– Honnan az ötlet, miért érezte fontosnak, hogy a „Tanítsunk Magyarországért!” (TMO) program elinduljon? 

Dr. György László, az Innovációs és Technológiai Minisztérium gazdaságstratégiáért és szabályozásért felelős államtitkára:  

A program egy régóta dédelgetett álom megvalósulása. Kollégáimmal az országot járva azt tapasztaltuk, hogy a falun felnövő gyerekek semmivel sem rosszabb képességűek városi társaiknál, de a 14 éves korban bekövetkező változások, az iskolaválasztás nyomása, a sok utazás, az új közösségbe csöppenés, túlterhelik őket. Úgy gondoltuk, ha ezen tudnánk enyhíteni, akkor sikerrel vennék a középiskolát. Úgy össztársadalmi, mint nemzetgazdasági érdek, hogy a felnövekvő generáció minden lehetőséget megkapjon, ami az életben való boldogulásához szükséges. 

– Egy program, amivel mindenki, mentor, mentorált és végső soron Magyarország is nyer – pontosan mit is? 

Dr. György László: A „Tanítsunk Magyarországért” abban segíti a munka- és továbbtanulási lehetőségektől távoli településeken élő fiatalokat, hogy megismerjék, mennyi lehetőség áll előttük, ha kitartóak, szorgalmasak, és törekednek álmaik valóra váltására. Szeretnénk, ha megtapasztalnák, hogy a tanulás mindig kifizetődő, és még örömöt is okoz, ha az ember jól választ iskolát, hivatást.  

Alapelvünk, hogy közösségben többre visszük: bízunk abban, hogy egy életre meghatározó lesz az egyetemisták számára is a kölcsönös tanulás, a felelős gondoskodás a jövőről, a mentoráltakkal közös sikerek megtapasztalása.  

A kezdeményezés amellett, hogy a visszajelzések szerint lelkesítő, a nemzetgazdaság számára is kifizetődő. A munkaadók ugyanis jól képzett, motivált munkavállalókra tehetnek szert. 

– Mi a lényege, hogyan fog működni a TMO program? 

– Dr. György László: Abban segítjük a felső tagozatosokat, hogy az érdeklődésüknek és adottságaiknak megfelelő középfokú oktatási intézményt válasszanak, és, hogy aztán könnyedén alkalmazkodjanak az új környezethez. A diákok heti rendszerességgel kapnak támogatást mentoraiktól, akik segítik őket a tanulásban, valamint megmutatják nekik a településen túli világ izgalmait, a közeli gimnáziumot, szakképző iskolát, gyárat vagy épp szabadidős lehetőségeket. 

Ahhoz, hogy valaki mentorrá váljon, elsőként teljesítenie kellett egy féléves egyetemi kurzust, amely jelenleg négy egyetemen érhető el: a Debreceni Egyetemen, a Miskolci Egyetemen, a Nyíregyházi Egyetemen és a Pécsi Tudományegyetemen.  

– Sikerült helyi vállalkozókat is megnyerni, hogy támogassák a programot? 

– Dr. György László: Az érdeklődés és az együttműködési szándék sokkal nagyobb volt a vállalkozók részéről, mint azt remélni mertük. Végigjárva a megyei kereskedelmi és iparkamarákat, több mint 100 vállalkozóval beszélgettünk, és kiderült, hogy örömmel fogadnak érdeklődőket különféle programjaikon. Anélkül, hogy túl sokat árulnék el, a fiataloknak minden bizonnyal lesz lehetőségük betekinteni a hazai játékgyár működésébe, szüretelhetnek almát, kipróbálhatják magukat műszaki szakemberként, nyomdászként, láthatják a szalagról legördülő autókat vagy épp üdítőitalokat, de a világ élvonalába tartozó kutatási infrastruktúrát is megnézhetik. 

– Meddig tart a mentorálás, mekkora forrás áll a program rendelkezésére?  

– Dr. György László:  

A mentorálás hetedik osztályban kezdődik, és terveink szerint a szakma- vagy érettségi megszerzéséig tart.  

A program pilotja 2018. december 5-én indult és 2020. december 31-én zárul majd, költségvetése hozzávetőleg 1,5 milliárd forint. A mentoroknak hetente igazoltan minimum egyszer kell találkozniuk mentoráltjaikkal, amelyet az egyetemi oktatók, valamint az általános iskolai pedagógusok követnek nyomon. Ezért a hallgatók havonta 30.000 forint ösztöndíjra jogosultak. Emellett, a közös programok finanszírozására a mentorok további 10.000 forint „költőpénzt” kapnak. Szeretnénk, ha a fiatalokban kialakulna a pénzügyi tudatosság: célunk, hogy a mentor vezetésével a mentoráltak költségvetést készítsenek, együtt döntsenek az összeg beosztásáról, hogy a pénzt mozijegyre, cukrászdára vagy éppen tanszerekre fordítják az adott hónapban. Rendszeresen mérjük majd a mentoráltak eredményeit és fejlődését. Ez alapján tudjuk értékelni a program eredményességét és ösztönözni a mentorokat. Reményeink szerint a program minden fiatalhoz eljut majd, akinek szüksége van bátorításra.  

Kiss Fruzsina, 21 éves, a Debreceni Egyetem matematika-fizika tanár szakos hallgatója: – Amint megláttam egy neptunos körüzenetben ennek a kurzusnak a leírását, rögtön beleszerettem. Nagyon fontos szerintem, hogy segítsünk, utat mutassunk azoknak a fiataloknak, akiknek a jövőképe jelenleg nagyon bizonytalan. Azért is fontos számomra ez a program, mert ezen keresztül lehetőségem nyílik már most közelebb kerülni olyan korú fiatalokhoz, akikkel később, tanárként foglalkozni fogok. 

Földi Károly, 22 éves, a Debreceni Egyetem műszaki karán gépészmérnök szakos hallgató: Korábban is tevékenykedtem már hasonló területen, Debrecen város diákönkormányzatának is tagja voltam, segítettem fiataloknak, és most egyetemistaként is szeretném ezt újra átélni. Van egy öcsém és sok unokatesóm, a velük való foglalkozás tapasztalatait szeretném majd átültetni a programba. Kollégistaként is segítettem a kisebbeket, ilyen alkat vagyok. 

– Milyen ismeretekre tettetek szert a féléves egyetemi képzésen? 

Fruzsina: Nagyon sok kommunikációs, problémakezelési útmutatást kaptunk. Ezek a gyerekek számunkra ismeretlen nehézségekkel küzdenek nap mint nap. Ahhoz, hogy megtaláljuk velük a közös hangot, ismernünk kell azt a sok szempontból kedvezőtlen élethelyzetet, ahonnan indulnak.  

Akkor fogunk sikereket elérni, ha a családdal is együtt tudunk működni, ehhez velük is „egy nyelvet kell beszélnünk”, át kell tudnunk érezni a helyzetüket, a mindennapos küzdelmeiket. 

– Tartasz tőle, hogy ez nem lesz mindig egyszerű? 

Fruzsina: Igen, felkészítettek rá minket, hogy a siker felé vezető út sokszor nagyon rögös lesz, de ki akarok tartani, ha nem megy így, majd megpróbálom úgy. Szerencsére a gyerekek tanárai és a mi oktatóink is folyamatosan segítik majd a munkánkat. A TMO 2. kurzus az egyetemen a konkrét gyakorlati nehézségek, elakadások megvitatásáról, feloldásáról fog majd szólni. Szerintem sokat formál majd rajtam ez a nemes feladat, a felnőtté válási utamon biztosan egy mérföldkő lesz. 

– Az „ismerkedős” nyári táborban milyen tapasztalatokat szereztetek? 

Fruzsina: Bagaméri gyerekek kerültek hozzám, és annyira jóban lettünk, hogy valószínűleg őket fogom majd választani, ha meg kell jelölni, hogy melyik iskolába mennénk mentorálni. A tábor előtt nagyon féltem attól, hogy a gyerekek motiválatlanok lesznek, és hogy nincs jövőképük. Kellemesen csalódtam. A fiúk közül sokan hegesztők, kőművesek szeretnének lenni, a lányok pedig többen ápolónőnek készülnek. Valakit a sport motivál, más rengeteget olvas. Nagyon pozitívak az első tapasztalataim. 

Károly: Izgultam, hogyan fognak minket fogadni a gyerekek, de mindenki nagyon nyitott volt. Hosszúpályiról érkezett gyerekek kerültek hozzám, megkedveltük egymást, remélem, őket mentorálhatom majd szeptembertől.  

– Mi lesz majd mentorként pontosan a feladatotok? 

Fruzsina: Hetente nyolc órát fogunk a gyerekekkel foglalkozni, rugalmasan egyeztetve az időbeosztást. Sokat visszük őket majd kulturális programokra, színházba, koncertre, múzeumba, ahova lehet, hogy el sem jutnának. Én tervezem azt is, hogy megmutatom nekik Budapestet.  

Fontos feladatunk, hogy kitárjuk előttük a világ kapuit, hogy megmutassuk, milyen lehetőségeik vannak.  

Mehetünk gyárlátogatásra, vagy bekéredzkedhetünk például egy étterem konyhájára, egy pékségbe, hogy minél több szakmát megismerjenek a gyerekek. 

Károly: Egy mentorhoz négy-öt mentorált tartozik majd. Eleinte az ismerkedésen lesz a hangsúly, hogy alakuljon ki köztünk egy bizalmi kapcsolat. Segíthetünk a leckeírásban, kirándulhatunk, fagyizhatunk, és közben persze nagyokat beszélgethetünk, attól függően, kinek mire lesz igénye. Nekünk erre rá kell tudnunk érezni. Biztos lesz, aki menet közben kiszáll majd ilyen-olyan okokból, de én szeretnék kitartani, amíg a fiataloknak szükségük lesz rám. Szeretnék igazi példakép lenni a számukra a pozitív életérzésemmel, a jókedvemmel. Tudom, hogy velük sokszor rosszabbul bánt a sors, mint velem, szeretném ezt kompenzálni, amennyire tőlem telik. Rengeteget fogok kapni, tanulni én is tőlük, ebben biztos vagyok.   

„Nagy izgalommal várjuk az egyetemistákat, igyekszünk mi is mindent hozzátenni a programhoz, ami csak tőlünk telik” – mondja Kukuts Csilla, a nyírmadai Patay István Általános Iskola intézményvezetője.  

– A hátrányos helyzet megállapítása a szociális háttérrel, az egy főre eső jövedelemmel, illetve a szülők iskolai végzettségével van kapcsolatban. Nálunk a tanulók közel 80%-a halmozottan hátrányos helyzetű, vagyis legalább az egyik szülő nem végezte el az elemi iskola nyolc osztályát sem.  

Véleményem szerint a hátrányos helyzet alapvetően „mintahiányt” jelent. Nincs előttük jó példával elöljáró szülő, rokon.  

Ez alapvetően nem az anyagiakról szól, hiszen azt tapasztaljuk, hogy kevés jövedelemmel rendelkező családokban is nevelkedhetnek példás körülmények között a gyerekek. Mi is minden lehetőséget igyekszünk felkutatni, ami segíthet, örömmel csatlakoztunk ehhez a kezdeményezéshez is. 

– Kik vehetnek részt a TMO programban? 

Kukuts Csilla: Minden 7. osztályos diák, örülünk, hogy nem tesznek különbséget a gyerekek között, annak nem lenne jó üzenete. 

– Mit gondol, miben kell majd a mentoroknak leginkább segíteniük a gyerekeket? 

Kukuts Csilla: Ezeknek a gyerekeknek komoly hiányosságaik vannak a hétköznapi élet alapvető dolgaival kapcsolatban is. Sokan közülük még vonaton sem ültek, fogalmuk sincs, hogy kell egy automatából jegyet váltani, és a többség mozgólépcsőt sem látott még. Meg kell tanítanunk nekik ezeknek a helyes használatát, fel kell készítenünk őket a nagyvárosi lét számukra ismeretlen kihívásaira, hogy mire középiskolába mennek, legalább ez ne nyomassza majd őket, tudjanak „csak” a tanulásra összpontosítani, önállóan boldogulni kollégistaként. 

– A felkészítő táborban milyen tapasztalatokat szerzett? 

Kukuts Csilla: Nagyon jó hatással volt a gyerekekre. Előtte nem nagyon értették, hogy miről fog majd szólni ez a program, de látván az egyetemistákat, akik korban még közel állnak hozzájuk, könnyen feloldódtak. Mindenki barátságos, nyitott, érdeklődő volt, és ez felkeltette a diákjaink lelkesedését, nagyon várják a szeptemberi folytatást.  

Mi pedagógusok is, hisz ezeknek a gyerekeknek hihetetlenül nagy szükségük van a jó mintákra, a hús-vér emberekre, akik értéket közvetítenek, hogy ne csak a tévéből ismert „celebekre”, valóságshow „hősökre” akarjanak hasonlítani.  

Ha csak a „végeken élő” 100 gyerekből 20-at sikerül megmenteni, aki előtt új lehetőségek nyílnak meg ennek a programnak a segítségével, az már hatalmas dolog! Biztos vagyok benne, hogy többen, együttes erővel, sokkal többre leszünk majd képesek! 

Örs már csak külsős tanácsadóként dolgozik az ingatlanpiacon, vagyis korábbi munkáját részben feladta. Feleségével, Andival – aki ugyancsak a program egyik alkotója – idejük nagy részében immár párokkal foglalkoznak és családterápiát tanulnak. Amikor a személyes motivációiról kérdezem, elmondja: sok évig vezető beosztásban dolgozott.

A multicégek világát jól ismeri, és megtapasztalta azok párkapcsolatot próbára tevő kihívásait, valamint hogy az ott dolgozó fiatalok sokszor nemhogy házasságban, de még tartós párkapcsolatban sem gondolkodnak.

„Sokgyermekes családapaként feladatomnak tekintettem mesélni munkatársaimnak arról, miért fontos a párkapcsolat tudatos ápolása. Sajnos sokan nem jutnak el arra a felismerésre, hogy a kapcsolatukkal is foglalkozniuk kellene. Eleinte sokat beszélgetettem velük gyerekkorról, házasságról, gyerekekről, később viszont kifejezetten arra törekedtem, hogy saját tapasztalataimat úgy osszam meg velük, hogy közben rámutassak töredékességemre, házasságunk nehézségeire és mélypontjaira, és az onnan kivezető útra.”

Örsöt ma egyre többen keresik meg és beszélgetnek vele nemcsak üzletről, hanem párkapcsolatról, önismeretről is.

Borka közel 15 éve kezdett érdeklődni a családterápia iránt. Alapítványi keretek közt a mai napig visz eseteket párban, és vezeti a babavárás időszakára készülő párok csoportját, a Gólyavárót. Munkája során többször előfordult, hogy fiatal párok olyan nehézségekkel keresték fel, amelyek odafigyeléssel, több tudatossággal elkerülhetőek lettek volna. Ha a pár tagjai oda tudnak figyelni arra, ki mit hozott a saját családjából, és ebből az örökségből hogyan lehet valami közöset kialakítani, az segíti őket a sűrűbb és megterhelőbb időszakokban is az egyensúlyuk megőrzésében.

„A pár tagjai számára egy problémás helyzetet kezelni sokszor megterhelőbb, mint az alapokat a kapcsolat kezdetén közösen kijelölni és lefektetni.”

„A gondok egy része megelőzhető tudatos odafigyeléssel, minőségi idővel, örömöt szerző egyéni és közös tevékenységekkel, humorral.”

Borka számára a KétIgen prevenciós szerepe mellett a rendszerszemlélet legalább ennyire fontos. Ez a megközelítés segítheti a család vagy a pár kapcsolódásainak megértését, viszonyaik tisztázását. Meghatározónak tekinti az egyének közötti kölcsönhatásokat. Ami valakivel történik a családban, az mindenkire kihat. A megértést segíti, ha felismerjük és megértjük a minket körülvevő rendszereket.

Elmesélik, hogy a KétIgen Alapítvány létrejöttéhez vezető közös gondolkodás egy éve indult, miután több szakemberben és párok segítésében jártas házaspárban is felmerült egy párkapcsolat-gazdagító képzés gondolata. Sok házasságra készülő pár érzi magát elveszve ezen a területen, életüknek épp az egyik legfontosabb döntésekor, és szeretnének ugyan dolgozni a kapcsolatukon, de nem tudják, hová forduljanak. Az alapítók az előkészítő munka során több külföldi kutatás eredményét feldolgozták, sőt saját kutatást is végeztek.

Az egyik kutatás a ma már számos országban zajló ún. boldogságkutatások „úttörője”, amelyben több évtizeden át követték egymástól egészen eltérő életkörülmények között élő emberek sorsát: volt, aki egyetemre járt, később magas beosztásban dolgozott, mások szerény körülmények között nevelkedtek.

A szakemberek azt találták, hogy elsősorban nem az anyagi körülményeken, hanem a kapcsolatok minőségén múlik a tartós boldogság.

A másik: a 2000-es években tíz amerikai államban rendeleti szinten hoztak létre olyan intézményi hálózatot, amellyel a párok házasság előtti felkészülését kívánták segíteni. A válások száma 0,5 és 1,5 közötti százalékkal csökkent évente azokban az államokban, amelyekben végeztek jegyeskísérést. Ráadásul az arány az összes házasság arányában értendő, vagyis sokkal kedvezőbb lenne, ha csak a szabályozás bevezetése óta megkötött házasságok számára vetítenénk, sőt: még jobb számokat látnánk, ha csak azokat vennénk be a mintába, akik részt is vettek jegyeskísérésen. 2016-ban nagyságrendileg 15.000 házasságot mentettek meg (és ezzel megspóroltak 266 millió dollárt). A siker kulcsa a hatékony alkalmazás, a folyamatos felülvizsgálat, a tervezhetőség, a hosszú távú finanszírozás, a képzés, a figyelemfelkeltés és a népszerűsítés.

„Elsődleges célunk alapozó tudást adni a pároknak, hogy a valósághoz tudják közelíteni a várakozásaikat és elvárásaikat. Emellett szeretnénk nekik lehetőséget adni, hogy olyan készségeket és gyakorlatokat ismerhessenek meg, amelyek a későbbi nehézségeikben kapaszkodót jelenthetnek”

 – mondja Örs. Borka hozzáteszi: a képzés célja a párkapcsolatok stabilitása, mélyítése, gazdagítása.  Mindannyian vágyunk a boldogságra, és arra, hogy a párunkat is boldoggá tegyük. Sok pár érzi ugyan magában a lendületet, de az iránytű hiányát is. A hét alkalom ebben tud segíteni gyakorlatokkal, beszélgetésekkel, fórumok létrehozásával. „Az elkötelezett párkapcsolat megteremtése és megőrzése kincs és erőforrás a pár mindkét tagja és a környezetük számára is, ennek finomhangolásában nyújtunk támaszt.”

A képzés hét, két és fél órás, egységes felépítésű alkalomból áll: harmincperces előadás tekinti át a fő témát, fogalmaz meg kérdéseket, amelyeket a párok megbeszélnek. Az előadások és a beszélgetések során a párok új szempontokat ismerhetnek meg, amelyek segítik őket a saját útjuk kijelölésében.

A skót reggeli

Magyar gyomornak elsőre soknak hangzik, de pár nap alatt hozzáedződhetünk. Utána meg már szinte hiányoljuk is, ha nincs. Nem sokban különbözik az angoltól, írtől vagy wales-itől, hiszen tükörtojásból/rántottából, baconből, brit kolbászból, gombából, paradicsomos babból, ízében és külsejében a véres hurkára emlékeztető black puddingból és grillezett paradicsomból áll. Ami plusz lehet: a később részletesen tárgyalandó nemzeti étel, a haggis; az itthon rösztiként ismert burgonyalepény, a hash brown; a sütőből frissen, melegen feltálalt kerek zsemle, a morning roll (vajjal), és a darálthúsból készült négyszögletes hússzelet, a lorne sausage.

Ha az ember bevág egy full scottish breakfast-ot, kora délutánig semmit nem fog félbehagyni azért, mert újra éhes…

Levesek

A skót levesek is laktatók, így ebédre vagy vacsorára sokszor elég csak levest rendelni, mert ha nem számolunk azzal, hogy gyakorlatilag megáll benne a kanál, előfordulhat, hogy a második fogásba már csak belekóstolni jut majd energiánk (helyünk). Hagyományos közülük a cock-a-leekie, amely kakasból vagy csirkéből készül póréhagymával; a scotch broth, amely zöldséges húsleves birkanyakból és -lapockából, valamint a partan bree, az óriásrák ollójából főzött leves. Külön bekezdést szentelünk mindjárt egy zseniális hallevesnek is, de előbb még hadd méltassuk a fűszeres zöldség- (például paradicsom-) leveseiket is, amelyek, a felföldön vagy a szigeteken kirándulva, egy-egy zordabb időjárású napon testet-lelket egyaránt vitalizálnak, felmelegítenek.

Cullen skink

Külön kiemelést érdemel ez a főként füstölt tőkehalból hagymás alapon, burgonyával főzött –egyes helyeken másfajta halakat, kagylót, rákot is tartalmazó –, tejjel behabart halleves.

Mi a tíznapos skóciai utunk során legalább öt helyen megkóstoltuk – mert újra meg újra kívántuk –, és mindenütt kicsit más, de elsőrangú volt.

Szinte valamennyi étterem menüjében szerepel, nem drága, mégis telít: nemcsak tápanyaggal, gasztronómiai élménnyel is. A legfinomabbra azokban a konyhákban sikerült, ahol az ízesítéshez nemcsak petrezselymet vagy metélőhagymát, hanem egy sziksófű – más néven: tengeri spárga – nevű fűszert is használtak, ami, úgy fest, csodaszer!

Halételek

Ha már a tengeri fogásoknál tartunk, nem meglepő, hogy Skóciában ezekből csupa friss készül. Ha valaki kedveli őket, vétek nem élnie a lehetőséggel a kelták földjén. Ők maguk is imádják a sózott/füstölt heringet, tőkehalat, lazacot (kippers), ami akár reggelire is kérhető (full scottish breakfast helyett). Előszeretettel fogyasztanak hozzá krumplin, salátákon és párolt zöldségeken túl zöldborsópürét. Egy ilyennel kísért mennyei fogásba Oban kikötővárosában futottunk bele: a baconbe göngyölt fésűkagyló minden várakozást felülmúlt. Ugyanígy érdemes válogatás-tálat rendelni a napi friss tenger gyümölcseiből, ezen mindenki talál kedvére valót.

A fish and chips-et kevésbé ajánljuk, mi több helyen is túl olajosnak éreztük, és van egy rakás menőbb opció az étlapon. Például az Arbroath smokies, egy aranybarnára sült tőkehalfilé. Tölgyfa tüzén, hordó felett füstölik, s melegen fogyasztják (névadója, Arbroat hegy város Skócia keleti partvidékén).

Haggis

Elérkeztünk a megkerülhetetlenhez, a skótok skótjához –ami az ételeket illeti –, a haggishoz.

„A szegények alapeledelének” definíciója: darált és darabolt birka- vagy borjúbelsőségek (szív, tüdő, máj), zabliszt, faggyú, hagyma és fűszerek birkabendőbe vagy juhbélbe töltve, megfőzve.

A végeredmény egy kisgömböchöz hasonlít, ám íze mint a májashurkáé vagy a májgombócé a levesben. Része a reggelinek, de fogyasztják főételként, krumplival és fehérrépapürével is. Mi két verzióját kóstoltuk: a fentiek szerint készült változat kimondottan ízlett, ugyanez a töltelék azonban kirántva rossz emléket hagyott maga után. Nem úgy a skótok kedvenc költője, Robert Burns, akinek  a születésnapján, január 25-éntartott „Burns-vacsorákon” hagyományosan csak haggis-t esznek az emberek minden évben. Azután szelik fel, hogy elszavalták a „skót Petőfi” A haggishoz – 1786-ban – írt ódáját: „Nézd haggison nőtt embered, lépteitől a föld remeg…”

Egyéb ebéd

A skót vidék elsőrangú vadhúsokat kínál, és híres az aberdeen-i angus marhaszelet is, amelyet mártással, burgonyával, vegyes zöldséggel tálalnak. A skót szakácsok szerint a jó hússzelet nem lehet háromcentisnél vékonyabb. Street food a fűszeres húsba töltött, zsemlemorzsába forgatott, bő olajban kisütött főtt tojás (scotch egg), ami valójában Londonból származik, ahol 300 éve a lovaskocsival közlekedő arisztokraták kapták a zsebükbe útravalónak (minta magyarok később a fasírtos szendvicset). A bridies pedig egy szaftos hagymás-húsos raguval töltött buktatészta.

Desszert és uzsonna

A gabonafélék közül leginkább a zab termesztésének kedvez az ország éghajlata, ezért népszerűa zabkása (porridge) ésa zablepény (oatcake), utóbbit kenyér helyett fogyasztják.

Elterjedt még a gyömbéres kenyér (mi is kaptunk ilyet frissen sütve az egyik házigazdától), a cukros, krumplis és zablisztes kalács. Jó a csokitortájuk és a brownie-juk. Az ötórai teájukba shortbread-et (vajas kekszet) mártogatnak.

Édes zsemléjük (scone) kedvenc tölteléke a narancslekvár, mely Dundee-ból ered: egy pórul járt zöldséges felesége találta fel, amikor urát egy rakomány eladhatatlanul keserű naranccsal verték át. Az asszony jött rá, hogy ebből micsoda finomságot lehet készíteni. Csak ezt hívják marmelade-nak, minden más lekvár neve: jam. A high tea pedig egy, a vacsorát kiváltó késői, bőséges uzsonna. „Eat your tea” (edd meg a teádat)! – mondják ekkor egymásnak.

A skót sör

A skót pubok igazi közösségi terek. Akár éjfélig is nyitva tartanak, zárás előtt nem sokkal szól a pincér: „utolsó kör”. Csak 16 év felettiek léphetnek be, de akad, ahol van családi terem is. A skót sörök erősen malátaízűek, mert a maláta mindig nagy mennyiségben állt rendelkezésükre, a komlót viszont importálniuk kellett. A sörök erősségét nem fokban vagy százalékban, hanem pénzben, shillingben mérték – aszerint, hogy melyik után mennyit kellett adózni. Belhavenben ma is főzik a 80 Shilling nevű sört, a Freserburgh-ben alapított Brew Dog főzde pedig a világ legerősebb sörét alkotta meg: egy 41 alkoholfokost, amely egy fokkal veri a németek legerősebb sörét. Nem hiába nevezték el „Sink the Bismarck”-nak, azaz „Süllyeszd el Bismarckot”-nak.

Whisky

Ha panaszkodunk egy skótnak, hogy már megint esik, azt fogja felelni: „Ez nem eső, hanem nyers whisky”. Amelyből az angyalok is részesülnek, mert hozzájuk száll a whisky érése során felszabaduló alkohol.

Ami az íreknél whiskey, az a skótoknál whisky. Kiejtésben nincs eltérés, de írásban „ölnek” azért az egy betűért.

A szó abból a kifejezésből ered, amely az ősi ír és skót nyelvben az élet vizét jelentette. A skót whisky első írásos nyoma egy 1494-es adókimutatásban található. Az ír italt háromszor, a skótot csak kétszer párolják le. A skót ital tiszta malátából készül, az ír csak részben. A skótok tőzegfüstön aszalják a kicsírázott árpát – ez adja a tipikus „scotch” ízt –, míg az írek sima hővel vagy faforgácségetéssel aszalnak. Az Egyesült Királyság Parlamentjének törvénye szerint a skót whisky skóciai lepárlóban készül, hozzáadott enzimek nélkül teszik erjeszthetővé, és kizárólag élesztő hozzáadásával erjesztik. Skóciai adóraktárban érlelik, legalább 40%-os alkoholtartalommal kerül palackba. Fogyasztása szobahőmérsékleten ajánlott, a helyiek szerint bűn hozzá jeget adni. Ha túl erős, inkább szobahőmérsékletű vízzel hígítsuk. Minél vidékibb a whisky, annál füstösebb – ezt már mi tesszük hozzá, akik kóstoltunk egy párat odakint, s volt, ahol szinte „füstöt ittunk”. De hogy azt micsoda szeretettel kínálták…

Hosszú távon is úszhatunk a sikerben

Néhány héttel ezelőtt vált hivatalossá: Budapest 2017 után pontosan egy évtizeddel ismét vizes világbajnokságot rendez. A 2027-es világverseny ráadásul még rangosabb lesz, ez ugyanis olimpiai kvalifikációs vb. A bejelentés nem volt meglepő, hiszen Julio C. Maglione, a Nemzetközi Úszó Szövetség (FINA) elnöke két éve kijelentette, hogy a magyar főváros a valaha volt legjobb vizes vb-nek adott otthont.

A nemzetközi sportpályázatokért felelős kormánybiztos, Fürjes Balázs a ’27-es vb kapcsán kiemelte, újabb nagyberuházás nem szükséges, a létesítmények adottak, akár holnap nekiugorhatnánk egy újabb vb‑nek. „Budapestnek óriási előnye sok más pályázóval szemben, hogy a lehetőségek gyakorlatilag korlátlanok. Miénk a világ legjobb uszodakomplexuma, ott a legendás Margitsziget, a Balatonra hazajárnak a világ legjobb nyílt vízi úszói, az edzéshelyszínek kétszer ekkora igényt is ki tudnának elégíteni.”

Újabb szettet nyertünk

Szintén a közelmúlt örömteli fejleménye, hogy a Nemzetközi Tenisz Szövetség (ITF) Budapestnek ítélte a női teniszezők csapat‑világbajnokságának, a Fed-kupának a döntőit – ez azt jelenti, hogy 2020-tól három éven át a magyar fővárosban lesznek a döntők. A sportdiplomáciai siker értékét növeli, hogy a finálé megrendezésére Moszkva, Szentpétervár, Berlin, München, Prága, Bécs és Chicago is pályázott – mind-mind világvárosok. „A rendezés elnyerésének köszönhetően minden szezonban fut majd az ITF »Road to Budapest« kampánya, így a világban százmilliók fognak találkozni Budapest nevével és szépségével a televíziós vagy online felületeken. Ráadásul a környező országok versenyzői közül többen is résztvevők lesznek, ami tovább növeli az eseményre érkező turisták számát, ez pedig több tízezer vendégéjszakát jelent a szállodáknak, jelentős bevételt az országnak. Budapest még ismertebb és még látogatottabb város lesz a Fed-kupának köszönhetően” – emelte ki a rendezés előnyeit Fürjes Balázs.

Kézi, foci és zene

A listából nem maradhat ki a 2022-es férfi kézilabda Európa-bajnokság sem, amelynek Magyarország lesz a társházigazdája, Szlovákiával közösen. Fürjes Balázs az eredményhirdetés után kiemelte, sem idehaza, sem északi szomszédunknál nem rendeztek még férfi kézi Eb-t a felnőttek között, ráadásul a sportág nagyágyúit, Franciaországot és Spanyolországot győztük le, meggyőző fölénnyel. „A pályázat kulcseleme volt, hogy a szurkolók és a versenyzők érdekét szolgálva a torna a kis távolságok és az alacsony költségek Európa-bajnoksága lesz” – tette hozzá. A kontinensviadalon debütál a Népligetben megépülő 20 ezer férőhelyes multifunkcionális csarnok, amely a világ legkorszerűbb létesítményeivel is felveszi majd a versenyt.

A kézilabda Eb-t tehát ebben a csarnokban rendezik majd, a Puskás Aréna pedig otthona lesz a nemzeti labdarúgó-válogatottnak – 2020 nyarán négy mérkőzést rendeznek benne az Európa-bajnokságon, de Európa-liga-, valamint Bajnokok Ligája-döntő befogadására is alkalmas lesz. A futballmeccsek és egyéb sportesemények ráadásul csak a rendezvények csekély hányadát teszik majd ki: a világ legnépszerűbb előadói koncertezhetnek itt, akár 80 ezer rajongó előtt. Emellett nemzetközi konferenciákat, banketteket, esküvőket is tarthatnak majd benne.

Élet a vb után
Ugyancsak hiánypótló létesítmény lesz a Nemzeti Atlétikai Központ, a 2023-as szabadtéri atlétikai világbajnokság központi helyszíne. Ennek kapcsán Fürjes Balázs elmondta: „A jelenleg tervezés alatt álló, 40 ezer ülőhelyes lelátó ideiglenes elemei a vb után eltűnnek. A visszabontott, 15 ezres aréna nagy lökést ad majd nemcsak a versenysportnak, hanem a szabadidő- és az utánpótlássportnak is. A budapesti lakosokat, diákokat edzőpályák, futókör, street workout és számos egyéb lehetőség várja majd.” Fürjes Balázs hozzátette, a világbajnokság haszna évekig, évtizedekig megmutatkozik majd, és nem csak a sportban. A vb ugyanis munkahelyeket teremt, több tízmilliárd forintnyi közvetlen és közvetett bevételt jelent a magyar gazdaságnak, lendületet ad Dél-Pest és Észak-Csepel városfejlesztéseinek.

Látványos új sportok

Szintén Budapesten szervezik a World Urban Games versenyt. Az Utcai Sportok Világjátéka újonnan életre hívott multisportesemény, amelynek Budapest ad első alkalommal otthont. A tény, hogy a magyar főváros többek között Los Angelest, Tokiót és Barcelonát megelőzve elnyerte a rendezés jogát, azt jelenti, hogy a világ legtekintélyesebb nemzetközi sportszervezetei – köztük a GAISF, amely az olimpiai és nem olimpiai sportágak nemzetközi szövetségeit tömörítő ernyőszervezet – látják, hogy Magyarország világszínvonalon tudja megszervezni a legjelentősebb sporteseményeket is. Az Utcai Sportok Világbajnokságának programja olyan újgenerációs, látványos, dinamikus sportágakat (3×3-as kosárlabda, BMX freestyle, bréktánc, parkour és roller freestyle) tartalmaz, amelyek különösen alkalmasak a fiatalok figyelmének megragadására. E sportágak világsztárjai jönnek Budapestre, de a legjobb hazai sportolók is megmutathatják magukat a világnak. A World Urban Games nemcsak sportesemény lesz, hanem nagyszabású kulturális és zenei fesztivál is, amely turisták tömegeit csábítja Budapestre.  

Miért éri meg Budapestnek nagy nemzetközi sportversenyeket rendezni?
Többek között azért, mert megmutathatjuk, Budapest egyenrangú bármely világvárossal. Ez a gazdaság különböző ágazataiban is fontos, hiszen például többen akarnak befektetni nálunk. Az sem elhanyagolható, hogy rengeteg ember láthatja fővárosunkat a televíziós közvetítésekben, s ennek nagy szerepe van abban, hogy több turista érkezik hozzánk, akik nem csak a sporteseményre maradnak. Azt is elmondhatjuk, hogy gazdagodik, épül és szépül a város. Ráadásul a nagy versenyek inspirálják sportolóinkat, hiszen a legjobbakkal mérhetik össze tudásukat, a sportsikerek pedig összehoznak minket, együtt szurkolni is jobb. A sport egészségre nevel és a példaképek arra ösztönzik az embereket, hogy kezdjenek el mozogni.

Támogatott tartalom.

– Hogyan lehet tanácsot adni egy válságban lévő terhes nőnek?
– Legjobb, ha az Együtt az Életért Közhasznú Egyesület honlapját megmutatják neki, de jó szívvel ajánlhatom a kialtasazeletert.org-ot is. Kismamáink számára az jelenti a krízist alapvetően, hogy a nehézségeikkel egyedül vannak – szerencsére az interneten találhatnak útmutatást, ha valódi segítséget, kiutat keresnek a nehéz élethelyzetükből.

– És ott van a védőnői szolgálat is, gondolom.
– Magyarországon létezik egy állami szociális háló, amelynek része a Magyar Védőnői Szolgálat, a családsegítő és gyermekvédelmi szolgálatok, valamint működnek állami anyaotthonok is. Ám azt tudnunk kell, hogy a nőgyógyász és védőnői szakmai protokoll szerint evidens, hogy felkínálják az abortusz lehetőségét.

Az egészségügyünkről tehát kimondható, hogy anyai válság vagy bizonytalanság esetén nem egyértelműen életpárti.

Jól ismeri minden anya azt a szituációt, amikor először megy el várandósan nőgyógyászhoz, és az orvos megkérdezi: „Megtartja vagy elveteti?” Jobb esetben: „Mi a szándéka a terhességével?” Amikor én vagy a munkatársaim bemegyünk a szülészetekre, hogy támogassunk egy örökbeadási folyamatot, a nővér sokszor azzal fogadja a gyermekét örökbe adni szándékozó kismamát: „Hát nem tudta, hogy jöhetett volna abortuszra?” A jogászok pedig közben vívják a maguk csatáját az emberlét határának megállapításáról! Nemzetközi szinten jelenleg a 22 hetes magzati korban húzzák meg a határt: ha valaki 22 hetesen megszületik, és levegőt vesz, akkor személy, tehát joga van az életben tartó egészségügyi ellátáshoz. Alapvetően az élve születéstől számít személynek a baba, tehát onnantól van joga élni – ám ezt is megkérdőjelezi egyre inkább a jogalkotás, megkülönböztetve a kívánt és nem kívánt gyerekeket, biztosítva a magzat elpusztításának jogát egészen a születés utánig. Ebből következik a pofonegyszerű, logikus kérdés: ezek szerint a kívánt gyerek ember, a nem kívánt gyerek nem ember? Szerencsére egyre több embert felháborít ez az önző különbségtétel.

– Ez a régi, jól ismert vita: önrendelkezési jog kontra élethez való jog, egy ember élethelyzete kontra egy ember élete…
– Én mégis azt javaslom, hogy ne menjünk bele ebbe a régi, „ember-e a magzat?” vitába a választáspárti aktivistákkal! Egyébként én is választáspárti vagyok az élet nagyon sok területén! De az a helyzet, amiben a gyermeket váró nők vannak, nem választási helyzet, a választáspárti szót ezért itt nem használom. A mi számunkra evidens, hogy az embrió, a magzat ember, és a biológia szerint is ember, ez ne legyen vita tárgya.

Viszont érdemes megvitatnia életpártiaknak és választáspártiaknak, hogy egy társadalom megengedheti-e azt, hogy egy nő olyan nehéz helyzetbe kerüljön, amiből az abortusza árán tud csak szabadulni.

– Az sem mindegy, hogy milyen hangnemmel és szóhasználattal fordulunk azok felé, akik válságba kerültek a teherbeesésükkel, és válaszút előtt állnak.
– Kétféle kommunikáció van: a régi generációs életvédő stílus, amely az anya önrendelkezési jogát állítja szembe a gyermek élethez való jogával. Valójában nincs jogütközés, mert az élethez való jog a többi fölött van, tehát nem ütközhetnek, mert nincsenek egy szinten. Csak a magzat nem tudja érvényesíteni a jogát, ez a baj. Úgy tapasztalom, ez a jogi vita meddő, évtizedek óta nem vezet sehová, ráadásul éppen ezt kezdte ki az ENSZ szakértői bizottsága, amely egy logikai csavarral úgy próbálja definiálni az abortuszt, mintha valójában az anya élethez való jogának eszköze lenne: vagyis hozzásegíti, hogy jó élete lehessen.

Másik kommunikációs lehetőség, hogy a család egységéből indulunk ki, mert abból születik az új élet; ha viszont a család nem képes orvosolni a válsághelyzetet, akkor a társadalom többi tagjának kell kezelnie a válságot annak érdekében, hogy a helyzetük rendeződjön és igent tudjanak mondani a gyermekre.

Nehogy már a nőnek azért kelljen abortuszt kérnie, mert nincs pénze felnevelni a gyerekét!

Ráadásul szerencsétlent elítélik. Mutogatnak rá a férfiak, hogy hogy tehetett ilyet… Elindul egy bűntudatkeltés, és ez semmi jóra nem vezet.

– Apropó, bűn. Gyakran találkozom életvédő körökben az egyházias nyelvhasználattal, amely a bűn fogalmával próbál elrettenteni az abortusztól.
– Egyházias szóhasználattal nem érhetjük el az emberek többségét. Hogyan magyarázod el egy olyan társadalomnak a bűn fogalmát, amelynek tagjai zömmel nem keresztények, és a bűn egészen mást: a bűncselekmény jogi fogalmát jelenti számára, amit a rendőrség kinyomozhat, a bíróság pedig elítélheti érte? Egy olyan társadalomban, ahol ötven éve norma az abortusz, nem beszélhetünk egyházias nyelven, mert nem értik.

– Kik fordulnak a segítő szervezetekhez? Lehet-e tipizálni?
– Azok a krízisbe került várandósok, akik eljutnak valamelyik válságterheseket segítő szervezethez, előtte információkat gyűjtenek az internetről: tesztelik, mivel jár az örökbefogadás, milyen lehet egy anyaotthon, mert erősen él bennük az eshetősége annak, hogy talán mégis megtarthatnák a gyermeküket. Ők kisebbségben vannak ahhoz a többséghez képest, akik rögtön bemennek abortuszkérelmükkel a családvédelmi szolgálathoz, megkapják a pecsétet és kérnek egy időpontot a műtétre.

Ráadásul valakinek van lelkiismeret-furdalása utána, valakinek meg nincs. Akinek nincs lelkiismeret-furdalása, valószínűleg nincs tudatában annak, hogy mi történik a műtőben egy abortusz során. Velük nem lehet erről érdemben beszélni.

Ki vállalná magára ugyanis a szembesítésüket azzal a ténnyel, hogy tevőlegesen hozzájárultak a gyerekük halálához? Ha valaki felelősséget ébresztene egy korábban érzéketlen emberben a gyermeke halála miatt, utána nem hagyhatná magára, lelkileg segítenie kellene hosszú évekig, amíg valamiféle nyugvópontra jut.

– Az életvédelem szorosan összekapcsolódik az örökbeadás lehetőségével. Több civil szervezet, amely segít a kismamáknak, egyben az örökbeadás lehetőségét is nyújtja.
– Hét olyan szervezet van, akik a várandósok segítése mellett nyílt örökbefogadást is végezhetnek, ehhez ugyanis minisztériumi engedély szükséges. Mindegyiküknek van valami sajátos profilja, amit a várandósok és a gyermekre vágyók egyaránt tapasztalnak, és ez alapján is fordulnak hozzájuk.

Rajtuk kívül a terheseket segíti a Kiáltás az Életért Egyesület – ők evangelizációs lehetőségként is tekintik a válságban lévő terhesek segítését – és el kell ismernünk, vannak, akik számára ez válik be. A katolikus hátterű Olaj Anettékhez (abortusz.hu) is fordulhatnak az abortusz után szenvedő nők. Pszichológushoz is elmehetnek, ám ha ők úgy oldják a krízisben lévő lelki feszültségét, hogy támogatják az abortuszt mint megoldást, akkor azt én nem tudom valódi segítségként értékelni.

– Az örökbeadással is foglalkozó szervezeteknél a segítségnyújtás óhatatlanul is örökbeadásra ösztönzi az anyákat, nem pedig arra, hogy próbálják mégis maguk nevelni a gyermeküket.
– Nem lehet ezt így kijelenteni, de az igaz, hogy vannak, akik a saját tapasztalataikból merítenek, vagyis hogy az örökbeadás hasznos és szép dolog. Mi viszont az Együtt az Életértnél gyakran szemrehányásként megkapjuk, hogy nem az örökbefogadók érdekeit nézzük. Mi csak olyanokkal tudunk együttműködni, akik elfogadják – bármilyen nehéz –, hogy elsősorban a biológiai anya helyzetét kell rendezni, hogy ő nevelhesse a gyermekét. A kismama visszamondhatja az örökbeadást, akár az utolsó pillanatban is.

– Kiktől kérhetnek anyagi jellegű segítséget a kismamák?
– Babaruhát, babakocsit, babaágyat sok szervezet ad, és a védőnői hálózat vagy a jól működő keresztény közösségek segítségével is hozzá lehet jutni ezekhez. Mi is foglalkozunk karitatív segítségnyújtással, ezt mindenki csinálja. Facebook-csoport is alakult „Adj életet a gyermekednek / életvédelem, abortusz, kríziselhárítás” névvel, segítségnyújtó céllal. Igen aktív és segítőkész a Fiatalok az Élet Szolgálatában csoportja is. Politikai oldalról is indult több életvédő szerveződés különböző témákban.

A karitatív jellegű segítségnyújtás akkor hasznos, ha nemcsak a testi segítségre összpontosít – miből él, mit eszik, hogyan szül, hogyan fejlődik a magzat, milyen a szívhangja –, hanem lelki és szellemi igényekre is figyel.

Lelki segítség az, hogy kapcsolatot tartanak a válságban lévő kismamával, látogatják. Szellemileg pedig meg kell ismertetni vele a lehetőségeit, amelyek segítségével kijöhet a krízisből. A lakhatás megszervezése egyébként az egyik legnehezebb támogatói feladat, és az is nehéz, hogy sok kismama pusztán megélhetési forrásként tekinti az adományokat, nem akar saját lábra állni, önellátó lenni. Az adományozóknak azt szoktuk javasolni, hogy fizessék egy anya albérletét másfél évig. Tervezünk egy olyan kezdeményezést, hogy „fogadj örökbe egy kismamát”: vagyis ne csak a gyereket, hanem anyát és gyereket együtt.

Az örökbefogadással foglalkozó szervezetek általában segítik a lakhatást is, ám némelyek csak azokét, akik örökbe szeretnék adni a születendő gyermeküket. A valódi anyaotthon a szülés után is segít azoknak, akik együtt maradnak a gyermekükkel.

– Te is úgy látod, hogy túl kevés az anyaotthon?
– Nem kellene sokkal több akkor, ha hasznosabban működnének, vagyis a lakóotthonok két évre vállalnák a szállásadást, és képzést is nyújtanának. Az elmúlt év karácsonya előtt hívott egy agilis, értelmes terhes lány, aki meg akarta tartani a gyerekét, ám nem tudta volna eltartani. Félt elmondani otthon, ezért anyaotthont keresett. Azt a tanácsot adtam neki, képzelje el, hogy otthon elmondja a helyzetét – együtt eljátszottuk, átgondoltuk a szituációt. El is mondta otthon, és nemhogy kidobták volna, hanem úgy megörültek az unokának, hogy felújítottak neki egy épületrészt. Tehát sok olyan eset van, amikor nem az anyaotthon a legjobb megoldás, sőt, visszalépés lenne. Ha az otthonokban rotálnak a lakók, nehéz megtanulniuk az önálló talpra állást. Véleményem szerint nem elsősorban az állam feladata az anyák problémáinak megoldása, hanem a családoknak kellene segítő hálót vonni a krízisben lévő családtag köré.

– És ha a család, a rokonság, a kapcsolati háló nem működik?
– Legyenek persze állami anyaotthonok is arra az esetre, ha a család nem tudja ellátni a feladatát.

Én azonban még fontosabbnak látom, hogy minden válságban lévő, ezért abortuszt fontolgató kismama mellé pszichológusi támogatásra és célzott „válságkezelési csomagokra” lenne szükség.

– Az anyagi problémák megoldása sokszor csak tüneti kezelés?
– Igen, az anyaotthonok lakói mellé is kell pszichológus, mentálhigiénés tanácsadó, védőnő, mert egy sor problémája van még, aminek a kibogozásával nyílik csak esélye az önálló életre. Ezt a komplex segítségnyújtást civil szervezetként mi nem tudjuk ellátni, viszont ha nálunk jelentkezik valaki, az már a gyermeke megtartásának esélyeit fontolgatja, és képes lehet arra a mi segítségünkkel, hogy fél év alatt, a gyermeke születésének idejére megoldja a problémáit. Más a helyzet persze a mélyszegénységben élő, teljesen tanulatlan lányokkal, ők valóban olyan otthonokra szorulnak, amelyek valamilyen képzettséget adnak az önálló életvitelhez. Olyan vállalkozási formákra is szükség lenne, amelyekben ők megtalálhatnák a helyüket. És azt is tisztán kell látni, hogy ez a sok szép és jó törekvés nem valósulhat meg a kismamák együttműködése, mentális és lelki fogadókészsége nélkül – ami szintén fejleszthető, ám nem minden esetben, és nem pont az adott krízishelyzetben. Mindezeket önkéntes, egyesületi szinten megvalósítani nagyon nehéz, szinte lehetetlen, ezek már más szervezeti formát, szélesebb társadalmi összefogást igényelnek. Az önkéntesség egyébként nagy nehézsége az életvédő mozgalmaknak, hiszen hosszú távon nem várható el senkitől, hogy idejét és erejét teljesen erre az ügyre áldozza fizetés nélkül. Ami viszont ma is kivitelezhető és jól működik – bár kis hatásfokú –, hogy egy-egy segítő közösség összefog, és egy-két kismamát két évig támogatnak. A civil segítség intézményesítésének formáit még keressük.

– A fizikai és mentális segítségen kívül is bőven van még feladat, hiszen az abortuszokat meg kell előzni, és sokan szenvednek a posztabortusz-szindrómától is.
– A prevenció, a felvilágosítás azt jelenti: a következő generáció tagjai legyenek tudatában, hogy mit jelent az abortusz, és hogy megelőzhető, elkerülhető. A prevenció része, hogy az egészségügyben, a nőgyógyászképzésben, a nővérképzésben tudatosítani kell: a megfogant ember egy valódi ember.

Másrészt azoknak kell segítő kezet nyújtanunk, akiknek az abortuszuk miatt lelkiismeret-furdalásuk, lelki betegségük, rémálmaik vannak. Nekik szólnak a posztabortusz-szindrómás programok: Treer Mária és Ferenc lelkigyakorlatai, valamint Olaj Anették Ráhel Szőlőskertje-programja. Előfordul, hogy maga a pszichiáter tanácsolja a páciensének, hogy menjen el egy ilyen lelkigyakorlatra, mert tíz év terápia sem tudta meggyógyítani.

Mindkét segítő program profi, nemzetközileg kipróbált és bevált mentálhigiénés forgatókönyvre épül, és valódi felépülést nyújt.

Hiszek abban, és tapasztalom is, hogy az összefogás, a jó példák ereje társadalmi szinten is csodálatos változásokat képes elindítani.

„Reggeli” 14:00 óra van, amikor végighaladok a Strand Fesztivál főutcáján, hogy sietős lépteim a KözösPont misszió sátrához vezessenek. Még mindenki meglehetősen óvatos mozdulatokat tesz, vagy csak a koncertek előtti pihenőjét tartja a zamárdi vízparton. Menet közben hallom, hogy „csináljunk most olyat, amit megbánunk majd holnap”. Valamelyik reklámstand karaoke-pultjánál énekeli egy srác, ritmustól és dallamtól nem zavartatva Fluor Tomi számát, de senkinek a szeme sem rebben.

Nappal van. A civil falu ilyenkor a legforgalmasabb. Meg is állok a megállító táblánál: rajzolj csokiért! Bálint, a KözösPont sátorvezetője szerint az előző este italra elvert utolsó forintok hirtelen kreativitást szülnek, nem csoda hát, ha ez a legcsábítóbb pont a közös beszélgetésre. Már pár éve járja a fesztiválokat, fiatal, értelmes, jól kommunikál a teammel és az érdeklődőkkel is. Ezen a fesztiválon ő felel azért a munkáért, amit ez a 16 fiatal végez.

Immár 20 éve, hogy a keresztény felekezetek együtt, az ökumené és a misszió jegyében látogatnak ki a nyári nagy fesztiválokra. EFOTT, SZIN, Double Rise, Ördögkatlan és Strand Fesztivál – ez az idei program.

Ide betérhet hívő és hitetlen, itt, ezeken a fiatalokon keresztül van módja bárkinek megismerni a hitet – ismerős terepen, két koncert között, vagy inkább az első koncertek előtt. „Nagyjából délben kezdünk, és este hatig-hétig folyamatosan jönnek az érdeklődők” – mondja Bálint, és megerősítem: csak egy fél órája vagyok ott, mégis nagy a mozgás.

Minden évben van valami keret. Az idei téma az útkeresés, a népmesék legkisebb fiainak története. Ehhez járulnak napi idézetek, résztémák, ez az, ami a betérőkkel folytatott beszélgetések témája is egyben. „A Strand Fesztivál közönsége elég fiatal – mondják a résztvevő önkéntesek. – Nagygimnazisták, egyetemisták, akiknek napi szinten kérdés, merre induljanak el az életben. Ebben szeretnénk segítséget nyújtani, hogy megtapasztalják: nincsenek egyedül.”

Nagy felelősség ez, hiszen hívő közegből érkező fiatalok (a felső korhatár a krisztusi kor) képviselik most itt a felekezeteket.

Amit ők mondanak, azt fogják tapasztalni azok, akik a hittől távol vagy keresőként ülnek le rajzolni csokiért, hogy aztán beszélgessenek. A misszióban résztvevők képzésben vesznek részt, ami három hétvégét jelent. Meg kell tanulni az alapvető kommunikációs stílusokat – például hogy mit ne tegyél, ha valaki támadólag lép fel az egyházzal, a vallással, a hiteddel szemben. Mert azért mesélnek meghökkentő eseteket. A legtöbben például azt nem értik, mit keres egy keresztény csapat egy fesztiválon. Hát az nem halálos bűn? Van tehát beszélgetnivaló bőven arról, milyen is ma egy keresztény fiatal.

De vajon miért teszik ezt? Mi motivál valakit, hogy féléves felkészülés után jöjjön el egy ilyen szolgálatra? – kérdezem Bálintot, miközben fürkészem a tekinteteket, a csapatot munka közben. Nem jó, ha az ingyen hetijegy a hajtóerő, éppen ezért a folyamat elején felvételi is van.

Fontosabb motiváció talán az a közösség, ami ilyenkor kialakul a sátor lakói között. Ez lehet az, ami aztán tényleg vonzóvá teszi az általuk megélteket.

„Mindenki meghal, de csak kevesen élnek” – olvasom az egyik kifüggesztett, csokiért elkészített rajzon, és pillanatok alatt eloszlik a kételyem: vajon tényleg lehet-e mélységekről beszélgetni, eljutni valahová, amikor közben a háttérben szól a dobon a kettőnégy? Tényleg valami érdekeset fogalmazott meg az ismeretlen művész, ami nyilván jó alap volt a beszélgetéshez is. Bár mi ezt úgy mondjuk: mindenki meghal, de sokan fel is támadnak!

Már a Punnany Massif játszik a közeli nagyszínpadon, amikor a kis csapat a záróimát tartja. Áthallatszik, hogy „csak lazán, mély levegő, és ének, nincs itt félelem. / Hisz szabad vagy, az élet örök, a lélek végtelen.” Hiába, egyről beszélünk. Ez a közös pont.

Ede: 1969 januárjában költöztünk el Győrből Tatára. 21 éves voltam, izgatott, mert vonzott az új, az ismeretlen, de egyben lehangolt is, mert megrázó elhagyni az otthonod. Mint utólag megtudtam, jó helyre kerültem, mert a mi társasházunkkal szemközti házban élt egy lány, Anikó, a negyedik emeleten. Ő érettségi előtt állt, én pedig már egyetemista voltam.

Anikó: A két tömb között volt egy hatalmas füves placc, ahol a két öcsémmel rengeteget fociztunk. Szinte folyton kint voltunk a szabadban, játszottunk, terveket szövögettünk, és egy idő után Ede is csatlakozott a kis bandánkhoz. Igazi fiús lány voltam. Felvettem a versenyt a fiúkkal, fociztam, kézilabdáztam és sok gólt szereztem. (mosolyog)

Ede: Öngólt?! (nevet)

Anikó: Jajj, de vicces itt valaki! (nevet) Egy jelentős programunknál történt az áttörés. Gyümölcsöt lopni készültünk a Stranszky-kertekből. (nevet) A város ezen részének igazi kertvárosi, mesebeli hangulata volt, szép házakkal, takaros kertekkel, amikben gondosan ápolt, guszta, finom gyümölcsöket termő fák voltak. Vonzott minket ez a világ. Az odavezető úton egy folyó feletti, öreg kis hídon mentünk át, és Ede jobban vigyázott rám, mint a testvéreim.

Szó nélkül, határozott mozdulattal fogta meg a kezem – innen indult az egész, egy kézfogással.

Ede: Körtét, szilvát loptunk, és egy kis szerelmet is. (nevet)

Anikó: Amikor először lestem meg a negyedik emeletről, azt kérdeztem magamtól, hogy „ki lehet ez az új, nagydarab, pajeszos fiú?” Nem tetszett, de akkor még nem hallottam őt, nem láttam igazán közelről. Később, amikor bekerült a csapatba és megismertem, lehengerelt a modora, a kedvessége. Szépen, udvariasan beszélt, számomra ő volt a megtestesült úriember. A nagymamája nevelte annak.

Ede: A gimnáziumban nem igazán tanultam. Egyszer-kétszer olvastam át a leckéket, amit kellett, megjegyeztem, és így is nagyon jó jegyeket kaptam. Azt gondoltam, hogyha ez ilyen jól megy, akkor az egyetem sétagalopp lesz a számomra. A tanárok biztattak is, hogy mindenképp felvételizzek. A biztatás az egyik legfontosabb, mert megtanulsz hinni magadban.

Szerencsés az, akinek megadatik, hogy legalább egy valaki biztassa élete során.

A tanároknak igaza lett – amíg a korombeli fiúkat mind elvitték katonának, engem nem hívtak be, olyan jól sikerült a felvételim. Felkerültem a veszprémi vegyipari egyetemre. Kéthetente jártam haza, hol vonattal, hol stoppal. Ebben az időszakban levélben szerettük egymást. De az egyetemet félúton abbahagytam…

Anikó: Vág az esze, korrepetálta az osztálytársait matematikából. A baj csak az volt, hogy minden mást csinált tanulás helyett.

Ede: Többször is felmerült bennem a kérdés, hogy bánom-e, hogy így alakult. De nem. Úgy tűnik, nekem az egyetem nem volt fontos. Mindig befelé figyeltem, nem kifele. Hazatértem, és egy szőnyeggyárban kezdtem el dolgozni, vegyésztechnikusként.

Anikó: Sokáig titkolta előlem, hogy gondjai vannak az egyetemen. Én végig abban a tudatban voltam, hogy ő flottul halad előre. Aztán megmutatta az indexét, akkor már tudtam, hogy ennyi. Apósom nem egyszer bántott meg azzal, hogy miattam történt, hogy biztos én tereltem el a figyelmét, de amikor később nagyapává vált, megenyhült a szíve. Egyébként megértem őt. Örökérvényűek József Attila szavai: „Érted haragszom, nem ellened.”

Ede: Az egyetem abbahagyása után 1971-ben rögtön el is vittek katonának. Ismét távol kerültünk. Amikor Anikó meglátogatott, maximum egy-két órát tölthettünk együtt. Volt, amikor kiszöktem érte a laktanyából, és büntetésként fenyítésben részesültem.

 

Anikó: Megérte?

Ede: Érted, Anikó? (mosolyog)

Anikó: Sokszor mondod nekem, hogy megváltoztam. Nem is értem, sokan miért állnak úgy hozzá a párjukhoz, hogy „majd megváltoztatom”! Az idő, az élet úgyis átformál. A változás természetes, a kérdés csak az, hogy jó irányba tudtok-e fejlődni egymás mellett.

Mi is mások vagyunk, nem azok, akik akkor voltunk, amikor egymásba szerettünk. Ede például végtelenül türelmes volt, ma már sokkal többet morog. Én pedig egy bevállalós, vagány kis nő voltam, egészen a gyerekek születéséig.

Ede: Most már aggódsz.

Anikó: Igen, előttük minden hülyeségben benne voltam, „fejest ugrottam” a dolgokba, és Ede szerette bennem ezt a fajta könnyedséget. De amikor anyává váltam, vigyázni kezdtem magamra, mert annak a három kis életnek szüksége volt rám.

Ede: Anikó lezser, nevetgélős, hangos szőke lány volt, aki gyakran hordta a haját feltűzve „paradicsom” kontyba. Hamar megszerettem. Kellett egy kis hangzavar az életembe, a csendembe. Most is szeretem, ha tőle hangos a ház. (mosolyog)

Anikó: Én pillanatok alatt fenn vagyok „a tizenötödik emeleten”, ő viszont békés természet, aki sok mindent elnéz nekem. A két nagyobbik gyerekünk gyakran szekálta a kicsit, és én ettől néha teljesen kijöttem a sodromból – olyankor kellett ő, hogy más szemmel lássam a helyzetet, és könnyedebben, nyugodtabban kezeljem a csínytevéseket.

Ede: 1974 márciusában volt az eljegyzésünk, októberben pedig össze is házasodtunk.

Anikó: A lánykérés egy kedves emlék. Vacsorát adtunk a szüleinknek, ahol Ede édesapja elkért engem apukámtól, majd Ede is felállt és az mondta: „Adja, nem adja, viszem!” (nevet)

Ede: Az első gyerekünk albérletbe érkezett. A másik kettő pedig már a saját közös lakásunkba. Mi a konyharuhától kezdve a polcokig mindent együtt vásároltunk, minden közös.

Anikó: Figyeltünk arra, hogyha már végre összeházasodtunk, akkor elkezdhessük a közös, önálló életünket. Nem akartunk ott maradni a szülői házban, egyikünk szüleinél sem. A felnőtt gyerekeinkkel sem költöznénk össze. Nem tenne jót.

Teret hagyni és teret adni a másiknak nagyon fontos, hagyni kibontakozni, szabadnak lenni.

Alapelvünk, hogy ne szóljunk bele abba, mit hogyan csinálnak, de ha kérnek, segítünk. Én hat évig maradtam otthon a gyerekekkel. Ede négy gyereket szeretett volna. Az esküvői csokor is ezt a vágyat szimbolizálta, négy virágból állt, három fehérből és egy pirosból.

Ede: Én mostam a pelenkákat és fürdettem a gyerekeket, mert Anikó eleinte nem merte megfogni őket, olyan kicsik, törékenyek és védtelenek voltak. Emlékszem a kazettás magnóra, arra vettük fel a gyerekek hangját. Olyan jó visszahallgatni. Szinte hallani az idő múlását.

Anikó: Az eljegyzési gyűrűm Ede édesanyjáé volt, családi örökség. Kincsként őriztem, de már a lányunknál van. Reméljük, egyszer ő is továbbadja majd. (mosolyog)

Ede: Én sosem vettem le a jegygyűrűm, szeretem. Igaz, egyszer elhagytam. Hógolyóztunk, és úgy lefagyott a kezem, hogy leesett az ujjamról. 16 éves házasok voltunk, amikor Görögországban vettünk két újat. Azóta sem veszem le soha, mindent ebben csinálok. Jó ránézni.

Anikó:

Elmondtunk sok szép dolgot, amik értékesek nekünk, de félre ne értsék! A 45 év alatt bőven voltak olyan időszakok az életünkben, amikor nehéz volt szeretni egymást és az életet.

Volt olyan, hogy zálogba kellett adnunk dolgokat, hogy legyen elég pénzünk. Vagy amikor egy váratlan betegség miatt a kórházban ültem éjszakákon át, és könyörögtem, hogy ő megmaradjon nekem. Magunktól sokszor megvontuk a dolgokat, de a gyerekektől sosem. Azt nem bírtam volna. Erőn felül igyekeztünk adni, teljesíteni. (meghatódik) A kisebb fiunk azt mondta, sosem szenvedtek hiányt. De Ede még most, 70 évesen is dolgozik, mert kevés a nyugdíj. Mi azt reméljük, hogy soha nem kell majd a gyerekeinktől segítséget kérnünk, amíg csak lehet, mi csakis adni szeretnénk nekik.

Anikó: A hűségről annyit, hogy nekem minden téren ő volt az első és az utolsó!

Ede: Ahogyan nekem te! (mosolyog)

Tanévkezdő tanárok: osztanak, szoroznak, menedzselnek

Ma még az iskolák épületeiben egyelőre csak a pedagógusok szorgoskodnak. Készülnek az új dekorációk, alakul az órarend.

A tanévkezdés előtti hét lényegében egy maratoni problémamegoldás a közoktatásban dolgozók számára. A legnagyobb feladat az úgynevezett összóratömeg elosztása.

Úgy működik ugyanis a rendszer, hogy az iskolák a fenntartótól – előzetes egyeztetést követően – kapnak egy bizonyos mennyiségű „tanórát”. Ezt a mennyiséget kell úgy elosztania az iskolavezetőknek, hogy minden tantárgyból megfelelő mennyiségű órája legyen az osztályoknak, jusson a csoportbontásra és a szakkörökre is, legyen felzárkóztatás és tehetséggondozás. Mit mondjak… mint egy hatalmas sakkparti.

Az ideális elosztást az sem könnyíti meg, hogy az utóbbi években nagyon felerősödött a pedagógus szakmán belüli mobilitás. A tanítók, szaktanárok könnyen és gyakrabban váltanak munkahelyet, és mivel viszonylag sok betöltendő álláshely van – főként a vidéki iskolákban –, mindenki igyekszik az érdekeit ügyesen érvényesíteni. Vannak, akik a másodállással, megint mások a gyermekneveléssel próbálják összehangolni tanári munkájukat. Így nem számítanak ritkaságnak az olyan jellegű kívánságok, hogy például csak a hét bizonyos napjain szeretne az intézményben dolgozni a munkavállaló, illetve hiába van meg a végzettsége, adott tantárgyat nem szeretné oktatni. Vagy esetleg a felsőbb évfolyamokon nem. Vagy éppen a fiatalabbakkal érzi magát kevésbé komfortosan a kolléga. Az iskolaigazgatók igyekeznek eleget tenni a kéréseknek a munkaerőpiac jelenlegi sajátságai miatt.

Óriási szükség lenne elkötelezett és jól képzett gyógypedagógusokra, fejlesztőkre, és évek óta fájó a természettudomány szakos tanárok fogyatkozó létszáma, hiánya is.

De tapasztalataim szerint egy tanító végzettségű pedagógus vagy egy társadalomtudományokat oktató szaktanár is könnyedén találhat ma állást Magyarországon.

A köznevelési törvény módosítását júliusban szavazta meg a parlament. A sajtóban is sokat vitatott változások egyike a magántanulók státuszához kapcsolódik. A törvény eddig úgy szólt, hogy a tankötelezettséget magántanulóként is lehet teljesíteni. A jövőben azonban a tankötelezettség kizárólag iskolába járással lesz teljesíthető.

A magántanulóság tehát lényegében megszűnik, helyette egyéni munkarend szerint tanulhatnak az érintett diákok.

Eddig az iskolavezetők dönthettek a diák státuszáról, hamarosan a kormány által a későbbiekben kijelölt állami szerv feladata lesz. Az egyéni munkarendet továbbra is a szülő kérelmezheti, szakorvosi javaslat alapján vagy a tanuló egyéni adottsága, sajátos helyzete miatt. A tartós betegséggel vagy komoly beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekeken kívül jellemzően ilyen az élsportoló vagy művészi tehetségüket érvényesítő gyerekek helyzete is, de a szüleikkel hosszabb időre külföldre költöző diákok is ebbe a kategóriába tartoznak. Sajnos az sem ritkaság, hogy munkába állás miatt, családfenntartói felelősségvállalás okán válnak diákok magántanulóvá. A centralizált döntéshozás felé mutató változás részben az egyre szaporodó alternatív tanulócsoportokat, lakásiskolákat célozza, ahol az állami oktatással nem elégedett szülők taníttatják gyerekeiket.

Az alternatív tanulócsoportoknak a szakmai ellenőrzése nem megoldott, tehát a változás egyrészt ennek az oktatási szürke zónának a veszélyeit igyekszik segíteni elkerülni.

Másrészt sok esetben érte olyan vád a magántanulói státuszokat, hogy a problémás gyerekeket ilyen módon távolítják el az iskolai közösségből, akik közül sokan így elszigetelődnek, megrekednek a tanulásban. A halmozottan hátrányos helyzetű diákok ugyanis a legritkább esetben kapnak otthon megfelelő segítséget a tananyag elsajátításához. Aggodalomra ad okot, hogy a jól működő, a diákok érdekeit elsősorban szem előtt tartó intézményekben – ahol eddig lehetőség volt döntést hozni a magántanulói státuszról – jobban ismerik a tanulót, a szülői-családi hátterét, terhelhetőségét. Míg egy hivatalban a diákot és körülményeit korábbról és személyesen nem ismerik. Vajon így a státuszról való döntéshez szükséges információkat a szakemberek át tudják-e adni egymásnak?

A sajtóban felkapott másik nyári változás az alternatív iskolákra is vonatkozó tantervi szabályozás volt, ez a vita szerencsére megfelelő szakmai alapokon nyugvó mérlegelés után bizakodásra okot adóan rendeződött.

Ugyanis az új törvény kötelezővé tette volna az osztályozást minden oktatási intézményben, holott például a Waldorf-iskolákban kizárólag szöveges értékelést kapnak a gyerekek. Sok általános iskola alsó évfolyamain is inkább ezt az értékelési módot részesítik előnyben a pedagógusok, arra hivatkozva, hogy egy szöveg segítségével sokkal pontosabban, infomatívabban lehet értékelni a diák munkáját, mint amit egy ötfokú skála kifejezhet. Továbbra is lehetősége van az intézményeknek a szöveges értékelést választani. A tanévek félévekre bontása és a kerettantervtől való maximum 30 százalékos eltérés pedig megnehezíti ugyan, de talán nem lehetetleníti el a Waldorf-hagyományok megőrzését.

Tanévkezdő diákok: lelkesek vagy csalódottak

A fiatalabb iskolába járók általában lelkesen viszonyulnak az elkerülhetetlenhez, hiszen kíváncsiak az újdonságokra. Minden tanév egy új kezdet, tiszta lap, új esélyeket és élményeket tartogat. Az idősebb diákok már több fenntartással viszonyulnak az évkezdéshez, és többnyire a kíváncsiságuk is lankadni látszik az iskolában töltött esztendőkkel.

A legnagyobb átok tanköteles fiatal családtagjaim és barátaik körében – túl a házi feladatokon, röpdogákon, feleltetésen és témazárón – egyértelműen a korán kelés.

Vége a délelőtti henyélésnek, a békés ébredezésnek, a ráérős reggeliknek. Át kell állítani nyári bioritmusunkat, így az első néhány napon a nyolc óra előtti iskolába érkezés sokaknak fájdalmas tapasztalatot jelent. Az osztálytársakkal, barátokkal találkozás öröme mellett az új tanszerek is segítenek ráhangolódni a tanévre. Ezek beszerzése a szülőknek már nem ugyanebben az értelemben jelent izgalmat.

Bár az utóbbi években szerencsére már a 9. évfolyamig minden iskolás ingyen juthat hozzá tankönyveihez, ami óriási mértékben megkönnyíti a szülők számára az évkezdést anyagi szempontból, azért így is rá lehet költeni Dárius kincsét is iskolába járó gyerekeinkre. Pláne, ha többen vannak. Csak az a baj, hogy nem a jó perzsa király pénzét költjük a papír-írószer boltokban, hanem a sajátunkat.

Ilyenkor is érdemes megfontolni a bölcs mondást, miszerint szegény vagyok ahhoz, hogy olcsón vásároljak. Az olcsó füzetben kevesebb lap van, hamarabb lesz szükség újra, mert betelik. Az akciós ceruzában az első földre leejtéskor összetörik a grafit, a jutányos áron vásárolt színesek alig hagynak nyomot a papíron.

És hol vannak még a vonalzók, vízfestékek, zsírkréták, nem beszélve a kötelező olvasmányokról… Nyár végén az is kiderül, kire jó még az évzárón viselt fehér blúz, sötét nadrág vagy szoknya és ünneplő cipő, mehetünk beszerezni a megfelelő méreteket. Cserébe viszont megoldódik a „Ki vigyáz a gyerekekre?” örökös nyári problematikája. Visszaáll a heti rutin, a szülők nyugodtan dolgozhatnak, míg sarjaik tudást szednek magukra.

Boldog új tanévet kívánok az oktatás minden szereplőjének: diákoknak, szülőknek, pedagógusoknak! Legyünk egymással türelmesek és adjunk bizalmat egymásnak a hamarosan kezdődő új tanévben.

A közoktatásban a gyerekek sikeressége, hatékony tanulása ugyanis óriási mértékben függ e három szereplő együttműködésétől. Élvezzük az új kezdetet! Tekintsük partnernek egymást, szülők és pedagógusok, az új generáció felnevelésében. Ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Egyszerűen nem tudtam mit válaszolni. Valamit makogtam arról, hogy egy klasszikus iskolában mennyivel fontosabb innovátorként jelen lenni, mert itt lehet példát mutatni és jó hatással lenni. „De hát nem vagy te Teréz anya, nem te váltod meg az oktatást” – hangzott a válasz.

Hazafelé csak egy gondolat visszhangzott bennem: ha nem én, akkor ugyan kicsoda? Az elmúlt néhány hónap közoktatási szalagcímei rendre a tanárhiány, krízis, elavult oktatás, rendszerszintű probléma, kiégés, sztrájk, alulfizetett tanárok, tüntetés szavakkal dobálóznak. Baj van, tudjuk. Az ismerőseim, az ún. értelmiségi családok nagy része alapítványi, egyházi iskolába vagy magántanulói státuszba menti ki a gyerekeit. Nem hibáztatom őket, én is ezt tenném, látva az állapotokat. De segít ez az oktatás helyzetén?

Arról, hogy kinek „lenne” a dolga a közoktatás helyrepofozása, mindenkinek megvan a véleménye. Nekem is: jó lenne, ha a mindenkori hatalom meg tudná oldani, de emellett A MI DOLGUNK IS! Például lehet kezdeni a tanárok segítésével, megerősítésével, hisz nem kell ahhoz nemzetközi kutatás, hogy tudjuk: ha a tanár jól van, az a diáknak is jó.

1. Diák vagy? Derítsd ki, mikor van a tanárok születésnapja, és készülj valamivel – egy kártya is elég. Vagy alapítsatok az iskolában „jótanár” díjat, amelyet a ti szavazataitok alapján adtok egy tanárnak, év végi elismerésként. Elég egy oklevél! Én egyszer kaptam ilyet, és óriási megtiszteltetés; lelkesít, energetizál.

2. Öregdiák vagy? Írj egy e-mailt a kedvenc volt tanárodnak, megköszönve a munkáját. Vagy alapítsatok a fentihez hasonló díjat, akár valamilyen pénzjutalommal. Fejenként ezer forint egy osztálytól elég lehet ahhoz, hogy a tanár megvehesse azt, amire már három éve csak gyűjtöget. Nekem így lett gofrisütőm!

3. Szülő vagy? Készültök év végi ajándékkal az osztályfőnöknek? Lehet esetleg, hogy idén ne csoki legyen? Mondjuk egy közös élményprogram a szülőkkel, elmélyíteni a tanár–szülő együttműködést? Vagy egy kis szervezési, esetleg anyagi segítség, hogy a tanári kar közösen elmehessen valamilyen programra? Mi egyszer kaptunk ilyet, és szuper érzés volt a kollégákkal bandázni – többet beszélgettem velük, mint fél év alatt a tanáriban.

4. Cégvezető vagy CSR lehetőséggel? Keress fel egy közeli iskolát azzal, hogy szívesen zöldítenétek az udvart, vagy festenétek ki az alagsort, vagy cserélnétek ki az égőket, amire az iskola már fél éve várja a fenntartó segítségét. Tudsz arról, hogy a legtöbb iskolában hiánycikk szinte minden digitális és irodai eszköz? Minden adomány jól jön.

5. Szereted a munkád? Mesélj róla egy iskola diákjainak, osztályfőnöki órán vagy iskolai programon. Óriási segítség a tanárnak egy-egy inspiráló előadás vagy egy olyan óra, amire nem kell készülnie.

6. Tréner vagy pszichológus vagy? Ajánlj fel egy csapatépítő hétvégét egy tanári karnak. Felbecsülhetetlen érték! Vagy: minden igazgatónak jól jön egy-egy innovatív ötlet arról, hogy hogyan erősítheti meg a tanári csapatot. Persze nem mindenki kéri, de kínálni szabad.

7. Igazgató vagy? Kérj visszajelzést a szülőktől, diákoktól, és jelezd vissza a tanáraidnak nemcsak azt, hogy miben kell fejlődniük, hanem hogy miben kivételesen jók! Gondold újra a tanári konferenciát – biztos, hogy el kell mondani mindent, amit amúgy is kiküldesz e-mailen nekik? Játssz, kísérletezz, hibázz – így ők is mernek majd!

8. Nem a fentiek közé tartozol, de tennél valamit? Akkor a rémhírek és negatív cikkek posztolása helyett támogasd a jó példák terjedését! Mind tudjuk, hogy baj van – de arról kevés szó esik, hogy remény is van! Írj egy történetet a közösségi oldaladon a kedvenc tanárodról vagy bármilyen jó iskolai élményedről!  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT!

Az eseménynek a Bazilika előtti Szent István tér ad otthont 2019. augusztus 31-én, szombaton 20 órától. (Esőhelyszín: Müpa)

Az este során neves művészek által csendülnek fel többek között Liszt Ferenc, a Queen, Mozart, Piazzolla, Paganini, Edith Piaf és a Margaret Island művei.

Fellépő művészek: Balázs János, Miklósa Erika, Dr. Vigh Andrea, Harcsa Veronika, Snétberger Ferenc, Gyémánt Bálint Sárközy Lajos, Devich Gergely és Pálfalvi Tamás.

Műsorvezető: Bősze Ádám

A zenei műsort a Bazilikára vetített fényfestés teszi még emlékezetesebbé.

A koncert idén is ingyenes az állóvendégek számára, de az ülőhelyekre limitált számban 3000 Ft-os támogatói jegy vásárolható. Az MVM a jegyeladásból befolyt összeget az idei évben is jótékony célra ajánlja fel. Szavazatával döntse el Ön, kit támogasson az MVM a koncert bevételével!

Találkozzunk a Bazilikánál!