Neked a divat mondja meg, hogy ki(vel) vagy? – Szakítási vágy és önmegvalósítás

Fontos az erkölcs felől is újra és újra átrágni ezt a kérdést, de most szeretnék másfelől közelíteni. Sokszor látom, hogy úgy sodorja magával az embereket a szakítási vágy, mint a vihar a leveleket. Néha kívülről nem is látszik, miért maradt fenn az egyik levél a fán, miért hullott le a másik.

Ilyenkor nyáron könnyebb más szemmel nézni az életünkre. Már csak a meleg is óriási szabadsággal ajándékoz meg. Óriási dolog nem fázni: elengedett testtel, nem pedig fázósan összerándulva járni. Kevés ruhát viselni, leülni kőre, fűre, párkányra, ami van. Már csak ennyi szabadságtól is megnyílik a szemünk arra, mennyi kötöttség között élünk, menyire nem testhezálló sokszor az életünk. Vekkerre ébredünk, időre rohanunk, egy sivár szobában ülünk, monitort bámulunk, az utca nem szép, amin járunk, a lépcsőház sötét, a cipő szűk, a vélemény elvárt, a kolléga unalmas.

Ebben a rettenetes nyomásban, ebben a 21. századi túlzsúfolt, versenyorientált, mindenféle katasztrófákkal fenyegető világban, ahol annyi az információ, hogy egy reggelinél minden szintű rendszer válságáról értesülünk, a nyugdíjtól az ökoszisztémáig, és ha megvan mindenünk, akkor is szorongunk – ott talán nem csoda, ha egyetlen menekülési út a személyes szabadság irányába mutatkozik.

Persze, az egész előző bekezdés hamis, mert az élet sokkal szebb és gazdagabb ennél, de nem olyan nehéz mentálisan úgy kifáradni, hogy lassan így kezdjünk el látni. És ekkor jön a címben emlegetett divat, vagy inkább trend. Két ismert újságírónő beszélgetése ébresztett rá erre, amikor szinte büszkén összenevettek, hogy „mi, perfekcionisták persze nem tudunk ellazulni…”, hogy mennyire elfogadjuk egy rakás nyomorunkat: a munkamániát, a szorongást, a kizsákmányolást, a csúnya környezetet, az alakoskodást, a szabadidő hiányát, a rohanást, a tranzakciós díjakat, az emésztésünk természetes ütemének semmibevételét. Megszokjuk, hogy nincs időnk egymásra, a barátokra, alig látjuk az eget, és nem énekelünk. És ez mind belefér, mert ilyen az élet – ám egy nem kielégítő házasságban megmaradni már szinte igénytelenségnek számít, különösen a nők körében.

Hiszen mindenki elvált, mindenki tovább tudott lépni, és nyilatkozik, hogy mennyire kiteljesedett: lám, hogy virágzik!

Mintha a „nem kielégítő párkapcsolat” valami olyan statikus dolog lenne, mint a lakásunk négyzetmétere. Miért hinnénk az organikus, titkos mélységeit lassan feltáró, mindig megújuló házasságban, ha az életünkben semmi másnak nem adjuk meg a neki való teret és időt, ha mindent csak a felszínen kapirgálunk?

Nem gondolom, hogy egyénenként mindenki felszínes és igénytelen, inkább az a benyomásom, hogy olyan légkört alakítottunk ki, ahol csak az egónk köré növesztett buborékban kapunk levegőt, amely buborék viszont elválaszt az élettől, a többiektől. Olyan életmódot alakítottunk ki, ahol azok a szabályok nem érvényesek, amelyek segítik az életet, de azok igen, amelyek falak közé szorítanak. Talán ha lelassulnánk, ha ráéreznénk, mi tesz valójában boldoggá, akkor nem azt tartanánk cikinek, ha ott vagyunk, ahova tartozunk.

Nem az a ciki, ha nem mindig virágzunk; sokkal cikibb, ha nem fejlődünk emberi természetünk szerint.