk csendvilágában. Kezdjük a Pannonhalmi Lombkorona Tanösvényen! A halat formáló építmény legmagasabb része a talajszinttől 14 méterre fekszik, közel 80 méter hosszú, és remek kilátópont is a környékre, ahol több túraútvonal közül választhatunk erőnlétünknek megfelelően.

A részletes leírást jelzésekkel és távokkal a www.pannonhalma.hu/aktiv-turizmus oldalon találjuk, itt a kerékpáros lehetőségekről is remek összefoglaló van. Győrtől Pannonhalma csak 20 kilométer, a forgalmas 81-es főúton ugyan nem tiltott, de nem is biztonságos a kerékpározás!

Idén elkezdődött az úttal párhuzamosan futó kerékpárút építése, az elkészülésig azonban Győrújbarát vagy Győrság felé ajánlott kerülni. Ezeken az útvonalakon készüljünk a változatos terepviszonyokra és a jelentős (550 m) szintkülönbségre, így a komolyabb sportteljesítményre vágyóknak ajánljuk ezt a szakaszt!

Kép: Páczai Tamás

Kerékpáros szempontból a Szigetköz szöges ellentéte a Győr–Pannonhalma‑útvonalnak.

Győr belvárosától Mosonmagyaróvárig jó minőségű, egyértelműen táblázott útvonalakat találunk szintkülönbség nélkül, így családosoknak aktív kikapcsolódásként a szigetközi tekergést javasoljuk.

A szigetek és mellékágak útvesztője, a zátonyok és zúgók változatos világának nagy része azonban rejtve marad szemünk elől két keréken, így, ha idelátogatunk, a vízitúra kötelező program! Szinte minden faluban találunk lehetőséget a túrához, a félórás motorcsónakos kirándulástól a kéthetes túráig szinte bármit. A www.szigetkozportal.hu jó kiindulópont abban az esetben, ha először utazunk a Szigetközbe, ugyanis rengeteg szervezett vízi, kerékpáros és gyalogos túrát gyűjtöttek össze, közvetlen jelentkezéssel, információkkal, linkekkel.

Kép: Páczai Tamás

Győrből rajtolhatunk

Földrajzi helyzetéből adódóan is Győr az ideális kiindulópont Pannonhalma vagy a Szigetköz eléréséhez, így egy többnapos nyaraláshoz tökéletes bázisunk lehet. Nemcsak pezsgő kulturális élete és a nagyvárosi környezet miatt, hanem mert a városfalakon belül változatos aktív szabadidős programokat is találunk. Győr a Mosoni-Duna, a Rába és a Rábca torkolatánál fekszik már a római idők óta, ezért is nevezik a folyók városának. A belvárosban több lehetőséget találunk sétahajózásra és városnéző túrákra, ezekhez érdemes a helyi Tourinform‑irodánál érdeklődni. A Füles Bástyában Dél-Amerika élővilágába pillanthatunk bele: a 80 méter hosszú, 200 köbméteres paludárium (az akvárium és terrárium keveréke) Amazóniát mutatja be, egy 40 méteres ösvényen pedig a levélvágó hangyák mindennapjait leshetjük meg.

A belvároshoz közeli Püspökerdőben találjuk a Rioter Games kalandparkot, itt buborékszumó, lézerharc, íjászcsata a fő attrakció, ha pedig a mostanában egyre divatosabb utcai fitnesz rajongói vagyunk, akkor a 29 ezer négyzetméteres Barátság sportpark minden igényünket ki fogja szolgálni. Győri tartózkodásunk megtervezéséhez használjuk a turizmus.gyor.hu-t.  

Kép: Páczai Tamás

Extra tippjeink – gasztronómia:

Viator apátsági étterem és borbár, Pannonhalma: üvegfalú, modern épület, letisztult gasztronómia, az apátság pincészetének minden tétele kapható üvegben és pohárban. Főételek 2550 forinttól, info: www.viator.co.hu

La Mareda, Győr: kitűnő, letisztult étlap, minőségi borválaszték. Főételek 2450 forinttól, info: www.lamareda.hu

Lipóton tartsunk pihenőt a Lipóti Pékség mintaüzleténél. Az épület felső szintjén találjuk, uzsonnázás közben pedig hatalmas üvegfalakon át a pékségben zajló munkát láthatjuk. Infó: www.lipotipekseg.hu/latogatokozpont

A cikk a Turisztikai Marketingkommunikációs Ügynökség Nonprofit Zrt. támogatásával készült.

– Melletted állt a kezdők szerencséje, hogy ilyen erős filmes alapanyagra bukkantál rögtön az első egész estés dokumentumfilmed forgatásakor?

– Azt is mondhatjuk, hogy az ölembe hullott ez a sztori, hiszen eredetileg nem is erről akartam forgatni, sőt nem is figyeltem fel különösebben a csicskáztatás jelenségére. Pedig még dolgoztam is Hajdú Szabolcs „Délibáb” című filmjében, ami ezt a témát járta körül, ennek ellenére nem fogtam fel, hogy mindez mennyire közel van hozzánk. Persze ahhoz, hogy a történet így alakuljon, rengeteg munkát tettem bele én is, és az utómunka során a kollégáim is.

– Megengedték, hogy forgass egy olyan családnál, amelyik „rab”szolgákat tart. Hogy sikerült megnyerni a bizalmukat?

– Egy olyan film elkészítése volt a feladat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amelyik bemutatja egy ember egy napját.

A kizsákmányoló családdal pár éve találkoztam futólag, és emlékeztem a főszereplő Maris karakteres, kifejező arcára, amit én nagyon szépnek és érdekesnek láttam azzal együtt, hogy húsz évvel tűnt idősebbnek a koránál.

Úgy terveztem, hogy Maris egy napját mutatom meg, az arcán tükröződő érzelmeken keresztül. Először Etát, a „gazdasszonyt” – aki eldicsekedett azzal, hogy szolgákat tart – kérdeztem meg tehát, hogy forgathatok-e Marissal, aztán kérdezhettem csak meg őt magát. Már az is beszédes volt, hogy Eta ezt egyedül akarta eldönteni anélkül, hogy eszébe jutott volna megkérdezni Marist.

– Mikor jöttél rá, hogy egy bűncselekmény-sorozat kellős közepébe csöppentél?

– Az alá-fölérendeltségi viszonyt egyből fölismertem, és nagyon izgatott, hogy ezt bemutassam: erre épült az a koncepció, hogy nem láttatom a gonosz arcát. De akkor és ott nem tudatosult bennem, hogy amiről forgatok, az bűncselekmény lenne, csak annyit éreztem, hogy ami történik, az nem helyes. A vágás során részt vettem egy workshopon, ahol heves vitát váltott ki, hogy én azt mondtam: amit a képsorokon látunk, tulajdonképpen modernkori rabszolgaság. Még a tapasztalt filmesek is amellett voltak, hogy ez nem rabszolgaság.

Az látszik a kockákon, hogy egy nőt szállásért cserébe ingyen dolgoztatnak, és tudjuk, hogy néha meg is verik, de arról próbáltak meggyőzni, hogy ezt ne nevezzem rabszolgaságnak, mert akkor a néző többet vár, mint amit lát.

– Pedig még a fizetését is elvették.

– Akkor éreztem meg, hogy több van ebben, mint amennyit első látásra gondoltam, amikor Maris elárulta: le kell adnia gyári keresetét, és arra kért, hogy ezt ne mondjam el. Lépésenként kerültem közelebb a történethez. Egyre többet tudtam meg, és a helyzet egyre súlyosabbnak tűnt.

– Annyira durva dolgok történnek ebben a filmben, hogy ha nem az élet írta volna a forgatókönyvet, hanem egy átlagos szerző, egy sorozat egész évadát kikerekíthette volna belőle.

– Még sokkal több is lenne a százharminc órányi nyersanyagban, de ennyit tudtam elmesélni másfél órában. A forgatás alatt egy ponton elkezdtem komoly felelősséget is érezni: most már nem sétálhatok el a nyersanyaggal a kezemben csak úgy, hogy ő közben itt marad. Nem lett volna etikus.

– Pedig van olyan dokumentarista felfogás, amelyik szerint a filmesnek, a fotósnak nem szabad beleavatkoznia a történetbe, kívülállónak kell maradnia, bármi történjék is.

– Én etikátlannak tartottam volna, hogy elnézzem valakinek a szenvedését, de ne támogassam őt legalább lelkileg. Ismerem ezt az álláspontot, hiszen tanultam dokumentumfilm-történetet, ahol az a mondás, hogy már azzal, hogy a kamerát lerakjuk, beleavatkozunk az események menetébe, de ennél jobban nem szabad. Én ezt régimódinak tartom és nem tudok egyetérteni egy olyan íratlan szabállyal, amelyik azt sugallja, hogy egy filmes szituációban szűnjél meg embernek lenni, és legyél „csak” filmes.

Hiszen én ember vagyok, aki filmeket csinál! Miért legyek közömbös mások szenvedése iránt?

Egyáltalán nem lenne emberhez méltó, ha tárgyként kezelnék egy szereplőt. Számomra a szabály inkább az, hogy a néző is tudjon arról, ha belenyúlok az események alakulásába. Ezt ebben a filmben felvállaltam.

– Kiben fogalmazódott meg a szökés gondolata? Benned vagy Marisban?

– Folyamatosan hullámzott Marisban, hogy el akarna menni, de nincs bátorsága hozzá – a lelkiállapotát kellett nyomon követni, és támogatni az elhatározásában. Jeleztem neki, hogy nem helyes, ahogy vele bánnak, de nem akartam helyette dönteni. Azzal tiszteltem meg őt felnőtt emberként, hogy meghagytam a döntési szabadságát. Mivel azt kérte, hogy ne forduljak a rendőrséghez, nem fordultam. Később aztán ezt közönségtalálkozókon sokan számonkérték rajtam, de szakértők azt mondják, hogy helyesen jártam el, és Maris is így gondolja. Nekem ez a legfontosabb.

– De hiszen a filmben az szerepel, hogy a rendőrséghez fordultál!

– Anonim módon próbáltam segítséget kérni, ami semmiféle kötelezettséggel nem jár. Hiszen ki vagyok én, hogy felülbíráljam Maris döntését a saját életével kapcsolatban? Abba bele se mertem gondolni, hogy milyen következményei lennének, ha rájuk hívnám a rendőrséget! Hiszen én haza tudok menni, ki tudok lépni a történetből, de neki nincs hová mennie.

– A rendőrség pedig széttárta a kezét: nem tehetnek semmit, ha nincs bezárva az illető. A film egy pontján Maris a szökés után felhív egy krízisközpontot, ahonnan szintén nem kap segítséget.

– Beszéltünk később az Országos Kríziskezelő Központtal, amelyik a filmben nem tudott segíteni, és azt mondták, hogy Marisnak több információt kellett volna megadnia, mert az alapján, amit mondott, nehéz volt megállapítani, hogy ő valóban áldozat, és milyen helyzetben van. Én azzal egyetértek, hogy fontos kellő információt adni, de azt is gondolom, hogy a szűrőrendszernek kell megfelelő kérdésekkel kiszűrnie az áldozatokat.

Azt pedig nagyon súlyos tévedésnek tartom, amit akkor mondtak: ha nem családtag a bántalmazó, nem tehetnek semmit. Szerintem ilyet mondani egy áldozatnak érzéketlenség és hiba.

Lehet mondani, hogy forduljon hajléktalanszállóhoz – de nem kaptunk egy telefonszámot sem. Akkor hová, meg hogyan? Ezeknek az embereknek nincs lehetőségük interneten keresgélni. Egyébként rengeteg munkásszállót és hajléktalanszállót felhívtunk, mind tele volt. Ugyanakkor a telefon mögött jószándékú emberek ülnek, az áldozatok pedig csak így tudnak kellő segítséghez jutni.

Karvázy György lírai családtörténetének ez a háttérképe. A történelem nemcsak a tömegekkel történik, hanem a családdal és a személlyel is. Ezt a személyes történetet régen elfeledett negatívok őrzik, amelyeket az ember újra és újra megtalál, akárhányszor kutatni kezd a régi lomok között. Karvázy ezeket veszi alapul, hogy összegyűjtse a családi történetet. Ezek a diák híven őrzik a múltat, sárgásbarna fényük különleges, nosztalgikus hangulatot sugároz. Az ember elkezd emlékezni, és próbálja újrateremteni azt, ami már régen homályba veszett.

A miniatűr képek személyes élmények, személyes emlékek: a gyermek élményei, de a felnőtt emlékezete.

Az egykori Rézmál elveszett világát a gyermek nézi, de a felnőtt látja. Egy ilyen negatív százszor többet mond, mint a felhőbe mentett digitális kép. Hagyja emlékezni az embert, hagyja, hogy az emlékek egészítsék ki a képek felismerhetetlenségig kifakult foltjait. „A hermetikus sötét csendben, a történés objektívjén beszűrődő fényben csírázásnak indul az emlékezet, amelyet vágyaink sötétkamrájában próbálunk majd láthatóvá tenni akaratunk vegyszereivel” – írja Karvázy György. Mint egy mély meditáció, minél jobban belemerül az ember, annál több részlet kerül elő a múltból. Végül már eltűnik az idő, mert elvékonyodik a határ múlt és jelen között. Az olvasó ott van az író múltjában, tisztán látja a Rézmál nyári fényeit, érzi a hárs illatát, és ismerni véli a hajdani világ karizmatikus alakjait. A filmtekercsek végül nagy totálban többet mondanak, mint a személyes történet, mert a lapokból kirajzolódik a történelem, a polgári életforma eltűnése és a dzsentri halála.  

Az amatőr eredeti jelentése olyan személyt takar, aki műkedvelésből, szeretetből alkot, latinul ő az amaturus.

Az író is szeretetből alkotta meg ezt a szabadvers formába öntött emlékezetfolyamot, amely ugyanakkor híven tükrözi a fényképész látásmódját is.

Karvázy György szakmáját tekintve grafikus, de nem áll tőle távol a fényképészet sem mint a pillanat megörökítésének másfajta művészi technikája. Az író mint fotós tudja, hogy életünk nem más, mint az expozíciók egymásba csúszása, éppen úgy, ahogy Marcel Proust írta Az eltűnt idő nyomában:  

„Minden egyes régi nap letétbe helyeződik bennünk, mint egy hatalmas könyvtárban, ahol a legöregebb könyvekből is van egy-egy példány, amit nagy valószínűséggel soha senki nem fog kikérni.(…) Énünk nem más, mint állapotaink sorának egymásra rétegződése.”

A dzsentri meghalt. A polgári életforma megszűnt. De maradtak még régészeti emlékek: csorba kávéscsészék, monogramos ezüstkanalak, csonka homlokzatú épületek. A régi világ díszletei még nyomokban fellelhetőek. A dzsentri is megvan még, elaprózódott genetikája itt él bennünk. S ha finoman hunyorogva belenézünk a nyár-délutáni fénybe, talán megláthatjuk az alakját is.

Karvázy György: Az amatőr. Fekete Sas Kiadó, 2019. 124 o.

Már alváshoz készülődtem, amikor megérkezett Benke Pál. Sáros bakancsa az asztal mellett, kimerülten szürcsöli a levest a tornácon. Hétfőn indultak egy csoporttal a Bákóhoz közeli Somoskáról Csíksomlyóra, és a mintegy 120 kilométeres út során áthaladtak Dormánfalván (Dormanesti) is. A településen fokozott volt a rendőri jelenlét, és Úzvölgye felé a csendőrség is folyamatosan ellenőrizte az utat.

„Nagyon kedvesen megkértek a rendőrök, hogy a keresztemről a kicsike magyar zászlót vegyem le, saját biztonságunk érdekében” – meséli Pál a történteket vacsora közben.

Az úzvölgyi katonatemetőhöz az esti órákban értek fel, akkorra már vége volt az emlékezetes temetőfoglalásnak. A somoskaiak meg sem álltak a temetőnél, inkább folytatták útjukat Csíksomlyó felé. Benke Pálért egy mikrobusz érkezett, másnap ugyanis magyarországi turistákat vártak Somoskára, ezért megszakítva a zarándoklatot hazautazott segíteni feleségének a vendéglátásban. „Visszafele jövet Hargita megyében a székelyek szóltak be a buszunkba, hogy most nem igazán jó ötlet bákói rendszámtáblával közlekedni errefelé” – meséli Pál. Csángó magyarként „két tűz közé” került maroknyi zarándokcsapatuk az úzvölgyi konfliktus napján.

 Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március óta példátlan etnikai villongás felkorbácsolta a romániai és magyarországi közéletet, és félő volt, hogy Ferenc pápa somlyói nyeregben hozzánk intézett szavait sokan félreteszik. Homíliájában ugyanis így szólt: „Ha a galileai Kánában Mária közbenjárt Jézusnál, hogy megtegye első csodáját, akkor minden kegyhelyen ő virraszt és ő jár közben.

Nemcsak Szent Fiánál, hanem mindannyiunknál, hogy ne hagyjuk, hogy azok a hangok és azok a sebek, amelyek az elkülönülést és a megosztottságot táplálják, megfosszanak minket a testvériség érzésétől. Nem szabad elfelednünk vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit, azonban ezek nem jelenthetnek akadályt vagy ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést.”

Az úzvölgyi incidens sok erdélyi, innen elszármazott vagy éppen moldvai magyarban hívta elő azt az ismerős gyomorszorító élményt, amit a marosvásárhelyi pogrom, korábban pedig a Ceauşescu-rendszer idejében élhettek át. A félelmet, ami sokakat akkoriban arra késztetett, hogy elmeneküljenek a szülőföldjükről. A bizalmatlanságot, ami elnyomhatja a testvériség törékeny érzését.

A csángóföldi Somoskára eredetileg azért utaztam, hogy meglátogassam Mimit. Tavaly nyáron a kapolcsi Kapolcska fesztiválon ismertem meg a somoskai kislányt, Michaela Pruteanut, aki több nehéz sorsú gyimesi és moldvai csángó gyerekkel együtt Kecskés Karina színésznő segítségével töltött el egy élménygazdag hetet Magyarországon. Nem volt hozzá elérhetőségem, viszont Karina Benke Paulina hagyományőrzőhöz, a somoskai magyar oktatás szervezőjéhez irányított. Paulina délutánonként népes gyereksereget tanít magyarul olvasni, énekelni, Mimi is hozzá jár évek óta.

Kép: Páczai Tamás

Kiderült, hogy érkezésem napján van a ballagás a helyi iskolában, Mimi mellett Paulina egyik lánya is idén végzi a 8. osztályt. A délben kezdődő ünnepségen a végzős diákok és tanáraik mellett csak néhány szülő vett részt az iskola dísztermében. „Biztosan sokan dolgoznak ilyenkor, de azért én is csodálkozok, hogy ilyen kevesen jöttünk el” – jegyezte meg Paulina. Somoskát körülbelül 1500-an lakják, mind magyarok és katolikusok. Az iskolában jelenleg 64 diák tanul, ebből most elballagott 16.

Az oktatás teljesen román nyelvű, s bár az összes gyerek tud magyarul, egymás között gyakran inkább a románt használják. A magyar nyelvet Paulináék házában tudják gyakorolni.

Az ünnepi beszédeket lezáró koccintás után rohannak haza a lányok, hogy a hamarosan kezdődő bulira megszépülve térjenek vissza. Este hatkor érek vissza az iskolához, már Somoska központjában hallatszik a hangos zene. A díszterem ablakait alufóliával sötétítették el, a világítást két hordozható partilámpa adja. Táncolnak, éneklik az igazgatóval és osztályfőnökükkel a legújabb román slágereket. A buli tetőfokán előkerülnek a partirakéták, ezek füstje beindítja a füstjelzőszirénát, diáknak és riporternek öröm nézni, hogy rohan az igazgatónő kikapcsolni. Csoportkép pezsgőbontással. A végén megható pillanatok az udvaron: tűzgömbökkel és könnyes szemmel búcsúztatják egymást, a tanítókat és a somoskai gyerekkort a fiatalok.

Könnyű lenne azt gondolni, hogy a csángó fiataloknál hamar elhal a magyar nyelv, mégis felelőtlenség elhamarkodottan ítélkezni. Ezek a gyerekek és apróbb társaik ugyanis délutánonként szép magyarsággal énekelnek, és szavalják nagy költőink verseit Benke Paulináék házában.

És ne felejtsük, a csángók több mint 240 éve élnek a magyar nyelvterületektől 150 kilométerre, mégis megőrizték mai napig nyelvüket, vallásukat és hagyományukat, teljesen idegen nyelvi környezetben.

Kép: Páczai Tamás

Eszembe jutnak pár nappal korábbról a pusztinai Nyisztor Tinka néprajzkutató szavai: „Egyszer Pérsisset pápai nuncius azt mondta nekem, hogy értsem meg, az asszimiláció egy normális folyamat. Értem én, uram, két óra alatt is lejátszódhat, de mi már kétszáz éve nyűglődünk vele. Normális-normális, de nem a miénk, mert ez erőszakolt, és még sincs vége.”

Az útleveleket minden alsó tagozatos diák megkapja a tanév végén. Az útlevélbe nemcsak pecséteket gyűjthetnek, hanem saját rajzaikkal, élménybeszámolóikkal is kiegészíthetik azt - mondta el Németh Anna, a programot kezdeményező Magyar Turisztikai Ügynökség vezérigazgató-helyettese.

Az útlevél mellett ingyenes készségfejlesztő mobilalkalmazás segíti a gyerekeket megyénként két-két, Budapesten három nevezetesség megismerésében. A 41 turisztikai nevezetesség közül példaként említette a Tihanyi apátságot, a Visegrádi fellegvárat, illetve a Fővárosi Állat- és Növénykertet. 

A mobilalkalmazás feladatait fejlesztőpedagógusok dolgozták ki, az applikáció  használatával a gyerekek játszva tanulnak Magyarország nevezetességeiről - tette hozzá Németh Anna.

Princzinger Péter, a Magyar Turisztikai Szövetség elnöke elmondta, hogy a programhoz Magyarország bármely pontjáról csatlakozhatnak turisztikai cégek, akik felajánlhatnak valamilyen szolgáltatást a Kajla útlevéllel érkezőknek. Több tucat vállalkozó már regisztrált, limonádét, ebédhez ingyen desszertet vagy egy gombóc fagylaltot ígérve egy-egy turisztikai célpont közelben - jegyezte meg.

A programhoz a MÁV is csatlakozott, így Kajla útlevéllel és diákigazolvánnyal júliusban ingyen lehet utazni, a gyermek kísérője pedig 33 százalékos kedvezményre jogosult. A Magyar Posta pedig júliusban és augusztusban ingyen viszi el a programban résztvevők képeslapjait, amelyeket a pecsétgyűjtő pontokon kapnak, illetve amelyeket saját maguk tervezhetnek a Magyar Posta ingyenes alkalmazásával. 

A kampány részeként a SPAR matricagyűjtő akciót indít. Június 20. és augusztus 14. között 200 matricát gyűjthetnek külön, erre a célra megvásárolható albumba a gyerekek.

Az Kajla útleveleket a Turisztikai Szövetség a Klebelsberg Központ és az Oktatási Hivatal közreműködésével juttatja el az iskolásokhoz.

Éppen legörömtelibb napjait élte: elteltek a karácsony utáni eseménytelenebb, várakozással teli fagyos hónapok, és elérkezett az időszak, amikor ismét ajándékozhat. Húsvéttól egészen gyermeknapig volt tele a „naptárja”, többnyire hátrányos helyzetű gyermekeket befogadó óvodák és gyermekotthonok kis lakói vártak rá, s persze az utca aprócska járókelői is a megszokott helyén, a Stadionoknál. Ő pedig szorgosan készítette a csokinyuszikat és csokitojásokat rejtő ünnepi csomagokat.

Utolsó nagyszabású ajándékozására nagypénteken került sor: akkor azokat a szegénysorsú gyermekeket gyűjtötte egybe és lepte meg, akik a hajléktalanszállójához tartozó családok átmeneti otthonában élnek.

Egyetlen délelőtt alatt hatvan gondosan összeállított csomagocska kelt el, még azt sem bánta, hogy egyik-másik gyerek kétszer-háromszor áll sorba, harmadjára is ugyanolyan szeretettel nyújtotta oda. Alighanem maga sem gondolta, hogy utolsó találkozása volt ez a gyerekekkel. Több száz csomagot készített még össze, hogy egy gyermeknapi program ugyancsak rászoruló csöppségeit megajándékozza, s épp kórházban lévő gyermekek meglátogatására készült, amikor összecsuklott az utcán. Kórházba szállították, hetekig az intenzíven ápolták, ám május végén magához szólította őt a Jóisten.

János bácsi néhány évvel ezelőtt vált hajléktalanná, miután nyolcadik kerületi, régi, romos otthonából kilakoltatták. Ekkor lett egy hajléktalanszálló lakója, ahová egyetlen társát, a kisnyulát is magával vihette. Míg az éjszakákat a szállón, a nappalokat kint az utcán, a lépcső tetején ücsörögve töltötte. Korábban az építőiparban dolgozott, ám munkája elveszítése után – több mint tíz éve – nem sikerült újra elhelyezkednie. Abból a pénzből, amit az utcán kapott, a nyúlról is gondoskodott, de a javát a gyerekeknek rakosgatta félre.

Kép: Pxhere

János bácsi 2015 karácsonyán kezdte meg a csomaggyártást: a kezdeti néhány tucat mikuláscsomagból három esztendő alatt közel félezer lett, és – a történetét megismerő jótevőinek köszönhetően – lassanként egyre több és több gyermekhez juthatott el.

Adventtől húsvétig, húsvéttól adventig élt, s közben a buszpályaudvar rohanó utasai között békésen üldögélve várt – arra, hogy elkövetkezzen az időszak, amikor ismét meglepheti a gyerekeket.

Másról szinte nem is lehetett beszélgetni vele. Gondoktól barázdált arca rögtön felragyogott, amikor az ember odalépett hozzá, s megkérdezte: „Mi újság, Jani, hogy állnak a csomagok?” Mindig azt mondta: „Kérdezik, miért nem magamra költöm azt a pénzt, amit itt kapok. Azt szoktam mondani, hogy annyi úgysem lesz, hogy saját lakásom vagy albérletem legyen, hogy új életet kezdjek, úgyhogy félreteszem a gyerekeknek. Szeretem látni, ahogy örülnek.”

János bácsi elveszítette a családját: a kislánya intézetbe került, csupán egyéves koráig gondoskodhatott róla; épp akkor vették el őt tőle, amikor a munkáját is elveszítette, és az édesanyja sem volt képes gondját viselni a kicsinek. János bácsi legnagyobb álma az volt, hogy egyszer még láthassa a mostanra tizenkét éves ifjú hölggyé cseperedett lányát – s őt is megajándékozhassa egy csomaggal. Álma sohasem válhatott valóra. Ám biztos vagyok benne, hogy odafentről már vigyáz a kislányára, nyuszija pedig, Ugribugri sok-sok nyúl között, szerető gazdik gondoskodásában ugrándozik tovább.

Kép: Nagy Enikő

 

Utasok és buszok száguldottak el mellette nap mint nap, ő csak ült a forgatagban és várt – ám most ő is útnak indult.

Kérdeztem tőle néha: „Jani, hiszel Istenben?” Megrántotta a vállát, elgondolkodott, nem is tudta, mit feleljen. Én hiszem, hogy útja végén várt rá Valaki, az, aki a szegény özvegy két eladományozott fillérje láttán azt mondta: „Bizony mondom nektek, ő többet adott mindenkinél, mert mások a feleslegükből adakoztak, ő pedig mindent odaadott, amije csak volt.”

Egykori helyén járva a minap azon gondolkodtam, vajon észreveszi-e valaki, hogy többé nincs ott. Ekkor egy mellettem elhaladó kisfiú odaszólt az anyukájához: „Anyu, hova lett innen az a nyuszis ember?” Ez a kisfiú a társadalom-ragasztotta címkék mögé látott (talán ezért is szerette János bácsi annyira a gyerekeket), s számára a „nyuszis hajléktalan” is ember volt.

Drága János bácsi, kedvenc daloddal búcsúzom, köszönöm mindazt, amit az életeddel tanítottál nekem, s hogy a barátod lehettem: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyen szent most nekünk a játék, legalább egyszer még!”