A gonosz jelenlétéről, ördögi, démoni jelenségekről van szó, függetlenül attól, hogy ez alatt személyes vagy személytelen erőket és hatásokat, rajtunk kívül, vagy éppen bennünk működő erőket értünk-e. Az emberiség ősi bizonyosságához igazodva a keresztény hagyomány is kezdetektől, Jézus nyilvános működésétől kezdve hisz abban, hogy vannak olyan láthatatlan szellemi erők, amelyek rontást hoznak az emberre, gyötrik és rabul ejtik testét és lelkét. Az ilyen ember a megszállott, aki úgy beteg, szenvedő, sérült, hogy annak kifürkészhető testi vagy lelki oka nem lelhető meg; maga az emberi szellem az, amely sérült, beteg. Jézus maga, majd nyomába lépve az egyház exorcizmussal, kiűzéssel igyekezett elűzni az embert gyötrő démoni erőket; távozást parancsolt nekik, sajátos ördögűző imáiban és szertartásaiban. Már a keresztelési szertartásban is igyekszik eltávolítani a gonosz erőket, hatalmakat.

Bár az idők során az ördögűzési szertartás sok félreértésre adott okot, babonás szokásra, mágikus varázslásra, számtalan visszaélésre pedig alkalmat, ma is él a különféle keresztény egyházak gyakorlatában. Jelenlegi katolikus értelmezés szerint az ördögűzés karizmatikus képesség, egyben pedig szentelményi hatalom, amelyet csak arra felkészült és egyházi felhatalmazással bíró pap, az exorcista gyakorolhat.

A dolog persze még így is sokakat meghökkentő és izgatóan rendkívüli; legendák, szóbeszédek keringenek, hátborzongató filmek és szenzációs sajtóbeszámolók készülnek sikeres ördögűzésekről, amikor a megszállottból riasztó hangokat kiadó, kénköves bűzt árasztó valami távozik, lángok táncolnak körülötte, vagy epileptikus módjára rángatózik, de arról is vannak beszámolóink, amikor az ördögűző belső hang formájában keveredik vitába az ártó szellemekkel, démonokkal. Az egyház mai tanításában és gyakorlatában igyekszik távol tartani magát az ilyen kétes ezotériától.

Az ördögűzésnek szigorú szabályai vannak, aki pedig megbízatással rendelkezik annak végzésére, az alapos teológiai, lelkipásztori képzése mellett kellő orvosi és pszichiáteri ismeretekre is szert kell, hogy tegyen. Fontos mindez azért, mert az ördögűzés – legalább is a katolikus elvek, a Vatikán útmutatása szerint – csak ritkán, alaposan mérlegelt esetekben alkalmazandó eljárás. Nem okkult orvoslás vagy pszichiátriai kezelés, hanem olyan szertartás, szentelmény, amelynek lényege az ima erejében és hatékonyságában való hit, a szellem erőinek mozgósítása. Teológiailag szemlélve nem más, mint megszabadító szertartás, amelynek célja és értelme, hogy a hit erejével űzze el a lelkünkben lakózó gonoszt, a sátáni, démoni erőket, a bennünk megbúvó bukott angyalokat.

Arra a kérdésre, hogy mi ellen is folyik a harc, a II. Vatikáni Zsinat ad feleletet: „Az ember egész történetén végigvonul valami élet-halál harc a sötétség hatalmai ellen; a történelem hajnalán kezdődött.” Értelme pedig ennek a harcnak azért és addig van, amíg „az ember gyakran nem hajlandó Istent elismerni alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra irányulását, egyúttal szétrombolja önmaga belső rendjét.” Ez a diagnózis vitathatatlan, még akkor is, ha nem az exorcizmus rá az egyedüli, a biztos orvosság. Az ördögűzés ebben az értelemben nem más, mint az ember megbomlott belső rendjének helyreállítására tett kísérlet; feltétele hit a rendben, tapasztalat a rend felbillenésében, bizalom abban, hogy e szertartás ereje képes egyesek szellemi épségének helyreállítására. Nem az egyetlen eszköz arra, hogy diadalt arassunk a magunk és a mások lelkének démonai felett, de e kísérlet őszinteségét, komolyságát, még ha másképpen gondoljuk is, aligha szabad kétségbe vonnunk.    

Pál apostol mondja az Efezusi levélben, hogy „a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak”, maga Jézus pedig így tanítja apostolait Márk evangéliuma szerint: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.”

„Az ünnepélyes, más néven „nagy” ördögűzést (Exorcizmus) csak a püspök különleges engedélyével ellátott pap végezheti.” .... „Az ördögűzés a gonoszlelkek kiűzését célozza, vagy a megszállottságtól akar megszabadítani, és ezt Jézus lelki hatalmával teszi, amit ő az Egyházra bízott.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa 1673.)

„A szőlő halála csak átváltozás… Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva?" – írta Pilinszky János egy prózai szövegében, nem véletlen hát, hogy mi is ezt a mondatot választottuk szezonkezdő estünk alapgondolatának. Vajon miben egyezik Karinthy Frigyes, Hamvas Béla, Márai Sándor, Pilinszky János és Ady Endre? Amellett, hogy a XX. századi magyar irodalom kimagasló alkotói, mind szerették a bort. Szerették inni és szerettek írni róla. A magyar bor a hazai kulturális hagyomány fontos része. Ott volt Petőfi, Krúdy és Gárdonyi asztalán, megjelent Vörösmarty Mihály írásaiban, de a kortárs írók, mint Schäffer Erzsébet sem felejtkeznek meg róla. S bár ma már lényegesen kevesebb a bordal, mint évszázadokkal korábban, azért megjelenik Dragomán György, Szabó T. Anna és Háy János szövegeiben is.

Szeptember 24. – Szüret - Irodalmi borkalandozás

Vendégek:

Kolovratnik Krisztián színművész

Rudolf Péter színművész

Tasnádi Bence színművész

Debreczeni Mónika birtokigazgató, Vylyan

Horváth Csaba irodalomtörténész

Háziasszony, szerkesztő: Juhász Anna

További információk itt.

A magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet közel-keleti térhódításával öltöttek igazán drámai méreteket a keresztények elleni vérengzések. Bár pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, annyi bizonyos, hogy könyörtelen támadásaik nyomán nem csupán több tízezer keresztény (és egyéb valláshoz és etnikumhoz tartozó) ember vesztette életét, de a vallási hovatartozásuk miatt elszenvedett üldöztetés miatt százezrek váltak hazájukban belső menekültekké.

Különösen lesújtó tény, hogy a terrorszervezet elleni katonai sikerek dacára mind a mai napig akadnak keresztény települések, ahol napi szinten követelnek emberéletet a dzsihádista támadások.

Az Iszlám Állam ideológiája az iszlám legszélsőségesebb értelmezése, a szalafita dzsihádizmus, miszerint a tőlük más nézeteket vallók pusztítása megengedett és teljesen jogos. Értelmezésükben ilyenek például a hitetleneknek vagy politeistáknak (ebbe a kategóriába sorolandók a keresztények is a Szentháromság-tan miatt) bélyegzett emberek – vagy egyszerűen az iszlám egy másik irányzatának követői.

A megszállt területeken élő keresztényeknek három lehetőség állt rendelkezésére: fejadót (dzsizja) fizetni és elfogadni a velük szembeni diszkriminatív bánásmódot, cserébe a viszonylagos biztonságért; áttérni az iszlám hitre – vagy pedig hitükért vállalni a mártíromságot.

Pusztító jogosultság: áldozatnak érzi magát, ezért jogot formál a pusztításra

A keresztények elleni gyűlölet két tőről fakad. Egyrészt szítja a közelmúlt történelme, a világpolitika eseményei, amely a szélsőségesek értelmezésében azt bizonyítják, hogy a nyugati világ folyamatosan megalázza a muszlim világot. Másrészről pedig erre az eredményre vezet az is, hogy a gyűlölt keresztes hadjáratok leszármazottjaiként tekintenek a közel-keleti keresztény közösségekre. Ezért is buzdítja követőit a terrorszervezet propagandaanyagában a „keresztesek” (értsd: a nyugati civilizáció) megtörésére, legyőzésére és megalázására. A kérdés horderejét mutatja,hogy Dabiq nevű, több nyelven, online elérhető propagandamagazinjuk egyik számát kifejezetten ennek a témának szentelték: a lapszám „Törd meg a keresztet” címmel hirdet globális vallásháborút a keresztények ellen. Az Iszlám Állam szerint ebben a háborúban nekik nincsen veszítenivalójuk; értelmezésükben ők pusztán a közösségüket érintő igazságtalansággal szemben lépnek fel. Ennek megfelelően minden keresztény célpontnak tekinthető, vérük ontása jogos.

Ebben a háborúban a közel-keleti keresztény közösségek csupán az első vonalat jelentik, a háború végső célja az egész keresztény gyökerű nyugati civilizáció megsemmisítése.

„Gondolkodásukban mindig ők az áldozatok, és a dzsiháddal az a céljuk, hogy helyreállítsák a világ rendjét – mondja a képmás.hu-nak dr. Speidl Bianka iszlámkutató. – Ez tulajdonképpen az, amit Böszörményi Nagy Iván világhírű pszichiáter pusztító jogosultságnak nevez. »Áldozat vagyok, ezért jogos a gyűlöletem, és csak a pusztítással állíthatom vissza az egyensúlyt«. Ez a gondolat irányítja a cselekedeteiket.”

Drámai fogyatkozás Szíriában és Irakban

A kereszténység bölcsőjében, Szíriában és Irakban, immár létveszélyben van a több mint kétezer éves keresztény jelenlét.

Irakban 2003-ban még  1,4 millió körüli volt a keresztények száma (a lakosság mintegy 6 százaléka), ez a szám már 2010-ben – bár pontos számadatok hivatalos népszámlálás hiányában nem állnak rendelkezésünkre – 270 ezerre csökkent. Az Iszlám Állam üldözése eredményeként számuk bizonyosan tovább csökkent.

Az iraki Moszult érő offenzíva nyomán bekövetkezett keresztény exodus után – ha csak átmenetileg is – a kereszténység 1800 éves jelenléte és a misék bemutatása megszűnt. Ha ilyen ütemben apad tovább az iraki keresztények száma, 2020-ra végérvényesen eltűnhetnek ősi területeikről.

A terrorszervezet elfoglalta a város közelében fekvő Ninive-síkság keresztény falvait is (Telsqof, Batnaya, Bartella, Qaraqosh), számtalan házat porig romboltak, egész településeket tettek teljes mértékben lakhatatlanná, százezren menekültek el. Számtalan keresztény férfit végeztek ki az Iszlám Állam gyilkosai, nőket és gyerekeket tettek földönfutóvá vagy éppen hurcoltak el rabszolgának. Az emberek ellen elkövetett támadások mellett az épületek is a dzsihádisták célkeresztjébe kerültek, ezzel is azt üzenve, hogy teljesen ki kell törölni a keresztény jelenlétet Közel-Keleten.

Szíriában 2010 körül 1,5 millió keresztény élt (a lakosság 10 százaléka), számuk 2015-re 400 ezerre csökkent. Az iraki keresztény közösségekhez hasonlóan, az Iszlám Állam pusztítása után megmaradt szíriai keresztények létszámát sem lehet pontosan megbecsülni. Az ország legnagyobb keresztény közösségének otthont adó Aleppo városában – a sorozatosan elszenvedett támadások után, 2017 tavaszára – egyes becslések szerint a keresztény közösségnek csupán egynegyede (35 ezer fő) maradt.

2013 tavaszán a dzsihádisták lerohanták az ősi Maaloula települést, ahol még Jézus anyanyelvét, az arámit beszélik.

A szíriai asszírokat első körben pénzforrásként igyekezték felhasználni a terrorszervezet katonái, abban reménykedve, hogy a vélten gazdag, külföldön élő rokonok majd súlyos összegek ellenében kiváltják rabul ejtett családtagjaikat. Ezen túl azonban az iraki keresztények helyzetéhez hasonló kép rajzolódott ki Szíriában is: a dzsihadisták által elfoglalt területeken mindennaposnak számítottak a tömeges gyilkosságok, a nők megbecstelenítése és eladása a rabszolgapiacon, a reményvesztettek menekülése, az épített örökség kincseinek és a lakott településeknek a lerombolása.

„A háború előtt a szír keresztény családok többsége a jómódú középosztályhoz tartozott erős egzisztenciával, anyagi tartalékkal, ingatlanokkal – nyilatkozta a képmás.hu-nak Kassab Adonis, az orientalista.hu főszerkesztője. – A keresztények voltak a legjobban képzettek. Többségük orvosi, mérnöki, tanári diplomát szerzett, de sok család foglalkozott kereskedelemmel vagy mezőgazdasággal. A háború kitörése után egyik napról a másikra mindent elveszítettek. Egy pillanat alatt tűnt el minden, amit egész életükben felépítettek, és amit a felmenőiktől örököltek. Rengeteg keresztény közösség sokkos állapotba került, hiszen egy kiegyensúlyozott, biztonságos hátterű élet után most nyomornegyedekben élnek és a Nyugat által kiszabott embargó miatt kilátástalan a helyzetük. – folytatja Kassab Adonis. – A fenti számok tükrében nem sok jót lehet jósolni a keresztény közösségeknek.”

„Több mint valószínű, hogy ez volt az utolsó konfliktus, amit még át tudtak vészelni. Egy következő üldöztetés vagy háború végleg elpusztíthatja a világ legősibb keresztény közösségeit.”

„Je suis keresztény”! Hol marad a világ szolidaritása?

A 2019 márciusában, Christchurch városában történt, szélsőjobboldali indíttatású merénylet után nagy nyomás nehezedett a nyugati világra, hogy egyhangúan ítélje el a pénteki imán résztvevő muszlimok elleni atrocitást, illetve hogy ismerjék el, hogy ez egy iszlám vallással szemben elkövetett támadás volt. Mindez egy beszédes nevű, „Christchurch”, azaz „Krisztus temploma” (vagy egyháza) nevű városban történt, amely nem mellesleg több mecsetnek ad otthont. Ugyanez, a muszlim világra irányuló számonkérés, azóta is következetesen elmarad a keresztények ellen rendszeresen elkövetett véres merényletek után. Mi lehet az oka ennek a fájó megkülönböztetésnek?

Miért hátrál meg a nyugati világ, amikor egyértelmű, hogy a keresztények kerülnek célkeresztbe?

Pedig az Európai Parlament 2016. február 4-én határozatot fogadott el, amelyben népirtásnak minősítette az Iszlám Állam keresztények és más etnikai-vallási kisebbségek (jazídik, türkmének és síiták) ellen elkövetett rémtetteit a Közel-Keleten.

A határozat azonnali cselekvésre szólítja fel a nemzetközi közösséget a háborús bűnök elszenvedői védelmében, de mindez vajmi kevés ahhoz, hogy érdemleges intézkedések történjenek a keresztény közösségek védelmében. Az Egyesült Államok kormánya és az Egyesült Királyság parlamentje szintén népirtásnak minősítette az Iszlám Állam vérengzését, de erre már sem a kanadai liberális kormány, sem a svéd, „feminista külpolitikával” burkolózó kormány nem volt képes.

„Amikor elér bennünket az erőszak következő hulláma, szerveztek-e majd tüntetéseket »Mind keresztények vagyunk« feliratú táblákkal?” A szónoki kérdést Bashar Matti Wardaer bilikáld érsek tette fel egy Londonban tartott beszédében májusban, amelyben az Egyesült Királyság egyházfőit próbálta felszólítani a látszólagos tétlenség és cselekvésképtelenség megszüntetésére – jóllehet ezeknek a mondatoknak minden hívő keresztény lelkében meg kellene kongatnia a vészharangot. „A kereszténység – egyben a világ talán legősibb egyháza – Irakban vészesen közel áll a kihaláshoz. Nekünk, megmaradóknak készen kell állnunk a mártíromság felvállalására is. Üldözőink elkobozták jelenünket, miközben megpróbálták eltörölni a történelmünket és elpusztítani a jövőnket – nyilatkozta az érsek.

A jövő?

A szír és az iraki keresztény menekültek jellemzően az országhatárokon belül maradtak, vagy pedig a térség valamelyik szomszédos országába menekültek (elsősorban Jordániába és Libanonba).

Azon kevesekkel, akik Európát választották célul, előfordult, hogy a menekülteket befogadó központoknál üldözőikkel találták szembe magukat.

„A keleti keresztények félelemben, szomorúságban, és az évek múltával kimondhatjuk: reménytelenségben élnek. Vannak, akik évek óta várják Libanonban és Törökországban menedékkérelmük elbírálását. Néhányan vissza is tértek és megpróbálnak túlélni a romokon. De a következő nemzedékek élete, vallásgyakorlásuk szabadsága nem biztosított, sőt, az iraki politikai vezetés is egyre szélsőségesebb irányba tart – mondja dr. Speidl Bianka, aki munkája kapcsán a Libanonba menekült iraki és szír keresztények helyzetét is vizsgálta, és az elmúlt két évben öt alkalommal járt Szíriában.

Júniusban járt Szíriában Kassab Adonis is, aki a keresztény településeken forgatott filmet.

„A szíriai keresztények erős hittel és hazaszeretettel rendelkeznek. A »reménység gyermekeinek« nevezik magukat.”

„Nem szeretnék elhagyni Szíriát. Hogy miért? Egyszerűen mert szeretik a hazájukat, és nem szívesen élnének idegen országban. Az elmenekült keresztények is hasonlóképpen gondolkodnak. Az iszlamista csoportoktól felszabadult területekre már kezdenek visszatérni, de a többségük kivár, hogy végleg véget érjen a háború” – mondja Kassab Adonis.

„Szíriában a dzsihádisták kiszorítása nyomán érzett eufória helyét mára a kilátástalanság és az apátia váltotta fel – mondja Dr. Speidl Bianka. – Egy nyolc éve vérző népet szankciókkal sújtanak, nincs stabil áramszolgáltatás, benzin, az árak az egekbe szöktek, a gazdaság nem tud munkát adni, hiszen a nagy volumenű újjáépítés nem kezdődhetett meg, éppen a szankciók miatt. Az EU az embargók politikáját folytatja, amelynek csupán három dicstelen eredménye van: a folyamatos, immár gazdasági okú kivándorlás, a szélsőséges tendenciák meggyökerezése a szegénység miatt, valamint az, hogy az Unióval rivalizáló globális és regionális hatalmak vették át a kezdeményezést (pl. Törökország és Oroszország – a szerk.), az ő gazdasági befolyásuk és politikai kultúrájuk hódít teret az országban. Mindez a keresztények szempontjából végzetes.

Ha tetszik, ha nem, a keresztény–muszlim együttélés csak erős központi hatalom irányítása, ellenőrzése mellett lehetséges – mondja Dr. Speidl Bianka. – A liberális Európa már ma is sokkoló történések színhelye, de a jövőben még inkább az lesz. A keresztények védelmében állami szinten egyedül a magyar kormányzat szólalt meg és nyújtott fizikai segítséget.”

„A nyugati lobbisták számára a kereszténység valami avitt, elvont ideológia, amitől szeretnének megszabadulni, és ennek érdekében a kétezer éves keleti keresztény közösségeket is készek feláldozni.”

„Azt tapasztaltam, hogy a magyar embereket rendkívüli módon megérintette a közel-keleti keresztények helyzete – nyilatkozta a képmás.hu-nak Kassab Adonis, az orientalista.hu főszerkesztője. – Szíriában és Irakban több tucat templom, kórház és iskola épült fel magyar kormányzati támogatásból, ami rendkívül sokat jelent az ottani keresztényeknek. A magyar egyházak, karitatív szervezetek, egyesületek vagy egy-egy település közösségei is szerveztek adománygyűjtéseket. Ez mindenképp példaértékű és egyedülálló a világon. Miként azt II. Efrém szír ortodox pátriárka is kijelentette, Magyarország a keresztény Európa reménysége.”

Szó szót követett, az ismerősöm is elmondta, mire gondol, én pedig megkérdeztem a gyerekeim, és a barátok gyerekeinek tanítóit, ők mit gondolnak, hogyan érdemes felkészülni a jövendő elsősöknek.

A válaszok alapján egyértelműen két területet különböztethetünk meg, amivel törődni érdemes. Az egyik, ami gyerekünket az eljövendő közösségi életére és az új életformára készíti elő, a másik, amely a tanuláshoz szükséges készségét fejleszti.

Ez utóbbi alatt főleg a jobb–bal biztos megkülönböztetését, a finom mozgások (cipőfűzés, gyöngyfűzés, színezés, kés-villa használata) és a szabad játék közbeni nagymozgások gyakorlását értik. És persze mesélni, mesélni, mesélni!

Mivel a közösségi élettel kapcsolatos elvárások mindenkinél sokkal hosszabb listát tettek ki, és ezekről kevesebbet is lehet hallani, ezeket foglaltam össze 5+1 pontban:

1. Tudjon orrot fújni, WC-t használni.

Azt mondanánk, ez bagatell, de minden válaszadónál az első helyen állt. Azt gondolnánk, hogy mindezeket már az óvodában megtanulták, de úgy látszik, ezt a tudást nyáron lemossák a Balatonban. A gyerekek vagy szipognak, szörcsögnek, kezükkel törölgetik az orrukat, és rájuk kell szólni, hogy vegyenek elő zsebkendőt – a tanteremben általában ki van készítve –, vagy a taknyos zsepit hagyják szanaszét, sőt, nem ritkán nemes egyszerűséggel a tanító kezébe nyomják.

Ugyanez igaz a helyes mosdóhasználatra. Azt én is meg tudom erősíteni, hogy minden szülői értekezleten, elsőtől negyedikig könyörögtek a tanárok, hogy csináljunk valamit, hogy a gyerekek legalább lehúzzák maguk után a WC-t. Lehet, hogy egyértelműnek gondoljuk, mégis érdemes végigbeszélni a vécépapírtól egészen a kézmosásig (!), mert ami otthon természetes, az új környezet okozta stresszben, sok gyerek között egykettőre lemállik.

2. Tudjon önállóan öltözni, evőeszközt használni. Ezt is lehet otthon gyakorolni, tudatosítani az első harminc fős, osztálytermi átöltözés előtt.

3. Elsősorban a szülőknek szóló gyakorlat, hogy segítsék/engedjék önállósodni a gyereküket.

Nagy igazság, hogy önállóság = magabiztosság. Ugye mi is azt szeretnénk, ha a gyerekünk magabiztos lenne?

Az önállóság egyik eleme, hogy egy feladatot el merünk vállalni, mert van róla elképzelésünk. Jó gyakorlat lehet a nyáron egy bármilyen táska ki- és bepakolása, amikor is végig kell gondolni, hogy mire lesz szükség, és a listához egyenkét hozzárendelni egy-egy tárgyat. Fontos, hogy ezt végig tudják csinálni. Gyerekeknél gyakori, hogy mielőtt végeznének, elterelődik a figyelmük (pisilni kell), és nem folytatják, amit elkezdtek.

Az is jó, ha kisebb megbízásokat kell teljesíteniük, például elmenni kenyérért a kisboltba, zöldséget hozni a kertből, teregetni, ilyesmi.

Ehhez kapcsolódik az önállóság másik eleme, hogy tudjanak/merjenek segítséget kérni felnőttől vagy egy társuktól. Annak a gyereknek, aki vállalja a feladatot, és szükség esetén mer másokhoz fordulni, nyert ügye van.

4. Ismerje fel a saját holmiját.

Ha már megvettük neki az új tolltartót, tornazsákot, egyebet, adjuk oda, hogy pakolja el, rajzolja rá az óvodai jelét.

Arról is beszélgethetünk, hogy milyen pulóvert vinne magával, ha hűvösebb lesz, a lényeg, hogy figyeljen a holmijára és érezze magáénak.

Emellett fontos, hogy mindenre írjuk rá a nevét, még a ceruzákra is. Ha megnézzük egy minőségi ceruzakészlet árát, akkor nem fogjuk sajnálni a fáradságot.

A ruhákból pedig a szülői értekezleteken kell turkálót nyitni, mert a gyerekek nem ismerik fel a sajátjukat, és valami rejtélyes okból nem is hiányolják. Ez igaz télen a pulcsikra, kesztyűkre, de akár még kabátra is.

5. Ismerje fel az eszközöket, tudja a nevüket.

Nagy segítség, ha a tanító néni azt mondja, hogy vegyék elő a korongokat, akkor legalább ráismer és szintjén tudja, hogy miről van szó, a tanító úgyis mutatja. Ha már megneveztük otthon a postaírónt, akkor nem fogja azt hinni az iskolában, hogy valamit rosszul hallott. A könyveket érdemes átlátszó fóliába csomagolni, hogy megismerje.

+1. Szorongás minimalizálása

Minél kevesebb szorongással néz a gyerek az új korszak elébe, a tanítóknak és önmagának is annyival megkönnyíti a dolgát. Mivel okozhatunk szorongást?

– Ha látja rajtunk, hogy sajnáljuk vagy túlságosan féltjük.

– Ha elvárások végtelen erdejeként jelenik meg előtte az iskola.

– Ha túlságosan elméletien tálaljuk előtte, hogyan kell viselkedni, milyen a jó gyerek. Ezt esetleg egyáltalán nem érti, vagy félreérti és elbizonytalanítja.

– Ha semmit sem tud az iskoláról, sötét verem a jövő.

– Ha nem ismeri a napszakokat, a főbb napirendi pontokat, nem tud mihez viszonyítani.

– Ha nem tudja, ki jön érte, mi lesz vele iskola után, illetve otthon nem késztjük fel a következő napra.

Beszéljünk úgy az iskoláról, mint egy izgalmas új kalandról, ahol mi mindig mellette állunk és segítünk. Hibázni ér, ez nem egy olyan játék, ahol minden hibával kevesebb lesz az életed, hanem egy olyan kaland, ahol egyre jobban kinyílik előttük a világ.

Sokan elfogadjuk a hiedelmet, hogy mindig van egy: az Egy. Csupán rá kell lelni a nagyvilágban, és minden rendben lesz. És ha mégsem, az csak azért lehet, mert nem az az igazi. Másik munka kell, más hobbi, újabb szerelem. Ha nehezebbé, bonyolultabbá, megszokottabbá válik, csak a baj van vele, és újabb után kell nézni, amivel majd nem lesz baj. Azonban, ha úgy tesszük fel a kérdést magunknak, hogy mit tehetek azért, hogy fenntartsam, megtartsam, motivált maradjak, akkor rögtön önmagunkra és a belső kontrollra irányítjuk a figyelmet. Vagyis arra, hogy valamit nem kívül, hanem a saját képességeimben, belső világomban kell keresni. Ez viszont már motivációs, elköteleződési kérdéseket vet fel.

Akik úgy tekintenek a sportra, hobbira, karrierre, hogy arra születni kell, kevesebb motivációt és kitartást fognak mutatni, és az implicit elvárásuk is az lesz, hogy ne legyen nehézség, akadály.

Mert ha van, az egyenlő azzal, hogy nem nekünk való. Hiszen az ideális dolgokban nincs. A csalódás, frusztráció akkor jön képbe, amikor kiderül, hogy a megálmodott munkában sem megy minden magától, hogy bármilyen sportról is legyen szó, az verejtékkel jár, vagy épp a hobbihoz, amit korábban szenvedélyesen végeztem, nincs mindig kedvem. És akkor csalódok. E mögött rengeteg mítosz, hiedelem és a félelem húzódhat meg arról, hogy nem vagyok elég jó és kompetens. Nem tanultam meg kimunkálni magamban a szándékot, hogy valamit önállóan, saját erőmet mozgósítva meg tudok csinálni. Pedig a saját boldogságomért, fejlődésemért én felelek. A nehézség nem azt jelenti, hogy nem nekem találták ki, hanem azt, hogy mozgósítanom kell az erőimet, hogy megküzdhessek velük.

Mire vagyunk hajlandók az igaziért?

A szenvedélyben a szenvedni is benne van. Vagyis egyszerre nehéz és egyszerre felemelő, ha valamit szenvedélyesen csinálunk. Ezt az ambivalenciát az oldja föl, hogy szeretjük csinálni. Az is lehetne a kérdés, ha megfordítjuk, hogy a nehézségek ellenére – vagy épp azok közepette – mi visz rá minket, hogy mégis valami mellett döntsünk és afelé meneteljünk. Annak, hogy valaki mekkora szenvedéllyel végez egy hobbit vagy küzd a céljáért, rendkívül jó mutatója, hogy milyen áldozatokra kész, finomabban fogalmazva, mit vállal érte önszántából.

Valami akkor válik sajátunkká, ha elkezdjük énképünkbe beépíteni. Ehhez szükség van arra, hogy szeressük, vagy legalábbis ragaszkodjunk hozzá. Erre van pozitív és negatív példa is. Ha például szeretünk futni vagy úszni, elkezdjük magunkat futóként és úszóként definiálni. Ha úgy érezzük, nem tehetünk semmit ezekért a célokért vagy vágyakért, akkor alkalmatlanságunkat, inkompetenciánkat fogjuk erősíteni.

Azt fogjuk gondolni, hogy szeretnénk egy jó hobbit, rendszeresen sportolni, kihívást és sikerélményt jelentő munkát, de közben ragaszkodunk ahhoz, hogy megőrizzük a képet: nekem ez nem jár, és nem vagyok rá képes.

A hibázás csakis a tevékenységgel tud együtt járni, a kudarc viszont borítékolható, ha nem csinálok semmit, mert önmagamat nem tartom elég kompetensnek ahhoz, hogy helyt álljak valamiben. Fel kell fedeznem magam, és ezt úgy tudom megtenni, ha merek kipróbálni új dolgokat. Az év eleje vagy a szeptember segíthet ebben: ahogy új időszak kezdődik, könnyebben vághatunk bele új dolgokba, de azért érdemes szem előtt tartani, hogy ez kétélű fegyver. Ha úgy érezzük, lendít rajtunk, megadja a kezdő lökést, akkor örüljünk neki, ha viszont belső elvárásként éljük meg azt, hogy ezután minden máshogy kell hogy legyen, akkor az új év vagy az új tanév sem fog segíteni, csak nyomasztani. Akarjuk, hogy máshogy legyen, de ehhez arra van szükség, hogy befelé tekintsünk. Érdemes az alábbi kérdésekkel elérhetőbbé, megfoghatóbbá tenni, ami bennünk van:

Mi az, ami érdekel? Mik az érzéseim egy-egy tevékenységgel kapcsolatban? Dolgoztam már magamban azon, hogy fejlesszem magam ezeken a területeken? Volt már sikerem benne, amelyet úgy érzem, önerőből értem el? Mi mindent tehetek azért, hogy merjek kísérletezni, próbálkozni?

Van-e olyan mítoszom, hogy mindenki, aki lelkesen sportol, van egy hobbija, élvezi a munkáját, az egy szerencsés ember és könnyű neki, mert mindig motivált és tele van energiával? Hogy neki megadatott, nekem pedig nem? Előfordult már, hogy azért beszéltem le magam a sportolásról, mert túl fárasztónak, nehéznek éreztem?

 

Igazából arról van szó, hogy magunkat kell lelkileg megedzeni, ez fog vezetni minket a választásainkban, fejlődésben. Lesz, ami nem a miénk, lesz, ami nem lelkesít, de lesz egy, kettő, három is akár, ami igen. Hinni abban, hogy van ilyen, és hinni magunkban, hogy kísérletezéssel rálelhetünk, megszilárdítja bennünk a kompetencia és bizalom, önbizalom érzését. Ha tudok bízni magamban és saját alkalmasságomban, rátermettségemben, akkor nem fogok kiszállni, nem fogom feladni, és a legfontosabb: nem a nehézségektől mentes állapotot fogom várni, ahol mindig minden jó. Elfogadhatom, hogy néha igenis nehéz, néha kevesebb a motivációm, vagy más tölti ki az időm, de ettől még szeretem és nekem való.

Gyakori, hogy a lelkesedést, elhivatottságot a sportban találjuk meg, annak köszönhetően merünk nyitni a világra és elvárások nélkül próbálgatni magunkat. Mivel hobbisportolóként nem feltétlenül akarunk csúcsokra törni, kevésbé félünk kudarctól, szégyentől, és bátrabban belevágunk.

Aztán elkezdjük érezni a fejlődést és a felelősséget is, hogy az áhított eredmények rajtunk múlnak. Ez pedig sokszor az élet más területein is meghozza az igényt a kiteljesedésre olyan terepen is, amely az egzisztenciális biztonsággal függ össze, és nehezebb benne kockázatot vállalni.

Harmóniában vagy megszállottan?

Nem mindegy azonban, hogy amit szeretünk csinálni, az határoz meg minket, vagy mi határozzuk meg, hogyan csináljuk. Örömöt, szenvedélyt és felszabadultságot akkor élhetünk át, ha találkozik az, amit teszünk, azzal, amit várunk tőle. Vannak, akik szeretnék jól érezni magukat, de nem vállalják, ami ezzel jár. És olyanok is, akik túlságosan is vállalják, emiatt kivész az egészből az öröm, megnő viszont a stressz és szorongás. Az egyensúly a lényeg: megerőltető, de annyira, amennyit jóérzéssel elbírok. Izgatottá tesz, de nem szorongok tőle. Kitartok, s a kitartásra az visz rá, hogy jól érzem benne magam. Egymást erősítő folyamatok ezek.

Az, hogy keményen kell dolgozni a céljainkért, evidens számunkra. De előhozni, legfőképp megélni a vágyainkat, sokkalta nehezebbnek tűnik. A mai feladat- és teljesítményorientált világban ez tényleg nem könnyű. Attól leszünk tartósan boldogok, ha az öröm és a kitartás egyszerre megvan abban, amit csinálunk. Kusza, próbálgatós, ízlelgetős folyamat ez.

Hogy melyik kell előbb: kitartani, s előbb-utóbb megszeretjük, vagy megszeretni, és annak egyenes következménye, hogy kitartunk mellette, nehéz megmondani. Beállítódás, személyiség, élethelyzet kérdése is, de egy biztos, kéz a kézben járnak, és önbecsülésünket is együtt növelik.

Kísérletezésre, nyitottságra van szükség – és időre. Cselekszünk, próbálkozunk, hibázunk, módosítunk – s közben a bizalom az, ami közelebb visz a vágyott élethez: hogy van olyan dolog az életben, amit hosszú távon szeretünk és tudunk csinálni.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT. 

Egyszer majd biztos fogok arról is írni, hogy milyen jótékony, ha az ember, közel a negyvenhez kicsit utazik az időben visszafelé, és bulizik egy fergetegeset a férjével, de most sokkal komolyabb dologról szeretném, ha „beszélgetnénk”.

A kisfiam még csak hatéves, de múlt szombaton komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy vajon meg fogom-e tudni majd őt védeni a drogoktól, ha nagyobb lesz.

Sok szempontból fordult nagyot a világ az elmúlt 20 évben. Lehetne vitatkozni arról, hogy vajon kinek a felelőssége, hogy túl fiatalon, túl ittasan és túl kevés ruhában szórakoznak a tinik az éjszakában, és ez nem afféle „ezek a mai fiatalok, bezzeg a mi időnkben” kesergés.

Semmivel nem rosszabbak a mai gyerekek annál, mint amilyenek mi voltunk, csak a világ lett veszélyesebb, ezért a szülők felelőssége nagyobb, mint valaha volt. Szerintem.

Szombat éjszaka olyasmi történt velünk, amit 20 évvel ezelőtt soha nem tapasztaltunk, pedig akkoriban mi is az összes nyári hétvégét átbuliztuk. A férjemet szó szerint sokkolta, amit a férfi mosdóban látott: huszonéves fiatalok, fiúk, lányok(!) vegyesen, fehér port – nem nehéz kitalálni, mi lehetett – szívtak az orrukba bankkártyáról. Annyira fesztelenül, hogy teljesen hidegen hagyta őket, hogy mellettük épp férfiak végzik folyó ügyeiket a piszoárnál.

„Láttad, mit csináltak ezek? Nem normálisak!” – szólt a férjemhez kifelé menet egy ismeretlen, szintén ledöbbent pasas.

Bár örültünk, hogy ez a jelenség még nem mindenki számára természetes, és nem csak mi „jöttünk a Marsról”, az esténket ez az incidens azonnal taccsra tette. Hazafelé a taxiban azon tanakodtunk, hogy vajon szólnunk kellett volna-e valakinek. A kapuban belépőjegyet szedő biztonságiőrnek? A fiataloknak, hogy ne szívják fel a következő csíkot, mert az életükkel játszanak? Hívnunk kellett volna a rendőrséget? Mentségünkre szóljon, hogy tényleg sokkot kaptunk, ezek a lehetőségek akkor és ott eszünkbe sem jutottak, csak azt éreztük, hogy azonnal haza akarunk jutni.

Azóta is sokat gondolok az esetre, engem is megviselt, bár én csak közvetve, a férjem által elmondottakat éltem át. Filmen sem bírom az ilyesmit nézni, vagy eltakarom a szemem, vagy simán elkapcsolok. Bele sem merek gondolni, hogyan hatna rám, ha a valóságban kellene szembesülnöm azzal, ahogy valaki, mondjuk, éppen lövi magát.

Az ügy kapcsán rengeteg kérdés kavarog a fejemben: értesítsem utólag a rendőrséget?

Vajon milyen kapcsolatuk lehet a drogozó fiataloknak a szüleikkel? Ha a családban ez nem volt téma, kaptak-e felvilágosítást az iskolában? Hallottak-e bárkitől, tanároktól, rokonoktól információt ezeknek a szereknek a hatásáról? Látták-e, hallották-e Zacher Gábort a tévében vagy bárhol beszélni arról, hogyan veszi el vagy teszi tönkre a fiatalok eszét, életét a dizájner drogok mellett bizony már a füvezés is?

A férjemmel mi vajon képesek leszünk-e majd megóvni a fiunkat ettől az ocsmányságtól?

Bő tíz évvel ezelőtt az unokatestvérem szülei, akiknek csodálatos kapcsolatuk volt a gyerekükkel, nyugodt szívvel engedték el az akkor húszéves fiukat szilveszterezni. Drogot tettek az italába, röviddel a kórházba kerülése után meghalt. Húszéves volt. A szűk család –érthető módon – azóta is képtelen feldolgozni a tragédiát, belebetegedtek. Emlékszem, a temetésen mindenki zokogott, a szülők, a rokonok, a barátok, az osztálytársak. Onnantól kezdve nem volt olyan buli, ahol ne jutott volna eszembe unokatestvérem értelmetlen halála.

Tudom, hogy a rendőrség nagy erőkkel küzd a dílerek ellen, nincs nap, hogy ne érkezne hír egy-egy szállítmány lefoglalásáról, titkos ültetvények felszámolásáról, és gyakran látni hason fekvő, hátrakötözött kezű terjesztők képeit is a híradóban. Mi, szülők mégsem dőlhetünk hátra, mert korábban ismeretlen veszélyek  leselkednek a gyerekeinkre, amikre fel kell készülnünk. Ma már nemcsak a szórakozóhelyeken, hanem az interneten keresztül is ömlik a mindenféle szemét, beleértve a drogokat is, a fiatalokra.

Muszáj ezen a fronton is felvennünk a kesztyűt! Na de hogyan?

Mindentől nyilván nem tudjuk, és nem is szerencsés távol tartani a gyerekeinket, mégis rengeteget tehetünk azért, hogy ne váljanak ők is áldozattá. A legfontosabb, hogy a kapcsolatunk legyen bizalmas, hogy merjenek kérdezni tőlünk, legyünk nyitottak az őket érintő dolgokra. Ha „lepocsékozzuk” a zenét, amit hallgatnak, ha magas lóról próbáljuk osztani az észt nekik a „bezzeg a mi időnkben” típusú jelmondatokkal, tuti, hogy nem érünk célt vele. Ahogy önmagában a tiltással sem. A fiatalok – régen is, ma is – eleve úgy működnek, hogy ami tilos, az izgalmas, menő, és csak azért is kell! Az „azért, mert én azt mondtam, és kész” vagy, „amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod, amit mondok” jellegű próbálkozások eleve hibásak és (tragi)komikusak is. Ledorongolás helyett célravezetőbb, ha a gyerekeket, a kamaszokat pedig különösen, partnerként kezeljük.

Nem igaz, hogy nem lehet velük beszélni, csak meg kell találni a módját, a hozzájuk vezető utat, még ha az nagyon rögös is.

A környezetemben sok szülő küszködik, hogy szót értsen a saját gyerekével, de nem szabad feladni, újra és újra meg kell próbálni előhozakodni pl. a drogtémával, ha nem így, akkor úgy, vagy amúgy. Akár közösen is le lehet ülni egy olyan weboldal elé, ami sorra veszi, hogyan védhetjük ki, hogy egy szórakozóhelyen drogot csempésszenek az italunkba. Tanuljunk meg élni a net, a közösségi média adta lehetőségekkel, hiszen a gyerekeinknek – eltérő intenzitással persze, de – a virtuális világ az egyik legfontosabb szocializációs közegük. (Szerencsére még nem az egyetlen, és hiszem, hogy egy jól működő családban soha nem is fogja teljesen átvenni az uralmat, de ez megint egy másik téma. Térjünk most vissza a drogprevencióra!) Nincs az iskolában célzott felvilágosítás? Össze kell állni a többi szülővel, és kezdeményezni kell az igazgatónál, hogy hívjanak meg előadást tartani rendőrt, addiktológust vagy egy olyan fiatalt, aki még épp időben le tudott jönni a szerről. Vannak eszközeink, muszáj felismernünk és bevetnünk ezeket, amíg még nem késő!

A szülők felelőssége ezen a téren szerintem különösen jelentős. Nyilván egy bizonyos kor után nem lehet bezárni a fiatalokat. A túlzott babusgatással, a túlféltéssel viszont könnyen áteshetünk a ló túloldalára. Ha eljön az ideje, muszáj elengednünk a gyerekeink kezét, a buliba pedig szerintem tilos elkísérni őket, bármennyire jófejnek és fiatalosnak érezzük is magunkat!

Készítsük fel őket, amire csak lehet, aztán vegyünk egy nagy levegőt, és kívánjunk nekik jó szórakozást azzal, hogy a telefonunk egész éjszaka be lesz kapcsolva, bármikor hívhatnak, ha menni kell értük.

Emlékszem, én 17 voltam, amikor először elengedtek a szüleim egy akkoriban nagyon menő Balaton-parti discóba, a nálam pár évvel idősebb barátnőimmel. Eleinte mindig éjfélre haza kellett mennem, amiért nagyon haragudtam a szüleimre, de ma már iszonyúan hálás vagyok nekik ezért, mert valószínűleg egy csomó dologtól megóvtak, amire még nem voltam felkészülve. A partnerként kezelés tehát nem azt jelenti, hogy mindent meg kell engedni a gyereknek, amit csak kitalál. A határokat ovis korban is, a kamaszoknál pedig még inkább meg kell húzni, bármennyire is nehéz, a saját érdekükben. Ha jól csináljuk, egyszer talán még meg is fogják köszönni. Ha mégsem, a lelkiismeretünk legalább nyugodt lesz, hogy mi minden tőlünk telhetőt igyekeztünk megtenni értük.

Gusztustalan ez a kiköpött kifejezés, tébláboltam körülötte, ahogy apám téblábolt a szétvert üvegház körül, keserves arccal, minden egyes üvegtáblát ő illesztett belé, ő tervezte, ő fúrta-faragta, és büszke volt a paprikákra-paradicsomokra-retkekre-uborkákra, régen primőrje volt már, amikor a piacon még fel sem tűntek az első fecskék, nem igazi fecskék persze, zöldségekről beszélünk. Felemelt egy-egy törött lécet, egy-egy karót, üvegdarabot, és látszott, hogy mindjárt elsírja magát, de Apaúristen sose sírja el magát, megvágta a kezét egy szilánkkal, felszisszent, eldobta, szopogatta a sebet, szája szélén vér. Mint amikor nagymama szorította a tyúk nyakát a meggyfatönkre, csorrant a sűrű meggylé végig a kérgen. Te tehetsz róla, dühöngött apám, nekem címezte, saját véres kezét szopogatta, tudtam, hogy elkövettem a bűnt, szégyelltem magam.

Emlékeztem én erre a nénire, nagyon is, csak nem ilyennek emlékeztem rá, tuskólábak, duzzadó, szederjes erek, nehezen forgó nyak, búraformára fodrászkodott haj, mint valami paróka... Bár a hajbúra megvolt régen is, mégsem hatott ilyen mesterségesen, az igazat megvallva nem is nézte senki a néni haját, volt ott látnivaló egyéb, bikiniben feküdt ki a kertbe, és bevizezte a bőrét, apámmal mentünk a kocsmába, emlékszem, apám átköszönt a kerítésen, hogy helló Jucika, jó a kilátás, a nő meg visszaköszönt, kacsintós félszemmel a napsütés miatt, mintha leragadt volna a szemhéja. Apám szeme rendesen leragadt Jucika idomain, én is csodálkoztam, milyen kereken, barnán, csillogón hempereg ott a pokrócon, az utca szeme láttára. Pfuj, köpött ki nagyanyám, micsoda ringyó, nem ismertem a szót, azt hittem, a pokrócot tartja rongyosnak.

Apaúristen megteremté az otthont, pátrónusunk Szent Xyladecor, azzal festette a kerítés deszkáit, az ablakkereteket, a terasz korlátját, az ereszek alját, az ajtókat, az ajtótokokat, a polcokat, a levakart mázolású szekrényeket. Apámnak lézertekintete volt, egyik sarokba odalátott egy polcot, és már tervezte is, rajzolta papírra, mérte collstokkal fel a falra, jelölte ki a lyukak helyét, fúrta vídiával a falat, szabta le a deszkákat, fúrta elő a facsavarok helyét, mélyítette be a facsavarok fejének helyét, szöggel rögzítette a farostlemez hátlapot, jöhetett a festés, a mindent xyladecor-barnával beborító egyöntetűség.

Mentünk a nénivel, én mint táskahordozója, ömlött belőle a szó, hogy a Nikolették szétmentek, nem a Niki tehetett róla, azt a pasast csak a hasa meg a farka érdekelte, semmi más, minden pasas ilyen, ő is alaposan megjárta velük, szerencsére még időben kidobta a férjét, mielőtt a fejére nőhetett volna, ez itt az ő szüleinek a háza, nem fogja átengedni egy senkinek, aki ráadásul alkoholista. És most a Niki a két kicsivel visszaköltözött, de így sem szabadulnak attól a bús baromtól, az nem iszik, csak agresszív, legyen elég annyi, hogy tettlegességig fajult a dolog, most cserélik le itt is a zárat, mert az Istinek volt hozzá kulcsa, hát ne éljen vissza vele. Meglesz a hivatalos válás nemsoká, de addig sincs keresnivalója errefelé, meglesz a távoltartás, és annyi.

Kérdezi a néni, nem jönnék-e át egyik este egy sörre, mi jóban voltunk a Nikivel, voltaképp mit dolgozom ott a városban? Informatikai fejlesztő, az most nagyon menő, ne mondjam már, hogy tényleg, nem is gondolta volna, azta, milyen komoly ember lettem. Akkor nem is kereshetek rosszul, van-e családom, hát miért is lenne, a mostani srácok nem sietik el, nem értik, mi az öröm abban, pedig elég csak megnézni a Niki kölkeit, rettentő helyesek, ők a néni életének értelme, egy fiú, egy lány, ahogy kell, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A csaklány, az nagyon nyafogós, a csakfiúkkal nem lehet bírni, így a jó, a néni emlékszik szegény apámra, ahogy ment a kocsmába snapszlizni, engem is vitt, mert már nagyfiú voltam, egy fröccs nem ártott meg nekem. És milyen helyes nagyfiú voltam, jóképű most is, mint az apám régen, kocsmába menet, el se hinném, hogy a Niki mennyire nem változott, senki se mondaná meg, hogy kettőt szült.

Apaúristen odament ahhoz a sráchoz, aki rendszeresen elkapott engem suliból hazamenet, kiöntött mindent a táskámból a sárba, és belenyomta a fejemet a cipőjébe, hogy nyaljam már, mint egy igazi csicska. Apám közeledett a csoporthoz, a srácok álltak, szotyiztak, a Feri, aki rám szállt, háttal volt, a haverjai meglökték, hogy hé, figyu, csodálkozva fordult meg, rám nézett, aztán apámra, aztán rám, aztán apámra, leesett neki, de addigra apám a torkánál fogva odanyomta a házfalhoz. Ne hülyéskedjen, semmi közöm ahhoz a gyerekhez, csak hazudozik, markából a földre pergett a szotyola. Az én fiamat soha nem ütheti meg senki, mondta nekem apám hazafelé menet, és a tiédet se, ha lesz fiad, az öklét fújogatta, csúnyán bemosott párszor annak a gyereknek. Aki aztán a haverjaival nekiesett egyik éjszaka, és vascsővel verte szét az üvegházat, apám büszkeségét.

A néni visszavette a szatyrát, és megköszönte, nézzek majd be, a temetésen ott lesznek, eljön Niki is, kerítenek valakit, aki vigyáz addig a kicsikre, hát ez természetes, egy utcában laktunk, mintha szomszédok lettünk volna, jó humorú ember volt az apám, remekül táncolt, a néni őriz egy pár szép emléket, de aztán elharapja az a ringyó, ahogy nagyanyám mondaná, aki már szintén nem él, az ő temetésén is ott volt a néni, emlékszem Niki fonott copfjára és örökölt gyászruhájára. Megiszunk majd apám emlékére egy-két pofa sört, mondja a néni, rendes ember volt, mindig hozott a primőrjeiből kóstolót, olyan primőrje senkinek nem volt, még az Atyaúristennek sem, kár, hogy az utóbbi időben már nem jutott rá ereje. Ott árválkodik az az üvegház, megroggyant egy kicsit, de ha van olyan ügyes kezem, mint apámnak volt, kipofozhatnám, jól jön az a kis primőr kiegészítésnek, bár egy informatikus biztos jól keres, na, akkor őszinte részvéte, hiába, már csak ez a világ rendje.

Lehetne halkabban, kérem, éppen alszanak – válaszoltam neki nyugodtan, ahogy a játszótéren is szoktam, ha más szülő szigorúbban szól a gyerekeimre, mint ahogy azt a helyzet megkívánja. Zavar ez a harsány tolakodás, mindig is feszélyezett a katonás stílus, semmi sem indokolja, hogy negyven centiről úgy üvöltsenek a képembe, mintha valami bűnt követtem volna el, mintha az intézkedés során eleve gyanús lennék.

Keresgéltem az irataimat, a rendőr bepillantott, szinte behajolt az ablakon. Éreztem, az intim viszony elkerülhetetlen, arcunk közel volt egymáshoz. Sokáig nézegette a forgalmit és a jogosítványt, láttam, valami zavarja. Másfajta zavar volt ez, mint majdnem két évtizeddel ezelőtt, amikor egy hasonló igazoltatásnál hosszasan tanácskoztak rólam az út szélén. Alaposan körbejárták az autót, majd egyikük feszengve visszaadta a forgalmit. Uram, ebben az iratban pénz van, kérem, tartsa máshol! Sokáig nem értettem, ki tette oda, hogyan kerülhettem ilyen kínos helyzetbe, mígnem pár nap múlva apám elárulta, egy ötezrest tart a forgalmiban a biztonság kedvéért, bármi történhet az úton, ami miatt szükség lehet rá.

Merre voltak, mi volt az utazásuk célja, hová tartanak? – sorakoztak a kérdések katonásan, bár a hangnem barátibbá vált, és az ősz körszakáll feletti tekintet is kedvesebbnek tűnt. A nagymamánál voltunk, válaszoltam, meglátogattuk, majd a csendes és kiadós falusi ebéd után otthonunkba igyekszünk vissza. Értek én az emberekhez, gondoltam magamban, tovább enyhült a szigor, az ajkak támogatólag fölfelé emelkedtek, ám az egyik fele hamar le is biggyedt. És az anyuka hol van? – a másik ajak is követte az előző útját, hamar eltűnt a derű a beszélgetésünkből.

Hirtelen nem értettem, mire célozhat ezzel. Tekintete kérdővé vált, szinte követelte a választ. Dolgozik – feleltem, de nem elégedett meg ennyivel. Tovább kellett beszélnem, mert szigorú várakozása világossá tette, hogy egy apától ennyi nem elég. Egy anyától talán elfogadná ezt az átlagos mondatot, hogy a „férjem dolgozik”. Amit én csinálok, az viszont nem szokványos. És ami nem megszokott, az gyanús. Ezt érzem már három hete, mióta reggeltől délutánig egyedül én vagyok a lányaimmal, vagy, ahogy a körülöttem lévők mondják, vigyázok rájuk, de ez valójában csúsztatás. Mert egy másik ember, egy idegen, akit megkérünk, talán vigyáz. Az viszont természetes, hogy én apaként a lányaimmal vagyok, velük utazom, gondoskodom róluk az édesanyjuk távollétében.

Ezek szerint egy apa gyanús, ha ugyanazt csinálja, mint egy anya. Így hát elmeséltem, hogy tanár vagyok, a nyári szünetben nem járnak óvodába a gyerekek, az anyukájuk pedig nyugodtan dolgozhat a munkahelyén. Próbáltam elosztani a gyanút, miközben – mintha eddig mi sem történt volna – a rend őre rám kacsintott. Kellene egy fiú is a két lány mellé, már nem akarom megsérteni – suttogta, mintha évtizedes cimborák lennék, mintha már az ártatlanság bélyege került volna rám. Bólintottam, és lassan továbbhajtottam. Én sem akartam megsérteni.

– Hogy kerültetek ide, ahol már tényleg csak a madár jár?

Niki: Amikor megismerkedtünk, Tamás fejében már megszületett az elképzelés, ehhez az élethez keresett társat magának, én pedig azonnal igent mondtam – nemcsak rá, de az életmódváltásra is. Szerencsi lány vagyok, mindig vágytam vidéken élni, ráadásul vonzott a vendéglátás is, hogy mások örömére tegyek. Szívesen álltam neki a munkának, amit a mai napig örömmel végzek .A Jóisten mindig a tenyerén hordozott: emlékszem, egy filmben láttam egy jelenetet, az ott látott dombon szerettem volna élni, régóta élt bennem a kép. Sosem hittem volna, de lám, megvalósult.

Tamás: Valaha a pálosok kolostora állt ezen a területen, nem messze tőlünk elkezdődött a régészeti kutatás, ősszel pedig várhatóan feltárás következik. Én zalaegerszegi vagyok, a terület édesapámé volt, de parlagon hevert, gyönyörködött ugyan benne, de nem tervezett vele semmit. Elhagyott területek, romos házak voltak csak erre. Ma már más kép fogadja az ide látogatót: a magyarok mellett hollandok, belgák, osztrákok építtettek hétvégi házakat, és kitűnő étterem működik a közelben.

– Mivel foglalkoztatok, mielőtt belevágtatok a falusi vendéglátásba?

Niki: Közgazdász végzettségem van, de hamar kiderült, hogy jobban érzem magam a vendéglátás területén. Sosem szerettem a négy fal között dolgozni, az emberek társasága, kiszolgálása sokkal jobban érdekelt. Erasmus ösztöndíjjal fél évet töltöttem Németországban, ahol a tanulás mellett kávézókban dolgoztam. Sok tapasztalatot szereztem, angolul és németül is megtanultam, ami a külföldi vendégeink számára nagy biztonságot ad, hiszen idegenben mi jelentünk biztos pontot számukra.

Igaz, még nemigen volt szükség komolyabb segítségre, csak egyszer, amikor a vendégünk „elveszett” – biciklizni ment, lemerült a telefonja és eltévedt, s közben megvendégelték egy háznál. A családjával mi már a rendőrséget hívtuk volna, de ő nagyon jól érezte magát. Ilyen errefelé egy „eset”.

Tamás: Én jogászként végeztem, korábban dolgoztam televíziós területen, majd Brüsszelben az Európai Unió Tanácsánál, a Kommunikációs Igazgatóság Audiovizuális Osztályának közbeszerzéseit koordináltam több évig. Nem állítom, hogy nem éreztem ott jól magam, de se párt nem találtam, se a helyemet. A jól fizetőt és a biztosat adtam fel, hogy itt magam köré valami újat teremthessek.

– A kisfiatok, Vili most megy iskolába, a kislányotok, Julcsi ötéves, a vállalkozásotok pedig egyszerre az otthonotok is. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Niki: Valóban, ahogy a szezon beindul, szinte együtt élünk a vendégeinkkel. Amikor picik voltak a gyerekek, anyaként és vendéglátóként is okozott jócskán fejtörést ez a helyzet, volt bennem feszültség, hogy egyik szerepben sem tudok maximumot nyújtani. De ahogy nőnek a gyerekek, egyre inkább a jó oldalát látjuk ennek az életnek. Nemcsak a vendégszeretet és az idegennyelv ragad rájuk, hanem látják azt is, hogy mit dolgozunk, és hogy az milyen erőfeszítésekkel jár. Idén jöttem rá arra, hogy úgy tudom a gyerekeket leginkább jó anyaként nevelni, ha a maguk szintjén bevonom őket a teendőinkbe.

Tamás: Ma már a gyerekek segítenek, ki-ki a maga vérmérséklete szerint: kisfiam szinte már irreálisan sokat, de hagyjuk kibontakozni, így belenő a munka szeretetébe. Könnyebbséget jelent az is, hogy ha betegek, itthon maradhatnak, hiszen mi a magunk urai vagyunk, nem kell betegállományba mennünk, ha belázasodik valaki. Persze, az is igaz, hogy amikor mások szabadságon vannak, mi dolgozunk, ahogy az ünnepeken is, de a lemondást magunkban rendeztük, tudomásul vettük.

– A gyerekek már ideszülettek?

Niki: Vili még Budapesten született, kilenc hónaposan költöztünk ide vele, Julcsi pedig már ide érkezett. A vendégeink valóságosan is családba érkeznek hozzánk, próbáljuk őket ezzel a tapintatos szeretettel, közvetlenséggel fogadni. Amikor azzal távozik egy igényes vendég, hogy ez tényleg különleges élmény volt, akkor érzem, hogy jó úton vagyunk, és ez feltölt hosszabb időre.

– Hogyan alakult ki ez a több épületből álló kis birodalom?

Tamás:

Meglepően hangzik, de legelőször a színpad lehetőségét láttam bele ebbe a tájba.

Több évet dolgoztam kulturális területen, a médiában, show-műsorok előkészítésében, majd saját gyártó cégünk is volt. Korábban Amerikában tanultam televíziózást, és a mai napig szenvedélyem a mozi, a zene, a kultúra. A ház felépítése után végül csak évekkel később valósulhatott meg a színpadépítés, de lenyűgöző lett: mögötte az Örvényes-patak a völgyben, majd a hatalmas erdőség és a „hegy”. A patakparti erdősávba dámszarvasokat is telepítettünk, a vendégeink közvetlen közelről is megnézhetik őket, a kezesebbeket akár meg is simogathatják. Van egy különleges, új szálláshelyünk is, a SafariLodge, a szafarikon használnak ilyeneket. Egy komoly vázszerkezetre húzzák rá a ponyvát, az épületen belül konyha, nappali, háló és fürdőszoba is található, a szállás fel van szerelve minden olyan kényelmi funkcióval, ami valódi luxussá teszi a természetközeli pihenést.

– Este kertmozi volt, a környékbeliek el is foglaltak minden széket. Más rendezvények is vannak még itt?

Niki:

A Magyar Pálos Rend jóváhagyásával vettük fel a Pálos Vendégház nevet, minden év májusában szabadtéri zarándok-szentmisét is szervezünk a renddel együttműködésben.

Kulturális törekvéseinkhez partnereket is találtunk, a Művészetek a Vidékfejlesztésért Alapítvánnyal együttműködésben egy háromnapos összművészeti fesztivált is létrehoztunk, külföldi és hazai fellépőkkel.

Tamás: Ez a csoda lett a májusvégi „Örvényeshegy Piknik” – a nyár első fesztiválja. Magasra tettük a lécet, mert 2018-ban a Grammy-díjas Al Di Meola volt az első külföldi sztárunk, aki „mini-Woodstocknak” keresztelte el a fesztivált. 2019-ben a soul koronázatlan olasz királya, Mario Biondi pedig Toscanához hasonlította a zalai dombokat. De játszott itt Szabó Balázs Bandája, a Bagossy Brothers Company, Ferenczy György és az 1ső pesti Rackák is. Mindezt nívós gyerekprogramokkal, színházzal, irodalommal kiegészítve szerzünk élményeket a környékbeli és távolabbról érkező vendégeinknek.

– Hányan vesznek részt a fesztiválon?

Niki: Idén közel 4000-en voltunk, sokan érkeztek a szomszédos országokból, Ausztriából és Szlovéniából, de még Katarból, Izraelből is. Az itt lakók számára is fontos esemény, hiszen helyet kapnak a kistermelők, a helyi iparosok, művészek – a fesztiválnak kimondott célja a térség értékeinek felmutatása.

– Tagjai vagytok a Zala-völgyi Nyitott Portáknak is. Ez mit jelent?

Tamás: A helyi termelők minőségi termékeiket kínálva csatlakozhatnak a kezdeményezéshez, amit a Zala Termálvölgye Egyesület fog össze. Vannak köztünk vendégház-tulajdonosok, méhészek, borászok, kézművesek, gyümölcstermelők, állattartók – szépen rajzolja ki ez a kör a helyi értékeket.

Minden porta a nagyközönség számára is látogatható, innen a Nyitott Porták elnevezés. Az aktív agroturizmust kedvelők számára ez nagyon vonzó.

– Tudjátok egymást segíteni?

Niki: Persze, ez is a cél! Reggelire kínálunk helyi húsárut, sajtokat, mézet, a fröccsteraszunkon kaphatók helyi borok, és ajánljuk is a partnereinket. Nemrégiben volt a Nyitott Porták Éjszakája, nálunk ekkor indult például a kertmozi. Tervezzük, hogy országos Nyitott Porta Fesztivált is létrehozunk, mert csodálatos dolgok vannak Magyarországon, össze kell kötni a külön-külön létező kezdeményezéseket, és közelebb kell lépni a kincseinkhez!

– Hogyan kezdődött a kapcsolatod az irodalomterápiával?
– Az egyetemi tanulmányaimat Szegeden végeztem, ahol magyar–olasz nyelv- és irodalomszakos középiskolai tanári diplomát szereztem. Ezt követően számos területen kipróbáltam magam: life coach képzést végeztem, dolgoztam szakértői, valamint vezetői munkakörökben is a kereskedelmi és a pénzügyi szektorban, ám még ezek után is úgy éreztem, hogy képeznem kell magam. Nagyon hiszek ugyanis az élethosszig tartó tanulásban. 2015-ben fejeztem be tanulmányaimat a Pécsi Tudományegyetem biblioterapeuta szakán, (a biblioterápia szó helyett inkább az irodalomterápia terjedt el, mert sokan a Bibliára asszociálnak róla tévesen), majd elkezdtem csoportos és egyéni foglalkozásokat tartani. Igazi szerelemszakma ez, s nagyon jó érzés látni és tapasztalni, hogy ez a módszer tényleg működik, hatékony segítőeszköz.

– Pontosan mit takar a biblioterápia, és miben tudja támogatni a hozzád fordulókat?
– Szövegekkel folytatott terápiát jelent, habár a terápia szót én nem igazán szeretem, mert valamilyen gyógyítást sugall, viszont itt nem a szó szoros értelmében vett gyógyítás történik, hanem inkább kísérés, támogatás. Egy konkrét mű vagy műrészlet kapcsán a csoportvezető irányításával zajlik a beszélgetés, a szöveghez fűzött megjegyzések pedig segítenek a csoporttagoknak pontosítani a mű által sugallt témához fűződő viszonyukat. Ez fontos felismerésekre vezethet saját magunk és mások megítélésében, és némiképp átírhatja a megkövült elképzeléseket, újrahangolhatja az egyéni struktúrákat.

Egy jól kiválasztott szöveg hat a szellemünkre és a lelki egészségünkre, segít észrevenni elakadásainkat. Az irodalmi alkotásokon keresztül az egyén közelebb kerül önmagához, meri megélni és felvállalni érzelmeit, oldódik a szorongása, új lehetőségekre lel saját életében.

Csoportos és egyéni foglalkozásokat is tartok, a hozzám fordulókat a lelki egészség, a lelki egyensúly megtalálásában tudom segíteni. Amikor a résztvevőkkel elkezdünk beszélgetni egy szövegről, mindenki a saját aktuális problémáit hozza magával, ezeket látja bele a szövegbe. Például, ha épp a házasságodban élsz át krízist, biztos, hogy párkapcsolati tartalmat olvasol ki a szövegből, ha pedig munkahelyváltáson töröd a fejed, akkor valami ehhez kapcsolódót. A szövegről beszélgetve megpróbálunk megoldásokat találni a problémákra, vagy legalábbis segítő kérdésekkel fordulni azok felé, hogy tisztábban lássuk azokat. A szöveg olvasását követő irányított beszélgetés tehát segít abban, hogy tudatosítsuk a problémáinkat, illetve, hogy szembe tudjunk nézni azokkal, és így elindulhassunk a megoldásuk felé.

– Sokan ódzkodnak attól, hogy mások előtt őszintén megnyíljanak. Nem biztos, hogy a csoportos foglalkozás mindenkinek való – vagy tévedek?
– Ez így van. Aki gátlásosabb, és nem szívesen beszél mások előtt, annak célravezetőbb lehet az egyéni terápia, habár a csoport ereje csodálatos: szembesülhetsz azzal, hogy másnak is vannak hasonló, vagy netán ugyanolyan gondjai, mint neked.

Roppant felszabadító, ha megtapasztalod, hogy nem vagy egyedül. Ráadásul ahány ember, annyiféle értelmezés kerekedik ki egy szövegből – minden csoporttag olvasatának van jogosultsága.

– Milyen témákra fűzöd fel az egyes terápiás foglalkozásokat?
– Vannak visszatérő témák, ilyen például a párkapcsolat, az önszeretet, a szülő–gyerek viszony vagy az önismeret.

– És ki választ olvasmányt? Te? Vagy a csoporttagok?
– Én. Minden terapeuta a saját egyéniségével, tapasztalataival, a maga kis „kánonjával”, olvasmányélményeivel dolgozik.

 

– Traumákat lehet – pontosabban: szabad – gyógyítani biblioterápiával?
– Nehéz a határvonalat kijelölni. Kell egy jó adag egyéni érzék és saját tapasztalat ahhoz, hogy tudd, milyen típusú felvetésekkel érkezhet valaki a foglalkozásokra, és ki az, akinek más típusú terápiára lenne inkább szüksége. A pszichológia és az irodalomterápia egymás mellett, egymás kiegészítőjeként nagyon jól működhet, de ha például valakit trauma ért, vagy gyerekkorában inzultálták, s ezt szeretné feldolgozni, akkor rendszerint egyéni terápiát javaslunk számára, amit már nem irodalomterapeuta, hanem pszichológus végez.

A pszichoterápia hosszabb folyamatot igényel, mélyebbre ás, az irodalomterápia a hétköznapi életminőségedet tudja javítani viszonylag rövid idő alatt.

– Lelkesen mesélsz a hivatásodról. Mi volt eddig a praxisodban a legnagyobb sikerélmény?
– Érkezett a csoportba egy hölgy, aki egy bántalmazó kapcsolatból lépett ki pár évvel korábban. Évekig ki se mozdult otthonról azon kívül, hogy eljárt dolgozni, nemigen ápolt barátságokat sem. A terápiának köszönhetően lassanként kinyílt, elkezdett ismeretségeket kötni, kilépett a komfortzónájából. Aztán volt egy másik lány, aki saját elmondása szerint is nagyon magányos volt, baráti kör nélkül élt. Az első néhány alkalommal a hangját se lehetett hallatni. Öt-hat alkalom után áttörés történt: elkezdett hozzászólni a témákhoz, s ha röviden is, de kifejtette a véleményét. Ezek az aprónak tűnő lépések óriási sikerélmények mind a terapeutának, mind pedig a páciensnek!

– Említetted, hogy a Pécsi Tudományegyetemen végezted el a biblioterápia szakot. Tehát ez a módszer elfogadott hazánkban?
– A módszer itthon még nem annyira terjedt el, igazán ismert csak az utóbbi öt–tíz évben lett, ám Európa több országában, például Finnországban, Olaszországban nagy hagyománya van. A biblioterápia mint szisztematikus módszer Amerikából származik. Ott először kórházakban alkalmazták háborús veteránoknál, illetve olyan betegeknél, akik hosszabb ideig szorultak kórházi kezelésre. A beszélgetés az olvasott műről – és ezáltal a saját problémákról – javította a betegek hangulatát, hiszen addig sem gondoltak a betegségükre.

Bizonyított jótékony hatása van a depresszió kezelésében, valamint a szenvedélybetegekkel folytatott terápiában is.

Én a Pécsi Tudományegyetemen induló szak első évfolyamba jártam, kétéves képzésen vettem részt. Tudomásom szerint azóta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Károli Gáspár Református Egyetemen is indulnak ilyen képzések.

– Mit adott ez a hivatás a személyiségedhez?
– Hú, ez nehéz kérdés. Azt gondolom, jóval empatikusabb, türelmesebb és rugalmasabb lettem. Rugalmasabb például azért, mert a csoportfolyamat közben sokszor előfordul, hogy módosítani kell az előre kiválasztott szövegen, mert kiderül, hogy az adott csoport problémái másfajta szövegválasztást igényelnek. Ilyenkor újra kell tervezni a tematikát. Empatikusabb, mert egyáltalán nem mindegy, hogyan próbálunk valakit jó szándékkal támogatni. Életszakaszainktól is függ, hogy épp melyik könyv hat ránk. Én például gimnazistaként nagyon szerettem Kunderát, az összes könyvét elolvastam, felnőttként viszont, amikor megpróbáltam újraolvasni, már nem hatottak olyan elementáris erővel rám a regényei. Vagy inkább úgy mondanám, hogy most már más művek hatnak rám. A terápiás munka folyamatos tanulást igényel, egy terapeuta sosem dőlhet hátra, mindig vannak hasznos és új elsajátítandó módszerek, amivel mélyítjük a tudásunkat. Ennek szellemében három éve belekezdtem egy újabb képzésbe: család-és párterapeutának tanulok.

– Szerinted van olyan mű, ami mindenkinek beválik? Amit legjobb lenne mindenkinek receptre felírni?
– Nincsenek olyan univerzális szövegek, amelyek bárhol és bárkinek bevethetők. Szerintem mindenféle szövegnek lehet helye az irodalomterápiában, ugyanis egy szöveg egyén-, csoport-, és kontextus-függően válik be. Vannak, akik a kanonizált szépirodalmi szövegekre esküsznek (amelyek az iskolákban és egyetemeken is kötelező olvasmányok), én azonban próbálom tágítani a kereteket.

Gyakran viszek a foglalkozásokra dalszövegeket, interjúkat, kortárs magyar verseket.

Vannak, akik ettől megrémülnek, és azt mondják, nem értik a kortárs írásokat. Aztán beszélgetünk róluk, és kiderül, hogy nem is olyan bonyolultak, sőt, sokszor könnyű hozzájuk kapcsolódni. Szerintem az irodalomterápia segíthet abban is, hogy felnőttként újra megszeressük az olvasást, és felfedezzünk olyan írókat, akiknek a műveibe beleszeretünk.